Jékely Zoltán összegyűjtött versei

 

 

 

 

Ballada a kóbor kutyákról

Az ötszázéves Villon emlékének

 
Hol vagytok hé, szegény kóborkutyák,
hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?
Talán nyulat gyilkoltok s őz-sutát,
vagy kunyhótájról koncokat raboltok?
Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok,
s irhátoknak nem árt a hó s hideg,
mert éjjelente most nem panaszoltok,
vonítgatás a tért nem tölti meg.
Züllött ebek, kivert komondorok,
örökre elhagytátok városunkat?
Feleljetek, lompos kalandorok,
talán a város háborgása untat?
Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni,
étlen gyomor itt csak tovább korog,
hogy céltalan már hulladékra lesni,
felfalja mind szikkadt embertorok.
Kisgyermekek szemétkosárba vájnak,
vénemberek piszok között kotornak,
kéjjel röhögnek félzacskó dohánynak,
három fillérnek, félpohárka bornak;
egekre átkot fogvacogva szórnak,
falat kenyérért készek késre menni. –
Bizony, jobb most az izmos komondornak
fehér mezőn őzet űzőbe venni!
Ég hercege, essék meg vén szived,
ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal,
ételt s tüzet teremts mindenkinek,
hogy ehessünk s ne átkozzunk a szánkkal!

1931

 

 

 

Búcsuzz, Poverelló

Talán búcsuzhatsz is a napsugártól!
Hadd lobogjon hát hajad a hegyélen,
amíg loboghat. Mert nemsoká
nyomodra lép az ősz,
s hajad szálanként szertehulldogál,
mint a szikkadt füvek vagy a sárga
akáclevelek első dérverés után.
Fordítsd hát orcád Nap-komád felé,
szemed szikrázzék, mintha utolsó
csókra lendítenéd a tested,
huhogjon melled is
a fájdalomtól, mert talán ez az utolsó
naplementéd!
Egy-kettőre meglepnek a ködök
s a sötét zimankók, hogy két lépésre sem
látod apádat, legjobb barátodat.
Búcsuzz hát! Lobogjon még egyszer hajad,
az alkonyos hegyélen, a napsugárban,
 
– amíg loboghat.
S ha elmerül a nap, indulj te is,
kedves Poverelló, loholj a pusztuló gyepen,
hogy lobogós köpenyed szele suhogtassa,
csörömpöltesse az árva leveleket
végtelen, hepehupás útjaidban!

1931

 

 

 

Vadász-zsákmány

Koporsója egy véres hátizsák volt,
s csak összetörve fért belé a teste.
Kis lábai, melyekkel vízbe gázolt
még tegnap is, most csonkokká meredve,
panaszos tik-takkal kocogtak össze
a sok tusát kiállt tüskés aganccsal,
amely alól megtört sugáru, kancsal
szemek kérdése szúrt belém: „No, jössz-e,
hogy megbosszuld hamar halálomat,
ó, Maugli, erdők alján nőtt gyerek!?”
S én nem mozdultam, görcsben reszketett
testem, s lelkem nem volt a régi, vad…
Tudom, hallotta belső hangomat,
hogy „egy vérből való vagyok veled!”

1931

 

 

 

Alvó koldus

 
A Nyomoruság tankja eltiporta,
mint földi békát a szekér-kerék…
Napfény aszalta, szélvész elsodorta:
Szaporodott eggyel a „söpredék”.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha Krisztus látná most itt, megmeredve,
akármiben mernék fogadni,
keresztjéről mindjárt lekecmeregne,
s indulna érte – fosztogatni!

1931

 

 

 

Csavargó a hófúvásban

Tél úr, itt volna rég igért borúd!
Készül-e már nekem-szánt koszorúd
zúzmara-gallyból s gyenge hósziromból?
Itt várok most reád a hófuvásban,
langyos házfalnak nekivetve hátam,
s szivem nagyalvó macskaként dorombol.
Jó tréfa ez! Ma hóember leszek!
kiagyusztálnak majd a gyermekek,
repedt csibukot dugnak ferde számba,
horpadt edényből lesz cilinderem,
kezembe botnak seprünyél terem,
s aranyos fényt hint rám az utcalámpa.
A hóembernek, lám, nadrágja nincs,
de korgó gyomra, fagyos lába sincs,
s lányoknak nem lehet futóbolondja.
Tavaszban, nyárban nem gyönyörködik,
szeretők felett nem leskődhetik,
de jókedvét ez el még sose rontja.
Ha nő a hold, kolontos kedve kel:
amíg fennjár, fejhangon énekel,
ámbár dalát nem hallja senki sem.
Bolond fickó, de mindenképp Tied,
s mint hű ebed, lábad nyomán siet,
ha a Tavasz tombolva itt terem!

1931

 

 

 

Szürke ég alatt

Kémény felett farkas-szőrszín az ég.
A suta tűzfalakra füst maródik,
hogy az egész szennyesre kormozódik
s szürkébb lesz, mint egy ócska pléhfazék.
A háztetőkön pár antennadrót
kacérkodik a Mindenség neszével,
muzsikát hint az udvarokba széjjel,
bizsergetvén a kedvtelen lakót.
A szürkeség szobákba is bejő,
mint nagy csuha, ráhull az emberekre,
rajtuk ragad, sosem kerül a szegre,
s akit megszáll, sápadt lesz, senyvedő.
Hogy szánom azt a vézna gyermeket,
ki mászni is lépcsőházban tanul meg,
s verést kap, hogyha szomszédságba túlmegy…
S be rémitő, ha szomszédunk beteg!
Mert hogyha majd a Véncsont átölelte,
s úgy nyúlik el kifúlva és aszottan,
hogy sárga karja ágy szélére szottyan –
koromszemként fog elrepülni lelke.

1932

 

 

 

Idő-Isten

Idő-Isten járt ablakunk alatt;
szárnyas lovának lépte szörnyü tik-tak –
s amerre zengő lába elhaladt,
éjféli utcánk szellemei ríttak.
Az esztendők adóját szedte be:
a falakról pergett a vakolat,
s ki ezt, ki azt a zsákjába vete:
hullt hajból csokrot, pár kitört fogat…
Meg sem köszönte, s már loholt tovább.
Itt ifju isten volt még s haja fénylett;
de elaszott, jutván az úton át,
s már túlfelől tarkoponyáju vén lett.
Így lassitott az ablakod alatt.
Foga terád, kincsem, régóta vásott!
Bezörgetett – iszonyu pillanat! –
Még most is hallom rémült visitásod.

Pápa, 1932

 

 

 

Így jött az éjszaka

A temető mögött lebújt a nap.
Pár pillanat
s már szöszke csillagfejeket
szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.
A májusi gyümölcsösök felett
illatok üzekedtek s denevérek;
álmában édes nedveket eresztett
a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.
A házak nőttek, lejjebb szállt az ég,
az utcán hervadt villanykörte égett;
dalolt valahol a cseléd,
s a Fiastyúk a templomgomb felé
terelgeté a sárgálló csibéket.
A kéményünkre felszállt egy kuvik
– párja ott ült a templom tetején –
csujogatásuk
felhallatszott a magas tejutig.
Borzongva ültem én
kis társaimmal ott a kőpadon:
fiúk, lányok vegyest.
Nem volt még semmi tilalom,
ha testet ért a test.
Hol szundított a szerelem?
Csak az volt izgalom,
ha surrogás ütött meg hirtelen
s az erdőszél felől
jött, jött, mint egy kísértetes madár,
jött, mint a Bükkös bolygó szelleme:
a roppant agancsú szarvasbogár.

1932

 

 

 

Jóslat

Ma hajnalban megszólalt a kakukk.
Megkérdeztem, tréfából, meddig élek?
Kegyetlenül fösvény volt és hazug:
azt válaszolta, még csak vagy hat évet!
Az ablakon beszállt egy szürke légy,
előbb a rézlámpás körül kerengelt,
aztán fölém repült s zümmögve, szép
ívvel kirajzolá a végtelen-jelt.

1932

 

 

 

Városvégi gesztenyefasor

Sohase látott gesztenyefasor!
A lámpafény megaranyozza,
monumentális és komor,
sötétbe fut, nincs vége-hossza.
Lombok alól a szél lehozza
gyermekkori őszök szagát:
jaj, régi, sétatéri fák,
kőris, fenyő, juharfa, bodza!
És az az út, a városvégen, ott,
keréknyomával erdőnek futott,
s amint homálya nőtt, szűkült az éke,
s belehasított a vadas sötétbe.
Házunktól macskaugrás volt a vége,
ott kezdődött az új birodalom:
az erdő napvilágon gyáva népe
hancúrozott a tisztás-oldalon.
Mesébeillő, fürge vigalom!
Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe,
szökdöstek át a patakon,
s vadkan hátán nyargalt a törpe.
Utána bakkecskén botorkált,
szarvába csimpaszkodva a boszorkány,
kezében kés, szemében méreg,
nyomában baglyok, denevérek…
Autó robog a gesztenyesoron,
száraz levél hull záporozva.
A szél szaga gyermekkorom
csodáit vissza-visszahozza.

1932

 

 

 

Körtefák csodája

Palánktalan, kihalt gyümölcsösök
alkonyi csendje csalt a tarka gyepre,
melyen bucskázva, szökve, hemperegve
hancúrozott az odaüldözött
levélsereg. A körtefák között
szél vinnyogott, s mint csonkaszárnyu lepke,
egy-egy veres levél indult lebegve,
és elkalimpált a fejem fölött.
S a testem lassan átalöltözött:
két hosszu lábam egybenőtt s a hegybe
ezeragancsu gyökeret döfött.
Fanedv lett testem mindenféle nedve,
fa voltam már a körtefák között,
s még most is ott vagyok boggá meredve.

1932

 

 

 

Gyermek a hóban

A kisdedet az első hóra hozták;
egér-szeme, a habzsoló kis érzék
ámuldozik, mi ez a nagy fehérség,
melyet a szürkeség helyébe most lát.
Bundácskájában pípesen tipeg,
a dada ujját kis markába fogja,
aztán lehajlik, hóba nyúl, s nyafogva
egy szót szeretne mondani: HIDEG!
– Majd, amikor a kétezrediket
írják, és én már rég-rég nem leszek,
Te, kis toporgó, tejfogas gyerek,
mint roskadtínu, vaksi és süket
vénség érzed, hogy közel a halálod.
Gyors képeket látsz, tűnő arcokat,
szüleidét, ezt a fehér utat –
s látsz engem is talán, így, ahogy állok.

1932

 

 

 

Piros csapás a hóban

Szikár lovuk fel-felhőkölt, farolt,
hat hordóval hoztak kadarka bort
tiszamelléki, bundás magyarok.
Volt, aki fenn ült hordója tövében,
s ostort fogott kétujjas kesztyüjében;
más lőcsöt tartva kullogott gyalog.
Nem szitkozódtak ők, nem is danoltak,
egymáshoz, lóhoz árva szót se szóltak,
komor volt arcuk, mint a temetésen.
A hat szekér zörögve kaptatott –
A friss havon piros csapást hagyott:
buggyant a bor a donga közti résen.

1932

 

 

 

Könyörgő ballada a Földhöz

Berde Sándor emlékének

 
Kegyetlen föld, vén gyilkos, ki megölted
hidegeddel, fogadd most melegen!
Sírját tűzszived melegével töltsd meg,
nyugvásában meleg ágya legyen!
A lelke most a téli végtelen
parányi hókristálya lett, s lebeg
fehér, szélcsendes égi téreken,
míg visszahullatják a fellegek.
Kegyetlen föld! Szűz teste már tiéd,
sötét gödrét pár munkás ma megássa;
morzsolhatod majd ujjongó szivét,
tiéd örökkön órjás kacagása,
a fogsora, a szeme villanása…
Vén föld, hatalmad sok csodát tehet,
a pusztulás testét meg ne gyalázza;
ne szabadítsd reá a férgeket!

1932. december

 

 

 

Máglya

Tudom, a feledés konok fátyla borul
rám s nyomaim az úton beporozza
az Idő-sivatag futóhomokja,
a földgolyó pedig tovább gurul
bolygói közt, végtelen úton át –
Mondd hát, minek őrizzem ezeket
a porladó „legelső verseket”?
Hogy majd a másruhájú unokák
csúfolják őket még a mainál
is embertelenebb, sivár korukban?
– A kályhában jó tölgyfa lángja lobban,
egykettő, izzó parazsat kinál.
Ide vetem be őket! Mint a máglya,
lobognak! Végük. Csak gyűszűnyi port
látsz már belőlük, mit a szél kihord
hazájukba, a téli éjszakába.
 

1933

 

 

 

Elhagyott kutyánk elégiája

Szegény kutyánk, be egyedül maradtál
az árva villa beton küszöbén!
Eltengődsz majd szomszédok kenyerén,
s valaki még örökbe is fogad tán…
Otthagytunk ősz s éjszaka küszöbén,
s most fejedre, mit gyakran símogattam,
koldus testvéred: kertünk tücske pattan,
koldus-ruhádon koldus-diadém.
Azóta már nyakatokon az ősz!
a kukoricát tördeli a vadkan,
a vadlibák vonulnak V-csapatban
s éjjel az ég ezüst ködöt esőz
bodor bundádra, melyet simogattam…
Jön még azért egy-két vidám napod:
a hegytetőn fütyülve jár a csősz,
avar között rigópár kergetőz,
s mégegyszer felszáradnak a padok!
Utólszor jól kihancúrozhatod
magad a csörömpölő levelekben;
előled tarkakontyú banka rebben,
hiún utána kapsz s megugatod…
De az éjszakák mind lidércesebben
törnek reád. Fogy, fogy már a vigasz.
Hideg vackodban fel-felvonitasz,
ha álmodod, hogy nyugszol az ölemben.
Egy reggel majd a szél havat keverget,
s pelyhek nyomán szomoru varjuhad
lepi el a tarlókat s az utat,
s vad károgást visszhangzanak a kertek.
Vonítnak az ijedt komondorok,
az almafák fehér csontváza csattog:
a zúzmarás Halál kullog alattok
s hószínű fogsorod rávicsorog.

1933

 

 

 

Első kutyám emlékére

 
Álmomban olykor hallom szörnyü vádját:
– meggyilkoltak az enyedi pecérek,
bőröm lenyúzták, testem vízbehányták,
s megettek ott a halak és a férgek.
 
Micsoda tébolyult vonítgatás!
Rémült jajok a téli éjszakában!
Egy vészüvöltés, egy vékony sirás,
és soha együtt, mindig csak magában
rí fel a hang: az ősi kutyaszó.
Hangjuk két hegy közt ekhózza a hó,
majd elnyeli, s egy percre sűrü csend lesz –
de rázendít egy messzi csaholó,
s valahová üveghangon üzenget.
Mert valami történt ma éjszaka!
A múzeum kitömött farkasa
rabolni ment, s a széllel száll a véres
bőrcafatok és zsigerek szaga,
és mindené, mi majd a varjaké lesz,
ha végetért az úri lakoma.
Vagy Más Valaki indul portyájára?
Bagolypiszkos kőoduból kilábol,
s a kutyák tudják már, rozsdás kaszája
kit vág le ma, s kit ráncigál magával
a hideg éjbe, kis meleg zugából…

1933

 

 

 

Éjfél Budán

Most voltaképpen sírni kellene:
tétova mánk végképp holnapba lendül,
búcsúztatója borízű zene,
mely kiszivárog egy kis étteremből.
Az út alatt szagos fürdők leve
zubog, s a rács alól kék pára leng föl,
mint süllyesztőből foglyok szelleme…
Kóbor kandurt ciról a sarki rendőr.
Az állig gombolt házak mind vakok,
vonuló ködben úsznak, mint a csolnak,
s belsejükben egy-egy család vacog,
kaszával áll ágyuk felett a holnap.
A plafonokról lógnak sóhajok
s foszlányai tejszagú altatóknak.

1933

 

 

 

Séta alkonyat felé

A messzi városra, mint égi láva,
ráhömpölyög a lila esti pára.
Keresem házatok. De már hiába:
elfüggönyözte ez a lila pára.
A domboldalra itt süt még a Nap
s a kerti villák vadszőlős falára.
Hűs szín-játék kezdődik nemsokára:
kár, hogy nem láthatod – az alkonyat.
*
Ahol még három hónappal előbb
a sím félméteres havat hasított,
félméteres virágok nyílnak itt-ott
s térdetverő fű fedi a mezőt.
Térdetverő fű között gázolok,
keresem sím hóval eltűnt nyomát:
Vadszekfű nőtt helyén és szarkaláb
s egy levendula, mit a szél hozott
valami messzi, vénkertes határból
s örök magányra ültetett ide.
Ágat török egy vadcseresznyefáról,
s víztartó tányért ások köribe.
*
Menyországszínű felhők ácsorognak
az égbolt szépiás-rőt térein.
Egy csúcsi fát becézve közrefognak,
mint régi talján mester képein.
A kék csokorral, mit neked fogok
elvinni holnap, megállapodok
egy tisztáson, vörösfenyő alatt.
– Titokzatos Giorgione s más nagyok,
kiknek megadatott a hatalom,
hogy megfessék maguk fiatalon,
titeket kérlek, adjatok erőt,
hogy a kopaszság, satnyulás előtt
megfesthessem bár egyszer magamat,
bodros hajjal, sudár-fiatalon,
hűvös, domboldali alkonyaton,
egy tisztáson, vörösfenyő alatt!

1933

 

 

 

Falusi reggel

A pajtában nyihog a két csikó:
Ehetnénk, hé, üres, üres a jászol!
Éhes a kakas is, dühöngve rámszól:
Kukoricát, fiú, kukorikú!
Kukucskál óljából a rózsa-szájú
göndör malac s könyörgőn rám-röfög:
Virrad, virrad, fiú, s üres a vályú,
törökbuzát ide, törökbuzát!
A szérűskerten rozsdafark húz át,
egy gyufacincért elnyelint kapásból,
s a Nap, mint roppant sárga tök,
mely indájáról elszökött,
kikarikázik a kukoricásból!

Magyarvalkó, 1933

 

 

 

Valkói temetés

A tíz öreg halálkórusa szól:
kihullt foguk helyén árad az ének;
már a kaszást ott érzik valahol
nyakuk mögött s rezegtetnek a vének.
Táskája nőtt már mind a nők szemének
– tán ezredik könnyüknél tartanak –,
vígasztalják egymást: „ilyen az élet.”
A sír száján sötéten áll a pap.
A koporsóból hosszúujjú ing,
kék keszkenő s írásosdíszü pendely
lobog elő: testetlen búcsut int
s mesél az asszonyról, ki vele ment el,
hogy ölelkezzék földdel és a csenddel.
Ma kezdi meg. Boldogan alszik és
nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender,
hogy morzsolja majd szét az ölelés…

Magyarvalkó, 1933

 

 

 

A vén csordás temetése

Aj, megcsurrantak az égi kutak!
A házakat mind beljebb döngölik
mennyből jövő, nehéz esőrudak.
Sötét menet baktat az út-vizen:
a vén csordást hozzák, ki nagy legény volt!
annyi dúd-ot tudott, mint senki sem,
s ötven évig élt fenn a hegyeken.
Mondják, egyszer – kegyetlen téli éj volt –
farkast ütött agyon, fegyvertelen…
Vonul, vonul a fekete menet,
csak a koporsó villog a szekéren,
s az őszfejü ökrök fehérlenek.
Könnytelenül jönnek az emberek
– a sírást tiltja férfiú-szemérem –,
a nők szeméből sűrű könny pereg.
A cinteremnél megtorpan a kántor,
s zendít háromszázéves éneket.
Csengő visszhang szól a nők csapatából,
hűvös szél jő, tüstént eláll a zápor,
a cinterem kapuja megremeg,
kilincs koccan, s lám, megnyílik magától!
SÍRFELIRAT
Imitt a vén Csukás csordás alussza
Krisztusában örökös álmait.
Hűn őrizé faluja barmait,
ötven évig a szemét be se hunyta!
De most immár békével alhatik,
ki sem zavarja vackán.
ki sem zavarja vackán. Ez a jussa.
 

Magyarvalkó, 1933

 

 

 

A költő születése

Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett,
mohát tiport, vágott egy jó botot,
mérges gombát ütött, hajszolt peléket –
most rétre ér, a lába támolyog,
édes teher alatt roskadva lépked,
köröskörül a rét tarkán forog –
s végül lerogy, mint vadvirág-porok
testükregyűlt kincsétől gyenge méhek…
 

1933

 

 

 

Hangya-harc

A rézfutó hulláján összevesztek,
mely ott feküdt ragyogva a porondon.
– Két nap s két éjjel nagy idő!
nem voltak még azóta percre veszteg,
gyúrják egymást a felkapart porondon.
Ropog a kis páncél, hamar bereccsen,
törik az állkapocs, törik a láb,
s a hangyahős szótlan kidől.
De kitépett lába eszeveszetten
rugdossa gyilkosát tovább…
Hiába békít már a lámacincér
– frakkos, kenetteljes diplomata –,
nem hagyják ők már abba semmi kincsér’,
folyik tovább a hangtalan csata.
Tovább ingerli őket a teli-
hold és felfrissíti vérük a harmat.
A nappal elhullottak lelkei
fölöttük ködlenek s egymásba marnak.
A csatatértől alig két araszra
nagy lapun ül a temetőbogár.
A harcot nézi. Higgadt. Tudja már,
hogy csak neki lehet belőle haszna!

1933

 

 

 

A kakukkhoz

Nem kérdem Tőled, meddig élek:
félek, keveset mondanál,
babonás bölcs óra-madár,
esztendő-osztó berki lélek.
Csak arra kérlek, te madár,
minden percem tedd édesebbé,
s oly fuvolásan kiabálj,
mintha nem szólnál soha többé,
mintha utólszor szólanál,
perc-bűvösítő berki lélek,
mintha már erre járna érted
és hívogatna a halál!

1933

 

 

 

A vén Both

Nem volt már jó neki az illatos bor:
csak szeszt nyakalt, míg benne lángra lobbant…
Azóta kopjafája rég lerokkant,
s velejiből szippant szagot a kosbor.
De pálinkája, amivel temették,
még mindég tart: ha elfogy, újra támad;
s a vén Bothról már széltiben csudákat
emlegetnek a szószátyár menyecskék:
éjfél körül, ha kutya nem ugat,
s bagoly sem száll a cinterem fölött,
jól hallani, a vén Both nyög, röhög
s italából nagyokat kortyogat.

1933

 

 

 

Fecskék

A villanydrót öt égi vonalán
izgága hangjegyek a füstifecskék.
Ha lejátszhatnám, bennük már az estét
s az ősz első akkordját hallanám.

Kolozsvár, 1933

 

 

 

Caruso emlékének

Holt művész hangja szól a rádióban,
hallgatom, hallgatom s irígyelem.
A mi hangunkat, hogyha meghalunk,
testestől elnyeli egy rossz verem.
A gyémánt hang kiszáll az ablakon
s a dombról, mint patak, lehempereg,
amerre csörgedez s bukkan vigan,
remeg a fű s az őszi levelek.
Késett lepkéknek lesz nászindulója
s egy kisleány kendőt bont és örül:
karingós táncba kezd a kút körül,
pendelye leng s látszik, nincs bugyogója.

1933

 

 

 

Ősz a Városmajorban

Tarsolyából a puszta földre szórta
egy üldözött király –
a sok tallér most itt hever a porba’,
a fák lábainál.
Kékeslila homályban, ázva-fázva
ődöng a vén fasor;
szerelmesek fojtott sírása
szól a bokrok alól…
Mint szép leány után, ámulva nézek
pazar nyarunk után –
Fölöttem lóg még egy-két árva fészek
a tar fák ágbogán.
Úgy érzem, hirtelen kinő a szárnyam,
s fütyülök is nekik:
Bolond fák! azt hiszik, hogy újra nyár van,
és karjuk rezgetik.

1933

 

 

 

Apró képek, I

 

Juhászkutyák

Karám előtt három lompos ugat,
felettük éhesen szállnak a varjak.
Tudják: ők falják fel hullájukat,
mit téli farkasok miszlikbe martak.
 

Kalota felé

A csillagos falutornya felett,
mint léghajó, kék ködtömeg lebeg:
a pára, melyet álmukban leheltek
fáradt barmok s fáradtabb emberek.
 

Vakablakú vár

Gyalu alatt
A vén kastély minden ablaka vak,
táskás a fal, suvad a vakolat.
A sétányon, rongyos fenyők alatt,
könnyezve őgyeleg egy rossz fapad.
 

Ősz, templomi királyok

Válluk laposra koptatá a sok nap,
századok esői rájuk csorogtak.
Nem mozdulhatnak: körülöttük
kaján kőszörnyek kucorognak.
 

1933

 

 

 

A Házsongárdi temetőben

Itt alszanak a boldog rokonok!
Most már mindegyikük fogyó legenda.
Holt vérük élő véremben zsibong.
Esős időben róluk álmodunk,
s pár kép van róluk a falon és lent a
nagyláda mélyén egy-két régi rongy,
sárgult levél s pár óriási gomb…
 

1933

 

 

 

Huszár Béla sírjára

Tavaly még úsztam, bukdácsoltam
nyitott szemmel a víz alatt,
most fekszem megmeredve, holtan,
csukott szemmel a föld alatt.
Húszévesen ide kerültem,
szobrot kaptam fiatalon,
holtak szaporodnak körültem,
szobrot kapnak fiatalon.
Miért siratnátok, barátim?
Örökszép szobor maradok!
Miért siratnátok, barátim?
Jól jár a fiatal halott.
Ti még éltek s lassan rohadtok,
senyvedtek észrevétlenül,
szátokban holnap műfog kattog,
szemetekre üveg kerül.
Miért sírnátok hát, barátim?
Nézzétek ifjú szobromat!
Miért siratnátok, barátim?
Sirassátok magatokat!

1933

 

 

 

Mélység

Élek: halálsápadtan lebegek
az iszonyú időmélység felett.
Lebegsz te is – így lebeg mindahány
a múltján –, mint a pók a fonalán.

1933

 

 

 

Hasonlat, I

Vázlat
 
…Mint a gyöngyhalász
lilás tengerfenék csodái közt,
úgy lebegünk mi az életen át.
A felszín árama alig ha ringat,
szelíd rezgések hatnak csak le hozzánk,
s mint víztömeg, tompítja mozdulatainkat
bágyadt érzésed, Hiábavalóság.
Az életünkön át így lebegünk,
zöld réteken, békalencsés tavon,
s körülöttünk mindent kéken bevon
lefátylazott felhőként messzetünt
gyermekkorunk emléke, mit majd naivan
s eszelősen örökké keresünk,
míg el nem fogy rövid lélegzetünk –
mint gyöngyhalásznak odalent
a tenger hullámaiban…

1933

 

 

 

A varjú-szfinx

Vadjáratos, ködös hósivatag
komor szfinxe: halálos álmatag,
öngyilkos daccal űl a zúzmarán,
sovány testéből lassan hűl a pára.
Búcsuzz el tőle: még ma éjszakára
holtan találja az őz-karaván.

1933

 

 

 

A szobám éjjel

Berde Sándor emlékére

 
Az ablakon éjféli szél zörög,
rázza a száraz szőlőlevelet.
Kinézek arra, hol a hegy mögött
szegény barátom hópólyába burkolt
sírja felett
az újhold áll vigiliát s lebeg:
sápadt Anyai-szeretet.
Sírhatnék, s hunyt szemmel messzebbre nézek:
csukott szemhéjam vaksötét falán
fehér fényképet hív elő a lélek:
egy sírhant zúzmarás domb hajlatán,
jeges magasságból a hold lenéz,
lebeg, s mosolygó, mint a feledés…

1933

 

 

 

Mint kőkoporsón

Mint kőkoporsón ifjú kőkirály
leesettállú, hosszúlábú szobra,
fekszem az ágyon mozdulatlanul,
hideg kezem kegyesen összefogva.
Valami rejtett forrásból a fény
fölém, a „Holtak szigetére” hull.
Látom a lelket: lelkemet, szegény
most köt ki gyámoltalanul.
Még visszafordul, rám néz s így beszél:
kis, gyenge test, te ott maradsz alul,
én most az örök partra, lásd, kiszállok.
Te földbe jutsz, hol madarak, királyok
s kutyák porladnak, mint a falevél…

1933

 

 

 

Karácsonyi séta

A park útján nehéz hókupacok,
fehér koporsók állnak sorfalat.
Az idő: zsarnok vénséges király
beléjük zárta élve a nyarat.
Ha látnád, itt a tiszafák alatt
a fürdő bronzfiúcska hogy vacog!
Valami bundát kéne vetni rá
s buksi fejére kis zöld kalapot.

1933

 

 

 

Intő szavak süldő macskánkhoz

A bokrok alján szép a szerelem,
mikor a tél tavaszról álmodik;
jó hancúrozni zörgő levelen,
és jó, ha két körmös kar átszorít.
Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
bármit izen az éj, ne higyj neki,
maradj nyugton az ablak könyökében.
Künn azalatt kurjongat s figuráz
a hörcsögképű, tüskebajszu kandúr;
fortélyos énekére jól vigyázz,
fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.
Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!
Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
egyet-kettőt szökik és megragad
s máris szorítja két nagykörmű kéz
tigrisbundás, ártatlan derekad.
És akkor hallom majd a jajgatásod,
a rémület kéjből szakadt szavát:
(ó, édes-véres, vad összecsapások!
bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)
– Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
ezért zokognak künn a macskák.

1934

 

 

 

Macska-szerenád

Álmatlanul feküdtem, és Reád
gondoltam holdfényes szobámban, egyedül,
mikor a kertben, úgy éjfél körül,
elkezdődött a macska-szerenád.
Ráismertem: a vérük dala volt,
a márciusi hímgerincek forró
lihegése, kísértetes tremóló,
a percnyi kéjért oly sokat loholt,
hajhászott kandur vad vér-vallomása,
s kacér nősténye álszűz nyögdelése
– mintha ez lett volna első esése,
első kigyújtó márciusi láza –
Hogy lássak is, az ágyból kiugortam
s kilestem őket az ablakon át.
Szomorú volt a jelenet s fonák:
szétválva már kucorogtak a porban,
s nyalták magukon azt a két sebet,
amit szerelmük lángja égetett;
a hátukon kigyúlt a holdvilág;
megsejtettek s rámnyilazták achát-
szemük rémült szentjános-bogarát.

1934

 

 

 

Bátortalan tavaszodás

Száguld a koldus-szagu tél,
szirmok esőjét záporozza.
Emlékeim felé, elálmodozva,
egy mag-vitorlás ringva útrakél.
Utána megremegve bámul a
kis pipehúr – érzelmes pici kék szem –
és búcsut int a rom-kőkeritésen
a primula.
S csak száll a mag, mint égi készülék,
mely ismeretlen csillagokba indul,
de nem jut a felhők határain túl:
körülveszi s lehúzza majd a jég.

1934

 

 

 

Egy család nyughelyén

Nagytata aluszik, már nem pipázik,
nem horkol és nem malmoz a hasán.
Felette két huncut poszáta játszik
a tujafán.
Nagymama is alszik, már nem köhécsel,
nem varrogat és szőnyeget se köt.
Két pajkos kis cinke szökdösve trécsel
szeme fölött.
Apuka szundikál, többet nem olvas,
többé nem énekel s többé nem ír.
Szíve fölött őszi tücsök az ordas
éjjelbe sír.
Anyuka is szundít s nem sírdogál,
a hasa már sohasem lesz kövér!
Két orcátlan, vörös szabóbogár
nászt ül kövén.
Fiúcska hájcsil, már nem karikázik,
nem lesz többé az ágy alatta nedves.
Sírján dongó dohog, giliszta mászik
s a nagy pille repdes.
Leányka szundikál, már nem babázik,
nem festeget és nem gyűjt képeket.
Elárvult, cirmos kismacskája ázik
keble felett.

1934

 

 

 

Tavasz a Városmajorban

Felhő-rucák lubickolnak az égen,
mely kékebb, mint a legszebb hegyi tó;
támlátlan, rokkant padra dőlve nézem,
szomjas szememnek tündér itató!
Körülöttem szegett fővel botorkál
két-három zord, magábahullt öreg:
bottal piszkál avart vagy új rügyet,
s a sírás, mint szálka, áll a torkán.

1934

 

 

 

Napfürdő a temetőben

Kinek szívéből nőtt e satnya fű
s kinek szeméből nőtt itt ez a másik,
melyen most koslató bogárka mászik
s olyan, mint egy német kezdőbetű…?
S a harmadik, mely integetve rezdül,
mint aki elmegy s még tanácsot ad.
Ki merészelné e fűszálakat
megmarkolni s kirántani tövestül?
Csak lengjenek, csak üzengessenek,
mindig akad valaki, ki megérti,
hogy miről is hagyakoznak a régi
gyökérfoglalatú szívek s szemek:
kihúzza magát, hogy gerince roppan,
döngő sírok közül messze rohan,
hempereg édes nők karjaiban
s önmagának bebizonyítja, hogy van.

1934

 

 

 

Szép nyári zenekar

A hegytetőn hiún rikolt a páva,
az éjszakától félti köntösét;
az álom hűs ében-oázisába
cammognak már fáradt felhő-tevék.
Üvegcimbalmos tücskök muzsikálnak
– van a világon még szebb zenekar? –
Most kellene megállnia a nyárnak,
mielőtt még az álom eltakar.
Most kellene megállnia a nyárnak,
s torpanna bár meg az egész világ!
Kertünkre illat-mézet trombitálnak
kórusban a pilledt petúniák.
Tücsök, cigánykám! fújjad, sose szüntesd
gyermekkorunk nyáresteli dalát,
kísérd vele pusztuló életünket,
s majd sírunkon is ezt fújjad tovább!
Lankadt szűzek, pilledt petúniák,
fujjátok ránk illatos harsonátok!
Akkor úgysem fújhatjátok reánk,
amikor majd sírunkon trombitáltok.
 

1934

 

 

 

Mindenesti színpadom

Künn szól a béka, a vízi dudás;
most kezdődik éjjeli maskarádém:
tibláboló emlék-felvonulás,
szemembe-zárt titokzatos parádé.
A magasból kék, végtelen sötét
alakokat szór a színre puhán,
leadja minden zagyva díszletét,
zsúfolt zsinórpadlás a koponyám.
És így pereg le, összevisszaságban
– talán bölcs rendben – elmúlt életem,
esténként, mihelyt szemhéjam lezártam.
Most Kolozsvárt vagyok, most Enyeden,
régi erdőn járok, kilépve bátran,
első szerelmem nyomát keresem –
tán így fog egykor koporsóba zártan
is szórakoztatni behúnyt szemem.

1934

 

 

 

Kísértő dallam

Meghalsz, jaj, meghalsz, jaj
elhagyod ezt a világot,
sok könnycsepp, sok sóhaj
hull a gödörbe utánad.
S nem mozdulsz, nem mozdulsz,
börtönöd a kicsi árok;
hantodra sok hó hull s
megfagynak rajt a virágok.
És jön egy éj, téli nagy éj:
a temetőbe bolyongok,
szörnyü a hó, ámde ne félj,
meglelem úgyis a hantod!
S úgy mondom, úgy mondom
százszor is ott a neved,
hogy mélyen, a hódombban,
tested elönti a meleg!

1934

 

 

 

Consolation

Míg bennem eltünés kórsága lappang,
Ő szépséges egész, talán örök!
…Szeretném látni sírkövek között,
tarka ruhában, meggypiros kalapban,
nyaklánccal és virággal, napsugáron,
pompázva látni ott!
pompázva látni ott! – Mily diadal
volna s fanyar, haláltánc-ízü mámor:
úgyis együtt tűnünk el a világból,
s örökre ugyanaz a földréteg takar!

1934

 

 

 

Tündéri fürdés

Vékás Judit emlékének

 
Itt már gyerekkoromban is kerestelek.
Róttam a berket, a nyúlutakat.
Azt hittem, pici vagy és gyermeteg
s lábad nyomán piros virág fakad.
S mindig hiába! Mindig hűlt helyed
leltem: kis fésűt s tört virágokat.
Lement a Nap, bagoly szólt, este lett.
Azt hittem, a szivem is megszakad.
Most suhanunk a mormogó Szamos
bátor vizében, nagy fűzfák alatt.
Félemberek vagyunk: félig már iszamos,
vízhasitó, villótestü halak.
Ahol elúszunk, fűzek hajlanak,
kavicsok néznek s kandi rákszemek:
a vízi pár vajjon ma merre megy?
Tudják, a víz királynője te vagy.
 
Él bennem a hiú kivánság,
reménytelen remény:
együtt fogunk egykor pihenni
a Szamos fenekén.
 
Üvegkoporsóban pihenni
öles zöld víz alatt!
Felettünk fognak jönni-menni
fehér hasú halak.
Lenn fogunk jámboran pihenni,
mint az a nagy király,
felettünk fog majd jönni-menni
a partfutó sirály.
Testi tömlöc ellen a lelkünk
hiába lázadoz:
idegenül harsognak el felettünk
az új évszázadok.
*
Rönkök vagyunk, két kósza, szürke rönk,
deltátalan, örök folyam sodor.
Kopunk, zúzódunk, amíg valahol,
örökre alámerülünk.

Kolozsvár, 1934

 

 

 

A Szépség pusztulása

G. Edith emlékére

 
Délben langyos gyepágyon heverésztem,
fürdőruhában, perzselő napon,
Ő jégteremben, talpig hófehérben
pihent a fekete ravatalon.
Rágondoltam, húszéves életére,
hogy ennyi szépség most már csak a földé,
hamú lesz a csontja, por lesz a vére,
ruhája is – s nem látom soha többé!
Ő nem gondolt már akkor semmire.
Keble alatt egymásba kulcsolódott
márvány keze: fehér márványszobor volt,
a nagy mester hamar porló müve.
*
Alkonyodik. Az idő hét felé jár.
Másfél órája már, hogy eltemették.
A földben éri már meg ezt az estét.
A Nap a Hárshegy oldalán lesétál,
sírjára egy utolsó fényt hajít;
ma meghatódva nézte temetését,
de bizton elfelejti hajnalig,
mint ahogy elfeledte annyi szépét.
*
Éjszaka van. Már egy hete halott.
Tán oszlik is! Eltikkadt sárgöröngyök
felitták a könnyet, mit akkor öntött
koporsójára anyja s rokonok.
Súlyuk alatt a deszka majd bezúdul,
homloka, melle horpad, mint papír.
Ősz jön, levél hull, tél jön, rá a hó hull,
s fejemnek való párna lesz a sír.
*
Nagy szárazság van, égnek a vetések,
alig nyílt ki, hervad s hull a szirom.
De tenyészik buján és vészt nem érez
hetes palántám: késő bánatom.
S míg künn a Nap lassan mindent kivégez,
a bú nő bennem, mint tisztás-füvön
magányos genciána, s amíg élek,
esténként hűs könnyekkel öntözöm.
*
Művész urak! Szőnyi, Aba-Novák!
Siessenek hát, fessék meg a képét,
hogy csak a földé legyen ennyi szépség,
Urak, ne hagyják, tegyenek csodát!
Lopják őt vissza az örök időnek
– önök iránt is hálás lesz e zsarnok,
ha állványuk mellől egyszer kidőlnek –
hadd őrizze üvegtetejü csarnok
s időtálló, szútálló drága ráma,
hogy mindenkinek, ki előtte jön-megy,
verjen a földbe gyökeret a lába!
Buggyanjanak szemébe ott a könnyek,
s öntse versbe, szoborba vagy imába!

1934

 

 

 

Eltűnik egy világ

Enyednek

 
Úgy látom, egy-két évtized se kell még,
s melyek nevemmel kisbaltám nyomát
sok éven át derekukon viselték,
a tűzre jutnak mind a kerti fák.
Utcánkban a cigányok befalazták,
kegyetlen, az egyik kedves kaput;
szemétdombnak használják a kutacskát,
s a kertben tünedez a régi út.
Galambjaim, kiket padlásunk tartott,
azóta égi dúcban szállanak;
s akikről álmodom, baráti arcok,
a temető hasában mállanak.
Dicső gyermekkoromból mi marad hát?
Az akkor friss küszöbben lábnyomom;
évtizedek egymásnak átaladják,
míg a várost fel nem veri a gyom.

1934

 

 

 

Gyermeki alkonyat

Szerb Antalnak

 
A falióra nyolcra vert.
A felhő temetőbe száll.
Lila homályba hull a kert,
nyirkos füvet vág a halál.
Tyúk és galamb aludni tér,
a fényt nagy pincék elnyelik;
énistenem, milyen fehér
leszek féltemben reggelig!
Tipeg a házunk cserepén
galambok nyomán a kuvik,
s a fecskéből lett denevér
leánykák hajába buvik.
A hegy csontőrző sírhalom,
az ég hideg templomi bolt;
a nap, fényöntő vigaszom:
kifolytszemű, rossz fattyúhold.
A fáradt város elpihen,
tán megőrzi a nagyharang.
Ébred vén hordók öbliben
a zöldbékából lett varangy,
riog a lappantyú s repül,
repül, köröz a ház felett;
kecskékben észrevétlenül
véresre festi a tejet.
Sötét van már. Nagy denevér
szárnyai arcom verdesik.
Énistenem, milyen fehér
leszek féltemben reggelig!

 

 

 

Lezuhant a Nap

Húzhatnál már hétmérföldes csizmát is,
a Napot úgysem érhetnéd utól;
a hegy hatalmas lila kalamáris
s a felhőrost felette hosszú toll.
A völgyben szárazlevél-égetés
kék füstje alkonyi széllel csatázik,
s a tájat lassan fátylas lebegés
rejtelmesíti – mintha az egész
tizenötéves emlék volna máris!
*
Eljött a sárgacsőrű trombitás,
a hím rigó, s diófahegybe szállott.
Azt hiszem, dala nemcsak vallomás:
a Napnak fújja most a cápistrángot.
Hogy lopj belőle bár egy sugarat,
hiába futnál már a hegytetőre:
mint Belgium királya a minap,
gyilkos sziklák közé zuhant a Nap,
s az ég falára freccsent szét a vére.

1934

 

 

 

Sóhajtás

Meghalok és sosem voltál enyém!
Megfoghatatlan vagy, mint az idő,
melynek síkos húsába még sosem
akaszthattam belé meleg kezem,
és illanó vagy, mint az esti fény,
mely eltűnik az erdők peremén.
Meghalok és sosem voltál enyém.
 

1934

 

 

 

Késő tarlózás

A dombon túl eltünt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem;
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedü zsongó belseje…
Nézem az égbolt végtelen tavát;
milyen színű? – színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.
Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok;
az elpusztult temetőn a kövek
is elfeküdtek – a halál halott.

1934

 

 

 

Őszi füst-varázs

 

1

Köd-fényben áll a budai vidék;
legyen enyém az ősz, akár a lelkem,
pipámban száz levél hullája ég,
miket finom dohánnyá szeleteltem.
Egyharmada diófa levele,
másik harmad édeskés hárslevélke,
a többit naspolya hullatta le,
vagy a szomszédunk szelíd gesztenyéje.
 

2

Miket a lomb szűrőjén felfogott,
nyári napok, szívódjatok belém!
Bódítsatok vad szirom-illatok,
villó fények az asszony-fák csecsén,
melyek alatt tátott szájjal hevertem,
s egy cseppentett-csepp mézet könyörögtem –
Szép fák, kik álltok most kopott-leverten,
borultok még virágba körülöttem?
 

3

Kígyó-lélek, kék pipafüst,
mennybefutó selyemkötél!
Bár csimpajkodhatnék beléd:
mi lesz, ha itt-talál a tél?
Maholnap dérvert ez a rét,
Fáink szél-hóhér öklözi –
Emelj, emelj, varázs-kötél,
rózsálló, langy felhők közé!
 

4

A vadszőlő leveleit a szélvész
elvitte, de száz karja itt maradt:
a tűzfalon most óriási térkép,
erek, folyók, ösvények és utak.
Nézik-nézik az árva madarak,
drótlábu pintyek, kurtaröptü cinkék,
találgatják száz közt a jó utat –
de végül ittmaradnak télre mindég.
 

5

Utamra sok-sok levelet rakott a
szél – ez a megtért vandál épitész,
ki rombolás után alkotni kész –
s most lábam alatt tündér terrakotta,
mely az első új szélre szerteszéled,
akár a füst, ha a pipám kiég,
akár a hajnali, bátor remények.
S egy hajnalon én is némán kiégek.
 

1934

 

 

 

Hajnal, I

Töredék
Mint egy vasastartalmú tócsa poshadt,
vörös világa, olyan künn az ég.
Az őr a ház körül végső útját tapossa,
s lezárja felhúzott revolverét.
 

1934

 

 

 

Gyermekek esti imája

Soltész János emlékének

 
Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok, akiket a labancok
régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
hiába instálnád őt, hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefürészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt, sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!
 

1935

 

 

 

A holdkóros

Lassan az ablakomba nő
az ég vereslő Teliholdja:
nincs alkohol, nincs az a nő,
mely zsongó vágyamat eloltsa!…
Aludni, jaj, az volna jó,
megbújva, mint egy szürke állat –
de a hömpölygő holdgolyó
értem sugár-hídat bocsáttat!
Szemem rajongva rámered,
orcám halaványul, a vértelt,
lábam nem ér már szőnyeget,
boldog vagyok, boldog kisértet!
Anyám! Elém hiába állsz!
Már senki sincs, ki útam állja;
s hiába sóhajt rám a hárs,
mikor megérkezem alája.
S hiába roppan fent az ág,
s a hullt gally lent hiába koppan:
mint pillangó, szállok tovább
édesedő hold-mámoromban.
Nem bánom, ha szemem kiég,
így akartam, e csoda kellett!
Hiszen közel van már az ég,
és messze, messze lent a kertek…
S már zengve vágom át az űrt,
futó csóvás-csillag se jobban –
s holddal kitelt, megédesült
agyam sárgán egy kőre loccsan.

1935

 

 

 

Tavaszi gyász

A tegnap itt meghalt egy özvegyasszony,
mondják, öt árva gyermeket hagyott.
De én a sorsra csak azért haragszom,
mért nem adott neki még egy napot!
A fák azóta virágba borultak
– őt gyászolják virágosan a fák –,
illatukkal hintik meg a kimúltat,
sóhajtva nézik az ablakon át.
Egy furcsa ember is jött s szólt: mibe
halt meg? mért most és mért nem hamarabb
két nappal bár, mikor még a tavasz
langyos hegyek közül indult ide!
S jöttek messzikitelelt madarak,
s mintha felbujtogatták volna őket:
visongattak egész nap és pöröltek;
de az asszony feküdt, mint fadarab,
már nem hallotta a bolond visongást,
semmit sem hallott, semmit sem tudott;
nem látta már a lepkét, mely csapongvást,
mint tarka illat jött a bukszuszok
komor során át: boldog újszülött,
tapasztalatlanul tavaszba bódult
vidám kis lélek volt, avar között
rothadt mögötte a sötét gubó-múlt…
Ó, bár hihetném, hogy Belőle is:
a holt asszonyból is magasba röppent
bár egy lepkényi, incifinci lélek!
Hogy zsengén, frissen új hazába csöppent,
hol minden illat más és minden íz,
s ahol a feketét hívják fehérnek!…
Nem így van ez, de senkinek se mondom,
hogy vak sötétség várja lelkemet
s őrlő, szétmorzsoló talaj a csontom,
mihelyt felebarátom eltemet.
Mért mondanám, hogy őt is ez fogadja,
hogy a világon nincs titok, varázs,
hogy földi kínért nincs vigasztalás…
Mért lázadozzék öt kis elhagyottja!
Kár, hogy nem érte meg ezt a napot,
az első tavaszit!… Az ibolyák,
amelyeket tegnap simogatott,
már elfeledték s virulnak tovább;
s kék felhők jönnek s hozzák már a záport,
mely méheket sodor, szirmot, virágport,
s elmossa végképp kerti lábnyomát.

1935

 

 

 

Julia M. sírján

† am 7. März 1885
 

A halál fái

Hogy huhognak a temetői fák!
Nem rak reájuk fészket a madár,
s messze-kerűli lombjuk a bogár,
mert rettegi virágaik szagát.
Ott lenn a mélyben repedt koponyák
csészéiből szürcsölnek szörnyü nedvet,
féllábra állnak, úgy lerészegednek
s huhognak a vén temetői fák.
 

Felhívás keringőre

Ötvenéves koporsó-ágyadat
rúgd fel, hagyd ott és gyere ki!
A hold szeme sóváran rádtapad,
ha tetemed megriszálod neki…
Tulajdonképpen semmi rosszat
nem akarok, csak tudni, hogy ki voltál?
Itt üldögélek, rajtad, órahosszat,
s lesem, hogy hátha kihajolnál?
Hátha elkaphatom porló ruhádat,
a csipke-inget, melyben eltemettek,
s megérzem sós-ízét egy régi gyásznak
a könnyekből, melyek orcádra estek.
Hátha megfoghatom fehér kezed
s szoríthatom szívemre, hogyha fáznál,
érezve: még mindig benned rezeg
a dal, melyet utólszor zongoráztál…
S akkor – polgár temető, láss csudát! –
táncra perdítne minket ez az ének!
S a temetőőr-házban a kutyák
sosem hallott hangon üvöltenének.
 

Júlia nem ébred

Hát mindhiába zúgnak el feletted
ezek a vad-szagú tavasznapok?
Pedig egykor, mint én, te is hihetted,
hogy tavasszal feltámad a halott.
És most e gyilkos bizonyosság
rémületében fogam is vacog:
a holtaknak immár hiába hozzák
vad szagukat a kóbor tavaszok!

1935

 

 

 

Bronz-színű képre

Azt hittem, így csak régi holtakat
lehet becézni, ahogy én becézem
emlékedet, mióta messze vagy.
Cirógatom orcád bronz-bársonyát
s motyogok, motyogok hozzád a képen,
amelyen már mintha a másvilág
feledtető, rejtelmes hűvösében
mosolyognál, könnyezve, álmatag,
mint aki meghalt már iszonyú régen.
 

1935

 

 

 

Mint pupilla

Hajnali szél szelíd nesszel riszál
sötétség-őrző, nagy kerti tujákat;
bennük a friss gerle gargarizál
a hűvös szélből, mely torkába árad.
Most a sötét végső foltja is illan,
naptól piroslik a hegyél,
vakítón hull be szobámba a fény,
s életem is elszűkül, mint pupilla.
Néznek a képek, minden a helyin,
és sor kerül a nagy leltározásra:
a vad nappal elől emlékeim
beigazodnak a békés homályba.
Hát ennyi, ennyi volna az egész,
egy-két elgurult tarka labda,
egy-két kulcsolt halotti kéz
s egy-két száj, mely a szám harapta –?
Barát-arcok, rokonok, nénikék,
szülő-szavak, esti simogatások –
„Fiam, vigyázz! Mint szappanbuborék,
megsemmisül egész való világod!”

1935

 

 

 

Barátkozás a Nappal

Huszonkét éve ismersz engem,
égi bója, nagylángú Nap.
Ki melengetted gyermekkocsimat,
melengess egész életemben!
Sőt akkor is, mikor a föld alatt
fekszem hanyatt, minthacsak épp napoznék,
sugarazd át a földet onnét
a magasságból, drága Nap!
Sütöttél engem a hegyek közt,
sugaraztál reám a pusztán;
egy alkonyon úgy néztél velem szemközt,
mint egy bíborsörényű hímoroszlán.
Már reggel jöttél s fénnyel kinyitottad
álomtapaszos szememet,
szivárványos fényekkel tarkítottad
az ablaküveget.
Most is itt égsz felettem, drága Nap,
Isten Napja, én Istenem,
s nagy lila arabeszkeket mutat
behunyt szemem.
S mint mágnestől megbűvölt vasdarab,
úgy lüktetek, úgy reszketek –
egy perc, s repűlök a Duna felett
s velem jön ez a rossz fapad.

1935

 

 

 

Béla király útja felé

 

I

Kocsmakertekből cukros zene szól,
s ránkcsörgedez, mint bukkanó patak.
A felhők párás hegytetők felett,
mint sárga habgaluskák szállanak.
Szürke villák, zöldpados faközök,
karók hegyén üvegből lila labdák.
Ma mindennek szivemből örülök,
mert azt hiszem, hogy egyszer nekem adják.
És te is mindennek egyformán örülsz,
szentül hiszed, egy napon neked adják –
s ahogy majd a fényben alattuk ülsz,
tükrözik arcodat a lila labdák.
 

II

Egyszer majd felülről a busa fákba
jó istenesen belemarkolunk.
A réten maradunk egy éjszakára
s egymás testén elaluszunk.
Egyszer mezítláb felmászunk a fára,
a talpadat csiklintja, nevetek
és felkiáltok: végre valahára
együtt lehettünk újra gyermekek!
Valahonnan nagy labdát kerítünk,
püföljük, rugdaljuk a rét felett,
valahonnan nagy kutyát kerítünk
s lovagolunk hátán, mint gyermekek.
 

III

Hogy csábít engem a hegyoldalon
az az üvegverandás szürke ház!
Ilyenbe hozott egy tavasznapon
engem a gólya – vagy a Mikulás.
Meglátod, itt fogunk mi tölteni
egy közeli kökényszagú tavaszt.
Körülöttünk a kertet felveri
csivitolás, bolond madárpanasz.
S egy éjszaka megbolydul majd a ház:
világra jön a te kicsi fiad.
Az ablakon, mint áldott Mikulás,
rámosolyog a hűs hajnali Nap.
 

IV

Mint Santa Maria, úszik az Időben
ez a barna, életúnt fatorony.
Az Újvilág felé még elmenőben
baglyos csendjét, tudom, megkóstolom.
Baglyos csendjét, tudom, megkóstolom,
s ha egyedül hagysz benne egy napon:
ez lesz fogadalmas monostorom,
s oltárom régi képed a falon.

1935

 

 

 

Telihold

Végre ismét együtt nézzük a Holdat,
dagad a háztetők felett,
felé bűvölt felhők zarándokolnak,
mint vízben úszó tetemek.
Együtt vagyunk s külön sose maradjunk,
szorítsd hozzám kis testedet.
Pár évig még a földön kell maradjunk,
mert így szokták az emberek.
Holdé leszünk úgyis előbb-utóbb:
szemünk egy éjjel elvakul
s vérünk e láthatatlan lábu pók
hasába szívja álnokul.
Aztán fürkészhetik majd, hogy kik voltunk,
s elsirathatnak itt alul:
az unokánk nem tudja már, kik voltunk,
emlékünk semmibe fakul.

1935

 

 

 

Zugligeti alkonyat

Ülünk a Zugliget felett a dombon
s szomjas lélekkel nézzük a csodát:
hogy haldokol napunk a horizonton
s hogy lesz kékből fekete a világ.
Az erdők hullámzó felszíne lassan
lecsendesül, mint valahol a tenger;
az első denevér szól a magasban,
az éjszakát köszönti győzelemmel.
S mi is tudjuk: győzött már a sötét,
győzött a feketeség, s a halál
itt suhogtatja dohos köpenyét
a napról álmodó fák oldalán.
S a nagy beolvadás tökéletes:
már mintha friss halott végsóhaját
visszhangzaná ránk ez az árva táj,
ifjú halottét, mely becsületes
hangtalan harcban adta meg magát,
hogy élete titkát ne tudja meg:
nem érdemelte őt meg a világ.

1935

 

 

 

Pisztráng-balett

A gát alatt a nagy tó színe holdas,
egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás,
pufók hold fényinél egy villanó has,
elhibázott ugrás, vad farkcsapás.
A martban a menyhal már aluszik,
s köve alatt hízik a botikó;
az ingola álmában is uszik,
mint egy tengeralattjáró hajó.
Most már csak a pisztráng van ébren,
cuppogó, vad éhségtáncába kezd;
holdas felszínen, kékes vízfenéken
cikázik a sok vérespettyű test.
Hol vannak most a koronás kígyók?
alusznak valami mély sziklalyukban;
apró márnát s nagyfejű botikót
emésztenek telizabált hasukban.
Vajjon hol van most Kaskötő Dani,
a vén vadorzó, merre sátoroz?
csapdához készül vidra-rántani,
holdas vízháton halat szigonyoz.
Ugye, holnap elindulunk, Apu,
s megkeressük halcsontos kalibáját,
a Kuvaszónál, keserűlapu
között, hol nemrég utoljára látták? –

1935

 

 

 

Suhamlik az idő

Mért bús e nyári délután?
Mintha velünk zöld léggömb ringva szállna,
vagy mintha szőllős dombon állva
integetnénk futó hintók után.
Suhamlik az idő! Még a harang
kongása sem más: mély, szomorú tik-tak –
s mintha a csendben is futó ladiknak
evezőcsapásait hallanám.
A domboldalakon végigterül
a hullt gyümölcsök sűrü sokasága,
s a szellő erjedés-szaggal repül
egyenesen a másvilágra.
Eltelt huszonnégy óra: tegnap este
még Vele néztem a világot itt,
de lám, heverészésünket feledve
a tiprott fű kiegyenesedik!
S fut az idő! És sohasem előre,
csak messzebb, hátrább visz engem e táltos,
el, el az ifjúságtól, messze Tőle,
s mind közelebb, közelebb a halálhoz.
*
A nyári éjjel tücsökmuzsikája
szebb, mint a legszebb téli éjszaka;
a csend az embert hangokkal kínálja,
a tücsökszó a csend, a csend maga!

1935

 

 

 

Dunántúli kis rege

Azt mondják, még a század fordulóján
az idő e hajlék felett megállt…
(Luca-napkor történt, éjféli órán,
midőn a Garaboncás erre járt.)
A réztobozos óra kék szivére
valami illatos füvet dobott;
a mutató azóta sem forog –
s álomport szórt a komondor szemébe.
Egy szép kérő pisztolyt akkor fogott
magára – a falról nevet a képe,
kis bajsza már azóta rég homok –,
a másiknak is szörnyű lett a vége;
a harmadik, szőke fenegyerek,
meglopta apját, majd illa berek –
És az idő csak áll a ház felett,
s a falu sejti: réges-rég halott
a két kisasszony, s ha kitámolyog
egyik vagy másik, és rámosolyog
a gyermekekre: hívják a papot!

Szigligeten, 1935 nyarán

 

 

 

Macskával a Hold alatt

Miért kurrogsz? Talán valaki jár itt?
Hiúz füled mit hall, s holdas szemed
mit lát? Horpad lába alatt a pázsit,
amint valaki rajta lépeget?
Ropog a kerti szék. Most beleül.
Gazdátlan fény inal a fák között.
Ki az, ki az? Mért rí úgy a tücsök?
Tán ő is látja és most így örül?
Csak jönne már, s kék ködcafat mögül
meredne rám két volt szem lila odva:
szemközt néznék én vele emberül
és szólongatnám megmámorosodva:
Ki az, ki az? Nagymama? Nagytata?
Honnét? Hová? De jó, de jó…
És ő csak nézne és bólintana
s elúszna, mint egy ködjáró hajó.

1935

 

 

 

Önaltató, I

Most jöszte álom, jöszte, záporozd rám
sok únhatatlan, illanó csodád!
Lelkem már messzi tájakon poroszkál,
s mit abbahagytam, azt űzöm tovább:
fél-csókok duzzadón kiteljesednek,
vadul harap a tiltó, büszke száj,
dermedt kezek, holt szók elevenednek,
déli verő már a nyirkos homály,
s kérlelhetetlen leszek én, a gyáva,
izgalma által elgáncsolt lovag,
kinek vére kevesebb, mint a vágya,
s kinél az eunuk is boldogabb!…
Ó, jöszte hát vigasztalóan, Álom!
Úgy várlak elrontott napom után,
ahogy majd egyszer hívom a halálom,
elrontott, gyáva életem után.
 

1935

 

 

 

Concerto di musica

A zongoránál űlnek hárman,
egy lány, egy ifju s egy barát;
már árnyék marja a szobában
a Nap utolsó súgarát.
„Fráter, játssz nékünk valamit,
ússzunk zenédben, mint halak;
sápadt, izgága ujjaid
a billentyűkön ugrándozzanak.”
Meghal a Nap a ház megett,
leszáll az este nemsokára;
aludni tengervizbe megy
az ég alján egy halnyi pára.
„Fut az idő, repülve! Játssz,
s félelmeink elől vigyél be minket
a honba, melyet álmodozva látsz,
vidd oda árva lelkeinket!”
Milyen kicsi lesz most a város,
összesüríti a sötét;
meglepi valami halálos
árnyék az emberek szivét.
„Mikor is volt? Jártunk mi ottan,
ahol nincs könny, bánat s halál.
– Látod, máris elálmodoztam!
Nem érzed? Az idő megáll.”
Három csillag szökött az égre,
a hold átlép a Lagunán,
s a játszó szerzetes kezére
három csók hull egymás után.
„Így; dallamod a csendnél édesebb
– a mester, aki írta, rég halott –,
de tán álmából most felébredett
s szive hangját ő is hallgatja ott!”

1935

 

 

 

A legelső leány után

Mint szellem, ki a test nyugtát megúnva
éjfél körül a sírjából kilép,
olyan mélyből jössz fel újra meg újra,
első szerelmem, emlék-búborék!
Tán az vagyok megint, az a fiúcska,
ki akkor voltam, mikor alakod
töltött be minden éjet és napot,
s kis dalait csak rádgondolva fújta,
s úgy bolygott a nagy érzéssel szívében,
hogy arról még azt sem tudhatta: mi,
de hitte biztosan: közel az Éden –
Ez volt a szerelem, az igazi.
Az a nagy érzés, jaj, vajjon hová tűnt,
a szerelem-előtti-szerelem –?
Csak néha sejtem, hogyha jelenem
ködén az álom holdsugára átsüt.
S látom magam, minthacsak gyermekem,
saját magam kis szőke fia lennék,
ki kóborol a régi tereken
s könnyes szemmel tart ott éjféli szemlét,
mert tudja, hogy egy régi szerelem
zajlott le ott, és minden, minden: emlék,
emlék, amely átsüt két életen,
míg fel nem issza nyomtalan a nemlét.

1935

 

 

 

Új évezred felé

Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,
az új évezred nem lel itt bennünket;
fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén
fenn, fenn különös új gépek keringnek.
Lebontották a házat, hol születtünk,
– mint a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett.
Sok könyvünk méltatlan kezekben eltünt –
s hová lettek alakunkról a képek?
Az útakon új cipők nyikorognak,
más ruhában más lányok lengedeznek.
Mint lelke eldugott öreg boroknak:
az álmunk egyre sűrűbb, édesebb lesz.
Tovább lóbálja felettünk az égen
az idő a napot, e lassú ingát,
s úgy alszunk már, mint földünk más felében
a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.
 

1935

 

 

 

Csontjaimhoz

Mindig úgy éldegélek, mintha holnap
örökre elaludnék, s álmatag
nézem csontjaim, kik velem loholtak,
s kiket lelkem csúful magukra hagy.
A koponyám mázsás agyag súlyától,
száz év se kell, háromfelé reped,
belészivárog egy tavaszi zápor
s kimossa a porrávált verseket.
A fogaim, miket húsz-harminc évig
koptattak ételek, martak savak,
a fogaim kicsorbult sora fénylik
időtlen időkig a föld alatt.
Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak
a csigolyák és lüktetett a vér,
ha majd odvából a velő kirothadt,
felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.
Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,
miután testeken motozgatott,
hogy visszaintsél annak, aki voltam,
szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!
S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,
akik leányok lábát szorították
s felhők alá rúgtátok fel a labdát –
örökre megmereszt a síri hapták.

1935

 

 

 

Nizsinszkihez

Selyem-gubónak bábja vagy, Nizsinszki.
Multad kusza szálakba csomagolva,
a kezdő szálat nem találja senki,
s nincs a földön az a selyem-motolla,
amely kifejtne téged önmagadnak,
hogy szállhass a világban, mint a lepke:
agyad teretlen színpadán lebegve
haláltáncot mutatsz be most magadnak.
A függönyön, melyet reád eresztett
az őrület, világcsodált korod
Napja lila fényben, széttörve reszket,
s néha látod a tested, mint forog
észvesztő táncban a világ felett!
S mit összekúszált, mint fekete mancs, a
téboly, táncaid felgöngyölt gubanca
hunyt szemed mélyén újra lepereg.
Hajdan sudár-szép tested hogy hevülhet,
hogy nyílalhat dagadt Nurmi-szived,
mikor látod piruetteidet,
melyek a vak időbe penderültek!
Táncolj, Nizsinszki, táncolj, Rózsa Lelke,
tánc istene, pergő, törékeny orsó,
ki önmagát levegőbe emelte
s úgy lebegett ott, mint az a koporsó,
melyben a hold Krisztusa szunnyadott –
Táncolj, Nizsinszki, mégegyszer, Nizsinszki,
s a nagy lélek-gubancot bonyolítsd ki
e világban, mely volt a színpadod!…
Szegény Petruska, utolért a végzet,
ez a keresztes-potrohájú pók;
sem ostor, sem rimánkodás, se csók
nem űzi rólad el: kiszívja véred.
Az arcodon kövült-könnyes vigyor,
mit a bolondság művészkeze vésett;
kifele bámulsz, de befele nézed:
fejed boszorkány-üstjében mi forr.
Így fogsz bámulni még ki tudja meddig;
fordult agyadban az álomvilág
a fogható valósággal vetekszik,
s csontjaidon halál kutyája rág.
Hol vagy, tűnő művészet, lepke tánc?
Utánahaltál, mint hű szerető;
vele zuhantál, hosszú rózsalánc,
a lyukba, melybe fejjel hullt be ő.
Vagy valahol, istentelen magasban,
az űr csillagkulisszás színpadán,
még mindig élsz s vonulsz peregve lassan
a többi földi jelenés után? –

1935

 

 

 

Galambok

Galambcsapat a kunyhó tetején:
bucskázók, örvösek és büszke pávák;
hogy megszenteljék nagy nyomorúságát,
finom galambokat tart a szegény.
Akkor voltam én is a legszegényebb,
mikor galambot tartottam, sokat;
s akkor voltam mégis legboldogabb,
amilyen nem leszek, bármeddig élek.
Az Őrhegy tetején át hogy repültek
s hogy surrogtak a vén házakon át!
A kék magasság ánizs-illatát
éreztem rajtuk, ha vállamra ültek.
Álmomban most is vissza-visszajárnak
s őket tiszta búzával etetem;
hálásan simogatják égi szárnyak
szegény, boldogtalan fejem.

1935

 

 

 

Moziban, hatévesen

Hullala, hullala,
szól Fánfuri fekete fája.
Zümmög a fény, zümmög a fény
tölcséres nagy furulyája.
Hegy tetején, lólába hegyén
szökdel a kutyafülű Gonosz
nagy köpenyét elkapja a szél
s a kecskeúton leporoz.
Tiblábol, tiblábol
utcánk omladozó kövein,
fekete kesztyű nagykörmü kezin,
fekete sipka a fejin.
Fehér szobában, fehér ruhában
egy kicsi lány egyedül.
– Jaj, te leányka, lepke leányka,
menekülj, menekülj, menekülj!

1935

 

 

 

Filmkirálynő képe alá

Ő is nagyon meg talál halni egyszer,
mint ahogy egyszer én is meghalok.
Sírunkon az emberi kegyelettel
kijátszanak kaján vadállatok.
Melle nem lesz fejemnek puha párna
s nem szimatolhatom teste szagát,
pedig egyazon évtizedbe zárva
repít minket a féktelen világ.
De ha valaki ötven év csúcsáról
mostunk vad szurdukába visszanéz,
vagy mi nézünk rá egy szoba faláról,
melyet pókhad ostromol, por s penész,
megkönnyezi avíttas kis ruhánkat,
milyent már rég nem szabnak a szabók,
megkönnyezi ócskamosolyu szánkat,
melyre csendhálót terített a pók;
és arra gondol: ezek jóba voltak,
szegények, csókolóztak is talán,
valamikor a század derekán –
és most micsoda nyomorult halottak!

1935

 

 

 

Bélyeggyűjtők

Ültünk a lépcsőn – nyár volt, nagy meleg –
Babu, Cibla, Pipi, Laci, Pikó,
kezünkben album s tarka bélyegek:
Aszerbedzsán, Japán, Portorico,
Mauritius s más rejtélyes nevek,
megvigasztaltak minden bánatot,
s rajtuk királyok és vadállatok,
amelyekről álmodni lehetett.
A levegőben sarkantyúvirág
vastag, nyári illata folydogált,
nem bírta szusszal az aranydarázs,
és kiterített szárnnyal meg-megállt –
De benne, mint félelmetes hajók,
úsztak az elhangzott messzi nevek,
s ahogy kimondtuk, fájdalmas hahót
küldtünk utánuk és üzenetet
a messzi partra, hova egy napon
bizton megérkezünk, kik itt vagyunk,
a rossz, kivájt falépcsőn mi haton,
megérkezünk, mielőtt meghalunk!

 

 

 

Kígyó-bilincs

Valamikor, két nagybotos halász,
kígyó-szigetre vetődtünk apámmal.
Hajszálon múlt, hogy nem két sárga váz
maradt belőlünk, s rólunk a világ hall.
Reggel még ködben ült a Retyezát,
de délfelé csak kibukkant a nap.
Vadászatra indultak a halak,
s kibujtak a nagyfejü viperák.
Az egyik korhadt rönk hátán hasalt,
a párja éppen akkor bújt elő,
s már nyüzsgött tőlük a tört sziklapart,
vízmenti lom, nagy, odvas marhafő.
Mongol pofájuk volt, s mégis kereszt
aranylott görcsös, zsíros hátukon;
mezitláb állottunk köztük, s tudom,
mindketten hittük, elvégeztetett.
A testem reszketett és sírni kezdtem:
úgy halunk meg, hogy az Isten se lát –
Apám kézen fogott s így szólt: Uristen –
és akkor, íme, lássatok csudát:
Egyszercsak felkapott bennünk a frász,
s már szállottunk a földtől pár könyökre,
apa s fia, akár két szent halász,
s a viperákat otthagytuk örökre.
*
Jaj, mennyi ártatlan kígyót megöltem,
pepitahasu siklót, rézfutót!
Fejüket fütykössel laposra törtem
s testüket fára kötöttem utóbb.
Gyilkolt bennem a régi borzalom,
minden kígyó maga volt a Sziget,
és diadalmas volt napvert karom,
ha onthatá savanyu vérüket.
Néztem, bogozza őket a Szamos,
s hogy másznak rájuk rákok egyre többen,
s esténként hallgattam, hogy futamoz
a szél a fán megaszalt tetemükben.

1935

 

 

 

Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban

Üres a fejedelem oskolája,
ő maga ott ül az egyik falon,
mohásodó fehér márványba vágva,
hogy szakállát ne bántsa fuvalom.
Csak néz maga elé a kúriára,
mintha a földön látna valamit:
talán azoknak lábnyomát vizsgálja,
kik egykor vígan futkorásztak itt.
Hol vannak most a nagy-fiúk, a hősök,
futballista lábuk most merre fut?
füzetükkel szél játszik kergetőzőt,
s cigány fején elhagyott kalapuk.
Rekedtes nóta szól a háztetőről,
Káló, a vén kéményseprő dalol;
lehet, nem is seper, csak kormot őröl
s a váll-lapáttal néha zakatol.
A kéménynél lebegve áll Tyukász,
öreg kupás-cserepet idomít;
üti a kővévált, tört kulimász,
a nagy tető cserép-billentyüit.
A folyosón csákóban festeget
egy létralábú mázolósegéd,
döngő dalától a fal is remeg
s úgy visszhangozza, mint kísértetét.
Így énekeltek itt azok a hősök!
Vajon hol cseng most zsoltáros daluk?
Füzetükön, amely bevizeződött,
a verestinta kékkel összefut.
Jer, kiskomám, puffantsuk jó magasra
sáros labdánkat: mint sötét pecsét,
üljön nyoma a tetőtől araszra,
s ne marja le se jég, se víz, se év!
Legyen ott akkor is, mikor a labdánk
már régesrég elvitte a patak,
legyen ott akkor is, mikor hanyattág
fekszünk ki tudja hol a föld alatt…

1935

 

 

 

Elvetélt nyár

Ittmaradtunk, poshadt városi nyár van…
Hogy is nem kaptunk már valami agybajt?
Tengődünk aszfalt s kő sivatagában,
italunk sör, ételünk málna-fagylalt.
És rág a hőség, mint rabot a tetvek,
s ha befogad az éjjel hűvös odva,
nagy-messziről fenyvesek integetnek,
s félálomban megszólalunk motyogva:
„Patak-hidacskák, páfrányok, mohák,
vad pázsitok, tajtékos parti sziklák,
őrzitek-é a gyermek lábnyomát,
ki rajtatok futkározott mezitláb?”
S az éjben húnyt szemünk egyszerre mit lát?
Kecses nyírfák ezüstös kérge villan,
sétányokon tornácos régi villák –
borvíz csobog a naptalan csalitban.
S zajtól beteg fülünk egyszerre mit hall?
Fűzfák alatt kristály patak csörömpöl,
nimfák csábítnak csengő dalaikkal,
ahol a Nagygát zuhatagja bömböl…
Rozzant faházak, kék fürdőruhák,
viháncoló, félpőre bronzleányok:
elég volt, ne kisértsetek tovább!
A fájdalomtól fel-felkiabálok.

1935

 

 

 

Lézengés vasárnap délután

Városmajor, agyonütött vasárnap,
alkony, ezerkilencszázharmincöt;
piros felhőhajóraj kóricálgat
az őszbehajló gesztenyés fölött.
Másfél hónap és vége van a nyárnak,
langyos folyóként úszik el a nyár;
poshadt medrében életem csak száll, csak
száll, mint tóban a bolygó békanyál.
Lézengek a fasorban, gyanús árnyék,
vasárnapos embertársak között;
egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz
s azt kérdi: hozzánk mi közöd?
Néha lehull egy cigarettavég,
kutya visít, egy labda elgurul;
egyik padon őszöreg nénikék
ülnek s hallgatnak, mint a nyúl.
Kis kincsüket taszítják dúdorászva
s gügyögnek hozzá fiatal anyák;
szájat keres egy baka szomjú szája,
s kapirgálja szeretője nyakát.
Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve,
emlékein csoszog egy öregúr;
megáll s így szól magához: ide ülj le,
s kis nyögéssel a pad végére hull.
Ölik az időt – ki-ki maga módján –
kortársaim, emberek és kutyák,
s én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csudát.
S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap,
ezerkilencszázharmincöt,
a vén kalóz idő hetykén vadászgat
felhőflottáján a fejem fölött;
egy macskaugrás s vége van a nyárnak,
mint partról a dagály, eltűnt a nyár –
A fa tövén feltámadásra várhat
az eltiport, öreg szarvasbogár.

