Lustra a Szamosparton

Hol vagytok, gyermekek?
Elvitt a fergeteg,
felkapott s megforgatott,
aztán a földhöz csapott.
A vízparti kövek
még őrzik léptetek,
s a vén szőlőskerti fák
jó bicskáitok nyomát.
Ó, hogy úszkáltatok,
partról ugráltatok,
s mint valami rianás,
zengett víg ordítozás.
Itt nyílt a szerelem
a mentás réteken,
hol a szűzies Hóját
új házak ostromolják.
Itt leskelődtetek,
ha szép lány vetkezett,
itt nyilallott a vétek
édessége belétek.
Itt révedeztetek
„életi cél” felett,
s készültetek hiába
messzi Amerikába.
Itt búcsúztattatok
„utolsó szép napot”,
mikor a nyár legyőzve,
ríva omolt az őszbe,
s a megfakult mezőn
tücsök szólt elveszőn,
s jelzék keserű párák
a természet halálát. –
Hol vagytok, gyermekek?
A vad vérfergeteg
elsodrá testecskétek,
mint törékeny fecskéket.
Napunk leáldozott,
más nem is változott –
messzi sírokban vacog
meggyötört csontvázatok.

1945

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]