Két szonett a magyar irodalom zivataros esztendeiből
|
| Azért előre mindenféle dibdáb, |
| Hancúzni a Parnasszuson mezitláb! |
Arany: Vojtina levelei öccséhez |
|
| Takarítom a vén disznóólat, |
| könyökig vájkálok a vad mocsokban, |
| munkám a szemétnek s ganajnak roppant |
| istensége előtt vak hódolat. |
|
| Mögöttem kandi kanmalac röfög, |
| s míg távolítom ronda ürülékét, |
| görnyedt hátamra a tavaszi kék ég |
| áldóan oszt sugaras örömöt. |
|
| Hányom, kotrom a bűzhödt anyagot |
| s kérdem magamtól izzó munkalázban: |
| vajjon most már elég népi vagyok? |
|
| Vagy már hiába, éltem elhibáztam? |
| S a népi költők juszt is csak azok, |
| kik Pesten költenek, a kávéházban –? |
|
|
| Üldögélek egy pesti kávéházban, |
| három hete nem láttam a Napot |
| s nem bolyongtam a zöldellő határban, |
| ha kell, ha nem, verset firkálgatok. |
|
| Már elolvastam kétszer Zarathúzdrát, |
| hatszor bejártam a Műcsarnokot, |
| otthonosak lettek a pesti utcák, |
| s vendégül látnak finnyás szalonok. |
|
| Bajszom megnyestem, körmeim ragyognak, |
| s télvíz idején – hej, szépasszonyok! – |
| lábszáram kurta alsóban vacog. |
|
| De a kiskésit! Ezeknek a rothadt, |
| asszimilált polgári ficsuroknak |
| hóttom napjáig bugris maradok! |
|
|
|
|