Átok
|
Ady szellemének
| Sebesvár s Csucsa közt hajolj ki, |
| ha tilos is, a vonatablakon; |
| tisztás szélén, ezüst nyírfáknak alján, |
| szemedbe tűnik egy horpadt halom. |
| (Éppen ilyent szántunk mi is magunknak |
| halálrakacsintós fiatalon.) |
|
| Ki itt alussza örök álmát, |
| térde közt tartja koponyáját |
| s nem temeté szegényt harang. |
| Melyet vitt volt a tarsolyában, |
| nem ért Urához a parancs. |
|
| Ahogy poroszkált jó lovával |
| egy rönkből rótt, rossz hídon át, |
| vad hegyi rablók rárohantak, |
| megölték és gödörbe dobták; |
| nagy kő nyomtatja mellkasát. |
|
| jöttét csak nem jelzé a várta, |
| még az éjjel ősz lett szakálla |
| s bajusza (haja nem vala). |
|
| A jóvátehetetlenen ne rágódj. |
| Ne kérdd, a parancs mire szólt; |
| célhoz nem ért, hát megfogant az átok, |
| s hazánk azóta nem az, ami volt. |
| Csonkák lettünk, megváltó hírre várók, |
| hazugság-hivők és nagyálmodók. |
|
|
|