Kukorékol a kis kakas

Mostanában még a Holdban is
jeleket és intéseket látok.
Soha még ennyi találkozást, viszontlátást,
mint ezekben a csillag-törvényes napokban!
Majd megválik, mit is akart a sors
ezzel a tengersok régi arccal,
ezzel a rengeteg megmutatkozással –
Olyan az idő, mint a sóaknák vize:
háborogván a vad vihartól,
mélyéből százéves holtakat dobál ki.
A tegnap este, lám,
legrégibb jóbarátom oldalán
énekeltem: Kukorékol a kis kakas!
Utoljára szinte huszonöt éve
fújtuk mi együtt, járkálván körül,
körbe-körbe a nagy asztal körül –
de érezvén talpunkban a Hadak Útját,
a kicsi fiúknak eljövendő,
minden majdani férfiszenvedését.
Kukorékol a kis kakas…!
S a minap ismét elébevetődtem
a nőnek, akivel – úgy hívém –
immár csak formaságok pókhálója köti össze
földi dolgokra nem való szívem –
de látnom kellett, hogy az nem ökörnyál,
sem nem hárász, hanem bús, nehéz,
zörgő bilincs, amelyet maga Isten
kovácsolt ránk és soha, soha senki
nem tudja már levenni.
Jaj, hogy nő a bánat az idővel,
s jaj, szenvedésben a múlás be lassú!
Szívem mind lassabban dobog, már-már megáll:
mind kevesebb van benne, ami üssön.
Bizony olyan homokóra vagyok,
amelyet – ha egyszer lepergett –
ugyan nem fognak megfordítani.
S kukorékol a kis kakas!
Holnap nagy útra indulok: Haza.
S e szóban minden benne van,
minden mentség és magyarázat.
Lelkem szorong: nem értem,
ezek a jelek voltaképpen mit akarnak?
Mert ez után a nagy Találkozás után
vagy az idő által elémdobottak
tűnnek el ismét, és jaj, mindörökre –
vagy engem nem lát többé soha, senki.

1940. október 17.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]