Kiáltás halottak után
| Be szégyellem, be restellem, hogy élek, |
| mikor maholnap mindenkim halott. |
| Éjjel-nappal kifolyt szemmel tekint rám |
| egy-egy szegény halálbarángatott. |
| Viszontlátásos, nagy testvéri csókok |
| – asztrál-csókok – érintik arcomat, |
| fizikai nyomot hagyók, hűvöslők, |
| amilyen csókot csak kísértet ad. |
|
| Máskor meg éppen arra riadok fel, |
| hogy arcomra egy hulla-arc fagyott, |
| csak könnyeim mossák le onnan ismét, |
| e tisztító lélek- s véroldatok. |
| S nagy, gyászos vonulások látogatnak, |
| testek, melyekre korbács-szíj zuhog, |
| de véresen és zúzmarás szakállal |
| is oly felségesek, oly krisztusok, |
| hogy fuldokolva, görcsösen kiáltom: |
| bárkik vagytok, holtak, ti győztetek! |
| Seregetekbe Toldi-módra vágyom, |
| bár köztetek lehetnék, Köztetek! |
|
|
|