Béla király útja felé

I Kocsmakertekből cukros zene szól, s ránkcsörgedez, mint bukkanó patak. A felhők párás hegytetők felett, mint sárga habgaluskák szállanak. Szürke villák, zöldpados faközök, karók hegyén üvegből lila labdák. Ma mindennek szivemből örülök, mert azt hiszem, hogy egyszer nekem adják. És te is mindennek egyformán örülsz, szentül hiszed, egy napon neked adják – s ahogy majd a fényben alattuk ülsz, tükrözik arcodat a lila labdák.   II Egyszer majd felülről a busa fákba jó istenesen belemarkolunk. A réten maradunk egy éjszakára s egymás testén elaluszunk. Egyszer mezítláb felmászunk a fára, a talpadat csiklintja, nevetek és felkiáltok: végre valahára együtt lehettünk újra gyermekek! Valahonnan nagy labdát kerítünk, püföljük, rugdaljuk a rét felett, valahonnan nagy kutyát kerítünk s lovagolunk hátán, mint gyermekek.   III Hogy csábít engem a hegyoldalon az az üvegverandás szürke ház! Ilyenbe hozott egy tavasznapon engem a gólya – vagy a Mikulás. Meglátod, itt fogunk mi tölteni egy közeli kökényszagú tavaszt. Körülöttünk a kertet felveri csivitolás, bolond madárpanasz. S egy éjszaka megbolydul majd a ház: világra jön a te kicsi fiad. Az ablakon, mint áldott Mikulás, rámosolyog a hűs hajnali Nap.   IV Mint Santa Maria, úszik az Időben ez a barna, életúnt fatorony. Az Újvilág felé még elmenőben baglyos csendjét, tudom, megkóstolom. Baglyos csendjét, tudom, megkóstolom, s ha egyedül hagysz benne egy napon: ez lesz fogadalmas monostorom, s oltárom régi képed a falon. 1935