Az álmok elé
|
Rácz Aladáréknak
| Mint a többi, ez a nap is elillant; |
| kicsiny kedvünk nagy zápor verte szét; |
| aludjunk hát, oltsátok el a villanyt, |
| hadd zúduljon ránk tengernyi sötét, |
| termő sötét, mint roppant mozivászon, |
| melyen tájak, arcok suhannak át |
| s melyben ébren kezdődik el az álom |
| s az ember hirtelen látja magát, |
| és sírni kezd, mert e sírás vigasztal |
| s valaki még meghallja és bejő, |
| egy-két szót szól sírontúli malaszttal |
| s úgy tűnik el, hogy nem tudod, ki ő – |
| Nagy csend marad utána, csendek csendje, |
| melyből támadnak ritka dallamok, |
| fel-felzsongnak s elülnek rendre-rendre |
| s másukat csak sír-csendben hallhatod. |
| S aztán valami álombeli forgás |
| kezdődik s mintha zaj hallatszana, |
| valami hömpölygés, valami morgás, |
| mintha a földkerekség forgana. |
| S az űrből, csillagon túli magasból, |
| egyszerre nagy kerék forog feléd, |
| fából van-e, felhőből van-e, vasból? |
| Ráfja vörös, küllője, agya kék. |
| S akkor megszólalsz kínban-gyötrelemben, |
| bár a hangod nem hallja senkise: |
| valami botot adjatok kezembe! |
| Jön, jön s elüt az Idő Kereke. |
|
|