Könyörgés félálomban

Arcod fényesen dereng föl
a gyűrűző végtelenből,
ott csodálom kába képem
szépséged szent tükörében.
Soha ember szenvedését
így nem szépítette szépség,
soha e földi világon
így nem testesült meg álom!
Herold vagy, ki földet éggel,
napvilágot sötétséggel
összeköt – vidd el a lelkem,
hová még fel nem emeltem;
hints gonosz vérembe mákonyt,
hogy ne zúgjon, ne kívánjon,
vagy szent írral kenegess be:
legyek méltó szerelmedre!

1949. március 10.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]