A vasárnap hintaja után

Még hallom a Vasárnap hintajának tovagördülő kerekeit – De senki sem integet utánam, megint szedett faként maradtam itt. Rigótoll sűrüséggel hull az éjjel, fejem felett halálfejes lepke köröz; hajtókámon Rezeda Kázmér szegfüjével tántorgok Buda romjai között. A várvavárt sok csoda hol van, sok jóbarát, sok szépleány? Lyukas hálót húzgáltam volna „az ifjuság tündértaván”? Fáj, hogy a koldusnak sem tudok adni – magam is az vagyok –, s fáj, hogy ki sem fog megsiratni, ha meghalok. 1947