Elvetélt nyár

Ittmaradtunk, poshadt városi nyár van…
Hogy is nem kaptunk már valami agybajt?
Tengődünk aszfalt s kő sivatagában,
italunk sör, ételünk málna-fagylalt.
És rág a hőség, mint rabot a tetvek,
s ha befogad az éjjel hűvös odva,
nagy-messziről fenyvesek integetnek,
s félálomban megszólalunk motyogva:
„Patak-hidacskák, páfrányok, mohák,
vad pázsitok, tajtékos parti sziklák,
őrzitek-é a gyermek lábnyomát,
ki rajtatok futkározott mezitláb?”
S az éjben húnyt szemünk egyszerre mit lát?
Kecses nyírfák ezüstös kérge villan,
sétányokon tornácos régi villák –
borvíz csobog a naptalan csalitban.
S zajtól beteg fülünk egyszerre mit hall?
Fűzfák alatt kristály patak csörömpöl,
nimfák csábítnak csengő dalaikkal,
ahol a Nagygát zuhatagja bömböl…
Rozzant faházak, kék fürdőruhák,
viháncoló, félpőre bronzleányok:
elég volt, ne kisértsetek tovább!
A fájdalomtól fel-felkiabálok.

1935

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]