A római toronyórák

A római toronyórák
útjuk csikorogva róják,
s mint kopóhadak a rókát,
életem körülcsaholják.
Szerettem volna időtelenül élni a zsongó elmúlásban,
mint a tengerbevesző, már partot sem keresve;
nem gondolni a holnappal, a halállal –
Árkádiában, hol nincs tél s nincsen este.
De a gyermekek egy szép nap abbahagyták a lubickolást
s a kútak pőre szobraikkal ottmaradtak,
a tarka ruhákból kiduzzadó keblek elapadtak,
s fogyton-fogy a nappal szemlátomást.
Soha még ilyen őszi mélabút,
mint ez, mely alkonyatkor Rómában szakad rám!
Örökké zöld lombok közt nyomorult
sárgalevél-életem egy latin kőért odadnám.
De e föld népe tarka, bohó menetben
vonul a gondok ellen, hisz, remél,
s halottait is suttyomban viszi ki, sebten,
hadd higgyük, itt mindenki, mindig él.
S az órahad konokul üttön-üt,
fejem felett, alattam, mindenütt,
ha egyik abbahagyja, jön a másik,
amaz pihen az új rovásig,
éjféli csendben hallani lélegzetvételük.
Így hajkurásszák maguk előtt
megszámolt perceinkkel
az Időt.

Róma, 1948

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]