Egy láthatatlan naplóba

Már két napja elemzem a csodát:
való-e, hogy a szemem látva-lát,
s romos lépcsőkön úgy ereszkedem le,
hogy a legszebb lány keze a kezembe…?
Nem, nem a test, lélek műve lehet,
mely Benned tán a Mennyet látta meg,
s mivel eleddig hiába kereste,
kitört a testből s odaszállt repesve.
Nyisd már meg Mennyed záros kapuját,
mely előtt a koldus költő megállt
s ott emészti a legszentebb mohóság,
miattad, Női Örökkévalóság!
*
Romlott falak, sűrű dzsungeli burján
mélyén tücsök szól rozsdás, árva húrján,
s hangja mégis oly szerelem-teli,
mint léleké, ki párját nem leli.
Az istenhozzád perce már közelget,
a búcsúzás fájdalma szinte felvet,
bárcsak a lelkem kettébeszakadna,
s egy fele közeledben maradna!
Ha majd egyszer, hűvöslő őszi éjben,
hallod a tücsköt a romfal tövében,
siratva a nyarat, a kurta létet –
én szólok hozzád keserű igéket!

1948. augusztus 10.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]