Egy flórenci síremléknél

Ó, álmodó nagyasszony, Czartoriszka,
a templom legfehérebb szobra vagy:
nagy messzeségbe kémlelsz hunyorítva,
mintha lelnél ott régi tornyokat,
mintha ott lengene a titkok titka.
Csak vársz, csak vársz, fátylas ködökbe nézel,
túl nagy folyókon, túl országokon,
s a templom orgonájának zenéje
rádszáll, mint alkonyati fúvalom;
– a csendet szövöd itt, Penelopéja!
S én sírok, látod, mintha nagyanyámnak
sírja volna itt ez a te sirod,
vagy mintha élő, távoli anyámat
– már mint holtat – siratnám, úgy sirok!
Sírhalmok siralma vagyok én, csupa bánat.
Siratok sírokat, melyeket összedúlnak,
s melyeket már a vad fű felvetett,
s újakat is, hol idegen kimúltak
kőszeme messze tornyokra mered.
Könnyeim kőarcok hamvára hullnak.

Firenze, 1937

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]