1935

 

 

 

Vonatozás

Utazunk Nap alatt,
utazunk Hold alatt,
gyorsabban, mint a vad
s mint a vadmadarak.
Jössz velünk, árva ló?
Vén patád elkopik.
– De aki rámtekint,
az rólam álmodik!
Kicsi lány, mit csinálsz,
kis kezed kinek int?
– Könnyezzék az, aki
ablakból kitekint!
Kispatak, mért zokogsz,
sós könnyet mért csillantsz?
– Könnyezzék az, aki
ablakból rámpillant!
Fényeddel minek intsz,
sárga ház, zöld csalit?
– Az, aki rámtekint,
álmában itt lakik!
Így futunk Nap alatt,
robogunk Hold alatt,
fürge vad elmarad,
s el a vadmadarak.
El a síró patak,
ház a csalit alatt,
kicsi lány, árva ló
elmarad, elmarad.
Várja őket az éj,
veri őket a szél,
s álmunkban ránkhullnak,
mint vízre a levél.
S álmunkban felsírunk,
a lelkünk is kihűl:
szegény kis árva lány
hol jár most egyedül?
Az a vén kajla ló
vajjon meddig loholt?
Hátát sugarával
üti-veri a Hold.
Az a síró patak
milyen tájon szalad?
Megülték martjait
fekete madarak.
Kushad a sárga ház,
didereg a csalit:
bent két szál gyertya közt
virrasztnak valakit.

Csöngéről jövet, 1935

 

 

 

Tücsök

Csak hallanád, be szomorún, be szépen
szól a tücsök! Valamiben csalódott?
Rövid a nyár! Elmerülnek a boldog
napok az idő kéklő tengerében.
Hogy sír szegény, húros kis lelke reszket,
majd megszakad belé. Mit bánja ő!
Ha elpusztul, örök emlékezetnek
őrzi hangját a fű, a fa, a kő.
Az életből odaadnék egy évet,
ha így sírhatnám egy-két éjszakán át
csontvázam s vérem bő szomorúságát!
Tudom, úgy fájna neked ez az ének,
mintha tücskök százai zengenének,
melyekre már leszálltak őszi párák,
s tudom, soha el nem felejtenél:
emlékemet felszívnád, mint a pók,
s lehetnék gyilkos, őrült vagy halott,
élnék benned, mint újuló remény;
s amíg el nem szenderedik a véred,
szíved mélyén ragadnék feketén,
mint pincefalban, hol nem jár a fény,
kapaszkodó, nagykörmű denevérek.

1935

 

 

 

Séta Corot tájain

 

I

Horgonytalan hajókként távolodnak
s elúsznak lassan a nyári napok.
Tarkálló őszben járunk. Elhagyott
parkokban sanda szobrok vigyorognak.
Lopózkodunk zörgő utakon át,
szemünk riadt négy lángja összevillan:
felettünk zengő szárnyalással illan
egy nagy piros madár, az ifjuság.
 

II

Ködös völgyek: élő Corot-i kép;
kéklő kastély, a Nap hideg korong.
Színekből s szagokból gyerekkorunk
minduntalan kirí s elénkbe lép.
Valamikor ennyi lesz az egész:
fogyó szinek, illatok s dallamok
s egy szép napon valami elhagyott
parkból ránkvicsorog a feledés.

 

 

 

Ősz-köszöntő

Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.
Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató…
Vajjon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…
Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek!

1935

 

 

 

Silénus-fohász

Hol búcsuzások felhőfátyla reszket
a hármas hegygerincek hajlatán:
a csúcson fűkalászok integetnek
az eltűnt nyár után.
Valami ős szerelem odaszólít,
hol a dombok bársonya összeér,
s vágyam elvisz a nagymohú bozótig,
melyben forrásvíz lüktet, mint a vér…
– Órjás Anya, hegyek, vizek világa!
Ki tápláltál egykor, mint csecsemőt:
fogadd öledbe boldogan zihálva
fiad és szeretőd!

1935

 

 

 

Strófák régi őszökről

 

1

Mondják, hogy „ősz van, ősz van.” Mint a béke,
megnyugtat és elálmosít a szó.
Az embernek öregek hervadó,
deres feje jut róla az eszébe.
Pedig az őszben semmi sem fehér,
mint minden elbukó kor: tarka-barka!
Sárgán virít sétányok holt avarja
s ecetfa, ampelopszisz csupa vér.
 

2

Hat óra sincs, s már lappang a sötét,
a hegyeken lilálló pára-hártya;
a kőrisfa gyérlombu üstökét
halálraszántan a magasba mártja.
Tövében citerázgat a tücsök,
odva száját száraz lapuk takarják,
s az emberek, kik nótáját ma hallják,
tudják, az ő órája is ütött.
Szavát majd átveszi az ősziféreg,
riog, riog, mint föld alatti kürt;
mire elhallgat, a föld is kihült,
hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled.
 

3

Ködös völgyek. A nap hideg korong.
Kéklő kastély: élő Corot-i kép.
Ösvények mélyéről gyerekkorunk
bokrot zörrentő sóhajjal kilép.
Egy régi alma integet. A porban
már régesrég eltűnt csutkája is,
mint ahogy eltűnt az a szilvaíz,
melyet majszoltunk kis piros csuporban.
Idegen őszben járunk. Elhagyott
parkokban sanda szobrok vigyorognak,
s korhadnak kecskelábu asztalok:
emlékei régi nagy dáridóknak.

 

 

 

Séták a Zugligetben

Kék csillagát sziklaszín bükk alatt
hetykén lengeti már a télizöld;
alatta nagy barlanglakó vadak
csontvázait morzsolgatja a föld.
Egetverő vén bükkök gyökere
öles mélységben köréjük karolt:
ennyi azoknak minden öröme,
kiknek itt valaha víg násza volt.
S most csak azt várják, hogy fahegybe szálljon
s csirippoljon valamit egy madárka:
a csitri hang végigfut a sudáron
s nagy csontvázuk lent zúg-zeng, mint a hárfa.
*
Itt szökdösnek a vézna mókusok,
egyetlen rossz ideg izgága testük;
ugrás közben lompos farkuk suhog,
húzzák maguk után, mint nyírfaseprűt.
Bolond szökdécselés az életük,
s nyomorult lapulás ág-könyökében,
rossz odujokban pókok és tetük
között vacogtak át ezen a télen.
Tavasszal égbenyúló lapi-sátrak
rejtik őket, kuncognak és makognak;
alattuk mélyen alszanak a Bátrak,
kiket ősapáink kipusztítottak.
*
Itt járunk most ketten örökre eltünt,
elhorkant bölény-szerelmek helyén,
s úgy érezzük, roppant nagy a szerelmünk,
tán legnagyobb a világ kerekén
s csókkal, virággal kéne ünnepelnünk –
Hiába vágod fogaid belém:
tán akkora sincs emberi szerelmünk,
mint cincéreké az ág levelén.
*
Itt állanak a sziklatestű bükkök,
napfoltozottan ég a szürke kéreg;
fogyatkozó, sudár sereg, közöttük
pusztítanak a balták és a kések.
Tudom, úgy illenék, hogy most megálljak
s a legnagyobba egy nevet bevéssek;
de örökké a nagy bükkök sem állnak.
Minek vésném neved az eltűnésnek? –
*
Míg a hegyek egy-két centit lekopnak,
addig mi ötször-hatszor meghalunk.
Tesz-vesz minket a sors, próbál, rakosgat
s kicserél végképp, ha megunt.
Torkukszakadtából azért kiáltnak
a hegytetőn nagyot az emberek,
mert azt hiszik, ha ők halálra váltak,
hangjuk a sziklában tovább rezeg.
Mi ne kiáltsunk. Inkább csak fogózzék
belém fogad fehér csonthorgonya;
ne hadd, hogy az idő tovább lopózzék:
ölelj, harapj, ne engedj el soha!

1935

 

 

 

Levél

Ez is elmúlik lassan nélküled,
ó, vajjon ez már hányadik vasárnap?
hányadik csengő, visszhangzó üreg,
melybe hangod, szavaid visszajárnak,
ha beledönt a vágyó révület.
Amint kószálok a budai kertek
között az alkonyatban egyedül,
bizonygatom: a régi nagy keservek
szívelszorító íze édesül,
s most élvezem igazán a szerelmet.
Ott, hol a télen elhullott nyulat
a gyérfüves föld feldolgozza lassan,
ott lesz a fű tavasszal legdusabb.
E példával, azt hiszem, megmutattam,
mért szállt reám e termő kábulat.
Ebben a kocsmák cincogó zenéje
úgy hull belém, mint nagy szimfónia;
lilás dombhátról titkolózva néz le
s hálásra hív egy filegória;
mint templomé, szökik rossz tornya égbe.
Kéklő kórház-pavilon tetején
táncolnak a tüdőbajos leányok.
Amint lépek az utca peremén,
feléjük gáláns csókokat dobálok,
hadd örüljön a sok szegény.
Rigóbúcsút visszhangzik a medence
vén park szívében, hol nem jár a fény;
mintha egyszer fürödtünk volna benne,
ilyen lilás homályban, te meg én,
mikor a hold kerek volt, mint a lencse.
A ritkított, kipusztult temetőre
alkonyfény hullik át a lombokon;
hantok között úgy járok föl-le, föl-le,
hogy minden holt közeli rokonom,
s mintha Te is itt lennél, Bánat-őre,
repkényes domb alatt, por és hamu –
Nem volna jobb? Nekem így volna könnyebb:
enyém lennél örökre, szent tabu;
sírod felett csillognának a könnyek
s mint örökmécs, lilán égne a bú.

1935

 

 

 

Apátlan éjszakák

Már nem nyithatom ki a vaskaput,
halomba gyűlt előtte a levél.
Tar lett a fa az út legelején,
amely csörömpölőn a parkba fut.
Csend-talpu macskánk is zörögve jár,
itt is, ott is nagy levél-hekatomba,
meghempergőzik benne a betyár,
akárcsak én nemrég, gyerekkoromban.
Akkor jöttek nagy halálfejű lepkék,
peregve, mint szélvert falevelek,
s megtelepedtek az ajtó felett,
hogy sohase felejtsük el az estét.
Sötét háromszögük ott fenn komorlott,
nagymama látta s keresztet vetett –
Azóta már a koporsója porlott
s magán viseli a halálfejet.
A szekrényben széltelenül zizegnek
sírokról tépett szirmok, levelek,
bútoraink csontjában megremeg
örök lelke medvés rengetegeknek.
Az aragonit-váza odva búg,
madárhangon: hupupa, hupupa;
Dante üres fejében altatók
szólnak, akár valaha apuka.
Déd tükriben egykorú asszonyok
kutatják viruló arcuk, hiába.
Foszló köntösük vinnyogón suhog,
mikor kivágódnak az éjszakába.
Nagymama ül s ittmarad hajnalig:
milyen sokat tesz-vesz még mindig értem!
Most is felkel, s miért, miért nem,
szedegeti hajam hullt szálait.
Fák öbliben lábbog a hold-kanú.
Apánk most kint a nagyvilágba’ jár.
Néha meginti ujjal halszagú
gót piacok ködében a halál.
És akkor sorra kiejti nevünket,
hadd tudják meg az idegen falak,
s úgy gondol ránk idegen ég alatt,
mint kik időben is nagymessze tüntek.
Egyik országocskából másba, hip-hop,
s tengerre száll, mint bátor kapitányok;
kastélyok mélyitől csak hallja: kip-kop:
Hamlet, a halfejű királyfi jár ott.
Zúzmó-bozontos éjjeli fenyők
hárfáznak rá, elébe törpe huppan.
Langelini táncol a hold előtt
és megriadva lila mélybe cuppan.
Alig fordul meg s még hármat se lép,
a sziklacsúcsról újból hallani:
lihegve ismét a tetőre ért
s új táncba kezd tündér Langelini.
Aztán sebes víz boltos kőhidán
jámbor halakat néz és meg-megáll.
Az alkonyatból, mint csapzott madár,
feléinog Andersen Krisztián.
Mi aluszunk, mi aluszunk, keletnek
arccal, mint kalotaszegi halottak.
Ilyen nyugtalanul csak az aludhat,
kit messziről nagyon-nagyon szeretnek.
Csak aluszunk. Nagy pillangók lebegnek
szemünk felett, lepkék pillanganak.
Ledögönyözve feküszünk a tespedt
félsötétben, akár a föld alatt.
Az óra baktat, űzi az idő,
kopog a kis lovacska benne: klik-klak.
Az ajtó alatt kibúvik és itt hagy,
az idő itt hagy s vissza sose jő!

1935

 

 

 

November panaszaiból

 

1

Barnult facsonkok, megtépett palánk,
tövében sárguló levelek asznak,
s pipáznak már, akár a nagytaták,
vityillók oldalán a barna kazlak.
Hol vannak a gyümölcsök? Mind elértek,
gyermek lerázta-verte, szedte vén;
aztán gyomrokba vagy pincékbe tértek,
egy-egy bingyó maradt csak ághegyén.
Az oltoványokat már nyúl kaparja,
a házakon varjak kuruc-hada,
s ha lent repülnek, akad, aki hallja:
úgy sír a szárnyuk, mint egy ballada.
 

2

Tudom, maholnap spleenes ablakok
álmuk lerögzítik: a déli erdőt!
Ó, addig bár egy rózsát adjatok,
egyetlen kis bimbót a hosszu kertből!
Bár csak egy hitvány csokorravalót
szedhetnénk össze, egyetlen csokornyit!
Hűtlenek voltunk, télirevalók:
nem szimatoltuk a nagy ősz bimbóit.
Most várhatjuk a jégvirágokat,
ablakunk majd vágyálom, déli dzsungel,
s izgága szívünk szinte megszakad,
ha virágosbolt előtt baktatunk el.
 

3

Hová tűntek a gyötrött levelek?
A tarka szárnyacskák hová repültek?
S a tücskök! Tán Japánban zengenek;
a kerti béka Kóreában ünget.
Kibújtak a földgömb túlsó felén,
s most a sárga emberkéknek zenélnek;
de ittmaradtam kényszerűen én
s állataim, a jó kutyák, szegények!
– Hallod, szűkölnek és nyüszítenek,
árva fickók a kuckók ronda rongyán;
avagy kiállnak eléje s remek
fejtartással dudálnak, mint toportyán.
S a mi kutyánk! szegény, hogy kecmereg
rozsdás láncán a mocskos hó levében!
A könnye is hull. Biztosan beteg.
Vess neki egy cukrot, Jézus nevében!
 

4

Este megszépül a nyirkos világ.
A holdhoz kémények kék füstje járul;
konyhák mélyén sülnek a vacsorák,
s rőzsetűz-illat mesél Nagymamáról.
De boldog voltam! Volt macskám, kutyám;
hideg télben üldögéltünk mi, négyen,
mesét hallgatva, uzsonna után,
a roppant búboskemence tövében.
Hol van ő most, az elszáradt öreg,
jó nagymamánk, Andersen szép meséje?
Sötét konyhában űl, kisgyermekek
között, a nagy Kinizsiről mesélget…

1935

 

 

 

Enyeden ősz van

A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények;
sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.
Enyed köré a tél már építi
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.
Nő a sötétség, egyre nő a sár,
a dűlőkön bizton ér már bokáig.
Benne nagyhorgú sintér kergeti
volt kutyánk unokáit.
Az Akasztófadombon róka váj,
az agyagot éles körmei ontják;
kivájja és újból eltemeti
bűnösök régi csontját.
Szegett fővel bolyong és könnyesen
a sétatéren régi jó barátom,
nem leli helyét az istentelen,
munkátalan világon.
A temetőbe, mint a fergeteg,
huhogószárnyu nagy varjak repülnek.
Kóvályognak s nagyapám korhatag
fejfájára leülnek.
Magasságból hull ólmos permeteg:
nyirkos felhőcsigák fekete vére;
a sárga föld beissza s rácsepeg
nagyapám csontkezére.

1935. november

 

 

 

Búcsú szürkületben

Leány:
 
Utállak, tudd meg, épp olyan erősen,
mint ahogy azelőtt szerettelek.
Kioktattak iszonyú éjjelek,
hogy életem hozzád többé ne kössem.
Hány szörnyű évig vártam rád hiába,
figyeltem csélcsap, rossz kalandjaid,
lestem kudarcodat vagy valamit,
mi visszahozna az én éjszakámba.
Azt hittem, ahány szál hajad kihull,
annyi tibláboló, kis gyenge lépés
hoz felém vissza múlhatatlanul,
az úton, melyen akárhova mész, mész,
felém kormányoz a nagy égi gépész
s virrad nálam, ha nálad alkonyul.
 
Fiú:
 
Virrad nálad és nálam alkonyul.
Nem vezet engem semmiféle gépész.
A költő lába földön félrelép, és
aztán egyenesen magába hull.
Tudom, mit tettem. Ó, nem ellened,
önmagam ellen, s most talán zokognék,
hogy elégtévő könnyek hulljanak rád,
– a megtérés bizony így lenne szebb: –
de valahogy boldogsággal vegyes
érzés, hogy újrakezdés lehetetlen,
kés, mely csikland, csikland, de nem sebez.
A búcsuzást mindég nagyon szerettem:
finoman integess a kékeres,
örök kalandra hívó szürkületben.
 

1935

 

 

 

Téli mese

Künt hó felett tökfej hold lebegett.
Nagymama a tűznél melengedett.
Korom macskánk mellé settenkedett
s eszegettek egy száraz-kenyeret.
Én festegettem tarka madarat,
Lenkice egy hatlábú egeret,
Ferike szép kékszemű bogarat,
Margitka meg négyszarvú tehenet.
A madár felfalta a bogarat,
a nagy tehén a kicsi egeret.
A két lány erre sírásra fakadt,
Ferike, a huncut, csak nevetett.
A falon három királyi gyerek
bufti arcán nagy könny cseperedett,
s gazdáikkal, akár az emberek,
sírtak lábuknál a vadászebek.
Ferike szólt: most én hazamegyek.
A két kislány is felkerekedett.
Én sírva szóltam: még ne menjetek,
sosem leszünk még egyszer gyermekek!

1935

 

 

 

Hajnal, II

Hogy futsz velünk, gyönyörű tarka ló:
bolond, makrancos élet!
Lám, nemsoká megint lehull a hó,
s a réteken éjjel hűs lángok égnek.
De jön egy nap, hogy nem lel itt a hó:
lakói leszünk már a semmiségnek.
Hegyoldali templom harangja csendül,
vannak, kik most imába kezdenek.
Nekem csak bút s rossz életet jövendöl
a fényekkel beáramló hideg.
A szomszédban rekedt kutya ugat;
messzi sípszó: elindulnak a lomha
vonatok is. Valami híd alatt
kuporogva les rájuk már a bomba.
Fenn az erdőkben dermedtlelkű varjak
most csípegetik hátukról a dért.
A városban sötét autók akarnak
indulni éjszakánk hulláiért.
Valahol most ő is ébredezik,
ki álmomból az előbb szabadult.
Azt álmodhatta csak, hogy egy szelíd
szerelmes boldogan ölébe hullt.
Ezt álmodhatta s most ébredezik,
szemit a hajnal véres fénye sérti;
ásítozik s megdörzsöli szemit
ágyában, melybe még nem bújt be férfi.

1935

 

 

 

Éjfél

Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestül, mint egy keleti város,
amelyről már Isten se tudja, hol van.
– Amivel úgy csudáltad a világot:
a szemeddel mi történik a földben?
A te szemed sosem pusztulhat el.
Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden
arra, ki egykor ott reája lel.
S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,
melyből gügyögés jött és kicsi ének,
melyet ajkak csókoltak s jó borok
s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?
Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?
Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.
Talán végső szívdobbanásra, loppal
kiszáll hűlt testedből s illa berek,
mint lila füst, lebeg a parkon át,
városon át, s künn egy domb hajlatán
lelkem csak utána veti magát,
akár a nagy lepkék egymás után…

1935

 

 

 

Az utolsó szó jogán

Költő szívét már gyakran összetörték
édes nők, erre bizonyára méltók.
S az egy napon rájött: minden azért volt,
hogy e földről magasba vágja röptét.
S habár kudarcán röhögött a többség,
s a hölgynek tapsolt fennen a világ,
voltak, akik emlékét is leköpték,
mert csak benne keresték a hibát.
S a költő, ki mint nagy alvó galamb,
fájdalmában szárnyát fejére vonta,
s míg zúgott lelkében száz síri hang,
száz könnyet ejtett befelé naponta:
egy éjjel szárnyait csak szétnyitotta,
rászőtt, poros pókhálók közt ütött szét:
feje felett kis fényben pislogott a
szűkreszabott, haszontalan öröklét.

 

 

 

Téli éjszakák

Mult életem utcáin, itten-ottan,
ahol jártam valaha nélküled,
s kertek mélyén, hol könnyes betüket
növendék gesztenyék kérgébe róttam,
álmomban szobraid felállítottam.
És lelkedet is hányszor hazavittem!
Együtt úszkáltunk régi patakokban
s mint a halak, összecsaptunk mezítlen.
Hogy tervezgettem én abban a hitben,
hogy örök a szerelmünk s háborítlan,
nagy útakat, hol nyomom is alig van,
hogy múltamat ekképp kiteljesítsem,
s ura legyek jövődnek holtodiglan! –
de mást határozott valami isten.
*
Királyságomban is térdelve szolgád
maradnék, bájolsz, mint rovart a fények.
Szegény országunkban gazdag kis ország,
hová tévútjaimból visszatérek!
Vihar-éjszakámban fehér torony!
Róma szent falai úgy nem ragyogtak
a nagybotú, éhes zarándokoknak,
amint te énnekem mindenkoron.
*
Ó, ha te tudnád, hogy kiforgatott
magamból lázam, ez a tüzes orkán!
Néha úgy érzem már, Jékely Zoltán,
az, aki voltam, nem is én vagyok.
Bizony dibdáb papírsárkány vagyok:
emlékszállal szaladó kisgyerek
köt csak magához, s gyilkos viharok
kötéltépő sodrában lebegek.
*
Kísértetként járok a Krisztinán,
éjfélt vicsorgatnak rám fogas órák;
még csókja ízét frissen őrzi szám,
s máris mondogatom búcsúztatóját:
„Én néked verseim ernyője alján
helyet csináltam, védjen meg korok
záporától, és soha meg ne haljál,
hiába falja föl a föld porod.
Hogy jövő életünk egymásba fogva,
akár a két kis egyiptomi kéz,
kapaszkodjék a búgó századokba!
Én testedet – babonás építész –
beiktattam szóköveim falába:
enyém maradsz, enyém, bárhová mennél:
megőriz verseim kék Déva-vára,
édes Kőmíves Kelemenném!”
*
Járok az éjszakában nélküled,
éjfélt vicsorgatnak vasfogú órák.
Ágyad fejénél, gondolom, kis órád
szintén most-most mutathat éjfelet.
A párnán hirtelen mozdul kezed
és álmodban valakit megcirógat;
nyílik a szád s mond hozzá drága szókat,
míg engem itt vernek hideg szelek,
s kísértetként járok a Krisztinán,
elrontott életünket szánva-szánó,
s ki voltam még az ősszel Krisztián,
miattad lettem télre, lásd, Cyránó.
Roxán, én meghalok. A céltalanság
tuskója koponyám behasította;
a seb zeng rajtam, mint fekete kotta.
Minek, minek e könnyező halandzsák –
*
 
Holt magasságból hull a hold
a még tipratlan hóezüstre.
Fülemben sivítva jajong
a téli csend fekete tücske.
 
Szerelmünk sírján alakod
lebeg, testemben síri béke,
s úgy gondolok rád, mint halott
gondolhat földi életére.
*
Zúdulj, fagyott könnyözön, suhogó
gyászlepedő! Emlékét is temesd be.
Zúdulj közös nyomunkra, könnyű hó,
s csak tornyosulj bátran százméteresre.
Multunk elé függönyödet ereszd le!
Emlékét zengeti felém a város;
nincs egy hídfője, egy arany keresztje,
egy koldusa, ki útfélen siránkoz,
miről ne jutna mindig ő eszembe,
ő, ki sugaraim prizmája volt,
s a mindenség zenéjét szűrte teste,
két csók között, amikor kelt a hold.
Közös séták során lett szent berek
lassankint minden park és minden erdő,
hiány-szobrát őrzik utcák, terek,
s környékünkön nincs rét, hol nem hevert ő.
Ezért kell most suhannom, mint kísértet,
agyamban lüktet bánat-alkohol,
s hiába öltök már költői vértet,
multunkon át lelkem sírva lohol.
*
Zúdulj, fagyott könnyözön, puha hó,
közös nyomunkat mindenütt temesd be!
Holt szerelmünket vond be suhogó
síri gyolcsodba frissen, még ma este.
Tornyok felé dagadj százméteresre,
tűnjék el az őt-tükröző világ.
Emlékeinkből ne maradjon egy se,
s ne is sejthessem többé lábnyomát.
S zúdulj, zúdulj, szüntelenül ma rám is
hideg, habos asztagban, drága hó,
épüljön itt egetverő pirámis
s aludjam benne, mint a fáraó.
Az űrből semmi zaj és semmi fény
ne hasson hozzám a jeges sötétbe,
álmatlan álmom így aludjam én,
míg a világ, nélküled, Nofretéte!
Egy lyuk legyen csak a szívem helyén,
benne emléked szent skarabeussa;
síri vigyázzban így aludjam én,
örökös bánatomba balzsamozva.

1935. december

 

 

 

Perc-szonett

 

Erőpróba-szerű játék Weöres Sándorral; amit ő írt ugyane perc alatt, nála talán szintén megmaradt. Az idő kötött volt, a téma szabadon választható.

 
Az elszalasztott nagy pillanatok,
a kielégítetlen égi percek,
a másnak tartott vér-áldozatok
íratják meg velem most ezt a verset.
– Ti nem tudjátok, ti nem értitek,
hogy föld alá kényszerítve a mámor,
a meggyilkolt vágy mily lidérceket
dob fel az éjszakába majd magából!
Mert ha tudnátok, nem volna csoda,
ha, ÉDES NŐK, ti, élteteket únva,
vakul adnátok magatok oda
akárkinek, akit az ostoba
véletlen lök elétek amaz útra,
amelyre többé tán nem lép soha!

1936

 

 

 

Olympio siralma

Szegény fiúcska, nézd, mily vézna, sápadt,
Amint a fa havas tövében áll;
Szinte kiált belőle a halál,
Hajában hó, s a szeme könnybe-lábadt.
Mint valami nehéz védelmi dárdát,
Úgy tartja most maga előtt a sít;
Csak állja a halálos téli vártát,
S mellébe emlékek kése hasít.
„Itt csaptak szánk tüzes szárnyai össze
Az akkor bronzlevelű tölgy alatt.
Felettünk ismeretlen madarak
Zörögtek a homályban kergetőzve.
Hajába gyenge levélcsillagok
S ölébe gyenge vallomások hulltak;
Hajamba most száz hókristály ragyog,
S végtelenbe hívnak a havas útak.
Bámészkodtunk az őszi tarkaságban,
Boldogtalan-boldog szerelmesek,
Ahol most már a tölgy halálraváltan,
Pelyhet ontó semmiségbe mered.
Hogy fogjuk egyszer szánni-bánni ezt!
Húsz év talán s mindkettőnkre leszáll
A féltékeny iszony, ha a halál,
Valódi szeretőnk, velünk kikezd.
Húsz év talán! s mint tarka levelek
Lefoszlanak rólunk a szenvedélyek,
S az életünk borzadozva mered
A semmiségbe, elején a télnek.”

 

 

 

Sí-versek

 

1

Nyomtalan ember vagy. A nyomtalanság
előbb-utóbb rádzúdul s eltemet.
Sivító, hosszú talpaid csak szántsák,
amíg lehet, a szűz hóréteket!
S majd a tetőn megállj és visszanézz:
mint a múltad, jön utánad a nyom,
s ne bánd, hogy tán holnapra elenyész:
te jártál itt először a havon.
 

2

A neved, ez volt minden szívverésem,
fülembe búgott, járhattam akárhol.
Mint a tavaly, most is a hóba vésem
– vagy inkább a botom – csak úgy szokásból.
De messze járunk már egymástól!
Hideg voltál, olvadó, illanó;
életemből eltűntél, mint a hó
gödrök mélyéről, olvadáskor.

1936

 

 

 

Éjjel a hómezőkön

Húgomnak

 
Valami messzi zene szól. Lehet,
hogy csak a kérges hó zenél.
Az is lehet, hogy dermedt fülemet
hangdélibábbal áltatja a szél.
A bokrok csipke-grádicsos során
a hold milyen fürgén magasra hágott!
Sugarától, mint rózsaszín koráll,
nődögélnek a zúzmara-virágok.
Valamikor, hő nyári éjszakán,
táncát a szúnyog itt hajnalig járta,
s kis szerzeményét húzta derekán
szűntelen a nagy egyiptomi sáska.
Valamikor a hókristály helyén
jánosbogárka stoplámpája égett;
holdkóros lányt csalt ki a kicsi fény
s a vinnyogó, lidérci sáska-ének.
Emlékeznek még rá a fák s utak.
A hó nem áll meg lábnyomán, elolvad;
éjjel idegbajos, sovány nyulak
füttöznek rajta, nappal árva varjak.
*
Az országúton most a gyenge vándor
fagyott kezéből kifordul a bot.
Oldalán a kutya hiába táncol:
egyet sóhajt s a puha hóba rogy.
Azt gondolja szegény, aludni fog,
s édes mosolyra húzódik a szája,
de kutya előtt nincs halál-titok:
belevonít a lila éjszakába.
*
Valkó felett, mint gubás pásztorok,
őrtállanak a holdfényes hegyek.
A fatorony kakasa csikorog,
táncoltatják, marják jeges szelek.
Pártában-halt leányok kopjafáján
a cinteremben rí a gyászszalag;
régi urak nagyfogú koponyáján
a kriptában egerek játszanak.
Nagykörmű szél rázza a szilvafákat
s a Fehérember sírjából kiszáll;
lenn a völgyben összebújnak a házak,
mint megriadt, hűltlelkű téli nyáj.
Felvisít álmában kiskutya, gyermek,
de ő csak megy a nagy hóban tovább,
s másnap az egyházfi felleli dermedt,
mezítelen csontváz-lába nyomát.

 

 

 

A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiírtott az idő gazul.
 

1936

 

 

 

Vasvári Pál nyomában

Melynek tükrét kis, serkedő bajusz
csókolta s törte szürketollú sapka,
most, hogy martjáról föléje hajolsz,
ejts három könnyet a futó patakba.
Itt mentek ők el, ez a keskeny út
porzott alattuk; hűvös alkonyat volt;
fejük fölé vereslő ég borult,
sziklák odvában fent kőszáli sas szólt.
A hegytetőn bozontos alakok
ólálkodtak sötét lombbal befedve,
szemük, mint a sasé, úgy villogott
s összemorogtak néha, mint a medve.
De ők csak mentek árkon-bokron át,
lépésüket – gondolták – Isten ója,
s vezérli a szabadság bajnokát –
A hegy kék, mint Attila koporsója.
*
„Előttünk zúg a rengeteg sötét,
nyomunkban a halál futára vágtat;
szegény hazánkat meglátjuk-e még,
a lányokat, apánkat és anyánkat –?
Milyen jó volna, majd, ha jön a béke,
itt őgyelegni, mint kutyás vadász,
ezen a szép, elátkozott vidéken;
vagy hosszú bottal, mint szelíd halász!
Hanyattfekvést szundítani a fűben,
kiásni egy-két serdülő fenyőt,
s mindenről írni majd a Honderűben,
olyat, hogy sírva olvassák a nők.
– A nők, a nők! az édesek, a drágák!
Megpörkölődött hosszú hajatok;
köröskörül les százezer halál ránk,
s szívünkre már alkusznak a sasok.
– De hűlt szemmel is rád nézünk mi vissza,
Szabadság, ó, te könnyből szűrt szivárvány!
S vérünket szűz-adójaként felissza
a Történelem, a Hétfejű Sárkány.”

1936

 

 

 

Apotheozis

Én félálomban néha látom,
hogyan hevernek szerteszét,
hason az egyik, másik háton,
a szétlőtt testű feketék.
Mit ontottak hazájukért:
szén-bőrükön megalvadott
vörös csomókban áll a vér.
Lenyalják majd éhes sasok!
A magasban motor lebeg:
nem bújnak el már mint pulyák!
Feléje fittyet intenek.
S egyik mutatja hátulját.
Most már jöhet a bomba, gáz:
magától foszlik az izom.
Várná őket az a csodás,
százszor ígért paradicsom!
Várná őket az ég ölében
cukor-homokú sivatag,
hol itt-ott hosszúlábú ében-
fák kérgiből hűs tej fakad!
Ott üljenek majd fütyörészve,
a fák árnyékos oldalán;
kezükben aranyajkú csésze,
ölükben kecskemellű lány!
S várná mindaz, amit igért
nekik a sok fekete szent;
várná őket Krisztusukért
az Örök Négus odafent!
A testük ős törvény nevében
gondjába veszi a homok,
eltűnnek benne észrevétlen,
mint vízcsepp vagy a lábnyomok.
Hazájukért haltak szegények,
hordozza meg nevük a hír,
hírdesse őket hősi ének,
kőoszlop és hitvány papír.
Hazájukért haltak szegények,
mint magyarok, mint lengyelek;
áldás a győzöttek nevének!
Na, költők, énekeljetek.

1936

 

 

 

Vízparti ének

Új medriben fut a Szamos,
ó, itt minden megváltozott!
Mult nyaraknak könnyharmatos,
elejtett szemmel áldozok.
Most látom, mi a változás:
vajjon nem boldogabb a vak?
Hol vagy, porondos vízmosás,
hol vagytok, rozsdás kis tavak?
Hol vagy, vén vízalatti tönk?
olyan voltál, mint egy halott;
hogy megborzadtam idefönt,
mikor a víz megmozgatott!
Ó, hová göngyölődtetek,
hancúrozások, nagy Napok?
Roppant fürdések, vad hetek,
vajjon hová vonultatok?
Hangok, kezek, sok vizes arc,
nyirkos testek, sok kék trikó!…
Virgonc idő, úgy elinalsz,
mint egy jó harmadfű csikó.
S hol vagytok ti, szerelmeim,
bronztestü lányok, akik itt,
vizünk bozótos partjain
jártátok a nyár táncait –?
Valószínű, meghaltatok,
elvitt a féktelen folyó,
s szép testetek úgy úszhatott,
mint egy-egy hintázó hajó.
Nyaldostak a hüvös habok,
ott lent megállitott a gát
s egy vén halász ki is fogott,
mint régesrég Oféliát.
 

Kolozsvár, 1936

 

 

 

Kalotaszegi elégia

A templomkertben most a fák virága
szagos, habos hullámzó rengeteg,
alatta meggypiros ruhába jár a
kicsi Ágnes, kankalint szedeget
s hűvös zöld fűben fehérlik a lába.
A dombokról hallatszik csendes ének,
köves földben cseng-peng acél kapa;
verejtékükkel lágyítják a népek
immár tíz elsuhamlott százada,
e földön, hol a halottak is élnek.
A cinteremben nyílik már a kosbor
süppedő, fátalan sírdombokon,
hol úr-parasztok alszanak papostól
s minden tetem hasonlít és rokon,
örökségként ősrégi századokból.
Almafák közt, napsávos félhomályban,
ezüstösen áll a kis pavilon;
előtte egy sor bimbósszárú mályva,
és bent anyámtól képek a falon,
bámulnak vissza kisleánykorába.
Itt éltem én Kilencszázharminchárom
esős nyarán, kábán, álmatagon;
hogy nem pusztultam el, most is csodálom:
halálvággyal telt el minden napom
ezen az ázott-kosborszagú nyáron.
S mint haldokló, ki egy pillanatával
szemébe issza az egész szobát,
úgy szívtam én hosszú napokon átal
lelkembe az egész falut magát,
csudáival, könnyével, mosolyával.
Az ablakom bölény hegyekre nézett,
szélvert fenyők álltak az ormokon;
felettük, mint tömör, fekete évek,
esőfelhők vonultak zordonon
s a szirti fák dülöngtek, mint a részeg.
„Ne bántsátok ti ezt az árva népet” –
szóltam a nagy bivalyfelhőknek én –,
„a sorsa úgyis tépi, mint a véreb.”
S lám, ottragadtak a hegy peremén,
a vihar egy-két ágat ha letépett.
És volt ott egy-két különös vasárnap!
Templom, cifra ruhák, öreg betűk;
csontos orcákon kő ünnepi bánat –
Zsoltárainkat úgy fújtam velük,
hogy a pártás leányok megcsudáltak.
És délután hetykén roptuk a táncot:
„Aranyos Anna, eljön-e velem?
ilyen táncot maga sohase látott,
ilyen táncos maguknál nem terem,
elámultatjuk ketten a világot!”
S járta velem aprózván a menyecske,
nehéz csizmák alatt rengett a csűr;
táncunk népek kíváncsi szeme leste
– még megbicskáznak itt végezetül –
gondoltam én Kisannát eleresztve.
„Gyerünk, legények, a soron ti vagytok!”
Négyen felálltak a csűr közepén.
Porzott a föld, csizmájuk szára csattog,
s csűrdöngölő kezdődött ott, kemény,
ingük kibújt, a hajuk összecsapzott.
– „Pistika, üssed, nem apád a padló,
itt mást nem üthetsz már talán soha;
szökdöss, ruháid hányd le mind magadról,
ki tudja, meddig tied a ruha,
mely nap rángatja le valami rabló?”
És este lett. A pavilon homálya
úgy várt reám, mint baglyát az odú.
Szegény ágyam Annát hiába várta,
lakótársam maradt tovább a szú
s rémtermő kisgyertyám izgága lángja.
A vén Miháltz pap árnya járt a kertben,
korhadt fejfák közt lebbent síri fény;
a küszöbön a szú rágcsált szünetlen,
mintha párját űzte volna szegény –
Ilyen szú volt akkor talán a lelkem.
S egyszerre lentről az egyik ivóból
megszólalt a legények éneke;
halálról énekeltek s búcsúcsókról.
– Keserű lélek, daluk hallod-e?
Tán bánatuktól megvígasztalódol.
„Kisanna lelkem, sírsz-e majd utánam,
tudod-e, hol van Besszarábia?
Világvégén, lelógatom a lábam;
ott pusztul el Kalotaszeg fia,
dühös tenger iramló viharában.
Vagy Dobrudzsában folyik el a vérem,
csempész bolgár mordálya eltalál;
Kisanna lelkem, utoljára kérdem:
koromsötét, nagy téli éjszakán,
ha már nem élek, fogsz-e sírni értem?”
Aztán csend lett, csak a kutyák ugattak,
s eső indult, a zsindely percegett.
A szú, egy-egy roppanó fordulattal
számlálgatá a hosszú perceket;
hallgatóztam félálmú bódulatban.
„Fúró állat, vakondéletű féreg,
egész világod az a torha fa,
amelyben vaksi életed leéled,
s egy éjszakád mély, kettős éjszaka,
mit elválaszt egymástól a fakéreg.
Micsoda vágy korbácsol benne téged,
s mi lesz, ha nem leled meg párodat?
Csak fúrsz-faragsz s feléd a szörnyű évek
tornyosodó zuhataga suvad –
Hát én talán tudom, hogy hova érek –?
Jaj, aludjunk, aludj izgága állat,
rengessen el bennünket ez a csend;
így átmulatjuk tán az éjszakákat.
A boldogság szó nálad mit jelent?…
Hallod? A pásztorok már furulyálnak –”
Tülkét a kondás kétpofára fujta,
ökörnyomban, kerékvágásban állt
utcánkban Medardus fekete lucska.
„Én itthagyom ezt a szegény határt,
Isten megáldjon, hajnalos falucska.
Szálljon áldás a vén parókiára
s akiből ittam, rád is, régi kút;
kinek e földet itt kell hagyni máma,
sirassátok meg a bolond fiút.
De visszajön mégegyszer, nemsokára.
Visszajön ő, ha teste nem, a lelke,
nappal a kripta grádicsán csücsül,
de csak kiszáll és repdes éjjelente
virrasztó lányok kéménye körül,
míg kakasszóra ideje le nem tel.”
És ottmaradtak csendesen anyámék,
üres székemre már a macska ült;
s nélkülem itták a reggeli kávét
a papilakban, hol helyem kihűlt.
Úgy sírtak, mintha Hondurásba’ járnék.
„Úgy volt, mint a mesében, mondogatták,
ő is a Tó felé vevé az útját,
vízitündérek hívják, csalogatják –
A kapu nyitva még, Rózsika tedd bé.
Szegény úrfit nem látjuk sohatöbbé.”

1936

 

 

 

Csillagtoronyban

Istennevű Főcsillag, Jupiter,
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi mind, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya,
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,
Mezartym, Lyra és Aldebarán –
a roppant névtelenségből, hideg
fenségetekből nézzetek le rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.
Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok
még senkit így meg nem félemlített;
jaj, milyen egysejtű parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?
Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak s megnyílnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, roppant aranygolyó.
A gazdag égi ábrák fénylenek
– lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,
s lógnak lazán félelmes ég ölén,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtársáról még annyit se sejt,
amennyit a Vénuszról sejtek én?
S róván megúnhatatlanul a kört,
szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog
s döcög sómalmi-ló útján a Föld,
körötte úsznak árjától gyötört,
zilált felhő-archipeláguszok.
Hogy szabaduljunk innét, hol a szem,
mely ezt a hármas szörnyű kárpitot
átszúrja, s hol, hol van az értelem,
amely előtt szétfoszlik a titok,
s kit nem borzaszt a tinta végtelen?
Éjszaka van, háromszoros sötét:
első az emberé, nehéz, örök,
a másik az északi féltekét
homályosítja s mindezek fölött:
mely a csillagokon túl hömpölyög.
Minél nagyobb magasba ér a gép,
s minél többet látnak lentről a lencsék,
feltartóztathatatlanul akép
gyarapszik bennem a reménytelenség,
s idézem régi bölcsek szellemét:
Hogy álltak ők a csillagok alatt!
kezükben hitvány műszerek remegtek,
de annál messzebb szállt a gondolat
végtelenén az agybeli tereknek,
hol nincsenek ködfoltok és falak.
Hová repült megfejtő-lángú percek
diadala, a nagy Delirium!
az agyvelők, melyek végigsepertek
az ég taván, mint égő nátrium,
a nagy velők vajjon most hol hevernek?
Elfelejtett cintermek szörnyű mélye
emészti őket, vagy már könnyű por
vált ott belőlük, mely ismét az égre
kívánkozik, úgy, mint valamikor,
mikor még a tudásszomj ösztökélte –?
Vagy tán megnyílt előttük a magasság
s fényittasan csillagtól csillagig
cikáznak, mint izgága bogaracskák,
amíg lelkük ott fent jól nem lakik,
s a fény cukrát aztán a földre hozzák –?
Mindegy. Itt vannak súlyos csontjaik még
– tőlük forog olyan lassan a föld –
s ide lesznek bedögönyözve mindég,
róván velünk tovább a régi kört,
hová őket a kortársak temették.
S tovább gördül a nagy Rotáció,
megnyílnak és bezárnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, a nagy aranygolyó.
Micsoda vad mindenség-félelemmel
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben!
Egy-vér szívünk most egymásért dobog;
add ismerős kezed, szomorú ember.
Vajon meddig vonul velünk az éjben
rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ,
hol életed leélted és leéltem,
anélkül, hogy jelenne szikra láng,
szikra remény ebben az örök éjben.
Szívünk felé még égi kéz sem intett,
pedig maholnap leskedő, falánk
felhőbálnák falják fel lelkeinket,
ha a halál sunyin a mélybe ránt
– vagy a magasba, már kit ahogy illet. –

1936

 

 

 

Öcsémnek

Az ajtófélfán már nem méregetjük
 
többé magunk: hogy megnőttünk, öcsém!
 
Mindig egyformák lesznek már a kesztyűk
 
s szemünkből lassan tűnni kezd a fény.
Mennyit ugráltunk, másztunk, mint a majmok,
 
mennyit úszkáltunk, mint virgonc halak;
 
mennyi követ dobtunk, mint régi bajnok,
 
az elinalt, síkos húsz év alatt!
Hogy fejlesztettük, edzettük a testünk
 
– ne fogjon rajtunk semmiféle kór. –
 
De intenek már a fekete kesztyűk,
s a várvavárt boldogság nincs sehol.
 
Holnap vad gépek surrognak felettünk:
 
tűz hull, vas hull, okos tank eltipor.
*
Várnak ránk füstös, tépett harcterek,
 
egy vak golyóbis életed kioltja.
 
Közel a nap: becéző nevedet
 
anyánk szinte hörögve elsikoltja.
Ott leszel immár fürgén elkaparva
 
fél méter föld alatt, akár a dög;
 
bogár szemed pokoli gáz kimarta
 
s orcádra iszonyú vigyort sütött.
Elharsogtak, messze dúlnak a bőszült
 
vasemberek és tüzes szekerek.
 
Otthon anyánk szeméből könny pereg,
és egyre hajtogatja: ő szült, ő szült!
 
Reggel apánk rémülten rámered:
 
egyetlen éjjel hófehérre őszült.

1936

 

 

 

A. B. F. R. A.

[A boldog feltámadás reménye alatt]
Amit a temetőn át tavaly hasítottak:
az út már lámpafénnyel ékesen ivel.
Alatta sok nagyúr s hölgy teste rothad
selymek között, nehéz gyűrűivel.
Nagyképű temető! nem szánlak, ez a sorsod!
Gazdag s hamis kor versenytere voltál.
Hány cicomás követ, fát s gyatra szobrot
hordott rád össze a budai polgár!
Most itt hevernek mindkét oldalán az útnak,
rajtuk a lámpafényben óneső ragyog,
s a késő olvasónak nagyokat hazudnak
a gazdátlan aranyfelíratok.
Most szél jön, s levelek csörrennek le az útra,
mely mint maga az élet, vakmerőn ivel:
Alatta százszor megzavart álmát alussza
a századvég bütykös gyűrűivel.

1936

 

 

 

Rezeda Kázmér búcsúja

Krúdy emlékének

 
Függönyeink lassan mind leeresztik,
mint kicsi színpadok, az ablakok;
vajon hányadszor érem itt az estét?
De ma hideg van, s régesrég halott
fülkagylócskák porára gondolok,
kik, életükben, minden este lesték,
hogy gombolós cipellőm hol kopog,
s lüktettek bennük rózsaszín erecskék.
Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott
egy láthatatlan kéz; erkélyen állva,
hol lepketáncban kis láng lobogott,
csókot lehelt egy drága fruska szája
és suttogott az őszi éjszakába –
Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog,
alusznak mélyen budai határban
– vagy, ami még rosszabb: vénasszonyok.
S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok,
rendezgetem reszketve szürke-kék
odvamban, mit az idő itthagyott:
emlékeim csillámló szemetét.
S az éjszaka mind kékebb, feketébb,
elüszkösödnek mind az ablakok
– és éjféltájban én is meghalok,
mint a baglyok, vagy mint a remeték.

1935–1936

 

 

 

A Roppant Pillanat, I

Rajtam vagy újra, Roppant Pillanat,
énem mindent betöltő tágulása –
Mintha a Világ tetején
Mintha a Világ tetején ülnék a vak
ős-semmiben,
ős-semmiben, mint Goya Őrült Óriása.
Mért nő úgy a fogam? Állkapcsomat
mért zengeti e mardosási mámor?
Mintha csupa fog volnék,
Mintha csupa fog volnék, csontcsapat,
múltamból ez maradt,
múltamból ez maradt, jövendőmből
jövendőmbőlmúltamból ez maradt, s a mámból.
Hol van a szerelem? Hol a halál,
a földi lét paradicsoma-pokla?
Hús-vér volnék-e még?
Hús-vér volnék-e még? Világ vak tutaján
testetlen úszom át
testetlen úszom át kihalt csillagzatokra.

1936

 

 

 

A Szépjuhászné elégiája

E kocsma híres most is héthatáron:
itt élt egykor a gyönyörű Juhászné!
Ötszáz év tengermélyén szinte látom,
hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép
e fogadóban, mely most már zilált rom.
A fényhez lepkék szálltak egyre többen,
a hold alatt sóhajtva szállt a hinta;
a tűzhelyen, fekete serpenyőben
sercegve sűlt az esti palacsinta;
egy vándor búcsut intett elmenőben.
A nagy hársak tövében kút nyekergett,
kutya nyüszített faderékra kötve;
ha jókora hordócskát csapra vertek,
bölényölők kurjongattak röhögve
s hamisan integettek: lányka, jertek!
És ének hangzott, cincogás kísérte,
bokrok mélyéről lányok kacagása;
csengett a bajvívó legények vértje –
a levegőt kürtök lármája rázta,
s az útról Mátyás integetve tért be.
Most csend zenél itt és egy-két tücsök tán,
félablaküveg kancsalít a holdra;
talán kísértet űl azon a padkán;
elvadult macska surran a bokorba,
árnyékától is ijedez a hitvány.
A dínom-dánomokból, bősz murikból
mi lett, mi lett? Pár összetört pohár-roncs
csillog a borittas porondon itt-ott;
a föld alatt pár rozsdamart, nagy abroncs –
s csontok, csontok maradtak a murikból!
Az úton, hol gangos, hangos vadásznép
vonult kürtszóval, vaddal megrakodva,
reszketve járok, mintha fázva-fáznék –
S bizony mondom, a fogam is vacogna,
kacér emléked nélkül, Szépjuhászné!
Itt alszol valamely hársfa tövében,
két szép gyökér derekad átkarolja
– akár a nagy király, valaha régen,
ki bájaidnak meghajolt, mint szolga –,
tücsök fütyül koponyád hűvösében.

1936

 

 

 

Vadlibák

Hold fényinél, felhők tövében
sikoltva szállnak a libák.
Lábukra-szőtt lila kötélen
libeg utánuk a világ.
Úgy vonulnak csillag-ösvényen,
mint egy csapat bátor diák,
amint mi egykor, régesrégen,
ispilángos réteken át.
Kéklő, tömör sötétbe vésik
megvillanó, nagy éküket;
búcsúszavuk szívrepedésig
érinti, aki nem süket.
Hová mennek? Míg tart az éjjel,
húznak az alvó föld felett;
vezérli őket égi fény-jel
s őskori vadlúd-szellemek.
Messzire mennek: nagy tavakban
vár reájuk a sűrű nád;
szállnak s kiáltnak szakadatlan,
mint egy csapat hangos diák,
s hogy hallja meg a szundikáló,
holdfényben hintázó világ:
csapnak a felhők közt ziháló,
sikongó égi galibát.

1936

 

 

 

A halál ünnepén

In memoriam D. Kosztolányi

 
Nagy ravatal a farkasréti hegyhát;
kopog esernyőnk ázott sátora,
szemünk kelyhében égnek síri gyertyák
s cipőnkön holtak péppé vált pora;
Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!
Lám, itt is, ott is árnyak inganak,
fekete árnyak s ernyők feketéje;
ilyen lehet egy alvilági-nap,
hol a lelkek örök, nyirkos sötétben,
akár mi most, fel és le inganak.
A sírokon gyertyák lepkéje rebben
elsőt-utolsót; akár a halál,
úgy oltogatja nagy szakértelemmel
az őr el őket, vagy ha erre jár:
csípős szeled, kutyaszagú November.
Hát itt vagyunk mi, hozzátartozók,
hogy jó halottainkat felkutassuk;
elrejti őket a nagy sír-bozót
s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk;
iszonyatunkat, íme, elhozók.
Yorick, Yorick! – úgy állok síri fényben,
mint valaha az árva, skizofrén
királyfi a koponyával kezében,
ki nyirkosöblű, vézna tenyerén
magát az elmúlást tartá, fehéren.
Yorick! – Komédiás emberi élet,
hát mindhiába orvos, patika:
a fintorokra, mosolyokra végleg
szörnyű facies hyppocratica
maródik, mint örökérvényű réteg.
S a hangok tarkabarka spektrumából:
a dalból, hörgésből s a vad
sikolyokból, amelyeket a mámor
vetett ki – egy feketeség marad:
a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.
Bárcsak szólnátok mind, mind, aki itt van,
ki életünkből egyszer idetűnt,
s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan:
hívás nélkül bizony eltévedünk
ebben a sár-beton sír-labirintban!
Sírok, sírok, egyik akár a más,
megszámozott, szabályozott öröklét,
középkori, csontváz-egyenruhás –
jaj, elkerülhetetlen vak közösség,
mely már az életünkben megaláz!
Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön
cibáltattuk sebes széllel hajunk,
s kik énekeltünk erdőket betöltőn
s voltunk avar, hún, inka, nibelung –
ó, e lapos hullatelep, e börtön!
Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok,
melyek között alkalmi kegyelettel
egy-két alak fel és le imbolyog,
megáll, meghajlik, indul, visszaretten,
gyertyát gyújt, sóhajt, könnyezik, zokog –
Halál, nagy úr, ez a te birodalmad,
s ez a nap a te szentelt ünneped,
Napod: rossz mécs, madaraid: a varjak,
sorvadt gégével hurráznak neked,
hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.
S most itt vagyunk. Egy-két szelíd halott
vérünk felett megállunk, mint az árnyék
– talán felettünk szálldos árnyatok –,
ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még,
hogy az agyagban jól aludjatok!
S aztán haza! a gyertyák és a mécsek
lassan leégnek és elalszanak;
nem bírnók ezt a rettentő sötétet,
s már szédít az esővert-gyertyaszag,
mint valami avas, keserű méreg.
Bezárulnak a rácsos vaskapuk –
ó, rozsdamart, lándzsás sírkerti rácsok!
Jaj annak, aki egyszer odajut,
hogy rabként kelljen bámulnia rátok:
nem nyitnak annak többet itt kaput. –

1936

 

 

 

Varjak

Mikor a hegy felől jönnek a téli varjak
s a szent hidegben szárnyuk odafent
félszegen vagdos a havas viharnak,
úgy érzem: a történelem üzent.
Mindig így jönnek, mint tépett avar had,
látásuk könnyet s borzongást teremt;
s mit csak próféta vagy koldus akarhat:
megsarcolják a fösvény végtelent.

1936

 

 

 

Kaland

Hol jártam én? Csaló, tünékeny álom
volt talán ez az erdei bolyongás?
Úgy kószáltam egy idegen határon,
mint garaboncás.
A völgyben, melyben elmerült a nappal,
már szálldosott az éjjeli korom,
de még lila, halkuló sugarakkal
ékeskedett egy lúcfenyős orom.
S már lámpák gyúltak kéklombos sötétben
s a kéményekből szállt a rőzsefüst,
poszáta búcsúzott s rigó vegyest,
mikor egy régismert kastélyhoz értem.
S amint a rányíló tisztáson álltam,
fáradt vándornak éreztem magam,
ki célhoz ér s felsóhajt boldogan:
„amit kerestem, íme, megtaláltam!”
Megtaláltam, ki annyit kóboroltam,
közelségét érzem, Ő itt lakik
s most énekem hallhatja hajnalig,
aztán pedig meghalhatok nyugodtan.
– „Vagy, vagy nem vagy, te lány, szeretlek,
mienk lesz ez a sárgafalú kastély!
Ha tudnád, hány nehéz éve kereslek,
hiába, mint a meghalást Ahasvér!
A szemed szürke-kék, hajadnak bronza
bűvös visszfényeket villant a holdra;
esténként sírsz az élet elmúlásán,
vagy hogyha azt hiszed, hiába vársz rám,
kit hajkurász utánad édes átok –
– Most itt a perc: sóhajtok, hogy megálljon,
hogy megjelenj ott fenn a holdra tátott
ablakban, mint romantikus medaillon,
s ledobj hozzám egy hosszú kék virágot!”
De senki sem jött. A kutyák ugattak,
árnyékomnak azt hitték: a halál,
a halál, aki ólálkodva jár
s gazdájukat lesi az alkonyatban.
Vasajtót zártak bántó kattogással,
s egy kút ríkatta vizét valahol;
– Fiam, te tovább vándorolhatol –
szóltam s indultam a tisztáson által.

1936

 

 

 

Nyírfa

Amint a fák között a nyírfa legszebb,
s színe a színek anyja: hófehér,
évszakjaim közül egyik se tetszett
úgy még nekem, ahogyan ez a tél.
S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap,
nagy téli nap volt s véget sosem ér;
a nyár csupán két-három szép meleg nap,
a tavasz átsuhamló déli szél…

1937

 

 

 

Mikor a Holdból…

Mikor a Holdból hűvös téli éjben
régi tavasz-szagot hint rám a szél,
úgy érzem, minden, minden visszatér
majd egy napon, s életem újraélem.
Édes gyermekkorom, mely denevéren
repülsz az űr nagy játszótérein,
gyönyörteli első szerelmi kín –
csodáidat mégegyszer újraélem!

1937

 

 

 

Hamlet altatója

Atyám, jó Horwendill király!
Ne félj, majd megbosszullak én!
Jaj, már kihűltél, mint a táj,
amelyet otthagyott a fény;
hályog takarja kék szemed,
országodat nem láthatod:
forró ólmot öntöttenek
füledbe valami gazok.
Vad szél húz Helsingör felett,
fodrozza friss sírod havát;
ott ül naphosszat s kesereg
árva fiad s szegény kutyád.
Zörögnek zúzmarás fenyők,
mint hitvány lelkiismeret
– ne félj, majd meglakolnak ők,
nem ismered te Hamletet!
Hol abbahagytad, jó atyám,
én onnét kezdem s folytatom;
napfényben, rontó éjszakán
ott járok hűlt nyomaidon,
csak másként, mint te: bosszuval –
karddal, kutyával, éberen,
s mind újabb terveket sugall
kergült kalló-malom fejem
a rosszak ellen és e föld
ellen, hol ők a boldogok –
apám, ne szólíts, ne üvölts,
ne félj, mindent megbosszulok!
– Békesség néked! Vár fokán
éjfél körül többé ne járj;
aludj hát, meggyilkolt atyám,
nyugodj, jó Horwendill király.

1937

 

 

 

Elhagyott lakások siratása

1
Elégia
Hogy vagytok, drága volt lakásaink
viharvert, pusztuló kisvárosokban?
A boltíves szobákban más lakik,
bizony, idegen ember lakik ottan.
Hogy ellenségem, arról nem tehet,
s én sem tehetek róla, de utálom:
a falról lekaparta nevemet,
mint ellenfélét szokás a plakáton.
S tudom, a kertben kedves fáimat
kivágta s felhasítva tűzre rakta;
az ablakpárkányon rajzaimat
hitvány fia össze-vissza faragta.
S minden zugot megtölt az ő szaga,
melytől félek, mint tömjéntől az ördög,
s a távolságon és az éjszaka
ködein át felé eképp üvöltök:
– Te újlakó, ellenség, idegen,
mit bánom én, csinálj akármit ottan!
de tudd meg, házadhoz egy névtelen
törvény szerint nekem örök jogom van!
Hisz én aludtam benne hamarább
mint nyugtalan, izgága-álmú gyermek,
hozzám hasonlítottak a szobák
s minden bokra, fája a régi kertnek;
enyém volt minden téli denevér
a vén pincében, hol korhadt az ászok,
s enyém a padlás, hol éjfél felé
valami lélek mászkált, matarászott –
s jöhetne rontás, irtás, pusztítás,
hogy belőlük kő-kövön nem maradna:
a sok üresen hagyott régi ház
– mint a bogár borostyánkő-darabban –
bennem fog lakni, míg élek, tovább,
s ha egy-egy szó utcánk nevét ekhózza,
búgó emlékük lelkemnek tavát
duzzasztja, mint a jerikói rózsa
a tál vizét, hová kimúlt, aszott
testét finom női kezek betették –
hogy feltámadjon, mint a tetszhalott,
vagy mint bizsergető félálom-emlék!
2
Ballada
Boldog, aki egyetlen régi házban
élheti le az egész életet,
örülve, sírva, melegedve, fázva:
amelyben e világra született!
Ó, hogy nekem így élnem nem lehet,
s a sors irgalmatlan sebes forgása
egyik házból mind másba-másba vet.
Enyed város végén, ahol születtem,
most éjféli holdfényben áll a ház;
a hegyrefutó, görbe-fájú kertben,
a sírdombon négy fenyő citeráz;
hideg szél fú, nem jár a Mikulás,
a nyúlfogó havon angyal se lebben;
a gyatra falról hull a kulimász.
Kolozsvárott a Farkas utca alszik,
a templom arca, mint egy őszöreg;
volt ablakunk alatt zúzmara porzik,
a fák alatt sovány kuvasz üget,
templomfalába vésett nevüket
keresgélő diákok jajja hallszik;
üres az égbolt, fekete üreg.
A Hójában kis házunk váza roppan
– álmodnak most a belebújt nyarak,
úgy ülnek ott, mint a múzeumokban
az üvegszemű, tarka madarak;
halászbotomban szú harap, harap,
fürdőruhám szegen lóg a sarokban,
– nem látja meg többé szegényt a nap.
Nemcsak álmomban: napvilágban, ébren,
mind arra járok én, hol itt, hol ott,
csak itt nem vagyok, hol életem élem,
lelkem mindig ott, ott lent kóborog,
búm súlya alatt a padló ropog,
az új lakók felülnek a sötétben
s reszketve szólnak: itt jár egy halott! –
AJÁNLÁS:
Párkás idő, vén zsémbes házigazda,
a bujdosásból sohasem elég?
az életemnek így vajon mi haszna?
Csak álmok, álmok s elfutó zenék.
– Mintha hóból kastélyt építenék,
amely itt sem volt, ott sem volt tavaszra
– élek-e még, vagy meghaltam-e rég? –
 

1937

 

 

 

A pince ajtajában

– Hallod, fiú, mit mond a cinege? –
szólt nagyanyám és felnézett a fára;
– ez már a hóvirágok ideje,
kitavaszodtunk hát, Istennek hála,
ezt mondja a kis szürke éneke!
Kerengve szállt egy-egy szentgyörgybogár,
fehér szirom hullott a szilvafáról;
az öreg-asszony karján kis kosár,
benne félig elrothadt alma, három;
halálszagot lehelt a pincegádor.
Riadt arcom fürkészte nagyanyám,
rejtelmes volt a régi kert, homályos.
– Az áprilist is megérjük talán –
szólt –, azután a május jő, a május!
csak nem kaszál le addig a halál. –
A pincemélyből nyirkos levegő
szállt ránk, mintha Faust doktor fújta volna,
s a falakon bent sárga agyvelő,
– így tudta az a régesrégi monda:
mert életét ördögnek adta ő! –
De jő a május, jő a hűsgyepes,
minden csudás eddiginél csudásabb!
A kert felett nagy hőscincér evez,
zöld lomb alá bújnak a sárga házak –
ó, az élet legszebb májusa lesz!
A fán majd méhek orgonája zsong,
az ég mind kékebb, mélyebb s egyre tisztább;
még csak vagy húsz-harmincat aluszunk,
aztán vígan futkoshatunk mezítláb. –
Istenkém, addig csak meg nem halunk? –

1937

 

 

 

Békesség, emberek

Vasárnap van,
föld-ízű szél lebeg;
tavaszodik:
mért búslakodsz, gyerek?
– Be nagy az ember saját romlására,
s milyen kicsi e budai vasárnap!
A kicsiségnek békesség a bére,
a nagyságnak üvöltés, vér az ára –
ezt hirdetik a süppedt, sárga házak.
A kicsiségnek békesség a bére –
vagy a vén házak tanúsága csalna?
Az idő útjából ki állna félre,
történelem elől ki mászna fára,
ha szólítaná országok hatalma?
S ki bújna el a nagy lélek-parancsra,
mely a gonoszság ellen hívja sorba?
Ki az a gyatra, ki nem áll porondra
az ellen, ki népe sírját kotorja?
Ki nem les itt a szent forradalomra? –
Tavaszodik,
föld-ízű szél lebeg;
kiáltsd belé:
Békesség, emberek!

1937

 

 

 

Itt lakott

Itt lakott, látod, Kosztolányi,
erre még nem jártál velem;
révült szemedben egy parányi
megcsillanó könnycsepp legyen.
Meg fogunk még itt sokszor állni!
Az este, egykettő, leszáll,
árnyak hullnak a Vérmezőre,
s olyan a ház környéke már,
mintha egy „bús” vers volna tőle,
Tőle, kit elvitt a halál.
Vígan zajlik tovább az élet,
csak búsabbak a madarak,
s panaszuk egy hanggal szegényebb,
de testével még gazdagabb
a föld, mely örvend, mint a vének.
Bimbóznak udvarán a fák
s egy-két kesernyés orgona.
Milyen hálátlan a világ:
nélkülünk is így forgana,
tavaszán lendülve, tovább.
Öreg, fehér kutyája szunnyad,
de majd ha csend lesz és „setét”,
éjfél körül egy könnyű, fonnyadt
kéz megsimítja bús fejét;
s hangot hall, de nem tudja, honnat,
hogy iszonyába égre ordít:
Ő jár akkor háza körül
– hány búittas éjféle volt itt! –,
benyit, bemegy, asztalhoz ül,
de sosem ír többé, ó, sose fordít!

1937. április 13.

 

 

 

Mint Kuncz Aladár

 

Felnyúltam a polcra, hogy dohányt keressek, s közben kezem beleütődött a falon lógó csellóba, amely hosszú zengéssel viszonozta érintésemet.

Részlet a Fekete kolostor-ból

 
Felriadtam egy kútmélységü álom
itt sem volt, ott sem volt csodáiból,
s az ébrenlétet most jobban utálom,
és jobban irtózom, mint bármikor.
Emlékeim egy szép vízparti nyárról
már oszladoznak – világosodik –
kapok utánuk, balkezes varázsló,
ki szemfényvesztésben kontárkodik.
– Egy óriási, szűkfonásu háló
kellene nékem! Ó, mily diadal
volna az élet, hogyha egy-egy álom
bennakadna hálómban, mint a hal!
(De én vagyok rab: nyirkosfalú börtön,
tornyos évek vén kolostora vár.
Kezem kinyúl: cselló-húrok zokognak.
Zokogok én is, mint Kuncz Aladár.)

1937

 

 

 

Új szerelem

 

(A régi után:)

Hányszor sírtam volt bele nyárba, télbe:
bár rossz szerelmünk volna oly letünt,
mint kor, mely elmúlt vagy ötezer éve;
sajgással bélelt emberéletünk
nem éreznők már régen te se, én se;
már víz volnánk, vagy rétfeletti pára,
por, mely padlások fénycsövébe leng;
mint lélek, szállnánk éntelen zihálva,
– vagy csend volnánk, végtelen hosszú csend,
mely magát únván szétatomizálja…
 

(Az új elé:)

Mint mesehős, kit jófüvek varázsa
holtából százszor szebbé gyógyitott,
s álmélkodással néz az új világba,
most én is ámuló szemet nyitok:
ily lángnak bennem nem volt soha mása.
Csak járok a májusi éjszakába,
megrészegített az új szerelem
s az újult mindenség iránti hála;
ha szidtam ott, itt áldom végzetem,
hogy egy tizedben jöttünk e világra,
 

1937

 

 

 

A dobói romok

Takáts Gyulának

 
Ott falu volt valamikor,
egy-két hosszanti út, sikátor;
füst szállt apró házaiból
és oktatott a prédikátor.
Most a kapa téglába koccan,
csont dűl ki az eke nyomán,
s lidércesen lebegnek ottan
a romok, ha jön a homály.
S ott, hol víz futott a malomba
és jöttek-mentek a halak,
az árokban ezernyi gomba,
s nagy páfrányok bólonganak.
S olyan a régi malomárok,
mint út, melyen senki se jár,
s aki jár ott, éjszaka jár ott
s az talán maga a halál.
– Ó, hogy szeretném látni mostan
a romot, Szentgyörgy-éjszakán!
A malom nagy kereke roppan,
fáján csepegni kezd a szál,
s ropogva indul meg a lomha
fagépezet, s a fák alól
emberek jönnek a malomba,
őrletni, mint valamikor!

1937

 

 

 

Nagyenyed, 1850

Üszkök között port verve, átkozódva,
dögletes, füstös szél dudált;
Vajna Antal és Incze Dániel úr
így tölték ott az első éjszakát.
„Fejedelmünk legyen a közbejáró
– fohászkodék a két bátor tanár –,
ő menjen el a Csillagok Uráhaz
s esedezzék dicső lábainál.
Mert háromízben zúgott ránk az átok,
romban hever a szellem csarnoka;
mondja meg ott a csendes-szavú, bátor:
ha tűrte mindezt, Ő is az oka!
Hát ezt érdemli ez az árva nemzet,
hogy fája ne gyümölcsözzék soha,
s hogy bár kiömlött véréből teremnek,
másé legyen a bor, a gabona?
S a könyveket, melyeket úgy hozának
száztornyú városokból fiai,
kódexeket, mappákat, bibliákat
írástudatlan horda írtsa ki!
Ideje már, hogy lássa tévedését
(– Nagyságod mindezt bátran mondja el –)
hogy porbasújtott skólánk építését
utólszor még nevében kezdjük el…”
Így szóltak ők. Eloltották a mécset;
földre hevertek, mint a katonák.
Pokrócukból gyilkos sötétbe néztek,
imádkoztak s álmodoztak tovább.

1937

 

 

 

Túl a Karszton

Jaj, hogy zenélt egykor gyermekfülemben
ez a két szó: Piave, Tagliamento –
(Vér folyik benne víznél sebesebben,
két vérfolyó, hadakat összerontó…)
Most láttam őket. Kékek és nyugodtak.
Zengtek a hajdan összelőtt hidak.
Az asszonyok lent integetve mostak,
s mosdott tükrében a hajnali Nap.
– Nagy, boltos ég, fent kéklő végtelen tó,
úgy-e azok lelke is így pihen,
és kék és csendes, mint a Tagliamento,
kik itt porladnak a föld mélyiben? –
Szegény Ernő bátyám, rajtad tűnődtem,
ki hoztad e rettentő szavakat,
s most alszol messze az erdélyi földben,
kivont s keresztbe tett nagy kard alatt.

1937

 

 

 

Az éjféli Velencéhez

Kálnoky Lászlónak

 
Éjfélt ütött az öreg óra,
a két vas-mór éjfélt ütött;
kalapácsuk kongó ekhója
még száll a Szent Márk-tér fölött,
mint elfoszló templomi nóta.
A téren csend lesz nemsokára,
megdöglik a modern zsivaj;
hallszik a baglyok surranása
s valami mély tengermoraj:
évszázadoknak muzsikája.
Hibátlanul lebeg a félhold
a Campanile oldalán,
ez is a velencéseké volt,
s úgy látszik, az most is; talán
hadizsákmány a sárga félhold.
A börtönök hídján megállok,
szellemként, észrevétlenül;
valaki kérdezi: ki jár ott?
a félhomály elevenül;
kezdhetnénk valami szeánszot!
Egy rácson sárga kéz kapargál,
ágyúgolyós vaslánc csörög,
mit ötszáz éve húz a karján
valami eldugott török –
az, aki ott matat, kapargál.
Micsoda vad bűbáj lepett meg,
milyen alkimista varázs?
Mult századok elevenednek
bennem, s mint őrült gondolás,
látom lelkét a zöld vizeknek.
Ó, régi kürtszók, indulások
velencés expediciók!
Az oroszlán tüzet okádott,
recsegtek a zászlós hajók,
hidak hátán sírtak a lányok.
Sok hős azóta sem jött vissza –
de még jöhet: a víz alatt!
sírboltjából a szép menyasszony
kilibben majd s elészalad
s többé nem is ereszti vissza.
Poshadt-vizű sikátorokban
vén kéjenc dózsék lelkei
kislányokra lesnek titokban;
egyik Szent-Márkot öleli
egy patkányos templomsarokban.
A Piazettán ténferegve
költők járnak s szerelmesek,
kik idegenből ittrekedtek.
– Milyen különös élvezet:
örökre ittmaradni veszteg!
Ó, századvégi nagy szerelmek!
a Monarchia szűzei
itt tanulták meg a szerelmet,
s csipkékben kellett fürdeni,
mert sohasem aludt az ördög!
Aztán elmentek jobbra-balra,
itt hagyván el lányságukat
mitológikus áldozatra:
Velence fiatal maradt,
mint balzsamos halottak arca!
Most hát ismerlek, szép Velence,
ez az éjfél megmutatott.
Vajjon otthon, a nagykredencben
érzik-e a képes-lapok,
hogy ma lettél enyém, Velence –?
Tudom, hogy mint e pillanatban,
olyan leszel örökösen;
az idő rólad visszapattan –
van úgy, hogy már-már azt hiszem,
itt minden rég a víz alatt van…
Eljön az az idő! A tenger
zálogosdit játszik veled
s az alvó földi istenekkel.
Vénusz vagy, vízből született:
bölcsőd volt, sírod lesz a tenger.

Velence, 1937

 

 

 

Veróna éjjelében

Lehet, hogy egy kis hitvány denevérnek
élete fabatkát sem ér;
Kegyes Podesta, mégis arra kérlek,
lehessek itt egy éjjel denevér!
A sikátorok csábítanak engem,
gót tornyaid rejtelmes odvai;
ős városodban, a történelemben
szeretnék én ma éjjel szállani!
Ó, régi rácsok, cifra sírkalitkák,
melyekben egy-egy szépnevű halott
mosolyogva őrzi Veróna titkát,
mint aki már fel-is-feltámadott!
Nagy Podesta! gyarló ember-mivoltom
városodban semmit sem ér:
add, hogy lehessek a nagytitkú, boldog
Veróna éjjelében denevér!

