Strófák régi őszökről

1 Mondják, hogy „ősz van, ősz van.” Mint a béke, megnyugtat és elálmosít a szó. Az embernek öregek hervadó, deres feje jut róla az eszébe. Pedig az őszben semmi sem fehér, mint minden elbukó kor: tarka-barka! Sárgán virít sétányok holt avarja s ecetfa, ampelopszisz csupa vér.   2 Hat óra sincs, s már lappang a sötét, a hegyeken lilálló pára-hártya; a kőrisfa gyérlombu üstökét halálraszántan a magasba mártja. Tövében citerázgat a tücsök, odva száját száraz lapuk takarják, s az emberek, kik nótáját ma hallják, tudják, az ő órája is ütött. Szavát majd átveszi az ősziféreg, riog, riog, mint föld alatti kürt; mire elhallgat, a föld is kihült, hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled.   3 Ködös völgyek. A nap hideg korong. Kéklő kastély: élő Corot-i kép. Ösvények mélyéről gyerekkorunk bokrot zörrentő sóhajjal kilép. Egy régi alma integet. A porban már régesrég eltűnt csutkája is, mint ahogy eltűnt az a szilvaíz, melyet majszoltunk kis piros csuporban. Idegen őszben járunk. Elhagyott parkokban sanda szobrok vigyorognak, s korhadnak kecskelábu asztalok: emlékei régi nagy dáridóknak.