Ad Lycidam

Régi sok istenség bizomány-földjén szomorogva,
búskomoran loholom a romokat s temetőt.
Víg emlékükhöz méltatlanul és balul élek,
árva keresztyénül szenvedek és magyarul.
Eltűnt országok maradék falain gyalogoltam,
névtelen istenség s temploma vette imám.
Szörnyü törött urnák hamuja hullott a kezemre,
Héra hideg kebelét csókolgatta a szám –
ámde se régi korok, sem sírok bús maradéka,
sem a mulandóság emberi gondolata
nem sebezé szivemet s könnyet sem csalt a szemembe;
új nyavalyám nyomorít, új veszedelmem apaszt.
Hűvös alkonyaton künt jártam a messzi határban,
északi völgybe juték s mentem a mélye felé,
hol feketés parafák s nagylombú ciprusok álltak
s régi, kivájt kövibe csörgedezett kicsi kút.
Itt pattant elibém az a szép rémség, az az isten,
melynek azóta borult, tétova rabja vagyok.
Elmult s messzerepült fiatalság, drága kamaszkor,
istenséged előtt könnybeborult a szemem!
S látlak meztelenül most is, koszorú a hajadban,
bokrok közt szilajon asszonyi testre lesel;
huncut tűz, fene bátorság szikrája szemedben,
testedben örökös élet erője feszül…
Tőled hol vagyok én, elevenszemü, édes Apolló,
élet-felfedező, csókraboló dalia;
tán csak korcs visszhang a szivem tavaszos riadása,
s végzettől nekem írt csókok idője letelt.
Többé nem zakatol, nem készül bennem a nagy csíny,
már ezután, élet, kisbetüs a te neved.
Ám téged, Lycidas, mennyekbe repült fiatalság,
jól elkótyavetyélt, isteni ifjukorom,
drága halott, hogy tudjalak én kihimezni s imádni?
Életem összetiport, már sem erőm, sem időm.

1940

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]