1937

 

 

 

Egy flórenci síremléknél

Ó, álmodó nagyasszony, Czartoriszka,
a templom legfehérebb szobra vagy:
nagy messzeségbe kémlelsz hunyorítva,
mintha lelnél ott régi tornyokat,
mintha ott lengene a titkok titka.
Csak vársz, csak vársz, fátylas ködökbe nézel,
túl nagy folyókon, túl országokon,
s a templom orgonájának zenéje
rádszáll, mint alkonyati fúvalom;
– a csendet szövöd itt, Penelopéja!
S én sírok, látod, mintha nagyanyámnak
sírja volna itt ez a te sirod,
vagy mintha élő, távoli anyámat
– már mint holtat – siratnám, úgy sirok!
Sírhalmok siralma vagyok én, csupa bánat.
Siratok sírokat, melyeket összedúlnak,
s melyeket már a vad fű felvetett,
s újakat is, hol idegen kimúltak
kőszeme messze tornyokra mered.
Könnyeim kőarcok hamvára hullnak.

Firenze, 1937

 

 

 

Régi flórenci asszonyokhoz

Kik itt e boltíves teremben
fogtok örökre fényleni,
ugye, ti is megnéztek engem,
múlt századok szépségei –
De sokan vagytok! Melyiktekre
szavazzak, ki a csillagom?
Megkergülök, mint szőnyegekre
tett, vergődő kaméleon.
Annák, Beatricék, Lukréciák,
hamvas kis arcok, nagy szemek,
csipkék, kösöntyűk, kámeák,
örökre tündököljetek!
*
Nézzetek meg utolszor engem,
szépségei múlt századoknak,
mert lábam immár itt, ezekben
a csarnokokban nem doboghat.
Ha unokáim egyszer erre járnak,
vagy valaki késő lélek-rokon,
kacsintsatok reája bátran,
és csókoljátok homlokon!

Firenze, 1937

 

 

 

A fiesolei múzeumban

Mikor a könyvbe beírtuk nevünket,
a párisi kispolgárlány, Yvonne,
a svájci színész s jómagam,
a perc csodálatos volt, kicsi ünnep.
Szobrocskák néztek ránk, patinazöldek,
félarcok, félkezek, üres szemek,
letűnt istenségek, amelyeket
goromba lelkek darabokra törtek.
Nem is lett volna semmi csuda abban,
ha valami nagy, cinikus röhej
a föld mélyéből harsant volna fel,
visszhangot verve a romos falakban.
Jól tudtam volna: a régen letűntek
roppant, infernális kara kacag,
azon kacag, hogy mi itt a vacak
emlékkönyvbe beírtuk a nevünket.

1937

 

 

 

Kóborlás Itáliában

Jártam eltűnt légiók sziklaútján,
mászkáltam porló templom-falakon;
kóstoltam kőmadonnák csorba kútját,
melyből zarándok hörpintett s barom.
Láttam romot, mely kék tengerbe vész el,
s kis piacon visszhangzott énekem,
hol kölykök ültek meztelen fenékkel
kétezeréves nagy sírköveken.
Láttam Giotto nyájának unokáit,
rágták az Arno-menti szép füvet,
s egyszer-kétszer eljutottam odáig,
hogy csókot dobtak rám toszkán szüzek.
Láttam narancsfát s gondoltam Mignonra,
kinek e hon volt álom-vigasza,
s így sóhajtottam honvágyas kínomban:
„csak meg ne haljak itt. Haza, haza!”
 

1937

 

 

 

Tengerparti elégia

– Aki siratni akarja hazáját,
utazzék tőle mennél távolabb;
harsogjanak alatta hosszú pályák,
suhanjon ég, föld, mint a gondolat. –
Itt mondom ezt a morgó tengerparton,
hol elhagyott világom siratom;
könnyízű szél, tajték csapdossa arcom,
ha szerteporzik egy hullám-halom.
Magyar költőnek némaság a sorsa,
szavát itt még Isten sem érti meg,
s ha néha mégis hallszik monológja,
álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek.
Te roppant víz, világok hordozója,
Tenger! tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.
Szólok neked, a messzitükrű kéknek,
magyarul szólok hozzád, Végtelen,
elemek eleme, földnek és égnek
szülője, hordozója, kék elem!
Már gyenge hangomat tán meg se hallod,
testem sovány, beteg és nyugtalan;
lelkemben emlékek zenéje harsog.
Ó, mért is járok itt én oktalan!
A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.
Mind magasabb, merészebb a soháknak
röpíve, mindenik messzebbre megy;
s mihelyt kimondok egyet: újratámad,
akár a lenyesett sárkányfejek.
Mihelyt egy bánatom levélbe róttam,
már érzem: jön az új, mint egy hajó,
melynek csak füstje lóg a horizontban,
különben még hegye sem látható.
Szomorúságom árbockosarából
így nézek én le: a világ kerek;
az idők mélye megnyílik, s a távol
görbületében népek, nemzetek.
S egy népet látok s összetört hazáját,
hazáim látom, két szegény hazám:
boszorkány-szélben úsznak, árva gályák,
s nem érnek partot soha tán.
S látom apámat és látom anyámat
s egy ház falában kopjafás szobám,
öcsém, hugom, kik benne fel-le járnak,
és sok sírt látok dombok oldalán.

Chiavari, 1937. július 3.

 

 

 

Az Ő hangja

Most az ő hangját hallom én
– úgy hangzik, mint egy régi ének –;
s mintha fejemen sejteném
ismert súlyát finom kezének:
„Mily nyugtalan
az éjszakád, szegényem!
aludj, fiam,
aludj a csillagvesztő messzeségben.
Kutya ugat,
ugat otthoni hangon;
bőrszárnyukat
denevérek próbálják a harangon.
Szól a tücsök
– mint az Őrhegy tövében;
felhők között
lovasok bandukolnak sárga fényben.
Bogár köröz
s döng a gyermek fülébe;
olyan közös
a nyári éjszakák bogár-zenéje.
Most már a hold
is begurul szobádba,
feléd hajol,
bús arcodat nem érti és csodálja:
Mért a panasz
a pálmás tengereknél?
mért nem vagy az,
mikor olyan boldog fiú lehetnél –?
Aludj, fiam;
itthon mindenki jól van.
Ma biztosan
találkozunk éjfélkor fent a holdban.”

Chiavari, 1937

 

 

 

A Luxembourg-kertben

Ó, hogyha látnád, Fragonard!
Lépcsőt, kis szobrot tükröz a tavacska,
egy gyermek nagy labdát dobál,
s a levegőben meg-megáll a labda,
megáll a labda és megáll a nyár
egy lélegzet-állító pillanatra –
A pázsiton, nem messze tőlem,
a forgó-öntöző pereg-pereg
s gyöngyös vizét George Sandra szórja bőven,
cseppjei hajló ágak, levelek –
mint az a fűz, mely alatt szendereg
Musset, a túlsóparti temetőben.

Párizs, 1937

 

 

 

A rue de Lanneau-i szállodában

A párizsviselt Kormos Istvánnak

 
E kis hotelben halok én meg
korhely nagy éjjel hajnalán;
most ébredeznek künt a színek,
orrom fehér, mint porcelán –
Sírhattok otthon, ti szegények!
Itt fekszem én – e nagy világban,
volt élet mikrokozmosza,
mint hosszú, kinccsel teli láda,
tengerben kallódó csoda –
s nincs kapitány, ki megtalálna.
Ki is tudhatná, hogy ki voltam?
– Biztos, valami rossz diák,
mondják holnap a sarki boltban
s lamentálnak a vén banyák;
– a lelke fent jár már a holdban!
Szegény ruháimmal mi lesz hát,
s ki viszi haza könyveim?
Hozzák már a hat hosszú deszkát,
közéjük rakják csontjaim,
és azt se mondják: rekvieszkát.
Tudom, mi vár: a szörnyü katlan,
a hörgő krematórium.
Porrá leszek egy pillanatban!
(Én, én, aki eddig hiún
örökéletről álmodoztam!)
De az a kis maréknyi pernye,
amely a kéményen kiszáll:
atlanti szellőktől seperve
egyszer bizton hazatalál,
s lehullong az enyedi kertre.

Párizs, 1937

 

 

 

A nagy temetőben

Itt állok Musset mauzóleumánál
s olvasom a verset az oldalán;
úgy érzem, mintha te mögöttem állnál,
sötét ruhában állnál itt, apám.
Hányszor láttam már lámpás éjszakákon
sovány, fekete-ruhás alakod!
A Vaugirard-on lettél jóbarátom,
nekem, ki elszakadt fiad vagyok.
S most újra itt vagy. Már egyszer zokogva
álltál meg itt, régi, sovány diák
s bámultál messzi otthonodra,
a sírkő-rengetegen át.
Jaj, Párizsban mennyi élet s halál van,
mennyi hús-vér fent s mennyi csont alul!
Bódorogva régi apám nyomában
járom e várost keresztül-kasul…

1937

 

 

 

Búcsú Párizstól

Villon, Musset, Laforgue, Apollinaire,
Jean Pellerin!
A cinterem
mélyéről keljetek ma fel!
Elbúcsúzom titőletek, urak,
holdkórosok, keszeg ópiumisták –
Időm lejárt – jaj, életünk be dibdáb!
S még Párizs is „csak hangulat”.

1937

 

 

 

Öröktűz

A tornyok élnek itt, jól megfogantak,
látszik, vérük van és lélegzenek.
Kőtestükből, miként fából a gyanta,
éjfél körül csillámló nedv csepeg,
és baglyok ülnek a repedt harangra.
Most már tudom: e város-rengeteg
is földből él és földdel összenőve;
s ha egy-két órát mind megyek, megyek,
bízvást kiérek valami mezőre,
amely felett kék gólyaraj lebeg.
Most már tudom: Párizs is volt falu!
A tornyok helyén pásztor heverészett,
kunyhók mögül kelt ugyanez a hold,
szentek s boszorkák barlangjába nézett –
Párizs: emberség földje, ős tenyészet!
*
Úgy vártam ezt a Párizs-élményt,
mint a szerelmet valaha:
megvolt – elmúlt; félek, szegénykém,
hogy vissza nem jövök soha,
hogy égni fog bennem örökre
ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség,
őrült öröktűzként, mely sisteregve,
lámpást-marón, követ-repesztve ég.
S hogy még a sírban is, a messzi sírban
a holdat látom, amint ott lebeg
kimérás gót arcokkal teleírva,
jobbkéz felől, a Notre-Dame felett.
*
Most is a nagy-nagy A-hangzás a csend,
melyet régi szobáink mélye zsonga;
benne búsan s néha fel-feljajongva
Anyánk gyerekkori hívása cseng.
*
A Luxembourg-kert vén fái felett,
ott, hol tengerbe hullt a sárga, nagy Nap,
a felhőgátak lassan felszakadnak.
Mintha emelkednénk! A föld lebeg!
Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak!
S a kert szagával tüdőd szívd tele:
mert Párizs lelke száll most a fasorban:
kövek, kutak, fák, rácsok szelleme,
mit ezer éve érez Európa –
Párizsi szél: költők eledele!

Párizs, 1937

 

 

 

Napbódulat

Ki látja a sok vad perckarikát,
amint szemem mélységében tolongnak –?
Megtüzesité őket a bolond Nap,
így lettek láthatók, s mint paripák
a villámfényben, vörösen lobognak.
Harangzúgás, sikoltás, vágy-atom,
tervrészlet, emlékforgács, kedvparányka,
most indul mind a Végtelen-karámba,
s nincs az a hang, nincs az a hatalom,
mely onnét bármit visszaprédikálna.
…A Föld is, mint nagy, izzó szemgolyó,
veretvén a Nap vörös sugarától,
évszázad-gyűrüket bocsát magából,
melyekkel a sok hiábavaló
semmibe száll s eloszlik, mint a kámfor.
És hogyha néha – amint mondatik –
a csillagtáborokból tiszta éjjel
zenét hallani, szinte angyalit –
bizony, egy pusztuló nép búcsuzik,
halott cigányként, zokogó zenével.

1937

 

 

 

Szikla-himnusz

Nyüzsög a déli hőség s orgonál,
visszhang visong vörösvércsék szavára;
indák felett a vasszínű, kopár
sziklán kígyó vonaglik odujába;
körülkötöz, pányváz száz napsugár.
Tied vagyok, roppant kaméleon,
tűznyelvű Nap, tied rézbőrű testem –
ahogy éltem földön, vizen, napon:
majd úgy tűnök is el az elemekben,
ha jő a sárkány értem egy napon.
Itt a kövek között, az ég alatt,
sziklák alatt, e roppant katlan-oltár
papja vagyok – még inkább áldozat;
s már-már megolvadó testemre sóvár
újra-fagyasztó vágyódás szakad:
Meg kell maradjak én a föld örök
termő kérgében! Meg kell hogy maradjak
épségesen, mint a legszebb görög
szobor – ne szívj magadba, nagy Nap!
Rengessetek örökre, föld-körök!
Ó, ősi gerjedés, ötszázezer
éves gejzír, forrásod feneketlen;
a föld szívéből áradsz itt ma fel!
Az elmúlás veszett sárkánya ellen
törhetetlen Szentgyörgy-dárdám leszel!
Tiéd e vágy, harmadkor embere,
kitől minden bajom is örököltem;
ebben vonaglik, vinnyog s hempereg
égő világunkon mindenki körben;
vele születtünk s pusztulunk vele.
Jaj, ez a vágy vad és ősállati;
de én nem áldozom a hím-magánynak;
Ádám vágya lobog bennem, aki
testéből asszonyt ugrasztott magának.
Villanj elő, nőnemű Valaki!
– Senki! – Repülj hát, piros pillanat
a kék sziklák között és vidd magaddal
e mélyről felmerült percet s napot
s őrizd meg mindörökre láthatatlan
matériádban, mint befalazott
kincset, mint ama nagy Bojla-zsupán
kupáját harsogó évezredekben!
(Jaj, hogy lehetne a földbe csupán
fél-századig belevéglegesednem
mint örökifjú, bronztestű titán? –)
Szegény világ! Nem történik csoda;
sírom felé elindulok, mezítláb.
Öröklét? Nincs, nem volt s nem lesz soha;
de túlél sajgó vágyam s búm e sziklán,
mint Kültigin-herceg kőoszlopa!

Szentgyörgypuszta, 1937

 

 

 

Az álmok elé

Rácz Aladáréknak

 
Mint a többi, ez a nap is elillant;
kicsiny kedvünk nagy zápor verte szét;
aludjunk hát, oltsátok el a villanyt,
hadd zúduljon ránk tengernyi sötét,
termő sötét, mint roppant mozivászon,
melyen tájak, arcok suhannak át
s melyben ébren kezdődik el az álom
s az ember hirtelen látja magát,
és sírni kezd, mert e sírás vigasztal
s valaki még meghallja és bejő,
egy-két szót szól sírontúli malaszttal
s úgy tűnik el, hogy nem tudod, ki ő –
Nagy csend marad utána, csendek csendje,
melyből támadnak ritka dallamok,
fel-felzsongnak s elülnek rendre-rendre
s másukat csak sír-csendben hallhatod.
S aztán valami álombeli forgás
kezdődik s mintha zaj hallatszana,
valami hömpölygés, valami morgás,
mintha a földkerekség forgana.
S az űrből, csillagon túli magasból,
egyszerre nagy kerék forog feléd,
fából van-e, felhőből van-e, vasból?
Ráfja vörös, küllője, agya kék.
S akkor megszólalsz kínban-gyötrelemben,
bár a hangod nem hallja senkise:
valami botot adjatok kezembe!
Jön, jön s elüt az Idő Kereke.
 

1937

 

 

 

Muslica-tánc

Juharfalombok kéklő lugasában
cicázva táncolnak a muslicák;
néha kilencen járják, néha hárman,
s mintha valami zsenge muzsikát
is hallanék, melyben élet és halál van.
Ki muzsikál nekik, ki dirigálja
itt sem volt – ott sem volt balettjüket,
melynek, úgy látom, mégis van szabálya,
van benne libegés, van piruett
s két ág közén kimért égalji pálya.
Nem állnának meg ők egy pillanatra,
űzi lelkük a lét, e kurta láz,
amelynek táncolás formája, magva;
táncuk: egyetlen megnyilvánulás –
meg is hal az, ki egyszer abbahagyja!
*
Ó, ballerinák, lánglengésü lányok,
szép testetek forgó, fehér husát
kéklő idő-tengerbe ringassátok!
Az operai nagy padláson át
egyszer ti is az éjszakába szálltok –

1937

 

 

 

A Holdhoz – tán utólszor

Kiss Tamásnak Debrecenbe

 
Nézzétek e sápadt rézkarikát!
A Nap hevében sült hamupogácsa;
Mult életek porából kis világ,
Úgy hívjuk, Hold. A Földnek selymes álma.
S akár öröm zsendíti lelkeink,
Akár csúf sátrat vert belé a bánat,
Mindig ránkbámul onnét s aszerint
Mondat velünk víg dalt vagy bús imákat.
Könnyes szemem most is reáfigyel,
Testem-lelkem száz ember-kín zilálja.
Nyugvást keresni hát felé ível,
A kék magasság kihalt csillagára.
– Ott valami már elvégeztetett.
Rajta a nemlét gyöngyházfényű csendje.
Példátadó kihaltságban lebeg
Földünk előtt a kongó végtelenbe…

1937

 

 

 

A föld mélyében

Sőtér Istvánnak

 
„A föld mélyében sok-sok borzalom van,
 
a föld mélyében, kisfiam, ne áss!
Egy-két vágás, rég-voltak csontja roppan,
 
szádba freccsen mérgeskigyó-tojás;
Ásód acélja nagy fogon csikordul,
 
mely álmodban majd lábszáradba mar,
rontó mérget hagy benned, ha kifordul –
 
fiam, ne áss hát, hagyd abba hamar!”
„Nem hagyom abba, jó anyám, csak ások –
 
Ó, az ásás milyen gyönyörüség!
A földben, látod, lángok, csillogások,
 
tüdőmbe szívhatom a mély hüsét;
Egyik lábam királylány-koponyán van,
 
a másik fent a gödör peremén:
mult őszök, tavaszok vakondnyomában
 
egy régi alkonyat ízét keresem én.”

1937

 

 

 

Budapesthez

Cs. Szabó Lászlónak

 
Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal
szokott vetítni fátylas színeket,
milyen jó volna most boldog sóhajjal
suhanni a fehér tornyok felett!
Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha
madár lennék, repülhetnék-e jobban?
Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong
a tornyos domb körül, az ablakokban,
s a vár körül, melyet mint kék korong
planéták testét, köd tart fél-burokban.
Itt vagy, város, előttem és alattam,
tágult szemembe gyömöszöl a tér;
nézlek a hegyről, melyre felszaladtam
horizont-fejtő őszi távlatér’.
Talán enyém leszel e pillanatban!
Látom ismert utcáid, kupoláid,
most kelnek ki ködből a házsorok;
multat keresnek az új paloták itt,
s rekonstruált, csúcsívű templomod
Mátyás kardos korába visszavágyik.
S mind nősz időben s térben magasabbra,
hatalmasodsz a síkon s halmokon;
nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva
a vak homályt, mint tengeri torony;
vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra!
S e roppant morgás: ezrek lihegése,
rohangáló robotja úgy szakad
össze egyetlen vad dörömbölésbe,
mint zengő tengerbe a sok patak,
s e zúgásnak nincs kezdete, se vége.
Benne enyészik, pusztul, benne fő szét
anyám szava; vajon kihallom-e?
s a többi hangot, a sok ismerősét?
Roppant moraj, életnek eleme,
nekem ördög-malom, süketítő gép.
S így keverednek itt, így porladoznak
csillanva néha a kis életek,
az életünk: zúgó, melyet e poshadt
morotva szomjasan magába vett;
maradtunk volna meg magányosoknak!
Körúti csillogás – Buda homálya;
aszfalt-kaland – esti zongoraszó;
éhes fehérnép – múltbeli leányka;
lebuj-kávéház – szűz éjjeli hó;
ezek között vergődtem én zihálva.
S hányszor baktattam haza éjjelente,
hogy lelkemben halál-vigasz fogant;
hányszor töltött meg sajgó végtelennel
rossz éj után a hajnali harang
a semmisülés kéjét megjelentve!
Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért,
mint ez, melynek babéra fenyeget;
hisz mintha máris más világba járnék:
itt lajstromozom emlékeimet
hazámból, mely tünőben, mint az árnyék.
Így élek itt már kilencedik éve
– nonum prematur –, budapestivé
nem a körútak párizs-színű fénye,
de azzá érlelt a sok drága vér,
törökverők, honvédek régi vére.
S hányszor véltem Reviczky bús alakját
látni magam előtt! S szegény Krúdy
hányszor suhant mellém, forgatva botját!
S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady.
Ez nem elég? Miért panaszolok hát?
Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes,
mely furton-fúrt kék messzeségbe von?
Mintha a ködbe gyenge lámpa égne
s apró gyertyák mindszenti sírokon –
Micsoda üzenet, micsoda láng ez?
Addig? barátok, tűnő nők emléke;
erkélyek, tornyok utcák magasán,
valcer-foszlányok, melyekben a béke
s a századvég él túl önnönmagán:
zsibongjatok bennem tovább ti kéken!
Így ballagjunk a dombok őszi hátán
makk-hullós útakon, ösvényeken,
arra, hol annyi közt aluszik árván,
aki most lesz mind kedvesebb nekem,
hideg földben, lassan agyagra válván.
E földet és e várost, melyet – ámbár
szent vérrel oltottak be századok,
hideg maradt, mint rózsaszínű márvány –
porló kis tested, szülői halott,
sírocskád tette második hazámmá.
Te oltottad be minekünk a dombot,
ott, ahol alszol három éve már,
te könnyes szív, aggódó ráncú homlok!
Izgága testünk nyugtot ott talál,
ha meghúzzák a fekete harangot.

1937

 

 

 

Ősz van

Levél, holt falevél földön, padon;
szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük.
Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon,
ezernyi szín közt szinte megbetegszünk.
S már nincs szavunk; muzsika kellene,
hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,
valami sirató, álmos zene,
mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját
s ne kelljen mindig újrakezdeni
az örök ősznek szóbafoglalását!
Inkább kongassuk bottal esteli
sétákon vén villák fekete rácsát.
S temetők útján, ha már hull a dér,
vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében,
szálljunk hintázva, mint a holt levél
a hold felé, mely hindogál az égen –
 

1937

 

 

 

November csodája

Csodát kínálsz, hitetlen vén november:
lám, nyílik még a sarkantyú virága!
Megszagolom, édes-keserű szender
fog el s mint anyját fellelő kis árva,
beledőlök egy régesrégi nyárba.
 

1937

 

 

 

Nagy téli nap

Márai Sándornak

 
Mintha alulról nyomnák, úgy dagad
most a sírok koporsó-forma dombja;
állj ki közéjük a friss hó-porondra
s nagy téli számadásra hívd magad.
Itt dideregnek a volt-emberek
– sírnak, körmükbe fújnak, zsugorodnak
s hogy meg ne fagyjanak, folyton forognak;
jaj, odalent milyen hideg lehet!
Gondolsz-e most régi sikátoroknak
mélyére, mely otthonuk volt, meleg
kemence-padkán áldoztak toroknak,
zümmögték a szentesti éneket,
s a tűzbe bámultak ezek a rothadt
ruhafoszlányos, régi emberek –
*
Nézz hátra most: nyomaid a havat,
a friss havat eljegyezték magadnak;
még sóhajtásaid is megmaradnak.
Az árva ember télen gazdagabb!
S a roppant nagy kihaltságban, konok,
fagyott csendben lassacskán úgy telik meg,
mint – melyeket virágok ezre lep meg –
a Ceylonról álmodó ablakok.
Lelkedből hosszú gyökerek erednek
minden kor, minden ember-állapot
felé s mélyére messzi tengereknek,
s hála a csontig hasító szeleknek,
volt ismerősöd minden rég-halott,
s kiálthatod magad világgal-egynek!
*
Emlékezz elmerült karácsonyokra!
Hová is tűnt a reggeli varázs,
mikor, mint egy kinyilatkoztatás,
ott állt égi díszben Jézuska csokra.
Mint kicsi tolvaj, egy ingben osontál
törvényszegőn meglopni a csodát,
mely bizonyíték volt: van Odaát
s van jobb erő a földi hatalomnál!
Angyalhajak, sok tarka gömbüveg,
sok sárga és vörös rudacska, kocka:
ó, templomszagú építőkövek! –
játékoroszlán, farkas, medve, macska!
Habár a por, sár rég eltemetett,
örökre tietek ez a fiúcska.

Kolozsvár–Budapest, 1937 karácsonyán

 

 

 

Elalvás előtt, I

Most indulok a kék sziget felé,
ó, bár csókolhatnál még búcsuzásul!
Finom fények közt úszom, mint a Hold,
mikor éjfél körül a föld alá hull.
 

1938

 

 

 

Álom a béke városáról

Évához

 
Bár volna valahol egy meseváros,
ezernyi tornyú, égverő-falú,
köröskörül kék tengerrel határos –
város: melyből nem lesz por és hamú!
S csodás nép lakja: csupa halhatatlan,
szerelmet és halált nem ismeri,
úgy élnek ők e mesebeli katlan
ekhói közt, s életük isteni!
– Én téged oda menekítenélek,
mint angyalok, éljél örökre ott!
Majd benned én is tovább éldegélek,
s minden napoddal újra-támadok…

1938

 

 

 

Reggeli tűz

Hallod? Régi, reggeli tűzrakás!
Vagy csak a hajnali álomban álom?
A mennyezetre fénylik a parázs,
és gyantás forgács pattog a parázson.
A vén kemence már diheg-dohog,
nyög és sóhajt, mint szeszt-ivott favágó;
a kémény lelke örömtől zokog,
és vinnyog a nyirok a tűzifákon.
Ez a napnak örökös kezdete,
mikor a szolgáló jön-jön a tűzzel;
kinek szép álmok durva végzete,
kinek gyötrelmes éjszakákat űz el.
Ó, mennyi régi gyermekkori tűz!
Félig ébren, félig álmodva, látom:
a tűzrakó leány lábain ül s
feje köré a láng fény-glóriát von…

Rozsnyó, 1938

 

 

 

Az éjféli csillagokhoz

Ti fennvaló, tündöklő csillagok,
nem nyugszom bele, hogy túléltek engem!
Én illat vagyok és elillanok –
ti lángoltok tovább a végtelenben.
De még ott lent is a sötét veremben,
borítson bár rettentő földburok –
én akkor is felétek bámulok
és porladó pillám belé se rebben.

1938

 

 

 

Csillag-áhítat

Lehetnek tán szebbek Őnála s jobbak,
én meg szeretném örökíteni.
Így mutatom meg hát a csillagoknak:
– Nézzétek meg, mindenség fényei!
Csillagtörvényes új hitem papnője,
szeme tükrében messzi sugarak,
s amint a Vénuszra mutat előre,
szobor-keze az égbolthoz tapad.
(Törékeny női kéz az égre tartva,
kicsi tenyér, mely bolygókat takar
s a képletek rendjét is megzavarja –
van-é a földön nagyobb diadal?)
S nézzétek arcát, ím, felétek ámul
s régóta sejtett rendszerért repes,
az örökös mulandóság honából
könnyezve kémleli a Véglegest.
Hát nem jeleztek? Perceink varázsa,
e roppant érzés addig nem hatol?
(Te nő vagy, bár te hidd, hogy valahol
e bús életnek lesz víg folytatása!)

1938

 

 

 

Hazafelé

Te is meghalnál? Jaj, mért is szeretlek,
hogy hazafelé így sirassalak,
könnytelenül, s könyörtelen jeleknek
keressem nyitját itt a hold alatt,
hol halhatatlan bolygók ténferegnek.
…Mert vége lesz e bűvös jelenésnek.
Szép testedet, mely gyenge földi test,
s dús lelkedet, mely mégis földi lélek,
túléli a legkisebb égi test,
s tovább kereng örök boltján az égnek.

1938

 

 

 

Az utolsó május éneke

A rózsa bólogat a dárdarácson,
ringatja alkonyati fuvalom;
olyan volt, mint egy szép hajnali álom:
ez az utolsó májusom.
Huszonöt esztendő! – sok volt, kevés volt,
de vajon ezer év lehet-e több?
attól mehetnék, ami már enyém volt,
a még-nem-ízlelt élet földre köt.
Láttam térképet, néztem csillagokra –
a többi úgyis csak fantázia.
Ma jobban érdekel ruhája fodra,
mint a megbolydult Eurázia.
Ő a régvárt világ-élmény, a Minden,
életet teljessé tevő csoda,
még így is, hogy napvert, vad karjaimban
nem érezhettem enyémnek soha.
Vele, érette élnék ezer évet,
s meg tudnék halni egy csókja után;
pazar tavasz volna vele az élet,
nélküle bóbiskoló tél csupán.
*
Hát elszállsz tőlünk, tarka búborék,
a semmiségbe foszlasz, drága május?
gyönyörű nyárelő, szép tiszta ég,
világalatti sötétségbe ájulsz?
Legszebbnek azért éreztelek-e,
mert vissza többé soha-soha nem térsz?
mert tán megáll a világ tengelye
s végítélet kezdődik, új teremtés?
Vagy csak én maradok örökre el
az évszakok-szerinti újulástól,
s a föld alól nézek az égre fel,
mint csillagot vigyázó árva pásztor?
– Édes, ez az utolsó májusunk,
többet nem érünk új májust mi együtt –
így mondogattam, és most visszazsong
a hangom és szemembe könnyeket gyűjt.

1938

 

 

 

Vasárnapi áhítat

Sirassuk hát egyszeri életünk!
Be régről-jövő-ízű e vasárnap;
körülöttünk kóvályog a Letűnt
s mult életek belénk ma visszajárnak.
Különös szemle! Melletted vagyok,
apám anyámmal és húgom öcsémmel,
s míg állunk együtt, kicsik és nagyok,
tudjuk: a végzet zöld félszeme kémlel.
S van-é valaki köztünk, akiben
a Kérdés most sebként fel nem fakadna?
akad-e valaki, aki ma nem
gondolna a kóválygó szörnyü napra,
melyen eggyel kevesebben leszünk
majd együtt egy emlékszerű vasárnap,
melyen hóillat serked odakünt
s olyan elmult-íze van a világnak. –
Ki ne érezné, hogy a nappalok
mind régebbi éjjekbe nyúlnak vissza,
s az éjszaka mind furcsább hajnalok
kékbenéző kapuit nyitja, nyitja –
Hogy ami ma van, jó száz éve volt,
s tán még kétszer, ötven s huszonöt éve,
hogy életünk visszhangos kriptabolt,
melyben türemlik múlt napok zenéje.
Mért érezzük mégis, hogy egyszeri,
mint egy csillag gyúló aláfutása,
mért nem hisszük, hogy olyan valami,
mint üstökösök visszafordulása…?
Áldott vasárnap! Átkozott világ
hóhér őszében csendesítsd a lelkünk!
Régi orgonák, zúgjatok le ránk
s egy régesrégi zsoltárt énekeljünk. –

1938

 

 

 

Lemminkeinen az alvilágban

A Tuonela fekete vizére
most viszik a szerelem rossz fiát;
mielőtt elnyelné az alvilág,
utoljára felzajdúl még a vére.
Mert ím, a parton ott látja alakját
annak, kit életében keresett;
a lányt most mindjárt más bárkára rakják,
és más szigetre hajtják a szelek.
– Úristen – hördül nagy keserűsége,
s rándul, mintha mindjárt kiugrana.
De messze járnak, mindörökre vége:
a lányt nem látja meg többé soha!
Leroskad hát, nagy csontjai ropognak,
gyötrött arcát kezébe temeti,
két tenyerébe, hol annyit dobogtak
s szikráztak a nők bántott mellei.
– Úristen – sírja s könnyei erednek
(rossz életében csak könnyeztetett!)
– hát így rohanjak vak évezredeknek,
hogy újrakezdés többé nem lehet?
Mért nem mutattad Őt akkor nekem meg,
mikor még minden, minden lehetett,
mikor még tiszta voltam, tiszta gyermek,
s szerelmem nem volt más, mint szeretet.
Mért nem mutattad még fent, nyári réten,
patak partján, hol menták illata
száll a nyírfák zizegő hűvösében,
mért nem hozattad akkor Őt oda?
Mért kellett mindég hűlt nyomába járjak,
hívén, cicázva előttem lebeg,
mért kellett mindég másokat találjak
az Ő helyébe, akit szeretek?
Vége, vége és helyrehozhatatlan!
Csak még azzal vígasztalom magam,
hogy legalább Ő nem szenved miattam,
s a sok cselnek, bűnnek is vége van.
– Sodorj, sodorj, vén Tuonela! Mostan
a számadás napja elérkezett;
vajon magadba vennél, hogy lemossam
testemszűlte, kárhozott lelkemet?
Aztán a Nagy Vezeklés szigetére
vess ki engem, vess ki akárhova,
hol, míg a világ, sírdogáljak érte:
ki nem lehetett az enyém soha.

1938

 

 

 

Fortuna kerekére

Kik országoltok a sors kerekén,
jövendölő szóra nyíljék a szátok:
égi jelekkel koronás királyok,
mondjátok, lesz-e egyszer Ő enyém?
 
„Szegény fiú, vigasztaljon a többi:
 
szerelemben a mi számunk se jött ki.”
Kik sugaraztok az ég tetején,
nagy csillagok, alvajáró planéták,
kiért annyi kétséget élek én át,
mondjátok, lesz-e egyszer Ő enyém?
 
„Szegény fiú! Hát vigaszunk kell?
 
Mi is szerelemtől múlunk el.”
Te címeres, te bölcsfejű oroszlán
s századokba néző holló, te vén:
mondjátok, mi lehessen velem aztán,
ha megtudom, hogy nem lesz az enyém?
 
„Emberfia, tanácsunk mindig ennyi:
 
próbálj ezentúl szív nélkül szeretni!”
Ti vad ménen lovagló szép királynék,
szóval mondjátok, mihez lássak én,
ha negyedszer se sikerül a játék,
s Ő nem lesz soha, soha az enyém –?
 
„Ha jó lovag vagy s tiszta férfi,
 
szerelmedet másnak ne mérd ki:
 
csak Róla énekelj – vigye a hír –,
 
míg bé nem göngyölít a sír!”

 

 

 

Búcsúzás után

Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében,
lám ittmaradtam újra, egymagam;
a búcsúzást kiálltam, vége van,
de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem.
Hiszem, neki sem jó, a búcsúzónak,
de – bár lelkébe önvád is harap –
új ég alatt találja őt a holnap.
Mit kezdjen az, ki helyszínen marad?
Csukott szemmel járjak tán, hogy ne lássam
az együtt-bámult partot, hidakat?
őt magát látom szemhéjam alatt,
másratekintő édes kacagásban!
Mint lassú felhő, melyet utoljára
a búcsúzó nap lila fénybe von,
a fájdalom fényében vonszolom
magam én is az éjszaka tavára.
Láttál-e már elfáradtszárnyú kányát
szállni magában nagy hegyek felé?
Ilyen látvánnyal érhetek fel én,
amint megyek elhagyott városán át.
…Jaj, hányszor kell még búcsúcsókot adni
szerelmünk száján, holtak homlokán?
Jaj, hányszor kell még egyedül maradni
tovatűnt autók, koporsók után – ?
 

1938

 

 

 

Weöres Sándornak

Kis test nagy lelke, mely világba árad
 
s a zengő csillagok közé dagad:
finom mérőszere a nagy világnak,
 
világgá válva méred önmagad.
 

1938. október

 

 

 

Márciusi hó

Hull a márciusi hó gomolyogva,
s az ég felé lebeg érzelmesen;
mintha egyetlen, roppant sírhalomra
szállongna, hogy befedje csendesen.
Imé, az Ország télbe dermed újra
a vérbevert Szabadság ünnepén;
borzong az élők könnyes koszorúja
halott hősök mohásodó kövén.
Mert sok hős hamvad itt a halmok alján,
hol a szintből tünedez már a hant,
s kiontott vérükért nem vigasztalván,
gyötri a föld a sok boldogtalant.
Tetemüket meg nem fiatalítja
nők szépítője, márciusi hó,
örök-életüknek egyéb a titka:
Emlékezés, mely a szívben lakó.
Így élnek ők. A föld alól, a hóból
– akár a Victoria Regia –
feltámad és népe szivére csókol
emberöltőnként a sok dalia.
Az éjszakában dombhát és morotva
lángnyelveket vet a magasba ki;
ki szent ügyért testét a földnek adta,
a lelke láng lesz s fog még gyújtani!
Zúdulnak az idő molekulái
s reánk peregnek, mint a porhavak.
De lám, gázolják azok unokái,
akik termékenyítve porlanak.
S járván az elrendeltetésnek útját,
tán hihetik, hogy a véres babért
gonosz hatalmak sárba nem tapodják,
s nem tör fel majd lelkükből a Miért?
 

1939. március 15.

 

 

 

Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.
A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.
Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.
Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.
Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.

1939

 

 

 

Tavasz

Halász Gábornak

 
Tavasz, Tavasz! – édes búvópatak,
fel-felüti borzas fejét a télben:
(Elrontott szerelem, mely megmarad
s űzi az embert egész életében.)
Ónos-eső hull, lágyan jár a szél,
s olyan melegszag száll a levegőben,
melyhez hasonlót nagy fehér kenyér
ízében éreztünk valaha régen.
Be különös, láttató pillanat!
Jaj, magamat be árvának találom!
Jaj, valaminek ma vége szakadt –
Mintha egyedül volnék a világon.
Egyedül járok, mint egy idegen,
kinek családja hetedhét határon
is túl maradt, vagy túl a tengeren;
mintha nem volna se hazám, se párom,
s mintha a földhöz csak ez ál-tavasz
s a régi friss-kenyér íze kötözne,
mely évenként megújul s ugyanaz –
míg másulunk mi s elmúlunk örökre.

1939

 

 

 

Tavasz van, gyermekek

Tavasz van, gyermekek! A hegyi szélben
érzitek-é ezeréves szagát?
– Őrült leány, virággal az ölében,
vén koldusoknak is vad csókot ád.
Légy boldog, régi holt, dédunokád
egy könnyes csókból most fogamzik éppen!
Légy boldog, csontmagány, szép hóvirág
nyílik ki koponyád szemüregében.
S, boldog fiúk, hófoltos erdőszélre
rohanjatok ki, mint az ördögök,
pirult orcátok nyomjátok a szélbe!
Mind édesebbek e tavasz-körök,
melyek reánkgyűrűznek évről-évre,
az ős nyárból, mely valahol örök!

1939

 

 

 

Az árva orángutáng dalai

A látvány bársonyos zöldjén kívül
mit adtok nekem, dunamenti dombok?
Mint rongyos vándor, szörnyen egyedül,
szülőföld nélkül, könnyesen bolyongok.
Lelkemben sűrű szenvedés lakik,
bozótos és sötét völgymélyedésnyi,
mely minden bokrot fantommá nagyít;
hogy is tudnék magammal szembenézni!
Minő évek szőtték a múltamat!
Mint domboldalról szántók tarkaságát,
a sok vetést, mely egymáshoz tapad,
látom zöld esztendőim sokaságát.
Múlt életem emlékjele vagyok,
eltűnő út mentében árva pózna,
hozzám kötözve jajgat és sajog
huszonhat esztendő fekete drótja –
Ha otthon élnék, tán az ősi múlt
édes folytonosság-íze kísérne,
nem volnék emilyen két-részre hullt,
mint Apaffy György úrnak
(a fejedelem apjának,
Almakeréken hamvadó –
Budapesten álmodó)
teteme – síremléke.
A patakok a földnek lelke ott,
a hegypúpok sírhalmi őseimnek;
emberszabású templomok felett
ükapámlátta vén varjak keringnek.
Úgy alszanak a temetőben
a kedves holtak, mint a jó juhok,
amikor összebújnak nagyidőben;
s mint ágyba, melyben testvér alhatott,
úgy készülnék én is abba a földbe.
De itt? Úristen, ments meg a homok
száraz őrlésitől s áldott kovásznak
juttass síromba félkupa humuszt,
melyben szép Erdély férgecskéi másznak! –
*
Huszonhat év,
huszonhat év,
huszonhatodszor zöld a rét.
Tudod-e, mit jelent?
Huszonhatévnyi ember-életemmel
szűkítettem dicsőn a végtelent.
Huszonhatodszor csap be április,
hogy életem az „Universum” gondja,
hogy számontartja esztendőim is
és nincs erő, mely testem összerontja.
Huszonhatodszor szeretnék megint
békák után vetődni el a réten,
hol a sáté kardos tábora ring,
s csíbort fogni a tó tündér vizében;
mert a kölyköt, tudom, nem irtja ki
belőlem a világ törvénykezése:
Maugli velem fog sírba szállani;
hadd játszodjék,
bolondozzék,
gonoszkodjék. –
Ne üss a kezére!

1939

 

 

 

Chaplin-óda

Ötvenedik születésnapjára

 
Lelkem kis ember,
ma jobban fáj, sajog nekem
bizonyos elmúlásod,
mint hű alattvalóknak
fájhatott a vén királyoké!
Sírni szeretnék a rengeteg sok kacagás után.
Én a kevesek közül valónak
érzem magam, ki – mint Cocteau –
jól tudja, hogy ki voltál.
Bizony, bizony, vasból van a világ,
ember az embert gépekkel kioltja;
még tó partján domborodó sírunkba
is beleduruzsolnak a turbinák…
Ó, rángasd még bajuszkád jó sokáig,
hadd röhögjön az ember – önmagán –,
s könnyezzék majd a kacagás után,
ha Chaplin sír s nadrágja rojtja látszik!
– Ki jön utánad? Unokánknak lesz-e
ilyen vigasztalója, amilyen te
voltál nekünk e zagyva századélen,
melynek dús voltában a gazdag is szegényen,
sóváran és meg-megriadva tengett?
Tudom, utódod nem teremhet.
S vajon, mikor mi már rég nem leszünk
s csontunkat is porrátörték a gépek,
mutogatják-e drága Chaplinünk
emlékeit a másnadrágú népnek?
Lesz-é vajon egy csendes múzeum
– volt kultúrák tudósa tán az őre –,
benne sok vén találmány, szürke lom
(akár az elefántok temetője),
egy múzeum, melynek egyik zugában
ott őriztetnek rossz jelvényeid:
a Vén cipő, a Kalpag és a Pálca – ?
S lesz-é egy sír, amelynek domborára
két roppant kőbocskor kerül,
s ez lesz rávésve oldalára:
„Itt nyugszik Charly Chaplin úr,
Roi des Fous – a Bolondok Királya.”

1939

 

 

 

Mint egykor Xerxes

Mint egykor Xerxes, ki a dombon állt
mustrát tartván százezer jó vitézén
s a sok viharvert daliára nézvén
meglátta bennük a jövő halált,
hogy sírni kezdett az idő tűnésén –
úgy állok én is feletted, Világ,
s tekintek nagy kőtornyaidra, Város;
e dombtetőn, mely zöldelő, virágos,
érzem a hervadó idő szagát,
és csak sírok, nem bánom, bárki lát most.
Hát végetért a gangos ífjuság,
elmúltak a szerelmek, utazások –
az Utazások! s főleg a csudák,
melyekre éppúgy fognak lesni mások,
s elmúltak a cigaretták, ivások!
Ó, bölcs és boldog Hyperbóreus,
ki magad únván a tengerbe lépdelsz,
hogy ott örökös üdvösségre juss!
Halálod, mint az álom, csendes édes.
Hazádban nem lehet számomra juss?
Nem kell nekem ez az idő-szoba,
haláltól előlegezett honosság;
élet-kapuja-halál-küszöbe
között téblábolás, se ki, se be,
sok féltapasztalás, félbizonyosság!
Ődöngök itt, menekvő idegen,
ki lelkében örök honvágyat ápol.
Egy illat kell, s eltűnik hely s jelen,
mint most, a sárga hársfák illatától:
máris suhogva közeleg a Távol.
Örök elvágyás rabja vagyok én,
véknyamban az idő vad sarkalása;
hol állhatnék meg e föld kerekén
egyhelyben, melynek örök a varázsa,
mely erdőben, mely térség szegletén?
Firenzében tudok egy templomot,
a befogott tér csendje szinte édes;
tán itt a pont, honnét kergült, konok
forgásából a Földet Archimédesz
kizökkenthetné, mint rozzant lomot.
Örök csendjében zsongva alszanak
hamvukba hullt nagy urak, régi szépek
– a sok porrávált szobor-más alak! –
és ott urnája Dante szellemének,
feliratos, rozsdás freskó alatt.
Irígylendő, páratlan sírirat:
Onorate l’altissimo poeta!
Lépéseid kongása megrikat,
de könnyezésed édes, mint a Léthe,
könnyhullatván nem érzed önmagad.
Lelkem most villanyszikraként kigyúl
s a sír-padló felett vibrálva áll meg;
s ím, képzeletben fölém homorul
nagy boltja Santa Croce templomának,
hol százezernyi lélek él rabul.
– Maradj, lélek, minek térnél te meg
hozzám? Hogy újra kóborlásra indulj?
Egy oltársípban foghatsz tán helyet,
vagy szállj meg egy szép márvány-baldachint, hol
szakálluk szárítják a szellemek.
Maradj, s testemtől ne várj új utat
s látását nagy tornyoknak, büszke térnek,
remélj s higyj álom-kárpótlásokat
a helyekért, hová a test nem érhet:
e bús kutya, mely hold felé ugat…

1939

 

 

 

Az átkozott virág

Ismét kinyíltál,
Fekete virág,
Holdatlan éjjel.
Sötét átok-virága.
Nagy laboda-fejed
S szívben gyökerező cikád
Angyalkönny-ízű esőt kívánna.
Táplálásodra
Ki volna egyedül elég?
– Jaj, a pokolban tenyészik e fajta,
Órjásra nő,
Lelkek elátkozott serege rajta –
Hogy táplálhatná most a kedves ég?
Pokoli burján,
Ne féltsd ördög-szabott adódat!
Mert nemsokára
Jóllakhatsz tán örökre:
Valakinek a könnye
S valakinek a vére
Csak úgy dűl majd a szorító gyökérre,
S időtlen időkre eloltja szomjad!

1939. május 11.

 

 

 

A láthatatlan hegedűhöz

Meddig zokogsz bennem, mélyhegedű?
Sohase szűnsz meg, zsongó fájdalom?
Ha elpusztít e sajgás egy napon,
tovább sírsz akkor is, mélyhegedű?
Fenséges vagy: komor, titokzatos.
Igaz, sötét sírom felé sodorsz,
s fenséges kínhoz a világ goromba,
mégis, hálás vagyok Valakinek:
ő tanitott e zengő fájdalomra.
Még fáj, még szúr a megsemmisülés:
nem foglak hallani, mélyhegedű,
egyszeri létem titkos muzsikája!
S hogy senki sem hallhatott igazán,
elpattanó húr irtózata tép:
mert azután mindjárt a semmi csendje
omlik, mint a homok, az életemre.

1939

 

 

 

„Il pensieroso”

Rédey Tivadarnak

 
Eljöttem ismét a süllyedt szobába,
hol hűs márványt idő hulláma mos,
s pora felett őrködve ül a kába
Gondolkodó, a bús, titokzatos.
A kéjthozó Hajnaltól messzefordul,
Alkony sem kell neki, a vén barát:
csökönyösen, görnyedten, szinte orvul
kutatja az űrben saját magát.
Kik láthatták őt, vajh, kik fejtegették
rettentő titkát századok során?
Rossz kis velők, riadt ember-szemecskék
koptak, szédültek felhős homlokán.
– Vajon ki ő? – kérdem, majd borzadással
esem magamhoz: – és ki vagyok én?
S kik volnánk mi, akik itt egyre-másra
élünk, halunk e kóbor sártekén?

Firenze, 1939. június

 

 

 

Etruriából Transsylvániába…

Töredék
Etruriából Transsylvániába
szivárványhidat ver áhítatom,
s mint Hermes, kinek könnyű szárny a lába,
a távolságot beszáguldozom.
Ott, ott a mythologia, nem itten,
ott éltem volt, mint boldog, ős király;
hevertem vad nimfák lábainál
s volt istenem: halfejű égi isten.

Prato és Bologna közt, 1939. június 21.

 

 

 

A velencei noteszből

Poétád szerettem volna lenni,
úgy megejtett százezer csodád –
Időm lejárt, tovább kell este menni.
Halottként visz fekete gondolád.
*
 
Velence, Velence,
tengerek lelence,
emléked szivemben
gyönyörű szelence.

1939. június–július

 

 

 

Fekete tulipán

Mindég hittem: csillagból származol
s a Világ ős titkát hordod magadban.
Hangodból hűs forrás csergése szól,
szivedben forró-rohamú patak van.
Enyém vagy-é, vagy csak a magadé?
Anyag szerint asszony – másként örökszűz,
szép állat, szép ember – angyal vagy-é?
Lidérces lánggal lobogó öröktűz?
Régi királynék mása, ezer év
úrnőinek kéje s tragédiája,
csudálatos színek, álomzenék –
ez vagy nekem, ez vagy nekem, te drága!
Virágok közt fekete tulipán,
melyet a tó esti szellője ringat,
s a lepke meghal szívása után –
édes Halálom vagy, egyetlenem vagy!

1939

 

 

 

Egy kivándorló után

Vas Marianne-nak

 
Ki messze indulsz, legszebb pesti leány,
És e hazát már látni nem is fogod,
Hadd búcsúzkodjam így tetőled,
S hadd, hogy utad lebegőn kövessem.
Mint repülőgép, mely sebesen futó
Hosszú hajókat messzire elkísér,
Úgy száll a lelkem most utánad,
Isteni lány, Budapest virága!
Visszatekintőn látlak a nagy hajón,
Hosszú hajad mind arcod előtt lebeg,
Úgy, mintha gyászodat takarva,
Nedvesedő szemedet törölné…
Mert nem a tengert és nem a szirteket
Látod a mélyben, nem vizet és halat,
De régi tornyok képe reszket
S drága siré, a vizek futásán.
Mit súg a lelked, ott a hajó fokán,
Erről a honról, mely a világra szült,
Ám meg nem tarta önmagának,
Isteni kincs, te vizekbe eresztett!
Látod-e múltját, szörnyű keserveit,
Látod-e testén száz csatavert sebét,
Melyek tudtával megbocsátasz,
S szólsz, magyarul: „ne ítélj, ne vádolj?”…
Vagy megbocsátás nincs a szívedbe, nincs
Engedelem, csak iszonyú fájdalom,
Hogy így vetett ki önmagából
Vén Európa s a durva törvény. –

1939

 

 

 

Halj meg

Halj meg, te költő, hogy éljen a versed,
szépülve szálljon a korban tovább!
Minek élnél, ha nem vársz már csodát,
és ami fontos volt, megénekelted –?
Emberséged mellékes; rossz filiszter,
kinek élő kezéből hull ki lant;
mihelyt utolsó versed megfogant,
hájasodó szívedet csendesítsd el!
Mindenből, mit jégcsókú múzsa rendel,
korcs mű terem és torzó-szülemény:
mit költő kezdett, nem folytathat ember.
S mit ér a gazdagság, a nő, a fény,
ha már a szíved, a szíved szegény?
– Halj meg a végső vers-gerjedelemmel.

1939

 

 

 

Őszi készülődés

A hírlapok sötét dolgokról írnak:
maholnap tán reszket is a Teremtés.
Kezet-festő friss gyászjelentés-
szaga van az újságpapírnak.
Úgy látszik, jő a gyermekkori Rém.
S ha fent az ég ívén
a csillogó géptestek megjelennek,
ki ne gondolna Rá,
ki ne ismerne Rá?
Ez még nem Ő.
De jő, de jő…
És egy napon, meglátod, szörnyű csend lesz.
E csend, e csend jelenti: megjelent.
Harangszó száll a dermedő szívekhez,
rézangyal-felhők szállnak odafent;
az esti szélben borzongnak az ágak,
búcsúzva intenek, bólintanak
a tegnapi, a boldogabb világnak,
amely után annyit sóhajtanak
s könnyeznek majd a gyermekek, a vének.
„Béke” s „Békében” – mondják, s ráborul
őrült anyjára a menő fiú:
már perzsel, öl, dühöng a Háború!
POST SCRIPTUM:
Háborúfélő verset írtam éppen
s révülten néztem az eget:
Bomlotthajú asszonyfő szállt az égen
s lilán elúszott a világ felett.
 

1939

 

 

 

Ott Északon…

Ahol imént még szürke égi bálnák
harsogtak a csipkés égöblön át,
szállni látom apám szép madarát:
a szajkó vígan pattingatja szárnyát.
Járjuk az erdőt, őzek menedékét,
s míg a világban áll a háború,
e jószagú és biztos sátorú
fenyők tövébe álmodjuk a békét.
Ott Északon már tart a nagy-vadászat,
lejárt a béke, mint nyúltilalom.
S egy ország sorsát énekli dalom,
hol negyedszer van tora szörnyű gyásznak.
Kalandos ország! Ritka hősi kedvvel
sírját megássa minden nemzedék
és így kiált, midőn a sírba lép:
sebaj, százszorta szebben ébredek fel!

Rozsnyó, 1939. szeptember

 

 

 

Töredék 1939 szeptemberéből

Élvezd, ha tudod, jelenünk csodáit!
Milyen színjátékot készít, lám, a világ!
Állunk a balkonon, sötét város felett,
s lelkünk halottak nyugalmára vágyik –
Bár jönne el az idő, amikor
a visszagondolás bizsergésével nézhetünk e napra,
s majd mondhatom:
– Emlékszel? hogy álltunk ott a balkon magasán,
tudván, hogy nemsokára itt a vész,
s lila lángnyelvként vad szirénák
csapnak a fekete-kék homályba,
szörnyű dörejjel lángszóró gépmadarak
zuhannak házainkra a csillagos űrből,
a rendíthetetlen csillagok közül,
melyek soha, soha nem fognak tudni semmit
nyomorult testvérük békéjéről, háborújáról…
– A halottakat irigyeltük, emlékszel?
a halottakat! – fogom majd mondani, ha mondhatom,
– akik álmélkodó szemüreggel néztek fel akkor
koporsójuk csillagtalan, végtelen űrébe,
s bennünket, mégis bennünket irigyeltek,
s boldog rivalgással adták volna ide
békés holtságukat, örökös csendjüket
nyomorult, veszendő életünk egyetlen pillanatáért!
(Nézek a sötét temető felé
– talán ott lent jobb volna már,
ott kellene rég pihenni nekem
boldog Reviczky sípcsontjainál,
együtt néznénk az égre fel,
keresvén régi csillagképletet…)

1939

 

 

 

Szeptembervégi este

Hűvös szeptembervégi este;
besüt a hold az ablakon.
Kezemben nagy-nagy piros alma,
őröl, mormol az idő malma,
duruzsolását félve hallgatom.
Odakünn titkos kutyapárok
egymásnak bús szóval üzennek.
Én ismét mint az árva járok.
Mi köze hozzánk a jelennek?
Mi köze hozzám a jelennek?
Hideg széllel jönnek a házra
s hívnak a városszéli kertek.
A fákon ért szilvák sírása:
„Hát életünk egy nyárra terjed?”
A fűben alma-hulla erjed.
Erdőszagú ölfának alján
most van soron a vad bujócska;
az izgalomtól arca halvány,
s összebú lányka és fiúcska…
Ravasz hunyó számol a falnál.
Száraz kórók lábunkba marnak,
fázós, utolsó denevérek
szárnyukkal csillagot takarnak.
Sírkeresztek a lámpafények,
melyek a domboldalban égnek.
Hideg a kő, nem hull a csillag,
a kémények sűrűn pipálnak;
a Kollégyom körül latin-szag,
szaga bús tanulási kínnak
s száz régi enyedi diáknak.
Kántáló szép cselédleányok,
illatosak s örökre tiszták,
ó, nagymamák, ó, rőzselángok,
ánizsteák, gombák, puliszkák,
nélkületek velem mi lesz hát?
Újságában is régi este,
jelenedben a múlt ragyog.
Ne bánd, mi a holnapi lecke!
Álmomban úgyis meghalok
s a lelkem száll a nagy hegyekbe. –

1939

 

 

 

„Nem lehetsz boldog”

Úgy fáj az őszben életünk mulása,
mint az éjfélt ütő óraharang
tizenkét szomorú, nagy kondulása…
Mi vigasztaljon, hogyha a világban
a lomb, az ősz, a halál is halott?
Eddig úsztunk az édes-szennyes árban,
s az édes-szennyes ár ma megfagyott.
Itt állok, s messze gondolok, a nyárra,
hihetetlen, hogy lett volna nyarunk!
Ó, bár álmomban szöknének virágba
a fák, melyekben dús emléke zsong!
– Ki rémített rám, hogy „nem leszel boldog,
ha nincs bajod, világét síratod;
nem vagy különb, mint jajgató bolondok,
kiknek a sírás édes, víg dolog.”
Víg őszi sírás – bús tavaszi ének;
édes fájás – keserü kéj: nem egy?
A könnytelen zokogás Istenének
áldoztad fel egyetlen életed!
És szeretnéd, ha a sok hosszú nyárfa,
mely annyi évszakot visel belül,
mind, egytől-egyig emlékedre állna
s hirdetné életed végtelenül,
hirdetné, hogy a Földön te sirattad
legtöbbet a szomorú őszi fát,
a rózsatőt, melyet a földbe raktak,
s mindazt, mi téged többé sose lát.

1939

 

 

 

A Történelemhez

Ismét megejtettél, Történelem,
vakondlyukban bújkáló tarka semmi;
hős lendület incselkedik velem,
s úgy érzem, messze, messze kéne menni.
Hol vagy található, mesés anyag,
hol van szép országod kezdete, vége?
Jelenünk java is beléd szalad,
s mánk holnap szomszéd csillag tölteléke.
Beléd botorkál az emberi nem,
s elmúlásunkat kicsinyítve, látom:
a sivatag sárgálló végtelen,
csontváz poroszkál rajta teveháton.
Ó, embernemzetség! Csillagszilánk
vetett ide a földre, bizonyisten!
hogy nyughatatlan, huncut és falánk
tested éljen, haljon, termékenyítsen.
Időfonálra futtatott virág,
történelem, hazugtermésü semmi!
Be szeretnék mennyen és poklon át
mélyen magasló kékjeidbe menni!

1939

 

 

 

Éjféli sírás

Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik egy bús fekete páva,
hull, hull a tolla, fekete szirom.
– Mért sírsz, te lélek?
A bú csak magadé, semmit sem ér.
– A bú mindenkié és újraéled,
mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmúlt szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi vétek rossz hánytorgása felvet,
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki időtlenül az űrnek,
kezdvén bolyongásom gazdátlanul? –
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenség tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tűnjék már tova! –
Így sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
mint tollát hullató szomoru páva,
esendőségem sírva siratom.

1939

 

 

 

Kicsi kutyánk elsiratása

Ugatnak a kutyák az éjszakában;
a mi kutyánk miért nem fut elénk?
Angyalhajas szalaggal a nyakában,
alszik a hó alatt megbújva lágyan,
hiába szólongatjuk már szegényt!
*
Szegény kicsi kutyánk, most elsiratlak,
ahogy kutyát senki sem siratott;
nagy fájdalmam jajjai égre csapnak,
legyen ez nyugtatód és vigaszod.
Rég nem éreztem sírást ily igaznak.
Elsiratlak, hogy többé sose kelljen
sírnom érted, kiömlött vérű test,
ki most is itt járkálsz, mint kicsi szellem,
hogy vigasztald házunkat, az ürest,
míg roncsolt tested künt hever a kertben.
A párna, melyen ültél, tán meleg még,
a csirkecsontok még a papiron,
kis tányérodban vár-vár jó tejecskéd,
s én már gondolkozom a kis siron,
melyben elporlad majd széttört fejecskéd.
A lelkemet most is zihálva rázza
az a rettentő tompa reccsenés,
s a ronda autó fantom-suhanása –
leírására ember-szó kevés:
e pillanatnak tán megölne mása!
Jaj, ott hevert bolondos kicsi tested
és mi egymást szaggattuk oktalan,
sokáig hunyt szemmel maradva veszteg;
a véred azalatt, mint a higany,
kifolyt s az útra V-betűt eresztett.
Így jelezted, hogy mindörökre Véged,
a halálba táruló Végtelent;
s e Vér-betű ott úgy szemembe égett,
hogy mindig látni fogom odabent
s a hegyiben holtan feküdni téged.
Ó, a kezek, amelyek símogattak,
a drága női kéz, mely testedet
annyit babusgatá, hogy néha annak
már-már irígye lettem – a kezek,
mint fájdalmas száj, vállamba haraptak.
Most is itt ég, mint matróz-tetoválás,
s néha most is fülembe szúr a hang,
a zokogó vád, mellyel ott a párás
úton sirattad a boldogtalant.
Ne sujtson minket több ilyen halál-gyász!
A megsemmisülés úgy meglegyintett,
akkora volt a figyelmeztetés,
hogy aki azután lát vala minket,
hiheté vala: szörnyű temetés,
rokon-halál duvasztja lelkeinket.
Én kellett végre férfimód kiálljak;
bokorba vittem langyos tetemét,
ne bántsák, bámulják, kik erre járnak;
a vére folyt, meleg volt és sötét,
hasa fehérlett, mint halott sirálynak.
Hogy összeforrtunk ott a fájdalomban,
ahogy gyönyörben tán nem is lehet!
Levágott a halál, mint szörnyű bomba,
egymásba roppantott a rettenet;
egyek leszünk már gyászban, vigalomban.
Én később egyedül utána mentem
és hazavittem borzongva szegényt;
otthon a rémítő, fekete csendben
zokogás kelt a hír visszhangjaként,
omló női könnyek vádoltak engem.
– Szegény kutyuskám, én most eltemetlek –
mondogattam búcsúztatván sután –;
többet értél, mint egy állatsereglet,
mennyi tréfád volt, kis halott kutyám,
mennyi meleget árasztott a tested!
Tudtál csücsülni és pitizni szépen,
csolnak hegyéből nézted a vizet,
incselkedtél a szeretők ölében
s tündérkedtél, mint édes amorett,
szerelmünk gyönyörű nyár-idejében.
Kegyetlen végzet, így rabolsz bennünket,
hogy emlék-hordozónkat elveszed?
Micsoda megtorlás, micsoda bűnnek
alattomos büntetése lehet,
hogy így lett szörnyű gyász a csendes ünnep –?
*
Most el fogok temetni egy kazettát,
kinccsel teli emlék-iskátulyát
(az ember éltében annyit temet, hát
temessen el néhány kedves kutyát,
melyek imént még kezét nyalogatták),
most el foglak temetni – mondogattam
és dolgoztam a citrom hold alatt,
mely reszketett a nyírfán fennakadtan:
ásóm vágta a csúf őszi sarat
s halott levél siseregett alattam.
S mikor elkészült csúf fekete gödre,
leoldoztam véres nyak-madzagát
s helyére szép angyalhajat kötöttem,
hadd fusson így az angyalokhoz át,
édes kezek cirógassák örökre!
*
Ugatnak a kutyák az éjszakában,
a mi kutyánk többé nem fut elénk;
angyalhajas szalaggal a nyakában
alszik a hó alatt megbújva lágyan,
ölünkbe már nem ültetjük szegényt.

1939

 

 

 

Tasso tölgyfájához

Vén, korhadt rönk, te láttad még a Költőt,
ki valaha sátrad alatt pihent;
itt ült biz ő, a gáncstalan lovag,
ki égő fáklyaként hordta szivét
városokon, tartományokon át
és ciprusos nagy útakon, hol
gyilkosok és hercegnők lesve-lesték –
Vén, korhadt rönk, akár szobra lehetnél!
Ilyen volt ő is, a hamvába hullt,
roskadt poéta, akit egy napon
alád illesztettek a jó csuhások,
tápláltak tejjel, mézzel és kenyérrel,
s közben fülébe csintalan harangszó
s növendék gyermekek kórusa csengett.
Ötszáz év motoszkál, vén tölgy, tebenned,
bár életnek nincs már szikrája sem;
ki tenmagad bölcsője voltál,
ím, koporsója vagy most tenmagadnak.
Még három év, még négy talán
és szerteporlasz, drága szent öreg,
utolsó élőlény, ki látta Tassót.
Hallod-e még az ismerős harangszót,
mely valaha a Költőt is temette,
s emlékszel-é a szomorú menetre,
mely a templomba vitte vézna testét?
Ellested-é vaj egy gondolatát,
bár egy szavát elkapta-é figyelmed,
amikor innen várta a Kegyelmet,
szegény futóbolond lovagi költő?
Ó, hány tavasz, ó, hány bús emberöltő
hullatta itt a lombot és a főket,
azóta, hogy a kripta béfogadta
porhüvelyét, s hogy az örök dicsőség
szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét,
vitte hírét, hirdették, ünnepelték –
ahogy ez már holt költővel szokásos!
S most édes Napban fürdik lent a város,
a Gianicolón lebzsel a Favone,
vén roncsodon már bogarászva jön-megy
és lelkendezve füttyent a vörösbegy,
Taliarchus a csúf telet elűzte,
fagyott pálmák is kezdenek virulni –
Te, vén koporsó, bús emlék emléke,
már soha, soha többé nem virulsz ki!

1940

 

 

 

Útipogácsa

Álmomban űzött király voltam
s nagy bánatomban így daloltam:
Egyszer én is odahaza voltam,
Magyarországban országoltam.
S ma úgy érzem, az idegenség
testemnek kín, lelkemnek ínség.
S féltem, szeretem magamat,
mert otthonomból vagyok egy darab!
S cókmókjaim úgy őrzöm, ügyelem,
ki tudja, meddig jönnek még velem?
S őrizek pénzt, gombot, cipőt, ruhát,
s amellyel még anyám kötötte át
a csomagot – őrzöm a madzagot.
Idegenben ilyen bolond vagyok.
Mert hogyha elfogy anyám süteménye,
többet tán nem ehetem már belőle.
Mit bánom hát, ha ínyem szenved?
Az utolsót nem eszem meg;
drágább nekem, mint a mirrha,
begöngyölöm szép papírba
s árván sóhajtom felette:
ezt még jóanyám sütötte!

Róma, 1940

 

 

 

Róma, 1940

Jelképéül a jelennek
napsugárban, zuhogóban,
Róma felett állandóan
nagy repülők jönnek-mennek.
Lent a romok összesúgnak,
összesúgnak, összenéznek:
„minket bíz meg nem ijesztnek,
minket bíz meg nem igéznek!
Mi a próbát már kiálltuk,
ember, idő tört bennünket;
ezek a gépek, a bárgyuk,
nem bántják idegeinket.
Mit bánjuk, ha bomba robban,
mit, ha vad géppuska paskol?
ördög szökhet ránk magasból,
nem törhetünk össze jobban.”
S harsognak a szörnyű gépek,
húznak, bucskáznak, forognak;
a romok csak vicsorognak
s mint a lúd, magasba néznek.

1940

 

 

 

Szicília

Ki látja, milyen búsan lóg a pálma?
A tenger is vajúdva hömpölyög;
alkonyati, lilás felhők mögött
bujkál a hellének hatalmi álma.
Tüskés bozótot nevel itt a szikla,
de tán odvában istenség lakik;
templomának órjás oszlopait
az ember szétveré s a föld beszítta.
Nem az idő, de a történelem,
az idő és az ember szörnyű fattya
volt, aki őket ily csúful becsapta.
Emlékük itt maholnap jeltelen,
mert az anyag a formát cserbehagyta.
Üres sírjukban kutyatej terem.
*
S mintha a múlt az égbe szállott volna!
Ma este minden szép aranya, vére,
kitelepedett a nyugati égre;
úszik a felhők sok achív hajója,
túl tágas út gazdag népsége tódul
százoszlopos, dombháti templomába,
hogy nevető, szép istenét csodálja
s szájon csókolja esti búcsúzóul.
…Hideg, mállós sziklákon zord avultság:
ilyenkor jaj, be szomorú a város!
Fürge népsége fel s alá futkároz,
s már meg sem ismeri nagy, égi multját.
Föld s ég, jelen s múlt közt fekete kárpit –
csak álmodom ez égbeszállt világot,
mert hazudik a múlt, akár az álmok,
s tán Empedocles is, jaj, sose járt itt!

Agrigento, 1940. rnárcius

 

 

 

Mérföldek, esztendők

A völgy mélyében, örökzöld erdőben
a tengelicek roppant boldogok.
S hogy máma én is boldogabb vagyok,
ne irigyelje senki, senki tőlem!
Ezen a télen annyit tépelődtem
idő és tér felett; bús fantomok
vonultak el a nagyszerű romok
városában rémítgetőn előttem.
De hogy a tavasz ma idevezérelt
s megúsztatott földszagú fátylain,
víg csorgóból itatott angyalin,
s az ég ibolya volt, a rét sötétzöld –
keresztyén szív, mondám, hiába vérzel,
amely gyötört, hamis, csinált a kín,
az egész föld otthonod lehet, ím,
és csak tavasz van és csak élet, élet!

Róma, 1940

 

 

 

Primavalle

Időtelen és örök ez a völgy,
úgy őgyeleg benne a régi pásztor,
mint romhagyó évezredek előtt
s azóta is, vajon ki tudja hányszor.
S időtelen és örök ez a pásztor,
sosem tartotta számon éveit,
mint életében már ki tudja hányszor,
úgy éli a tavasz örömeit:
mert jeltelen s időtelen e völgy,
ki sem tartotta számon éveit,
mint emberírtó esztendők előtt,
úgy éli a tavasz örömeit,
s csak őgyeleg benne a régi pásztor,
mint életében már talán ezerszer,
s vajjon ezentúl is ki tudja hányszor.
 

Róma, 1940

 

 

 

Dalok a Corsini-kertből

 

1

Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász hat hang-csoda;
zsongása elkap, elsodor:
megyünk, megyünk valahova.
Ó, az élet milyen rövid,
a vízfutás milyen sebes!
Rohanj, szeress, amíg lehet,
állapodni nem érdemes.
Most császári palotáknak
istentelen romjain
rohanunk, most meg pápáknak
régi víg hajlékain.
Itt büszkén áll s régi fényben
évezredes palota –
de lábánál, lent a mélyben,
istenfő görög tova.
Régi sírbolt rejtekében
régi költő lantja szól:
„mindent láttam én a mában,
s az idő, lám, igazol.”
Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász zenél, zenél;
úszunk, úszunk az időben,
akár a vízben a levél.
 

2

Menjünk ki a domboldalra, végre
becsülettel süt a napsugár,
a pálmák közt még a szél se jár.
Tasso lelke innét szállt az égre,
egyenest az Úristen kezére
s megpihent ott, mint fáradt madár.
Már vetkőzik valahol titokban
s méri keblét a Tavaszi Hölgy;
telő holdnál esténként a zöld
pálmák alján faun patája dobban.
Testem aranykorból örökölt
ősi kedve végre-végre lobban!
Fogadj el hát, Tavaszi Egészség,
pogány isten! Lennék hódolód;
melegíts meg forrást és folyót,
hadd fürödjék benne már a Szépség,
fürödjék nagyot, lubickolót
s lessem én, mint Zsuzsannát a vénség.
Lőporfüstös, rossz Európánkban
utólszor még egyet szusszanok,
aztán jöhetnek a vad napok,
füstölhet vén csillagunk magában.
Utólszor még egyet dalolok
e hallgató-lantú szép hazában!

1940

 

 

 

A római tavaszból

Hogy élvezhesselek, szép idegen tavasz,
mikor még otthon öldököl a tél,
kunyhók s vén templomfedelek roskadoznak
méteres hó alatt, s a föld kemény lett,
hogy sírgödröt se lehet ásni benne –?
Hogy élvezhesselek, kertalji este,
langyos szellő, aranyló hold a réten,
amikor otthon jégpadozat fedi
a vizek hátát, s hófúvásos
nagy utak mentén megfagy a vándor –?
S szabad lélek, hogy engedjelek el,
hogy küldjelek a pálmafás romokra,
s belé a Dél kékjébe, aranyába,
amikor otthon az emberi lelken
történelmi szorongás s fekete gond ül –?
Minő tavaszt küldesz oda, Istenem?
Rontó, teremtő olvadás, vajon mit
zúdítasz hazámra vad szeleddel,
s megállnak-é az áradt patakokban
hentergő, rohanó, iszonyú sziklák –?

1940

 

 

 

Ad Lycidam

Régi sok istenség bizomány-földjén szomorogva,
búskomoran loholom a romokat s temetőt.
Víg emlékükhöz méltatlanul és balul élek,
árva keresztyénül szenvedek és magyarul.
Eltűnt országok maradék falain gyalogoltam,
névtelen istenség s temploma vette imám.
Szörnyü törött urnák hamuja hullott a kezemre,
Héra hideg kebelét csókolgatta a szám –
ámde se régi korok, sem sírok bús maradéka,
sem a mulandóság emberi gondolata
nem sebezé szivemet s könnyet sem csalt a szemembe;
új nyavalyám nyomorít, új veszedelmem apaszt.
Hűvös alkonyaton künt jártam a messzi határban,
északi völgybe juték s mentem a mélye felé,
hol feketés parafák s nagylombú ciprusok álltak
s régi, kivájt kövibe csörgedezett kicsi kút.
Itt pattant elibém az a szép rémség, az az isten,
melynek azóta borult, tétova rabja vagyok.
Elmult s messzerepült fiatalság, drága kamaszkor,
istenséged előtt könnybeborult a szemem!
S látlak meztelenül most is, koszorú a hajadban,
bokrok közt szilajon asszonyi testre lesel;
huncut tűz, fene bátorság szikrája szemedben,
testedben örökös élet erője feszül…
Tőled hol vagyok én, elevenszemü, édes Apolló,
élet-felfedező, csókraboló dalia;
tán csak korcs visszhang a szivem tavaszos riadása,
s végzettől nekem írt csókok idője letelt.
Többé nem zakatol, nem készül bennem a nagy csíny,
már ezután, élet, kisbetüs a te neved.
Ám téged, Lycidas, mennyekbe repült fiatalság,
jól elkótyavetyélt, isteni ifjukorom,
drága halott, hogy tudjalak én kihimezni s imádni?
Életem összetiport, már sem erőm, sem időm.

