Istenhozzád, tízezer évre

Mikor először fogta meg a lány kezét,
a vér átjárta csontja velejéig,
aztán egyedül nézett szerteszét,
s vad férfivágya felcsapott az égig.
S mintha nem az egész helyett a rész,
a puha kéz vált volna tőle el örökre,
de mindenestül teste, az egész,
hagyta volna magára, szinte szökve,
búcsutlanul s tán halálbamenőn:
úgy kóborolt hűvös romtemplomok homályán
a néma éjfelig, vagy azon is túl,
a fájdalom csillapodtára várván,
míg vágya oktalan fogadalomra tisztult:
„Eképp foglak követni már e század
ködeiben, amíg lehet hús-vér szerint,
s imbolygok segítő árnyék módján Utánad,
ha lelked időnap előtt halálba ring.
S ha új léttel köszönt rám egykor a világ,
új testi léttel, melyből kimaradsz tán,
kezem a föld sziklás mélyéből is kivág,
LEGSZEBB CSONTVÁZ! –
és rádfonódom, mint buja borostyán!”

1948

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]