A vén csordás temetése

Aj, megcsurrantak az égi kutak!
A házakat mind beljebb döngölik
mennyből jövő, nehéz esőrudak.
Sötét menet baktat az út-vizen:
a vén csordást hozzák, ki nagy legény volt!
annyi dúd-ot tudott, mint senki sem,
s ötven évig élt fenn a hegyeken.
Mondják, egyszer – kegyetlen téli éj volt –
farkast ütött agyon, fegyvertelen…
Vonul, vonul a fekete menet,
csak a koporsó villog a szekéren,
s az őszfejü ökrök fehérlenek.
Könnytelenül jönnek az emberek
– a sírást tiltja férfiú-szemérem –,
a nők szeméből sűrű könny pereg.
A cinteremnél megtorpan a kántor,
s zendít háromszázéves éneket.
Csengő visszhang szól a nők csapatából,
hűvös szél jő, tüstént eláll a zápor,
a cinterem kapuja megremeg,
kilincs koccan, s lám, megnyílik magától!
SÍRFELIRAT
Imitt a vén Csukás csordás alussza
Krisztusában örökös álmait.
Hűn őrizé faluja barmait,
ötven évig a szemét be se hunyta!
De most immár békével alhatik,
ki sem zavarja vackán.
ki sem zavarja vackán. Ez a jussa.
 

Magyarvalkó, 1933

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]