Vasárnapi áhítat
| Sirassuk hát egyszeri életünk! |
| Be régről-jövő-ízű e vasárnap; |
| körülöttünk kóvályog a Letűnt |
| s mult életek belénk ma visszajárnak. |
|
| Különös szemle! Melletted vagyok, |
| apám anyámmal és húgom öcsémmel, |
| s míg állunk együtt, kicsik és nagyok, |
| tudjuk: a végzet zöld félszeme kémlel. |
|
| S van-é valaki köztünk, akiben |
| a Kérdés most sebként fel nem fakadna? |
| akad-e valaki, aki ma nem |
| gondolna a kóválygó szörnyü napra, |
|
| melyen eggyel kevesebben leszünk |
| majd együtt egy emlékszerű vasárnap, |
| melyen hóillat serked odakünt |
| s olyan elmult-íze van a világnak. – |
|
| Ki ne érezné, hogy a nappalok |
| mind régebbi éjjekbe nyúlnak vissza, |
| s az éjszaka mind furcsább hajnalok |
| kékbenéző kapuit nyitja, nyitja – |
|
| Hogy ami ma van, jó száz éve volt, |
| s tán még kétszer, ötven s huszonöt éve, |
| hogy életünk visszhangos kriptabolt, |
| melyben türemlik múlt napok zenéje. |
|
| Mért érezzük mégis, hogy egyszeri, |
| mint egy csillag gyúló aláfutása, |
| mért nem hisszük, hogy olyan valami, |
| mint üstökösök visszafordulása…? |
|
| Áldott vasárnap! Átkozott világ |
| hóhér őszében csendesítsd a lelkünk! |
| Régi orgonák, zúgjatok le ránk |
| s egy régesrégi zsoltárt énekeljünk. – |
|
|
|