Házsongárdi éjszaka
| Ígéretteljesen hullong a hó. |
| Ez a tél még nekem ad Tégedet – |
| mondogatom s ahogy megyek, megyek, |
| fel-felvisít a kerítés-ekhó. |
| S egy-egy ijesztő kutyaugatás, |
| amely szól minden rossz kitagadottnak, |
| lelkem húsában savanyú nyomot hagy, |
| mint valami nyálas, veszett marás. |
|
| Reggelenként látok egy szamarat, |
| kígyóvonalban moslékoskocsit von, |
| bús feje lóg, szeges patkója nyikkan – |
| hozzá hasonlítom most magamat. |
| Múltam csebrét én is így vonszolom, |
| mint loccsanó terhét ez a kis állat, |
| és oly siralmasan vágyom utánad, |
| ahogy zöld fűre ő, úgy gondolom. |
|
| Egyszer mindennek vége lesz, tudom. |
| Nem sírok, mert enyém vagy, messzi tündér, |
| s testestül-lelkestül iderepülnél, |
| ha látnál most, egyedül a havon. |
| Azonkívül itt van még ez a hó: |
| novemberes, csúf kínjaimra gyógyír, |
| léttel viaskodó lelkemre jó hír, |
| borzongó csontjaimra takaró. |
|
| „Márton fehér lován béhozta a havat” |
| s végigporoszkált hetedhét határon; |
| fel-felcsapó reménykedésbe’ várom, |
| mind várom tőle ajándékomat. |
| Nem félek. Élek. Szépen húll az áldás. |
| Reggelre kelve kinőnek a bástyák, |
| s vadonatúj fehér menyét palástját |
| a Piacon hetykén hordozza Mátyás. |
|
|
|