Városvégi ősz

Hogyne gyilkolná az embereket,
ha így emészti önmagát az élet!
A természet ijesztő gyorsasággal,
szemlátomást csavarodik őszbe;
rossz nézni is, mi történik a fákkal.
A hold a napot végképpen legyőzte:
éjfelesdit játszik a délutánnal,
öt óra sincs s máris „hasamra süt”.
Hol vannak a délceg kukoricák?
zörögve bújnak egymáshoz a zsupban,
a szemre immár várnak a rucák,
s megemésztik földetseprő begyükben.
Tegnap kezembe került pár arany cső,
morzsoltam őket régi morzsolással,
égő kemence s bélelt-öblű bölcső
között, húsz esztendő előtti
állapotommal való azonosulással.
S körülnéztem: nagymama hol van?
A délutánt ilyenkor merre tölti?
Talán a disznót eteti az ólban?
Mert nem ropog mellettem az öreg kéz,
mely gyorsabban fejtett tíz ifjunál,
hajtotta valami beteg igyekvés:
a véneket serkengető halál.
S be rég nem fejtett! Be rég idehagyta
„az ő munkáját”: a rucatömést,
a késköszörülést, tyúkültetést,
a foldozgatást, palacsintasütést
s vénasszonyok más foglalatosságát,
mely nélkül nem esett jól a falat –
s be rég nem csapdoshatta meg a párnát
első unokája feje alatt!

1942

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]