Tasso tölgyfájához

Vén, korhadt rönk, te láttad még a Költőt,
ki valaha sátrad alatt pihent;
itt ült biz ő, a gáncstalan lovag,
ki égő fáklyaként hordta szivét
városokon, tartományokon át
és ciprusos nagy útakon, hol
gyilkosok és hercegnők lesve-lesték –
Vén, korhadt rönk, akár szobra lehetnél!
Ilyen volt ő is, a hamvába hullt,
roskadt poéta, akit egy napon
alád illesztettek a jó csuhások,
tápláltak tejjel, mézzel és kenyérrel,
s közben fülébe csintalan harangszó
s növendék gyermekek kórusa csengett.
Ötszáz év motoszkál, vén tölgy, tebenned,
bár életnek nincs már szikrája sem;
ki tenmagad bölcsője voltál,
ím, koporsója vagy most tenmagadnak.
Még három év, még négy talán
és szerteporlasz, drága szent öreg,
utolsó élőlény, ki látta Tassót.
Hallod-e még az ismerős harangszót,
mely valaha a Költőt is temette,
s emlékszel-é a szomorú menetre,
mely a templomba vitte vézna testét?
Ellested-é vaj egy gondolatát,
bár egy szavát elkapta-é figyelmed,
amikor innen várta a Kegyelmet,
szegény futóbolond lovagi költő?
Ó, hány tavasz, ó, hány bús emberöltő
hullatta itt a lombot és a főket,
azóta, hogy a kripta béfogadta
porhüvelyét, s hogy az örök dicsőség
szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét,
vitte hírét, hirdették, ünnepelték –
ahogy ez már holt költővel szokásos!
S most édes Napban fürdik lent a város,
a Gianicolón lebzsel a Favone,
vén roncsodon már bogarászva jön-megy
és lelkendezve füttyent a vörösbegy,
Taliarchus a csúf telet elűzte,
fagyott pálmák is kezdenek virulni –
Te, vén koporsó, bús emlék emléke,
már soha, soha többé nem virulsz ki!

1940

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]