Nizsinszkihez

Selyem-gubónak bábja vagy, Nizsinszki.
Multad kusza szálakba csomagolva,
a kezdő szálat nem találja senki,
s nincs a földön az a selyem-motolla,
amely kifejtne téged önmagadnak,
hogy szállhass a világban, mint a lepke:
agyad teretlen színpadán lebegve
haláltáncot mutatsz be most magadnak.
A függönyön, melyet reád eresztett
az őrület, világcsodált korod
Napja lila fényben, széttörve reszket,
s néha látod a tested, mint forog
észvesztő táncban a világ felett!
S mit összekúszált, mint fekete mancs, a
téboly, táncaid felgöngyölt gubanca
hunyt szemed mélyén újra lepereg.
Hajdan sudár-szép tested hogy hevülhet,
hogy nyílalhat dagadt Nurmi-szived,
mikor látod piruetteidet,
melyek a vak időbe penderültek!
Táncolj, Nizsinszki, táncolj, Rózsa Lelke,
tánc istene, pergő, törékeny orsó,
ki önmagát levegőbe emelte
s úgy lebegett ott, mint az a koporsó,
melyben a hold Krisztusa szunnyadott –
Táncolj, Nizsinszki, mégegyszer, Nizsinszki,
s a nagy lélek-gubancot bonyolítsd ki
e világban, mely volt a színpadod!…
Szegény Petruska, utolért a végzet,
ez a keresztes-potrohájú pók;
sem ostor, sem rimánkodás, se csók
nem űzi rólad el: kiszívja véred.
Az arcodon kövült-könnyes vigyor,
mit a bolondság művészkeze vésett;
kifele bámulsz, de befele nézed:
fejed boszorkány-üstjében mi forr.
Így fogsz bámulni még ki tudja meddig;
fordult agyadban az álomvilág
a fogható valósággal vetekszik,
s csontjaidon halál kutyája rág.
Hol vagy, tűnő művészet, lepke tánc?
Utánahaltál, mint hű szerető;
vele zuhantál, hosszú rózsalánc,
a lyukba, melybe fejjel hullt be ő.
Vagy valahol, istentelen magasban,
az űr csillagkulisszás színpadán,
még mindig élsz s vonulsz peregve lassan
a többi földi jelenés után? –

1935

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]