Egy erdőszéli galagonyabogyóhoz

I. R.-hoz írtam

 
Ó, szegény, színedet hagyó,
madarak csőrétől fogyó,
együgyű galagonyabogyó!
Májusi napra, virág-magadra,
emlékszel-e?
S hogy volt idő,
midőn a szirmodat
pillangó bársony szárnyának szele
verdeste le?
S hát a szerelmesek,
forró kezek
simogatására emlékszel-e?
Rigók szerelmes hajnali dalát
kis tested megőrizte-e?
A tisztáson levelek nagygyűlése,
tiltakozó és búcsuzó;
az erdőn hang,
zizegő, suhogó:
fenődik ott az ősz fekete kése.
S a bükkös áll,
férfiasan és magasan dohog,
kopaszodván felszisszen s csikorog.
Benned, bogyó,
érettség büszkesége
keveredik s fogyó
holdorca szenvedése.
S míg itt barátod valamire vár,
vagy valakire,
az este leszáll,
megszólal az árva őszibogár,
mintha az Úrnak akarna üzenni,
az utolsó, és utólszor,
s szól, szól –
üres lakásban árva telefon,
melyet nem vesz fel senki, senki.

1940

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]