Nizsinszkihez
| Selyem-gubónak bábja vagy, Nizsinszki. |
| Multad kusza szálakba csomagolva, |
| a kezdő szálat nem találja senki, |
| s nincs a földön az a selyem-motolla, |
|
| amely kifejtne téged önmagadnak, |
| hogy szállhass a világban, mint a lepke: |
| agyad teretlen színpadán lebegve |
| haláltáncot mutatsz be most magadnak. |
|
| A függönyön, melyet reád eresztett |
| az őrület, világcsodált korod |
| Napja lila fényben, széttörve reszket, |
| s néha látod a tested, mint forog |
|
| észvesztő táncban a világ felett! |
| S mit összekúszált, mint fekete mancs, a |
| téboly, táncaid felgöngyölt gubanca |
| hunyt szemed mélyén újra lepereg. |
|
| Hajdan sudár-szép tested hogy hevülhet, |
| hogy nyílalhat dagadt Nurmi-szived, |
| mikor látod piruetteidet, |
| melyek a vak időbe penderültek! |
|
| Táncolj, Nizsinszki, táncolj, Rózsa Lelke, |
| tánc istene, pergő, törékeny orsó, |
| ki önmagát levegőbe emelte |
| s úgy lebegett ott, mint az a koporsó, |
|
| melyben a hold Krisztusa szunnyadott – |
| Táncolj, Nizsinszki, mégegyszer, Nizsinszki, |
| s a nagy lélek-gubancot bonyolítsd ki |
| e világban, mely volt a színpadod!… |
|
| Szegény Petruska, utolért a végzet, |
| ez a keresztes-potrohájú pók; |
| sem ostor, sem rimánkodás, se csók |
| nem űzi rólad el: kiszívja véred. |
|
| Az arcodon kövült-könnyes vigyor, |
| mit a bolondság művészkeze vésett; |
| kifele bámulsz, de befele nézed: |
| fejed boszorkány-üstjében mi forr. |
|
| Így fogsz bámulni még ki tudja meddig; |
| fordult agyadban az álomvilág |
| a fogható valósággal vetekszik, |
| s csontjaidon halál kutyája rág. |
|
| Hol vagy, tűnő művészet, lepke tánc? |
| Utánahaltál, mint hű szerető; |
| vele zuhantál, hosszú rózsalánc, |
| a lyukba, melybe fejjel hullt be ő. |
|
| Vagy valahol, istentelen magasban, |
| az űr csillagkulisszás színpadán, |
| még mindig élsz s vonulsz peregve lassan |
| a többi földi jelenés után? – |
|
|
|