Téli éjszakák

Mult életem utcáin, itten-ottan,
ahol jártam valaha nélküled,
s kertek mélyén, hol könnyes betüket
növendék gesztenyék kérgébe róttam,
álmomban szobraid felállítottam.
És lelkedet is hányszor hazavittem!
Együtt úszkáltunk régi patakokban
s mint a halak, összecsaptunk mezítlen.
Hogy tervezgettem én abban a hitben,
hogy örök a szerelmünk s háborítlan,
nagy útakat, hol nyomom is alig van,
hogy múltamat ekképp kiteljesítsem,
s ura legyek jövődnek holtodiglan! –
de mást határozott valami isten.
*
Királyságomban is térdelve szolgád
maradnék, bájolsz, mint rovart a fények.
Szegény országunkban gazdag kis ország,
hová tévútjaimból visszatérek!
Vihar-éjszakámban fehér torony!
Róma szent falai úgy nem ragyogtak
a nagybotú, éhes zarándokoknak,
amint te énnekem mindenkoron.
*
Ó, ha te tudnád, hogy kiforgatott
magamból lázam, ez a tüzes orkán!
Néha úgy érzem már, Jékely Zoltán,
az, aki voltam, nem is én vagyok.
Bizony dibdáb papírsárkány vagyok:
emlékszállal szaladó kisgyerek
köt csak magához, s gyilkos viharok
kötéltépő sodrában lebegek.
*
Kísértetként járok a Krisztinán,
éjfélt vicsorgatnak rám fogas órák;
még csókja ízét frissen őrzi szám,
s máris mondogatom búcsúztatóját:
„Én néked verseim ernyője alján
helyet csináltam, védjen meg korok
záporától, és soha meg ne haljál,
hiába falja föl a föld porod.
Hogy jövő életünk egymásba fogva,
akár a két kis egyiptomi kéz,
kapaszkodjék a búgó századokba!
Én testedet – babonás építész –
beiktattam szóköveim falába:
enyém maradsz, enyém, bárhová mennél:
megőriz verseim kék Déva-vára,
édes Kőmíves Kelemenném!”
*
Járok az éjszakában nélküled,
éjfélt vicsorgatnak vasfogú órák.
Ágyad fejénél, gondolom, kis órád
szintén most-most mutathat éjfelet.
A párnán hirtelen mozdul kezed
és álmodban valakit megcirógat;
nyílik a szád s mond hozzá drága szókat,
míg engem itt vernek hideg szelek,
s kísértetként járok a Krisztinán,
elrontott életünket szánva-szánó,
s ki voltam még az ősszel Krisztián,
miattad lettem télre, lásd, Cyránó.
Roxán, én meghalok. A céltalanság
tuskója koponyám behasította;
a seb zeng rajtam, mint fekete kotta.
Minek, minek e könnyező halandzsák –
*
 
Holt magasságból hull a hold
a még tipratlan hóezüstre.
Fülemben sivítva jajong
a téli csend fekete tücske.
 
Szerelmünk sírján alakod
lebeg, testemben síri béke,
s úgy gondolok rád, mint halott
gondolhat földi életére.
*
Zúdulj, fagyott könnyözön, suhogó
gyászlepedő! Emlékét is temesd be.
Zúdulj közös nyomunkra, könnyű hó,
s csak tornyosulj bátran százméteresre.
Multunk elé függönyödet ereszd le!
Emlékét zengeti felém a város;
nincs egy hídfője, egy arany keresztje,
egy koldusa, ki útfélen siránkoz,
miről ne jutna mindig ő eszembe,
ő, ki sugaraim prizmája volt,
s a mindenség zenéjét szűrte teste,
két csók között, amikor kelt a hold.
Közös séták során lett szent berek
lassankint minden park és minden erdő,
hiány-szobrát őrzik utcák, terek,
s környékünkön nincs rét, hol nem hevert ő.
Ezért kell most suhannom, mint kísértet,
agyamban lüktet bánat-alkohol,
s hiába öltök már költői vértet,
multunkon át lelkem sírva lohol.
*
Zúdulj, fagyott könnyözön, puha hó,
közös nyomunkat mindenütt temesd be!
Holt szerelmünket vond be suhogó
síri gyolcsodba frissen, még ma este.
Tornyok felé dagadj százméteresre,
tűnjék el az őt-tükröző világ.
Emlékeinkből ne maradjon egy se,
s ne is sejthessem többé lábnyomát.
S zúdulj, zúdulj, szüntelenül ma rám is
hideg, habos asztagban, drága hó,
épüljön itt egetverő pirámis
s aludjam benne, mint a fáraó.
Az űrből semmi zaj és semmi fény
ne hasson hozzám a jeges sötétbe,
álmatlan álmom így aludjam én,
míg a világ, nélküled, Nofretéte!
Egy lyuk legyen csak a szívem helyén,
benne emléked szent skarabeussa;
síri vigyázzban így aludjam én,
örökös bánatomba balzsamozva.

1935. december

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]