1940

 

 

 

Pogány romok

Mintha órjás, márványtömegű csillag
zúzódott volna száz darabra itten,
vagy mintha őslény rettentő csontvázát
tördösték volna vasbunkós kovácsok,
olyan a hely, ahol most álldogálok.
A dúlt tömegből itt-ott ősi formák
villantják rám megcsúfolt tisztaságuk;
teste nélkül áll egy törött szoborláb,
szép, elcsapott kéz inti búcsúzását
és arctalan fő nevetése rémít.
Ezek a vastag, mohalepte tuskók
valaha karcsún szöktek a magosba!
száraikat anyásan összefogta
az árhitráv, s árnyékuk sűrűjében
büszkén hűsölt egy isten-ifjú szobra.
S bár gonoszabb, őszintébb emberélet
zajlott közöttük; férfiak tudása,
nők nőisége ősibb, együgyűbb volt,
de mint huncut, sövény mögötti hívás,
olyan íze lehetett a halálnak.
Mi történt itt aztán? A vak középkor
homálya sok gyilkosságot takargat;
mintha erős, nagy életkedvű férfit
ölettek volna itt meg rossz hatalmak,
s vérét most is látnám a barna porban!
Ki tette ezt? Kik tették? Kacagó száj,
görbülj sírásra s fogj a nagy panaszba;
Minerva melle, vértejet csepegtess,
halljam nevét bitang dúlóitoknak,
hadd fogjak már a méltó bosszulásba!

1940

 

 

 

Római éjszaka

A Holtak templomában szólt az óra.
Hányat ütött, ki mondja meg?
S kit érdekel? Holdfénybe burkolózva
alszik az öröklét városa, Róma.
Mért is ütötte el most e néhányat?
Én meghallottam két álom között,
lelkem a végtelenből visszazökkent
s rámszabadult e rút éjféli bánat.
És most egy ember töpreng itt magában,
az én múlásán háromezer év,
százmilliónyi csontváz városában
– Kit érdekel, ki érti meg?
Csupa idegen a lakója,
csupa kő, csupa kút ez a Róma,
csupa sírbolt és csupa rom-aróma!
Álom, vidd messze ezt a bús szivet!

1940

 

 

 

Gondoladal

Posztóba vont, fekete csolnak
siet a Lagunán;
feketebóbitás gyászgondolások
ütemesen meg-meghajolnak.
A gondolában rengeteg virág;
jön a hullám s utána kapdos,
hintáztatja, elringatja
Velence búcsúzó fiát.
Kétoldalt régi paloták
csúcsíves ablakszeme bámul;
moszatos vízikapukat
nyitnak meg neki búcsúzásul.
S megy az utas, a holt utas,
minden élőnél sebesebben;
utolsó útjára az ember
ennél nem is mehetne szebben.
S maholnap már csak erre jó
a szép fekete gondola:
utólszor végigring a Lagunán
azokkal, akik vissza nem térnek soha,
Soha!

1940

 

 

 

Velencei április

Sütkérezem a feltámadt napon,
álmatagon,
s Velence köveit simogatom,
rajzolgatom.
Fekete, néma hangszerek,
suhannak lent a gondolák,
évezredek
mélyéről ittmaradt csodák.
Rózsálló, sávos fellegek
a város átlátszó egén:
a menny lebeg felettetek,
a mennyet látom lentről én!
Húsból, vérből szép ékszerek,
isteni lányok, asszonyok:
valami bennem értetek
a sírban is zokogni fog!

1940

 

 

 

Ördögszerenád

Ablakom alatt ördögszerenád
veri fel a csendes éjszakát:
értem jöttek a Poklok fiai,
ki akarják szívem szakítani.
„E világban kár volt lenni jónak,
a jók buták: előbb-utóbb
szörnyen meglakolnak.”
Ezt éneklik az ördögök,
egyik nyávog, másik röfög,
a harmadik üvölt, ugat,
csattogtatják nagy fogukat.
A város fél, lapul, reszket,
sűrün vetik a keresztet…
Már felcsapnék a Gonoszra,
engem úgy megverbuváltak:
be érdekes lesz majd mocska
lenni e mocskos világnak!
Lám, nekik be jó dolguk van:
szerzetük mindenki féli,
lelkét gonoszra cseréli,
s már-már boldog hatalmukban!…
Bezzeg másként vala régen,
amikor még szörnyű szégyen,
szörnyű bűn volt cimborálni:
máglyát kelle érte állni!
S voltak könyvek, voltak szentek,
kik mentésünkre siettek:
miként Velencében, hajdan,
harmadnapján vad viharnak
ők segítettek a bajban!
„Csattogtak az ördög-szarvak,
torkuk dárdás kéntüzet hányt,
verte a vizet a farkuk –
hajójuk iszonyú látvány.
A tornyok már ingadoznak,
sok ház rokkan, fala málldos,
félő, hogy a drága város
prédája lesz a Gonosznak…
Ám Szent Márk, Szent György, Szent Miklós
egy őszöreg gondolással
nagybátran tengerre siklott,
és az Úrjézus nevében,
kikötött a komp tövében.
A Sátánnak több se kellett!
Nem mert kiállni az Úrral,
elkotródott dérrel-dúrral.
Lassan elfoszlott a felleg,
s a tenger megcsendesedett.”

Velence, 1940

 

 

 

Áhítozás

Szépség, Szépség! Bűbájos hatalom,
tán nem halok meg egyszer láttadon?
Mert ez a szépség már olyan fokú,
hogy látása egyszersmind birtoklás is,
s ilyen élményt nem kap ajándokul
senkifia, tán a feltámadásig.
Szegény rabló, én, magam-becsapó,
a kincsnek láttán, azt hittem, enyém is,
s vélt zsákmányommal kullogok haza,
lopva, hogy mások meg ne lopjanak.
Szépség, Szépség, hatalmas hatalom,
elmélkedem szent látomásodon.
Nem érhet téged férfi-bántalom,
mivel a vágy rögvest imába görbül
s szentül megáll halvány homlokodon;
nyakad körül fenség bűbája örvül.
S bár a titkon teremtő gépezet
beléd tevé minden tapasztalását,
és szépségednek ki se látta mását –
ember vagy: nem lehetsz tökéletes.
És engem bánt, üldöz és iszonyít,
hogy csak ember vagy, sőt csak asszony, asszony!
s ehhez képest benned ólálkodik
száz szörnyű kór s múlás hulláma paskol.
Hogy az erő, amely megépített,
s magát művére bőven tékozolta,
vandál pimaszsággal mulatni kezd
s egyet karcol, szakít rajtad naponta.
Vagy higyjem, hogy rád mégse fogható
roskadt törvénye emberi fajunknak
s te nem lehetsz örökre elmuló,
csak néha eltűnsz, hogy majd újra bukkanj? –
Szépség, Szépség, tékozló hatalom!
Meggazdagodtam látomásodon.

1940

 

 

 

Az első madárdal

Kik a hosszú, nagytilalmu télben
ringattátok a tavasznak álmát,
daloljatok, szerelmes madárkák!
Örültök, ugye, hogy ezt megértem?
*
Az idő az embert megsajnálta,
s hirtelen borít mindent virágba.
Déli oldal vén cserfája,
mint napos kis csirke, sárga.
Szarvasfog-hántotta kőris:
rügyezik a naptól ő is!
Az árokban szürke medve:
szennyes hófolt megrekedve;
szemlátomást fogy, elolvad:
nem találja ott a holnap.

1940. április

 

 

 

Aki Szent György napján született

Ezer évig szeretne élni
s e világon mindent szeret,
és mindég csak az emberek,
az emberek az ellenségi.
Gonosz csillagoknak hatalma
küldte égő lelkét bele
s ha jó az alkonyat szele,
szegény mindég szállni akarna.
Van bűne s büntetést nem ismer,
mert minden bűne szertelen,
égből jött: az itéleten
jelen kell hogy legyen az Isten.
Mert ki teremté ily gonosznak,
hogy éjjel jár, mint denevér,
hogy nem kell földi pályabér
s könnyei örömet okoznak?
Ilyen vásottnak ki teremté,
hogy csak forrásvizet szeret,
s ha nincs, bort iszik, ha lehet,
és a szegénységtől sosem fél?
Ezer évig szeretne élni,
s nem fáj, hogy tudja: nem lehet;
pedig az örökéletet
csak mécspislogásnyit reméli.
Üresen kell neki a templom,
csak a koporsók s alakok,
mennyszínü karcsú ablakok,
orgonaszó, sekrestye lim-lom.
Átkozottul s furcsán magányos,
száz ember közt van egyedül,
s ha egyedül van, menekül
a száz közt lelhető magányhoz.
Nem jó, ahol van, messze vágyik,
hol a horizont leborul;
de vágya visszahomorul
s lelkéből egy darab leválik.
Bukdácsol s nem tanul a kárán.
Hol szükség van rá, nincs jelen.
Csak tiblából a végtelen határán,
mint őszi légy az ablaküvegen.

1940

 

 

 

Egy rész a „Brandenburgi”-ból

Angyalok szárnyának suhogása,
földet nem ért lábacskák tipegése,
csillaghajszálak hűvös zizegése,
meg nem halandó lelkek lobogása,
kecsegtető, szentséges földkívülség,
lélekké szenvedt emberség hazája,
éteri fényben kristály-egyedülség,
szent bírásod a lelkem hogy kívánja!
S nem jutsz torkomra, nem vagy foghatóság,
mintha példáznád: jaj, nem teljesülhet
ezen a földön égberagadó vágy,
hanem-ha szép testek megsemmisülnek –
Enyém vagy mégis, s már-már önmagamban
csapdos az angyali szárnyak zenéje:
én elvesztettem földi birodalmam,
angyalszárnyak, repítsetek az égbe!
 

1940

 

 

 

Lázár halála

Apokrif példázat
S mikoron Lázár ama szent intésre
nyirkos gödréből kilépett vala,
fogadá őt az ünneplők kara
s belerántá nagy, boldog ünneplésbe.
Krisztus eltűnt, ez már nem tartozott rá,
s Lázár, Lázár, a rongy sírból-kikelt,
evett, ivott, kurjantott, énekelt
s a másvilágról hősködött az utcán.
Csurdé lányok ráncoltak körülötte,
mindmegannyi az élet angyala,
s Lázár rajtok jókat csípett vala
s tetem kezével farukat ütötte.
De hogy az éjjel sáncából kiszálla,
megborzadott a vigadók szive,
elszéledt Lázár sok korhely hive
s a városvégen, ím, egyedül álla.
S most érezé csak istenigazában,
mi is történt: hogy él, hogy él!
Arcát nyaldosta finom kerti szél,
s feje felett madárka szólt a fában.
Palánkról rózsás ág ereszkedett le.
S mint rongy a bokron, Lázár fennakadt
vad illatán. Rossz szíve megszakadt,
s meghala. Most már mindörökre.

1940

 

 

 

Takarodó

Kakukkszó, lepke, kankalin,
tavasz volt, szép tavasz megin.
Jártam az erdőt párosan,
hevertem fűben álmosan,
éreztem, az idő suhan,
s ittmaradtam magányosan.
Hogy elűzze a bú ködét,
nem volt elegendő a Nap.
S nem volt elég fülledt, sötét
síromnak az orgonaszag.
A csóktalanság százezer
évére kevés volt a csók.
Már késő, elhangzott a jel.
Egy vén vitéz rézkürtjivel
megfújta a takarodót.
Virág s leány örökkön él,
jönnek-mennek a tavaszok,
gerjedelmük síromba ér –
de soha fel nem támadok.
Hát ennyi volt? S már menni kell?
Félem az Úr üzenetét.
S habár kenyerem felét
megettem,
úgy megyek el,
mint dolgavégezetlen
cseléd.
*
Így is jó, így is jó!
Szerelemszagú dús mohán
fekszem, vagy a sír padmalyán?
Így is jó, így is jó!
Feküdtem szénán s puha hóban,
hát most fekszem a koporsóban,
s így is jó.
Pedig nem álom s nem tréfadolog!
A láda fedele lehull,
s egyszerre aránytalanul
egyedül maradok.
Így is jó?
Itt nem lesz kibuvó.
Kulcsom mély tóba hullt,
örökre zár a zár,
mert a koporsó nem selyemgubó,
ahol a báb lepkére vál.
Így is jó.
Szívemben a nagy Üzenettel
eszmélkedem utolsó percemen,
s mint mágnes ága közt a szeg,
mely még nem tudja, hol akad fel,
úgy reng a térben életem –
de már csak holtan ébredek fel!

1940

 

 

 

Átok

Ady szellemének

 
Sebesvár s Csucsa közt hajolj ki,
ha tilos is, a vonatablakon;
tisztás szélén, ezüst nyírfáknak alján,
szemedbe tűnik egy horpadt halom.
(Éppen ilyent szántunk mi is magunknak
halálrakacsintós fiatalon.)
Ki itt alussza örök álmát,
a fejedelmi kék-drabant,
térde közt tartja koponyáját
s nem temeté szegényt harang.
Melyet vitt volt a tarsolyában,
nem ért Urához a parancs.
Ahogy poroszkált jó lovával
egy rönkből rótt, rossz hídon át,
vad hegyi rablók rárohantak,
kettétörték a kardvasát,
megölték és gödörbe dobták;
nagy kő nyomtatja mellkasát.
A fejedelem várta-várta,
hiába volt fohász, ima,
jöttét csak nem jelzé a várta,
hiába könny és kabala,
még az éjjel ősz lett szakálla
s bajusza (haja nem vala).
A jóvátehetetlenen ne rágódj.
Ne kérdd, a parancs mire szólt;
célhoz nem ért, hát megfogant az átok,
s hazánk azóta nem az, ami volt.
Csonkák lettünk, megváltó hírre várók,
hazugság-hivők és nagyálmodók.

1940

 

 

 

Álom a Sétatérről

De szomorú a régi Sétatér!
Ősz van, szomorú őszöntúli ősz;
összenéznek a régi-ismerős
juharfák – „lám, mindenki visszatér!”.
Ihol a vén koldus-patkolta tönk,
ihol a kőpad, mely sírkő vala,
ihol a Sétatér alkonyata,
melybe ismét belemerülhetünk!
Minden itt van, mi örökkön-örök
a Sétatérben – itt a Táncterem,
gyermekszívemnek fülledt rejtelem;
s lobog a holdvilág a fák fölött.
– De hol vannak a régi karikák,
s labdáink is hová gurultak el?
A régi baka vaj’ hol menetel,
ki itt ölelte este Rebekát?
Hol van a négy sétáló öregúr,
kik hetykén néztek a lányok után;
hol van szegény Britt, legelső kutyám,
akit sintérnek adtak álnokul?
Hol a sétatérvégi kis család:
két felnőtt, két gyerek és két öreg?
Zokogjatok, zöldmohú sírkövek,
zokogjatok, fosztott, fekete fák!

 

 

 

A tornácról

Nosza, pendítsd a lantot,
Énekelj szépet s bolondot,
Halott szívnek nincs feltámadása:
Be nagy szükségünk van vígasztalásra!
Nosza! Zendíts belé az őszbe,
Szelek zilált nyívását fogjad össze,
Levelek bús csörgését édesítsed
S harmóniába nemesítsed.
Őszünknek, jaj, új tavasza nem lesz,
Isten fagyos nyomorúsága megvesz;
Énekelj az őszről egy utolsót,
Nyíljanak meg tőle a koporsók!
Mert ha tudnád, hogy halálodiglan
Bizony csak kőhajításnyi út van,
Akkor bezzeg szebben énekelnél,
Minden régi nagy töredelemnél.
Nosza, pendítsd a lantot,
Verj rajta Halálnak táncot;
Holt levelet táncra penderültess,
S ünnep légyen, bálos, gyászos ünnep.
Magad törtél orrod alá borsot:
Nosza, költő, énekeld a sorsod,
Énekeld meg bús őszöd az őszben,
Mely alatt vonaglasz összetörten.
Lelkedben hittél, s hogy: Él a Lélek!
Nem tudtad, ha él, öl is a lélek!
Bizony mondom, addig ép a gyertya,
Míg kanócát a tűz meg nem gyújtja.
Poétát nem köthet senki gúzsba –
Mondád – s asszony mellől fut a Múzsa; –
S látod: szíved a nevét dobogja,
Elszaladtál s most vagy csak a foglya.
Tán csábított Szenvedés Őfelsége,
Hogy önszántadból álltál elébe?
Most végsőt lobbanva kell belátnod:
Vad Phalarisod ő és nem barátod!
Nosza, panaszod üvöltsd világba,
Mint azok, kikről azt tartja a fáma,
Hogy egykoron buja császári kertek
Karóin égve holtig énekeltek!

1940

 

 

 

Bayard lovag búcsúzkodása

Királyném, én indulok a csatába;
s valami súgja, vissza sem jövök.
Búcsúzkodom: minden gyönyörűségem
ím, most kezd bennem fájdalomra válni –
Nem tudja senki, mi volt kettőnk között.
Királyném, most hogy megyek a csatába,
mintha megtiport rózsák s koszorúk
hosszú útját látnám magam mögött
s a kerted is bús temetőre válnék.
Senki se tudja, mi volt kettőnk között!
Mondhattam volna, ennek, annak is,
szent kegyelmeddel hősködhettem volna,
fejemet se vették volna,
hajam szála se görbült volna,
sőt, néked, asszony, jól is esett volna –
De én hallgattam, mint a néma kő,
mert nekem csak addig szerelem
a szerelem, ameddig arról senki sem tud,
amíg a két test tisztesség-óvó,
forró titka – mint baglyok éjjeli násza!
Szomoru lovas, baktatok az úton,
amelyen annyi szép vitéz lovagolt;
királynői fejed aranyhajából
most lop magának sárga fényt a hold.
Első megrablóm, hulljon a pokolra!
S pusztuljanak az utána jövők is rossz halállal,
akik majd téged darabokra szednek;
szakadjon le a görbült férfikéz,
amely először tép meg – Téged, aki bennem
örök-egy voltál és olyan egész,
akár gyűrűmnek (tőled való!) indus köve:
Jaj, nem sok időm lehet hátra még,
képzelődő, kolontos vénlegénynek –
Majd összeszednek a vagdalkozás után,
csúf martalóc-had téphet, motozhat,
vasingem alatt hordom címered
s szívemben orcád –
s szívemben orcád – ki onnét senki se vághat!

1940

 

 

 

Egy erdőszéli galagonyabogyóhoz

I. R.-hoz írtam

 
Ó, szegény, színedet hagyó,
madarak csőrétől fogyó,
együgyű galagonyabogyó!
Májusi napra, virág-magadra,
emlékszel-e?
S hogy volt idő,
midőn a szirmodat
pillangó bársony szárnyának szele
verdeste le?
S hát a szerelmesek,
forró kezek
simogatására emlékszel-e?
Rigók szerelmes hajnali dalát
kis tested megőrizte-e?
A tisztáson levelek nagygyűlése,
tiltakozó és búcsuzó;
az erdőn hang,
zizegő, suhogó:
fenődik ott az ősz fekete kése.
S a bükkös áll,
férfiasan és magasan dohog,
kopaszodván felszisszen s csikorog.
Benned, bogyó,
érettség büszkesége
keveredik s fogyó
holdorca szenvedése.
S míg itt barátod valamire vár,
vagy valakire,
az este leszáll,
megszólal az árva őszibogár,
mintha az Úrnak akarna üzenni,
az utolsó, és utólszor,
s szól, szól –
üres lakásban árva telefon,
melyet nem vesz fel senki, senki.

1940

 

 

 

Kacérkodás a Holddal

Szeretnék bársony-lila szárnyon
száguldani a Teliholdba –
de hát ott is Rád kéne várnom.
Csókolj meg inkább, szép boszorka!
Száguldás, bársony-lila álom:
egyetlen csókban benne volna.
 

1940

 

 

 

Virágének, I

Virágénekkel virágtalan erdőn
hívogatok valakit, aki nem jön.
Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák:
ismerem, érzem a színek szagát.
Tavasszal mért nem tudtam énekelni?
Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni.
A sors kegyes volt: megadá nekem,
rozsdás lantom ősszel pengethetem.
S hogy pengetem, az nincsen koldulásból,
nem tennék én ilyet se most, se máskor;
mégis koldusnak néz a fa, a szél:
hull kalapomba az arany levél…
*
Fekete asszony, szép mindentudó,
ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa,
időkbe néző, messze gondoló,
akinek bölcs halál lehet a csókja,
ha mindent tudsz s minden mélyére látsz,
mért nem látsz engem itt,
a nagy cserfák alatt,
egyedül, egyedül!
Úgy feküszöm a nagy törzsek tövében,
mint a többi földhözvert levél.
Pedig a völgyek szárnyalásra hívnak,
nagy suhanásra, hadd vigyen a szél,
vigyen az őszi szél el házadiglan!
(Kívángatom, mondogatom,
de közben érzem
halálos erjedésem,
avarrá-válásom a pázsiton.
Nagy érzés: szép halál lehet
a lombok lassú földbeköltözése
és soha fel-nem-ébredése;
az ősz, az ősz a legsunyibb halál:
meghalsz s hinnéd, már fel is támadál.)
*
Micsoda hervadt, lágy napsugarak!
Régi csókok, puszis nagymama-csókok.
Mint lüktető, perzselő nyári nap,
olyan lehet, fekete asszony, a csókod.
Tudod-e, hogy igazi nagy szerelmet
őszi erdőn a legszebb kezdeni?
Nincs nagyobb csók, mint amelynek
váltását ezer halál lesi.
*
Mért nem vagy itt? Mért nem vagy itt?
Kérdezgetem, mondogatom,
és magam azzal vigasztalgatom,
hogy e hiány gazdag hiány:
Ki nagyobb úr a domb oldalán,
mint én, akit
– ha jössz – talán
egyetlen csókod Krőzussá segít?
Az erdőn nincs virág,
madárka sem kiált,
de én, bús remete,
mégis hívlak ide
és úgy vágyom reád,
mint egy szegény diák.

1940

 

 

 

Kukorékol a kis kakas

Mostanában még a Holdban is
jeleket és intéseket látok.
Soha még ennyi találkozást, viszontlátást,
mint ezekben a csillag-törvényes napokban!
Majd megválik, mit is akart a sors
ezzel a tengersok régi arccal,
ezzel a rengeteg megmutatkozással –
Olyan az idő, mint a sóaknák vize:
háborogván a vad vihartól,
mélyéből százéves holtakat dobál ki.
A tegnap este, lám,
legrégibb jóbarátom oldalán
énekeltem: Kukorékol a kis kakas!
Utoljára szinte huszonöt éve
fújtuk mi együtt, járkálván körül,
körbe-körbe a nagy asztal körül –
de érezvén talpunkban a Hadak Útját,
a kicsi fiúknak eljövendő,
minden majdani férfiszenvedését.
Kukorékol a kis kakas…!
S a minap ismét elébevetődtem
a nőnek, akivel – úgy hívém –
immár csak formaságok pókhálója köti össze
földi dolgokra nem való szívem –
de látnom kellett, hogy az nem ökörnyál,
sem nem hárász, hanem bús, nehéz,
zörgő bilincs, amelyet maga Isten
kovácsolt ránk és soha, soha senki
nem tudja már levenni.
Jaj, hogy nő a bánat az idővel,
s jaj, szenvedésben a múlás be lassú!
Szívem mind lassabban dobog, már-már megáll:
mind kevesebb van benne, ami üssön.
Bizony olyan homokóra vagyok,
amelyet – ha egyszer lepergett –
ugyan nem fognak megfordítani.
S kukorékol a kis kakas!
Holnap nagy útra indulok: Haza.
S e szóban minden benne van,
minden mentség és magyarázat.
Lelkem szorong: nem értem,
ezek a jelek voltaképpen mit akarnak?
Mert ez után a nagy Találkozás után
vagy az idő által elémdobottak
tűnnek el ismét, és jaj, mindörökre –
vagy engem nem lát többé soha, senki.

1940. október 17.

 

 

 

Napóra

„Nincs nap, mely ha elmúlt, visszatérne” –
Akkor nem tudtuk, mit olvasunk,
Csak valami halk sejtés ígérte:
Eljő majd a mi elmúlt napunk;
Eljő majd bús visszagondolásunk
ideje is – s mégis most, hogy eljött,
megtörten és rémüldözve állunk,
akkor gyermek, most két árva felnőtt.
S felettünk a vénbetűs napóra
mintha töprenkedve, sírva nézne,
emlékeztetvén szomorú szóra:
„Nincs nap, mely ha elmúlt, visszatérne.”
S közöttünk a búcsúzó november
Nyárból kiszólitott levelekkel,
Külön-külön megtett út emléke,
S idegen élet, más szerelem éke.

Rozsnyó, 1940. november 9.

 

 

 

Ének a hóban

A hó, a hó, a hó –
nem is erre a csúf földre való.
Szívemben, jaj be megfagyott a bánat,
majd szétveti, akár a jég a kádat.
A hó, a hó, a hó,
angyali szárnyakról való.
S kik perzselődnek itt a vad tüzön,
a menny azoknak a hóval üzen.
A hó, a hó, a hó,
lelkem mosdására való.
Gyermekkorunkat még mi hozza,
így ugyan mi bűvöli vissza?
A hó, a hó, a hó,
anyánk menyasszonyfátylából való.
S míg hó borítja földjeinket,
addig nem is romolhatunk meg.
Lám, itt van a tavalyi hó,
a nagy, örök körforgásból való!
Ilyenkor lovak csak a lovak,
ilyenkor kutyák csak a kutyák,
valóságos élő mivoltukat
ilyenkor mutatják meg a fák.
A hó: bűvös, nagy takaró,
emberi hang benne a kutyaszó.
Szépséges havas cintermek a kertek,
s nyomtalanul eltűnt madarak
valahol bánják, hogy nem énekeltek
eleget a naptartó lomb alatt.
A hó, a hó, a hó,
egyenest az öröklétből való.

 

 

 

Nem álom volt…

Töredék
Nem álom volt, ne mondja senki se,
éreztem még a hársfák illatát is!
Kolozsvárt jártam, s Erdély bús szive
úgy lüktetett, akár Velence, Párizs.
– – – – – – – – – – – – – – – – – –
Isten, óvj meg a hársfák illatától!
Szomoru mélybe roskad a jelen
s ájultató közelre jő a távol…
 

1940–41

 

 

 

Geneviève

Elátkozott leánya a halálnak,
a szerelemnek s más veszedelemnek,
a csókjaid megint reámtaláltak.
Kettő közül egyik, aki a sírig,
nemlétezés küszöbéig kísérgetsz:
minek akartad mondani a hírit?
Szépséges voltál, suttogtál, kacagtál,
reámvillant fogadnak hosszú, nedves
sora, s aztán végképp magamra hagytál.
Hát élsz? Élsz-e? Nemcsak emlék-anyagnak
lelkemben lévő rezgése idéz fel,
hanem akart sugárzása magadnak?
– Vagy már rég nyugszol bús Franciaország
földje mélyén, viharral vert madárka,
a lelked jár s jelenti: van mennyország
s hogy egy napon találkozik az árva
lélek-pár, ki egymást nagyon szerette
s harmadikért maradt szörnyen magára.

1941

 

 

 

Geneviève Riberolles emléke

Amikor én Geo-ra emlékezem,
ez az emlékezés olyan erős,
hogy valami boldogan eszelős,
szent meggyőződéssel hiszem:
e percben ő is rám emlékezik!
S ahol ez a két emlék összeér,
a magasságban csillag születik,
nagy csillaggal lesz gazdagabb az űr.
 

1941

 

 

 

Esztendeink

Szántottunk szép szenvedéssel,
boronáltunk békességgel,
vetettünk könnyhullatással,
nem arattunk nagy vígsággal.
Esztendeink csúfak voltak,
lelkünktől is megraboltak,
barátaink mind megholtak,
kutyáink elkóboroltak.
A nagy télre, szigorogván,
jaj de egyedül maradtál!
S érted sírva szakadatlan,
jaj de egyedül maradtam.
Ugye, nem hazug az írás,
hogy megtérül mind a sírás,
s kik könnyhullatással vetnek,
nagy vígassággal aratnak!

1941. április 27.

 

 

 

Kicsi szamosi óda

Mióta Kolozsvárt vagyok,
lágyöblű bölcső ring velem.
Rengessetek csak, angyalok!
A gyermekkor élet-elem…
Zöld fodraid öt év után,
most látnak újra, Szamosom,
és bennük nem testem, csupán
feketült lelkemet mosom.
Úszkáltam már az Adrián,
ölelt Arno, a hűs-habos,
lubickoltam a nagy Dunán –
hűtlen voltam hozzád, Szamos.
Tempém, Léthém, ezüst fonál!
Mikor a Ligur tengeren
felém kalimpált a halál,
gondoltam rád, keservesen!
S fogadkoztam: jaj, hogyha még
egyszer láthatlak, szent folyó,
nem bánom én, haljak beléd,
mélyedben megpihenni jó!
S most rám százfodrú zöld köpeny,
türemlő hullámod terül,
s fogadalmam visszaveszem:
Élni, élni végtelenül!…

1941. május

 

 

 

Anteus

Olyan régi ma nekem ez a város!
Rómában látott álmomból való.
Vagy csak az ősök szeme lát belőlem
s azért volnék ilyen időt-csaló?
Van den Rye úr ül a kőmáli dombon
s munkához lát, a vén rézkarcoló.
Nagy háztetők: nagy sírok – büszke buckák
az idő holtaskocsija előtt;
vándort igazító órjási tornyok;
lányok, szülők, szőlők és temetők –
– mint a vízaknai honvéd halottak,
lelkem dörgőjéből most támadoztok!
Kedves kémények, álomszínű utcák,
zarándok-útam, Monostori út!
Csillapítatlan vággyal a szívében
látjátok újra a régi fiút.
Lássátok, míly pusztíthatlan az ember,
mily Anteus, ha végre hazajut.
Hogy nem jöttél el, csak tudom s nem érzem;
de szörnyen fáj, hogy most nem vagy velem!
hogy lánggal nem lobbanthatom előtted,
nem csókolhatom reád új életem,
amely ma született meg jajgatásban
s olyan, mint elszakadt film folytatása.
Megfosztottál a vér szép örömétől,
de adtál helyette sokat, nagyot:
a kielégítlenség gazdagságát,
s visszaadtál egy tűnt hangulatot,
az ifjúkor vágyban élő világát
és a hitet, hogy gyermek maradok.
Mert hogyha Ő ígérte volna egykor,
hogy eljő hozzám s az enyém leszen,
reá se vártam volna remegőbben;
szűzen, szentül – tizenhatévesen –,
nem vártam volna én Ilzét se jobban,
mint ma téged, sötét szoba-sarokban.
Vagy szégyeljem s elöljem a szerelmet,
és eltitkoljam, hogy gyermek vagyok,
mikor épp a szerelem-teli gyermek
e csúf földön a legszentebb dolog:
esett szikrácska a paradicsomból,
melyet az angyalok szítnak maguk!
Nem szeretném most áltatni magunkat,
elmém zavart jelek között kutat:
de a csoda, hogy testem, a kijátszott,
most lelkem szomjú vágyával mulat
s vígasztalódik oltatlan parázzsal –
nemdenem az öröklétre mutat?
Nem vallja-é, hogy testtelen a lélek
tovább folytatja ember-életét,
amint tovább zsibonganak fülünkben
hang nélkül is a meghallott zenék?
– Általad kaptam s íme, megjelentem
neked az öröklét üzenetét!

Kolozsvár, 1941

 

 

 

Zentelke felé

Kalotaszeg! Magyar mirákulum!
Ember-virágos dombok birodalma!
Nézlek, s könnyes örömmel gondolom:
Itt megfogant egy fejedelem álma…
(Elátkozott-hercegnő lányaid
háromszázesztendős pazar gunyával,
ó, jaj, a meddőséget leplezik,
ítélvén népük boldog kihalásra…)

1941

 

 

 

A templom

Variációk
Legjobban tetszettek nekem
a földön: nők és templomok,
kikben szökellő láng lobog,
kikben halottas béke zeng.
S valahányszor megnézem este
ezt az országló templomot,
szívem erősebben dobog,
szemem mintha angyalt keresne.
Alkonyodik. Pár sárga folt ég
a nagy hajón, jő a sötét,
s mintha a Mester fia volnék,
úgy tisztelem roppant müvét.
*
Hatalmas mű! Hiába nő a város,
hozzá mindég méltatlan lesz hite.
Lehet Kolozsvár Gyaluval határos,
e templomot csak vad hit tölti be.
Ma országunkban nem gyúl lámpa fénye;
e homályban nő meg csak igazán.
Ha baj támadna, tán egymásután
a város apraja, nagyja beférne.
Más templom, lám, hogy földbesüppedt,
hogy gunnyaszt és hogy darvadoz,
ellenben ez álmélkodtat bennünket:
zordságában is milyen harmatos!
*
Igazán csak akkor szép a templom,
amikor az idő már összetörte,
amikor a körülötte körbe –
körbeszaladó szél meggyötörte.
Legszebb tán egy perccel azelőtt, hogy összedőlne.
A bősz időtől nem csúful, de szépül;
minél kopottabb, annál igazabb;
a letörtfejű szent szoboralak
még szebb főt kap szemünktől kiegészítésül.
S így már olyan a templom, mint a szikla,
amelyből emberművel templom is lehet,
mint órjás kő, melyet a messzi síkra
valaha az Úristen görgetett.
*
Reggel, midőn a nagyharang zokog,
kereken-járom a Templomot.
S mikor alszik a nagyharang,
lelkem este is ott bolyong.
Illatoznak a bukszuszok,
fejem felett bagoly suhog,
és csendben mállnak az öreg
szentéletű templomkövek.
*
Szent kőtömeg, emlékbirodalom!
Város volna-e nélküled e város?
Békétlenségben büszke nyugalom,
fejed a magas mennybolttal határos.
Lábad ötméter mélyiben
talán titkos forrástól mosva-mosva,
négy római kőkoporsón pihen.
Felhőket csókolsz a magosban!
„Pap nélkül is templom a templom.
Nincs temploma? Nem város az a város.
A templom: templom, történelmi szent lom.”
Így szólt Mátyás, az Igazságos.
Egy nagy kövön ezt olvasom: „Ego Sum.”
S amit a sav egy percben megtehet,
a sok eső háromszáz hosszú, hosszú
esztendőben marta le a nevet.
Talán én írtam, vagy egykori másom,
hogy örökítsenek meg a kövek.
Ego Sum – nézem múltbeli írásom,
s már nem lelem egykori nevemet.
*
Nyolckor megkondul az öreg harang,
a felhők tőle szépen pirosodnak,
pillérek közt álmos galamb kereng,
a kövek szürkülnek és porosodnak.
*
Tatár seregével közeleg a sötét,
előőrsbe három kuvikját küldi szét,
lappancs szárnyukkal most kereken-repülik,
azután leszállanak s kövüket megülik.
Cseppkő barlangjából a hold is kiszállott,
hűséges lámpása világítja a várost,
a városkát, mely boldog, hogy magát a tiszta,
templomos korokba álmodhatja vissza.

1941

 

 

 

Séta a templomkertben

Virágjahullt májusfát ráz a szél,
felettünk a torony mennybeszökik,
s felette, roppant magasan, az ég
villogtatja csillagkristályait.
A templom s tornya ezerévig él,
a csillagok vagy ötszázezerig,
mi pedig –
mint ez a levél.

1941

 

 

 

Karolina tér

Az életnek itt rejtett folytatása van.
Mind visszatér az, aki elsuhan.
A messzeföldön porladó szivek
vágya az eget veresíti meg.
Egy kislányt láttam az imént,
jött a Főtérről, kotta a kezében,
akárha friss tizenhatévesen
szegény édesanyám lett volna éppen.
Nyolc óra van. A rozsdás égi tó
harang szavára felzokogva csobban;
tündéri est! Édes lelkem anyám,
mért nem élhetsz gyönyörű városodban –

 

 

 

Árvaság

Rögöcske voltunk,
eső vert, kapa vágott,
szétmállottunk s lettünk az út pora;
most aztán ízenként tör ránk a bánat:
jaj, jaj, eggyé nem válhatunk soha?
Hófolt valánk mi,
észkos erdőszegélyen,
de utolért a Nap vad mosolya.
Heve elől, csakhogy meg ne emésszen,
szétszaladánk s elnyelt a pocsolya.
Nyájacska voltunk,
havasi esztenában,
támadt veszett farkashad ostroma
s szertefutánk holdatlan éjszakában,
nem terel össze senki, de soha.

Kolozsvár, 1941

 

 

 

Parajd

Nagyapám házában rí egy kicsi gyermek,
anyja keziben az orsó pereg.
Rapsonné felől felhő-fejedelmek
döcögnek alá s szénásszekerek.
Parajdon immár se rokonunk, se házunk,
egyetlen sírunk is fűbe veszett,
mégis e falu a hazánk s a házunk,
minden útunk csak ide-ide vezet.
Az a síró gyerek nem az öcsém ott,
az orsó sem nekem suhog-forog,
de enyémek, tudom, a szakadékok
s minden percem örökkévalóságba tántorog.
Mert bennem él a falu apraja-nagyja
s én a szivem vérével az övék vagyok.
A magnak itt örök a foganatja,
örökkön élnek a kemény magyarok.

Parajd, 1941

 

 

 

Jairus leánya

Az ifjúság nem időhöz kötött,
csak lelkünknek legmélyebb állapotja.
S belőlem most e párás alkonyat
egy szempillantásban felszínre dobta.
Múlás, dátum – milyen erőltetés,
ha az emlék a jelennél erősebb,
ha életemnek tévedt korszakánál
van egy sokkal igazabb, sokkal ősebb.
Ez a köd tán az életelemem,
ó, tetszhalott dolgok feltámadása!
Padlási lom, eltemetett galamb,
felkél és jár, mint Jairus leánya…
 

1941

 

 

 

Az alkonyat

Az alkonyat a legtisztább zene,
az alkonyat a legszebb épület;
meghallhatod, ha nincsen is füled,
megfoghatod, ha nincsen is kezed.
Az alkonyat a legszebb költemény,
ködtemplomon a legszebb falikép;
ha ilyet alkotnék valamikép,
halhatatlanságom nem félteném.
Az alkonyat a lelkemnek tava,
melyen hattyú módjára útrakél
s csak hagyja, hagyja, hogy ide s tova
ringassa rajta az esteli szél.

1941

 

 

 

Júliusi éjszaka

Csillagvilágok hullton hullnak,
hullvást meggyúlnak és kimúlnak,
hullnak szegények sebesen,
egymásra merőlegesen;
hol a Tejút tündér övéből,
hol Andromeda nagy ködéből,
hullnak s mint csíbor a vízen,
cikáznak ők ezüstösen.
Órjási csóvák hullnak, szállnak,
imbolyognak és meg-megállnak,
de rájuk vicsorít a semmi
s gondolják: vissza kéne menni,
ezt gondolják, mikor az égből
hullnak, az Ismeretlenségből.
„Megint, ott is!” – hangod kiált,
ha búcsúzik egy-egy világ.
Hogy boldogságra van-e jussunk,
ne kérdezd, a bokorba fussunk,
meleg szénaboglyát keressünk,
csillag módra beléje essünk.
Ne szánd, az ő bajuk, ha hullnak,
de mi égünk, mint a kigyúlt Nap,
s ha ők hullnak a végtelenbe,
hadd hulljak én is az öledbe!

1941

 

 

 

Naplótöredék, I

Ma bevert az eső az állomásra;
unatkozom s nézem, a vonatok
hogy jönnek-mennek, egyre-másra.
Megidézem mennybéli alakod.
Még nem vagy bennem egy s egész,
még csak darabjaidban élsz.
Legjobban tán kezed s szemed,
s a lábacskád: a lábfejed,
s a huncut ujjacskák, melyek
olyanok, mint – mint valami
csillagbeli állatkezek.

1941

 

 

 

Álmomban mondá

J. A. művésznő vallomása
„Ha por vagyok, hát por: de robbanó!
Nem tűnök el a földről, mint a hó.
Elvisznek autóval, elvisznek vonattal,
el engem aranynak, el engem ezüstnek,
égbeható lángnak, földönfutó füstnek,
visznek a férfiaknak és a nőknek,
termékenyítsem, gazdagítsam őket.”
 

1941

 

 

 

Egyedül

Ha az alvás álmatlan nihiléből
a lélek újra napvilágra kél fel,
magát-szülő sajgással fáj a létel.
Ilyen kínt nem okozhatnék magamnak,
csak még a fel-sem-ébredéssel.
Határtalan, pusztító egyedüllét!
Az ember érzi, hogy vásik foga
s egy hosszu árnyék rámhajol s körüllép.
Gyönyörű gyermek, isteni csoda,
érted kiált e sajgó egyedüllét.
Segíts, öröklétnek záloga!

1941

 

 

 

Adrienne szeme

A piacon álldogáltam este,
bámultam a rozsdálló eget,
s miért, miért nem, bársony szemed
borostyánköve jutott eszembe.
Öröklét fájának ritka magja,
benne gazdag lelked tüze ég!
Úr pecsétje, túlvilág darabja,
határtalan s titkos, mint az ég!

1941

 

 

 

A Maroshoz

Drága Maros,
régi magyar szerelmek hű folyója,
kristály vized,
ugye, a mi szerelmünk is megóvja?
Tündér anyád,
Tarkő kövér könnyei mossák
sajgó szivünk;
s a síron túlra is egymásnak balzsamozzák.
Most áll a nyár,
a nyárfák édes ámor-szagot ontnak,
s testünkre vár
gyeppel bélelt kuckója a bozótnak.
Holtág felett
az égre szúrva lóg a nagy halászsas,
lile lebeg
s ellenfelétől fordul sűrü sásnak.
Langyos szellő
sző bodrot az árnyékba bújt vizekben,
s burrog a gép,
amely maholnap messzire visz engem.
A felhő gyűl
és sávosan nyugat felé vonulgat;
égalji fák
megsűrüsödnek s a magasba nyúlnak.
Majd este lesz,
s eljő a berkek tündéres sötétje;
a holdvilág
ezüst csapása kit viszen az égbe?
Mi kiesünk
e rejtelmes vízparti újulásból,
helyünkben itt
ifjú és szomjú őzpárocska lábol.
És zsong a víz,
mohos kövön és ősz lókoponyákon,
nagy halakon,
halottakon és felpuffadt kutyákon.
Megy a Maros
s szuronyok közt átsurran a határon.
Megy az öreg,
hogy túlfelől saját könnyében ázzon.

1941

 

 

 

Elszakadtan

Hópihén vagy kék csillagsugáron,
küldd el hozzám puha ajakad,
s szenteld meg egy álombéli csókkal
földalatti árvaságomat.
Ilyen szörnyűt álmomban sem estem,
egyetlen zuhanás volt az út,
s mintha kettévágták volna testem
s elnyelt volna mély, fekete kút.
A sötétség: éjfekete márvány
s szoborlanak benne alakok,
élősdiek az ember magányán –
mintha tudnák, hogy most meghalok,
s holtom után vélük cimborálván,
sötét-rémnek menten felcsapok,
mert elég volt szigorogni árván
s mert a halál szép, társas dolog –

1941

 

 

 

Nyárvégi levél

Adrienne-nek

 
Nem tudom, mi történt: mért nem vagy velem?
’Szen a Maros partján testet s lelket cseréltünk,
Mint az a két szép régesrégi gyermek,
Ki az Arno partján gyűrűt cserélt,
S testükben az öröm úgy zubogott,
Akár a víz a szurdukos hegyekben.
Be boldogok is voltunk ott, mi ketten!
A Maros-parton szerelmünk megállt
S halászsasként lebegett fent a kékben –
S kialakult köztünk a véglegesség,
A dolgok gyermeki szemlélete,
Gyermekkorunk csalatkozó hite:
Minden elmúlhat itt: mi nem múlunk el –
Lám, ők boldogságból, melynél nagyobbat
Nem reméltek, mérges lapút evének;
Megevék ők bizony a Csend-palántát
S a csendesség földjére átmenének.
Ha nem tudnám, hogy élsz, csak messze-messze,
Hinném: olyasmi történt ott velünk,
Te elmenél a néma tartományba,
Míg én, gyávaságból, megszöktem, élek.
Mint holtakról, úgy álmodunk egymásról.
Mennyi jel jő és mennyi üzenet!
Jeleinkkel, e sok egybeeséssel
Megtölthetnénk egy vaskos füzetet.
A kerti székre, írod, melyben ültem,
Aranyosszemű zöldbékácska ült,
És Lin-Yu-Tangra, emlékeztetőül,
Tűzből perje, szitakötő repült.
Az ösvény hogy nem horgad fel előtted?
Hogy tudsz rajta elmenni nélkülem?
Itthon ülök boltozatos szobámban
S olasz dalocskáidtól cseng fülem.
Az öreg néni, ki úgy köhögött
Rossz éjszakámon (megírtam neked),
Már többet nem köhög.
Meghalt. Tán mialatt írtam a levelet.
S én bátorságot ittam e halálból:
Mint Miriszlón a mustot, kék csuporból:
Habzsolni szeretném az életet,
Mert az, akit én szeretek: szeret.
Fejem felett, Reziknél, zongoráznak.
Égivé szűri Mozartot a bolt,
Igazául gyermeki felfogásnak:
Égből jő vissza minden, ami volt.
Meghalhatunk bár vénen és szegényen,
Visszatérünk mint szép, kövér gyerek,
S fürdünk az életben, akár az égen
Úszkáló esti felhő-hercegek.
S szép lesz szerelmünk: fellegek szerelme,
Kék égen, piros sugarak alatt,
Hogy tőle szédülten s őrjöngve hull le
Ez az órjás rideglegény, a Nap.

1941. augusztus 29.

 

 

 

Vasárnapi tánc

Hova szállsz, hova szállsz, csorbaszárnyú varjú?
Csúf, fekete tested elfedi a napot.
– Messziről jövök én, a Fekete Tóról,
megyek egy leányhoz s szomorú hírt hozok.
S elrepült a varjú Kalotaszeg felé.
A Széchenyi-téren búsan bandukolok,
állnak a legények, táncolnak a lányok
s vén plánétás asszony kintornája zokog.
Elrepült a varjú. A kintorna fáján
nagy fehér papagáj huncut szeme forog.
Vitéz Márton huszár, takaros kis Erzsi
tőle kérdezik most: lesznek-e boldogok?
S húz a madár, húzza a piros cédulát,
„pecsétet” rak rája s hálálkodva riog,
és a nyárutói ünnepdélutánban
két együgyű ifjú szíve összedobog.
S jönnek a többiek és vigyázzba állnak,
mikor a sors-kerék éppen nekik forog;
jönnek darócban és erdőszínű zöldben,
kékben és pirosban, jönnek a magyarok.
És mialatt ottfent Nagyoroszországban
az arató halál cséplőgépe dohog,
jövendőt húzatnak Sándi, Marci, Erzsi,
s hitten hiszik, hogy még lesznek ők boldogok!
Higyjék csak szegények! Elrepült a varjú;
a Széchenyi-téren vén kintorna zokog,
s behunyt szemem mélyén szörnyű dallamára
nagy lyukba ugrálnak iszonyú fantomok.

1941. augusztus 31.–szeptember 1.

 

 

 

Iskolagép

Az iskolagép, mint a rétek ölyve,
magasba száll, kóvályog körbe-körbe,
aztán lecsap s beletűnik a zöldbe –
majd fel, megint harsány igyekezettel:
egy ifjúnak most oktatja a mester,
hogy kell szépen meghalni öldökölve.
 

Marosvásárhely, 1941. szeptember 8.

 

 

 

Ha arra gondolok…

Ha arra gondolok, hogy tán ma este
meghalok s szemem nem fogod befogni,
körülnézek szobámban dideregve
s a fájdalomtól fel tudnék zokogni.
Kifutnék az utcára, mint a gyermek
s kiáltoznám: emberek, nem segíttek?
Rajtam vannak a régi veszedelmek,
magam maradtam, jaj, ki melegít meg?
S kiáltoznék anyámért, nagyanyámért
s mind a nőkért, kik valaha szerettek;
a melegért, mit csak a föld reámmért,
a hullt Napért kiáltoznék – Helyetted.
Mert így jár, aki semmire becsülte
hozzá szítók szeretetét, szerelmét:
szerelme nélkül, vénen és kihűlve
várja a mord halál vad ijedelmét.
 

1941

 

 

 

Gonosz éjféli óra

Úgy fáj ez a mord egyedülség,
áradj belém boldog kívülség!
Csillagfényeddel moss meg engem,
jártass meg zsenge éjjeledben.
Tele vagyok sok bűn ízével,
s nem imádkoztam már tíz éve;
nem lehet nyugtom, ez a törvény,
megint hánytorgat ördög, örvény.
Eggyé szakadt álom s nem-álom,
lelki bajtól testem dobálom,
test bajával lelkem epesztem,
élek: égek eszeveszetten.
Hol van szerelmem, kit öleltem?
Felébredtem, sehol se leltem.
Nem volt az ágyamban soha,
nem is lesz az enyém soha.
Mennyi üveg a kerítésen!
Kukucskálj csak tovább a résen.
Addig leszel csak, hidd meg, boldog,
míg bentről nem látod a dolgot.
Babits Mihály halotti maszkja
szememet húnytan is guvasztja,
jobban látom most, mint a képen,
halál porát omlott szemében,
halál ujját keserű orrán,
marka szorítását a torkán.
Sokáig volt élőhalott,
holtan élővé vála most.
Iszonyú rajta a halál,
de látszik, lelke messze száll;
s mennyit kell magát únnia,
míg friss lesz, mint egy múmia!
S most mégis őt irigylem, őt,
a kidőlt szellem-hirdetőt,
ki a kegyetlenül reámért
abszolút testbeli halálért
relatív öröklétre jut,
mert élt: égett és alkotott.

Kolozsvár, 1941. szeptember

 

 

 

Mi volna…

Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz?
– Ha egy reggel nem kelne fel a Nap,
akkor volnék csak boldogtalanabb.
De ebbe az irtózatos sötétbe
belesütne emléked égi fénye,
s mint a vakond a sűrű föld alatt,
elindulnék, hogy megtaláljalak.
S mi volna, hogyha megtudnám: szeretsz?
Megírnám, hagyj el s felejts el hamar,
mert különben sóbálvánnyá meredsz.
Két szív közül mindég csak egy szeresse
a másikat; ha elmegy, ne keresse:
a kölcsönös szerelem szörnyen éget,
kettős önzése pusztító enyészet!

1941

 

 

 

Emlékül

Emlékül küldöm neked e kazettát,
belezártam néhány forró napot;
azt kivánom, hogy örvendezve vedd át,
de jól vigyázz, mikor nyitogatod,
el ne illanjon belőle az Emlék:
csillagcsóvák, vízparti illatok,
békazenés, holdatlan sűrü esték
s a boldog láng, amely égig csapott
még egyszer s tán utólszor a szivemből,
a mágnesség, mely egyet alkotott
kettőnkből –
kettőnkből – és a könny, mely a szememből
azért hullt, mert nem leszünk boldogok –
 

1941

 

 

 

Naplótöredék, II

Csupa könnycsepp ez a magányos élet.
Szobám könnyek cseppkőbarlangja maholnap.
Jó sírni itt és jó a kisfiúval többet törődni,
aki olyan egyszeri és olyan tünedékeny a földön,
hogy még saját apja se tudja igazán megismerni,
mert nem lesz rá idő –
Elszalasztott alkalmak tetemrehivatnak,
a földi boldogulás mindenféle alkalmai.
Üzennek folyton a vissza nem térhetők,
nagymama, holt barátok, régi nők,
évszakok, melyek pazarságából csupán
egyetlen fakó fénykép maradt meg,
tavaszok, melyekből egy száraz borostyánszirom sem,
nyarak, amelyek csókot nem teremtek,
s őszök, amelyeken nem volt szüretünk.
Mégis, mégis, úgy érzem ebben a pillanatban,
hogy éppen attól, ami nem volt, ami be nem telt,
attól vagyok teljesebb, gazdagabb.
Az elvesztések, búcsútlan elszakadások
által lettem a könny Krőzusa én.
Ó, áldalak, távollévők, s nagyon szeretlek,
magam köré vonzom javát lényegeteknek,
s kikkel együtt élnem eddig nem lehetett,
szentséges békében élek most veletek.
Ugye, nem vesztem s nem vesztetek még el,
csak már nem küzdünk úgy múlással, feledéssel,
elhagytak a sajgó, lázas kamasz-szemölcsök,
aki él, az bölcs lett, aki meghalt, még bölcsebb.

1941

 

 

 

Közelítő ősz

Hűtlen-hű szeretőm, gyönyörű ősz,
mért is mész el, ha mindég visszajössz?
Arcom megint eged könnyei mossák:
hát így kell néked a változatosság?
Hát te oly szerelemben nem hiszel,
melyben a két fél egymásban vesz el?
Hát vallod, hogy kegyes, szigorú szükség,
hogy szíveinket emlékek kötözzék?
S akkor szent igazán a szerelem,
amikor az egyik fél nincs jelen –?
Most itt vagy, ugyanaz, ki legelőször
voltál, azon a régesrégi Őszön.
Te változatlansággal kérkedel,
de testem mind gyarlóbban ünnepel.
Mint nő, akit távol kegyelt a sorsa,
elém toppansz ragyogva, illatozva,
hogy bizonyítsad, jobb volt nélkülem,
téged kímélt betegség, fertelem,
s fogyatkozó, esendő életemhez
nem illik már pompás, mohó szerelmed.

1941

 

 

 

Esti szél

Honnét tudod, hogy itt az ősz, fiam?
– A szél szagából, bízvást, jó uram.
S a szél szaga ehhez neked elég?
– Sírnak a szílfák és a jegenyék.
Az életet nagynak hitték s öröknek,
most, csalatkozva, szomorún zörögnek.
Az ősz, az ősz, legrégibb szeretőm,
mindég elmegy és mindég visszajön.
Még nincs sötét, nincs itt a vacsora,
s hogy megritkult a sétálók sora!
Dülöngve járnak, maguk-ölelőn,
mint valami szélverte hegytetőn,
mint valami másvilági berekben,
ahol a szél süvöltése szünetlen.
Hát én is, én is ily dülöngve járnék,
mint e nehány imbolygó ember-árnyék?
Kik ők s mik ők? Nem látom arcukat.
A fél-sötét csak alakot mutat.
Magyarok, tudom, pedig nem beszélnek,
holnap meghalnak, de örökkön élnek.
Ezek a járók nem is emberek,
csak a város lelkei, úgy lehet.

Kolozsvár, 1941

 

 

 

A kolozsvári noteszből, I

Egyedül, egyedül,
a szívem is kihül,
s valami, legbelül,
megsemmisül!
 

1941. szeptember 9.

 

 

 

Őszi nap csókja

Csókolj meg jobbról,
csókolj meg balról,
még utoljára, vén őszi nap;
mint egyszer rég, haldokló nagyanyámnak,
feléd tartom sápadt orcáimat.
Csak fényed csókol,
csak sejtem a csókod;
hová enyészett tüzes meleged?
De így is ajándék, mennybeli jóság:
szerelemből finomult szeretet.

1941

 

 

 

Gyalu felé

Gyalu felé meggyúlt egy kicsi csillag,
a Vénusz az, az esthajnali csillag.
Egyetlen csillag van az égen,
egyetlen ember, én, a réten.
Ketten volnánk, halovány égi láng,
vígasztalj meg, tündéres mécsvilág,
megvígasztalj, mert egyedül vagyok,
mindent elhagytam, minden elhagyott.
S nem vígasztalhatsz; mert kettőnk között
láthatatlan fonál keletkezett,
hosszú pálya, amelynek mentiben
mindenütt romlott emlékem pihen.
Már nem is látlak, már kísértenek,
könnyel támadnak azok a szemek,
akikkel egykor együtt néztelek,
s bánatom száll a dombocskák felett,
hol őszelői estéken sütöttél
s szívembe sajgó bélyeget ütöttél.
– Kettőnk közén, a földön, végesvégig,
halottak napszíttas csontja fehérlik!
Lidércfényeddel, kétes égi kincs,
csaló vígaszt többé nekem ne hints.
Csak szenvedtess! Kegyetlenséged értem.
De szánd meg őket, kik szenvednek értem!

1941. október 6.

 

 

 

Zöld dombok alján…

Zöld dombok alján vitt-vitt a vonat
s én könnyesen néztem a dombokat.
Majális volt s noha csak cammogott
az álomvonat, nem lehettem ott.
Diákok jártak a fák tetején,
mutatván, hogy a lomb milyen kemény;
háborúsdit játszott sok vad gyerek,
aki lehullott, fel nem kelhetett:
meghalt a lovas s megdöglött a ló,
s lengett felettük győztes lobogó.
Patak partján, hol ritkult a bozót,
kéjnők kacér falkája napozott,
ki kártyázott, ki harisnyát mosott;
integettem: legyetek boldogok!
Az egyik mély iszapban ült szegény,
ez a fertő – gondoltam gyorsan én –,
az élete ennek már jól oda,
a fertőből nem húzzák ki soha.
Egy híd fején igazi ágyú volt,
felette puskás öcsém silbakolt,
kiáltottam, de zúgott a vonat,
nem hallá meg erőtlen hangomat.

1941

 

 

 

Szép temető

Már az idő őszben gázolt vala
s Mindszentek Napja is elközelgett.
Hárman jártunk a Szép Temetőben,
napszállatkor, pirosuló időben.
Jaj, be szép volt a Szép Temető!
Nem gyertyák, a fák világítottak,
vadcseresznyék, bükkök piroslottak,
mindmegannyi szép angyali fő!
S a temetőkapuból út fakadt;
lábunk kapdosván, sapkánk dobálván,
vígan vonultunk a domb alatt.
Furulyáztam. Öcsém harmonikázott,
húgocskánk hegedült.
Mendegéltünk csapni nagy vígságot,
midőn a halál ünnepet ült.
S jókedvünk vala, mivelhogy éltünk,
sőt, aznap fogadtunk új lakást,
négyszobásat, nagy kert közepében,
sírbolt is járt hozzá, gőzfűtéses!
Ennek szólt hát víg ugrándozásunk,
hogy most már a föld alatt se fázunk.

1941

 

 

 

Halál szele

Meghalt napunk; a nyár rég meghala.
Őszi alkony a halál hajnala.
Jaj, aki őszi alkonyatra ébred,
suhintását érzi halál szelének.
Halottakban és száraz levelekben
most fáj minden, mi visszatérhetetlen.
Az égbolt végtelen szép szőnyegén
virágokat hímez a Nap, szegény;
szívem, órjás, világ alá gurult Nap,
lilás színekkel hímezi a múltat.
De érte nyúl a kín fekete karja,
belészakít s rettentőn megcsavarja.

1941

 

 

 

Szent György-komplexum

Nemhiába Szent György-napján születtem:
a Sárkány minden évben eljön értem.
Formát változtat és nemet cserélget,
de jön, de jön és rámtámad bizonnyal.
Ki sose tértem! Küzdöttem iszonnyal,
viaskodtam szablyával és szigonnyal,
s noha fejét eddig mindig levágtam,
szívét, belátom, el sosem találtam!
Most tört reám a legnagyobb haraggal!
Megszorított s már-már torkom harapja.
Szörnyű testét, tudom, hiába vágom.
S egyedül vívok vele a világon!

Kolozsvár, 1941. november

 

 

 

Mese-invokáció

Járuljatok elénk, régi mesék,
hozzátok a csodák üzenetét!
Igérjétek a hűség diadalát,
s hogy minden kín kárpótolja magát.
Lám, a banya, lelkünk örömire,
a tűzbe vész a mese végire;
a szörnyeteg saját zsírjába sűl,
gonosz zsarnok pusztul dicstelenül.
Gyilkos bosszú saját hamvába hull,
s két árva gyermek egymásra borul;
folyóba fúl a sanda üldöző,
s minden sebet beforraszt az idő!

Kolozsvár, 1941

 

 

 

Alkonyati symphonia

A lehullt Nap aranyos ekéje
vörös csíkokra szántja az eget;
mielőtt még belehullnék az éjbe,
magamhoz szólítom emlékedet.
A lehullt Nap vér-rozsdás ekéje
irgalmatlan szabdalja szívemet.
Rimánkodón nézek a messzeségbe
s a felhőktől esengem képedet.
Tíz napja múlt, de mintha ezer éve
történt volna, mint egyetlen csoda
az egyszer élő ember életében,
melyet a mennyre festettek oda!
*
Lábad nyomát hiába keresem a réten,
elmosta az eső, felszívta a sár.
Dalaidért minden fülhegyezésem
hiábavaló: mint az őszibogár,
mezeimből úgy eltűnt a szavad.
Az általános őszi tünedezésben
belőled a földön semmi se maradt,
mindenestül ott vagy a lila égben!
*
Megfoghatatlan tragikum lilája
foglalkoztatta akkor az eget.
Földi szín-é, kérdeztük, mit reája
az erdő nyűtt bundája visszavet?
Egyszerű volna. Máshol van a nyitja.
Ott valami egyszer történhetett.
Hogy micsoda, halottak síri titka,
s annál homályosabb, ha kérdezed.
Tán régi les, drámába fúlt vadászat
emléke lobbant újra fel oda,
egy szűzi őz, angyali tiszta állat
hörögte fel, hogy élni volt joga?
V-ből kilőtt vadludak visítása?
Feltükröző vérmocskos harcterek?
Az Armada sistergő pusztulása?
– kérdezgettük s nem jött rá felelet.
*
De már tudom. A titkot megtaláltam.
S annál szentebbül nézem az eget.
Porból, fényből, tündér színekre váltan,
hatalmasítja fel emlékedet.
Velünk történt meg ott az, ami történt.
S az égre írt roppant szomoruság
pusztíthatatlan égi örökünkként
hirdeti majd évezredeken át:
szerelmünk nem volt emberi valóság,
csókunkban két tündér ölelkezett,
kik egymást féltvén, úgy megkuruzsolták,
hogy kettejükből lőn egyetlen egy!
Testetlenül is így levénk egy-lélek.
Testünk egymásért most azért nyilall,
azért szakadnak ki belőle részek
s küzd a hasadtság borzalmaival.
Friss holt vagyok, kiből elszállt a pára,
vagyok nagy erdőn vérző árva őz,
fáradt vadlúd, kinek a visítása
legordasabb vadász-szívet legyőz.
S tudván: szerelmünknek nincs földi mása,
mégis hittel mondok jóéjszakát.
Vadludak véghetetlen vonulása
vezéreljen e vad világon át!

1941. november 1.–november 13.

 

 

 

Önpanaszok

Kölcsey Ferencnek Szemeréhez írt levéltöredékei szabados jambusokba szedve
 
Mért nincs, ki lelkem sok-sok
árnyalatját dalbaöntse,
kifejtse szorgalommal?
Kölcsey
 

1

Az ég mindennek bőven osztogat
örömet s bánatot.
De szívet, mely magától így gyötrődjék,
mint az enyém, még senki sem kapott.
Érzem, ez engem gyorsan megemészt.
Hadd emésszen! Olyan időket értünk,
melyben sokáig élni nem óhajtunk.
 

2

Én csak azért bosszankodom: miért van
charakteremben a könnyelműség
lélekvesztő érzékenységgel egybenőve.
Ha csak az első volna meg belőle,
képzelt gondtól a fejem sose főne.
De miért ez értelmetlen panasz?
Sietnek napjaink, lomhán avulnak –
ám némelyek örökre ránkragadnak.
 

3

A jó s a rossz tűrésére az Isten
erősbet, mint az ember, nem teremtett.
Káromlom is a nevelési elvet,
mely spártai szent durvaság helyében,
áthéni lágyságot plántál belénk
s azt cselekszi, hogy Goethe Wertherére
éppúgy sírunk, mint Müller fityogásán,
s látunk embereket, kik Wilhelm Meister
nyers lapjai felett búsan szipognak.
A Római Elégiákra is maholnap
az olvasók – megérjük – felzokognak.
 

4

Olyan vagyok, mint görög dithyramb:
egy érzésből a másba ugrom által,
s ezer gondom egymást kergetve szárnyal.
Mért nincs, ki lelkem sok-sok árnyalatját
dalbaöntse, kifejtse szorgalommal?
Én magam ezt nem tehetem magammal.
Vagy hát lelkünknek azon állapotja,
melyet kívánnánk zengve magyarázni,
nem kell elébb eltávozzék mitőlünk?
 

5

Mégis szép, mégis jó ez a világ.
Ha egyszer minden becsületes ember
két társra lel csak, kiben nem csalódik,
bizony mondom, panaszra nincs okunk.
A tömeget hagyd csak a maga útján,
térj ki előle, mert elvonulásod
megadja majd óhajtott nyugodalmad.
Lappangva élj – tanítja Epikúrosz,
s a filozóf tanítások közül
ez az, melyet legjobban megtanultam.
 

6

Emlékezem. Lelkem tüzet fogott.
Gyuladékony szívem áldás, nem átok.
Még az elébb a közért zokogott,
most önmagukat emésztik a lángok.
S mintha ért volna mágiás ütés,
erem dagasztja boldog érezés,
mert boldoggá teszen az a remény,
hogy több ütést is elviselek én.
Én, mondom én – de értem csak a lelkem.
Ah, a halandó test már rothadoz!
De ez panaszra semmiképp sem ok:
Emberfia, rajtam ne szánakozz.
 

7

E percben ismét könnyezik a szem,
mely sírni csak nagyon későn tanult meg.
Az ifjúkort megjártam ál-hősiesen,
lelkem kölcsönzött érzelmekre gyúlt meg.
Nyomorult ember! Hős sosem valál,
csak mindig érzelgős. Nem szégyelem
megvallani, micsoda gyötrelem
az enyéimtől elszakadva élnem,
noha, mint köztök, messzebb sose éltem
enmagamtól, s öltek apró bajok.
S mégis, seholsem sírtam életemben
búcsúzkodó könnycseppeket, csak ott.
 

8

Itt a levél, homályos, rosszul írt,
de szívhez szól, de szívből folyt bizony.
Ott engemet szeretnek s rossz neven
ki venné, hogy most könnyem hullatom?
Nincs visszásabb állat, mint némely ember,
mert ez a némely ember szüntelen
saját nyugalma ellen dolgozik.
Ahol maradni kellene, szökik,
s odairamlik esztelen, hova
nem kellett volna lépnie soha.
 

9

Felhevíték fejemet, s megígértem,
hogy elmegyek. Az indulásig
nem több, mint két vagy három óra van.
De sok történik addig, míg az alma
megérik a fán s a fűbe zuhan!
Menjek, ne menjek? Még most sem tudom.
 

10

Mit használna, ha e szent pillanatban
isteni erő által vágyaim
s óhajtásim világába repülnék?
Két pillanat se múlna s keserű
könnyeket öntenék, mint mostan, itt.
S onnét tovább, ismét távolba vágynék.
Mégis, talán már nem sírnék, talán
enyhítene – de mi enyhítene?
 

11

Amit csak leghiúbb lélek óhajthat,
mindent megadhat még a sors nekem.
De ha nem adja azt, mit úgy óhajtok,
óhajtottam s óhajtani fogok,
cinikusabb leszek Diogenésznél,
aki Nagy Sándortól mindössze pénzt kér…
 

1941. november 29.

 

 

 

Testamentum, I

Adrienne-nek

 
Teljes a haldoklás e délutánban.
Tán végső napját éli a világ?
Az ég halott-hamvas ködanyagában
varjúhadak fekete szárnya vág.
Odakünn zizegéssel-suhogással
szövődik az élet szemfedele,
s a kert felett rongy gyolcsruhába szárnyal
fa-életek rémmé vált szelleme.
Idéztelek már izzó napsugárból,
csillagfényből, erdőszagú virágból,
alkonyatból, hajnalból, éjszakából,
most idézlek a holtas délutánból.
Ne mind csak asztrál-képed küldd felém,
ne fordulj meg a hosszú út felén,
ha simogatsz, ne kapd el a kezed,
ne könnyezzék, ragyogjon a szemed!
Egyedül vagyok. S az egyedülségben
sötét gubancként ott ül a halál.
Nincs merszem, hogy emlékeddel kísértsem,
szerelemnél erősebb a halál!
Tán a nagy búcsú jajja sír belőlem?
Meg kell, hogy írjam testamentumom,
abban a hitben, hogy a vak jövőben
– ha lesz – ez lesz a monumentumom.
Amim van s volt, mind-mind Reád testálom.
Tiéd minden könyvem és papirom;
öt-hat naplóm, melyek nagyrésze álom
s minden leírt betűm Reád hagyom.
De fontossága nincs ennek a résznek,
hagyhat ilyesmit bárki bárkinek;
könyvek, versek, elégnek, elenyésznek,
mint balzsamozott, szárított szivek.
Rémekkel küzdő ifjú életemnek
Neked hagyom minden diadalát
s hagyom a vágyat, mely sosem pihent meg,
mert túl akarta élni önmagát.
Item neked hagyom az együtt átélt
felséges órák elmúlt örömét;
a levelekben rótt szerelmi kátét,
melyet meglelhetsz bennük, szerteszét.
Estéinknek csillagverő hatalmát,
álomfejtő reggelek ájtatát,
bujkálásunk minden csók-diadalmát
s búcsúzásunk könnyes alázatát.
Neked hagyok mindent – minden emlékét
s a visszabűvölés szent erejét,
a múltbafordulás szép menedékét.
Neked minden együtthallott zenét.
Némulásom zendítse meg tebenned
életemnek rejtelmes dallamát,
mely négyéves koromtól fogva zengett
– Ka-me-rún – s zengjen lelkedben tovább.
Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan.
Egy naplemente. Tenger. Akragász –
Bár élhetnék tovább tündéralakban,
Benned, aki emlékemre vigyáz!
*
Fejetlen kígyótest az út porában,
napnyugovásig verdesi magát,
s kapdosván az elszállt lélek nyomában,
hirdeti a testnek diadalát.
Elszállt a pára, de a test nem enged,
gyilkosának vad jeleket bogoz;
ám estére a szervezet kiszenved,
mert a halál hatalmas és gonosz.
Nem halhatok meg! Azért sem rogyok le!
Sujtolt testem, melyet tép, öldököl
térben távolodásnak körmös ökle,
tudja, hogy egyszer bezárul a kör,
s ha másként nem, a földet megkerülve
érek Hozzád, legendás szigetem,
metszett térképek földöntúli földje,
s attól kezdve neved lesz a nevem!

1941. december 10.

 

 

 

Várakozás, I

Jaj, mennyi nap, mennyi kárbavesző!
Tömődj velük, te feneketlen árok!
Hogy hajtsalak jobban, élet, idő,
mikor könnyes viszontlátásra várok?
Szemétre veletek, csuf ál-napok,
várásban múló életem rovátkos,
rozoga fokai egy palotához,
melynek tornya elvakitón ragyog
– mintha nem is a semmítő halálhoz,
hanem halálból a feltámadáshoz
közelednék szépen általatok!

1941. december 17.

 

 

 

Láz

Zsebkendőm is gennyes-véres,
fülemben gorilla zokog.
Avagy ti volnátok, kininnel
kiirtott láz-bacillusok?
Mindjárt pokol mélyére kerget
földöntúli kórusotok.
Rajtam most még Te sem segíthetsz,
ez az éjjel az Ördögé,
sem Asszonyé, sem Istené,
a Kórságé ez, a Dögé,
mely életet rabol, ahol járt
s követeli testem adóját.
Pedig csak nem is szenvedés ez,
nem kínlódás, csak holmi pangás,
szörnyű üresség, melybe rémes
harangszó a fülbeli kongás,
süvöltő hang, zúgó sikongás
a világűrbe süllyedéshez.

1941

 

 

 

Téli varjúhad fohászkodása

Hány is lehet? Ötszáz, vagy tán ezer?
Számlálhatatlan varjú-csóka nép.
A sápadt ég még mindég szemetel,
testüktől a fa egyre feketébb.
S ez a fekete tornádó-anyag
világunk egyetlen életjele:
veri a kertet sötét madarak
halottütő, tépett szárnya-szele.
Húsz fok hideg van s nekik élni kell!
Éji szállásért folyik a csata;
töpörödött testi erejivel
varjú a varjúnak csak ártana.
Most megnyugodtak. Holmi égi jel
villant talán bakacsin tollukon?
Most szánom őket legjobban. Mivel
segítsek szörnyű állapotjukon?
Ki kérdi tőlük: ma mit ettetek,
emberkísérő vén gyászmadarak,
ma, amikor maguk az emberek
sem igen tudják, mit harapjanak.
Mi ez a csend? Imádkoznak talán?
Kell is, hogy higgyenek valamiben,
különben meg is fagynának a fán
s cinkés tavaszt nem érnének sohsem.
S imádkoznak: „Varjúisten, teremts
a földre dögvészt, dobj közénk le rothadt
nagy húsokat, hadakat összeronts
és adj nekünk sok élőt, sok halottat!”

1941

 

 

 

Házsongárdi éjszaka

Ígéretteljesen hullong a hó.
Ez a tél még nekem ad Tégedet –
mondogatom s ahogy megyek, megyek,
fel-felvisít a kerítés-ekhó.
S egy-egy ijesztő kutyaugatás,
amely szól minden rossz kitagadottnak,
lelkem húsában savanyú nyomot hagy,
mint valami nyálas, veszett marás.
Reggelenként látok egy szamarat,
kígyóvonalban moslékoskocsit von,
bús feje lóg, szeges patkója nyikkan –
hozzá hasonlítom most magamat.
Múltam csebrét én is így vonszolom,
mint loccsanó terhét ez a kis állat,
és oly siralmasan vágyom utánad,
ahogy zöld fűre ő, úgy gondolom.
Egyszer mindennek vége lesz, tudom.
Nem sírok, mert enyém vagy, messzi tündér,
s testestül-lelkestül iderepülnél,
ha látnál most, egyedül a havon.
Azonkívül itt van még ez a hó:
novemberes, csúf kínjaimra gyógyír,
léttel viaskodó lelkemre jó hír,
borzongó csontjaimra takaró.
„Márton fehér lován béhozta a havat”
s végigporoszkált hetedhét határon;
fel-felcsapó reménykedésbe’ várom,
mind várom tőle ajándékomat.
Nem félek. Élek. Szépen húll az áldás.
Reggelre kelve kinőnek a bástyák,
s vadonatúj fehér menyét palástját
a Piacon hetykén hordozza Mátyás.

