A templom
| Legjobban tetszettek nekem |
| a földön: nők és templomok, |
| kikben szökellő láng lobog, |
| kikben halottas béke zeng. |
|
| S valahányszor megnézem este |
| ezt az országló templomot, |
| szemem mintha angyalt keresne. |
|
| Alkonyodik. Pár sárga folt ég |
| a nagy hajón, jő a sötét, |
| s mintha a Mester fia volnék, |
| úgy tisztelem roppant müvét. |
|
| Hatalmas mű! Hiába nő a város, |
| hozzá mindég méltatlan lesz hite. |
| Lehet Kolozsvár Gyaluval határos, |
| e templomot csak vad hit tölti be. |
|
| Ma országunkban nem gyúl lámpa fénye; |
| e homályban nő meg csak igazán. |
| Ha baj támadna, tán egymásután |
| a város apraja, nagyja beférne. |
|
| Más templom, lám, hogy földbesüppedt, |
| hogy gunnyaszt és hogy darvadoz, |
| ellenben ez álmélkodtat bennünket: |
| zordságában is milyen harmatos! |
|
| Igazán csak akkor szép a templom, |
| amikor az idő már összetörte, |
| amikor a körülötte körbe – |
| körbeszaladó szél meggyötörte. |
|
| Legszebb tán egy perccel azelőtt, hogy összedőlne. |
|
| A bősz időtől nem csúful, de szépül; |
| minél kopottabb, annál igazabb; |
| a letörtfejű szent szoboralak |
| még szebb főt kap szemünktől kiegészítésül. |
|
| S így már olyan a templom, mint a szikla, |
| amelyből emberművel templom is lehet, |
| mint órjás kő, melyet a messzi síkra |
| valaha az Úristen görgetett. |
|
| Reggel, midőn a nagyharang zokog, |
| kereken-járom a Templomot. |
| S mikor alszik a nagyharang, |
| lelkem este is ott bolyong. |
|
| fejem felett bagoly suhog, |
| és csendben mállnak az öreg |
|
| Szent kőtömeg, emlékbirodalom! |
| Város volna-e nélküled e város? |
| Békétlenségben büszke nyugalom, |
| fejed a magas mennybolttal határos. |
|
| talán titkos forrástól mosva-mosva, |
| négy római kőkoporsón pihen. |
| Felhőket csókolsz a magosban! |
|
| „Pap nélkül is templom a templom. |
| Nincs temploma? Nem város az a város. |
| A templom: templom, történelmi szent lom.” |
| Így szólt Mátyás, az Igazságos. |
|
| Egy nagy kövön ezt olvasom: „Ego Sum.” |
| S amit a sav egy percben megtehet, |
| a sok eső háromszáz hosszú, hosszú |
| esztendőben marta le a nevet. |
|
| Talán én írtam, vagy egykori másom, |
| hogy örökítsenek meg a kövek. |
| Ego Sum – nézem múltbeli írásom, |
| s már nem lelem egykori nevemet. |
|
| Nyolckor megkondul az öreg harang, |
| a felhők tőle szépen pirosodnak, |
| pillérek közt álmos galamb kereng, |
| a kövek szürkülnek és porosodnak. |
|
| Tatár seregével közeleg a sötét, |
| előőrsbe három kuvikját küldi szét, |
| lappancs szárnyukkal most kereken-repülik, |
| azután leszállanak s kövüket megülik. |
|
| Cseppkő barlangjából a hold is kiszállott, |
| hűséges lámpása világítja a várost, |
| a városkát, mely boldog, hogy magát a tiszta, |
| templomos korokba álmodhatja vissza. |
|
|
|