Eltűnt barátaim után

Asztalomon elhullt, keserű szirmok, eső matat az ereszen; bár Ti nekem talán már sosem írtok, álom-választ remélve üzenem: bocsássatok meg! Még nem is tudom, mért kellett nekem itt épen maradnom, amikor Ti, szerettem jó fiúk, már elindultatok a nagy uton, vagy rom-hazátoktól iszonyú távol, épp most küzdtök az idegen halállal… Mennyi vágy, mennyi terves fiatalság volt bennetek! Lényetekben egy éltes, bölcs Isten élte tán újra a Kezdet szépségeit, figyelte az alkotást és a kedvet, élvezte, a vér mint hevít, s tartogatott kérdésnek, feleletnek – Szeretnélek folytatni Titeket, hisz Ti vagytok bennem e nagy hiányzás, mely szörnyen gazdagítja létemet, és súlya sokszor szinte mázsás. Szerepét elhivő színésznek hitével érzem most is: létetek bennem gomolyog, s akik belenéznek őrült szemembe – ott Rátok találnak! Nagy dolga lesz veletek a halálnak: amíg én élek, meg nem ölhet, emléketek erős, hogy szinte fölvet! 1945