Seol ellen

Anyámnak, aki egykor itt élt,
a Farkas utcai templom tövében

 

1

Szeretném szavamat egyenlővé tenni
a csenddel, a csendet szeretném követni.
Kit köves századok hagytak ránk örökül,
szállani szeretnék, Templom, várad körül.
S rólad szólván, te nagy silbak az ég alatt,
ne is hang legyek most, csak szálló gondolat.
Íme, a húszfokos hidegnek csudája,
ím, az éjjeljárók privilégioma:
a megdermedt utca vinnyogó havában
feljajdul mögöttünk múltunk lábanyoma.
Ez a templom-szeglet lesz lelkem szállása,
a most itt lappangók közt majd elvegyül
és készül velük az örök maradásra,
ha majd földi útját megjárta emberül.
Ez a nagy tél, ez az élet jégpróbája.
A test elköltözött, már csak a szellem él.
Az emberség már-már hókristályra válva
pislákol a jeges túlvilág peremén.
Kollégium. Házak. Sejlő élet-árnyak,
kísértet-könyörgés lépő lábam alatt;
a szélben szabdaló, gyászfekete szárnyak,
egetverő, órjás, kékes templomfalak.
Minden szervetlenség, dermedő és jeges,
akárcsak az Úrnak szűkebb birodalma.
Hogy kérhessem Őt meg: ha van rá hatalma,
akarja, hogy mindez legyen itt végleges,
maradandóbb, mint a roppant havas hegyek,
s mint az ég kéksége a fellegek felett,
mint a cédrus, amely ezer évig terem,
vagy amint örök a szívben a szerelem!
 

2

Mi e lomha kőtömeg,
mely mágnes módra vonz engem magához?
A falak mit rejtenek,
miért ha kell, az ember éltet áldoz?
Szobra nincs s nincs benne kép,
s nincs baldakínos fejedelmi sír sem,
semmi szép hit-töltelék –
mégis, legigazabb templomnak érzem.
Csak hidegség s ráció,
végső dolgok feletti tépelődés.
Öröklétnek maradó,
istenszagú szent pinceérlelődés.
Ablakából néz a múlt,
akár anyám szeme az én fejemből,
szelíd vonássá simult
sok sebhelye a zord történelemtől.
Egyetlen nagy A-betű,
két szára közt irgalmas bémenet van,
s roppant emlékezetű,
öreg bölcselkedés a boltozatban.
Hol van az építtető
fohásza? Tán a mennyezet beitta;
s a más hit kecsegtető
pompája? Eltűnt. Mord lett s kálvinista.
Hol a „gyászversezetek”,
melyeket elő itt mondogatának,
s felsorolt bősz érdemek?
Elkeltek vásárán a hiúságnak.
Hát a cifra sír-ruhák?
A sok, ezüst szeggel kivert koporsó?
A gyertyák, csengők, csuhák?
Meg nem maradtak, mint falon a borsó.
Elmúlt itt, ami múló,
lévén a múlás sorsnak végezése;
ál-érdem, akár a hó –
s nevét az égre még senki se véste.
Cifraság-hit: jégszobor,
mely bensőbb hit napja tüzén elolvad.
De zord hitet se láz, se kor,
semmi ármányossággal el nem olthat.
Kripta romlad, hír csitul,
a név levás, pók háza lesz a címer.
Farizeus csalásra túl
Halál könyörtelen szózatja rímel.
Nemhiába mondatik
a halál a „földkerekség Urának”,
a koporsó pedig
„minden élő rendeltetett lakának”.
Lám, jó nagyjaink pora
mind szélbe szóratott rablók kezétől;
nincs kő, mely hírt mondana
Bethlen Gábor dicső nyugvóhelyéről.
Jaj, te vak ország, Seol,
benned szemernyi porrá zsugorodnak
s nem lelik egymást sehol
a „minden rendbeli” árva halottak!
De te, Templom, őrized
lelki javát híveid legjavának,
tovább plántálod hited
s tartod magad évezredes kovásznak.
Szent kövek, szent tanitás,
templom az utcában, mely maga templom,
eleinktől a hibás,
hiú világ ellen kész testamentom,
égi barlang, szent-terem,
te nem szerencsés balzsamos halottak
testét őrzöd! Jeltelen
múlt háza vagy: erdélyi Pantheon vagy!

1942

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]