Testamentum, I
|
Adrienne-nek
| Teljes a haldoklás e délutánban. |
| Tán végső napját éli a világ? |
| Az ég halott-hamvas ködanyagában |
| varjúhadak fekete szárnya vág. |
| Odakünn zizegéssel-suhogással |
| szövődik az élet szemfedele, |
| s a kert felett rongy gyolcsruhába szárnyal |
| fa-életek rémmé vált szelleme. |
|
| Idéztelek már izzó napsugárból, |
| csillagfényből, erdőszagú virágból, |
| alkonyatból, hajnalból, éjszakából, |
| most idézlek a holtas délutánból. |
| Ne mind csak asztrál-képed küldd felém, |
| ne fordulj meg a hosszú út felén, |
| ha simogatsz, ne kapd el a kezed, |
| ne könnyezzék, ragyogjon a szemed! |
|
| Egyedül vagyok. S az egyedülségben |
| sötét gubancként ott ül a halál. |
| Nincs merszem, hogy emlékeddel kísértsem, |
| szerelemnél erősebb a halál! |
| Tán a nagy búcsú jajja sír belőlem? |
| Meg kell, hogy írjam testamentumom, |
| abban a hitben, hogy a vak jövőben |
| – ha lesz – ez lesz a monumentumom. |
|
| Amim van s volt, mind-mind Reád testálom. |
| Tiéd minden könyvem és papirom; |
| öt-hat naplóm, melyek nagyrésze álom |
| s minden leírt betűm Reád hagyom. |
|
| De fontossága nincs ennek a résznek, |
| hagyhat ilyesmit bárki bárkinek; |
| könyvek, versek, elégnek, elenyésznek, |
| mint balzsamozott, szárított szivek. |
|
| Rémekkel küzdő ifjú életemnek |
| Neked hagyom minden diadalát |
| s hagyom a vágyat, mely sosem pihent meg, |
| mert túl akarta élni önmagát. |
|
|
Item neked hagyom az együtt átélt |
| felséges órák elmúlt örömét; |
| a levelekben rótt szerelmi kátét, |
| melyet meglelhetsz bennük, szerteszét. |
|
| Estéinknek csillagverő hatalmát, |
| álomfejtő reggelek ájtatát, |
| bujkálásunk minden csók-diadalmát |
| s búcsúzásunk könnyes alázatát. |
|
| Neked hagyok mindent – minden emlékét |
| s a visszabűvölés szent erejét, |
| a múltbafordulás szép menedékét. |
| Neked minden együtthallott zenét. |
|
| Némulásom zendítse meg tebenned |
| életemnek rejtelmes dallamát, |
| mely négyéves koromtól fogva zengett |
| – Ka-me-rún – s zengjen lelkedben tovább. |
|
| Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan. |
| Egy naplemente. Tenger. Akragász – |
| Bár élhetnék tovább tündéralakban, |
| Benned, aki emlékemre vigyáz! |
|
| Fejetlen kígyótest az út porában, |
| napnyugovásig verdesi magát, |
| s kapdosván az elszállt lélek nyomában, |
| hirdeti a testnek diadalát. |
|
| Elszállt a pára, de a test nem enged, |
| gyilkosának vad jeleket bogoz; |
| ám estére a szervezet kiszenved, |
| mert a halál hatalmas és gonosz. |
|
| Nem halhatok meg! Azért sem rogyok le! |
| Sujtolt testem, melyet tép, öldököl |
| térben távolodásnak körmös ökle, |
| tudja, hogy egyszer bezárul a kör, |
|
| s ha másként nem, a földet megkerülve |
| érek Hozzád, legendás szigetem, |
| metszett térképek földöntúli földje, |
| s attól kezdve neved lesz a nevem! |
|
|
|