A Szépség pusztulása

G. Edith emlékére

 
Délben langyos gyepágyon heverésztem,
fürdőruhában, perzselő napon,
Ő jégteremben, talpig hófehérben
pihent a fekete ravatalon.
Rágondoltam, húszéves életére,
hogy ennyi szépség most már csak a földé,
hamú lesz a csontja, por lesz a vére,
ruhája is – s nem látom soha többé!
Ő nem gondolt már akkor semmire.
Keble alatt egymásba kulcsolódott
márvány keze: fehér márványszobor volt,
a nagy mester hamar porló müve.
*
Alkonyodik. Az idő hét felé jár.
Másfél órája már, hogy eltemették.
A földben éri már meg ezt az estét.
A Nap a Hárshegy oldalán lesétál,
sírjára egy utolsó fényt hajít;
ma meghatódva nézte temetését,
de bizton elfelejti hajnalig,
mint ahogy elfeledte annyi szépét.
*
Éjszaka van. Már egy hete halott.
Tán oszlik is! Eltikkadt sárgöröngyök
felitták a könnyet, mit akkor öntött
koporsójára anyja s rokonok.
Súlyuk alatt a deszka majd bezúdul,
homloka, melle horpad, mint papír.
Ősz jön, levél hull, tél jön, rá a hó hull,
s fejemnek való párna lesz a sír.
*
Nagy szárazság van, égnek a vetések,
alig nyílt ki, hervad s hull a szirom.
De tenyészik buján és vészt nem érez
hetes palántám: késő bánatom.
S míg künn a Nap lassan mindent kivégez,
a bú nő bennem, mint tisztás-füvön
magányos genciána, s amíg élek,
esténként hűs könnyekkel öntözöm.
*
Művész urak! Szőnyi, Aba-Novák!
Siessenek hát, fessék meg a képét,
hogy csak a földé legyen ennyi szépség,
Urak, ne hagyják, tegyenek csodát!
Lopják őt vissza az örök időnek
– önök iránt is hálás lesz e zsarnok,
ha állványuk mellől egyszer kidőlnek –
hadd őrizze üvegtetejü csarnok
s időtálló, szútálló drága ráma,
hogy mindenkinek, ki előtte jön-megy,
verjen a földbe gyökeret a lába!
Buggyanjanak szemébe ott a könnyek,
s öntse versbe, szoborba vagy imába!

1934

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]