1941

 

 

 

Homokóra

Világ, te roppant homokóra,
éjed homokja be lassan pereg!
De a nappal mégiscsak közeleg,
és megfordítanak majd virradóra.
Sívó a csend, nőttön-nő a szakállam,
az ablakon csodát mível a zúzmara;
az égen csillagok angyal-hada
keres, hívén, holmi bolondságot csináltam.
Jaj, hogy szerettél! Széphistóriánkat
idézgetem s forgok ide-oda;
azokra gondolok, kiket tömlöcbe zártak,
s ki bújdosásból nem tért meg soha.
S hogy a mérföldes téli éjszakában
bár karhosszal közelebb tudjalak,
mint tengermélyi vak állatka csápja,
karom kinyúl s reszketegen kutat.

1942. január

 

 

 

Disputatio corporis et animae

Ó, szív, te kergén táncoló piros hús,
aki magad harangnak képzeled,
vad kondulásaiddal mért kecsegteted
a Halált, e rongyos, fekete koldust?
Szemem, szürkére fakult templomablak,
az istenadta fénytől mért remegsz?
tán nem a sötétet irígyeled,
egyetlen kincsét a szegény halottnak?
Dobhártya, finnyás kis hallóideg,
mért nem örülsz a száncsilingelésnek?
Nem félsz, hogy ott lent egyetlen zenéd lesz
(ez sem bizonyos!) a szúpercegés –?
Kezem, jobbik kezem, amely a tollat
most is olyan félszegen vezeted,
mintha fagybütykökkel volnál tele:
nem félsz, hogy a lélek megszámadoltat?
S általában, ti többi tagjaim,
melyeket sorra venni könnyű volna,
de mint unalmas embertan, olyan:
tán mégse gondoljátok komolyan,
hogy megszegitek a kommenciót?
Ez a lélek készül még egyre-másra
– ha már idevetődött e világra –,
s aztán meg, hátha túlfelől se jobb –?

1942

 

 

 

Seol ellen

Anyámnak, aki egykor itt élt,
a Farkas utcai templom tövében

 

1

Szeretném szavamat egyenlővé tenni
a csenddel, a csendet szeretném követni.
Kit köves századok hagytak ránk örökül,
szállani szeretnék, Templom, várad körül.
S rólad szólván, te nagy silbak az ég alatt,
ne is hang legyek most, csak szálló gondolat.
Íme, a húszfokos hidegnek csudája,
ím, az éjjeljárók privilégioma:
a megdermedt utca vinnyogó havában
feljajdul mögöttünk múltunk lábanyoma.
Ez a templom-szeglet lesz lelkem szállása,
a most itt lappangók közt majd elvegyül
és készül velük az örök maradásra,
ha majd földi útját megjárta emberül.
Ez a nagy tél, ez az élet jégpróbája.
A test elköltözött, már csak a szellem él.
Az emberség már-már hókristályra válva
pislákol a jeges túlvilág peremén.
Kollégium. Házak. Sejlő élet-árnyak,
kísértet-könyörgés lépő lábam alatt;
a szélben szabdaló, gyászfekete szárnyak,
egetverő, órjás, kékes templomfalak.
Minden szervetlenség, dermedő és jeges,
akárcsak az Úrnak szűkebb birodalma.
Hogy kérhessem Őt meg: ha van rá hatalma,
akarja, hogy mindez legyen itt végleges,
maradandóbb, mint a roppant havas hegyek,
s mint az ég kéksége a fellegek felett,
mint a cédrus, amely ezer évig terem,
vagy amint örök a szívben a szerelem!
 

2

Mi e lomha kőtömeg,
mely mágnes módra vonz engem magához?
A falak mit rejtenek,
miért ha kell, az ember éltet áldoz?
Szobra nincs s nincs benne kép,
s nincs baldakínos fejedelmi sír sem,
semmi szép hit-töltelék –
mégis, legigazabb templomnak érzem.
Csak hidegség s ráció,
végső dolgok feletti tépelődés.
Öröklétnek maradó,
istenszagú szent pinceérlelődés.
Ablakából néz a múlt,
akár anyám szeme az én fejemből,
szelíd vonássá simult
sok sebhelye a zord történelemtől.
Egyetlen nagy A-betű,
két szára közt irgalmas bémenet van,
s roppant emlékezetű,
öreg bölcselkedés a boltozatban.
Hol van az építtető
fohásza? Tán a mennyezet beitta;
s a más hit kecsegtető
pompája? Eltűnt. Mord lett s kálvinista.
Hol a „gyászversezetek”,
melyeket elő itt mondogatának,
s felsorolt bősz érdemek?
Elkeltek vásárán a hiúságnak.
Hát a cifra sír-ruhák?
A sok, ezüst szeggel kivert koporsó?
A gyertyák, csengők, csuhák?
Meg nem maradtak, mint falon a borsó.
Elmúlt itt, ami múló,
lévén a múlás sorsnak végezése;
ál-érdem, akár a hó –
s nevét az égre még senki se véste.
Cifraság-hit: jégszobor,
mely bensőbb hit napja tüzén elolvad.
De zord hitet se láz, se kor,
semmi ármányossággal el nem olthat.
Kripta romlad, hír csitul,
a név levás, pók háza lesz a címer.
Farizeus csalásra túl
Halál könyörtelen szózatja rímel.
Nemhiába mondatik
a halál a „földkerekség Urának”,
a koporsó pedig
„minden élő rendeltetett lakának”.
Lám, jó nagyjaink pora
mind szélbe szóratott rablók kezétől;
nincs kő, mely hírt mondana
Bethlen Gábor dicső nyugvóhelyéről.
Jaj, te vak ország, Seol,
benned szemernyi porrá zsugorodnak
s nem lelik egymást sehol
a „minden rendbeli” árva halottak!
De te, Templom, őrized
lelki javát híveid legjavának,
tovább plántálod hited
s tartod magad évezredes kovásznak.
Szent kövek, szent tanitás,
templom az utcában, mely maga templom,
eleinktől a hibás,
hiú világ ellen kész testamentom,
égi barlang, szent-terem,
te nem szerencsés balzsamos halottak
testét őrzöd! Jeltelen
múlt háza vagy: erdélyi Pantheon vagy!

1942

 

 

 

Születésnapra, I

Adrienne-nek

 
Ne csüggedezz, szivem,
A cinke szól!
S láttam, piros kocsány buvik
A föld alól.
A lepke első repülés
Örömét sejtve száll.
Minek ez a menekülés?
Nincs is halál.
A Hója oldalán a gaz
Kék füsttel ég;
De mire szaga ideér,
Ibolyaszag.
Mely végtelen telünkön át
Lepte lelkünk gyepét:
Gyújtsuk fel a bánat gazát
S nézzük, hogy ég!

1942. március 25.

 

 

 

Viszontlátás

Pesten vagyok, ismét Közöttük!
Egy-kettő híjján együtt a család.
Félő, ilyen nagy gráciát
nem adhat többet a világ.
Ezért nem tudok hát örülni,
ahogy a kisgyermek szokott?
Micsoda lappangó bajok?
Valaki mindjárt felzokog…
Egy sunyi árnyék jár közöttünk,
meg sem merem nevezni már –
Húnyó tűzhely felett megáll,
parazsat lábbal szétzilál.
– Lelkem kezek, mért integettek?
Együtt vagyunk – s már búcsuzás?
Körmöm benneteket mohás
sírkövek alól is kiás!

Budapest, 1942. április 12.

 

 

 

Archaeologia

Egész délután túrtam a hegyoldalt,
szakadt a föld s hulltak a cserepek,
szürkés-piros, mállós rögökre sorvadt
korsó-maradványok, amelyeket
még csak rekonstruálni sem lehet.
S mindennemű csontocskák is gurultak,
lapockák, forgók, régi peggyesek,
még nagyobb dicsőségire az Úrnak,
ki – ha fújják a Végítéletet –
belőlük így-úgy párat összeszed.
S az órák észrevétlen sikamultak,
amilyen gyorsan csak ehelyt lehet,
hol kőkori romok jelzik a múltat –
mire felnéztem, már esteledett,
s piros nyílként szálltak a fellegek.
S most: kezemben tízezeréves balta,
diadallal felmutatom a holdra:
öreg, megismered?
De a számlálhatatlan emberöltők
mélyére e rideg csillag helyett
révült arcom mered.

Kolozsvár, 1942

 

 

 

Hőség izzó párája leng a tájon…

Töredék
Hőség izzó párája leng a tájon
s a változatlanság fensége,
s benne az ember tűnékenysége,
mulandósága hogy ne fájjon?
Hogy ilyen volt itt minden 1000 éve
s ilyen leszen 1000 év múlva is.

1942. augusztus 27.

 

 

 

Két szonett a magyar irodalom zivataros esztendeiből

 
Azért előre mindenféle dibdáb,
Hancúzni a Parnasszuson mezitláb!
Arany: Vojtina levelei öccséhez
1
Urbánus költő gondja
Takarítom a vén disznóólat,
könyökig vájkálok a vad mocsokban,
munkám a szemétnek s ganajnak roppant
istensége előtt vak hódolat.
Mögöttem kandi kanmalac röfög,
s míg távolítom ronda ürülékét,
görnyedt hátamra a tavaszi kék ég
áldóan oszt sugaras örömöt.
Hányom, kotrom a bűzhödt anyagot
s kérdem magamtól izzó munkalázban:
vajjon most már elég népi vagyok?
Vagy már hiába, éltem elhibáztam?
S a népi költők juszt is csak azok,
kik Pesten költenek, a kávéházban –?
2
Népi költő búja
Üldögélek egy pesti kávéházban,
három hete nem láttam a Napot
s nem bolyongtam a zöldellő határban,
ha kell, ha nem, verset firkálgatok.
Már elolvastam kétszer Zarathúzdrát,
hatszor bejártam a Műcsarnokot,
otthonosak lettek a pesti utcák,
s vendégül látnak finnyás szalonok.
Bajszom megnyestem, körmeim ragyognak,
s télvíz idején – hej, szépasszonyok! –
lábszáram kurta alsóban vacog.
De a kiskésit! Ezeknek a rothadt,
asszimilált polgári ficsuroknak
hóttom napjáig bugris maradok!

1942

 

 

 

Viharvirág

Apámnak

 
Félelmes ez a növényi halál-szag,
szaga a rejtelmes bürökvirágnak,
melyet messze a jégeső levert
s a fergeteges szél idesepert.
Ez a virág, mint némely vad, merész nép,
íme, holtában hirdeti a létét,
a híre rémséget és bosszút foganva
elszóródik minden távoli honba.
Ez a szag ama rejtelmes elem,
melynek varázsától gyermekkoromban
– lett légyen a vihar bármily goromba –
fenségessé vált minden félelem.
Volt úgy, hogy akarva s nem is akarva,
ki kellett állanom a zivatarba,
talán hogy edződjék bennem a lélek,
talán hogy azután majd még vadabban,
még istenibben érezzem, hogy élek.
Most a fekete fellegek rohannak.
Aki a mezőn kintszorult, jaj annak.
Világ hátán veszett szél dühe csapdos,
villám-sárkány eget-földet harapdos,
és én magam-próbáló szörnyű kedvvel
birkózom a villámos fergeteggel.
Ez a gyermekkori növény-halálszag
jöttét hirdeti mindenféle gyásznak.
Ó, ez a vihar, megöli a kertet,
ó, ez a vihar mindent elseperhet.

1942

 

 

 

Városvégi ősz

Hogyne gyilkolná az embereket,
ha így emészti önmagát az élet!
A természet ijesztő gyorsasággal,
szemlátomást csavarodik őszbe;
rossz nézni is, mi történik a fákkal.
A hold a napot végképpen legyőzte:
éjfelesdit játszik a délutánnal,
öt óra sincs s máris „hasamra süt”.
Hol vannak a délceg kukoricák?
zörögve bújnak egymáshoz a zsupban,
a szemre immár várnak a rucák,
s megemésztik földetseprő begyükben.
Tegnap kezembe került pár arany cső,
morzsoltam őket régi morzsolással,
égő kemence s bélelt-öblű bölcső
között, húsz esztendő előtti
állapotommal való azonosulással.
S körülnéztem: nagymama hol van?
A délutánt ilyenkor merre tölti?
Talán a disznót eteti az ólban?
Mert nem ropog mellettem az öreg kéz,
mely gyorsabban fejtett tíz ifjunál,
hajtotta valami beteg igyekvés:
a véneket serkengető halál.
S be rég nem fejtett! Be rég idehagyta
„az ő munkáját”: a rucatömést,
a késköszörülést, tyúkültetést,
a foldozgatást, palacsintasütést
s vénasszonyok más foglalatosságát,
mely nélkül nem esett jól a falat –
s be rég nem csapdoshatta meg a párnát
első unokája feje alatt!

1942

 

 

 

Szentségtelen szonett-töredékek

Iszonyatosan únom a szabályos
renddel folyó, egyforma életet;
csakhogy a szabálytalant is utálom,
s az újtól, idegentől rettegek.
Testem mindennemű követelése
undorodást kelt bennem, és beteg
vággyal gyűrkőzöm a semmittevésre.
*
Meguntam már küszködni a hideggel,
s mint kimerült katona, szívesen
adnám magam meg, feltartott kezekkel,
ha tudnám, hogy túl nem bánt senkisem.
Mert megöli a torzonborz valóság
azt, aki nem készült rá ügyesen,
s égre nézve várta a múzsa csókját.
*
Egymást hajkurásszák vad mendemondák,
s az ember hallja, amint nemzetét
egy szomszéd csillagról mint ostorozzák,
s hogy kergetik nyájacskánk szerteszét.
Ellentállást ne várjon senki tőlem!
A kétségbeesés addigra szép
madárijesztőt fabrikál belőlem,
s megcsókolom Fortimbrás nagy kezét.
*
Mért kötik fel a tyúktolvajokat?
Jaj a horpadthasú, csikasz magyarnak!
De aki illő módon lop sokat,
annak bűnére mentséget agyalnak.
Mindennek titka a szépbajszú ügyvéd,
ki – hogy ne gyártson örök rabokat –
fejükre kéri a bitófa üdvét.
*
Isten megverte azt a társadalmat,
mely kétes erejével visszaél,
legfőbb jelvénye a hóhérkötél
s kolduson gyakorolja a hatalmat!
A hóhérnak tyúkszem nőtt a kezére,
alig győzi, iszik, s éjszaka fél;
pihentető álom nem jő szemére,
és didereg, mint a nyárfalevél.
S ha végre alszik, szörnyű álmokat lát:
akiket ő akasztott, őt akasztják,
s akasztófástul elviszi a szél.

Kolozsvár, 1943. január 20–22.

 

 

 

Országút mellett

Annak, aki ilyen „kartács időben”
éppen az országút mentén lakik,
történelemben lesz még része bőven,
hiába zárja be az ajtait!
Itt megy az út neki a Monostornak
s hajladozva fut a Nagypiacig,
ahol aztán három irányba olvad.
Látott már dákot, látott rómait,
és ötszáz éve épp ezen a részen
látta vesztébe futni Budait,
vad népével a Püspök ellenében.
Rákóczyt is itt verte a tatár,
itt rogyott össze halálos sebében.
Mit meg nem érsz még, gyalui határ?

Kolozsvár, 1943. január

 

 

 

Fajbiológiai látomás

A minap a hires fajbiológusnál voltunk vendégségben,
ki bájos ifju nejével egyetemben
az Állami Állatkertben lakott,
lévén, hogy a kormány, kisérleti célra
egész állat-állományát felajánlotta…
Rózsaszín-ruhás leánykák fogadtak,
s a rácsos vaskaputól befelé vezettek,
szép zöld pázsitra, hol állt már a bál!
Útközben láttunk egy búbos-galamb párt,
amint éppen a fajfenntartásnak éltek
– s ahogy én szellemeskedve megállapitottam –
bízvást a fajbiológiai felfedezések
korszerű útmutatásai szerint –
(A rózsaszínruhás úrilányok nagyokat kuncogtak
zavarukban, mire én, az erény éber őre,
egy jól irányzott pisztoly-lövéssel
szétzavartam a parázna galambokat…)
A park tavában egy pajkos orrszarvú nőstény
épp várta, hogy a szőrös víziember,
Hany Istók ükunokája, tegye már meg
fajkeveredésre vonatkozó ajánlatait –
s csupasz farát buján felmutogatván,
a nádas vízben nagyokat bukfencezett.
Később körüljártuk a gótikus kis templomot,
mely – nyilván a hajdan idők
városfejlesztési rövidlátása folytán –
az állatkert kellős közepén emelkedett,
úgyszintén itt volt, nem messze, a bordély,
mely, last not least, és mutatis mutandis,
szintén mindenestül, a fajbiológia szolgálatában állott.
Az egybegyülteket, később, mikor a hangulat már
emelkedett volt, Szabédi László szórakoztatta
egy kis jazz-zongorázással – amit irodalomtörténeti
fejtegetésekkel melodramatizált,
hirdetvén a versnek műfajok közti felsőbbrendüségét,
s rugdosván megvetőleg olykor a rozoga zongort…
Jómagam pedig – ki a bohóckodásról,
úgy látszik, már sohasem szokom le,
anyaszülten másztam a fentemlített templom tetejére,
megkapaszkodtam tornya gótikus márványbütykein,
s abból a szempontból gyüjtöttem néhány percig észleleteket,
hogy a férfiúi meztelenségre
egy ötszáz éves templomtorony
miként reagál…
Kisérletemnek boldog zuhanás vetett véget –
vakító villanással az agyamban,
hogy életem áldoztam a Tudománynak!

Kolozsvár, 1943. február

 

 

 

Virágvasárnap

Azt mondják, máma van Virágvasárnap.
Nézzük meg, az emberek mit csinálnak?
S mivel ilyenkor ez a rendje,
menjünk mindjárt a cinterembe.
Amíg ez tart, úgy sincs igazi ünnep,
amíg ez tart, nincsen vakáció.
Vigasztaljon a cinterem bennünket,
ahol sírdombon áll a dáridó.
Ó, micsoda víg tarkaság!
Mint egy rét, melyen százféle virág.
Ki látott ily nyüzsgést a temetőben?
Több az élő, mint a holt a földben!
*
Egy fickó bakfüttyöt ugrott a sírkereszteken,
egy más kerékpárral ereszkedett a kripta dombján,
a hantok közt rabló-zsandárt játszottak vad fiúk,
friss fűzfasíppal váltottak jelet.
De egy szakállas, szemüveges ember,
ábrázatán igaz töredelemmel
s nyitott, fekete könyvvel a kezében,
minden stáció-oszlopnál megállt
s oly forrón suttogott a vak cölöpnek,
s révületét kövenként úgy fokozta,
hogy csak belémdöbbent a furcsa kérdés:
mit tesz majd fenn, az utolsó keresztnél?
Talán csak nem feszíti meg magát?
*
A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben
fürdette a parányi templomot;
s mint valami monumentális röntgen,
karcsú hajóján átvilágított.
Két kakukk szólt a zsendülő berekben,
egymástól kérdezgette: meddig él,
az esztendőket osztogatta bőven
s nem egy okos tapasztalást cserélt.
De a holtak ezen csak mosolyogtak,
szájuk ráncát keserűbbre vonák,
mintha egyenesen ezt mondanák:
„Ne tartsatok minket bolondnak!”
Aztán nekem is eszembe jutottak
a véghetetlen téli harcterek,
ahol most szintén jóskedvű kakukkhang
kong emberi maradványok felett,
az új lombból minduntalan kibukkan,
s mint egy király post mortem érmeket,
osztogatja az arany éveket;
s eképp a hősök, hullaként oszolva,
megtudhatják, meddig élhettek volna.

1943

 

 

 

Azon az órán…

Azon az órán, amidőn a réten
a fű a legbúsabban lengedez,
a bőregér az égnél feketébben,
zörgő szárnyán rovar után evez,
a holdvilág, az eltört mátka-gyűrű,
nagy, kővévált felhők közt darvadoz,
a levegő lelkek hadától sűrű
és túlvilági könnytől harmatos:
állj meg, ember, a hűvös erdőszélen
és szólítsd csendben halottaidat,
szívedből szívükig búsan-merészen
építs valami szép felhőhidat.
Létezésüknek kóstold meg a titkát
s a kósza lángból, mely feléd lobog,
fogj el bár egy jánosbogárnyi szikrát,
s vidd magaddal, mint boldog zálogot!

Kolozsvár, 1943

 

 

 

Csúf szerelem

Nem is tudom, hogy nem vehettem észre
ideibe:
életemet már vagy tizenhat éve
halálnak osztom, hadd vigye!
Mindebben a szerelem örök éhe
s nem más az ok;
lelkem-testem rostjaival tetézve
futnak el tőlem a napok.
Attól fogva, hogy elérik az embert
az áspirációk,
a sóvárgások s kamasz-égedelmek,
melyek csak létet-rövidítni jók,
a gyermekkor egésze száz darabra,
emlékcserépre hull;
kezünk mellett a legutolsó labda
is elgurul.
Jaj, a méltatlan s érdemetlen
oltárokon
való áldozatok s a sok fejetlen-
szobor-vásárlás szabott árakon!
Ki ismerné meg első szeretője
arculatát,
ha az egy nyári éj alkalmi nője
vala – pedig nemcsak pár garasát,
roppant háláját is elnyerte akkor
az ifjúnak,
kinek ez a dicstelen és hazug kor
első asszonyt forgalmi áron ad.
Sírni szeretnék. Sírjatok! A boldog
csókok felett
egy iszonyú kukucskáló vigyorgott,
zsaroló vámot vérünkből szedett.

1943

 

 

 

Orbán-napja

Hideg májusi kert!
Micsoda zordon évszakok
rejtőzhetnek tebenned?
Micsoda tél- és őszmagok?
S ezek a felhők hova mennek?
Hová viszik reményem, kedvemet?
S hol pihensz le, május, te kedvbeteg –?
Nyugvóhelyed temető sarka-árka,
virág szemét-domb, amelyet
csókot nem látott orgonák –
halál-látott koporsófedelek –
s elhervadt koszorúkból gyűjt a Párka,
s díszít, cifráz, mint vénlány otthonát.
 

1943

 

 

 

Borostyán

Kezemben egy fehér borostyán,
május, május: hová loholsz?
Kihullok egy fekete rostán,
jaj, zuhanásom szörnyű gyors.
Borostyánszag, légy síri postám!
Síromba szállj le, s újra lengj föl,
hozd csókok mézes bársonyát,
hozz hírt csókos, vén cinteremről,
hol mindig történnek csodák.
Bár Te maradj a szerelemből!

1943

 

 

 

Kirándulás

Levél öcsémnek
 

1

Kinek köszönjük ezt a pár napot?
Minő istennek tegyünk fogadalmat?
Talán Castornak s Polluxnak, akiknek
rom-templomában kettőnk sorsán
egykor fennakadt volt döbbent figyelmem
s az álom-szaggatott keserű lélek
testvéri létünk kettős oszlopát
szépmívű árhitrávval fogta össze –
Római álmoknak köszönhetem,
hogy megtudtam, kicsodám nekem ő.
Mert álomügyekben is ugyanazzal
a gyermekkori kettősséggel, ősi
szét-nem-válhatósággal szerepeltünk,
amellyel egyszer, kisgyermekkorunkban,
megúsztuk a szénapadlás kalandját,
mikor-is ő, bátyját már elveszettnek
tartván, a szénaeregető lyukba
rögtön utánam ugrott vakmerően,
hogy a borzasztó fekete gödörben
azonnal együtt pusztuljon velem…
Szerelem s barátság közt mily adottság,
milyen elem a testvérszeretet?
A barátságnál több és áldozatban
a szerelemnél tán nem kevesebb.
De ha ilyen, ki mondja meg, belőle
mért csap ki sokszor a vak gyűlölet?
Húsz éves korunkig s még azon is túl,
olyan volt bennünk a gyűlölködés,
hogy úgy csak két egyanyában-fogant
acsaroghat egymásra; de a mélyben
már ott lappangott ez a szeretet,
sőt, gyűlölködésünknek éppen
ez lehetett oka: mert akik egymást
a kelleténél jobban szeretik,
az ember s ember közti különbséget
azok tudják a legkevésbé megbocsátani.
De az egymás nélkül, egymástól messze
töltött napok apránként megmutatták,
hogy kettőnkben mi minden végleg egy!
Ikrek vagyunk a végtelen időben,
hol másfél év vagy másfél óra mindegy.
Az esztendőkből hulló szürke por
satírozó papírként bánt velünk:
ahogy bevon, beárnyékol bennünket,
mind több és több közös jegyünk mutatja,
s nem lehetetlen, hogy a tág időben
egyszer saját anyánk is összetéveszt…
 

2

Odaadnám jobb-felem: teljesülj ki!
amit szeretsz rajtam, legyen tiéd!
Háramoljék rám minden felelősség,
minden próba és minden szenvedés.
Vidd belőlem, mit egykor irigyeltél,
mi egykor jobbnak, többnek látszhatott,
s mire akkor magam is büszke voltam;
fogd, itt a bátyaság minden java,
mellyel bizonytalan tartamú hírre,
utazásokra és vegyes emlékű
szerelmekre tevék szert, mialatt te
jogot s avas törvényeket magoltál,
sötét, udvari hivatalszobában
osztottál földet földnélkülieknek,
s véghetetlen kültelki laktanyákban
aludtál ötvenedmagaddal, szalmazsákon.
– Egyem ezentúl én a kisebbik fiú kenyerét,
mely durva, mint a kő s keserves,
a Toldiban éppúgy, mint minden népmesében.
 

3

A nagy halat, a gyalui fogást,
horgunkra nem is a véletlen küldte.
Ma, harmadnapra, tisztán látható:
ez az ügy holmi szép vízi varázslat.
Szakértők mondják, ekkora halat
Gyaluban talán még sohase fogtak;
s hogy engedett a vásott rossz zsinegnek,
gyanúm alapját külön bizonyítja.
Talán ezért esett meg e csoda,
s azért volt ritka zsákmányunk közös,
hogy e hatalmas természeti élmény
lelkeinket mégjobban összekösse
s még gyakran foghassuk ki álmainkban
ugyanazt a rettentő nagy halat,
melyet a valóság egy hihetetlen
pillanatában, kedd este, kifogtunk.
Hogy mindig érezzük, bármerre járunk,
a vesszőfonásos nagy gát szagát,
mely este elindul a hegyi széllel,
bejárja a felvéget tisztítólag,
s roppant halakról, koronás kígyókról
s más csodákról hoz hírt a gyermekeknek…
Ma is künt jártam ugyanott, a parton,
kevéssel az országhatár alatt,
a sejthető, egykori gyepűelvén,
ahol a víz a sziklából kiomlik;
még látszik a nagy küzdelem nyoma:
a köveken itt-ott hatalmas pikkely
fénylik-ezüstlik; fillérnél nagyobbak;
parti hangyák bajoskodnak velük,
cipekednek a nagyszerű teherrel,
melyet nyilván nem téli tápláléknak,
hanem valami emlékműnek szánnak,
mert ezek az állatkák egy ilyen nagy,
mythikus lény értékét tudva-tudják.
Lábnyomunkat is láttam a homokban:
hogy húztam! Hogy ugrottál rá a végén,
hogy vissza ne vergődjék-hánytorogjon
zöld birodalmába, hol Anteusként
ismét ő lesz az úr! – Hogy leteperted!
És győzedelmeskedett a hatalmas
vízilényen az ember ravaszsága, izma.
Nyomunkat apró, törpe-népre valló
lábnyomok szántják: a nagy tett helyén
reggel cigánygyerekek zsinatoltak,
beszélték a hőstett részleteit,
halunk nagyságát fákon mutogatták
s derekukon, jelezvén, hogy már készül,
bokrosodik az új vízi legenda.
Egyik meg így lelkendezett románul:
– Jaj, istenem, ez volt a halak anyja!
 

4

Még nem tudtam, hogy már jó messze jársz;
állandóan vártam a régi füttyszót,
ki-kiálltam az útra és kerestem
alakodat a fűzbokros kanyarodóban.
Zengve tombolt a teljhatalmú nyár,
őrölt a forróság-malom.
Túl a határon reccsenő dörejjel
robbantották a sziklát – fedezéknek –,
és mint magasból hulló kő a vízbe,
bele-belecsattant a levegőbe
egy-egy éles katonafegyver-lövés.
Ismét kísért a bús erdélyi ügy,
mely itt, vagy ott, mindig elszámolatlan.
Valamit forral-érlel ez a nyár,
minden nyarunknak legforróbbika;
egy fán ülünk, melyet őrjöngve váj
szarvával a mesebeli bika.
Vajon éltünk-e eleget ahhoz,
hogy el tudjunk szakadni e világtól?
Fogtunk-e annyi halat életünkben,
hogy aztán holtunkban ne keveseljük
a horgászásban eltöltött időt?
Fürödtünk-é annyit a vad vizekben,
hogy a föld őrlésében ne kívánjuk
a nyitott szemmel úszás örömét?
„Ha el kell esni, hát itt essem én el,
védelmezvén e szomorú határt;
mikor szemem e dombokon legel,
Thermopylét tökéletesen értem.
A történetíró nem túlozott.
De értem régi törvényünket is,
mely külországban háborút viselni
fejedelmünknek nem adott hatalmat:
az idegenföldi elhantolástól
mentsd meg, Isten, ellenségemet is!”
„Azért ott Túl se lehet rossz a dolga
az embernek – mondtad hazajövet –,
mert ha szépen elsorolom magamban
a fiúkat, a sok vidám s komoly főt,
kiket kórság, golyó előre küldött,
nem hihetem, hogy majd ne várjanak rám,
s ne készüljenek víg fogadtatásra.
Ők Odaát azóta már bizonnyal
új egzisztenciát teremtettek maguknak,
az itteni, abbamaradt helyében;
labdájuk is van valószínűleg,
valahonnan került egy pakli kártya,
s leányra is szert tesznek hébe-hóba –
egyszóval olyanformán éldegélnek,
mint itt a fogolytáborok lakói.
Ha majd érzem, hogy közeleg az órám,
addig mondom, mondom a nevüket,
míg csak köztük nem érezem magam.”

Kolozsvár, 1943

 

 

 

Halászdal, I

Karthauzi szekfűt, de sokat, sokat!
közéjük csak kakukkfüvecske férjen,
borítsák el a síromat,
borítsák el egészen!
Hányszor vonultam szűz réteken át,
a vállamon tarisznya és halászbot,
rúgtam a hajnal harmatát,
zsinegemen a szellő citerázott.
Hányszor telt el a drága nap,
s egy hal nem sok, annyit se fogtam –
de vad hitem csorbítatlan maradt:
holnap jobban megy majd, sokkalta jobban!
És megvigasztalt a berek, a rét,
s piros foltokban a karthauzi szekfű,
menekülő Daphne sajgó sebét
érezte meg a közöttük igyekvő.
Ültessetek hát síromra sokat,
szolgáljon balzsamos vigasztalással,
ha ott lent majd a nagy kín hasogat:
hogy nem birkóztam meg az elmúlással!

1943

 

 

 

Búcsú Budapesttől

B. K. Gy.-nak

 
Roppant város, benned semmi nyomom!
Pedig itt éltem, vágytam és lobogtam,
száguldoztam, mint új Bellerophon,
egy árva percig sem ülvén nyugodtan.
Hol vagy, ifjan hajhászott szerelem,
megcsókolt lányok, meglakott lakások!
Ki játszik ily lelketlenül velem,
hogy nyomaimra sehol sem találok!
Maholnap nincs, kitől búcsút vegyek,
kihez éjjeli szállásra mehessek;
vonathoz kísérő kedves helyett,
majd integethetek a sváb hegyeknek.
Az élet füst, Budapest kő s hamu;
az ifjúság csak egyszer hallható dal;
a szerelem sebeslő iramú
ár: packázik törékeny csónakokkal. –
 

Budán, 1943

 

 

 

A kor dicsérete

Részlet
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Történelem gyűlölet-folyam,
híg semmi tengerébe dönti habját,
s ha majd a gépek egymást összeszabják
s az életúnt Föld csillagnak rohan:
akkor eljön az Utolsó Itélet,
de nem az, melyet nagyanyánk igért
– sírok döccennek, a holtak kilépnek,
kürtök szavára feltámad a lélek
s elnyerjük a megszolgált pályabért –,
hanem ennek iszonyú talmi mása,
melytől az Isten fél, nem lesz jelen,
szemét is behunyja, csak hogy ne lássa,
és hagyja, hogy bűnös és bűntelen
együtt gebedjen gödriben rakásra.

Kolozsvár, 1943

 

 

 

Nem Tőle félek

Nem Tőle félek! Sőt, néha kívánom:
legfőbb balzsam sok gennyedő sebemre,
s egyetlen bizonyosság e világon –
de Mont-Blanc-súllyal zúg le életemre
s irtóztató kín-áradat alá nyom:
évmilliárdok Semmi-végtelenje!

Kolozsvár, 1943

 

 

 

Légoltalmi litánia

Ki napokig vala néma,
bőg, süvölt az éji rém, a
háztetőn ülő sziréna.
Jönnek! Vivát, Európa,
kezdődik a szörnyű móka,
végítéletből főpróba.
Vártuk, vártuk azt a percet,
mikor foszfor-bomba serceg
s mindenkit pokolra kerget.
Békességesebb napokban,
álmunkban, tanfolyamokban,
készülődtünk rá titokban.
Fekhelyünkön hánytorogvást
elképzeltük azt a bombát,
mit a lég vitéze dob ránk.
De mielőtt szerterobban,
s arcunkba kék lángja lobban,
imádkozunk a sarokban:
„Légibomba, légibomba,
ó, ne légy hozzám goromba,
ne küldj korai siromba!
Hagyj élnem, szemem se vesd ki,
érdekel e nemzetesdi
és e világnézetesdi.
Úgy szeretnék élni! Még ne
köpüld gyenge testem vérbe,
hadd lássam, mi lesz a vége!
Még szeretnék ember lenni,
két lábamon futni, menni,
néhány hatalmasat enni.
Még szeretnék csókolózni,
hajnali vízen hajózni,
alkonyi mezőn hahózni.
Még szeretnék ázni-fázni,
Velencében gondolázni,
fűben ülni, fára mászni.
Túlélni e szörnyü vesztést,
átélni a vad menekvést,
megélni az újrakezdést,
hogy majd tántorogva, égve,
üvölthessem fel az égbe:
Itt a béke! Itt a béke!”

1943

 

 

 

A szó repül

Megint beszéltem: „bölcsen” vélekedtem,
okoskodtam – hogy gyűlölöm magam!
Mintha tiszta hitveshez fertezetten
mennék haza, más nőtől mocskosan.
Kiabáltam, majdnem be is rekedtem,
hajtogattam a magam „igazát”,
és most a sok szó, mint emészthetetlen
rút eledel, bensőmben rágva-rág.
Így vonszolom életem átkozottan:
az élőszó zsibongó piacán
akkor vagyok boldog, ha jót hazudtam,
míg az írásban, csak ha igazán
az Igazat sikerült szóba tennem,
ami lelkem szerint visz majd tovább!
Ezért, barátaim, hallgatni engem
ostobaság.
De bárcsak betűim sose tünnének
el polcotokról!… Szerzetes-magam
mától végképp a betü istenének
ajánlom – nem lesz több szavam.

1943

 

 

 

A Für Elizét hallgatom…

A Für Elizét hallgatom,
anyámra gondolok;
és suttogom álmatagon:
be szent, be szent dolog.
„…Akkor játszottam, amikor
még nem voltál sehol –
de a szived szivem alatt
dobogott valahol…”
Elrévülök a dallamon,
az édes búsitón,
s magam jövőbe ringatom
a halk zongoraszón.

Kolozsvár, 1944. január 25.

 

 

 

Egy női kézhez

Ibolyát, nárciszt, szegfűt, gyöngyvirágot
szakított ez a kéz, almát szedett a fáról,
márványatléták izmain pihent meg,
simogatott remegve régi szentet,
fogott szép fésűt, tollat, ceruzát,
kenyeret szelt, mosott ruhát,
lapozgatott versekben, imakönyvben –
hadd hulljon rá most patakban a könnyem!
Ne gondoljak rá, amíg csókolom,
hogy látnom kell tán a ravatalon,
összekulcsolva, hófehéren,
bakacsint öltött templom közepén!
Ne lássam a rózsálló bőr alatt
a csontokat,
ne jusson eszembe soha
az egyiptomi asszony-múmia
töpörödött, fekete kis keze!
Mindig úgy lássam, mint Taorminában,
midőn egy elrohant vihar nyomában,
reggel korán, tépett növényi roncsok
közül felém kinált
közül felém kinált egy nagy piros narancsot!

1944. január 27.

 

 

 

Előhang siralmas krónikához

Töredék
Éjjeinken gépek hordája bagzik,
hörögnek gyárak új tank-szüzei,
gép gépet szül: ágyu ágyut fiadzik,
s új szózat zeng: MULTIPLICATEVI!
Ha egy kidől, már rátipor a másik,
erdő-mező csupa fekete roncs;
a Holdról nézve Földünk, hogyha látszik:
likas halálfő, orra-szeme nincs…
Hogy esdekeljek, agytalan gigászok:
a Föld ártatlan, könyörüljetek!
Vagy szánjátok bár az állatvilágot –
A „Homo Faber” nem érdemli meg!

1944

 

 

 

Ezerkilencszáznegyvennégy

Uram, a brontosaurusok magánya,
a tudat, hogy holnap fossiliák,
volt-e olyan keserű, olyan árva,
mint az embertelenné vált világ?…
Egy őrült gyermek, nagy vasmatadorból,
gyilkos szörnyeket fabrikált;
bennük dúlás energiája tombol,
ezernyi bűnük az égre kiált!

1944

 

 

 

„Salve et vale”

B. K. Gy.-nak

 
A Föld megállt, az emberek sóbálvánnyá meredtek,
csak az Idő veszett meg és rohan-rohan,
őrült harangok kongnak, vak órák ketyegnek,
a percnek véres galamb-szárnya van,
perceink véres szárnyakon repülnek,
a jelenből hanyatt-homlok kimenekülnek…
Mi egy napon megistenült alakban
szedtük össze a lélek erejét:
átlényegültünk a halott templomfalakba,
s elhagyván a hús foszló szemetét,
fogunk onnét a világra figyelni,
mint Ravennában Guidarello Guidarelli.
Síri szobrok példája, gótírású padlat
jelmondata, üvegen szűrt sugár,
világot, port megszűrő templomablak!
Veletek győzetett meg a halál,
s én tudtam már haszonnégyesztendős koromban,
hogy véglegesség csak mosolygó márvány-arcokon van.

1944

 

 

 

A Szamoshoz, talán utólszor

Mondsz-é hírt rólam ezer év után,
örök buzgás, forrásizű Szamos?
Vagy elemed futós, mint az idő,
mely önmagából minden jelt kimos –?
Pedig kevés volt ily szerelmesed,
ily nimfa-hajszoló pásztorfiúd,
ki berkeidben szinte elveszett,
feledvén ott halált, bajt, háborút.
Ősember-kedvvel, ős szigonyozó
módjára leste szebbnél szebb halad,
s hány déli fényben lustán napozó
kígyót elpusztított húsz év alatt!
Lónán, Gyaluban hányszor lepte meg
pazar látvány, hogy horgot-feledőn
bámulta a vizes lánytesteket,
kik hancúroztak a hűs feredőn.
Tükrödre ujjhegyével verset írt,
s ha menta-szag bódítá az eszét,
tisztán érzé egy régi, agatirz
királyleány pazar illatszerét.
Írtóztatón fájt az enyészet,
s hogy a való szemfényvesztő csalás!
Éltével egy ős gyermekkort idézett –
mivel szegény költő volt, és halász.

1994

 

 

 

Világváltozás Vigíliáján

Töredék
Roppant Erő, sorsok, népek Ura,
műved lépten-nyomon mért fogyatékos?
Mért juttatsz minket csak a romladékhoz,
s mért nem lehet apja múzeuma
minden fiú –?
 

Kolozsvár, 1944

 

 

 

Töredék

Gyengéimet egymás után
egy kancsi szem kileste,
szivembe szúr a délután
s torkonragad az este.
Éjjelenként farkasfogak
csattognak a sötétből;
tudom előre sorsomat:
itt nem maradhat ép bőr.
Lelkem hajnalban felzokog,
majd a harangra hallgat:
mit mondhat még e változott
világban a magyarnak –?

1944

 

 

 

Háború!…

Háború!
Milliárd anyaméh sajogja feléd
iszonyu átkát!
Egyforma jajveszékeléssel
siratja holt fiát
az üzbég s a magyar anya,
egyformán csapdossa homlokát a falba
s gügyög eszelősen egy sárgult fotokópiának.
Európa mezőin, Afrika sivatagjain
többmillió névtelen halott
arcára ugyanegy ordítás fagyott:
Nem hagyták, hogy megcsókoljam anyámat!
Jaj, senki, senki se tudja meg,
mi lett belőlem, hol vagyok!

1944. június 14.

 

 

 

Menekülők

Csillog a küllő,
táncol a lőcs,
mennek az árva
menekülők.
Kuksol a gyermek,
fel se tekint,
anyja körülnéz:
hátha megint?
Bús szeme szúrón
égre mered:
nem jönnek újra
a szörnyetegek?
De, íme, csend van,
s ó, az egek!
A felhők alján végtelen szelíden
egy békességes barna sas lebeg.
 

1944

 

 

 

A gyalui erdőben

A gyalui rengeteg erdőben
éppen nyílt a csormolya-virág,
illatozott a sárga-kék kapotnyak,
órjás harangvirágok ringatóztak,
vidám vörösbegy szökdécselt a fán –
s hogy énekelt egy ifjúkedvű ember:
apám!
Hogy énekelt!
Hogy reszketett a hangja!
Láttam, a sápadt évtizedek
raja ott lebegett
feje körül.
Láttam az emlékeket,
melyek vissza csak dallal hozhatók,
dallal s illattal egynéhánnyal,
illattal, széllel s muharos magánnyal,
s oly gyógyítók, oly jelen-oszlatók –
mint a csók.
De hova lesznek, ha ő egyszer elmegy:
a bús utak: Párizs, a Galbina?
a parajdi gyermekkor paradicsoma,
a Kővári-telep „gorkij”-i nyomora,
„a két öreg”, anyám, régi szerelmek?
Őrizzétek meg őt, kedves kapotnyak,
mondj majd hírt róla, csormolya-virág!
Zúgjanak róla erdőszéli fák,
ha viharok szelében ingadoznak!

1944

 

 

 

A fehér kancsó

Ti koldusok és árokszéli szentek,
szegény fiúk, kik vágóhídra mentek,
tudom, tudom, rettentőn irigyeltek!
Szerzetesek s megkeserült zsiványok,
nagybajszú, mérges, vén vándorcigányok,
volt-é ehhez hasonlatos csodátok?
Ott ültem rongyosan, kitagadottan,
árokszélen, aranyló alkonyatban,
mindenkitől, mindentől elhagyottan
amaz örökös nagy várakozásban,
mely az embert bús kamaszkori lázban
éri utól, de vénember korában
is egyre tart, s elkíséri a sírba –
mikor felettem az égalji pírban,
féltesttel a gomolygó égre írva,
csudálatos leányalak jelent meg,
feje körül oly fényes, mint a szentek,
s fenséges arca, ím, reámderengett.
És engem rá oly szomjúság lepett el,
és testem tőle úgy melegedett el:
meg tudtam volna ölni szerelemmel!
De ő megállt, s fehér, egyszerű kancsót
csobbantott meg s gyorsan innom parancsolt,
s én ittam, úgy, hogy orcám belepancsolt.
S részeltetvén emez angyali jóban,
sokáig ittam kábán és mohóan,
majd így hálálkodám el-elhalóan:
– Akárki küldött, hollóhajú tündér,
köszönöm, hogy rajtam megkönyörültél,
és innom adva új életre szültél!
Az életben csodást, nagyot akartam,
tévelyegtem kéjben, kínban, viharban,
fájdalmamban százszor ajkamba martam.
S most megtudtam e tüskés úti sáncban,
hogy innom adtál, hirtelen beláttam:
mindég e pár korty tiszta vízre vágytam!

1944

 

 

 

Három pillanat

 

Delelői pillanat

Mint hal, amely patakjából tavasszal
kalandos vággyal száll le mély vizekre,
s ha túl sok volt a nyárból, ugyanazzal
a vággyal úszik vissza hűs erekre –
úgy vágyom már létem kiélt tavából
ifjúkori, habzúgó csermelyekre.
 

Horgász-pillanat

Semmi hal. A fűzberekben éhesen rikolt a bakcsó;
kóbor lelkeket halászik messziről az estharangszó.
Víz felett sötét galamb száll nyugtalanságtól üzetve,
tudja tán, mióta várok egy megváltó üzenetre.
Túlfelől a temetődomb felfutott a veres égig:
élők, holtak panaszukkal az eget telebeszélik.
 

Holnaptalan pillanat

Egy perc alatt az alkonyati égen
több történik, mint egész napon át!
Szivemben égve, álmélkodva nézem
e felhő-égető máglya-csodát.
A perc lobog s nem ígér holnapot.
Riadt, maroknyi por s hamu vagyok.
E látomány a földön túl mutat;
angyal-hadak bontják a szárnyukat!
Titán kézzel felfestődött az égre
a végítélet vad nagyszerüsége.

1944

 

 

 

Balassi módjára

Drága szép aranyhalacskám,
tarka tollú madaracskám,
erdőm legszebb őzikéje!
Forró sóhajtozásomat,
nagytüzű lángolásomat
tested semmiképp se félje;
esdeklő kérlelésemet,
kérlelő esdeklésemet
lelked ugyan ne ítélje!
Ne tartsd bűnnek, ami nem bűn:
szakíts bátran a szívemből,
szelj nyugodtan kenyeremből!
Azért élek én, hogy adjak,
halnak, vadnak, madaraknak,
s magamból semmit se hagyjak.
Mert én csak úgy maradok meg,
hogy azok, akik szeretnek,
dirib-darabokra szednek!
A nap is szórja sugárát!
Tengert, eget-földet jár át,
s bizony nem félti világát!
Míg földi tüzem loboghat,
s még nem lelsz nálamnál jobbat,
tekints engemet napodnak!
S ma, amikor nincsen ünnep,
s városok hamuba tünnek,
őrizd, óvjad szerelmünket!

1944. szeptember 9.

 

 

 

Egy nimfához

Víz gyermeke, tavak, habok leánya,
kivel a Tenger a Szamosnak izent,
a nád közül gondolsz-e cimborádra,
ki könyvek közt bóbiskol idebent?
Idézel-é a szeptemberi nyárban,
e nyárban, mely túlélte önmagát,
és az ostromlott vén, szomoru várban
csodát teremtett, utolsó csodát?
Tudom, szeretsz lubickolni mezítlen.
Nem félsz: egy borzas testü víziisten
abbahagyja kétezeréves álmát,
horkan: „elég a katalepsziából!” –
s iszonyu energiáktól hevülten
harapja meg kis kebled rózsa-halmát,
majd felragad s pár otromba szökéssel
édes terhével vad szigetre lábol?
(Még hagyján volna, s én lelkem-vesztetlen
sóhajtanám: utóvégre egy isten!
Hisz oly könnyen lehetett volna más,
egy köznapi halandó, érdemetlen,
Wilhelm, Juon, Vladimir vagy Lukács…
Ez lett volna rettentő árulás!)

Kolozsvár, 1944. szeptember

 

 

 

Éva és Ádám

Éjfélkor ott találtam Évát
a klinikák során;
sárkányölő Szentgyörgy terén át
ügetett szaporán.
S látván fonnyadt, zilált alakját,
szívenütött a női sors:
csupa kés, csupa kés,
csupa vér s szenvedés –
Hozzáosontam s kipróbált barát
módján fogtam meg derekát:
– Éva, Éva, elvágtatnak az évek!
Már harmincas vének vagyunk!
maholnap félretesznek, kicserélnek,
s a földön még semmi nyomunk!
Ámbár én a nevem – diák-szerencse –
felfirkáltam a Kollégium falára,
hogy létemet az időnek jelentse
s még a jövő század is ott találja;
de maga gondoskodott-e idejekorán
hasonló-fokú önörökítésről –?
– Nekem, két kölyköm van csupán!
(– Persze, persze: „a férfi ír, a nő szül” –
idéztem Rilkét következtetésül,
– álmomban az öl-t ír-rá változtatám!)
Eközben megrohant egy kamasz-emlék,
tán egy rejtett androgyn motívum,
amikoris a nővé-válás vágya
úrhodott el a szenvedő fiún,
aki voltam: vágyak le-letepertek,
bűnösnek mondott gerjedelmek
látogattak naponta – főleg lefekvés után.
Éva akkor ott labdázott a kertben
vagy a Kollégium udvarán,
sudártestű, ficánkoló leány,
ki a kamaszodást vígan kiheverte.
Érette nyújtotta meg életét a vén ősz,
érette rohant időnapelőtt a városba a tavasz,
sápadt diákok hegedűje neki zengett,
szilenciumi sóhajtások neki üzentek.
S ki voltam én? zavart, szennyes kamasz,
velőmben a halál sava kerengett.
Csudáltam keble titkos halmait,
kívántam repdeső haját, illatos lány-ruháját,
irigységgel kutattam álmait
s szinte vallásosan vágytam a Tisztaságát.
Rajtam égett a kor kamaszi piszka,
gerincemet nyilallások kínozták;
Ő teljes volt, érett s angyali tiszta,
a boldog élet hullámai mosták…
Zsongott az emlék, s épp azon tűnődtem,
hogy mint is mondhatnám el Neki a
dolgot – amikor ő megszólalt összetörten:
– Könnyű magának, úrfika!
Maga csak jön-megy s írkál hatra-vakra,
finom papírra vagy kopott falakra –
magának a világ Árkádia!
Én nő vagyok, nyomtalan pária.
Ó, hogy szerettem volna férfi lenni!
Sötét éjjel egyedül jönni-menni,
idegen városokban kóborolni,
dolgokról férfi-módra szólni,
a mulandósággal kitolni –
egyszóval olyan, mint maga!
Mert jaj, a nők sorsa nehéz,
csupa kés, csupa kés,
csupa vér s szenvedés!…
Szemében büntető villámlás,
csupa irigység, szemrehányás.
Ölelésemből ridegen kilépett,
egy vaskapun bement, hátra se nézett,
s aztán már nem is hallottam mást,
csak egy rettenetes sikoltást.

1944

 

 

 

Tragikus ősz

Az ég jajong, a nagy utak zokognak,
madarak mennek, csillagok zuhognak.
Te is elmész, szép álom, ritka kócsag,
hogy reménységem mécsesét eloltsad!
Az én szárnyamat sűrű-sűrű lép:
vértől sötét erdélyi sár tapasztja,
s szívemet egyre édesebb keserűség:
az árvák bús önérzete dagasztja.
S kietlen idején a búcsúzásnak
mégsem vagyok végképp boldogtalan:
oda vevém be kísértő magam,
ahol megbánós álmaid csíráznak.
Akik elmentek, most már messzejárnak,
tán messzebb, mint Marcus Aurélius.
S ránk jön az apokaliptikus ősz,
kóbor kutyák, ragályok, varjúszárnyak,
hadifoglyok, hullák és menekültek –
bűnhődése sok-sok szomorú bűnnek,
s mindez oly végzetes, oly ismerős!

1944. szeptember 20.

 

 

 

1944. október

Október, október, október!
Nyakunkra rozsdás, sűrű-nyírkú ég ült,
ege szörnyű lélekbeli borúknak:
mindég ilyen cudar őszben a végük
nyáron kezdett vak magyar háborúknak.
Október, október!
Vén koldus vagy, ruhád: fekete rongyok,
hazakullogó bús hadifogoly vagy,
kit még nem ismer nemzetted porontyod,
s rettegsz csókjától őrült asszonyodnak.
Október!
Esőd kísértetek keserű könnye,
könnye ártatlanoknak, vértanúknak,
nagy zokogásban hull-hull a mezőkre,
melyek sarában milljók teste rothad.
Gyászok hava, Reményik elvivője!
s mégis-mégis fellélegzés a sóhaj,
ha párádban a tavasz hirdetője,
új élet heroldja, a cinke szólal!

1944. október 9.

 

 

 

Háborúból

Kérdezzétek csak meg a köveket:
akarták-é ezt a históriát?
Faggassátok a földet, az eget:
kellett nekik ez az iszonyuság?
Vegyétek sorra az állatokat,
kikkel egy-földön étünk idelent:
akartak-é ily szörnyű dolgokat?
Legfeljebb a hiéna mond igent.
Fogjátok vallatóra a Napot,
szólíttassék a négy örök elem,
míg mélyből-magasból ránk nem zokog
a lelketrázó, óriási NEM!
Csak néhány ember szegi fel fejét,
s habzó szájjal, dühöngő-esztelen
hörgi világgá vad feleletét:
„Igen, igen! Én akartam, Igen!”

1944

 

 

 

Zöld víz

Utcákon, tereken
idegen arcok áradása;
az idegenség maholnap elássa
hitem, sírom, nevem.
Idegen tőlem megelégedésük,
szemükben szörnyü hencegés ég;
a természetet is hiába nézem,
nem értem többé jelbeszédét.
Pedig valaha szép hitem vala,
hogy rendre itt minden ismertre ér meg,
hogy e világ szép otthonosság,
s majd a halál tesz koronát
e fokozatos szép ismerkedésre…
Most lábamat zöld víz árjai mossák,
visszariadva ődöngök fel és le,
míg nőttön-nő ez az idegen árvíz –
már a halálban sincsen bizodalmam.
Kivert kutyákkal lettem szolidáris.

1944

 

 

 

Kiáltás halottak után

Be szégyellem, be restellem, hogy élek,
mikor maholnap mindenkim halott.
Éjjel-nappal kifolyt szemmel tekint rám
egy-egy szegény halálbarángatott.
Viszontlátásos, nagy testvéri csókok
– asztrál-csókok – érintik arcomat,
fizikai nyomot hagyók, hűvöslők,
amilyen csókot csak kísértet ad.
Máskor meg éppen arra riadok fel,
hogy arcomra egy hulla-arc fagyott,
csak könnyeim mossák le onnan ismét,
e tisztító lélek- s véroldatok.
S nagy, gyászos vonulások látogatnak,
testek, melyekre korbács-szíj zuhog,
de véresen és zúzmarás szakállal
is oly felségesek, oly krisztusok,
hogy fuldokolva, görcsösen kiáltom:
bárkik vagytok, holtak, ti győztetek!
Seregetekbe Toldi-módra vágyom,
bár köztetek lehetnék, Köztetek!

1944

 

 

 

Haláltánc, 1944

 

Halottak napja a házsongárdi temetőben

Emberek!
emberek!
Mért nyüzsögtök úgy a temetőben?
Nem féltek, hogy azalatt
kihúzzák alólatok városotokat!
Szép, szép a temető,
jó a friss levegő,
s csudálatosképp a halálnak
kertjében nincs egy csepp halálszag.
Sőt:
itt lehet még csak elfeledni Őt,
s azt is, hogy rút, gonosz.
Katalinrózsa, illatozz!
A szél körhintája forog,
piros levelet toboroz,
magasba ránt, megpörget s visszahoz.
S olyan nagy a jövés-menés,
a suttogás, a trécselés,
mint a Nagy-piacon,
Róza-napon.
*
Azt hiszed, ezek egytől egyig élők?
Próbálj csak szóbaállni vélök:
a fele álruhás halott.
Nézd például amott
azt az üvegszemű alakot!
S ha szól a kápolna harangja,
az embernek marad-e rangja?
Nem minden egyformán halott?
Nem olvad rögtön egybe jellem,
faj, öltözet és származás?
Az élet száz ármánya ellen
a halál az egyetlen kibuvás…
Szól a harang, húzza a temetőőr,
abbahagyja s kezdi elölről,
s mintha nem volna kezében kötél.
Úgy rángatózik, mint a néger,
ha küzd bűvös tánc erejével,
s a földre néz, mert körülnézni szégyell,
mert az élőkre tekinteni fél.
 

[Nocturno]

A Házsongárd hideg holdfényben ázik,
s hol százesztendős, dúsmohájú posztján
felüti fejét a négy kőoroszlán:
három halál ott ropja, ott bokázik.
(Lánc, lánc, eszterlánc,
legszebb tánc a haláltánc.)
Ébred a szabadelvű gróf is,
a jeltelen nagy kőszál záloga,
reformálmok csalatkozott fia,
hogy számonkérje álma megcsalóit.
(Most üti az éjfelet,
vedd elő vén tetemed.)
Kidalolatlan bánattal szívében
zökkenti sírját Salamon cigány,
kikel likas csákóval a fejében,
s rázendít ő is szaporán.
(Hull az élet hímpora,
járjad te is, cimbora.)
S akinek csontja ott lóg már a martba
s a sírköve is horpadt házküszöb,
elődöcög ősz dédapám, a varga,
s lábszárát verve a markába köp.
(Éljen, aki meg nem holt,
járd a kutyakopogót!)
S így rendre mind, kik odalent a postát
várták, vagy egy kiadós szüretet,
jön az ős-nép, a Hidelve, a Hóstát,
hogy üljön víg éjféli ünnepet.
(Ereszd el a hajamat,
mert a kezedben marad!)
*
Kellett nekem ide kijönnöm éjjel?
Még nem enyém ez a birodalom,
s ne is legyen, ilyen fiatalon –
bár szép a tánc, és még szebb a zenéje:
Az boldog, akinek
senkije sincsen,
ki egy életen át
hiába rúgkapált
nyitatlan kilincsen.
Az boldog, akinek
apja, anyja nem volt,
kit egy életen át
sújtolt az árvaság
s hontalan csatangolt.
Az boldog, aki még
szerelmet sem ismert,
ki egy életen át
várta a várva-várt
nyilazó kis istent.
Az boldog, akinek
nemzete sem volt,
ki egy életen át
játékos renegát
módjára bitangolt.
Az boldog, akinek
Istene sem volt,
ki egy életen át
hitet, szép babonát
nem fogant, nem ápolt.
Az boldog, akinek
még neve sem volt,
kit egy életen át
úgy hordott a világ,
mint aki itt sem volt…
*
Rozsdás sarkantyú peng,
dob szól, csillan a násfa,
s én boldogan
vetem magam
e csábító,
nekem való,
mindent feloldó kollektivitásba.

 

 

 

Őrült velők

Bár már ott láthatnálak titeket,
hol mondjuk a Sziámi Ikreket,
Matuskát s a Kínai Órjást,
rossz kintorna zenéjére forogvást,
színes viaszból élethűn kiszabva,
fejeteken cilinder, hadi sapka,
kebletekre tudós cédula szúrva,
hogy hány gramm volt őrült velőtök súlya…
Mert a háborús nevezetesek
útja a Panoptikumba vezet.
Ott fogjátok idézni, nyomorultak,
az emberpusztító, iszonyú multat,
s míg a Ligetben kavarog az ünnep,
hozzátok a nép bús fiai jönnek
és a sátor enyvszagú hűvösében
megátkoznak az emberség nevében.
Ott kívánom már látni társaságtok,
kik ezt a szörnyűséget ránkhozátok,
mert odavalók vagytok, holmi ronda,
ordináré vásári pantheonba!

1944

 

 

 

Naplómba, naplómnak

Mi hasznotok van, gyatra levelek,
mi bátorít, hogy tovább éljetek,
mi ösztönöz, hogy nem hulltok hamúba,
vagy nem zsugorodtok bele a búba,
és nem csap fel belőletek galád
mohósággal egyazon szörnyű láng,
mely annak országát kormosra marta,
ki balgatag betűitek kaparta,
mert hitte, hogy örökérvényűek
s tartósak vagytok, mint márványkövek,
a nyelv jogán, az örök szó jogán,
mellyel a sors most elbánt mostohán,
s szétcsapdosott a népek ostora;
hogy azt hiszem, fel sem támad soha…
 

1944

 

 

 

Kántál a koldus

„Elhagya engemet őriző angyalom,
immár nincsen hová fejem lehajtanom,
torzonborz üstököm hajnalban harmatos,
kivert, rühös ebhez vagyok hasonlatos.
Mint kergetett kuvasz, ide-odafutok,
útamban mindenütt ravasz sintérhurok,
hátamat sujtolja kardlap, korbács, husáng –
jaj, keserves élet, cudar nyomoruság!
Békességet ígért egykoron a világ,
majd dicső háborút kiáltott s glóriát,
de csak lógok, mint a cigány ringy-rongy a fán –
Ember vagyok-e még, ember egyáltalán?
Mert a lelkem immár üszkösödött halál,
s a testemből immár egy állat ordibál!
Nem derülhet arra emberség mosolya,
ki már anyja sírját sem látja meg soha!”

1944

 

 

 

Császári körvadászat után

Kelta folklór
A tettadúri őserdőben
két császár vadászott jókedvében.
Meghajkurászták az egész vidéket,
s nagyboldogan nézték a teritéket.
– Te hányat lőttél? – kérdé Karakúz.
– Hétmilliót! – büszkélkedett Bofásza.
– Tízmilliót, kicsit-nagyot vegyest –
hencegett Karakúz, csorgott a nyála.
Fához támaszták a nyilat, a dárdát,
ebeiket cukorkával kínálták,
egymásnak forrón gratuláltak,
s egy fa tövén nagyot pisáltak.

1944

 

 

 

Foglyok, 1944

Most tud csak lelkük szépen szállani!
Felhő-hegyvölgyön át merész Rapsonné-útat ásnak –
Míg testszerint iszonyú szobrai
az elevenen való rothadásnak.
 

Kolozsvár, 1944

 

 

 

Az én országom

Az ismeri az én országomat,
aki állt már a szivárvány alatt,
mely sorsos égen tündököl naponta
és emberöltők véres könnye fonta.
Ittsemvolt-ottsemvolt birodalom,
csupa álom, és csupa furcsa lom,
amit csak egy nép emlékes szerelme
őrizhet ott az idővel perelve.
Bethlen Gábor nagyálmú homloka,
Fehérvár füstös márványoszlopa,
Apáczainknak sírban is lobogva
világító, rettentő szemeodva;
egy vértől rozsdás, súlyos láncdarab,
mit holtáig viselt a gályarab,
Mikesnek akkor ejtett szemekönnye,
mikor feltűnt a Kárpátok köpenyje;
a vas, melyet Koháry pengetett,
rabkenyeréből egy kövült szelet,
s mi bőven omlott a bakó kezére:
Hajnóczy ifjú, forradalmi vére;
Vasvári Pál nagy, álmodó szive,
rút óndarabbal a közepibe;
a százszor gyilkos hosszúnyelű dárda,
amely Petőfi testét átaljárta;
Júlia kancsal, földi mosolya,
egy sóhajtás, mely meg nem szűnt soha,
egy drága kéz, mely szeptemberi tarlón
mind búcsút int, remegve, elhanyatlón;
égre rovott sírkő-komor betűk:
„Most Már Tudjuk, Mért Éltük Életünk –”
s egy zokogásszerű, szomorú dallam,
melynek szavát síromba is behallom –
s még mennyi-mennyi drága, szent kacat
alkotja az én bús országomat!
S szeretném látni: ember, avagy állat
közülük bármit is elkonfiskálhat –?!

Kolozsvár, 1944. december

 

 

 

Korai búcsuztató

 

Szörnyű álomból riadtam 1944. december 13-án éjjel: anyámat temették, aki akkor még élt, csak hónapok óta nem volt hírem róla, s a legborzalmasabb gondolatok foglalkoztattak sorsával kapcsolatban, a messzeségből. A verset sohasem mutattam meg neki – hál’istennek tizennyolc évvel élte túl. Most már csak a sírjára tehetem le.

 
…Most jövök a legnagyobb temetésről,
mely a földön csak végbemehetett:
Anyámat tették a gödörbe
a halottasházi szakemberek.
Csupa szégyen vagyok,
s kínoznak szörnyű indulatok,
amiért ez a gyalázatosság
fejemre rászakadhatott:
hogy nem vigyáztam kellőképp anyámra,
s távolból néztem, tehetetlenül,
hogy a halál, a poklok szállítója,
mint bánik el vele kegyetlenül.
S hagytam, hadd vegyék át a testét
a halál földi hivatalnokai,
vetkőztessék és öltöztessék,
s koporsóját örökre beszegezzék.
És hagytam én, a háládatlan árva,
hogy elszállítsák targoncájukon,
mint valami nyersanyagot –
a temetői gyárba.
Lelkem csupa undorodás és kétségbeesés.
Vigasztalásomra míly kevés,
hogy jól tudom: nem, nem hiába
történt velem a földkerekség legnagyobb tragédiája,
mert a sorsnak valami furcsa terve lehet azzal,
aki anyját kell sirassa mostmár szakadatlan!
Az sem vigasztal – bár akkor vigasztalt,
hogy a szertartás tele volt malaszttal,
s a nép szépszámmal felvonult,
a sírba koldusok s nagyurak könnye hullt,
akikkel jót tett valaha szegény megboldogult,
vagy akiktől valamit ő kapott –
s hogy az egész világ tudhatta aznap,
reám milyen új bánatok szakadtak.
Ott volt a Baár-Madas minden virága,
eljött minden ő-ültette palánta,
tarka seregben, mint sűrű madárraj,
jöttek a saxifrágák és a nárciszok,
májusi kertek ifjuság-szagával;
és jöttek sűrűn a lobéliák,
éjkéken, tán mint Thanatos szeme,
mint egy ennél szebb s jobb világ üzenete –
s míg a koporsón döngött a fagyott
fekete föld, a levegőben rejtett zongorákból
megzendültek jólismert dallamok,
a Für Elise második szaka,
melyben a nappal elköszön és jő az éjszaka,
de Chopin és Schubert is versenyzett ezen
a rögtönzött rekviemen,
s a világ minden hírhedett zenésze
eljött, hogy szebb legyen Anyám végtisztessége.
Engem mindez már nem vigasztal:
Anyámnak ágya síri padmaly,
s az életben sosem látom viszont,
hacsak úgy nem, hogy sírjából kiront,
oszló testével és őrült hajával,
hogy leszámoljon hálátlan fiával,
a hitvánnyal, ki meglapulva, álnok
módon engedte át őt a halálnak!
Anyám, anyám, te legnagyobb szó,
te, legnagyobb arányu tett!
Hogy is állíthattál magadnak
ilyen silány emlékművet?
Én emlékműnek sem vagyok jó.
Mert elherdáltam minden istenadta
talentumom s éltemben – (ahelyett,
hogy mindent ama pillanatra
gyüjtöttem volna, amelyben Neked
legfőbb szükséged lett volna fiadra)
hajszoltam illanó szerelmeket.
Találkozást Veled most hol keressek,
hol s merre jársz, miféle csillagon?
Utánad micsoda létrát eresszek,
hol induljak meg, micsoda nyomon,
hogy fájdalmamban mindjárt meg ne vesszek?
Utánad-ment gondolatomra szállj rá,
hiszen oly könnyű vagy – s repülj haza!
A háládatlanság szent csókja vár rád,
s a Házsongárd kipróbált humusza,
ott aludhatnád az igazak álmát!

Kolozsvár, 1944. december 13.

 

 

 

A templomajtó nyitva volt…

A templomajtó nyitva volt,
Befújta a szél a hót.
S nem olvadt el, hánytorogva
támadott a vén padokra,
oltár előtt el nem olvadt,
befújta az imádkozókat.
S lent a boltban a halottak
súgva összetanakodtak:
Hogy fázhatnak azok ott!
Itt nekünk sokkalta jobb.
 

1944

 

 

 

Eltűnt barátaim után

Asztalomon elhullt, keserű szirmok,
eső matat az ereszen;
bár Ti nekem talán már sosem írtok,
álom-választ remélve üzenem:
bocsássatok meg!
Még nem is tudom,
mért kellett nekem itt épen maradnom,
amikor Ti, szerettem jó fiúk,
már elindultatok a nagy uton,
vagy rom-hazátoktól iszonyú távol,
épp most küzdtök az idegen halállal…
Mennyi vágy, mennyi terves fiatalság
volt bennetek!
Lényetekben egy éltes,
bölcs Isten élte tán újra a Kezdet
szépségeit,
figyelte az alkotást és a kedvet,
élvezte, a vér mint hevít,
s tartogatott kérdésnek, feleletnek –
Szeretnélek folytatni Titeket,
hisz Ti vagytok bennem e nagy hiányzás,
mely szörnyen gazdagítja létemet,
és súlya sokszor szinte mázsás.
Szerepét elhivő színésznek
hitével érzem most is: létetek
bennem gomolyog, s akik belenéznek
őrült szemembe – ott Rátok találnak!
Nagy dolga lesz veletek a halálnak:
amíg én élek, meg nem ölhet,
emléketek erős, hogy szinte fölvet!

1945

 

 

 

Álom-rekviem

Mikecs László és társai emlékének

 

1

…A menet szép szerpentinen haladt,
villák között, pirosló fák alatt.
Hűvös hajnal volt, tán októberi,
mikor a kerteket friss dér veri.
Nagypajkosan vonult a kis csapat,
várt bennünket az erdő, a Szabad;
víg társaink, sudár turistanők,
zöld kalpagot hordtak, szeges cipőt,
hátizsákjukban termosz, élelem,
szívükben szerelem.
S akkor egy furcsa útkeresztezésen
kiváltak hirtelen valami négyen
– szegény Laci, Jankó, Zoltika, Ernő –,
négy jó fiú, szemükben furcsa felhő.
Könyörgésre fogtuk: – Ne arra, vissza,
onnan meg nem tért még turista,
aki erre a dűlőútra tér el,
le kell számoljon földi életével!
De ők csak mentek, ajkukon mosolygás,
szemükben tán sírás előtti sajgás;
s én akkor ott lerogytam s térdenállva
kiáltám: ne menjetek a halálba!
De távolodtak, s mind mélyebbre szálltak,
csak foltok voltak már, testetlen árnyak,
bakancsuk a kövön fel-felekhózott,
karjuk megnyúlt s ijesztőn rángatózott,
hogy közülünk néhányan felzokogtak,
mert tudható volt, hogy ők már halottak.
De már indultunk is fürgén tovább,
hívtak a víg turista trombiták,
volt, ki még sírt – de más már énekelt,
egy szőke nő útfélre állt s vizelt;
bőrnadrágos, vadászbicskás gyerek
parittyájába gesztenyét szedett;
egy kék madárraj szállt az úton át,
célozva csőrrel távoli honát,
s én ácsorogtam ott idétlenül,
mohó élők közt nagyon egyedül,
mint kit minden mozgás, zaj szíven üt –
Mért is nem mentem arra el Velük?
 

2

Szegény oly hirtelen toppant közénk,
hogy szánkon megfagyott a szó;
nem kísértet volt, hanem ő maga,
szellemének sugárzó lényege,
s ehhez képest bennünk nem rémület,
de végtelen boldogság támadott.
Az a két bársonyos, fekete szem,
az a halvány, de mégis régi arc
– mert ezt láttuk belőle, semmi mást –
tökéletes, ép élőnek mutatta,
jobban, mintha egész teste szerint
és minden ízében tért volna vissza.
S mi versenyezve rohantuk meg Őt,
bizonygattuk, hogy egy percre se hittük,
mit a halálból visszaérkezők
oly egybehangzón állítottak,
s amért a húgom gyászba öltözött.
Tolakodón s neki utálatossan,
örömünket fékezni nem tudón,
igyekeztünk tüstént tudtára adni,
hogy mindvégig élőnek számítók,
s helyet hagytunk az élők jussa közt.
És ekkor én, belátván, hogy kevés,
mind semmiség e félszeg tüntetés,
a társaim közül vadul kitörtem
s eszeveszetten ráomoltam;
drága arcát a két kezembe fogva,
majdnem szerelmesen-illetlenül
kezdtem csókolni a szeme körül,
majd arca csontján lefelé haladva,
szám mosolygós szája sarkát kutatta,
míg észbekapva, hogy rokoni csók
köztünk – míg élt – el nem csattant soha,
túlzásomért kissé megszégyenülten
s magam valami méltóbb tettre szánva,
mely biblikus lényéhez jobban illő
s a helyzetnek is jobban megfelel:
térdrerogytam majdnem önkívületben
s hullámos lábfejét csókolni kezdtem,
a lábát, mely csak ama pillanatban,
alázkodó csókomra terme ottan,
a semmiből e vágy termelte ki…
…Úgy eltűnt, mint aki megbánta nyilván,
hogy a testéből túl sokat adott;
jól éreztem magamon rosszalását,
amért alázkodásomnak tárgyat kínált.
Zokogás tört fel zaklatott szívemből,
s majdnem dühöngve kapdostam utána,
kiáltozván a visszhangos falaknak:
– Maradj, maradj köztünk, te drága Lélek!

