Éjféli sírás

Sír a lélek a sötét éjszakában, sír a mécses az elhagyott siron; tollászkodik egy bús fekete páva, hull, hull a tolla, fekete szirom. – Mért sírsz, te lélek? A bú csak magadé, semmit sem ér. – A bú mindenkié és újraéled, mint régi kastélyok kövén a vér. Elmúlt szerelmek kék körme sajgó anyagomba tép; régi vétek rossz hánytorgása felvet, s bántott halott mereszti rám szemét. Hová repüljek? Mily testet válasszak szállásomul? Vágjak neki időtlenül az űrnek, kezdvén bolyongásom gazdátlanul? – Ó, végtelenség! cikázó mérhetetlenség tava! Szippants magadba, hogy e bús jelenség sötét földjéről tűnjék már tova! – Így sír a lélek a sötét szobában, így a mécses az elhagyott siron; mint tollát hullató szomoru páva, esendőségem sírva siratom. 1939