Késő tarlózás

A dombon túl eltünt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem;
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedü zsongó belseje…
Nézem az égbolt végtelen tavát;
milyen színű? – színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.
Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok;
az elpusztult temetőn a kövek
is elfeküdtek – a halál halott.

1934

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]