1945

 

 

 

Barátság

B. K. Gy.-nak

 
…Most újra visz egy lüktető vonat,
a mozdonyvezető kezébe tettem sorsomat,
az alkonyat már nem talál e tornyos városon,
már egy kültelki temető fejfáit számolom,
majd a vashídról – csak egy pillanat –
villanni látom a fogott halat,
aztán rinocéroszi robogással
vágunk neki a vágánymenti sásnak –
De túl, ahol a várkert fái állanak,
lassít s oly csendesen halad a vad vonat,
mintha ismerné érzelmes szándékomat:
felidézni minden percét a tegnap-estnek,
hogy mindent mégegyszer számbavehessek.
Hol vagy, Barátom, lelkem drága társa?
Bár foghatnám meg szép márvány-kezed!
Jaj, útjaink elváltak egycsapásra,
az én útam sötétségbe vezet,
nem számítok már több találkozásra.
Látom az ösvényt, melyen kóricáltunk,
sávja felett a Nap órjás arany medál;
itt bölcs bánattal a Faustból citáltunk:
„Szerelemre túl vén a vérem” – mára már
tegnapi jelenünk megnőtt s csodás mult.
Isten veled, öcsém s bátyám: Barátom,
mindenben több nálam, csak azzal kevesebb,
hogy én vagyok barátod. E világon
külön morzsoljuk már az éveket
s külön-külön hullunk el oktalan csatákon.
A pad mögött, hová nem lép többé a lábam,
hogy megnőtt két ottsemvolt kikerics!
Ott pompáznak sosem-látott lilában,
s úgy példázzák az őszt, hogy szinte giccs,
s hajlongnak, mint a rozmaring a balladában.
Az esteledő égről-e, a tóról –
fa-közbe hullt egy zöld felhő-cafat:
egy ismeretlen vijjogású kóbor
sirály – öles szárnnyal veri a lombokat,
s felém arany fejével egyre bókol.
Ki fejti meg különös gerjedelmét?
S hogy mért jelent meg zöld madár s lila virág?
Színek találkozását kik figyelték?
Ki érti a madár- s virág-szimbolikát?
Mert ma nekem minden oly furcsa jelkép.
Tegnap még nem volt itt madár,
s nem ringatózott az a kikerics se,
hogy lelkeinket gazdagítsa s bár
egy megrendült búcsúcsókra segítse.
Pedig mi szentebb két barát búcsúcsókjainál?
A barátság több, mint a szerelem,
nem szennyesíti szexuális ármány,
Hamlet s Horáció viszonya szebb nekem
a rómeók s júliák viszonyánál.
Isten veled, Horációm s egyszersmind Hamletem!
Mindezt a zöld sirállyal üzenem,
máris feléd lendült hulló-aranyú szárnnyal;
könny hályoga fogá be a szemem,
a nagy-útra menők zord köpenyege árnyal.
Vigyázz magadra s ne törődj velem.

1945

 

 

 

Napjaim…

Napjaim, elszéledt juhok,
ki terel össze szép új vonulásra?
Az idő ellen, vézna koldusok,
ki vezet már bennünket új rohamra?
Életem, széthullott csokor,
melyet nárciszos havasi mezőről
szerelmespár hozott valamikor –
mért lesz sírod egy nyomorult szemétdomb?
Hová oszolsz el, szép csodálkozás,
hová csitultok, szent rőkönyödések?
Gyűlöllek, Érés, te is a Kaszás
elé hajtod a magvathányt fűt.
Valami torz, csökött eszmélkedés
marad utánunk és tán egy marék por.
– Ennyi álomhoz képest mily kevés! –
Szemünkre, végső elsötétüléskor
két obulus hull: nincsen újrakezdés!

1945. május 18.

 

 

 

A Hold a Naphoz

Látod a Holdat? Jeges égitest,
de végóráit a Nap aranyozza.
Sugarazz rám te is, meleged osztva,
szép gyermek, a Nap példáját kövesd!
A fán rikolt egy éj-járó madár,
valakit szólít őrült szerelemre.
Te vagy az Ifjuság, te vagy a Nyár!
Nekem száraz levél hullt a fejemre.
…Szegett fővel megyek a Hold alatt,
mint bűnös, ki bíró elébe járul,
s minden, amim van: ez a pillanat.
Jaj, a holnap, a Holnap: tán Soha!
Úgy eltünök az élet-lagunáról,
mint egy sötét, kiszolgált gondola.

1945

 

 

 

Emlékeim

Mire készülődtök, emlékeim?
Állandón érzem: valamit akartok,
gyűrkőztök létem düledékein
s maholnap magatok alá takartok.
Titeket táplál minden holt napom,
értetek küzd az Angyal meg az Ördög,
s mialatt én kopom, fogyatkozom,
ti egyre sokasodtok, egyre nőttök!
Fenekedtek, de ki ellen s kire?
Lételetek bennem áldás vagy átok?
Használhatlak egyszer valamire,
vagy tán épp a halállal cimboráltok?
Meghajlok súlyos rangotok előtt,
győztes uraimként tekintve rátok.
Úgy terjeszkedtek, mint a temetők,
melyek lassan ellepik a világot.

1945. június 13.

 

 

 

Misztérium

Otthagytam a misztériumot,
s megindultam a hosszú folyosón.
A falról a régi képek integettek,
Róma, Párizs, széptornyú templomok;
kövükre könnyem hullott egykoron,
s közülük ma nem egy por és korom!
Láttam a Bargellót, a Fórumot,
mintának tartott sok pazar romot,
miket manapság Európa másol –
Ó, üzenet az egykor ép világból,
mit futtattál belém, mily áramot?
A valóság mit tartogathat annak,
kit emlékei így meg-megrohannak –?
És azalatt künt nőttön-nőtt a hó
– valóságra szépítő művészet –,
angyalszótól zengett a folyosó,
gyermekkori hitekből szép igézet.
Szemem sarkából egy könnycsepp kibuggyant,
s mire a számig ért, meg is fagyott;
forrósodó emlékezésbe roggyant
lábbal róttam a kockás padlatot.
Flórenci csók zsibongott fel szívemben,
s szülőföldem, e föld emléke, onnan,
a messziségből látott állapotban,
ahogy akkor, pálmás-szigetű Délre-
vágyón emlékeztem erdélyi télre,
s a lelkifurdalás majdnem megölt:
cserbenhagytam a honi temetőt!
Szaggassatok, ezüst-angyali hangok
szavából zengő római harangok!
Hét domb között visszhangzó szavatok
valaha, ott, hazámért szaggatott.
Az utcát verte a hófergeteg,
s a Háromság-szobornál csak befordult
egy csengős-szánú esküvő-menet,
fátyolában a halvány kis menyasszony
mintha halálba vinnék, reszketett –
de vonulásuk oly valószínűtlen,
oly víg-farsangi volt a ködben,
hogy hirtelen kihűlő szerelemként
homályosult el minden messzi emlék,
s bennem a szeretet harangja kondult
e földért, ahol élnem kell ezentúl.

1945

 

 

 

Perseus

Jó ez a loholás
utcákon, tereken át:
vad léptekkel tiprom az idő fogát.
Habár erőben s rohanásban
ő az úr –
mégsem maradhatok alul!
Erdőkön, mezőkön át
sodor e vad szívdobogás;
lüktető talpaim tapodják
a nagy idő-hüllő nyakát.
Még mindig a régi bosszú repít;
hol van Heléna s annyi szép,
hol Ilze, Ditta, Éva és Judit,
hol a halhatatlan lángolású hit,
amely fűtött valamikor?
Hol az álmodó világ,
melynek csókoltam bársonyát?
Hol dúslombú hajam,
mellyel egy voltam valaha?
anyám ifjasszony mosolya,
apám legényes, víg dala?
Perseus pajzsa a kezemben
s Szentgyörgy sárkányölő vasa,
hogy a falánk szörnybe hasítson,
mihelyt elémdülled hasa,
s kivágjam onnan a
gyermekkor sápadt királyfiát –
Hegyen át, völgyön át
hajt e zsibongó harci láz.
S ha testem egyszer elpihen:
a kivált lélek folytatja tovább,
mint amikor a katona
otthagyja lerogyott lovát
és új paripára veti magát.

1945

 

 

 

Templomi hangverseny

Emberek, ezentúl csak zenével
dícsérjétek az Istent,
az Isten roppant muzikális!
Azért teremtett annyi muzsikust,
Monteverdit, Beethovent és Vivaldit;
süketek voltak, vagy mogorva némák,
s a világgal másként nem is
érintkezének, csak zenén át…
Hagyjátok már a Koránt s Bibliát,
törzsi tanok vénasszony-szagú könyvét,
maradjon költők és nyelvészek drága kincse!
szemetek ezentúl zenés imák
pultra kitett kottáira tekintsen.
Az Istennek annyi nyelven beszélnek,
valahány csak Bábel tövén fakadt;
nem szereti a jött-ment szavakat
– de fásult szíve közepébe hat
például egy remegő barok ének!
Az Úr konzervatív s az is marad,
elvégre úr, és a legvénebb ember.
S ha a világ tele vad förtelemmel,
azért van az, mert már százezer éve
nem érti tarka imáitokat.

1945

 

 

 

Lustra a Szamosparton

Hol vagytok, gyermekek?
Elvitt a fergeteg,
felkapott s megforgatott,
aztán a földhöz csapott.
A vízparti kövek
még őrzik léptetek,
s a vén szőlőskerti fák
jó bicskáitok nyomát.
Ó, hogy úszkáltatok,
partról ugráltatok,
s mint valami rianás,
zengett víg ordítozás.
Itt nyílt a szerelem
a mentás réteken,
hol a szűzies Hóját
új házak ostromolják.
Itt leskelődtetek,
ha szép lány vetkezett,
itt nyilallott a vétek
édessége belétek.
Itt révedeztetek
„életi cél” felett,
s készültetek hiába
messzi Amerikába.
Itt búcsúztattatok
„utolsó szép napot”,
mikor a nyár legyőzve,
ríva omolt az őszbe,
s a megfakult mezőn
tücsök szólt elveszőn,
s jelzék keserű párák
a természet halálát. –
Hol vagytok, gyermekek?
A vad vérfergeteg
elsodrá testecskétek,
mint törékeny fecskéket.
Napunk leáldozott,
más nem is változott –
messzi sírokban vacog
meggyötört csontvázatok.

1945

 

 

 

Párizs kísért

Verses önéletrajz-töredék
Most átadom magam a könnyezésnek,
én, ki eddig úgy ismertem magam,
hogy ura vagyok az emlékezésnek,
a szenvedésre inkább boldogan
tekintek vissza, s mágneses erővel
bánok a boldogságban telt idővel.
Multam hűvös fölégetője voltam,
s talán már holtomig az maradok;
lóra gondoltam, ha szamaragoltam,
jelenemtől a múlt elragadott,
s az életen úgy bukdácsoltam átal
emlékeim laboratóriumával…
Párizs kisért, az álombeli öt hét,
midőn, húszegynehány éves legény,
megéltem a Montparnasse minden üdvét,
és táncoltam a világ tetején.
Párizs enyém volt, s csupa otthonosság,
nem fájt a távol, s nem vártam a postát.
Esőköpenyemet félvállra vetve
ballagtam a Latin-negyeden át;
s míg kerestem jó Villon lábnyomát,
várva, hogy egy sarokból tán előlép –
árnya talán az árnyamat követte –
Az lett volna a boldogság, dicsőség!

Kolozsvár, 1945

 

 

 

Futballisták

Zöld réten döng a barna futball
– különös dzsungeli zene –,
eget jár s földre-földre huppan,
hős gyermekkorból izenet.
S akik rúgják, mindig ugyanazok:
száguldozók és daliásak,
teltcombú, fürge kamaszok,
virágai az ifjúságnak.
Valaha én is így loholtam
egy vakmerő gólhelyzetért,
s ha ellenfelem utólért,
fejem csapdostam elomoltan.
Egy roppant meccsre készülődtem,
melyet talán Uruguay
népével vívunk a mezőben,
és győzni vagy halni muszáj!
De jaj, mi lett a csapatunkkal?
A Tornakertből vad vihar
szórt szét bennünket, s oly hamar
lőn utcakölyköké a futball!
Most e döngés emlékezésbe ringat,
mely egyszersmind öröm és árva-kín,
s új ifjúság tülekedésein
keresem régi mozdulatainkat.
S mint Toldi vén lovában harc zajátul,
a régi tűz bennem is fellobog,
s szép passzaiktól, megfogyatkozott
combizmom össze-összerándul.
– Mindig lesz a nagyvárosok határán
egy-egy letarolt-gyepű rét,
hol hűvös alkonyati órán
hallani e mély dobzenét,
mely mérföldekről mágnesez magához
labdaéhes diákot és inast
s egy-egy bolyongó, dérütött pasast,
ki eltünődve dől a kapufához.

1946

 

 

 

Sirató

Mintha anyám meghalt volna,
szívemben akkora a bánat:
hideg holttestnek látom a hazámat,
futnék előle bujdokolva,
eszeveszetten futnék, mint a gyermek,
ki, amikor reggel felébred,
szorítását érzi halálba-dermedt
anyja jeges kezének,
és ordítozva vágtat a világnak,
s mint a vak fájdalom ámokfutója,
késszúrásnál is sebzőbben sikoltja:
megölték az éjjel édesanyámat!
De nem sírok s nem futok sehová sem,
tört szívvel mondom: ha így volt megírva,
tegyetek mellé engem is a sírba,
nélküle nem akarok élni. Ámen.

1946. május

 

 

 

Virágének, II

Felhők futnak, napok rohannak,
hiába vártam, nem történt csoda.
A május ellovan. Olyannak
érzem magam, mint hervadó virág,
melyet nem ért termékenység pora.
De gyökerem még mélyebbre eresztem
s új májust várok, mint az évelő,
mely tetszhalottként várja a napot,
midőn a szívós, ébredő gerezden
a boldogság piros gyümölcse nő!

1946

 

 

 

Feltámadás

Mikecs László emlékére

 
Szeretnék, jó halottam, érted is
élni, zokogni s küzdeni, ha kell:
hiányzásod erősít, felemel,
s hömpölyget, mint nagy kereket a víz.
Mint pásztorfiú a keselyűvel,
vad múlásoddal úgy viaskodom,
mert jaj, tudom, minden a porhüvely,
s a Föld a Pokol s a Paradicsom.
Valami titkos célod van velem!
Tán, hogy arcod mégegyszer megmutassam,
sírból kiássam s az égi magasban
meghordozzam boldog-győzelmesen!

1946

 

 

 

Gyászhír, messziről

Hallom, zuhognak a doroncsok,
mintha hátamra hullanának!
Hallom zokogását a roncsolt-
agyú, gyászbaborult anyának.
Fájdalmához képest a Rákhel
gyötrő meddősége mi volt?
Tovább él benne a kicsi halott,
s neki élni, így is, tovább kell!

Kolozsvár, 1946 júliusában

 

 

 

Amikor híre jött, hogy Annácskát eltemették Debrecenben

 

I

„Magyar kislányka voltam, Mikecs Anna.
Bár a világ már itt nyugodni hagyna!
A hontalanság ölt meg engemet,
mint annyi-annyi kistestvéremet.
Már nem vagyok. Ne is keressetek.
Messze vagyok, mint kis virág kinyílván
szegény apámnak taganrogi sírján.”
 

II

Annácska nyugszik Debrecenben,
homokdombon, tölgyfák alatt.
A fejfáján kopog a makk,
a lombban tengelice rebben –
hát lehet, hogy ne lássalak
többé s ne üljél az ölemben?
 

Kolozsvár, 1946. augusztus 12.

 

 

 

Az ég játékai

Két hant között heverésztem hanyatt,
akárcsak amazok a föld alatt.
Néztem az eget egy sírban is éber,
kékszemű pilóta szemével,
vagy mint volt tengerész, ki holtan is
hajóhozó látóhatárra kémlel.
A kőrisfa hegyében szólt a csíz,
egy tollhíjas vén varjú fáradt
szárnnyal vitt ételt a fiának,
fölötte egy csapat
kóválygó gyurgyalag
meg-megcsillant a napban,
itták a fényt, emelkedének s hulltanak,
örökkévalónak vélt pillanatban.
És bámultam a zsenge lombokat,
az égre tapadó sok zöld tenyérkét,
melyek kétrétgörnyedt tuskók nevébe kérték
jó záporért a magasságokat.
S egy pillanatra láttam odafent
a bicskaszárnyú vércsét –
jaj a cinkének, ha kifent,
öldöklő karmai elérték…
És mindenekfölött sokat
néztem a felhő-zarándokokat;
toldott-foldott, szürkés-fehér csuhában
bandukoltak, porosan és soványan,
esőtváró, bús szemektől kutatva,
míg Rómájukba nem érnek, a Napba.
Hát még az éjszaka
be szép lehet nyaratszaka!
Szerelmes pásztorlány hitével
álmélkodni a csillagokra,
találgatván: tüzük mit érlel,
s fohászkodni forrón, dadogva;
várni a Hold kelését,
nézni, hogy tündököl
százezer égi szépség,
s mindaddig bámészkodni föl,
míg egy szédítő pillanatban
azt nem érzem, hogy mindez már alattam,
földöntúli csillaghalas tavakban,
a mélyben zajlik és nem a magasban…
Lám, lelkemnek mily kapukat nyitottam,
mihelyt szemem az égre fordítottam!
Hát még ha földrenézést abbahagyva,
szemem felhőkön túli fényt kutatna!
De mit láthatnak ezek itt a sírban,
ha szemük odvában humusz s gyökér van –?

1946

 

 

 

Fent és lent

Fejünk felett mély, bársony kurrogással
hollópár szállt el lompos-feketén;
szerelmes szót váltottak ők egymással –
ugyanazt mondták, amit te meg én.
Hímes szavakkal egymást most megejtjük,
bokrokba csal a bíbor kábulat.
Őszre egymás hangját is elfelejtjük –
de soha rejtelmes kurrogásukat!

Kolozsvár, 1946

 

 

 

Pályám emlékezete

– Mit tettél eddig? – kérdé valaki,
– Hát semmit – válaszoltam én,
csak hangyamódra matarásztam
a földtekén.
S egyre halványabb a reményem,
hogy lelkem is, csontom is épen
adhatom vissza égnek – földnek:
ehhez jobb kéne lenni s bölcsebb!
Nem mondom, a kétmilliárdhoz
hozzájárultam két poronttyal,
s a halál is nem egy goromba,
gyalázkodó versért szid, átkoz.
A lexikonban jut is annyi szó
nekem, ahányat holmi fáraó
vagy levitézlett istenség kapott.
Hát nyugodtan meghalhatok.

1946

 

 

 

Maya a kígyóval

Bara Margit művésznőnek

 
Mikor a kígyót Mayának megmutattam,
pirospozsgás orcája holtra vált;
mintha a halált
látta volna abban a pillanatban.
Megtántorult s egyensúlyát veszítve
a gémeskút-kávára dűlt
s két meztelen karját hátrafeszítve
a Rémület szobrává merevült.
S e néhány másodperc alatt
olyan vad arcjátékú dráma
zajlott, oly félelmes balett,
hogy magam is tán félig holtra válva,
rémülettől s kéjtől fejemveszítve,
találgatám: vajon mi készül itten? –
Sárkány elé vetett szűz irtózása
nem lehetett nagyobb,
mint amikor fogát ajkába ásva
nézte a rettentő állatot,
a hüllőt, mely karomra tekeredve,
fulánkját öltve ördögin sziszegte,
hogy nem dőlt még el az ős küzdelem:
az emberrel egyforma gyorsasággal
sokasodnak a kígyók szüntelen;
tojásuk ott fehérlik lenn a kútban,
foguk prédára les az útban,
s füzesben bújkáló szerelmes szűznek
nyirkos testtel lábára tekerőznek…
Így aláztam meg világszép Mayát,
antik szépség újkori zálogát,
aki Diána-módra szűzen és kevélyen
hosszú tőrrel játszadozott a réten,
s barna haját szentséges fénykörül
íratlan versek rajzották körül.
Aztán kijózanulva és kihülve,
láttam, hogy csillapul s hogy ül le,
s mi elhagyá néhány perc-töredékre,
hogy zúdul vissza a vér a szívébe. –

1946

 

 

 

Halászdal, II

A lónai híd alatt
fogtam három szép halat,
egy kisebbet s két nagyocskát.
Sütött a nyárvégi nap,
táncoltak a sugarak,
játszottak huncut bújócskát.
A lónai híd alatt
kendert mostak a lónai lányok,
megtördösték, megcsapdosták,
mutogatták Bécs várossát,
mutogatták, eldugdosták.
Elbúsultam magamat,
néztem a három halat,
a három hitvány halacskát:
a lónai híd alatt
van ezeknél jobb falat,
csak nem nekem tartogatják!

1946

 

 

 

Don Quijote névjegye

Itt voltam. Vártalak. Megittam két deci bort.
Az árvaság gebéje szivemre rátiport.
De megnyergeltem és – botlós volt bár a lába –
kivágtattam vele a gyilkos éjszakába.
 

1946

 

 

 

Másodvirágzás

Benedek Marcellnak,
az erdei találkozás emlékére

 
Az ősz latinkönyves tógásdiákja
már bevonult zordon kollégiumába,
de itt künt próbát tesz még az örök nyár.
Tarlók felett langyos szellő terelget
öröklétnek szánt magvakat. Közöttük
madárcsontvázként ődöng az ökörnyál.
Valahol rothad egy órjási gomba,
de hibbant cinke álmodik tavaszt,
s a feltámadás kürtje az iromba,
megjegyzett erdőn új csírát fakaszt.
Kis rézkígyó táncol az erdőszélen,
testébe télire napot raktároz,
hogy kellő fénnyel és kalóriával
fogjon a földalatti éjszakához.
A lódarázs ijesztő surrogással
dicsekedik, hogy mézet még talál,
de a lomb közt láthatatlan kaszával
vág rendet száz miniatűr halál.
Másodvirágzó szentlászlófüvek kék
csillaga egy-egy földreszállt darab
a tengerarcú augusztusi égből.
Csiklandozva a Nap izzó kezétől,
üzekednek az ördöglábú kecskék.
A pásztor bölcsen ül s botot farag,
rombuszt formál a nagy Hiány jeléből…
Az élet és halál keveredése
hol hitbe ringat, hol kétségbe dönt,
s minden jelre mohó figyelmezéssel
barangolok magamban idefönt.
Felcsaptam a lét s nemlét mérnökének,
bottal jeleket rovok útamon,
s mint a kettétört életű egyének,
továbbélésem célját kutatom.
Az imént egy sápadt harangvirágban
megszólalt búsan réglátott apám –
mint Aeneas az alvilágban,
kapdosok most is árnyéka után…
Jönnek gonoszjáró napok. Kioltom
a tüzeket, elborítom szemem,
s maradék emberi mivoltom
katalepsziás álomba teszem.
Fatolvajok rémült takarodása
figyelmeztet: itt már minden hiába,
egy békés, bibliai tájra vágyom,
Káldeába, Mezopotámiába.

Kolozsvár, 1946

 

 

 

Egy könnycsepp

Ki mondaná meg, mi ütött szíven?
Talán az ősz?
Tán múló életem?
Szememből egy könnycsepp kibuggyant:
a Tenger kínja benne volt.
Egy falevélre hullt
s én felragadtam megszállott-mohóan.
Három szent szót írtam reá:
az Ember kínja benne volt.
Jaj, jaj, hiába keresem
azt a három gyönyörű szót!

1946

 

 

 

Úgy gondolok mostanság a családra…

Úgy gondolok mostanság a családra,
hogy annak minden tagja sír;
Philippe Pot kísérői módján görnyedeznek
egy láthatatlan sírhalom körül.
A halál huszonöt évig kimélt bennünket,
s most egymás után kétszer is betört,
mint nyáj, amelyre rákapott a medve,
minden percben várjuk új támadását,
találgatva, vajjon kit ragad el,
s visz barlangjába a hátára vetve –?
Apám… egyre árvábban s szomorúbban
zuhan a vén Oedipus-vég felé,
hogy tán vakon és koldusbotra jutva
baktasson új Antigoné kezén,
Húgom kezén, kinek márvány kezéből
kifordult a legszentebb férfikéz
s vált béna csonttá Taganrog homokján.

Hargita, 1946. október

 

 

 

Hozsánna

Minden áron azt akarod, Uramisten,
imádkozzam – s nem imádkozom.
Pedig már-már elbírhatatlan az ostrom,
bőszen támad sáncon és falon.
Országtól és enyéimtől elhagyatva
– hideg éjben útfélre kitett
törvénytelen, zimankós őszi latyakban –
küzdtem át keserves éveket.
Kucorogtam ászokfán, rossz pincepadkán,
irhám vittem házak tetején,
s lyuktól-lyukig futkorásztam, mint a patkány,
az emberfogdosás idején.
S nem imádkoztam, mikor nyitott koporsó
mellett rettegtem szörnyű kezed,
s nem én akkor sem, amikor legutolsó
barátomról jött hír: elveszett.
S nem tolult kegyes és gyáva szó a számra
ama decemberi hajnalon,
amikor zokogva gondoltam anyámra,
látván álmomban ravatalon.
Csatlósaid: a Betegség s a Szegénység,
alaposan belopta magát
sáncaimba, és maholnap, semmi kétség,
kitűzi győzelmes zászlaját.
Azt is Te tetted, hogy útjaim bevágták
láthatatlan baltás alakok,
s rám a sűrűből váltig azt ordibálják:
vérbeköpülnek, ha nem kushadok.
Most is szép fiacskámmal zsarolsz, sanyargatsz,
túszul vetted s vissza nem adod,
amíg el nem ismerem dicső hatalmad,
mondván érte száz Te Deumot.
Te tetted, hogy az Idő is abbahagyta,
s nem Jövőm tavába csörgedez:
kloakába torkollik hitvány patakja,
hátán koporsós halál evez.
Ha a házereszről varjúrúgta tégla
hull, templomról arkangyalkarok:
Te jelzed, hogy jó volna megtérni még ma,
hajoljak meg, ha jót akarok.
S nem hajlok meg. Kíváncsian várom, hogy még
mit találsz ki újabb próbaképp,
s mielőtt még kezed alatt összerogynék,
megmérem a lelkem erejét.
De ha majd egy napon, bár egy pillanatra,
megcsap jóságod fuvallata,
s a Földgolyón napkeletre, napnyugatra,
elcsitul a gyűlölség-csata,
és a népek rémségekbe belerokkant
szíve egy világnyi hajnalon
szerelmes, nagy dobbanással összedobban
s hegyen-völgyön víg lakodalom –
akkor ne csudálkozz majd, ha zsámolyodra
roskad ez a pogány figura,
s megtörten is boldogsággal ott zokogja:
Hozsánna néked, Egek Ura!

Budapest, 1947

 

 

 

Tél, betegség

Bár már ott-tartanánk, hogy koponyámba
holmi gödör szélén egy martalóc
szeges bakanccsal éppen belerug,
s a rossz kobak a törzsiről leválva
messze gurulna forogva-zörögve,
s a többi csont közt darabokra törne!
 

Budapest, 1947

 

 

 

Tél, reménység

…Mint amikor zokogó gyászmenetből
valaki illetlenűl kirikácsol,
s parázna, rút jeleket int
egy ifju és riadt leánynak:
a téli napok végtelen sorából
úgy sandítok a tavaszra megint.
 

1947

 

 

 

Zongoraszó

Zongoraszó egy kis budai téren –
először hallgatom ezen a télen.
Vajjon ki játszik ott fenn álmosan,
oly álmosan és állhatatosan?
S a hóban tankromok és törtsudaru fák
hallgatják a tavaszi muzsikát
és horpadó sírok alatt a holtak
hallgatják-hallgatják s fel-felzokognak.
Holt asszonyok, gyermekek s katonák
így hallják a vidám élet szavát,
az Életét, mely bőszen zúg tovább,
mint nagy tank ront sírokon, halottakon át…
 

1947

 

 

 

Idill

Gyönyörű hosszúlábú nő
sütteti combját a gyepen,
szoknyájával a déli szél
incselkedik lengetegen.
Legel az isteni ünő:
ibolyántúli sugarat,
vitamint és kalóriát
kínál szép testének a Nap.
S mintha lakatlan szigeten,
a földön egyesegyedül
volna, úgy veti el magát,
Főbusz csókjába úgy merül.
Pedig én látom! A sövény
kibomló rügyei felett
szemem mint célpontot talált,
fenyegető fegyver mered.
Volnék csak szél, incselkedő,
volnék csak én a kandi Nap!
és bár sohase múlna el
e vágyban égő pillanat!

1947

 

 

 

Egy csillaghoz

Fényes csillag a temető felett,
mért világítod a kereszteket?
Hol bakacsinban gunnyaszt a halál,
sugárszemed oda úgysem talál,
oda csak az én sóhajtásom ér el,
porladozó szeretteim nevével…
– Anna, Kisanna, imhol én vagyok!
Laci, Lacink, te legholtabb halott,
mért nem látjátok ezt a csillagot!

1947

 

 

 

Testamentum, II

Töredék
Kopott bundán, füstös kemencepadkán
kuporgok, mint kidőlt vadászeb,
kit minden álma sorra rászed,
s hagyja, futkosson rajt a patkány.
A szürke égdarab fejem felett,
a törtgerincü pesti háztetőkön!
Az utcán, lent, az ismeretlenek,
rossz sapkák, süvegek emberi főkön.
Egykor Isten arcát sejtettem ottan,
most rámvicsorog egy kaján majom:
az emberek, csapzottan és kopottan,
bolond makik, ugrálnak a havon.
Tél ez? Hej, az igazi tél be más volt!
Csak hideg van s bűzzel fűtött lakások.
A falon megpenészedett a szentkép,
az imazsámolyt már rég feltüzelték.
Nem is hiszem – valaha szívem is volt,
jártam lakodalomba, temetésre;
a postás szép leveleket hozott…
Egy lány nevem turistabotba véste.
Én voltam az utolsó trubadur:
toronyablak alatt hányszor daloltam!
Ha meghalok, Arnaut de Ventadour
ölel keblére – tán nem a pokolban!

1947

 

 

 

Régimódi dal

Álmomban átmentem a Lánchídon,
s a roncs híd fényes volt s szilárd,
akárcsak ama mennybeszállt napon,
mikor rajta maga Széchenyi járt.
S zendült bennem egy régimódi dal,
magasztos, huncut hangzatok vegyest:
mert körülöttem ép volt Budapest,
s én újra fiatal!

1947

 

 

 

Kvintett

Milyen kihalt romból szól ez a kvintett?
Halál-ujj húzza a hegedüket,
s egy nagy hideg szárny meglegyintett.
Nem tartsz soká élet, szép révület,
pedig választ egy kérdésre se kaptam,
de azért mégis bénán és nyugodtan
kell majd feküdnöm a vén fákkal árnyalt
rettenetes s mégis szép temetőn.
Nem hallhatok több éjféli madárdalt,
nem úszhatom s nem halászhatom ottan,
s nem lesz több szeretőm!

1947

 

 

 

Romház

Három esztendő s úgy szedik ki őket,
mint háromezeréves múmiákat.
Vagy még úgy sem – Irtóztató vég!
Én is ott lehettem volna,
te is ott lehettél volna,
ember, Gondviselésed áldjad!
Kicsi ládákba teszik őket,
mint a szemetet, ládikákba,
hadd készüljenek ott tovább a
hitt és vallott feltámadásra.
És lassan kiürül a pince;
csak a házmester hátgerince
marad, a gróf medencecsontja,
meg az írónő koponyája.

1947

 

 

 

A vasárnap hintaja után

Még hallom a Vasárnap hintajának
tovagördülő kerekeit –
De senki sem integet utánam,
megint szedett faként maradtam itt.
Rigótoll sűrüséggel hull az éjjel,
fejem felett halálfejes lepke köröz;
hajtókámon Rezeda Kázmér szegfüjével
tántorgok Buda romjai között.
A várvavárt sok csoda hol van,
sok jóbarát, sok szépleány?
Lyukas hálót húzgáltam volna
„az ifjuság tündértaván”?
Fáj, hogy a koldusnak sem tudok adni
– magam is az vagyok –,
s fáj, hogy ki sem fog megsiratni,
ha meghalok.

1947

 

 

 

Eső a Hűvösvölgyben

Esőillat! ó, mennyi emlék!
Oltják jelenem égedelmét.
Így esett egyszer Firenzében,
így esett hajdanán Brassóban,
s egyszer Kolozsvárt, 44-ben…
De minden, minden elhalóban,
szerelmem holdja is fogyóban.
Élete derekán az ember
már kiadósan sírni sem bír.
A szent Bandusiai Forrás –
kiapadt zokogás, ujjongás.
Emlékeink ködkék körökben
távolodnak az anyaföldtől
s habár nyers ízük néha feltör,
meg nem találjuk többet őket,
sem itt, se messzi csillagokon.

1947

 

 

 

Madár-apokalipszis

…Az égen háromszoros rianással
szakadtak szét a felhőtorlaszok
és megjelent a várvavárt madárraj;
északra húztak.
Elől egy véghetetlen fecskehad,
sűrűn sötétlő fekete vonat;
a távoli hegylánc mögé vonult nap
meg-megszikráztatá kard szárnyukat.
Felhő-útvesztőben visongva
keresték az idvezítő utat.
Aztán jöttek magános vándorok,
hátunk mögül, a Föld görbületéből
köpdöste őket valami torok.
A holló kurrogatva hívta párját,
a héjja gyűlölködve víjjogott,
a gyöngybagoly lomhán emelte szárnyát,
röptében is friss vérről álmodott.
Egy kócsag is jött árván és kevélyen,
haptákban úszva a vörhenyes égen.
Végül vad recsegéssel-ropogással
megjelent az első saskeselyű,
karmai közt roppant útipogácsa:
holt-eleven terű.
Öles szárnya az eget úgy hadarta,
hogy megrendült köröskörül a lég,
s minden bombázónál borzalmasabban
közeledett felénk.
Földbegyökerezett a lábam,
tudtam, hogy sorsom betelik,
mert eljött már a Végítélet,
s pusztulni kell mindennek itt.
Repűltem volna Ganymedként,
vagy mint bárány a kondor karma közt,
s mégis ott vártuk meg az estét,
mely ránk új rémekkel köszönt.
Nagy csillag lobbant az ég közepében
s néhány looping the loop után
osztódott, majd ölelkezésbe kezdett
önvérivel, mint Lóth és Lóth-leány.
– Az égi szerelem vad ütemétől,
nem érzitek, hogy reng, liheg a tér?
Ez már nekem is sok, mondotta Sőtér,
megőrülök, az arcom csupa vér!
Ezek volnának hát a Jelenések?
– tünődtem s néztem a hősi vigyort,
melyet Grandpierre Emil hevenyészett,
s mely tán örökre az arcára forrt.
S üzekedő csillagok sugarában
tovább húztak nem-látható hadak
és én kétségbeesve álldogáltam
az Ítélettől vemhes ég alatt.
Mi voltam én? Mik vagytok? Mi az ember?
– gyötört a vak számtani művelet
s a végtelen elé az életemmel
tettem vádló, konok minusz-jelet.

1947

 

 

 

Ehnaton álma

Főhajtás a 18. század költői előtt
Rettentő álmokból serkenvén egy napon,
fő-főembereit szólítja Ehnaton.
Palotáját szolgák hamar benyargalák,
s tüstént elébe állt bíró, pap, porkoláb.
Rosszat álmodhatott! S: Megint minő szeszély?
kérdi csak úgy szemmel csillagjós, inzsenér.
S ifjú ura előtt a sok szép tisztes agg
bókol, ahogy illik, vagy zsémbesen dohog.
És megemelkedvén könnyes párnáiról,
hökkent híveihez szól a fáraó:
– Én, első Ehnaton, élet s halál ura,
iszonyatos álmot láttam ma éjszaka,
hogy a világ velem most is zokogva ring…
Minden ruhám vala egy rossz halottas ing,
így kapott hátára s vitt az idő-folyam,
mely a Nílusnál is sebesebben rohan.
Hiába csapdostam: zúgva, hánytorgva vitt,
messze, a jövendő vak évezredekig,
s ahogy visszanéztem sírva és zokogva,
jelenem méhéből durván kiragadva,
mint ki jeges csúcsról apró falukra lát:
láttam, hogy kucorog odalent a világ.
Hirtelen szél támadt, és a magasságból
hulldogálni kezdett valami lilás por,
teljesen kitölté égnek-földnek közét,
gerjesztvén magából tűzeső özönét.
Villámok hadától tenger feldüllyedett,
egybeszakasztották a földet s az eget.
Kősziklák tövükből zengve kiszakadtak,
s mint parittyakövek zuhogtak a Napnak.
Az ég boltozatján fuldokló nagy halak
szálldostak, a vízben vergődő madarak.
Lángot vetett erdők, sistergő pálmafák,
mint tűzcsóvák szálltak szomszéd csillagra át.
A sírok megnyíltak, csontvázak repültek,
majd pirámisostól a tengerbe dültek.
Tornyaink lehulltak szörnyű recsegéssel,
s egyenlő lett minden a földnek színével…
Hűséges szolgáim, jöjjetek közelebb,
s hallgassátok végső rendelkezésemet!
Országomban házat senki ne építsen,
magzatot anyaméh létre ne segítsen!
Megtiltom a nemzést és meg a fogamzást,
aki felgerjedett, kőre üsse magját.
S minden gyermeket, mely mostantól született,
mint kutyakölyköket, Nílusba vessetek!
De a földbe búzát már senki se vessen,
gyomot is ne írtson, se fát ne ültessen.
Álljon meg az élet, most, a legszebb fokán,
ne legyen gyermekem, ne legyen unokám,
se tornyom, se sírom – úgyis összemállnak.
Minek adnék prédát a torkos halálnak?
A nagy végpusztulást bölcsen megelőzve,
minden piramisok rontassanak össze!
Minden percemet az Öröklétnek szántam:
mint éljek most tovább végességbe zártan,
mikor csontvelőmig szúrt a bizonyosság,
hogy művem az Idő habjai elmossák
s a mulandóságban semmi szírt meg nem áll,
nem fáraó regnál itt, hanem a Halál!
Mérgezett fullánkja minden létet megöl,
ezért magam járok jó példával elől! –
S miközben utolsó szavait kimondta,
finommívű kardját repesőn kivonta,
s a megborzadt, tétlen aggastyánok előtt,
pazarul fiatal testével beledőlt.
Elsőül a bíró szólalt meg: – Tébolyult!
Aztán a pap: – Be jó, hogy ily hamar kimúlt!
– Mit mívelt volna még! – horkant az inzsenér.
– Ha végiggondolom, meghűl bennem a vér!
A porkoláb pedig emígy vélekede:
– Nem trónon, de szalmán lett volna a helye!
Ám a csillagász a szólást elkerülte,
csak járt-kelt alá s fel magábamerülve.

1947

 

 

 

„Mignon”

Nem pápák sírkamrája hív már,
hanem a vad ibolyaszag
a Némi-tó fekete partján,
hol békák milliói párzanak
Ámor-vetette, dús ibolyaágyon –
S a fréziák közé sodor a vágyam,
amelyek ciprusos sírkert ölén
szép bársonyát kínálják a halálnak;
ott a halál sajgó ölelkezés!
A porhüvely a föld mohóan álnok,
szerelmes morzsolásában enyész –
Tán elvetődöm mégegyszer Oda,
szent kútjai alá Itáliának,
hogy úgy sírjak majd, ahogyan soha,
soha nem sírtam még Utánad!

1947

 

 

 

Találkozás

Szerb Antal emlékének

 
Így szólítottam, hogy a szürkület
és a zöld Hold árnyát elémvetette:
– Szervusz, Tónika! Tudom, hogy megöltek.
Áruld el: milyen a halál?
Ajánlod-e, hogy igyekezzünk élni,
vagy fogjunk hozzá létünk perceit
a nemlét végtelenségével felcserélni –?
S két fülemile-szólalás
között így hangzott a tanács:
– A halál szörnyű ez idő szerint;
a testi lét emléke egyre int
s bár a cihelődés is egyre tart,
messze még az elysiumi part!
Nyirkos mélyben a motozó tudat
az elvesztett fonál után kutat;
kezeim a múltamat úgy matatják,
mint a gyermek esti fűben a labdát,
bukkanva ott békára és csigára,
hogy felvisít és a hideg kirázza…
Különösen gyötrelmesek az esték:
lámpa nélkül undok, örök homályban!
Hol vagy, elképzelt goethei öregség,
mikor túl a test sok rossz gerjedelmén,
az ember egy meleg könyvtárszobában
pipázgatván köszörülget az elmén! –

1947

 

 

 

Zengő nevek

Hadrév,
Sáronberke,
Kalota-Szentkirály –
didergő fészkek az erdélyi rengetegben!
Neveteket ki mondhatná ki szebben,
mint én az emlékezés áhitatában.
Zentelke,
Asszonynépe,
Szépkenyerű-Szentmárton,
s Detrehem, ki Bethlehemet idézed –
hogy elszakított tőletek a végzet,
lelkem térképén egyre pirosultok.
Régi vitézek lábnyomán kelt virágok,
hervadt bokréták kopjás, árva dombon:
valahányszor a nevetek kimondom,
álmodozásom sólyomszárnyra kap.
Némelyitek mint húsvéti harangszó,
másban egy fejedelem csizmás lépte döng,
csillagfény csillan s ékes pártagyöngy,
ha felderengtek az őszi éjszakában…
Hazám lelkéből lelkedzett nevek,
ti maradtatok nekem a világon!
De meghalljátok-é szólongatásom,
s hívásomra szálltok-e közelebb?

1947

 

 

 

Psalmus

Én már rég a harangoké vagyok:
Erdélyben is hányszor megvigasztaltak,
túlzengvén a boldogok kardalát,
hirdetének nem földi diadalmat.
Muzsikáló, rézszárnyú égi hinták,
fenn-suhognak a romlott tornyokon,
hajnali széllel ütnek homlokon,
szaggatják éjjünk bakacsinját.
A tündöklő nagy ablakokra, ládd,
hogy csapódik a törtszügyű madárhad!
Ott sejti hosszú téli otthonát,
hol az egetkérő gyertyák zihálnak.
Pusztákról jönnek kósza lovasok,
koldusok törnek a kapukhoz útat,
szekeresek és kerékpárosok
kérnek örök szárnyékot ott maguknak.
A menny kárpitján keskeny rés hasad,
beléfeszül menekvő lelkek éke;
haranghintán így jut a szomjú had
a vad világ elől a szelíd égbe.

1947. október 26.

 

 

 

November dicsérete

November!
Mintha az esztendő minden jaja
ködös kavernáidba sűrűsülne,
te, évszakoknak sepulcretuma!
Halottigéző, rom-tájaidon
borzongva járok föl-le, föl-le.
A lombzúgásra, mondd, emlékszel-e?
Ó, hol van a türkiz-visszfényű sátor,
színes gyümölcsök kandi ékszere
– most, hogy a kert hörgésektől zajos
s apró nyöszörgések karától.
Egy véghetetlen, csuklyás gyászmenet
megy harminc éjt-napot vigasztalatlan,
nyomában iszonyú gyász-zene zeng –
így vivék Bocskay úr tetemét
Kassától Kolozsvárig bús csapatban.
November!
Már átitattad minden idegem,
s mintha az őskori növényi létre
emlékezném, úgy vacog a szivem,
ha öldöklő szeled cibálni kezd;
s testvérként nézek minden falevélre.

1947

 

 

 

Egy fiúcskához

Zsolcinak

 
Gyarapodó formáidat gyönyörködve nézem,
kicsi fiam.
A tiszta homlok, a domború halánték
csodálatos új muzsikát hordoz bizonyosan.
A széles mellkas, a súlyos karocskák,
combjaidnak atléta vonala
azt ígéri, majd te leszel az ország
olimpiai úszóbajnoka.
Az a görög gyermek foghatta így a követ,
akit később a szobrász szemügyre vett:
a Diszkoszvető, melynek márvány másolatát
a nápolyi múzeumban csodálta meg apád.
Mozgó, guruló, eleven erdélyi rög:
sírjuk mélyéről három nemzetben ükök
csodálják a szerencsés vér-találkozást;
a Maros, a Küküllő, az Olt
futott tebenned egybe,
ereidben ott lüktet elkeveredve,
ami létüknek színe-java volt.
Kis Herkules, hetvenkedő kölök,
elnézlek, amint a kártevő bogarakat öldökölöd,
gyökerestől téped ki a virágot,
füves lejtőn hánysz cigánykarikákat
s nagy bottal hajkurászod a kutyákat…
Ölembe veszlek, patyolat húsodat tapogatom,
kezem végig matat minden kis csontodon:
épséged oly tökéletes és oly csodálatos,
nem férhet hozzá a rontó Gonosz!
Ugye hiába keresem
azt a pontot a testeden,
hol a golyó, a kés belédhatolhat
s egy ilyen életet kiolthat!
Sárkány vérében fürösztenélek,
a Styx vizébe merítenélek,
hogy ne fogjon rajtad fegyver és betegség,
te félelmesen szép Tökéletesség!
S elgondolom: e percben a világon
még tízmillió apa gyönyörködik így a fiában.
A sátoros cigány is eképp ajnározza fiát,
hajába köt óvó tengeri csigát.
A botokúd apa a nádviskó előtt
így nézegeti a kis vakmerőt,
amint a mérges pók testét tapossa,
s nem fél, hogy a tigris elorozza,
mert tigris-fog lóg a nyakában,
szent rézkarika orrlikában…
S behúnyt szememben roppant törpe-sereg:
a veled egyívásúak, a háromévesek,
prédái eljövendő háborúknak,
holdas éjféli lustrán felvonulnak.
Az én fiacskám huszár-derekát
egy kínai fiú öleli át,
s mögöttük, míg a holdfény elvilágít,
gyermekfejek, egyik akár a másik.
Élni akarnak, nőni, mint a kosbor
eső után – ha már nem dobattak le a Tájgetoszról.
De jaj, köröskörül zöldes-mohó szemek,
tigris-szemek, veszettkutya-szemek fénylenek,
a bozótban mérgeskígyók a marás ürügyére várnak,
s felcsap miazmás böffenése a mocsárnak;
a torokgyíkok zöldes, vak gubancban
üzekednek a tavalyi loncban,
a kolumbácsi légy, a malária-szúnyog
fejük felett sűrűn felhőzve dunnyog,
s egy fa odvában mohón szundikál
a koszos koldusnő, az Éhhalál…
Az én bűnöm, hogy világra születtél,
adja az Ég, hogy soha meg ne bánd!
Gyarapítson szelíd nyár és meleg tél,
te pótolhatatlan emberpalánt!
Beoltottak himlő és vörheny ellen,
de jól tudom, hogy mindez nem elég,
ha kezét a felhők feletti Szellem
ki nem terjeszti védőleg feléd.
Védjen meg Ő, a kiszolgáltatottak
évezredes pajzsa s páncélvasa,
ne adjon át Rontásnak és Gonosznak,
s embernek, ki embernek farkasa.
Az eszeveszett világ dzsungelében
kiváltságod legyen, mint Mauglinak,
s gyarapodván az emberség hitében,
légy új keresztyén hős: Tankréd-lovag!

1948

 

 

 

Gül Baba fürdőjéhez

Ismeritek-é a furcsa kis bazilikát,
hová színes üvegszemeken tör be a napvilág,
s omló felhőiben a szürke gőznek
meztelen férfitestek hempergőznek.
Hol a Szentség és melyik az az Isten,
melyet a hívek imádhatnak itten,
míg a zuhany alatt állnak megmerevedve,
vagy elfekszenek hanyatt a kövekre.
Ide menekülnek a korai halál elől,
kiket a köszvény, a csúz öldököl,
itt tisztálkodnak a vékonypénzű nyugdíjasok
s a gépolajos kezű inasok.
Forró méhéből küldi földanyánk
az örökélet gőzölgő zuhatagát,
táplálékául a gyermeki hitnek,
hogy a világon semmi sem szűnik meg.
Valaha Gül Babát is látta ez a válu,
most benne fürdik Franci, a nagyszakállu,
Óbuda legöregebb koldusa
– mint egy újjáéledt törökbasa.
A nagymedence szélén úgy heverésznek
mint roncsai valami tengeri vésznek;
megfáradtak a lét sivatagában,
megpihennek Gül Baba oázisában.
Tíz-húsz anyaölbe vágyó, árva felnőtt,
kiket a hétköznap hevedere feltört,
megcsonkított a háború vagy a gép
s jócskán megették kenyerük felét.
Elnézem őket, bús férfitársaimat,
egyik púpos, másik inaszakadt,
a bénát, ki a falhoz támasztotta botját,
s a pattanásost, szerelem átkozottját.
Talán a nők elől seregeltünk ide egybe,
erre a fülledt engedményes területre,
és mégis-mégis mit nem adnánk,
ha megpillanthatnánk egy lenge szoknyát!
Vagy tán egy pillangóért, mely idetévedt
– s mely tán a visszahozhatatlan, játszi élet –,
szöknénk fel és mankóink odahagyva,
újjászületve vágtatnánk utána a szabadba!

1948

 

 

 

Kísértet

Vékás Judit emlékére

 
Álmomban ismét a halott Judit
kínálta halhatatlan bájait.
Oly csókot élő sohasem adott,
amilyent ez a feljáró halott,
e vesztét érző szellem-szerető,
kit már féléve zár a temető.
Amit élve nem tehettem vele:
mindent egy csókba sűrített bele,
és szűziségét cédaságra váltva,
sodort magával a buja halálba.
Szép hölgyek, rám ma ne számítsatok,
forró halott a vetélytársatok,
most is itt ég csókja a velőmben,
édes ölésű méreg sem különben!

1948

 

 

 

Az álom útja

Egy álom indul lappantyu-szárnyon,
útjában holdfény, cseresznye-ág:
vén kút tükrében nézi magát,
hogy szép legyen, hogy Rád találjon.
Lámcsak, az éj mindegyre újratermi
a nappal megkopott szárny hímporát!
Mihelyt a lélek a romtestből kivált:
tud még suhanni, a sorssal perelni!
Májusi kertek felett repülve
meglesi, mit rejt a szirmos bozót:
és lop virágot, fülemileszót,
 
s terhével alászáll
 
egy bársonyos ölbe!

1948

 

 

 

Két papagáj

A virágosbolt ablakában,
zöldremázolt kalitkában
két papagáj szundikál.
Vágott rózsák illatától,
cserepes ciklámen szagától
álmuk mély, mint a halál.
Megrezzen a kék papagáj,
nagyot rikolt s felriad:
– Ébredj, szerelmem, hadd mondom el álmom!
Csodálatos dzsungelben jártam az imént.
Újra megadatott szálldosva szálldogálnom,
láttam valódi orchideát s ciklamént!
A pillangók ott akkorára nőnek,
mint itt, rabkoszton, idegenben mi magunk;
narancsfákon szabad malomhadak pörölnek,
ott te se volnál, lelkem, árva s életúnt.
Szivárványszín madártársak zengő szivéből
a Napba száll a szabadság boldog dala,
isznak csergedező forrás vizéből,
s örökéltűvé válnak általa!
A tél hazug mese, ősz sincsen ottan,
a lombokon örök gyümölcsök ringanak;
szerelemtől soha jól nem lakottan,
madár madár után üzekedőn szalad.
Minden tolladban sűrű vágyat érzel,
s a mámorban a hitves is ara;
s nem fenyegeti vágyad elnyeléssel
az önismétlés bűzhödt mocsara…
Megszólal a zöld papagáj:
– Bolond, hagyjál aludni már,
tartsd magadnak álmaid.
Téged az Isten elveszít;
az boldog, aki megbékül.
Álom nélkül, vágyak nélkül
hadd, hogy bóbiskoljak itt!

1948

 

 

 

Bordal

Vígan léptem ki a kocsmából,
Szívemben fejedelmi mámor.
Halljátok-é e szent zenét?
Köd-cimbalomtól zeng az ég.
Gomblyukban elhervadt virágok
Füzére a homlokomon,
Húsz éve halott szépleányok
Csókja bizserdül ajkamon.
Ha most Ilzére rátalálnék,
Mindent-mindent megvallanék!
Jövel, elysiumi árnyék,
Hadd lám, szíved dobog-e még?
S hol vagytok, régi játszótársak,
Szívenlőtt, földrehullt fiúk,
Holtan is hetykék, daliásak –
Tanultok-é még latinul?
Küldjetek már valami jó hírt,
Majálisról víg sípjelet:
Rossz szívemre micsoda gyógyír
Volna e füttyös izenet!
Barátság s szerelem tüzében
Életem sustorgón kimúl,
Kihűl a sír vak hűvösében.
– Omnes eodem cogimur.

1948

 

 

 

Petőfi utolsó dala

Elmúlt hát ama nagy temetési nap is
Ahogy megálmodtam itt vagyok magam is
Már nem bánt engemet amaz „egy gondolat”
Együtt nyugszom Velük erdélyi föld alatt
Dárdavert sebemen rác vérem kiomolt
Helyébe kun székely fiúk friss vére folyt
S halálomban épp ez a legfőbb diadal
Hogy már vér szerint is magyar vagyok magyar
Így levék holtomban e bús nemzettel egy
Melyet a zsarnokság tán végkép eltemet
Soha nem ismertem forróbb ölelkezést
Mint amilyen ez az együtt-temetkezés
Dicső honfiakkal akik a hazáért
Vérük ontották a világszabadságért
Nem nem sír nyoszolya ez a hekatomba
Dehogy vágyom innét holmi Pantheonba
Érckoporsó sírbolt unalom árvaság
A zsarnoknak hagyom malmozzék a hasán
Testem a Szabadság záloga a Kovász
Lelkem égretörni készülő vad fohász
Innen csap ki majdan ama Végső Napon
Midőn tetteinkért az Úr kérdőre von
El nem vakíthat úgy a menny fényessége
Hogy ne emelt fővel járuljak elébe
S szemébe ne mondjam trónusa magasán
Mivé hagytad válni szerencsétlen hazám
…Nem nyughatom Ég-föld még mindig dübörög
Minő paták alatt reszket az ősi rög
Hol a szívem Hol vagy sok lelkem dalia
Irinyi Vasvári Csillagom Júlia.
 

1948

 

 

 

Júliusi pillanat

Úgy áll a nap az égbolt kellős közepében,
mint az emberi lét küszöbén állhatott:
rejtelmes húrokon a nyári pillanat
így zsongott akkor is éppen.
A férfi, ki a hűs folyóvízből kiszállott,
azt hitte, így marad ez immár mindörökre:
hasrafeküdt nagyboldogan, könyökre
támaszkodott, figyelte a világot…
Innét ered talán káprázó szép hitem,
hogy ősz, tél és halál eztán számüzetett,
innét a százezer esztendős üzenet,
ha gerincem a nap tüzével süttetem.
Akkor rezzenhetett föl az a csírasejt,
melynek köszönhetem a földön mái létem,
s ha pőre asszonyi test domborul elébem,
a látvány őskori bódulatokba ejt.
…Ámde a Zeniten a Nap, jaj, meg nem állott,
fordult s a hegy mögé kellett omolnia:
innét a nyárközépi melankólia,
melytől a végtelen zsongásából kiválok…
Hogy összeasznak a feszülő férfitestek,
s a nőké a napon be mállós, omlatag!
S a nagy rostán már mennyien kiestek,
mint az ocsú, húsz-harminc év alatt!…
De most szellő veri szerte a borulást,
melyet lelkem fölé Halál terjeszte ki,
és a völgyben ezüst-csengésű, gyermeki
kacagás záporoz, szinte szemlátomást;
árja vígan nekiverődik itt a hegynek,
mely árnyékát korán veti a völgyön át –
neki a végtelen, vak csillagrendszereknek,
s rázza az öröklét fény-küllős kapuját!

 

 

 

Tíz kilométerkőre

1. Leírhatatlan szépek a hegyek,
amint a szemhatáron dalmahodnak!
Oldalukon, legelésző juhodnak
selymesfüvű pojánát keresek.
Az elvesztett Édenkert hívogat,
egy szőke gyermek fűzfasípszavával,
sebhedt lelkem repesve odaszárnyal
hová lilás napküllők hullanak.
Jaj, mért is nem vagy te pásztorleány,
s mért nem vagyok bocskoros hegyi pásztor,
hogy távol éljünk a világ zajától
Isten lábnyomain, a Hargitán!…
2. Mint a pacsirta, mely napáldozatkor
a rögről mégegyszer magasba röppen,
keblét füröszti rőt sugárözönben
s dala epekedőn és búcsúsan szól:
a lelkem úgy repes feléd s zihálva
keresem arcodat a szemhatáron,
hogy mielőtt a sűrű éj leszállna,
megláss s meghalld esengő búcsúzásom!
3. És jönnek vasárnapos népek, rámköszönnek.
Köszönésük köszönve köszönöm meg.
Leánykák jönnek, kezükben békavirág,
ajkukon alig elröppent imák.
Legények közelednek citeraszóval,
szívükből virágos ablakra száll a sóhaj.
Kis gida szökdel az anyja oldalán:
– Isten bocsá – Madonna-látomány.
S a házikók kékszemű ablakán
fejetcsóválva néz ki rám
mindentudó öreganyám.
4. Gepida, kelta, hun és teuton
csavargók jártak ezen az uton,
ugyanígy összetörve, mint én,
az örökké fiatal Duna mentén.
Szentendre és Dunabogdány között
ó, hány meg hány költő emlékezett
asszonyra, kiben a törzs többi nője
így jelent meg egy testben s egy időben –
költők voltak, akik sírván, önön
könnyük hullásában gyönyörködének…
De hova tűnt a lantszó meg az ének,
hogy nem maradt meg bár egy sírkövön?
5. Hogy örökítsem ezt az égedelmet,
ezt a nem is emberszabású kínt,
mely hol a mennyek kapujába felvet,
hol a poklok tornácára zuhint.
Kövek, szobrok elmállnak, elenyésznek,
s ha fejfánkról egyszer nevünk levás,
égen-földön nincs, ki a feledésnek
homoktorlaszai alól kiás.
6. Milyen fátyolt borítottál szememre,
hogy maholnap egyetlen nőt se látok,
és úgy lobbantasz újult szerelemre,
hogy csak általad lássam a világot. –
Felhőre nézek menekvést keresve,
de kebled domborul ki arról is,
s a barna-bokrú völgykatlanról
ugye, tudod, tudod, mi jut eszembe!
7. Krisztus urunk, te töviskoronás,
megváltó szenvedéstől glóriás,
szemedet rám talán azért mereszted,
mert Te nem ismered ezt a keresztet!
Van-é vakabb, keserűbb mártíromság,
mint ha szívünk fehér lábak tapossák,
és nem is égi jutalom hitében
fetrengünk az emésztő szenvedésben –
Szent életedből a kísértő némber
távolmaradt, hogy útadról ne térj el,
Magdolna is csak akkor járt tenálad,
midőn olajjal megkené a lábad.
Keresztutam utolsó stációján
tudván-tudom, az Isten mit szabott rám,
és konokul, szinte epedve várom
órjás-rangra emelő kínhalálom!
8. Égésem olyan, mint a tűzifáé,
mely kárhozott lélek módjára serceg,
s mielőtt egy maréknyi hamuvá ég,
rövid létéről mond keserű verset.
Emlékszik a rigóra, mely reászállt,
pásztorlányra, ki ott hűsölt alatta,
s bús énekszóval hívogatta párját,
s keblét, ajkát bolondul odaadta.
Az őszi szél zúgása benne jajgat,
fűrész rívása, fejsze csattogása,
s a csaholás, mikor vad kutyafajzat
a sebesült gímszarvast hajkurássza.
– Halld meg sírásom, s gondolj akkor is rám,
mikor vér-gejzír csap fel a füledbe,
s én már valami tengerparti sziklán
bolygok egyedül, árván, számkivetve!
9. Fekete melankólia
cafatokban hull, hull a fáról.
Hol vagy, lilás magnólia,
s az illatod-kínálta mámor?
Koporsó döccen a szekéren,
halott legény zöld feje koppan;
nászi hintó suhant a fényben,
kék csónak táncolt a habokban.
Féllábon púpos sírkeresztek
ropják vékonyszél-muzsikára…
Hol van a mustos szüreteknek
hegyzengető zsinatolása?
Úgy fekszem majd kővémeredten,
mint kőcsigák a kősziklában,
mert azt akarja az Úristen,
hogy szemed fényét többé sose lássam.
10. Agysejtjeim két táborra oszolva,
vádaskodva és panaszolva
néznek farkasszemet,
s mint törvényszéki tárgyaláson,
dühödten törnek át a rácson,
rútul veszekszenek.
Bordélyházak füstös faláról,
bolond cigányné ajakáról
elszállt idézetek,
csúfszájú kerge papagájok
torkán akadt rikácsolások
verik fel a helyet.
S jogos vádak vad özönében
várom teljes beismerésben
ítéletemet.

1948

 

 

 

Egy láthatatlan naplóba

Már két napja elemzem a csodát:
való-e, hogy a szemem látva-lát,
s romos lépcsőkön úgy ereszkedem le,
hogy a legszebb lány keze a kezembe…?
Nem, nem a test, lélek műve lehet,
mely Benned tán a Mennyet látta meg,
s mivel eleddig hiába kereste,
kitört a testből s odaszállt repesve.
Nyisd már meg Mennyed záros kapuját,
mely előtt a koldus költő megállt
s ott emészti a legszentebb mohóság,
miattad, Női Örökkévalóság!
*
Romlott falak, sűrű dzsungeli burján
mélyén tücsök szól rozsdás, árva húrján,
s hangja mégis oly szerelem-teli,
mint léleké, ki párját nem leli.
Az istenhozzád perce már közelget,
a búcsúzás fájdalma szinte felvet,
bárcsak a lelkem kettébeszakadna,
s egy fele közeledben maradna!
Ha majd egyszer, hűvöslő őszi éjben,
hallod a tücsköt a romfal tövében,
siratva a nyarat, a kurta létet –
én szólok hozzád keserű igéket!

1948. augusztus 10.

 

 

 

Vonaton, Itália felé

A föld suhan, apró házak remegnek,
kiszakított szívem visszarohan,
keresi fészkét intő szép kezednek,
hogy megpihenjen ott nagy-boldogan.
Az oktalan, dühödt távolodásban
minden, mi földi, immár oly kicsiny;
de felhatalmasul istennő-forma arcod
a pirosúló felhők ormain.
Rászegeződik a megtört tekintet,
mert messzi éggel kell majd vívnia –
koronád fényét még utána hinted,
délibáb-szeretőm, Hungária!

1948

 

 

 

Zrínyi földjén

Sötétedik, a Dráva lenn morajlik,
sűrű vizére megtört fűzfa hajlik.
Nem fűzfa: vén, sebétmosó vitéz,
kit átalvert a török kelevéz.
Kivont szablyákkal a kukoricás
megújuló szélrohammal csatáz.
Ó, bús berek, ár-törte Drávapart,
itt hajdan valaki nagyot akart!
Ismerte őt a messzi hegygerinc,
melynek magyar neve százéve nincs,
s most, mint gyertyák közt nagy halott profilja,
a csillagos ég kárpitjára írva –
A táj az ő lelkétől nyughatatlan.
Az égen szörnyű felleg száll: a vadkan.

1948

 

 

 

Útinapló, I

Bologna
Két vonat közt ezer csoda.
Kisérjen itt a jószerencse!
Bologna, rózsás tégla-Velence,
riói fölött csupa árkád;
táncuk a hosszúlábu tornyok
részegen nyolcszáz éve járják.
Örök farsang az esti égen –
Enzo királyfi zöld köpenyében
otthagyja börtön-palotáját.
Szögletesfejű Szent Domonkos
kínálja a kenyér csodáját.
A Professzor-sír úgy lebeg fenn,
mint hajdanán Mohammedé.
Sikátorokban fekete tógák –
zarándokútjuk ide-róják.
Bethlen Gábor késett diákja
hajnalban indul hazafelé.

1948

 

 

 

Egy lányhoz, aki végigment a Via Appián

Keats urnájáról szökhetett el ő,
hol fogvatartá egy pásztori kar
s a háromezer esztendős idő;
elindult zöld-arany saruival
s a soha el-nem-csattant csókkal ajkán
s a köntösben, mely szűz testet takar,
elindult s most élni, élni akar!
Vállában, nézd, mily ölelés feszül,
s a karcsú, keleti vonalu láb
a haláltól be szépen menekül,
szökvén a lícium-sövényen át;
hogy lendül fel a loncos sírromokra,
mint egy pillangó, feldobott virág,
s betölti a nagy Via Appiát.
Bár leshetném meg első csókjukat,
a tétova gyermeteg ölelést,
ciprus tövén vagy sírszobor alatt:
a kettőjükből egybeforrt Egészt!
Itt vesznek ők diadalt a halálon,
hol a föld millió latint emészt,
itt éri őket el a boldog álom.
Nincs női test, mely tökéletesebben
töltené ki a nékiszánt teret,
virág, madár nem nőhet bele szebben
a formába, melybe rendeltetett.
Én elmegyek s most már urbi et orbi
hirdetem őt az emberek között,
mert nincs szebb, mint a szépségről dalolni!

Róma, 1948

 

 

 

A római toronyórák

A római toronyórák
útjuk csikorogva róják,
s mint kopóhadak a rókát,
életem körülcsaholják.
Szerettem volna időtelenül élni a zsongó elmúlásban,
mint a tengerbevesző, már partot sem keresve;
nem gondolni a holnappal, a halállal –
Árkádiában, hol nincs tél s nincsen este.
De a gyermekek egy szép nap abbahagyták a lubickolást
s a kútak pőre szobraikkal ottmaradtak,
a tarka ruhákból kiduzzadó keblek elapadtak,
s fogyton-fogy a nappal szemlátomást.
Soha még ilyen őszi mélabút,
mint ez, mely alkonyatkor Rómában szakad rám!
Örökké zöld lombok közt nyomorult
sárgalevél-életem egy latin kőért odadnám.
De e föld népe tarka, bohó menetben
vonul a gondok ellen, hisz, remél,
s halottait is suttyomban viszi ki, sebten,
hadd higgyük, itt mindenki, mindig él.
S az órahad konokul üttön-üt,
fejem felett, alattam, mindenütt,
ha egyik abbahagyja, jön a másik,
amaz pihen az új rovásig,
éjféli csendben hallani lélegzetvételük.
Így hajkurásszák maguk előtt
megszámolt perceinkkel
az Időt.

Róma, 1948

 

 

 

Álmatlan római éj

…Egy borzas angyal jő, megint ujjával s rámrivall:
mért nem törődsz apád porladó csontjaival?
S a nagy gödörről mond szörnyű üzenetet,
ahol Mikecs László pályája elvégeztetett.
S én esdekelve kérem, megragadva szárnyát:
szaggassa szét kétségeim százmérföldes hinárját!
Mi van a gyermekekkel, élnek-é egyáltalán,
vagy már csak ott lelem meg őket egy kőkoporsó oldalán?
A satnya nyírfa, melybe belevéstem a kislány nevét,
a nyírfacsonk a kert aljában él-e még?
Ki jár a réten, hol egyszer mentás füvet kaszáltunk,
a fakeresztnél, mely tövében annyiszor megálltunk?
Mi van a szőlővel Szentgyörgypusztán, Miriszlón,
érik-e már a zamatos Albert-király piroslón?
Mi van vele, kitől talán örök búcsút vevék 18-án,
hordja-e még a római ezüstpénzt a nyakán?
Lábnyomaim a Duna partján megvannak-e még,
oly messze tőlem, mintha rájuk már Égből tekintenék,
és ezért van az, hogy a távolság oly közelbe hoz
mindent, mintha szemem elé egy milliószoros
nagyítót tettem volna s mintha szakadatlan
egy csillagot néznék, mely nincs, mert láthatatlan.
 

1948

 

 

 

Angelus

A Borromini-loggián
Harangszó, gyorsan sápadó falak,
templomablak végső fénylátomása;
sűrűsödő nagy felhőtorlaszokban
visszhangzik a denevérszerenád.
Minden fény egy macskaszembe szorult
s minden jajszó helyett e denevérszó;
pedig mi fény, mi szín és ragyogás volt
s minő zenebonák a Nap alatt!
Fekete ingák lengenek előttem:
két pap rója útját a háztetőn,
s hogy a homály az Írást kiütötte
kezükből: olvasót vettek elő.
Mint nő alakjuk, a két sziluett!
Könyvemet már én is elejtém,
de olvasóm nincs, nem találom:
morzsol, ropogtat a sötét.

Róma, 1948

 

 

 

Tűnt időm szépeihez

Ezer dolog tanúm rá: voltatok,
S alkalmasint vagytok is valahol,
S távolból, fordult csillagok alól
Remete-vágyam hozzátok repes.
Furcsa nővéreim, nénék s hugok,
Testvéreim emlékben, elmulásban:
Most, hogy ezer mérföldes távolság van
Köztünk, hadd hívjalak, idézzelek!
A lehetetlent hajdan együtt,
Ugye, mily veszettül kerestük!
Tükörből néztük boldog perceink,
S egymásra rogyva vágyaink lohadtán
Önpusztitón újrakezdtük megint.
Valami bennetek is megmaradt tán
A közösen kicsikart mámorokból
S tán újrakezdenétek ott, hol
Abbahagytuk a titkos búcsu napján.
Mégis, mégis: mindig csak más szeressen,
Más boldogítson már benneteket,
S engem mindég titkolni kelljen,
S kerülni, mint a beteget,
Nevemtől is pirulva menekülni?
Bár én tudnék emléktektől kihülni!
Tagadjatok meg százszor és ezerszer,
Gyöngéim vihorászva fedjétek fel,
Koldus-soron is hitten-hiszem én majd,
Mindegyitek rám vár és engem óhajt.
Lassanként tömörültök s mint a boldog
Diákleányok össze-összebújtok,
Egymás arcán csókom nyomát keresve…
S ha majd közétek toppanok egy este,
Körémseregletek és közrefogtok,
Eleven hús-vér koszorúba fontok,
S viháncoló, hullámos táncmenetben
Visztek ki a holdvilágos berekbe,
S citeraszóval, táncolva-dalolva
Repítetek magatokkal a holdba!

Róma, 1948

 

 

 

„Hic jacet”

Ki fogja meg árva, szikár kezem,
az élet szép útjára ki vezet engem?
Maholnap elveszek a sok halott közt,
mint bárány a havasi rengetegben.
Hic jacet… Obiit… Mortua est…
s nevek, amelyeket büszkén kimondott
a viselőjük – jaj, hol van ő már, hova tűnt,
s hova tűntek el idővel a csontok?
Shelley sírja, Keats sírja, katonák
friss hantjai az „Angol Temetőben”;
tirátok is ez vár, e torz feltámadás:
virágporként szóródni szét az időben.
És messze a hazai temetők,
alföldi homokban, erdélyi hegyekben,
budai dombon – még látnak-e ők?
Ezer sírom helyett virágot egyre tettem.
És ha itt „kelletik megadni csontjaimat”,
lesz-e, ki értem könnyeit ontja?
Vagy névtelenül porlom a többivel,
jeges csontkamra új befogadottja…

Róma, 1948

 

 

 

Naplemente a tengeren

Az út végére ért, ezerszer jaj neki!
A szürke égbolt és a szürke tenger
közrefogta s laposra préseli,
mint két tenyér a labdahólyagot.
Most már beér a vízbe, már merül,
Napisten templomán aranykapú,
egy pillanatra gálya, mely kigyúlt
s vörös izzásban úszik a vizen.
Jaj, jaj, ezerszer jaj a Napnak!
Hallom a Titanic szörnyű dalát,
s a lelkem velük fújja: jaj nekünk,
a hulló nappal hullik életünk.
Ezüst pikkely, egy kis hal hagyta ott –
jaj a napnak, nekünk, leáldozott.
Az éj közel, talán az örök éj.
Aranykincset, hiába, ma se leltünk,
nem hallottunk angyali szózatot,
nem találtuk meg igazi szerelmünk,
az Úr nem intett: jöjj hozzám, fiam –
Napunk, a Nap örökre odavan.

Ostia, 1948

 

 

 

Palackposta

A tenger, a tenger, leendő gyilkosom,
vad bruhahával félnapja döngeti szívem,
s hitvány lampionként lengedez felette
az őszi nap.
A tenger, a tenger azért oly diadalmas,
mert a mindenség urának vallja magát.
Az imént nyelt el egy hajót,
vacsorája egy pálmafás sziget,
e percben száz hullát vetett a partra
s százmillió halnak adott életet.
Mindent tud és mindent eligazít,
s mert látható, ijesztőbb, mint az Isten;
hullámain szövi hódító álmait
titkon, konokul s kifürkészhetetlen.
Jaj, már rólam is mindent megtudott
és én is meg mindent általa, tőle.
Ne kérdezzétek, mi történt velem:
ez tán utolsó hírem s levelem,
s belehullok a térbe, az időbe.

Ostia, 1948. október 7.

 

 

 

Intelem labdázó gyermekeknek

A templomban, gyermekeim,
a szép templomban ne labdázzatok!
Labdátok elgurul!
Ezüst-arany halotti bársony
borul rá súlyosan,
vagy sír-üregbe hull.
A labda itt életből jött csoda,
hivalkodás, közénk szállt napgolyó,
nem illő hát oda,
hol rég nem tudják, mi a szólitó,
a méta –
s fogalmuk sincs a néma
fali odukban
arról, hogy mi a futball!
Usgyé, ki hát a kis terekre!
Van még, ha szűken is, hely ott –
Labdázzatok és kurjongassatok,
napestig, kedvetekre!

Velence, 1948. november 3.

 

 

 

Istenhozzád, tízezer évre

Mikor először fogta meg a lány kezét,
a vér átjárta csontja velejéig,
aztán egyedül nézett szerteszét,
s vad férfivágya felcsapott az égig.
S mintha nem az egész helyett a rész,
a puha kéz vált volna tőle el örökre,
de mindenestül teste, az egész,
hagyta volna magára, szinte szökve,
búcsutlanul s tán halálbamenőn:
úgy kóborolt hűvös romtemplomok homályán
a néma éjfelig, vagy azon is túl,
a fájdalom csillapodtára várván,
míg vágya oktalan fogadalomra tisztult:
„Eképp foglak követni már e század
ködeiben, amíg lehet hús-vér szerint,
s imbolygok segítő árnyék módján Utánad,
ha lelked időnap előtt halálba ring.
S ha új léttel köszönt rám egykor a világ,
új testi léttel, melyből kimaradsz tán,
kezem a föld sziklás mélyéből is kivág,
LEGSZEBB CSONTVÁZ! –
és rádfonódom, mint buja borostyán!”

