Lemminkeinen az alvilágban

A Tuonela fekete vizére
most viszik a szerelem rossz fiát;
mielőtt elnyelné az alvilág,
utoljára felzajdúl még a vére.
Mert ím, a parton ott látja alakját
annak, kit életében keresett;
a lányt most mindjárt más bárkára rakják,
és más szigetre hajtják a szelek.
– Úristen – hördül nagy keserűsége,
s rándul, mintha mindjárt kiugrana.
De messze járnak, mindörökre vége:
a lányt nem látja meg többé soha!
Leroskad hát, nagy csontjai ropognak,
gyötrött arcát kezébe temeti,
két tenyerébe, hol annyit dobogtak
s szikráztak a nők bántott mellei.
– Úristen – sírja s könnyei erednek
(rossz életében csak könnyeztetett!)
– hát így rohanjak vak évezredeknek,
hogy újrakezdés többé nem lehet?
Mért nem mutattad Őt akkor nekem meg,
mikor még minden, minden lehetett,
mikor még tiszta voltam, tiszta gyermek,
s szerelmem nem volt más, mint szeretet.
Mért nem mutattad még fent, nyári réten,
patak partján, hol menták illata
száll a nyírfák zizegő hűvösében,
mért nem hozattad akkor Őt oda?
Mért kellett mindég hűlt nyomába járjak,
hívén, cicázva előttem lebeg,
mért kellett mindég másokat találjak
az Ő helyébe, akit szeretek?
Vége, vége és helyrehozhatatlan!
Csak még azzal vígasztalom magam,
hogy legalább Ő nem szenved miattam,
s a sok cselnek, bűnnek is vége van.
– Sodorj, sodorj, vén Tuonela! Mostan
a számadás napja elérkezett;
vajon magadba vennél, hogy lemossam
testemszűlte, kárhozott lelkemet?
Aztán a Nagy Vezeklés szigetére
vess ki engem, vess ki akárhova,
hol, míg a világ, sírdogáljak érte:
ki nem lehetett az enyém soha.

1938

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]