Zugligeti alkonyat
| Ülünk a Zugliget felett a dombon |
| s szomjas lélekkel nézzük a csodát: |
| hogy haldokol napunk a horizonton |
| s hogy lesz kékből fekete a világ. |
|
| Az erdők hullámzó felszíne lassan |
| lecsendesül, mint valahol a tenger; |
| az első denevér szól a magasban, |
| az éjszakát köszönti győzelemmel. |
|
| S mi is tudjuk: győzött már a sötét, |
| győzött a feketeség, s a halál |
| itt suhogtatja dohos köpenyét |
| a napról álmodó fák oldalán. |
|
| S a nagy beolvadás tökéletes: |
| már mintha friss halott végsóhaját |
| visszhangzaná ránk ez az árva táj, |
| ifjú halottét, mely becsületes |
|
| hangtalan harcban adta meg magát, |
| hogy élete titkát ne tudja meg: |
| nem érdemelte őt meg a világ. |
|
|
|