1948

 

 

 

Búcsú Itáliától

Isten veletek szent sikátorok
Neonfényben csapongó denevérek
Templom-zugokban szikla-arcu vének
Kerékpáron járó apostolok
Klastromtetőn horgolgató apácák
Huncut-ábráju múzeumi vázák
Folyton csorgó kutak és piszoárok
Romok között bujkáló ifju párok
Piacok halai véres husok
Bordély falán mosolygó Krisztusok –
Felnőtt-orcákon gyermeki bohóság
S ahogy újság keveredik és óság
Addio mindörökre Olaszország!
 

Róma, 1948

 

 

 

A várakozás zsoltára

Még sok ilyen órát adjál, Istenem,
hogy várjak, s ők ne jöjjenek,
eső, szél verjen s csontjaimat hideg
járja át –
hadd ismerjem meg a vén Símeon alázatát,
ki negyven évig élt az oszlopon,
kiérdemelvén a legfőbb kegyelmet.
Hadd tudjam magamat márványkirálynak,
ki hétszáz éve áll templomfalon,
s csak labdázó inaska, gyermek
hiszi, hogy él!
Verjen eső, csípjen a szél,
s én, önmagam szobra, egyre várjak,
fehéren, epekedve, hitben,
s ne sírjak, ha eszembe jut,
hogy pálmás ligetekben
néztem egy-egy hajót, amint kifut,
intettem csókot donnáknak, sirálynak,
s magyarul tanítottam latin kisfiut –
Kapjon csömört a beteljesüléstől
ellenfelem, az a Valaki más,
bénán s kiégve járkáljon le és föl!
míg engem bebalzsamoz a várakozás!
Így teljek én meg rendre-rendre szépen
csodákkal, mik meg nem történtenek.
Amíg várok, el nem enyészem.
Ne jöjjenek, ne jöjjenek!

Budapest, 1948. november 10.

 

 

 

Messze földön…

Messze földön, kikötőben
hajót láttunk elmenőben.
A parton egymást átkarolva
néztük: hogy dagad a vitorla.
S be boldogok, kik vele mennek,
neki a kéklő végtelennek!
– Ne sírj, ne sírj,
hét tengerész dalol.
A mi hajónkat is
ácsolják valahol.
Kis kendőd vedd elő
és ints a nagy vizeknek,
ahogy egyszer nekünk is integetnek.
Elmenni jobb, de integetni könnyebb –
Szemed alól felcsókolom a könnyet!

1948

 

 

 

Ha majd egy vándor…

Halandó, esendő, vénülő ember,
mi lesz ezzel a szerelemmel?
Rajtad betegség, gyűlölet, gyalázat:
érintéseddel Őt meg ne alázzad!
Tekintetedben Káin szeme villan –
imádd csillagként, szentül, holtodiglan.
Nem baj, hogy nem szeret: azt érdemeld ki,
hogy emlékeibe tudjon emelni,
s lelke legmélyebb zugában megülve,
hatalmasúlj időben nemesülve,
hogyha majdan bóbiskol egymagában
s száraz levél koppan az ablakában,
vagy zörget egy kutyaugatta vándor,
szíve reszkessen a szánakozástól,
s önönmagát is áltatón, hazudva,
a csontváz téli fák közé zokogja
megbánás ostorától összeverten:
– Te voltál egyetlen igaz szerelmem!
 

1949. január 10.

 

 

 

Leborulás

Ezer álmodtam ölelésből támadt
e vakhitű leborulás,
istenítéseűl ama csodának,
melyet szemem Benned vigyáz.
Körülötted márványból, színaranyból,
Templom épül – már épitem,
világvégéig ott bujdos-barangol
reménységem, álmom, hitem.
Higyj e láthatatlan falaknak!
könnyeim oltották a mészt;
dúló idő elől ideragadlak,
szennyes foga el nem emészt!
Válhatsz ott kővé, inda, moh befonhat,
halál kóvályoghat körül:
véget nem vethetsz vak imádatomnak,
fiamba oltom örökül!
Romolhat minden, hullhat megalázva,
törvényt válthat ember joga,
de a költő ős Szépség-szomjusága
nem csillapítható soha!

1949. január 17.

 

 

 

A vízivárosi temetőben

A vízivárosi Vénusszal
A szél kopasz fák közt dalol,
fújja a régi gyászzenéket.
Jaj, voltak itt valamikor
fehércsokros lánytemetések!
Egy könnycsepp minden hópehely,
szeretők szemében ragyogtak,
kik koszorúk sátrában tűntek el –
s gyászuktól megmámorosodtak.
A föld alatt, a fagyott föld alatt
egymáshoz kúsznak holt szerelmek.
Belőlünk is csupán a vágy marad,
mért őrized a földnek, drága gyermek?!
A temetőben anemónaszag,
egy virágé, melyet sosem szagoltam –
ha most átfoghatom a derekad,
szép tornyot épitek neked a Holdban!

1949. március 7.

 

 

 

Könyörgés félálomban

Arcod fényesen dereng föl
a gyűrűző végtelenből,
ott csodálom kába képem
szépséged szent tükörében.
Soha ember szenvedését
így nem szépítette szépség,
soha e földi világon
így nem testesült meg álom!
Herold vagy, ki földet éggel,
napvilágot sötétséggel
összeköt – vidd el a lelkem,
hová még fel nem emeltem;
hints gonosz vérembe mákonyt,
hogy ne zúgjon, ne kívánjon,
vagy szent írral kenegess be:
legyek méltó szerelmedre!

1949. március 10.

 

 

 

Jelek

Szemem mélyén fekete tóban
roppant hal úszik – tán az Isten,
s ő osztja el magát a könnyeimben,
valahányszor érted sírok a hóban!
S amikor lelkem remegő paránynak
érzem, melyben világ fájdalma-kínja:
az a parány Isten mutatkozása,
bordám az ő trónjának baldachinja!
A Mozdulatlan Első Mozgatónak
mozgása kényszerít – parancsol,
hogy, szomjuságom, Szépség, veled oltsam,
Téged keressen ajkam, drága Kancsó!
S nézd meg: az Ő háromszög-szeme néz ránk
a csillagból, mely hallja tán az esküd,
és mutatja a keskeny kaput-útat,
merre kell a boldogságot keresnünk.

1949. március

 

 

 

Lélekharang

A kék hang száll, hegyet-völgyet bejár.
Akinek szól, szegény nem hallja már!
Szeress engem, ismeretlen halott:
bármely pillanatban meghalhatok.
Itt hagyom őt, ki most széltől zilált
fővel hallgatja a harang szavát,
s nem sír majd értem! Egy marék követ
dob a síromba, egy szál ibolyát,
s az átkozott temetőből jövet
szökellve lép horpadt sírokon át –
*
Ő is meghalhat bármely pillanatban!
Akkor zokoghatsz, kék lélekharang:
iszonyú gyászommal magam maradtam.
A bakacsinba vont téli világon
eget-földet betöltő zene zeng,
jajgat a tér a vérző, vak hiányon,
mit oktalan eltünése teremt,
túljajgatja keserű zokogásom.
Vésőt ragadva minden földi szobrász
helyett faragni kezdek egy követ,
melyen nem fog se porladás, sem oszlás.
Szive fölé roppant fát ültetek,
kétezer évig élő cédrus-órjást.
S vigasztalódva a lombsuttogáson,
melyből némult ajakkal Ő üzen,
a törzsbe majd e két sort belevágom:
NE SÍRJATOK, A LELKE ODAFENN
BEATRICE MELLETT A MÁSVILÁGON.

 

 

 

A Garuda-madárhoz

Szép Garuda-madár, szívek mentője, áldott
Magasan lebegő, kéktollú csolnak!
A Föld dörgéséből halld meg a szómat:
Be rég is várjuk kegyelmes leszálltod!
Úgy repüljünk majd egymást átölelve
Bolygók ibolyántúli sugarában,
Mint önmagunk kiröppent tiszta lelke
A létet kárpótló boldog halálban.

1949

 

 

 

Mit hagyok nektek itt?…

Mit hagyok nektek itt?
Sokat!
Itthagyom nektek árvaságomat,
örökül hagyom azt a rangot,
hogy sírva hallgassátok a harangot,
s rátok testálom a máják
s más eltűnt népek tudományát,
akik erőtlen istenségeknek éltek.
 

1948-1949

 

 

 

Örökre

Két karcsú test a kőtorony alatt –
mi eltűnünk, a torony megmarad.
Két kis betű a nagytemplom kövén –
egyik te vagy, a másik én.
A tornyokat ledönti az idő –
de névjelünkkel megmarad a kő!

1949

 

 

 

Corona Borealis

Hol a város aranyló tornyok alján,
 
kopott kövek holt álmában piheg,
 
éjfél körül, győzvén a test hatalmán,
 
lelkemnek égi útat építek.
Vergődő létem egyetlen reális
 
fundamentuma az a látomás,
 
amikor a Corona Borealis
 
hat fényes csillaga megkoronáz!
Míg körülötted seregekbe gyűlve
 
káprázik a mohó csillagvadon,
 
megittasulva hintázom az űrben
 
egyetlen-egy arany hajszáladon.
*
Be jó tükrödhöz verni homlokom,
ablak, fénylő hasáb sötét magasban!
Szívem vergődő lepkeszárny: vakon
keresi holtát, Szépség, sugaradban.
Elégni Benned: felséges halál,
zuhanás a Föld izzó közepébe
– Újjászületni, mint főnixmadár
s készülődni száz újhalálú létre!
Megérem-é? Egy sajgó vágy vagyok,
nagy nyíl nő bennem mindig Rádmutatva,
repülni készül a dicső Magasba,
hol csak Te vagy, az Úr s a csillagok.
*
Szépség, aki öröktől fogva vagy,
s ölelésedre ezer éve várok,
hány szív tört össze ablakod alatt,
s szegény hegedűk, fuvolák, gitárok!
Hozzád esengett lila éjszakán
provánszi kertből szívtépő dalocska;
gonosz kard villant a hold sugarán,
– dobtál-e rózsát a hűlő halottra?
Kegyetlenség a kenyered, tudom,
mióta lábad a szívem taposta;
legnagyobb örömöd a bánatom,
kiontott vérrel vagy bebalzsamozva.
Mégis, mégis, nyisd ki az ablakod,
hajolj ki egy szóra a hideg éjbe!
Én feldobom a szívemet. Te dobd
egyetlen-egy hajszáladat cserébe!

1949

 

 

 

Várakozás, II

Az Egyetem előtt virágzik már a hárs,
vén fák alatt újarcú fiatalság;
vén fiú, vén szív, valakire vársz:
hátha jön, jön és megmutatja arcát –
Örök tavasz tombolhat valahol,
talán narancs-liget az Etna alján;
Ő abból a vad tavaszból való;
te téli lomb vagy, dérütötte – halvány.
A villamos sikolt, autó suhan,
valaki meghal minden pillanatban,
fészkébe új pár ül be boldogan…
Az boldogabb, ki már a föld alatt van.

1949. május 27.

 

 

 

Dicsőítő ének

Miért teszel kitérést a koporsó-bolt előtt?
Nem bizonygattam százszor és ezerszer: szépséged örökkévaló!
A koporsótól ne félj: virágos, karcsú hajó,
új partokon új lét vár, új szeretők.
Mai formájú léted először valahol a Földközi-tenger
babérfás, pálmaligetes öblében kristályosodott;
a Parthenon istennőszobrain márványlik homlokod
s mint Veszta-szüzet gyűrűztek körül hajdan e szerelemmel.
Velence, Zára útvonalán délceg hajók, márványpaloták
féltett – rablott kincse, virága valál,
sápadt apáca egyszer, máskor boldog királyleány,
kinek hol Krisztus-vőlegény, hol tornák deli vitéze várta mosolyát.
Nemde: valahányszor látod a játszva repdeső sirályt,
érezten-érzed, egykor magad is így repültél?
S téli hajnalokon, szobádban a kihűlt tér
nem születésed előtti mélyből sajgat fel mindent, ami fájt?
A tavasz első rohama, a föld-illat, a suttogó szél-beszéd
nem lebbent fel szívedből száz régi tavaszt,
hozván magával mindig ugyanazt:
a földi boldogulás soha be nem telt ígéretét!
Az Isten véghetetlen gonddal, szerelemmel
arkangyalok mintájára teremtett: nem hagy el;
a földi létből olykor-olykor magához emel,
hogy megmutasson újra: íme, a tökéletes asszony-ember!
Hálám neki s hódolatom, amért a káoszból kiváltan
Téged látnom, éretted vívnom adatott!
Boldogtalanságomban is boldog vagyok,
mert Benned az Istent is megtaláltam.

1949

 

 

 

Júniusi reggel a könyvtárban

Egy vén könyvtári cédulára
 
írom fel titkos üzenetnek:
 
ki száz év múlva megtalálja,
 
tudja meg, szeretlek, SZERETLEK!
Kötetbe préselt régi évek
 
közt, hol az Idő megtüremlett
 
s nem hallszanak a percenések –
 
sóhajtom-suttogom: SZERETLEK!
A megvasalt öreg akácfa
 
az ablakon be-benevethet,
 
életem éke, drága násfa,
 
szeretlek, szerelek, SZERETLEK!

1949. június 8.

 

 

 

Balatoni elégia

Sarkantyúba kapom a képzeletemet:
hol vagy ez órán, hol keresselek?
Hol vagy, sok-sok tökéletes vonal
szövedéke, állandó diadal
múlandóságon s mindenen, mi rút!
Kiapadhatatlan mennybéli kút,
hol a vándor nem földi szomjat olt
s a mennyet látja, ha fölé hajolt.
A távolságot álom oldja fel,
feléd álmok csapatja menetel,
nyomodba uszított kopóhadak
folyton csaholva űznek-hajtanak.
Tisztásokon és dombok hajlatán
inalsz előlük, könnyűlábú dám,
s mikor már-már elérnek, könnyű, bölcs
szökeléssel kidobbansz és kitörsz.
Dühöng a szél, tombol a Balaton,
téged kereslek minden tarajon;
a tenger éppen így vajúdhatott,
mikor Vénusznak életet adott!
Kagylót nyitok meg, a kezem remeg:
minden szép kagyló Téged rejteget,
minden kagyló a szerelem maga,
meg nem szegett lányságod záloga.
Somló, Csobánc, Tátika, Szigliget –
romablakból kis kendő integet,
a víz felett hintázva-álmatag
szellem-fehér sirályok szállanak.
Megálmodott, sohasem teljesült
szerelmek, véres hullámba merült
vágyak a mélyből fel-felsajganak –
A mi szerelmünk is legenda csak.

1949

 

 

 

Muzsikaszó

A hegedűkben keringők lakoznak
Régi keringőkben emlékeink
A cimbalom a cimbalom azoknak
szól akiket a húr álomba emelint
A klarinét szívem megcsavarintja
befonja bús kacskaringóival
A nagybőgő recsegő régi hinta
egy kertben hol szép voltam s fiatal
Hallottál kisvárosi szerenádot?
Zöldágas kalpagú facér diák-
banda köszönti május hajnalát ott
ott lopakodnak a palánkon át!
S Judittal jártam rettentő sok éve
a Kurszalonban Előpatakon
Beletáncoltam magam a szívébe
Tüzes szájjal csókolta homlokom
Ó mennyi könny fohász e hangszerekben
Hegedű flóta cimbalom –
Ti zokogjátok el Neki helyettem
ki voltam mi voltam fiatalon!

1949

 

 

 

A konyhakertnek ágyásába…

A konyhakertnek ágyásába,
Augusztusközépi nyárba
Hogy nyílhatott ki ez az árva?
Aki fogja, aki nézi,
Önmaga multját idézi:
Tavaszi hajnal édessége,
Testetlen szerelem reménye,
Kamaszok májusvégi álma,
Az élet boldog, könnyü vágya
parázslik e piciny virágban.

 

 

 

Vers a versről

Ó, álomban született versek édessége,
elfoszló agy-protuberanciák!
A Széphez szóltam meg-nem-rebbenő ajakkal,
hogy rámmosolygott s megadta magát.
Van bennünk valami nagymessziről hozott,
egyetlen gyöngyszem, melynek párja nincsen.
Ó bárcsak ezt, ezt lássa meg az Isten:
s ne nyelje el a végtelen-bozót!

1949. augusztus 26.

 

 

 

Kényszerű beismerés

Osztódással szaporodnak a holtak,
s kik szembe-jönnek, már nem is köszönnek.
Siratni kétes multamat tudom csak –
hogyan daloljak bizonyos jövőmnek?
 

1949

 

 

 

Virrasztás, I

Oly ébren őrködöm önéberségemen,
mint ha holtat virrasztanék.
Fáradt pupillámat ki honorálja?
Túlóradíjat ki fizet agyamnak?
Földi hatalmat nem vágytam soha,
bennem a lélek tartománya épül;
szent hegyem a koponyás Golgota,
hol folyam indult Krisztus hét sebéből.
Szememből már az őrület cikáz,
mégsem leszek véres porond bohóca:
ha egy kor eltemet, a más kiás,
s nevem a jövő csarnoka ekhózza!

1949

 

 

 

Altató

Húznak a ludak magasan,
Elmennek innen, okosan.
Messzire mennek jég, hó elöl –
Ne nézz rájuk: a vágy megöl.
Aludj – ne nézz sehova se,
Erdőnkből kihalt a mese.
Fogott a boszorka-varázs:
Mindennek fonákjára láss.
Álmodj! Álmodd: tavaszodik,
Rianás zeng, takarodik
A hó – a bilincs, szabad a horizont,
S boldogan látjuk egymást viszont!

1949. október 9.

 

 

 

A szél…

A szél, mely őszi illatokkal, őszi hanggal
a hervadó domboldalon csatangol,
tudja, mi lesz belőlünk.
Bágyadt tücsökszó, lúdak odafönt,
dib-dáb levél-zörgés a fán:
mi lesz belőlünk
e földtani korszak után?
Csak a kövek maradnak meg, a sziklák,
vágott kövek dolmenből, templomokból,
dülingélő csapatban, állva ott, hol
csuhás menet zarándokolt mezitláb…
A szél körüljárja a néma földet,
ölelkezik más csillagok szelével,
megáll, örvényt vet, csókolván e völgyet,
hol esdekeltem kétszázezer évvel
azelőtt, testedért, hiába –
S hagytál szörnyű fájdalomtól vakon
beleveszni az örök éjszakába.

1949. október 9.

 

 

 

Töredelmek

Viharból én is éltem egy olyant,
mint amelyben Beethoven kirohant
a titkos szakítás éjén Teréztől.
De hol a mű, mely kínomból fogant?
Lábadhoz úgy cipeltem a virágot,
mint a hű lelkek Máriához.
Rossz térdeim kövön ropogtak,
de szárnyam nőtt, mint angyaloknak.
A források tovább csobognak,
a hold tovább fogyatkozik,
és újra nő forgásán a napoknak.
Az éjszaka gyümölcsöt érlel.
S az Úr minden sebet
meggyógyít balzsamos kezével.
Csak az én sebemre nincsen
semmi gyógyír.
Így van csak jól, így!
De fáj, hogy mostmár át kell adjalak
az Időnek,
mint holtakat a földnek:
fonnyaszt, őröl, lemorzsol;
megőrülök, és nem tudom,
mit szór reám a szél e drága porból!

1949. november

 

 

 

Istenhozzád

Lehet, nem látlak már többé soha –
talán már nem is élsz: dicső halott vagy,
ki minden földi dolgot könnyen otthagy,
orcádon szűzek boldog mosolya,
és tündökölve disszidálsz a rothadt
elevenek zsivajából oda,
hol kéksugárú csillagkorona
a pályabére drága homlokodnak.
De én, magamra hagyva, romlatag,
a szív oly hirtelen ütött sebével
– míg börtönfalként nő itt napra nap –,
a kínnal, mely aludtomban is éber:
mit kezdjek, míg eljő a Pillanat,
testem pokolravaló szemetével –?

1949. november 18.

 

 

 

Őszvégi intelem

Amikor a lúdak szállnak,
ne hallgasd, mit kiabálnak!
Viháncoló gágogásuk
azt hirdeti: jobb lesz másutt.
Ahogy a nappalok fogynak,
úgy nő kínja rabságodnak,
s betemet majd a december
hóval, faggyal, fergeteggel.

 

 

 

Az utolsó szó keresése

Ki mondja meg, hol van Atyánk, a Nap?
Mért hagyta cserben e rossz csillagot?
Most már mindnyájan elvesztünk a ködben,
órjási Franklin-expedíció:
megdermedt emberek, kutyák,
fogunkon káromló vicsorgás,
fagyott könnycseppek a szemhéjjakon.
Már csak néhány fénykép ha bizonyítja,
hogy nyár is volt a dermedt földtekén.
Emlékszel? Meztelen hevertél a füvön,
semmi árnyék. Főbusz csókolta tested –
de megszalasztott egy futó vihar.
Sorsunk megérdemeltük:
akkor sem voltunk boldogok.
Ó, csak mégegyszer látnám a Napot!
Ó, hogy csókolnám árnyékodat is!
Szomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen kutató! Pazar műszereiddel
emeld ki őt a romladék alól,
s vigyázva illeszd össze tagjait:
Az ős férfi párhajszoló reménye
legszebben benne testesült meg itt.
Mérd föl: mily lehetőség hullt a sárba
medencecsontja összetört ívén;
különös gondod legyen a hajára:
hányszor borult, arany sátor, fölém!
Tízmillió vad férfi ostromolta
s én annyi ellenében egyedül,
s mégsem esett a testén semmi csorba!
Vidd magaddal most legszebb kincsedül.
Tizenkét hónapig jártam nyomába,
fogadkoztam, majd ácsolok hajót,
azon menekítem az új világba,
s leszünk ivadékbő szigetlakók;
majd hátunk mögé kavicsot dobálva,
benépesítjük a holt földgolyót –
de álmaimban megrekedve, gyáva
hencegéssel készültem a halálba.
Szomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen utazó! Pazar műszereiddel
rekonstruáld a végső perceket!
Attól fogva, hogy ég-föld hullni kezdett,
s leszakadtak egymásról a kezek,
a csecsemő állatban lelt anyára,
virág nem nyílt több, tűz-víz összefolyt,
tél nyártól nem ismerszett, se kakasszó,
se kutyaugatás többé nem hallszott,
s az égen holtan lógott a szivárvány:
szégyelve, hogy még nem halott,
ki-ki emlékeibe fogózva
imbolygott sivatagban, tengeren.
A meztelenség már nem vala szégyen,
csak az élet, az élet volt gyalázat.
A testünkből fakadt új életek
visszabújtak szívünkbe s fájtak,
halott kis magzatok rugták szívünk!
Eltékozolt esztendők, béna órák
kérték számon a kongó perceket;
sziklát morzsolt a kéz a kíntól,
s már nem sajnáltuk a vércseppeket.
Sírva gyóntunk nagy kőnek, görbe fának
s ami még istenhez hasonlított;
nem oldozás kellett s nem bűnbocsánat:
sokmindent kellett újraélni ott.
S minden fonákját mutatta oda!
Számadoltattuk száraz csontjainkat,
s kudarcainknak vak hollóhada
tépett szárnnyal körülöttünk keringett.
Szomszéd csillag vándora, idetévedt
idegen kutató! Pazar műszereiddel
rekonstruáld a végső perceket:
Mióta elidegenült e föld,
készülődtünk a Nagy Cédrus felé,
mely szent gyümölcsét kínálton-kínálta;
üdvösségünk tán ott lógott a felhőn,
de még mohos törzséig sem jutottunk.
Messziről hallható volt éjszakánként:
boldogságában sír az üdvözült menet.
S hányszor rohantunk hívó templomokba!
Hány istenünk volt és hány templomunk!
Isten helyett szép szobrok arca gyúlt,
s beértük vélük hideg kőre rogyva.
Világkörüli útra készülődtünk,
dzsungeli város romja csábított
vagy egy magános kameruni pálma,
melyet gyermekkorunkban láttunk bélyegen.
Mezítláb kellett volna nekivágni,
vagy mint kalandszomjas hajósinas –
de visszatartott egy dívány, egy asztal,
vádas-könnyes szülőtekintetek,
hazánkká vált ország mostoha sorsa:
maradtunk s vártuk az ítéletet.
Látod-e szemünk horpadt üregében
a Látomást, amelynek rabja voltunk?
Fűrészeld át koponyám, ott találod
kicsiny mását a homlokom mögött:
borostyánkőnek foglya, drága lepke,
már csak agyamban élt, a földről elveszett.
Állapítsd meg:
Ki mire tartogatta könnyét?
mért nem szakadt itt a könnyfergeteg?
Gonosz csillagoknak engesztelésül
sírásunk mért nem verte az eget?
Tezauráltunk szerelmet is, hiába,
és közbe, lám, mivé romolt a test!
Szívünk emeld ki s illeszd mérlegedre:
roppant fajsúlya megdöbbent: mi ez?
Meteor nem sűrül félelmesebbre –
De főleg elszökött lelkünk keresd.
Hogy lelkünk is volt, nemcsak álmaink tudatták:
vagy nem hallottunk ébren szózatot?
Virrasztó éjjeken, ahányszor
nagymesszire hulltunk egymástól,
nem érkeztek összecsengő jajok?
Hát a távol haldoklók nem üzentek?
Rémült csengéssel, vitrinmélybe mentett
poros pohár kettébe sose hullt?
Halott kedves keze a homlokunkra
az éj óráiban sosem simult?…
Ha egy felhő-kóc csüng az ég falán,
ints utána: talán emberi lélek.
Világszél sepri az ember nyomát,
düledék minden embertani korszak;
a tenger mélyén régi s új csaták
játékszerei egymáshoz kocódnak.
A kőbepréselt Legelső Madár
félszemmel néz a sirály tetemére,
melyet hozzáverdesnek vad habok,
s a tenger haltalan, mint az Első Napon.
A szírt fokán felhő-lélek kóvályog,
de nem lesz már belőle szűz eső,
úgy eltűnik a vak, csirátlan űrben,
mint templomboltban a fehér lehellet.
Világszél sepri a Föld felszínét.
Be mindegy már itt hatszázezer év!
A cromagnoni barlang törmelékét
ím kivetette magából a föld
s rút tömkelegben keveredik össze
Cluny templomi ablaküvegével.
Az emberlakta katlanok homályán
zúzott bálványok, megcsalt istenek
keresik egymás kőkezét vacogva,
hogy megmentsék teremtőjük: az embert.
Hol vannak már az árva földlakók?
Nincs meditáció, csak látomások.
Sírás sem volt a végső perceken.
Hét Angyal nélkül, Trombitaszó nélkül
rontattunk össze, mint a fazekas
edényei. Az agy gigászi tornán
bizonyította, hogy emlékezik
s titkokat fejt a szörnyű rianásban.
Tán az Ígét kereste, mely vala,
hogy azt kiáltsa végső szó jogán is –
Csak percek voltak akkor, nem napok.
Hol vagy, harangszóval bélelt vasárnap,
tisztaságillat a váltott ruhán!
Az üdvnap-délelőtt gyermek-reménye
a mélabúba dőlő délután!
Hétfő – Hétfejű sárkánynak legelső
feje, melyet levágni oly nehéz,
hogy a többit utána szinte játék,
s fokozatosan könnyebbül a kéz,
s a többi négy s végül a drága szombat!
A szív megtelt, s megteltek a padok,
s az ember a boldogság álhitével
örömhajhász tömegbe olvadott –
Rovástalan zúg az idő a térben;
nincs több napóra s kalendárium.
Pedig voltak kedves naptáraink is,
melyeket újév hajnalán cseréltünk,
talán tízezer éve mindig így –
Keresd benne az utolsó rovást:
„Hamletet láttuk. Kész az új ruhám.” –
aztán néhány üres oldal után:
„Hasadj meg, Föld, keljetek fel, halottak,
hogy mi menjünk be alája halottnak.”

1950. január

 

 

 

Múzeumlátogatás

A bronzkori férfi panaszai
 

1

Akkor kívántam ezt a biztonságot magamnak,
amikor éjnek-évadján kunyhónk falához
bozontos, barna állatok dörzsölődtek,
a cölöphöz foguk fenték, a szarvuk
hegyezték… Kölyök voltam, kutyánk elbírt a hátán.
Voltak társaim, egyívásuak, kiket
medve vitt el, kőszáli sas ragadott el;
jajveszékelésük sokáig visszhangzott a sziklán.
Akkor kívántam ezt a békességet magamnak,
amikor éjnek-évadján vad jövevények
lőtték tüzes nyíllal a házunk
s ugató hangon követelték halálunk.
Kölyök voltam, anyám vackát kerestem a sötétben,
anyám ölét a báránybőr alatt.
Köszönöm, hogy követtél a halálba,
s már együtt nyughatunk a föld alatt.
Csak itt van békesség, kitárt öledben;
örökké tart most már a pillanat.
Ők tudják, mért teszik együvé az emberpárokat.
Most már mi sem zavarja csontjaink nyugalmát.
Szívünkből kirepült az őrült bőregér,
a Félelem,
gyomrunkból távozott a rút kígyó,
az Éhség,
agyunkból kisuhant a vak bagoly,
a Tépelődés.
Féltség, hiúság, irígység mind-mind odamaradtak,
vízbegurult tönkről menekvő rovarok…
Nem kell naponta előlről kezdeni mindent!
Nem kell ölni, hogy meg ne öljenek!
Nem kell többé másoktól féltselek.
Itt vagy velem a jó fekete földben:
A föld meleg!
Itt vannak jó fegyvereim; a dárda,
kilenc nyilam, az íj, a jó tegez,
késem, ivókupám s a drága
sípocska is – és mindez végleges.
 

2

Mindig szerettem idomaid alatt
kitapogatni a csontokat.
Állkapcsod hányszor szorítottam,
hányszor lestem csípőd titokban!
A foszló hús mögött mohón
csüggtem az örökkévalón.
Ne hidd hát, hogy megalkuvás
e szent együvé-tartozás!
Fehér fogsorod mosolya
nem volt ily eleven soha.
Ékszereid itt vannak sorba, rajtad,
ahogy ígértem, ahogy akartad.
Most már ne félj, el nem rabolják
bozontos, messziföldi hordák;
mellkasodat ölelve fonja át
tizenkét tüskés bronzvirág,
karcsontodon a súlyos karperec,
füledben két csillámló gyöngygerezd –
szépek voltak a húson, a ruhán,
de csak most szépek igazán.
 

3

Amidőn a föld mélyébe hulltunk,
végre nevünktől is megszabadultunk.
Nem érezzük, hogy rosszabbak vagyunk
másnál, s többek lenni sem akarunk.
Te te vagy, én meg én,
sírunk örökös éjjelén.
Már nem szólít a nevemen
senki, még te sem.
Már nem is tudnám, mi volt a nevem,
csak azt, hogy sok sebet kaptam miatta,
s százszor szerettem volna új nevet,
nagyobbat, színeset, félelmeset.
Vagy azt akartam, bár lennék hatalmas
állkapcsú medve, máskor fürge farkas
rettentő fogaira vágytam: keselyű
öles szárnyát kívántam, az ülü
éles szemét –
de legfőként a holló háromszáz esztendejét.
Ezek a vágyak mind kívülrekedtek
biztos körein
az évezredeknek.
 

4

Nem tagadom, fölujjongó öröm
volna tudni: kik járnak odafönn!
S mért nem szűnik meg a kíváncsiság:
hová iramlik a világ? –
S a vágy sűrűn meglátogat;
mégegyszer fogni egy halat!
Labdát dobálni zöld füvön,
kapócsontozni nagy kövön,
tűzgyújtani, hallani, hogy ropog –
ó, az élők mégiscsak boldogok!
 

5

A legnagyobb árulást most követnéd el,
ha éreztetnéd, hogy kár volt követned.
Én úgyis, ottan is kísértenélek!
Nem volna egy nyugodt
pillanatod.
Megkeseríteném ételed, italod!
Beleköltözném a csókjaidba:
ne lehessenek veled boldogok.
Nálad maradt dolgaim szinte élő
gonosz erőként vennének körül,
alattomos zörgések, csattanások
tiltanák meg, hogy bárminek örülj.
Méhedből állatkínú görcsben
szakadnának ki véres magzatok;
fényes nappal is rémektől gyötörten
vánszorognál, mint egy élőhalott.
Ezért csak aludj nyugodtan itt a földben,
míg csontod a csontommal összeforr.

1950. február

 

 

 

A szentgyörgy-pusztai ház

Van egy ház az erdő alatt,
Apám ott sepri a havat;
Anyám toldoz-foldoz-baggat,
Emlékrongyot összeaggat.
Leánykám a rádióra
Táncol, mint egy primadonna;
Fiacskám a földön mászik,
Tolvaj egérre vadászik.
Az öregek öregszenek,
A gyermekek gyarapszanak;
Kályha mellett melegszenek,
Hideg szobában alszanak.
Várják a megváltó tavaszt,
Pinty szerelmes szólalását,
Hogy a kertecskét felássák
És elégethessék a gazt.
De a tél, jaj, szívós, konok,
A hó sivít, mint a homok,
S minden éjjel egy kis halott
Kapirgálja az ablakot.

1950

 

 

 

Csunyinka tánca

Ádikának

 
Aki nem látta táncolni Csunyinkát,
nem is tudhatja az, hogy mi a tánc.
Egy mozdulat, s ébren álomba ring át,
hol nincs halál, s nem éri földi gáncs.
Tavitündér narancsszín holdvilágon
így lebben-illan a sáté felett;
miként pillangó ül meg a virágon,
szív új akkordból új lélegzetet.
A hórák tánca éjféli berekben,
mikor lábuk sem éri a mohát,
a hóra-tánc sem kísérheti szebben
hétágú síp szerelmes ritmusát.
Szeme, a kék katáng, követhetetlen
álmélkodással oly világba lát,
hová én, nyomorult, el nem mehettem,
bárhogy gyötörtem lovam vékonyát.
Most tán a tengermély zsongó ölében
elsüllyedt város oszlopán pihen,
most angyalokkal versenyt száll a légben,
s csillagport hint hajába röptiben.
Mert nincs jelen. Eljött és átölelte
a felidézett lét előtti lét,
s talán éppen most kóstolgatja lelke
a halál édeskés szédületét…
Muzsikaszóra szálló rózsahinta,
döbbenten nézünk s tanácstalanul,
ereszkedj hát vissza hozzánk, Csunyinka,
ne hagyj magunkra vénen, itt alul.

1950

 

 

 

Barátaim

Olyan mélyen benn-élnek életemben,
hogy egyedül már sohasem vagyok –
az egyik valami tömlöc-veremben,
a másik, a másik – talán halott.
 

1950

 

 

 

Dadogások egy szívhez

Milyen megrendítő a szív vállalkozása!
Kínoktól zsibbadón, emléktől terhesen
a másodperceket kiütni egyre-másra,
ügetni koldusan, megverve, elhalón,
el nem fogyó úton, céltalan robotolva,
szolgálni holtig egy méltatlan idegent,
s tán egy rozsdás kereszt tövén lerogyni holtan,
mikor boldog ludak suhognak odafent!
Milyen őrült erő a szív vállalkozása!
Félreértett, konok kötelességtudás,
a forradalmiság vak állandósulása:
minden másodpercben egy-egy új robbanás
Elhóhérolt szívem, jó volna már pihenned!
Megszolgáltad a magaslati üdülőt,
a fenyveslevegőt, a kéklő sziklacsendet,
a tagolatlanul egybefolyó időt.
Ideje volna már, tudom, a bölcsességnek
előkelő hűvös fátylába kösselek,
amelyen át döfés a burkodig nem érhet,
s nem jutnak csücsködig incselkedő kezek.
Ha csíz volnál, szívem, most feltétlen kinyitnám
kalitkád ajtaját:
repülj, ha tudsz repülni még!
Bolond szolgálatod lejárt,
rabságod végetért…

1951

 

 

 

Rigótemetés

A szőlőben temettük a rigót,
fekete földben ástuk meg a sírját;
ott porladt már minden volt madarunk,
szép tollaik a rothadást lebírták.
És felcsapott valami furcsa szag,
szaga félig humusszá vált madárnak,
s a földből, mint elvágott iszalag,
kalimpáltak elő a tarka szárnyak.
A rigó feketén feküdt, hanyatt,
lábánál fogva tettem a gödörbe;
mély volt az már, tán embernek való!
Szepegve ültünk körülötte körbe.
– Az volt csak a borzasztó temetés,
amikor a megölt cigányt temették!
(A fegyházban verték agyon szegényt,
bűnükre ne legyen eleven emlék.)
A sírba úgy eresztették alá
anyaszülten, rossz deszkára kötözve,
két kis porontya sírva ordibált,
szöktek volna utána a gödörbe!
S míg valahol zördült egy cimbalom,
a fegyőrök puskái felmeredtek,
putrik népe vicsorogva lapult,
választván pajzsul egy-egy sírkeresztet –
Így szólt apám – közben bealkonyult –,
arcát kezébe tette, mintha sírna;
szőlőre, sírra zokogva borult
a bársonyos rigóhang bakacsinja.

1951. április 2.

 

 

 

Nyitány

Sou-nak

 
Milyen régóta vártam
jöveteled!
jöveteled! Kellett nekem
ez a csapdátlan szerelem,
e bársony test, e májusi madárhang.
Véremben lüktet hívásod ekhója.
Szívem téged leső radar,
követelődző, fiatal,
gyötrelmes évek meghazudtolója.
Nyugtass meg hát: nem holmi kérész-
életü láng ez a dolog!
(Ó, jaj, ha arra gondolok,
hogy másé voltál s másoké léssz!!)

1951 karácsonyán

 

 

 

Mint repülőgép…

Sou-nak

 
Mint repülőgép, mely anyahajóról
röppenve fel, túlságos messze szállott,
a lelkem is, a szeleburdi, kóbor,
fél, hogy hozzád már vissza nem találok!
A viharok azóta hol sodornak,
dédelgető, meleg érzelmi bázis,
a viharok szelében bujdosónak
szomját eloltó, ringató oázis!
Felröppenésem már hiába bánom…
Csak még egyszer találnék vissza hozzád!
Többé sohase játszanám bujócskát
e tomboló, kietlen óceánon.

1952

 

 

 

Elégia egy rabhoz

Milyen érzése lehet a madárnak,
ha mind kitépték szárnyatollait,
ember fejében mily rémei járnak
a gondnak, ha nem alkot, gyarapít?
2×2 méteres sötét zugában
min tépelődik az államfogoly,
ha már négy éve őrjöng ott magában,
vergődve, mint láncon vadász-bagoly.
Megint eljöttél álmomban, Barátom,
létentúli derengés arcodon,
s az a vonás, melyet a szemhatáron
az alkonyat utolsó sávja von.
„Már semmi sem fáj és semmi se bosszant –
mondtad –, annak köszönd, hogy még vagyok,
hogy hét padláson át éjszaka-hosszant
tüzes tűkkel szúrnak a csillagok.” –
Hányszor haltál meg már nekem, de hányszor!
S támasztott fel megint a kósza hír,
ahogy felkél a katalepsziából
az élve eltemetkezett fakír.
Hányszor csapott meg fényes nappal, ébren,
nálam erősebb lényed árama,
s meggyorsuló, vergődő szívverésem
szárnyatbontó madárként szállt oda,
hol rács mögött, nyirkos cella-homályban
szalmán elnyúlva tudni véltelek,
s tudatomba törtek perzselve-fájva
a tudatod kitöltő képzetek.
Ilyenkor nárcisz illatát sem érzem,
keserű lesz a csók és a falat,
s magam körül önbüntetőn kiképzem
a téged büntető börtönfalat.
De aztán már-már jólesik, nem éget
e gazdagító azonosulás:
ha átveszem s megosztom szenvedésed,
kínod tompul s könnyebb a pusztulás.
Vállalván sorsod így percekre néha,
véltem, kurtábbra rántom az időt,
mit Ádám égbevágyó ivadéka
éltében sírszerű homályba’ tölt.
De adtam-é valóban kínjaidra
akár egy pillanatra balzsamot;
s szolgálhat vigaszul baráti sztigma
annak, ki test szerint tán rég halott?
Már ritkul, sápadoz jelentkezésed;
vagy felfogó lelkem tompul-fakul?
És könnyem sincs, bár minden sírni késztet.
Üzenj, találkozunk-e odatúl?

1952

 

 

 

Búcsú

Elmentél hát, te csalfa napsugár,
Nyári melege őszi életemnek;
Nyomodban eljött az eső, a sár –
Szívemet mily tűzön melengetem meg?
A kerevet tarka párnáiban
Az illatod itt volt még kora reggel;
De elillant a dél óráiban –
Mit kezdjek a gyönyörű kerevettel?
Könyvek közé ásom megint magam,
S reménykedem: tán visszahoz a május!
S szeretlek sajgón és vigasztalan,
Mint papkisasszonyt a komor legátus.

1952

 

 

 

Magány

Töredék
Távozzék tőlem vágy, keserv, harag,
„ne búsuljak élőkért-holtakért”,
ne nézzek sandán más fején babért,
hisz földi pályabér meg nem marad!
Kedves élőket és jó holtakat
zárjak ki innen bár egy éjszakán,
hátha kegyelemteljesen fogad
magába a régáhított magány…
 

1952

 

 

 

Próba

Mint aki éjjel lepkét kergetett,
megfogta és a holdra felmutatta,
hogy lásson rajta színt és pettyeket:
vizsgálom én is álom-versemet.
Ó, holdsütötte tájon, a mesék
forrásvidékén támadt furcsa jószág,
új szenvedély gyümölcse, élsz-e még?
szíved dobog? – Vagy megölt a valóság,
s száraz tetem vagy, kárhozott szemét. –

1953. január

 

 

 

Honvágy

Csak még egyszer feküdnék az ingyenstrand porában,
Az ostiai parton, a tenger fövenyén!
Vagy a görög romokról lógathatnám a lábam,
Taormina fokáról, toprongyos jövevény
Csak mégegyszer loholnék ciprus-sorok homályán,
Sírok között siratva esendő önmagam!
Cyréne Vénuszára nézhetnék beteg-árván,
Gondolva drága nőre, ki messze-messze van!
S a tékozló fiaknak könnyével a szemében,
Ezüstös tengeröblök csillámló tavaszán,
Hallhatnám, hogy a boldog, zsivajgó idegenben,
Őrült anyák jajával hív elhagyott hazám!…

1953. január 20.

 

 

 

Keserves

Keserű a szenesló sorsa,
melynek hátán nehéz terű,
keserű, mint a vén uborka,
az élet, melyben nincsen derű,
keserű már a méz is, hogyha
nagyritkán ínyemre kerül,
keserű a kompót, cukorka,
már az ínyem is keserű.
Sorsom nem fordul soha jobbra,
s nem élhetek már emberül?
 

1953

 

 

 

Éji látogatás

Megint mézet lopott a Rém ma este:
besurrant az alvók közé,
szőrpamacsos fülét hegyezte,
s látván, hogy alszanak, mint a halottak,
beleütötte arcát, bele tömpe
orrát a régi porcelán-bödönbe,
beleöltötte roppant sárga
nyelvét s habzsolva-falva
nyelte a mézet és nyakalta.
Mezőket látott és virágot,
melyek közt hajdan citerázott,
majd undorodva és megcsömörölve
száját vörös szakállával törölte,
s a bödönbe beleokádott –
A gyermekek, kis angyalok, pihegve
aludtak s álomszárnyon, mint a lepke,
repdestek a hajnali égen…
Régen történt, be szörnyü régen!

1953

 

 

 

Vesztőhely-álom

Milyen vesztőhelyen mérték ki őket,
Reményiket és Járait,
apám legjobb barátait,
tagló alá zuhant erdélyi főket?
Mert hogy kimérték, álmom megmutatta:
szennyes, vérmocskos piacon
csattogott nyúzott csontjukon
rozsdás hentesbárd, rövidnyelü balta.
Messzi faluk vad népét odacsalta
e koncolás: mohó fogak
mardosták koponyájukat
s a vérük nyalta kóbor kutyafalka.
Kitépett szívért, összetört gerincért
az asszonynép megütközött;
ember-kutyák s eb-emberek között
szeges bottal vert szét a sintér…
Dermedten álltam, tudván, hogy apámon
a sor s több régi magyaron,
mert ádáz törvény s hatalom
ül újra tort az istenvert világon.
S a küldött jeleseknek ez a sorsa:
kiirtják őket kannibál gazok,
s haláluk láttán nyáluk is csorog,
lakomájuknak ők a sava-borsa.

1952–1953

 

 

 

A vén kőhordó uszály

Már két hete fekszik a fövényen,
mint egy kivetett, órjási hal;
megviselte hetvenhét vihar
s most hét ács tesz-vesz rajta serényen.
Lomha teste tán száz éve jön-megy
Visegrád és Budapest között,
követ szállít, vemhesen döcög,
bálna-orrán nagy láncok zörögnek.
Azt a hegyet – ládd, csak a karéja
maradt már meg – mind ő hordta le,
s elhordatják még azt is vele:
mennyi deszkát halmoztak köréje!
Gyalu nyisszan, sikkan a vonókés,
ácsszekerce csattan a bogon;
órjás fúrót forgat konokon
két napvert, keményen markoló kéz.
Bognárbalta csattog a hasábban,
és a nagy test jajgat és morog;
benne három ács sürög-forog,
három Jónás a cethal hasában…
Talán még ükapjuk építette
ezt a bárkát: hajóács-falu
volt ez egykor, szurokillatú,
rozzant bárkák jöttek a szigetre.
S itt eléje rönköt gördítettek,
kiütötték korhadt oldalát,
s lett új borda s új kormánylapát –
s mennyi szurkot adtak a betegnek!
Forró szurok-balzsam, csepű-vatta
tömködi-kötözi száz sebét,
öreg bordák foghíjas közét,
s messze szurkos a homok alatta.
Az az idő nincs már messze, látom,
mikor májusfa lombjaival
vízre lendül, újra fiatal,
s hömpölyög túl hetedhéthatáron!

1953

 

 

 

Álom-látás

 

Írd meg, amellyeket láttál, amellyek most vagynak, és amellyek ezután következnek.

János jelenései, I. 19.

 
Az este még négyesben üldögéltünk,
központban ő, alig volt ruha rajta,
ha ránéztem, vadul mozgott a gégém,
szemem forgattam szomjasan sohajtva.
Hagyakozóan eszméket cseréltünk,
s bár sápatag férfibolygóival
alamuszin osztoztam égi fényén,
tudtam, enyém lesz ő a végén…
De hirtelen szétűzött a vihar.
Fohászkodtam: bár vinne őt meg engem
ugyanegy tölgy alá pokoli sodra,
lelnénk egymásra, s tán már a kihalt
földön, borzalmaktól mámorosodva
omolna karjaimba; majd zokogva
zendítenénk hálás zsoltári dalt!…
Így váltam el, így hagytam őt megint
más férfira, süvöltő éji szélben,
hogy mikor a halál felé suhint,
az gyámolítsa, annak teste védje,
s kerestem vak-loholva azt a fészket,
ahol erdők alatti messzeségben
két árva gyermekecske heverészget
s a pusztulást nem sejti, még nem.
Iszonyatos fényesség fent az égben,
iszonyatos rázkódás lent a földön;
vakító fény, zengés, mindent betöltőn.
A Végitélet, közös tűzhalálunk
lám elközelgett: vagy a mennybe szállunk,
vagy a Pokol lészen tanyánk örökkön.
Csillagok égő könnycseppjei hulltak,
kezem szememre nyomtam: ne vakuljak,
s talán e szemkápráztató nyomástól
sok csillagot láték, amint repültem,
kőhajításra, lángolón, egymástól,
gyűrűs bolygókat pályás égi rendben,
mint hajdan, a fizika-tanteremben.
Hanyatt feküdve úsztam már az űrben
a tűz által emésztett föld felett.
Jaj, hol lehet a szörnyű csoda napján,
hol lehet Ő? S oly vad igyekezet
támadt bennem, hogy már Felé repültem,
irányítván lelkemmel testemet.
Világtájak, földtengely, égi pálya
összeomolhat: lelkem megtalálja.
Jaj, mért hogy íly istentelen pogányul
ért engem a Végítélet utol,
s a kénesőtől, égi hamutól
arcom kigyullad, el nem halaványul;
s az ember közösségből kiválva
nem készülök a kollektív halálba.
S a lobbanásokkal telt szörnyű éjjel
terében hulltam csillagok között,
mint az a megperzselt szárnyú görög,
testemben a repülés gyönyörével…
…Ráborultam. Szakadozott selyem
fedé a testét, bőre több helyen
látszék, amint orcáját földbe fúrva
feküdt az oldalán, karral kinyúlva.
Balkéz felől a Folyó füstölög,
a völgyben friss, fojtogató ködök,
messze, keletre otthonunk, a Város:
por és hamu s minden, minden halálos.
Csókolni kezdtem, ráborultam,
most már csókolhatom nyugodtan.
Hagyja. Halott? E drága test halott?
Meghaltak benne csókok és dalok?
S csókoltam holtnak vélve is – de ím,
balzsamként hulltak rá a könnyeim:
Úgy átölelt, ahogy még soha senki,
s öleltem, ahogy még senkit soha,
azt hittem, csókomtól újból elájul.
De csókot kért könnyből szűrt mosolya,
együvé tartozásunk zálogául.
S az átvészelt, őrült emberi nem
voltunk mi már, új kéj, új gyötrelem,
mikor a perzselt, puszta parlagon
fogantatón szakadt belé magom.
EPILÓGUS
(a teljesség kedvéért)
…Furcsa ruhák, botok és kalpagok.
Ki megmaradt, mind a hegyekbe tart.
Én trópusi sisakban ballagok,
oldalamon rezeshüvelyü kard.
A Hegy magaslik ararátosan,
valahol fent csilingel egy kolomp,
most már megmaradunk bizonyosan:
a fákon itt már eleven a lomb.
Kolomp? talán kápolnás kis harang –
pásztori lét vár, új hit, küzdelem.
S megszólal egy csengő gyermeki hang:
„Én láttalak repülni odafenn! –”
Csillagtüzek-perzselte rossz szemem
megnyugtatá ez a tengernyi zöld.
Nem repülök többé már sohasem,
hazám lett újra e szomorú Föld.

1953. július

 

 

 

Üzenet

A napjaim köréd kristályosodva
igazodnak az idő fonalán;
totemi képeddel életem odva
megtelik – ott ég fekete falán.
Benned testvéries uralmuk osztják
a testi báj, a tündéres okosság.
Tűrd el tehát, ha dideregve-fázón,
maradék életem reád ruházom.

1953

 

 

 

Önemésztő szándék

…Belepusztulni a hajába,
mint a nádas hinárosába
pusztul bele egy sűrű, ős
tavon a balga evezős!
Reáborulni a szívére,
hallgatni, hogy zubog a vére,
s elúszni boldogan-vakon
e forró vér-zuhatagon!
Ó, belezuhanni Zsuzsába,
ahogy a föld álmos husába
zuhan belé egy vad, kreol
éjszakában a meteor!

1953

 

 

 

Tilalmas kert

Vasárnaptól hétfőre virradólag
annyi furcsát álmodtam újra Rólad!
Gyermekkoromban is eképp színezték
álmaimat a nagyjátékú esték,
s mesevilágban éltem újra mindent,
ami napközben a szívembe döbbent:
a gyermek-lélek korlátot nem ismert,
lábom palánkon át repülve szökkent,
s hol teltgerezdű saszla ért pirosra,
jó hajdú-kedvvel léptem a tilosba –
De most! Ó, jaj, a Vén Csősz szeme jól lát,
s álmomban is törhetetlen a korlát!
 

A rácsos kapu

Hogy szaladtál a kert útján felém
hancúrozó, pajkos mozdulatokkal!…
S köztünk a vaskapu, roppant lakattal,
én a külső, te a belső felén.
De még szerencse, hogy azok a rácsok,
a dárdavégű szörnyű fegyverek,
lehetővé tették megtorpanásod,
s el nem sodortál, csintalan gyerek!
(Ezt csak most mondom. Akkor tudtam: átok,
átok, hogy rács közül kell kérni csókod!
Mert a kezünk hideg rácsba fogódott,
s járom-csontunkba vasak éle vágott!)
 

Sötétbújócska

Támaszkodtam a hűvös kőpalánkhoz,
sorshúzás áldozataként, vakon,
s hátam megett a zörrenő, homályos
kertben a társaim, öten-haton,
törték a bokrokat, akár a medve,
keresvén alkalmas búvóhelyet,
s én, a Hunyó, csak számoltam sietve,
hogy indulhassak már s megleljelek.
Órjás rebarbarák, vad málnabokrok
rejtettek-é el, tündéres alak?
Mért bújtál el, és mért nem akarod, hogy
a sűrű kertben megtaláljalak? –
Tehetetlen dühöngtem, hogy miért nem
maradtál a kimért játszóhelyen,
s léptél oda álnok-önkényesen,
hová nekem nem, nem szabad belépnem.
 

Még nem…

Kebled garázsa balmarkomban égett.
Kardként meghajló tested a karomban
hidalva hátramerevült
s kacagtál, mint kit nem foghat a vétek…
Jaj, hogy ismét diadalmas-goromba
nem lehettem!
De boldog,
boldog voltam, mert régesrég kioltott
tüzem kigyúlt veszetten!
S általad adatott meg újra égnem.
Mert mint aki csak odázza a dolgot,
suttogtad húnyt szemmel, lihegve:
– Még nem!

1953

 

 

 

Non omnis moriar

Csókolj, istennő, vesd magad hanyatt,
örökké élni fog e pillanat!
Emlékitől megittasul
a költő százéves korában is,
és idvezült orcával térdre hull.
S ha meg nem éri ezt a kort,
ez az örökkön élő pillanat
a föld alatt,
bíz ottan is meglátogatja majd
ez az íz, ez a szag! –
S amíg habzsolja emlék-húsodat,
őrületében felnyög és sóhajt!…
S ki akkor jár a szörnyű temetőn,
irigyen néz körül, s bár kit se lát,
tovább kutat vad szerelem-lesőn
s kajánul mondja: Övék a világ!

1953

 

 

 

A negyvenedik ősz

Úristen, ez a negyvenedik őszöm!
 
Vajon még hány van, kérdezem…
De csak a tücskök rínak a mezőkön,
 
Rozsdás szerszámmal, érdesen.
 

1953

 

 

 

A barlangkutató

Vértes Lászlónak

 
Ballag a barlangkutató:
csodálatos világban él ő,
cseppkő várja s száztitkú tó
s mindég a barlangról mesél ő.
Lámpása van s gumi-ruhája;
ha helyét itt fenn nem leli,
olykor napokra elnyeli
útvesztős barlangok homálya.
Útat tör medvék ösvenyén,
bevilágít minden sarokba,
szakállas árnyékát a fény
titkos-jelű falakra dobja.
Denevérek szállják körül,
hátára mész-erek csorognak,
de kedve felcsap és örül,
ha nagy fogak rávicsorognak.
S mily furcsa érzés járja át,
s hogy reszket szótkeresve szája,
ha az ősember lábnyomát
valami zugban megtalálja!

1953

 

 

 

Naponta látlak itt s csodállak…

Naponta látlak itt s csodállak, Szépség, a vén falak között,
szélhozta mag, mely megfogant a zord sziklán s virágba szökött.
Holt dolgok őrző csarnokában, múlt századok gyűjtőhelyén,
Maga vagy a bezárt Természet, nem ide-illő jövevény!
Mikor ott künt a nyári nap süt s vizek újulnak szüntelen,
ha ősszel a lombok pirosulnak s kék pára ring a völgyeken,
mikor a hó a szemhatárig szántalpakon suhanni hív,
vagy az első rigó szavától sajdul a béna, téli szív;
itt kell morzsolnod ifjuságod vissza nem térő napjait
s rácson át látnod a világot s még rácson át is csak alig.
Ó, én ne osszam szenvedésed, a szabadság szerelmese,
ki oly sokáig hitte balgán, hogy életünk tündérmese?
S kit oly korán felháborított és harcra hívott a halál,
sok bárgyú élet-ellenesség, embertelen törvény, szabály,
ki szárnyas Perseust követve vergődtem tengereken át:
ne lássam tiltakozva Benned a láncravert Andromedát?
ne őrjöngjek e gondolatra, ne ostorozzam önmagam,
hogy innen, hol minden lim-lomnak örök zuga, tárlója van,
hol lepke, verskötet, plakátrongy szívósan halhatatlanul,
gyönyörű, drága Nő, te múlj el, te illanj el nyomtalanul?

1953. november 12-én (zárthelyi, extemporale)

 

 

 

Februári pillanat

Hó ezüstje,
sziklák ezüstje,
hold-ezüst.
Isten-gyaníttató az est.
És valahol,
visszhangos omladék alól
szól a bagoly.
Lehet-e jobban panaszolni, fájni?
Kínját szívszaggatón
süvölti százszor…
Párjára őszutón a pásztor
botot dobott:
eladta s jót ivott az árán.
A nagy fülesbagoly
ezért jajong
ily rémítőn, ily ősvilági árván.

Kisoroszi, 1954. február 14.

 

 

 

Nyár-igézés

Azt kérded, fiam, hogy kobakodban
mint fér meg oly sok emlék-bogár
s hogy-hogy épp e zord téli napokban
zajdul benne száz-ízűn a nyár –?
Add kezembe azt a drága buksit,
hol bodorkás szöghajad alatt
nyolc nyarad színes emléke nyugszik
s kis rovást tett minden pillanat.
Eme dúcban, ládd, a fejtetődön
lakozik tán a hancúrozás,
kurjongatás szőlős dombtetőkön,
hempergés és bak-ugrándozás.
Itt hátrább e kettős horpadásban,
mely éppenhogy kitapintható,
a fürdés- s az úszástudomány van,
a Duna vonzása, meg a tó
kristály-mélye, melyben mint a búvár
egy hatalmas szippantás után
a hináros mélybe le-lebuktál
s kapdostál a keszegek után,
majd felszínre bukva és tikogva
evickéltél ki, mint a kutya,
s tettél szent fogadalmat titokban:
nőjjön benne bárminő csuda,
le nem szállsz mélyébe sohatöbbé,
mert oda csak béka s hal való –
azóta is benned él örökké
s háborgatja álmod az a tó…
S lám, tovább mi lakozik: emitt ni,
e kis búbban a huncutkodás!
Fészkéből kiszedni, meghajítni
a madárkát, tudtad, nyavalyás!
Majom-mód ugráltál ágról-ágra,
fejjel lefelé lógtál, te gaz!
haza se jöttél, csak vacsorára,
ha a gyomrod kordult – nem igaz?
Hát a szőlőlopkodás, a bingyó-
alma rázás tán nem itt buvik?
S hogy a nyírfa esti szélbe ringó
csúcsán ültél, akár a kuvik?
Rikoltoztál, anyád-rémítendő,
s ott nem hagytad volna azt a fát,
csak akkor lett ebből elegendő,
hogy rátettem a fűrész fogát…
Jó, ezt hagyjuk… Persze, csupa jóság
síma s magas diák-homlokod,
s mint a kerti út mentén a rózsák,
benne sok-sok szép s dicső dolog:
Rőzsegyűjtés, szorgos kert-kapálás,
öntözés, vetemény-ültetés –
az a kis betyárság, ordibálás
jópontjaidhoz képest kevés.
S az is itt van valahol rovásban,
hogy megálltál egy kis hant felett,
elmerültél mély gondolkodásban
s kezed egy kis bokrétát letett.

1954. február 19.

 

 

 

A Semmi felé

Valami ócska verkli húzza
a boldog új élet dalát –
Minden értelmetlen, galád,
ember-jegek fáradtan úszva
vonulnak langy felolvadásuk
felé a szennyes-vad Dunán,
a Körúton, s a délután
csakolyan ronda, mint a másik,
s méhében mocorog a holnap,
a megszokott bús folytatás –
s már az se számít, ha levás
a boldog égről csillag, hold, nap,
a kozmikus lét sava-borsa,
s nem tudja az emberözön,
hogy valahol kézen-közön
tán e percben dől el a sorsa,
s amint halálunkról tanítják
rettenetes apostolok,
maholnap égi ostorok
a föld kérgét összehasítják –
S aztán sokáig semmi sem lesz,
csak kocsonyás, egysejtű lét
üti fel újra a fejét
s kezd alamuszi szerelemhez,
de állattá fajulni nem mer,
csírát nem oszt és nem szoroz:
nehogy kiváljon a gonosz
csillagölő majom, az ember!
 

1954. február végén

 

 

 

Örökifjú muzsika

Mozart: g-moll szimfónia
Örökifjú muzsika csermelyében
Fürösztöm meg korán vén arcomat,
Hadd mossa meg időszántotta képem,
Simítsa el a sápadt ráncokat?
Egy hosszú ősz hajszál hullt az ölembe,
Talán apámé, talán az enyém,
S közben zuhog e dallam a fülembe,
S fiatal álmok ringnak ütemén.
Ó, a lélek, e szívós síri mécses,
Az időhozta változásokat
Hogy elhazudja! Fut-fut a zenéhez,
És régi dalt friss vágyakkal fogad.
S künt tél van és a kert halotti dermedt,
Jégtűket hint a csillagos magas,
S én, kit örök ifjúság átka vert meg,
Érzem, hogy jön, jön, jön az új tavasz!

Kisoroszi, 1954

 

 

 

A halászsas

Sokszor megbámulom a nagy halászsast,
amint rőt, méteres szárnyaival
horgász fejem felett suhogva átcsap,
kutatva, hol ezüstlik holmi hal.
A víz mentén fejét forgatva szállván,
széles hatalmában nagy-boldogan
hintáz a kékben, majd szűkít a szárnyán,
és mint a kő: zuhan.
A préda: jó két araszos hal,
már ott ficánkol karma közt;
aztán – irány a sziklaoldal,
s egy odú szélén lakomába kezd.
Ez az ősi, az igazi halászat?
– sóhajt bennem irígység, sanda kín,
s fához támasztom megalázott,
drága horgász-szerszámaim.

Kisoroszi, 1953–1954

 

 

 

Középkori fametszet, I

Tanulmány
Hol a tömzsi, tűzmarta kapu-tornya
lőrés-szemével a mezőkre tárul,
megszűnik utca, épület-cikornya
s a város elfeledkezik magáról
nagyhirtelen – a görbe, gübbenős út
szélén botorkál szoknyáját befogva
egy rebbenő lány amoda a kőkút
iránt a bojtorjános giz-gazosba.
Kopár dombon, túl a dögtemetőn is,
úgy lehet, a világ eleje óta,
lógó gyümölcsivel az akasztófa;
mögüle kél a nap, gyönyörű főniksz.
Éji fátylától megrabolva reszket
a kulcsos város, s tündököl a fényben,
csupa tornyok, csupa arany keresztek –
mint országalma egy király kezében.
Messzeföldről, bottal kopogva, bátor
új tanokkal – szemében szent nyakasság –
tart a vaskapunak valami vándor.
Nem tudja még, hogy holnap felakasztják.

1954

 

 

 

Memento

Láttál-e már fekete sírbolt
poklában szétesett koporsót,
melyben rablótól összedúlva
hever egy régi, sárga hulla;
pók fészkel kiszáradt szemében,
s felette síri szél lehében
cafrangos szemfedő vacog? –
Ilyen vagyok.
Csókkal ne ámíts és ne könnyezz,
maradj ördögmátkájú özvegy.
Szemfedőm zöldgyűrűs kezeddel
behullt szemem elől ne vedd el,
mert jaj neked, ha odalátok,
hol éled fertelmes világod!
Megzörgetem az ablakod.
Ilyen vagyok.

1954

 

 

 

Szemfedőm

A köpenyed arcomra borítottam,
s agyam elárasztotta illatod,
féltébolyultan és megvakítottan
találgatom alatta: ki vagyok?
Belémköltöztél! Külső testi formám
alatt istennő-termeted feszül,
s tán Te leszek, ha majd új létet ró rám
a Mindenség és egyszer újraszül!
 

1954

 

 

 

Kirándulás a Húsvét-szigetekre

Képzeletem már jónéhány nap óta
a Húsvét-szigetek táján evez,
le-leszállok – titokzatos pilóta –
titokzatos, nagy kőfejeihez.
Szürkés sziklák alatt, holt-szikű lankán,
odvas-szemű, gigászi kőfejek,
méregetik vakon, halotti sandán,
a tornyosuló évezredeket.
Tenyérnyi folt a tenger közepében
viharvetett embermagot fogant,
s megtartva ős, örökletes hitében,
munkára fogta a boldogtalant.
Hitvány kővésőjét marokra kapta
s nekiesett a sziklának e nép,
s még egyetlen tudós meg nem ragadta
buzgalmuk munka-hipotézisét.
A munka folyt emberöltők során át,
s új főket alkotott e szent robot,
mögöttük ostoros hortátor ágált?
Vagy ki-ki jószántából dolgozott?
S ha már a ráeső munkát lerótta,
élvezte izmai diadalát,
ajkán zendült szobrászi-büszke nóta,
s azontúl tétlen éldegélt tovább?
Hogy közlé önmagát a végtelennel:
vigasztalhatta cseppet is e hit,
hisz nyomtalan mosintja el a tenger,
mint ősapáit, ivadékait.
Halászhatott halontó kék vizekben,
eszkábált csontszigonyt és jó nyilat,
s csiszolgatott, hogy tán senki se szebben,
gyöngyöt parázna asszonyainak –?
Vagy ott kopácsolt élte fogytaiglan,
mint valamennyi őse azelőtt,
míg Napisten e vak munkába hibbant
agyából fel nem szívta a velőt;
s míg a roppant, magagyártotta bálvány
áldozataként össze nem rogyott,
s szerzett annak, saját kidőlte árán,
vérbő, fiatal új áldozatot –?
Mert úgy lehet, e szörnyű kőkoloncok
ismeretlen istenségek soka…
Vagy tán akit uraltak e bolondok:
a sziget mindenkori zsarnoka?
Saját maguk? És önörökítésük
őrületének szánták életük,
s a kősziklán úgy használták a vésőt,
akár a papíron én a betűt –?
Ki mondja meg?… De emberkéz csodája
s az alkotó erő diadala
e rémítő fejek galériája
s a szikla berovátkolt oldala,
s a hősökről regél évezredeknek,
kik vájták itt a sziklát véresen,
s bár mániájuk ily csodát teremtett,
fajuknak nem maradt izinkje sem.
…A lelkem nyugtalan-töprengve szálldos
a sandán hallgató fejek körül,
s alkotóik szent emlékének áldoz:
örökké élnek, ismeretlenül!

1954. augusztus–szeptember

 

 

 

A Roppant Pillanat, II

Itt kezdődik a nagy megsemmisülés fogaimban,
Állkapcám iszonyú éjbe meredve feszül:
S mint kire bánya-iszap vagy hegynyi homok szakadott rá,
Mardosom elboritó évmilliárdjaimat.
 

1954

 

 

 

Delelőn túl

Hiába tépkeded deres hajad,
a fogad is kiszolgált, csorba, csempe;
közeledik, fiam, a pillanat,
hogy szedelőzködhetsz a végtelenbe.
Már őszbe hajlik a természet is,
tavaszt, nyarat eggyézilálva szinte –
akár nyarad, egész életed is
olyan kurtácska volt, visszatekintve.
Boldog lehetsz még, ha szíved kihült!
csak hamujába friss sebét temesd be!
Hogy Anna is, mint fecskefarkú lepke,
bár kapdostál utána, elrepült.

1954

 

 

 

Néma tömeggyűlés

Állok a sírkert peremén, a
lámpák fényében, és e néma
tömeggyűlést figyelgetem:
emberek voltak – kőkeresztek,
ki rangosabb, ki rangjavesztett,
s köti őket kő-fegyelem!
De csendjük rég kialakult már,
vér és velő kihalt-kihűlt már,
s a maguk módján boldogok.
– Ó, ti, kiket vágy már nem éget,
hogy irígylem e békességet,
sorsokon túli sorsotok!

1954

 

 

 

Hajdani szép galambjaimhoz

Galambjaim, angyalkák, sok szerelmem,
galamblányok, fiúk, szépasszonyok,
galambgavallérok, szökős csavargók,
s ti, galambhéroszok!
Állnak-e még a vén padlásgerendák,
melyek tövén vígan tanyáztatok,
s hol fészketek s pelyhedző kisdedek közt
gazdátok voltam s lakótársatok?
És arról álmodoztam, hogy idővel
a sokasodó bucskázó-, sirály-,
pávás-, golyvás-, örvösgalamb-világban
én leszek a király?
Szerettük egymást, szinte összenőttünk,
hisz már-már embert láttam bennetek,
s a kislegényben ti talán galambot!
S ha körülszálldostátok a harangot,
az én világom nőtt és terjedett!
Kivetülése volt saját magamnak
minden égrekeringő repülés,
fehér szárnyon szállása a galambnak:
egetvívó próba-idvezülés!…
Sírocskátok a régi kert zugában
már rég benőtte mindenféle gaz,
s rájuk a rókajáró éjszakában
tépett pehelyként csak havaz, havaz.
De él talán valahol unokátok,
és tudja még: ükanyja szép fejét
csókolta egykor, mint fehér virágot,
egy kisfiú, s bár eltelt oly sok év,
még visszahívja a boldog közösség,
melynél szebbet ember nem alkotott,
mert hősi szárnyalásra ösztönözték
galamb-tündérek, galambhéroszok!

1954. december 9.

 

 

 

Havazás

Hópihék, kavargó, pillanatnyi
emberi sorsok!
Mondjátok, ki boldog
közületek?
Ki földrehull, reátipornak;
az ereszen-maradt:
elolvad.
Felbukkanunk,
kavargunk jobbra-balra,
aztán fejünk a földrehajtva
visszahull újra ki-ki pornak.
 

1954

 

 

 

Esztendők

Azt hiszed, esztendők nyomtalan elmúlnak?
Szivedben nem marad se kínjuk, se szennyük?
Bagolyrúgta ház vagy, cserepeid hullnak,
De azt is köszönjük, hogy élünk, köszönjük!
 

1954 (?)

 

 

 

Zodiacus

Mire a Föld új állatövbe lép,
világunk céljavesztett törmelék,
s az emberiség maradéka végül
mesterséges özöntüzébe szédül.

 

 

 

Meteor

Távoli csillag zuhanása –
A végtelenség meg se rebben!
Talán Nap volt, Űr óriása,
S már csak itt él a fénye, bennem.

 

 

 

Farkasréti emlék

Én hagytam el, vagy ő hagyott –
kettőnk közül ki a halott?
S ha él, jaj, könnyezik-e még,
vagy más csókolja a szemét? –
Emlék már mindez, messzetünt,
akárcsak egész életünk.
Megy-megy a temető-uton,
tündéres, karcsú hajadon;
hajában fehér liliom,
fölötte csillag, milliom,
s amerre hosszu teste ring,
irígy halottak kémlelik.
Így látom őt – s milyen csodás
ez a könnyes távolodás!
Megy-megy a szélben egyedül,
vissza se fordul: menekül.
Nem tudja még: a földtekén
egyszer még útját állom én,
elébeomlok boldogan,
szivemben esküvés fogan,
s szólok: a csókom milliom,
állj meg, tündéri liliom! –
S boldog virágok kémlelik
egymásba omló könnyeink.

1955

 

 

 

Felismerés

Ha hevertél csillagos ég alatt,
háttal ezernyi tündöklő világnak,
s titokzatos hatalmú sugarak
bizsergették bolondítón a hátad,
alattad rózsás-lüktető kebel
parázslott fel-feldobbanón, mezítlen:
akkor tudod, s hited már nem vesz el,
akkor tudod, van Isten!
 

1955. szeptember

 

 

 

Forgács

 

1

Valami égi bugyborékolás:
mintha a nyár arany korsója telnék;
a gyurgyalag – az hinti a mulás,
a búcsúzó augusztus ijedelmét.
 

2

Tücsökszó? – Csak a csillagok zenélnek,
ma éjjel mind, mind megnyilatkozott.
Figyelj csak, némelyikből hallhatod
a megfogamzott névadó regéket.
 

3

Mióta kis-hazámtól elszakadtam,
valamit bennem a világ megölt:
többet sugalt még a felhő is ottan,
mint itt a föld.
 

1955. szeptember

 

 

 

„A tüzes lovas”

Egy Schumann-zongoradarabra, melynek dallamára harminc éve a Szeptember végén sorait énekelgettem

 
Egy hajdani dallam, a zongoraórák
szép gyöngyszeme csillan most nap-nap után,
Idő viszi benne sötét lobogóját,
s az arcom előtt suhogatja puhán.
Hogy szállt ez a dallam az otthoni utca
vén házai közt tavasz-alkonyokon,
s hogy tette beléje a nyurga fiúcska
Petőfi szívét komor-álmatagon!
Oly rengeteg év eliramla azóta,
s hullt annyi virág el és annyi leány,
és mennyi legény! Az Idő letarolta
s a tél dere már megüté koponyám.
De most is a hajdani furcsa borongás,
baljóslatú gyász üli meg szívemet,
erősbül a dallam – már templomi zsongás,
a dombra kifordul a gyászi menet,
megállnak a dombon, a sírt körülállják,
és zendül a zsoltár és zúdul a rög,
siratva siratják a csalfa leánykák
a nyurga fiút, kinek álma örök…

1956

 

 

 

Hagyaték

Mikecs László emlékére

 
Eltűnt a háború vérözönével;
bizonyosra vettük, hogy visszajön;
de vártában szürkén múlt hétre hét el,
s szemünkből rendre elfogyott a könny.
Tépett madárkák jöttek, kósza lelkek,
– Él! – szólt az egyik, – Meghalt! – szólt a más,
lelkünkben egymással így feleseltek
pogány valóság s hívő látomás.
Megkezdett, sárgálló üvegcse mézét
inségemben én nyalogattam el –
suttyomba, lopva, hogy mások ne nézzék,
mert jel lett volna ez, iszonyú jel!
Nem jött… A sálja így került nyakamra:
sebaj, ha megjön, szebbel tisztelem!
Aztán megnyílt a pince és a kamra,
s mindent feléltünk rendre, dicstelen.
Befogtuk fekhelyét, aztán a székét,
már évek múltak el, míg jött a hír:
keresztútjának rég elérte végét,
poklába zárta már a messzi sír…
Élőhalottnak hittük eddig. Most, hogy
holt híre jött: megelevenedett!
Láttuk az utcán, álmunkban fogadtuk
mézzel, kenyérrel – a Kísértetet.
Bezzeg most már tiszteltük hagyatékát!
Noli tangere!… Féltőn és hiún
zártuk el dolgait, könyvét, a tékát,
mely lőn tilalmas, titkos múzeum.
S én bújni kezdtem sok-sok irományát,
könnyezve bámulván a kései
éjszakában, jégábrás ablakán át
fehér arcát!… Tán egy új Széchenyi
tűnt Benne el, tudásával, hitével,
és minden tette ott is áldozat:
sírban is égő, buzdító szívével
istápolja a holt magyarokat.

