Elhagyott kutyánk elégiája
| Szegény kutyánk, be egyedül maradtál |
| az árva villa beton küszöbén! |
| Eltengődsz majd szomszédok kenyerén, |
| s valaki még örökbe is fogad tán… |
|
| Otthagytunk ősz s éjszaka küszöbén, |
| s most fejedre, mit gyakran símogattam, |
| koldus testvéred: kertünk tücske pattan, |
| koldus-ruhádon koldus-diadém. |
|
| Azóta már nyakatokon az ősz! |
| a kukoricát tördeli a vadkan, |
| a vadlibák vonulnak V-csapatban |
| s éjjel az ég ezüst ködöt esőz |
| bodor bundádra, melyet simogattam… |
|
| Jön még azért egy-két vidám napod: |
| a hegytetőn fütyülve jár a csősz, |
| avar között rigópár kergetőz, |
| s mégegyszer felszáradnak a padok! |
|
| Utólszor jól kihancúrozhatod |
| magad a csörömpölő levelekben; |
| előled tarkakontyú banka rebben, |
| hiún utána kapsz s megugatod… |
|
| De az éjszakák mind lidércesebben |
| törnek reád. Fogy, fogy már a vigasz. |
| Hideg vackodban fel-felvonitasz, |
| ha álmodod, hogy nyugszol az ölemben. |
|
| Egy reggel majd a szél havat keverget, |
| s pelyhek nyomán szomoru varjuhad |
| lepi el a tarlókat s az utat, |
| s vad károgást visszhangzanak a kertek. |
|
| Vonítnak az ijedt komondorok, |
| az almafák fehér csontváza csattog: |
| a zúzmarás Halál kullog alattok |
| s hószínű fogsorod rávicsorog. |
|
|
|