A várakozás zsoltára

Még sok ilyen órát adjál, Istenem,
hogy várjak, s ők ne jöjjenek,
eső, szél verjen s csontjaimat hideg
járja át –
hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát,
ki negyven évig élt az oszlopon,
kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet.
Hadd tudjam magamat márványkirálynak,
ki hétszáz éve áll templomfalon,
s csak labdázó inaska, gyermek
hiszi, hogy él!
Verjen eső, csípjen a szél,
s én, önmagam szobra, egyre várjak,
fehéren, epekedve, hitben,
s ne sírjak, ha eszembe jut,
hogy pálmás ligetekben
néztem egy-egy hajót, amint kifut,
intettem csókot donnáknak, sirálynak,
s magyarul tanítottam latin kisfiut –
Kapjon csömört a beteljesüléstől
ellenfelem, az a Valaki más,
bénán s kiégve járkáljon le és föl!
míg engem bebalzsamoz a várakozás!
Így teljek én meg rendre-rendre szépen
csodákkal, mik meg nem történtenek.
Amíg várok, el nem enyészem.
Ne jöjjenek, ne jöjjenek!

Budapest, 1948. november 10.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]