Olympio siralma

Szegény fiúcska, nézd, mily vézna, sápadt, Amint a fa havas tövében áll; Szinte kiált belőle a halál, Hajában hó, s a szeme könnybe-lábadt. Mint valami nehéz védelmi dárdát, Úgy tartja most maga előtt a sít; Csak állja a halálos téli vártát, S mellébe emlékek kése hasít. „Itt csaptak szánk tüzes szárnyai össze Az akkor bronzlevelű tölgy alatt. Felettünk ismeretlen madarak Zörögtek a homályban kergetőzve. Hajába gyenge levélcsillagok S ölébe gyenge vallomások hulltak; Hajamba most száz hókristály ragyog, S végtelenbe hívnak a havas útak. Bámészkodtunk az őszi tarkaságban, Boldogtalan-boldog szerelmesek, Ahol most már a tölgy halálraváltan, Pelyhet ontó semmiségbe mered. Hogy fogjuk egyszer szánni-bánni ezt! Húsz év talán s mindkettőnkre leszáll A féltékeny iszony, ha a halál, Valódi szeretőnk, velünk kikezd. Húsz év talán! s mint tarka levelek Lefoszlanak rólunk a szenvedélyek, S az életünk borzadozva mered A semmiségbe, elején a télnek.”