Korai búcsuztató

 

Szörnyű álomból riadtam 1944. december 13-án éjjel: anyámat temették, aki akkor még élt, csak hónapok óta nem volt hírem róla, s a legborzalmasabb gondolatok foglalkoztattak sorsával kapcsolatban, a messzeségből. A verset sohasem mutattam meg neki – hál’istennek tizennyolc évvel élte túl. Most már csak a sírjára tehetem le.

 
…Most jövök a legnagyobb temetésről,
mely a földön csak végbemehetett:
Anyámat tették a gödörbe
a halottasházi szakemberek.
Csupa szégyen vagyok,
s kínoznak szörnyű indulatok,
amiért ez a gyalázatosság
fejemre rászakadhatott:
hogy nem vigyáztam kellőképp anyámra,
s távolból néztem, tehetetlenül,
hogy a halál, a poklok szállítója,
mint bánik el vele kegyetlenül.
S hagytam, hadd vegyék át a testét
a halál földi hivatalnokai,
vetkőztessék és öltöztessék,
s koporsóját örökre beszegezzék.
És hagytam én, a háládatlan árva,
hogy elszállítsák targoncájukon,
mint valami nyersanyagot –
a temetői gyárba.
Lelkem csupa undorodás és kétségbeesés.
Vigasztalásomra míly kevés,
hogy jól tudom: nem, nem hiába
történt velem a földkerekség legnagyobb tragédiája,
mert a sorsnak valami furcsa terve lehet azzal,
aki anyját kell sirassa mostmár szakadatlan!
Az sem vigasztal – bár akkor vigasztalt,
hogy a szertartás tele volt malaszttal,
s a nép szépszámmal felvonult,
a sírba koldusok s nagyurak könnye hullt,
akikkel jót tett valaha szegény megboldogult,
vagy akiktől valamit ő kapott –
s hogy az egész világ tudhatta aznap,
reám milyen új bánatok szakadtak.
Ott volt a Baár-Madas minden virága,
eljött minden ő-ültette palánta,
tarka seregben, mint sűrű madárraj,
jöttek a saxifrágák és a nárciszok,
májusi kertek ifjuság-szagával;
és jöttek sűrűn a lobéliák,
éjkéken, tán mint Thanatos szeme,
mint egy ennél szebb s jobb világ üzenete –
s míg a koporsón döngött a fagyott
fekete föld, a levegőben rejtett zongorákból
megzendültek jólismert dallamok,
a Für Elise második szaka,
melyben a nappal elköszön és jő az éjszaka,
de Chopin és Schubert is versenyzett ezen
a rögtönzött rekviemen,
s a világ minden hírhedett zenésze
eljött, hogy szebb legyen Anyám végtisztessége.
Engem mindez már nem vigasztal:
Anyámnak ágya síri padmaly,
s az életben sosem látom viszont,
hacsak úgy nem, hogy sírjából kiront,
oszló testével és őrült hajával,
hogy leszámoljon hálátlan fiával,
a hitvánnyal, ki meglapulva, álnok
módon engedte át őt a halálnak!
Anyám, anyám, te legnagyobb szó,
te, legnagyobb arányu tett!
Hogy is állíthattál magadnak
ilyen silány emlékművet?
Én emlékműnek sem vagyok jó.
Mert elherdáltam minden istenadta
talentumom s éltemben – (ahelyett,
hogy mindent ama pillanatra
gyüjtöttem volna, amelyben Neked
legfőbb szükséged lett volna fiadra)
hajszoltam illanó szerelmeket.
Találkozást Veled most hol keressek,
hol s merre jársz, miféle csillagon?
Utánad micsoda létrát eresszek,
hol induljak meg, micsoda nyomon,
hogy fájdalmamban mindjárt meg ne vesszek?
Utánad-ment gondolatomra szállj rá,
hiszen oly könnyű vagy – s repülj haza!
A háládatlanság szent csókja vár rád,
s a Házsongárd kipróbált humusza,
ott aludhatnád az igazak álmát!

Kolozsvár, 1944. december 13.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]