A legelső leány után

Mint szellem, ki a test nyugtát megúnva
éjfél körül a sírjából kilép,
olyan mélyből jössz fel újra meg újra,
első szerelmem, emlék-búborék!
Tán az vagyok megint, az a fiúcska,
ki akkor voltam, mikor alakod
töltött be minden éjet és napot,
s kis dalait csak rádgondolva fújta,
s úgy bolygott a nagy érzéssel szívében,
hogy arról még azt sem tudhatta: mi,
de hitte biztosan: közel az Éden –
Ez volt a szerelem, az igazi.
Az a nagy érzés, jaj, vajjon hová tűnt,
a szerelem-előtti-szerelem –?
Csak néha sejtem, hogyha jelenem
ködén az álom holdsugára átsüt.
S látom magam, minthacsak gyermekem,
saját magam kis szőke fia lennék,
ki kóborol a régi tereken
s könnyes szemmel tart ott éjféli szemlét,
mert tudja, hogy egy régi szerelem
zajlott le ott, és minden, minden: emlék,
emlék, amely átsüt két életen,
míg fel nem issza nyomtalan a nemlét.

1935

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]