„Hic jacet”

Ki fogja meg árva, szikár kezem,
az élet szép útjára ki vezet engem?
Maholnap elveszek a sok halott közt,
mint bárány a havasi rengetegben.
Hic jacet… Obiit… Mortua est…
s nevek, amelyeket büszkén kimondott
a viselőjük – jaj, hol van ő már, hova tűnt,
s hova tűntek el idővel a csontok?
Shelley sírja, Keats sírja, katonák
friss hantjai az „Angol Temetőben”;
tirátok is ez vár, e torz feltámadás:
virágporként szóródni szét az időben.
És messze a hazai temetők,
alföldi homokban, erdélyi hegyekben,
budai dombon – még látnak-e ők?
Ezer sírom helyett virágot egyre tettem.
És ha itt „kelletik megadni csontjaimat”,
lesz-e, ki értem könnyeit ontja?
Vagy névtelenül porlom a többivel,
jeges csontkamra új befogadottja…

Róma, 1948

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]