Concerto di musica

A zongoránál űlnek hárman, egy lány, egy ifju s egy barát; már árnyék marja a szobában a Nap utolsó súgarát. „Fráter, játssz nékünk valamit, ússzunk zenédben, mint halak; sápadt, izgága ujjaid a billentyűkön ugrándozzanak.” Meghal a Nap a ház megett, leszáll az este nemsokára; aludni tengervizbe megy az ég alján egy halnyi pára. „Fut az idő, repülve! Játssz, s félelmeink elől vigyél be minket a honba, melyet álmodozva látsz, vidd oda árva lelkeinket!” Milyen kicsi lesz most a város, összesüríti a sötét; meglepi valami halálos árnyék az emberek szivét. „Mikor is volt? Jártunk mi ottan, ahol nincs könny, bánat s halál. – Látod, máris elálmodoztam! Nem érzed? Az idő megáll.” Három csillag szökött az égre, a hold átlép a Lagunán, s a játszó szerzetes kezére három csók hull egymás után. „Így; dallamod a csendnél édesebb – a mester, aki írta, rég halott –, de tán álmából most felébredett s szive hangját ő is hallgatja ott!” 1935