1956

 

 

 

Olajfa-dal, I

Olajfa, bűvös csók-ígéret,
sátán cinkosa, kárhozat!
Be nem telt szép kecsegtetésed
évről évre csak áthozat.
Árnyad alatt bután imádtam
egy tüneményt fiatalon;
azt keresem szirmod szagában:
sohasevolt diadalom.
Pásztori szép ölelkezésre
hely nem volt még alkalmasabb!
Bűvöld Őt vagy mását elémbe,
szeretni egy hatalmasat.
Vagy csábításod csak hazugság,
és nem történik semmisem,
míg szirmaid szépen bezúzzák
alattad porladó szívem…

1956

 

 

 

Háladal Bolognához

Bolondul vágyom egyre vissza
dülöngő-tornyú városodba!
Árkádok alján az esőben
beszélni távoli hazánkról,
apára és anyára lelni
a hazafelé bujdosónak:
Tebenned adatott, Bologna!
S tebenned leltem vágy-hazára,
Itália, emléket oltó
varázslatos föld! Egyre csábítsz
lerogyni hálálkodva, sírva
első kilométerkövedre!
 

1956. június

 

 

 

Búcsú Bécstől

Esik kisértet-bús fejemre,
esik kongó lépéseimre,
esik a házak oldalára,
esik Balassi lábnyomára,
esik búcsúzó perceinkre,
csak álmodott szerelmeinkre,
s hol sajgó múlt hívott tetemre:
esik saját könnycseppjeimre.
Esik toronyra és szoborra,
ki sem derült égből omolva,
könyörtelen őszi eső ez,
így ért bolond-utunk végéhez…
 

Bécs, 1956. október 7.

 

 

 

Hajdan

Kisfiú voltam és egy dombtetőn
vízmosta porhanyó, agyagkaréjban
csodálatos szerszámokat találtam,
kőbaltát, kődárdát és kőnyilat,
fehéret, szürkét, sárgát, feketét.
Kik jártak itt? Tán játszó gyermekek,
azok csiszolták hangya-szorgalommal?
S mért hagyták szanaszerte, hanyagul
nehéz munkájuk csillogó gyümölcsét?
Kik jártak itt tegnap vagy az imént?…
S egy őszöreg tudós toppant mögém:
– Ezekkel, látod, öltek hajdanán,
kobak betört a súlyos kő alatt,
velő kiloccsant és fröccsent a vér,
ahol a nyílhegy behatolt a bőrbe,
s üvöltve elrogyott egy ember, állat! –
Hajdan… vagyis az ő gyermekkorában,
gondoltam, merthogy ősz volt, őszöreg,
nyíl, balta ismerősen állt kezében,
maga faragta tán s csiszolta őket,
s valami véres, vad játék után
vad cimboráival csak ittfeledte,
száz év előtt, hajdan gyermekkorában.

 

 

 

Zsoltár-töredék

Minden könnycsepp az égi membrán
Világnagy lemezére hull,
S akkora csengéssel csepeg rá,
Hogy meghallja az Úr!
 

1957

 

 

 

Párbeszéd

MÚZSA:
 
Költőm, únom e földi életet:
minden olyan nyomott, oly rút, silány!
Hisz még repülnünk sem lehet,
bár úgy, mint egy beteg sirály…
 
Költő:
 
Ó, jaj, nyakig süllyedtem a mocsárba,
iszapos torzs szurkálja sarkamat,
kinyílt kagylók, kétélü késre válva
vagdalják talpamat a víz alatt.
Karomat nyálkás hinarak bogozzák,
megmérgez a böfögő búborék –
de könnyeim tündérkezek lemossák,
fejem fölött még mindig kék az ég!
 

1957

 

 

 

Nagypénteki varázs

 

1

Az oltáron fekete gyász,
alatta Krisztus letakarva;
a kápolnából zokogás
zsoltárosan száll a magasba.
Az ember ős bűnbánata
megtört szemek könnyével omlik:
ma minden nő Szűzmária,
s minden férfi Hozzá hasonlít.
Ne menj a tóra! Csupa gyász!
Sötét tükrén a tavirózsák
lidérces lángja babonáz:
Krisztus szent vérét harmatozzák!
 

2

Nagypénteken szegeztél a keresztre,
melyről le nem vesz senki más;
Nagypénteken löktél be a verembe,
melyből nem lesz feltámadás.
Testem megtöretett, vérem kiomla,
lelkem szálla alá pokolra.
Harmadnapon ültél siromra,
Judás csókjaitól bomolva.
Kereszt-útam is újra járnám!
Minden kín eltörpül emellett:
síromon rózsállik a melled,
s ez rosszabb száz kereszthalálnál!

1957

 

 

 

Így volt mindörökkön?

Ó, Istenem, hát így volt mindörökkön,
hogy elakadt a torkon a falat,
s nem akadt egy büntetlen pillanat,
melyben a furdalt lélek fel ne nyögjön?
És mindig így lesz? Hogy akik örültek
csóknak, falatnak – csak megkeserül
szájuk íze, fekete gyász terül
szemük elé, mint kinek vére hűl meg? –

1957. április

 

 

 

Kincs a Szentgyörgy-pusztán

Margitnak

 
Amerre ősszel a könnyei hulltak,
tavaszra ezer virágcsoda nő,
s gyökér között, évszázadok ha múltak,
terem valami ritka drágakő.
S a dombtetőről le a Duna-partig
majd mondogatja száz kincskereső:
„Kedves halottját itt siratta Margit,
a legszépségesebb erdélyi nő…”
S gyöngyre lelve örömük keserédes:
„Tán az utolsó!… Nem sírt eleget!”
S bár tudják, hogy a könnyek száma véges,
tovább túrják a gyöngyfukar gyepet…
 

1957

 

 

 

Egy prágai szoborhoz

Kacér mosolygás szent falakról,
illat s meleg hold kődarabból,
vágy, melytől vágyam lángra kapna –
mit akarsz tőlem, Schweidnitz Anna?
Holt lovagok vetélkedése,
bolond költők lantpengetése,
esengő szívbéli hozsanna
kél mosolyodból, Schweidnitz Anna!
Ó, hogy imádhatott a szobrász,
hogy pusztíthatta szent, konok láz,
míg a mosolyt így kifaragta –
megjutalmaztad, Schweidnitz Anna?
Hatszáz éve így mosolyogsz le
a sürgő-forgó emberekre,
a milliónyi nyomtalanra –
s te sose halsz meg, Schweidnitz Anna!
Be csábítón, kacsintva nézel!
igézlek én is, ha igézel:
Szólalj meg esdeklő szavamra,
mit akarsz tőlem, Schweidnitz Anna?
Megtébolyít a kacagásod,
megyek keresni földi másod,
bár a szívem hozzád rohanna –
meghalok érted, Schweidnitz Anna!

1957. május 26.

 

 

 

Hol vagy?

Hol vagy? Látlak-e még?
Hideg rémület ül meg.
 
Vágyam tegnap langy menedék,
 
Ma: jeges odva az űrnek.
Életemet, e vak rajzot a falban,
Ez ember-alakú bútorbogot,
 
Megláttad-e abban a pillanatban,
 
Midőn a szemem reádlobogott?
S a tetszhalott anyagba szép kezeddel
Simogatón bűvölsz-e életet?
 
Megtelik-e nedvvel,
 
Kihajt-e még a hánytvetett
 
Fadarab, mint fűzfagally ár után,
 
Ha parton rózsás gyökeret ver?

 

 

 

Hal, virág, gyümölcs

Álmomban fogtam egy pompás halat
s szívdobogva riadtam fel: te voltál!
Aztán új álom lombos ösvenyén
nagy, rózsaszín virág került elém:
letérdepeltem és leszakítottam:
az is te voltál – újra felriadtam,
s kapkodni kezdtem levegő után…
Te voltál, tudtam, a piros gyümölcs is,
melyet új révület kezdő fokán
emeltem számhoz s habzsoltam mohóan,
s kérdeztem felriadva: merre, hol van,
s lehet-e az, hogy soha, soha ébren
ne legyek, bár ennyire, diadalmas? –
Hol vagy, pompás halam, hol vagy hatalmas
leányvirág, édes tündérgyümölcs,
hogy végre csillapítnád szomjam-éhem,
és lelkem kongó üregét kitöltsd!

1957

 

 

 

Zsámbék romjai

 

1. A két toronyra

Mord enyészet kormos ökre
folyton-folyvást ökleli,
dúlás-fosztás körmös ökle
üti-zúzza, körmöli.
Rondaságnak kanja rondít
volt oltára elibe,
tolvaj grádicsát fokonkint
testvivőfán viszi le.
Varjú száll rá vad csapatban,
csőrét szent kövén feni,
látható és láthatatlan
millió szárny verdesi.
Mi marad belőle? Semmi.
Csak a dúlt domboldalon
elszórt törmelék, ezernyi,
kőhalom és csonthalom.
 

2. A rozettára

Kőrózsa, szirmod sem maradt!
kitört a mérmű és az ólomfoglalat,
rajtad, mint izzó ágyucső,
rézsút belő
a Nap.
 

3. Az apszisra

Nyirkos éj, hideg éj
fondorkodva közelít,
száz bagoly, denevér
rúgja-tépi tetemit;
óneső, fene dér,
jég és hó feszegetik:
nem szánják, azt mondják:
nem kár érte, rúgjuk szerte,
rágjuk szerte ékes köveit!
 

4. A főhajóra s a nyugati mellékhajóra

Ott hagytam szürke estben
az Egyedülvalót,
reá gyolcsot se tettem,
nem vontam takarót.
Most hordom homlokomban
a szent, csodás romot,
megóvó csont-tokomban
ez alabástromot;
mint drága régi csipkét
védő-üveg alatt,
mint szép oltári kincsét
ládában óvja pap.
Mert nincs őrzője néki,
s oly bús-árván borong,
mint puszta, faluvégi
buckán egy sárga csont.
Tekintsd e művet, Isten,
hisz nem vagy vak s halott,
küldd mellé, hogy segítsen,
két szárnyas angyalod!
S ha nincs felépítője
s ki rakjon új falat,
hadd óvja meg belőle,
bár azt, mi megmaradt!
Járják körülbe karddal,
csapdosván a mezőt,
s kergesse égi kardal
az öldöklő Időt!

1957. október–november

 

 

 

Szabó Lőrinc temetésén

Nem hallgattam a gyászbeszédet,
nem hatott szívemig az ének,
nem néztem se jobbra, se balra,
sem a mélybe, sem a magasba –
Azt sem tudtam, valóban Ő-e,
kit most engednek le a földbe:
csak élve láttam, soha holtan,
szemfedelére sem hajoltam.
De míg a rög dörögve omlott,
s doboltak a komor doroncsok,
szemem mélyén inogni kezdtek
s egymásradőltek vastraverzek,
szép mérművek omoltak egybe,
egymást egymással eltemetve –
mint szép híd mérnöki csodája
robbantva hull a szennyes árba.

1957. október

 

 

 

Mirákulum

B. M. művésznő álma
 

1

„Szűk ösvenyén sziklás tetőnek
jégtű a gyep s tövis a szőnyeg;
emberfia sohase járt ott,
mentem, mentem, valaki várt ott.
Az várt, akit már rég kerestem,
odvas sziklán ott ült az Isten;
arcát nem láttam, eltakarta,
eldugta tőlem sárga karja.
Sovány volt és bogos a lába,
mint ki sokat bolyong hiába;
rajt az erek úgy fodrozódtak,
mint térképrajza nagy folyóknak.
Most álljak elő panaszommal?
Talán vak is, talán nagyot hall.
Vele milyen nyelven pereljek?
Tán nem is érti ezt a nyelvet.
 

2

De szólala: – Tudom, hibás vagyok!
Öreg szemem Terád nem jól vigyázott!
Cserbenhagytak kerúbok, angyalok,
s minden hatalmamnál nagyobb a gyászod.
De messze tőlem rontás, ártalom:
nem szántszándékkal mértem rád csapásod.
Múljék szívedből vád és fájdalom,
felejts s lásd újra szépnek a világot! –
 

3

Ahogy felnéztem, hirtelen reám
nagy, langyos cseppek estek,
eláztatták a gyászruhám,
szemlátomást száradt s fehéredett meg.
Az Isten sírt s elrejté szemeit,
s én sírva hulltam ott előtte térdre,
gyászkendőm odanyújtottam feléje:
hadd szárogassa fel a könnyeit!”

1957. november

 

 

 

Az Idősárkányhoz

Mily barlang ont ránk szakadatlanul,
te foghatatlan és elfogyhatatlan!
Nap-napra omlik, év hamvába hull,
te élsz, tombolsz szűnetlen áradatban.
Hová képzeljem odvad? Szűzi hó
ölel körül a Himalája ormán?
Avagy talán a Tanganyika-tó
mélyében élsz, örvényében forogván?
Fenn lakozol minden szférán kívül,
immár talán csillagtalan ködökben,
hol az emberi gondolat kihül
s ballisztikus kísérlet visszadöbben?
Vagy itt bújsz mindenütt, füvön, kövön,
amint egy vak isten milljomba vágott,
s tovább osztódsz vígan vízen-tűzön,
hogy megemészd prédádat, a világot…

1958

 

 

 

Lidérc-űző

Kancsi cigánylány, tündéri duvad,
Jaj, ne riszáld, ne dobáld magadat!
Sárga szemeddel szemem be ne fald,
Csábíts gazdagot vagy fiatalt!
Kásmír szoknyád, a rózsa-lugast,
Ne sodorítsd rám s ne mutogasd.
Eljárt felettem a huncut idő,
Fogam kicsorbult s rendre kidől.
Hagyd csak aludni a testi gonoszt,
Kísértésbe újra ne hozd.
Vadszagú kebled arany parazsát
Arcom előtt, jaj, ne harizsáld!
Szád eleven csupa-hús hasíték,
Perzsel, ahogy buja száj soha még:
Félek a csóktól, nyálkás puha rém,
Szörnyű betegség s mit tudom én,
Mily bonyodalmak tömkelege –
Ebből elég volt, már elegem!
S a combod, a talpad, az inda, a kacs,
Undorító s be mohó, be makacs!
Vén vagyok én már, gyatra öreg,
Tán a halálba szorít az öled.
Iszonyú erdő mélyire csalsz,
Ott megölelsz, kirabolsz, bekaparsz…

 

 

 

Omnia vincit…

Soha ilyen hatalmas, fura indát!
Nem is növényi, már állati inkább,
amint kígyózva nő mind közelebb,
oda, ahol érzi a testedet
s az éjszakában rózsás lüktetéssel
– vad ösztönösség, ám megáldva ésszel –
tapogat ablakot, repedt falat,
tízméteres egy pillantás alatt:
és megtalál s mohón követelőzve
álmod bársonyába orozva tör be
s forró húsodban a gyönyörűség
csillagszóró pompával veti szét!

 

 

 

El nem küldött levéltöredék

„Sötétben félig-élő sűnbe léptem –
Bevarrtak élve még meleg halottba –
Férfi-hullás meszesgödörbe dobtak –
Állig ültem mások fürdőlevében!
 
Szememről végre leesett a hályog,
élj boldogul, én messzi útra válok.
Bennem se tisztelhettél Herkulest,
kinek szakálla és dorongja árnyán
Hesioné macskásan meghúzódjék –
Perseus sem vagyok, aki Andromédákat
szörny-istenek nyálkás láncairól
megszabadíthat.
S hol vagyok Attól, kinek barna lábát,
 
eléberogyva csapzott-könnyesen
 
megmosta illatos kenettel Magdaléna –
*
P. S.
 
Megbélyegző keserű szégyen
borítja ezt a pár lapot.
Ássák el a családtagok
a zsendülő nyírfák tövében.”

 

 

 

Régi bűn

Múló nyarakból múlhatatlan emlék:
jártál a kertben, s átlátszó ruhád,
mintha félné az est fuvallatát,
menekülőn combod köré türemlék –
Kíváncsiság, mohó tizenkilenc év
sodort felém, leányka, s én, galád,
nem néztem a TILOS jelzésü fát,
mit vérrokonság közénk cövekelt rég…
Milyen hűség, egyáltalán hűség-e,
mely a dúlt ágyra folyton visszavonz,
hol ölelést vad ölelés viszonz,
bár kezdete lett mindennek a vége –
Most is bolondító sugarat ontsz,
ó, egyszer-kóstolt bűn gyönyörüsége.

Kisoroszi, 1958. aug. 3. éjjel

 

 

 

Köszöntő rigmusok

Tersánszky J. Jenő 70. születésnapjára.

Énekelhető a „Sír a kislány” nótájára. Tizennyolc éves hárfáslány és idősebb, hórihorgas férfiú kétágúsíp-kíséretével…

 
Hadd köszöntsünk, öreg jokulátor,
örökífjú és mindenre bátor,
nagy igric, ki sose borúlátó
s a jó bort se vonja meg magától!
Hét évtized nyomogatja vállad
– hogyha volna, ősz volna szakállad –,
nagy idő, mely várfalat lemállat,
malmokat leroskaszt és megállat.
Aranyásók sarja, vizimalmok
tájáról jött, ki szívedbe hallod
zúzók zaját – nem titkolva vallod:
kincset őröl most is a te malmod!
Vígan őrli durva perceinket,
miket a Sors kinccsel telehintett,
zúzza-mossa, hogy szép gyűrűinket –
ebből öntsék víg kösöntyűinket.
Hogy derűljön sorsunk sűrű gyásza,
változzék a bánat kacagásra,
s tréfa-jókedv, mint ünnepi násfa,
maga-magát a tükörbe lássa.
Malmaidon nagy a köteles vám,
de a révnél végre megnyered, lám,
a bagoly érted is leesett tán,
s érted is meghalt Az a keresztfán!…
Hadd igyunk most hosszú életedre,
hogy a pennát még soká ne tedd le;
s a babért a legszebb lány helyezze
bölcs-bohó latin-császár fejedre!

1958

 

 

 

Középkori fametszet, II

Dómtanulmány
Úgy áll a sűrű város közepében,
miként fiai közt a pelikán,
őrizvén ostyát-mannát a begyében,
s mindazt, mit a sóvár lélek kíván.
S míg künt a tél roppant havat sodorván
a vérből minden meleget kiöl,
setteng a sátán s bosszul a boszorkány,
s farkascsordák vonítnak messziről:
itt bent menny-mása bolt alá fogott tér
szentelt homálya kínál enyhelyet,
s gyertyák felé élőért és halottért
merednek reszkető ember-kezek;
mert a Megváltó vérző lába mellett,
karja alatt lehet csak oltalom:
szájakból sóhaj száll, fehér lehellet
minden új s régi bűnért – „Irgalom!”.

1959

 

 

 

Geo látogatása

Geneviève Riberolles emlékének

 
Kabátom alatt kínáltam helyet,
meleg ágyamba hívtalak s te jöttél,
édes halottam, akit az örök tél
már húsz esztendeje eltűntetett.
S nem hagy nyugton ez Álom-pillanat,
szemem tovább is hunyorogva fürkész:
Ez volna a halál? A föld alatt
örökké tartó meztelen didergés –?

 

 

 

Homoksziget

Lábam alatt sok miriádnyi
évmilliós kőőrlemény,
csontőrlemény –
a Kalahári
kicsiny hazai mása.
Hol van a pákász-ős tanyája,
mely itt lapult a peremén?
Lám, tört szerszámait morogva
idedobálta a homokba,
hol porrá-hullva alszanak
az ismeretlen őshalak.
Tízezer év mily semmiség itt,
hol az ember homokra épít!
Csont és cserép közös halomban
őrlődik e roppant malomban,
s szétdörzsöli a tenyerén
az Idő, ez a vén
sosem nyugvó molnárlegény.

1959 nyarán

 

 

 

Pusztulj, álomszedő

Titkos alattomosan a ház sarkára kiállva,
bűbájos mozdulatokkal ki orozta el álmom?
Mily álom-szedegető fantom járta körül az alvó
házat a páfrány-illatú éjjeli kertben,
surranva, hogy a minden neszre felfülelő
farkaskutya se vette észre –
 
Pusztulj, álomszedő!
Fetrengek az álom küszöbén, bársony melegéből
könyörtelenül kirekesztve. Fejemben
vaktöltés-gondolatok robbannak sorozatban,
kénes lángjuk cinikus-gonoszul mutogatja
semmibe támolygó életemet… Önemésztő
megadással várom a véget, a hajnalt.
 
Pusztulj, álomszedő!
Ó, szörnyű malom, szűnj meg zakatolni!
Rém-molnár, engedd már le csikorgó
láncos zsiliped, ne szakadjon a szennyes víz
a kerékre, ne járjon a garat üresen, bolondul!
Aludni, aludni, aludni!
belehullni az álom ölébe!
S nem rángani így tehetetlen,
epedve, álmatlanul, égve!
Aludni, aludni, zuhanni
a mindennapi boldog semmisülésbe –
De mint a herélt, vergődöm az édes,
illatos éj, e pompás barna leányzó
karjaiban és nem tudom, nem tudom őt
megölelni!

 

 

 

Álmatlanság ellen

Hullj álomba, kimerült test,
ímettséged ne erőltesd!
Hullj álomba, mint a kába,
halottságnak látszatába.
Szemfedőd szép lila bársony,
mond lehellve: „alszom, alszom,
szép álmom felér az égig,
így alszom majd ezer évig.
Szép harangkongás a holnap,
lelkem végtelenbe olvad.”
 

1959. augusztus 23–24.

 

 

 

Ametiszt éjszaka

Itt vagy, a szíved hevesen ver,
kattant a zár: ketten vagyunk,
akár az a két ősi ember,
kitől kaptuk lelkünk, agyunk.
Itt vagy, a szívem hevesen ver,
ketten vagyunk, kattant a zár –
mint ama két szép ősi ember,
kit bűnbeesés perce vár.
Szigetre úszunk, ring a bárka,
egy-két csapás, puhán kiköt;
belegázolunk a hinárba.
Jobb, ha lehúzod a cipőd.
Ametiszt-színű éjszakában
nem ismerünk mát, holnapot;
már mentás partot ér a lábam –
messze rúgom a csolnakot.
Testünkre huncut isten ontja
parázsló napja sugarát,
e négy fal itt a horizontja –
Ledobhatod minden ruhád!

1959

 

 

 

Siralmas

 
Csak a szép szemedet
tudnám elfeledni
Aranyosszéki sirató
 
Csak a szép szemedet tudnám elfeledni,
minden egyebedet hagynám eltemetni.
Utóvégre halott vagy, nekem az,
s gyászomra tán sohasem lesz vigasz.
Csak a szép derekad tudnám elfeledni,
nem kellene fejem öklömmel veretni!
Hisz már halott vagy, mint megannyi más,
kit az idő pora behull, elás.
Csak sűrű kék hajad tudnám elfeledni,
s ne kívánnám fejem sátrában eltemetni!
Csak vágtam volna le egy tincsedet,
beérném ezzel az egész helyett.
Csak tested illatát tudnám elfeledni,
nem kívánnám magam miattad sírba vetni.
De itt ég bennem és idéz, idéz,
s megőrjít a tudat, hogy élsz, hogy élsz!

1959. november 9.

 

 

 

Elefánt-szerelem

Elefánt-pár szerelme a gyöngyház láthatáron,
Nagy, lomha tömegüktől lüktetve reng a föld.
Amint fektembe nézem, Rád gondolok virágom:
Együtt, együtt megélni e behemót gyönyört!
Bizony mondom: a kéjük tömegükkel arányos,
Az elefántokénál a földön nincs nagyobb.
Földrengés morajától riadt a messzi város
S nézd, nézd, hogy lángadoznak láttán a csillagok!

1959. november

 

 

 

Meddő lesen

Mint egy halott, fekszem hanyatt,
várom jöttöd pillanatát:
mint holt az égi harsonát!
Jönnöd kell, meg kell váltanod!
Szemem behull, por lepi ajkam,
tán az idő, a percek pora ez.
Romlás jelei rajtam,
amelyeket egy sárga pók himez.
Jaj, mire itt vagy,
halotti ingem felcibálják!
S ha rámborulsz:
feltámadok-e még?
Látom-e még az Isten szép világát?

 

 

 

Ellen-szonett Helénának

P. Ronsard módjára
Heléna, mégsem ültetek fenyőt
dicsőségedre! Jaj, hisz nincs jogom rá,
és a Loire-part sem a birtokom már,
a dudva ott már mindent rég benőtt.
Igaz, mikor tegnap fölémhajoltál,
egy percre elfeledtem az időt,
mely faunokat és nimfákat kiölt,
és gonoszabban őröl száz malomnál!
Szép ifjúságod elkápráztatott,
szemedben, véltem, Ámor lángja lobban,
és akire lobban, én, én vagyok –
De éji órán meggondolva jobban
a dolgaink: hitem úgy elhagyott,
hogy már csak sírni tudnék bánatomban.

 

 

 

Orgona-szál

Orgona-szál remeg a jobbkezemben.
Megszagolom – és szerelmes vagyok,
Szerelmes a legelső szerelembe,
Mely voltaképp soha el sem hagyott.
 

1960

 

 

 

Állati tapasztalás

Töredék
Amióta az Állatkertbe járok,
az embersorsot jobban viselem.
Elnézem ketrecében a zsiráfot,
amint bóklászik, dőlöng mereven,
kinyúl a rácson, azt hinnéd, hogy éhes,
pedig szénát-zabot bőven kapott:
egy rőffel érzi közelebb magához
a kék eget, a tündöklő Napot.
S a „Sivatag királya”, az oroszlán!
Megszokta volna tán a rácsokat?
Ganélt a fürészporba jó sokat,
s úgy érzi, künn van Afrika homokján…

 

 

 

Fülledt májusi est

Mily Ceres önti őket folyton-folyvást,
Egyre pompásabb, színesebb seregben,
Nő-gyümölcsök tobzódó sokaságát
Szegény világunkra ki szabadítja?
A legbusásabb délolasz piactér,
A Conca d’oro öble nem pazarlóbb
Citrom-narancs-datolyavíziókban,
Mint ez a fülledt május-esti utca,
Kibomló lányok illatait ontván
S idomait ringatván véghetetlen
Bő áradásban, a bolondulásig
Éhes-szomjúhozó érzékeimnek,
Hogy e bőség észbontó sűrűjében,
Mint bűvös kertbe tévedt gyatra tolvaj,
Ki körték, meggyek, csattanó cseresznyék,
Piros fürtök, barackok, rózsa-szilvák
Tömkelegében kábán válogatván,
Végtére tettenérten úgy menekszik,
Hogy közülük egyet le nem szakított –
Hova kapjak? Melyikhez folyamodjam?
 
– Istenség, e pompázatos gyümölcsök
gazdája, válassz ki egyetlen egyet
S szent áldomással tedd tulajdonommá,
S én azzal immár holtomig beérem!
 
– Vagy, ha úgy véled, nem érdemelem meg,
Hozzámvaló jóságod úgy mutasd ki,
Hogy add nekem egyetlen éjszakáját
Egy vérbő, tettrekész törökbasának!
 

1960

 

 

 

A föld dicsérete

Édesanyám emlékének

 
Áldassál szent Alkímia,
titkos kohója lenn a földnek,
rejtett laboratórjuma,
amelyben csontjaink lassan kifőnek.
Áldassanak a gyökerek,
a némán működő erecskék,
e csendben örlő gépezet,
mely desztillálja testeink szemetjét.
Nyugodhatsz mázsás kő alatt,
világtalan kis padmalyán a mélynek,
eljő a boldog pillanat,
midőn a szívós gyökerek elérnek.
S mint láthatatlan lány haja,
besző az indás, dús tenyészet,
mint legutolsó válfaja
minden földi ölelkezésnek.
Így ér el hozzád a világ,
homokon szűrt üzenetével,
hogy porló szívedet egy éjjel
hegyes nyilacska döfi át…
Illat leszel, s párás, sötét
kertből lehelnek szét a rózsák –
Tán ez a másvilági lét,
maga az örökkévalóság!

1960. május 30.

 

 

 

Őszi morfondírozás

„Milyen keserves már megint
levélhullák közt botladozni,
s mely kóbor lélekként kering
s lehull: vállamról elpofozni!…
Az este langyos, élveteg,
tele édeskés erjedéssel:
az óra sürgetőn ketyeg:
bezárják a kaput, ne késs el!
– Tündérecskék, gyönyörüek!
padon ülő, vadóc leányok,
nincs bennetek könyörület,
hogy már velem szóba sem álltok?! –
Bezzeg, mikor bodor-hajú,
kutyafogú legényke voltam,
táncos, bolondozó fiú:
magamban így nem kóboroltam!
Azt hittem, rám vár mindenik,
zengő tavaszban, néma őszben,
s ahogy erőmből csak telik,
falhatom őket eszelősen.
És faltam is, míg beletört
fogam, s a lelkem belevásott,
kéj égetett és kín gyötört,
s tán egy korai sírt megásott.
Vagy, úgy lehet, botozni kell
húsz évig is még fonnyadozva,
s kérőzni egy-egy volt siker
ízét, ha álmom visszahozza;
s be szörnyű lesz majd, Istenem,
ha arcom a tükör se tűri,
s könnyes-riadt tekintetem
a koldus asszony is kerűli!…”
Így dadogott minap Budán,
barátom, egy vén kelekótya.
Ahány levél, lábanyomán
annyi vérszín, tenyérnyi tócsa.
S szobor körül a kőpadon
nadrágos lányok kergetőztek,
hancúzó, öt-hat nőmajom:
a langy ősz csiklandozta őket.

1960

 

 

 

Ismerősen árad feléd a rét…

Ismerősen árad feléd a rét
s illata-íze gyümölcsnek, virágnak –
aszúvá érlelődik a zenéd,
a régi tájban, ahol megtaláltad
a gyermekkor elveszett édenét.
 

1960 (?)

 

 

 

Őszi reggel varázsa

Nádszéken ül apám a nyír alatt
s arany levélkék hullnak a fejére.
Álmát meséli – vagy hatvanhat éve
fogant lelkében az a pillanat.
Semmi különleges: csak az a kis ház
s a kis család a temető alatt;
halászbot, puska, ős erdei tisztás –
akkor fogta a legelső halat.
(Arany „hajdan”, ezüst „valamikor”,
régi pénzek csengése, csillanása –
így édesül pincék mélyén elásva
évtizedek során a tiszta bor.)

 

 

 

Egy holdlakó szemével

Reszket a hold a végtelenben:
jön, jön a földi rém, az ember.
Jön már az űr ravasz hajósa,
hogy szféráinkat behajózza,
ezüst szikláink összetörje;
repül az órjás-gépű törpe,
s más csillagnak mutatni, hol járt,
kitűzi győztes lobogóját.
Remeg a hold, nem menekülhet,
tehetetlen rabja az űrnek –
Sápadt arcára veríték ül,
nincs mit találjon menedékül,
mert jön a hódításra termett,
s letépi szűz övét, a csendet.

 

 

 

Középkori fametszet, III

A hóhér háza, télen
Nád ring a vársánc zöld tükör-jegében,
 
rajta rohan lócsont-csáklyás inas,
 
púpos faház ablaka villan éppen,
 
vörös kéménye megcsavart, magas,
tán az ördög rángatta meg dühében.
 
Kapuja láncrajáró és vasas,
 
s egy asszony áll előtte feketében,
 
a fejkendője zúzmarás-havas.
Vár, nézdegél, látja a rácsos ablak
muskátliját – a falban sárga szent –,
 
pártázatát egy-egy bútordarabnak.
Keresztet vet, majd halkan bekopogtat,
 
mire sipító hang szól odabent:
 
– Nincs honn a mester. Csíkot fogni ment!

 

 

 

Alázat a végtelen előtt

Meghajtom fejemet a végtelen előtt:
nekem titok marad és kifürkészhetetlen.
De ti csak szálljatok, gépszárnyú vakmerők,
hordjátok agyvelőnk hetedhét, kék egekben!
Mint a pásztorfiú, ki kis fejszéjivel
világfa-sudarán lépcsőt lépcsőre vágott,
szívósan jussatok mind magasabbra fel,
hagyván alattatok mind több csillag-világot.
S hadd száguldják a tért, a csillagvégtelent
pazar műcsillagok, hajónyi lövedékek,
s akiknek száma már túl nagy lett idelent,
vigyék magukkal a mohó emberpetéket!
Csak terjeszkedjetek, mint hún vagy szármata,
s mint conquistádorok, hódítsátok a tért meg,
legyen a végtelen az ember gyarmata,
hol már nem ütközik alantas földi érdek.
S ha majd emberi lényt, esetleg angyalit,
találtok valahol egy zöld csillag virányán,
vigyétek a hitet, mely bizton üdvözít,
ne hagyjátok avas hitébe rogyva, árván!
De hogyha hét eget bejárva, győztesen,
be kell majd látnotok, hogy annak nyoma sincsen,
ki oldoz és kötöz minden térségeken –
merjétek vallani, hogy sose volt, az Isten!

1960. december 31.

 

 

 

Téli madárijesztő

Mit ijeszt a madárijesztő,
a téli pusztán mit ijeszthet?
Kalimpálása hajmeresztő,
hogy aki látja, belereszket.
Kitagadták a falurossza árvát,
várja, de nem jön érte a halál.
Egy úrlovas viselte a kabátját,
s buzogányát maga Kinizsi Pál.

Kisoroszi, 1961

 

 

 

Elmúlnak

 
a bogár tekintetek,
a csillogó és nedves ajkak,
érintése a lengeteg,
csiklandozó fekete hajnak;
a bársonyos tapintatok,
kebel alatti lüktetések,
az édes-álmú balzsamot
árasztó szép ölelkezések
 
elmúlnak –
Por hull az ing alá, penész
lakatja lóg keserű számon;
alacsony ablakon benéz
vénasszony-vigyorú halálom.

1961. január 18.

 

 

 

Világgá bolygott szerelmeink

Világgá bolygott volt szerelmeink,
főképpen a Sydneybe távozottak,
a nagy távolság törvénye szerint,
tolakodók, mint a halottak.
Hajnalban jönnek régies ruhában,
behatolnak zárt ajtón-ablakon,
otthonosan mozognak a szobában,
arcképüket fürkészik a falon,
s hogy elhitessék: csakugyan való
ez a jelenlét, mindent elkövetnek,
van szép ajándék és csókfoglaló,
s ha sírok én, ők csacsognak, nevetnek.

1961 tavaszán

 

 

 

Sou emlékének

Én:
– Mért kell neked e zord falu, e csárda?
Világvárosban táncolhatsz, ihatsz!
Mi hozott vissza e poros határba?
Sydneyben tán nincs dús gyümölcspiac?
Mérföldek réme vissza nem riasztott:
Kilométerben tizennyolcezer –?!
Ő:
– Ha tudnád, mennyit vergődöm, virrasztok!
De honvágy ellen semmiféle szer…
S bár akad ott is mindenfajta férfi,
és van hajónyi selymes nyoszolyám,
veled szeretnék újra heverészni
a cinterem akác-szirom haván!

1961. április

 

 

 

Hasonlat, II

Az esztendők úgy irtanak,
mint vadászok a dúvadat:
útunkban mérgezett falat,
ravasz kelepce, tőr –
valamelyik előbb-utóbb megöl.
 

1961 tavaszán

 

 

 

Az idegen város

…Madách Ádámja voltam-é,
kinek megadatik
fokonként ízlelgetni a
jövendő társadalmait,
az voltam-é, az álmodó,
ki az időben messzire lohol,
vagy csak térben szöktem nagyot,
és voltam valahol
de messze voltam, messzire és az időben is
ugrás volt ez talán,
midőn beléptem roskadón egy város kékopálos
kapuján –
Éjjel volt és a rendőrök
kecses létrákról hársvirágot szedtek álmosan,
nézték, alattuk hangtalan
járművek nyája hogy suhan,
fejükkel hársfalomb között,
fütyültek s nem törődtek ők velem,
ki városukban öltözet
s cipő szerint nyilvánvalóan idegen.
Éjjel volt, ámde tán a csillagok
transzformált fénye szűrt,
kéklő derengést szórt alá,
vagy tartóztatni tán a napfényt sikerült:
mert lámpa nem volt ott sehol,
de fenn, fenn többszörös
fénygyűrűvel lángoltak bolyhos csillagok,
megannyi üstökös;
és tornyok és fedett utak, gémlábú hidak, ívelők,
ragyogtak ott,
s mindez reám, mint hajdanán megálmodott
álom hatott.
Több méhcsalád repült
kaptár-tornyok között, mint olvasztott arany;
a boldog emberek helyett
csak ők dolgoztak itt szorgalmasan.
S a téren állt egy kőszobor: magas lován
szakállas-állú kőkirály,
s amit körülbe láthatott,
szebb volt minden merész utópiánál:
fedett utcák, tércsarnokok,
kétoldalt megrakott, terített asztalok,
nagyétkű, boldog emberek,
gyomorfekélyt s más kórokat nem ismerők,
itt merítettek végtelen vigalmaikhoz új erőt –
s mindenki azt evett-ivott,
mit ínye éppen áhított;
s a levegő nem látható vonók, fahangszerek
zengésitől, mint nyári nap heve a rét felett,
ezüstlőn reszketett.
…Életüket hogy irigyeltem,
idegenföldi jövevény!
Könnyemet titkolva nyeltem,
mert más vagyok, keserű vén.
Jöhettem volna ide ifjan!
Tanultam volna jó sokat,
hogy a jövőt formálva hívjam,
s ne csak faggatva jósokat.
S örök honvágynak árva foglya,
világ-csodáknak koldusa,
új vívmányokkal megrakodva
térhettem volna majd haza.
De késő, s most már mindörökre
lapos marad a tarsolyom,
belé legfeljebb szemlesütve
koldusi könnyem morzsolom!…
De hirtelen hűvös csapott meg jobbfelől,
fekete szárny,
és ott állt tőlem jobbfelől
egy gyászruhás leány.
Talán fájdalma űzte be,
vagy tán véletlenül
botlott be, mint ki sírbahullt
szemek tükrétől menekül –
csak állt riadtan lángoló
arccal, idegenül,
mint egy más csillagról zuhant –
…Két pincérforma lény hozzásuhant,
s ki vígságukba gyászt hozott,
a gyásszal tüntetőt,
s ki társadalmuk régletünt
és meghaladt szakára emlékeztetett,
karonragadták kétfelől, mint holmi csínytevőt.
Melléje léptem vakmerőn,
mihelyt az éjbe penderült,
s szólnom hozzá egy percnyi némaság után
így sikerült:
– Társad vagyok, csak vándor itt,
felelj, ha kérdelek:
mily fájdalom ütött szíven,
s a gyász rajtad miért?
Odaadnám üdvösségemet
egyetlen rámhullt könnyedért!
S csókoltam már a könnyeit,
s a könnye sós volt és meleg;
karomba omlott s térde már
perzselte térdemet,
a szája megnyílt olvadón,
s hasadt, narancs-piros
ajakkal mondta: – Menekülj!
El innen, hol a gyász tilos!
Hol megvetett a bánat, ott
az ember helyét nem leli,
hol büntetik a könnyeket,
ott életünk nem emberi,
a boldogság kulissza csak,
s színházias, kövült vigyor
mögött az agy, mint keserű
tűzhányó méhe, forr…
…És felkapott a gyász vele,
s mint őrült vőlegény,
szálltam karjában messzire
a könnyek bűvös szőnyegén.

1961

 

 

 

Ember, 1961

Mélység mámora,
magasság mámora,
sebesség mámora:
sebesség mámora: az ember lassan cafatokra hull.
Nem győzi a szem,
nem győzi a szív,
nem győzi a vér,
 
magjai szétfreccsennek,
 
ártériái meghasadnak,
 
koponyája vasak,
 
üvegek,
 
műanyagok közt
 
összelapul.
És valahol, nem is oly messze tán,
tempósan ballag egy ősi pásztor
legelésző nyája után.
 
Leül, mint aki többé fel se kel
 
– saját maga szobra –,
 
új rovást vet a hosszú botra,
 
„bocskort fűz s halkan énekel”.

Mittelwald

 

 

 

Bécsi noteszjegyzet

Anyuka emléke
…És kertész-ollót sem veszek Neked,
s ha veszek is, már késő, mindhiába:
vele a sírodon bozótot nyeshetek.
 

1961. szeptember 7.

 

 

 

Régi kezek idézése

Visegrád kövei közt
Rég elporladt inas kezek,
kik nagy köveket véstetek,
sziklába útat ástatok,
ó, hogy-hogy el nem vástatok?
Maradt-e bennetek erő,
cirógató, dédelgető,
ha szerszámot letettetek,
s várt otthon asszony és gyerek.
Maradt-e gyöngéd mozdulat
megáldani az álmukat
vagy szegni kínt-vigasztalón
új kenyeret az asztalon?
Gigászi művetekben itt
könnyes szemem gyönyörködik,
s tán titeket formáz amott
a százesztendős somfabog.
…Kezemet nézem: mily erős!
Munkátok néki ismerős.
Örökségül ezt hagyta rám
jó kőfaragó dédapám.

 

 

 

Expedíció

Hajóban ültem már megint, és méghozzá minőben!
szálltam vele kedvem szerint vizen és levegőben.
Alakja rombusz, mint ama gyermekkori papirhajóknak,
s mintha még most is ringana velem a rózsás csoda-csolnak.
Körülöttem, mily tünemény! – kagylók, tenyérnél nem nagyobbak,
hintáztak a tenger színén, valóságos gyöngyházhajóhad.
Felhajtva fél teknőjüket – az szolgáltatta a vitorlát –,
napon tündöklő gyöngyüket nem látszó messzi révbe hordták.
S a tenger: lomha ősmagány, szelíd hullámu, néma zsongás,
hogy boldog-árva utasán semmi balsejtelem, szorongás.
(Nincs is csodásabb adomány, mint sejteni egy éjszakán át
tenger vagy felhő taraján az Isten várandós magányát…)
Lüktettek lágyan a habok, olvadt üveg roppant hutában,
s az ember csak a Holnapot érezte titkos áramában.
S magam voltam a kósza mag, szökött emléke a világnak,
kiből új emberség fakad, ha párra egyszer még találhat.

 

 

 

Ilze emléke

– Hol vagy, Ilze? – kiáltottam zokogva,
hogy hallja meg az alkonyati Nap,
mely régi kertjüket aranyba vonta.
– Mért égetik a kalapjaidat,
melyeket asszony-útadon viseltél,
s vettek neked más és más férfiak,
s bennük páváskodtál és díszelegtél –
csak nekem nem mutattad meg magad!
Mily kegyetlen a Sors! –
Mily kegyetlen a Sors! – Égett a máglya,
a ropogó gazt egy cigánygyerek
vasvillájával vígan harizsálta,
s füsttől vadult kígyó igyekezett
régi nyaralójuk repedt falába,
példázva a dicső enyészetet.
 

1961. november

 

 

 

Rémítő öregek

Akiknek élete szemem láttára pergett,
sok rémítő öreg az életből kikerget.
Szép nők valának ők a maguk idejében –
s most reszketőn, vakon botorkálnak elébem.
Vagy voltak férfiak, legendás mintaképek –
húsz-harminc év letűnt – s didergő, kósza vének.
Elkapva gombomat – csak még egy szóra, mondják,
s a mondókát tovább, istenszámába ontják.
A szentírásra sem hallgattam volna jobban
akkor – de most oda se hallgatok titokban.
S kit most a szószatyor agg roncsok elvadítnak:
húsz év, s ilyen leszek, minden s mindenki itthagy.

 

 

 

Csillagnézés

Bizony, fiam, emlékszem még a korra,
Így néztem én is, mint te, csillagot!
Meredtem égő mennyei bokorra,
S éreztem ezt a furcsa illatot.
Toronyban, dombon titkok fojtogattak,
Nyaklottan, míg lélegzetem elállt.
De bámulásim egyszer elmaradtak –
Talán mikor lelkednek adtam át.
Itt az időd, most bámulj és csodálkozz!
Semmise dőlt el és nem végleges.
Ésszel-szívvel törj messzebb a csodákhoz,
Égen-földön ős titkot fejtegess!

 

 

 

A tél küszöbén

Ül a bogáncson a sárga csicsörke,
félszeme lopva az égre tekinget,
másik a földre pillog ijedten.
Ám, hogy a zord ég hirtelen enged,
s fellege nyíltán ömlik a napfény,
éneke buggyan: csókot igérő,
angyali tiszta, mennyei nektár!
S a Temetőkert és a November
hallja s nem érti: honnan e bízás,
e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén is,
e cseppnyi madárban?
 

1961. november

 

 

 

Tavaszi ébredezés

Az olvadás megindult,
télvégi nap melenget;
testem-lelkem a földdel
s a vizekkel fölenged.
Legboldogabb bolondja
a földnek én lehetnék,
ha most kezed zsibongó,
sajgó szivemre tennéd!
Ős-női balzsamokkal
teli szépséges urnám,
fejem, mint méh virágba,
bársony öledbe fúrnám.
Viharsodort hajóroncs
pazar, pálmás öbölben:
az életem ilyen lesz,
e pompás ámbra-ölben!

1962

 

 

 

Koratavasz

A hóvirág hagymája mostan
titokzatos hatalmat érez,
s remegve, könnyekig hatottan
ér el a vén föld felszínéhez.
Ki ott jár, apró motozást hall:
épp most búvik ki a világra!
S tele a szív csodálkozással:
ily nagy tojásból ily piciny madárka!

 

 

 

Hinta-dal

Csak még egyszer, egyetlen napra bár,
De mindenestül, ami velejár:
 
A végtelenség lányhaj-illatával,
 
A láthatatlan lélekbeli szárnnyal,
És belenyúlva álmaimba –
Jöjj vissza, régi kerti hinta!
S fejem fölött az a diófa ág,
Amelyen ring e kis tündér-világ,
 
S két ölnyi tér közt végtelenbe lenget…
 
Madár-élménye földi életemnek,
Időtlen órán zengő, fényes inga –
Jöjj vissza, régi kerti hinta!

 

 

 

Beteljesülés

Virág-szörny szirmaiba bújt,
 
megrészegült bogárka!
Életed álma teljesült:
 
készülj a halálra!
Mérges emésztő-balzsamok
 
kitöltenek, bevonnak;
se tegnapod, se holnapod:
 
a léted percnyi volt csak!

 

 

 

Vízparti pillanat

Csend a vízben, csend a kőben,
csend a kéklő levegőben.
Pillanatra színre bukkan,
ugrik a buta paduc-hal,
hold-ezüstös teste villan
s újra eltűnik a mélyben.
És fölöttem lomha árnyék,
megjelent a nagy halászsas:
ő is látta villanását.
Mellyel nemrég még vadászták,
nyilnak véli hosszú pálcám,
gondol egyet és elillan.
Semmi zsákmány – ő az égen,
én a földön – semmi zsákmány.
Pedig a víz széle csillog,
paducoknak padja villog,
már szigonnyal is vadásznám!
Vidra volnék, elmerülnék,
hal nélkül elő se jönnék,
s mi a tiszta vízbe csillant,
haza vinném fiaimnak…
Ő az égen, semmi zsákmány.
Én a földön, semmi zsákmány!

 

 

 

Egy erdei gyümölcsösben

Amíg eszegetem édes gyümölcsét,
áldom a kert boldog-emlékű bölcsét.
Dicsőség néki, hogy erdő ölébe
fát ültetett kirándulók elébe!
Sok alma- s körtefát, erdőbe erdőt,
mely bükkel, tölggyel vetekedve felnőtt,
s vad iszalaggal hősi módra küzdve,
termését évről-évre ki-kitűzte,
s ha kődobás, vihar, szél nem zavarta,
érten lehullajtotta az avarba.
Áldás az ismeretlen ültetőre,
ki ily merészen gondolt a jövőre,
s ám hozza kertje másnak a gyümölcsét,
jól tudta, nem vesz kárba az a költség!

1962

 

 

 

Nyers-szonett

Ha majd a Földdel együtt zuhanunk
  felismert sorsközösség!
Késő bánat! Élő csak én leszek még,
senkim sehol   „hic et nunc!”
Álmodtam többször is  
s mindez már-már   természetesség;
élménynek, annyi szent  
a legnagyobb  
Vagy üstökös szele az ürbe vet,
s csak egy-két perc a végső dermedésig,
jeges pokol   szivet!
Eszembe jutsz még egyszer s áldalak,
Te legromlottabb, legártatlanabb!

1962

 

 

 

Klematisz

Kőoszlopok kékszárnyú angyala,
illattalan piheg a Nap hevében,
de hűvös illatot lehel az éjben,
négy szirma nyílik, mint a „Mandala”
négy osztata s bibéje úgy világít,
mint az Igazság, mely az égbe csábít.

 

 

 

Koldus-Dárius

Kincsem, kit iszonyú vad barlangban találtam,
s hogy elcipeljelek, nem volt elég erőm,
jobb, ha hagylak tovább a sárkányos homályban,
s koldusként kullogok a kincstelen mezőn.
Pedig most már tudom: a többi mind hamis kincs,
mit szériában ont világgá gyár, bazár…
Mégis itthagylak, itt, te, mesebeli Többsincs,
itthagylak, mielőtt a vaskapu bezár.
De nem panaszkodom, nem jajgatok azért se,
mert Dáriust nevel belőlem a tudat,
hogy kóbor életem ezt a csodát megélte,
s meglelném bármikor tehozzád az utat.
Te dolgod, hogy mi lesz veled a mélyben addig,
s meddig birod tovább ott lent, rozsdátalan;
őrizzen hát mohó sárkány, lidérc, varasgyík:
egyszer még felkerülsz a fényre, általam!

 

 

 

Nyárutó

Megöldököltük a nyarat,
mint egy széptollú madarat,
belőle más nem is maradt,
egy-két piros toll-pillanat.
Megnyúlt árnyékok, hullott-szilvaszag;
a lombokon még nincs egy foltnyi vér sem:
vadgerle búg – forró hangjában, érzem,
még a bolondító, vad nyár kacag.

 

 

 

Exit

Viszik a boldogult ruháját,
megjárta már a földi pályát,
újságpapírba csomagolva
viszi a vén kórházi szolga –
Könnyezve őrzik még ma, holnap
eladják holmi házalónak.
Mit bánja már, hogy mit csinálnak?
Hátatfordíthat a világnak,
elvégzett minden földi dolgot,
fekszik hosszan, tűnődve: boldog!
Nincs gondja ruhára, cipőre,
kenyérre, húsra, tüzelőre:
lehet a böjtje ezeréves,
több éhséget immár nem érez.
Igaz, a nap ragyog, az ég kék –
nem adja érte ezt a békét.
S ki gyáva volt, míg élt, ma bátor:
nem fél, nem fél már a haláltól!

 

 

 

Epiktétosz nevében

Ki erőt adtál megszerezni, Isten,
Adj most ahhoz, hogy elveszítsem!
Ne úgy veszítsem el, esengve, sírva,
De kínjaim győzelmesen lebírva.
Tudom, jön még reám sok szörnyű óra,
S azt is tudom, hogy így teljes a próba:
Keserű-bölcsen élve adni másnak,
Kit körmeim még holtan is kiásnak.

 

 

 

A por lázadása

Az út köveiből néztek ma este rám,
szakadt házfalból és megtorlódott avarból,
felhőből, mely dereng sápadt hold sugarán,
hozván hűs illatot, mely csipős, mint a karbol
s a formalin, sivár diákszobák szaga;
rossz lábbelitek és dohos daróc gúnyátok
tisztán előttem áll e furcsa éjszaka,
s látom fogatok is, ó, rég eltünt barátok,
a nagy tábla előtt, amint keservesen
daráltok verseket s másféle szörnyű leckét,
riadt félszemetek tanári noteszen –
Ti, kiknek neve is fejemből kiesett rég,
s most újra felmerül s egy-egy orcán megáll:
Kiss Béla (tordai), Keszeg, Demény, Ugorka,
Péterffy Bandika, kicsiny Kádár Mihály,
a rőthajú, aki a legkisebb a sorban,
és még ki tudja hány örökre névtelen!
Rögből való fiúk, kiket egy-egy falucska
küldött tanulni fel, hogy „úr” s ember legyen,
kiket sanyargatott a honvágy és a lustra,
vigilek lestek és zord apparitorok,
magoltatok fagyot és éhezést kiállva,
s fonnyadt bőrötökön mily sűrűn suppogott
mandzsettás zord tenyér s szobafőnöki pálca.
Ti, kiknek szeme rég kihullt tán, mint a gyöngy
a foglalatból, és felnőtt kort meg sem érve
fogadott vissza ős szülőtök, a göröngy,
gonosz lustrák elől búvóknak menedéke…
Mért jő e bús sereg s mért most követeli
jussát? Névnapja van valami szürke szentnek?
Vagy tán ma született az Assisibeli?
S ti mostan, jó fiúk, őt üdvözölni mentek?
Ha így: ne vessetek meg engem, hűtelent,
hagyjátok, hogy nevem, ruhám már most levessem,
s hadd rójjam veletek a szürke végtelent –
ki hírre törtem itt, a Bábel Budapesten!

 

 

 

Elalvás előtt, II

Szemem bársony sötétbe bámul,
Csend, éjszaka – így lenni jó.
S ön-test-meleg is, ráadásul!
Eszményi sír-illúzió.

 

 

 

A budai Kapisztrán-toronyhoz

Idők orsója, vén budai kőtorony,
rózsállsz az alkonyat fényében, mint a márvány,
szelek járnak körül ráncos homlokodon
az idő fonalát köröskörül csavarván.
Gót ablakíveid hanyattan bámulom,
hallgatag óriás, vigyázó-szemű őrszem,
ki rendületlenül állsz rendelt posztodon,
mint mikor Kinizsit fogadtad ismerősen.
Alattad állt a hős, megfáradt izmait
átadván a homály márványos hűvösének:
minő harangzúgás rengette boltjaid,
hány Circumdederunt s fekete latin ének!
S egyszer, harminckilenc nyarán, emlékezem,
itt zengett-zokogott Wagner nászindulója:
sötét oszlop mögül bámultam könnyesen,
miként suhan Judit a cifra kézfogóra…
Templomhajód sehol, tán elnyelé a föld,
harangod, orgonád elnémítá a bomba.
Híveid sorsa is már régesrég betölt:
lakásuk mély, sötét, akár a katakomba.
…A babilóni is így gyászolt hajdanán
még évszázadokig, volt istensége holtán,
csillagkémlő helyét keselyű lakta tán,
s kotorékban hűsölt aljában az oroszlán…

 

 

 

Az erdő téli csendje

Mint már a roppant gyilkosság után,
mely nem, nem, Isten, ugye, nem jön el! –
olyan kihalt, olyan sötét a táj:
hangomra senki, senki se felel.
Ős cimborám, Erdő, mi lett veled?
Hallod-e hangom, e bús kutyaszót?
Meghalt az erdő, semmi felelet,
csonttá fagyott örökre a bozót.
Itt jártam a tavasszal – mennyi hang!
Egy cinkeraj hirdette az Igét,
bolondul cincogott száz nyitnikék,
s burukkolt egy-egy kerge vadgalamb.
Rigó-lelkekből az ág tetején
oly bűvös hangerővel fuvolált
az újuló fészekrakó remény,
hogy az irígységtől szavam elállt!
És most e csend, e kristályosodás,
homogén a legalsó csillagig,
ahol madár és ember nem lakik –
s ijesztőbb, mint egy farkasordítás.

1962. december 27.

 

 

 

Egy romantikus metszet alá

A vándor régi városára
a dombtetőről visszanéz:
Ágyő, Ginevra, Éva, Sára!
A csókotok akár a méz,
terméke lankás vad határnak,
melyet sebes víz habja mos.
A kebletekből illat áradt,
leirhatatlan balzsamos,
nyoszolyátok feledhetetlen,
s a kulcs, a titkos helyre tett,
mint nyíl, mutatta a kezemben
léptemre nyíló kelyhetek…
Ágyő, többé sohase láttok,
emlék vagyok már, semmi több,
s egy-egy szál száradó virág, ott,
rózsálló kebletek fölött. –
A vándor, régi városára
még visszaint, könnyfátylon át;
rágyújt a kis diákpipára,
megfordul s bandukol tovább.
 

Kolozsvár, 1963

 

 

 

Zugliget, 1937

Juána a hóban bundáját kitárta
s a téli erdőn csókolt és ölelt,
aranyhaján hókristály volt a párta,
lehelletében forralt bor tüzelt.
…Jeges fatörzshöz koppan homlokom,
de leborulnék fonnyadó kezéhez!
S tudom, hogy túl az óceánokon
e pillanatból valamit megérez!

1963

 

 

 

Számvetés

Kijátszottak megint s elárvereztek.
Éva anyánk, ki ettél ama fáról,
sarjad közül csak egyet is nevezz meg,
ki nem tagad meg, aki el nem árul!
Mind, mind a győztes vagy a vélt erősebb
mellé szegődik, ott keresi posztját,
hol a nagyobb s olcsóbb falatot osztják,
s szivem megint egyetlen lüktető seb…
Magamban bosszusan hányszor fogadtam,
hogy azt adom, amit megérdemelnek,
s páncélt veszek, melyről nyiluk lepattan. –
Hiába! Mindig új alakban ejt meg
a nő-csoda, ez a javíthatatlan,
megválthatatlan, gyilkos-szomju gyermek!

1963

 

 

 

Krúdy Gyula igézése

„Aranyidők”
…Ilyen régi föld alatti zugban,
temetőből nyíló alagútban,
melyet csupán kincsásó ha bolygat,
s mély árnyéka van a lábnyomoknak,
megláthatni:
megláthatni: nemcsak ember, állat
hagy szemetet fent a napvilágnak
sávjai közt, város-téren, utcán:
maga az Idő is vetkezik tán,
hulladékká, porrá változtatja
éveinket… az Idő kacatja
halmozódik, doha és penésze
foszforeszkál itt buján tenyészve,
hogy lidércként űzze s elriassza,
ki elásott kincs után kutatna…
Az Idő is megkopik, öregszik –
a haláltól mégis megmenekszik.

 

 

 

Barna, mély szemek

Néztek szemembe, barna, mély szemek,
de mindegyikből Anyám szeme nézett –
Anyám, bársony tekinteted
már a bölcsőmben megigézett!
Ez súgarazta rám a mosolyát,
melynél derűsebben csupán a menny ég,
s betegágyamnál, oly sok éjen át,
ez a szempár ontotta rám a könnyét.
Később haragvó lobbanásait
vonta magára egy-egy csínytevésem,
s jobban bűnhődtem attól, mint akit
levetkőztettek s vesszőztek keményen.
Ez a szempár ma por… Hol itt, hol ott
azonban feltűnik új-tűzű mása:
dédelgetést igér, ha mosolyog,
s kétségbeejt könnyének hullatása.
Ne sírjatok! És ne villogjatok! –
kiáltanám ilyenkor megriadtan.
Előttetek zavart kölyök maradtam,
rossz útra tért öreg kamasz vagyok.

 

 

 

Maskarádé

Mintha egy idegen kisváros ünnepében,
riadt-tiblábolón ődöngnék fel s alá,
hallván sikolyokat, vad kurjantásokat
nem ismerős, mohó alakok öröméből –
felcifrázott lovak dobajától ijedten
húzódnám fal mögé, rikoltó trombiták
recsegése elől dugnám be a fülem,
míg imbolygó kocsin vonul a szörnyü Bálvány,
s piros vigyor-feje csúfolja nyomorom,
hogy itt valamiből megint csak kimaradtam,
s hogy nem tudom, kinek szól ez a maskarádé –
s a tornyokból kilőtt pattantyúk millió
szines műcsillaga minden gyönyörüség
nélkül vakítja a szemem – s csak a Bolonddal
érzek együtt, amint bukfencet hány a porban
a díszmenet után, s rövid-nyelű, ügyes
lapáttal szedi a lovak nyomán maradt
gombócokat – bizony, mintha egy sose látott
nép furcsa ünnepét szemlélném, odacseppent
vándor maga-magát kitagadó szivével,
oly bárgyu, idegen, otromba és bohó
a te nagy örömöd és beteljesülésed
a fickó oldalán, kivel világod éled,
fuvogatván a kéj nyálbúborékait!

 

 

 

Látomás és párbeszéd

 

1

Mikor a kórház karcsú tornya
nyársalt egy barna felleget,
s mint árbócrúdon a vitorla,
a felhő duzzadt s lüktetett –
akkor szöktél meg álmaimból,
ZILLAH, ős-asszony-délibáb,
s én gyöngyház-könnyesen a kíntól
bámultam az égi csodát,
a boldog beteljesülést, mely
talán lelkemből lelkezőn
mutatta pompás képletével:
leszel te még a szeretőm!
 

2

Azt hittem, fájdalmam meggabalyít,
és felnyögtem keservesen:
– Hol voltál, míg aludtam? – Itt.
Mért mennék el tetőled, kedvesem?
Melletted is mindig másé vagyok! –
És búgott bársony gerle-kacagása.
 
Hajnalodott.
Megöljem? Nincs erőm.
 
Minden hiába.
– Most meghalok! – mondtam, de még
fogtam forró kezét,
s együtt kezdtünk zuhanni a halálba.

1963. április 17–18.

 

 

 

Az ötödik X után

De szomorú, hogy ötvenedik évem
ilyen kedvemben ért utol:
alig hiszek a lelkem erejében,
s kezemből már-már kiesett a toll…
Jaj, templomok fölé nőtt szörnyü házak,
s a törpe templomokban hol az Isten?
Miből kihalt az áhitat s alázat:
lelkem milyen szárnyékba menekítsem?
Vélt animáim kik ölében ülnek?
Ridegségért hidegséggel fizetnek.
S én tarthatom magam elé tükörnek
kietlenét a vad horgász-vizeknek.
A lomb az erdőn, berkekben kibomlott;
de a viharban sátorul elég ez?
Egy villám, ha nem is a szörnyű gondok,
tetőtől talpig átjár és kivégez.
S ha láttok majd egy üszkös nyárfa-csonkot,
mely vízbe bámul a partról mogorván,
mint egy sötét, ráncokszabdalta homlok –
csupán az őrzi még emberi formám.

 

 

 

Egy szirénhez

Asszony, te, akinek embersége csak annyi,
mint alkalmazkodó partravetett szirénnek,
s a csókja íze sós, mint a tenger vize,
világgá kellene előled már rohanni;
de ki hittem magam ridegnek és keménynek,
eszelős rabjaként e gyötrő szenvedélynek,
lettem keserveim üvöltő dervise.
Olykor már azt hiszem, azok bűnét vezeklem,
akik gyalázatot és gyászt hoztak reád:
tajtékzó tengeren kalózhajóra csaltak –
s lehetnék bűntelen és tiszta, mint a harmat,
úgy büntetsz, amiként harmad- s negyediziglen
bünteti az atyák bűneit az Úristen –
s pogányul élvezed lelkem kárhozatát.
Nem tarthat már soká; pedig még szánva szánlak,
de nem tudom, mi volt ételed-italod:
semmi se jó neked, akármivel kinállak,
s ha csakugyan szirén, halvérü asszony-állat
vagy, hát imádkozom: áradjon ki a tenger,
mely megsanyargatott ezzel a szerelemmel,
s ragadjanak tova a tébolyult habok!

 

 

 

Olajfa-dal, II

Ma kinyílott az olajfa milliónyi csillaga,
s homlokomon átnyilallott illata:
megrontóm lesz, éreztem homályosan,
mint pucér lány, kinek árnya
álmaimon hajnaltájba
balzsamosan átsuhan.

 

 

 

Vihar előtt az erdőn

Felhő tornyosul,
az ég elborul,
ki tud, menekül,
házában megül.
Kérdi a juhar:
„Nagy lesz a vihar?”
Válaszol a szíl:
„Eső, semmi szél.”
Nézd ott a bükköt:
az meg se hökkent.
Bezzeg, a kőris,
már reszket ő is.
Mégis, az akácfa
van igazi pácba,
tudja, nemsokára
szörnyű lesz a kára:
villám vágja,
szél szaggatja,
levegőben megforgatja,
sűrű sárba tapodtatja
fehér fürtjeit!
 

1963

 

 

 

A halász és a hal

Tanulmány
Mikor a villantó kirepül,
az ember üterén
nagyokat lüktet a remény –
Megvan! Már nem menekül!
Édes teher. Vad rugkapálás.
Viaskodik a lábanincs
tündér, mert fáj a szájbilincs,
és szörnyű rémület a válás,
s mint óriás szívdobbanás,
lüktet a nagy vizen keresztül,
hogy a túlparton belerezdül
s harmatkönnyet hullat a sás…
Otthagyja ősi elemét,
szülőanyját, a folyamot,
melyen most már véres habok
szivárványolnak szerteszét,
s úsznak még akkor is tovább,
mikor az ember a homokra
vonszolja szép áldozatát,
diadalittasan nevet,
kimond egy asszonyi nevet
s a villantót újra bedobja.

 

 

 

Kolozsi emlék

Csillámpol a csillámpala,
nap szikkasztja a vidéket;
az egész domb tövig éghet,
ha tart még a kánikula.
Poros-kókkadt az akácos,
a szekérút kutya rázós,
tikkadt juhnyáj szerte béget.
Tél is volt itt. Bolond asszony
vad sikolya visszhangzott a
szakadékban: elragadta
hajszolt lova,
s árkon és bokron keresztül
sáncba fordult szekerestül…
Úgy lobog a lonc a szélben,
mint a bolond asszony haja!
Éjfélkor és déli hőben
fel-felhangzik vad sikolya,
fut a jószág messzi körben…
S mi fehérlik a gödörben?
Öt-hat lyukas nyakcsigolya.

1963

 

 

 

Egy budai furcsa ház emléke

Mikor elnyelte őt a furcsa ház
a budai vár oldalán,
ki-kihagyó, zörgő szívdobogás
hazudta: kár volt s túl korán…
Pedig már tudtam, nem tarthat soká,
hisz csoda volt e levitáció,
s előbb-utóbb lehúz valahová,
a sárba tán, a gravitáció.
Egy-két nap még, s valami kapuban
– mindegy, mögötte mily iroda, kamra –
magam kérleltem volna hangtalan:
eredj be már és hagyj engem magamra!

1963

 

 

 

Muskotálykörte

Milyen zamat árasztja el a számat?
 
Tán Ilze ajkát csókolom –
Mit elmulasztottam fiatalon,
 
azért egy őszi körte kárpótlást ad?
Harmincöt év Tordai-hasadékán
 
vetett hidat e pillanat,
átimbolyogtam rajta némán,
 
ott álltam már a körtefánk alatt,
s lestem szerelmem szirénszerü testét,
 
– ott szendergett a napfoltos gyepen,
incselkedő lombok legyezték –
 
Istenem,
mért tart a tűnt idő bilincsben,
 
s mért nem lehet már égi kincsem
hús-vér szerint enyém sosem!

1963

 

 

 

Magamutogató szerelmespár

Mint a kutyák, mikor összeragadva
vonszolják egymást és üvegesen
meredt szemmel bámulnak kirakatba,
pocsolyába, s nyögnek keservesen:
olyanok vagytok itt összetapadva!
S én csak álmélkodom öregesen,
nem irigyen, sőt inkább undorodva:
ez hát az utcára vitt szerelem!
Lihegtek s nyelvetek egymásba öltve
fitogtatjátok borzas kéjetek…
Mért nem bujtok bokorba vagy gödörbe,
hogy látatlanul heverésszetek,
s az emberfaj hivatását betöltve
utódokban örökre éljetek!?

1963

 

 

 

Virrasztás, II

Éjjel a csend, lélegzetek neszével:
nagy, lomha állat hosszú léptei
a bizonyos hajnal felé –
Sem óra-percegés, se fényderengés:
barlang-sötét.
Az idő múlásának érzékelése
testünk oly édességgel járja át,
mint az érés a duzzadó gyümölcsöt.
A virrasztás vasszege végre enged –
súlyos hullás álomba vagy halálba.

 

 

 

Új év küszöbén

Életem a didergő hold alatt
mint egy Chirico-kép, olyan:
Sok-sok árnyék a satnya fényben is,
sok-sok álom – ki vette komolyan?
Kék oszlopok közt néhány nőalak,
tán kővéváltan – némelyik fejetlen –,
foszlányos dallamokba öltözötten,
hátat fordítva áll, vagy elhalad,
a messzeségbe, hol a szemhatár
éles-peremű, mint valami katlan…
Vaskapu alján égi jelre vár
a Jóbarát, a Visszahozhatatlan.
Egy friss sírhalmon három koszorú,
kétoldalt ásító, fekete vermek;
megdőlt fejfára zokogva borul
egy vén, vigasztalatlan, árva gyermek.

1964

 

 

 

A 155. szonett

…tovább gyötrődöm…
Shakespeare
 
„A vágy vizet fűt, víz nem hűt szerelmet,
tovább gyötrődöm” – hol van a szemed?
Még az előbb parázslott itt a melled,
bársonyfehér combod közt lüktetett
mohó virágszörnye a szerelemnek,
s úgy elvette erőmet, eszemet,
hogy mételyes kos módján csak kerengek,
s itthagyott illatodba őrülök –
ezzel halálig kettesben maradtam!
Eltűnsz, eltűnsz, mint lábnyom a homokban,
eltűnsz csodálatos asszony-kölyök!
De szépséged a lelkemben örök
– örök, ha lelkem halhatatlan.
 

1964. január 29.

 

 

 

Homo faber

Az életem: csigamászás ezüstje,
a föld szinén giliszta-túrt halom…
De sohasem bámultam pipafüstbe,
és sohasem őrölt az unalom.

 

 

 

Ős csend

A templom ős csendjével
 
küzd az orgona,
a kéklő ablakok
 
meg sem remegnek.
 
…Beleköltözni minden hajlatába
 
csiklandozó muzsika kaccsaival,
 
mely ha lihegve csendbe hal,
 
sokáig emlékeztessen magára!
 
S ha ez az emlék zsong belül,
 
más muzsikára már ne vágyjék –
 
ha magzattal áldott az öl,
 
miért kívánná már a másét?…
Gótikus asszonyi csoda,
 
hiába firtatom
 
ős titkát életednek.
Dermedt ujjaim meg nem fejthetik
 
az alkotás szent mesterjegyeit,
 
szét nem feszíthetem a zárt,
 
égretörő harmóniát.
Vonalaid clausuráján kivül
 
lassan megdermedek –
s térdelve nézem, hogy repül
 
felettem a lehelleted.

 

 

 

Megperzselt angyalok

Biz engem a tündék
jól elkapattak!
Heine: Erdei magány
 
Vállamra gyakran települtek
megperzselt szárnyú angyalok;
nem hordtam őket én gyalog,
Cythére csolnakába vígan ültek.
A szép szigetkén elidőztünk,
volt ott elég muzsika, tánc,
koszorufűzés, rózsalánc,
és mennyit hancúroztunk, kergetőztünk!
Tűz mellett, mely úgy sose perzselt,
idézték azt a nagy tüzet,
mely falta testük-lelküket;
megannyi észbontó szerelmet…
De tudtam minden panaszukból:
azok voltak a szép idők!
Közben a szárnyuk is kinőtt,
s vihogva elrepültek újból.

 

 

 

Annunciáció

Rég volt, a pálya kezdetén,
s már szinte felidézhetetlen:
zilált angyal köszönt felém
tavaszi szürkületben…?
Riadtsággal telt sejtelem
jelezte, hogy a perc megáldott,
s vállalni kell tüzön-vizen
át ezt a férfi-anyaságot.
És hordtam a titkos csirát,
két szót talán, mely tízezerből
mágneses vonzással kivált
s dagadozni kezdett bizsergőn.
S megzendült rémült örömöm,
mint a harang, ha Angelusra kondul:
szűzfoganásu vers-örökösöm
él majd nevemmel a síron túl…!
Fejem a házak ereszéhez ért,
s a csillagok közt tartva szemlét
éreztem, lángol a sötét,
s közel a cél, a végtelenség.

1964

 

 

 

Álmodtam…

Álmodtam selymes nyoszolyán,
ébredtem döngölt-földü padlón;
álmomtól még a koponyám
úgy füstöl, mint a tapló…
Hova botorkálsz, képzelet,
nyűg-únta, árva vak ló?
Ideje volna észrevedd:
erőd, kedved hanyatló.

1964

 

 

 

Imádság

Egyre mélyebb a kút, amelyből estelente
felhúznám az imák enyhetadó vizét;
se esti anya-csók, se égi tente-tente –
Nincs, mi eloltaná napi poklom tüzét.

 

 

 

Az Ő hangja, esti kertben

 

Így telt el őszöm, telem, tavaszom – lehet ezt leimádkozni?

 
– Régi rózsafáim mind elhanyagolva,
ágaik nyesetlen, tövük fel sem ásott.
Hát a virágágyak? Nézni rossz reájok.
Azt a fát sem ide ültettettem volna.
Milyen semmiség egy asszony keze-nyoma,
mindhiába tett-vett, dolgozott napestig –
Édes volt, amíg élt, mégis elfelejtik,
emlékéhez is már mindenki mostoha.
Maholnap már saját kertemben sem élek,
felvetette már az enyészet hatalma,
virágaim helyén maszlag, farkasalma,
kígyóknak tanyája –
kígyóknak tanyája – sóhajtott a Lélek.
 

1964 április

 

 

 

Kert-kísértet

Jaj, égrelehellő-illatu kertem,
mért hanyagoltalak el kegyeletlen!?
Itt a diófánk sátoros ágboga ringott,
most nagy, aszott kéz, égre könyörgő,
s hiába hasítná a kérget a késem,
hogy nevem újra „örökre” bevéssem:
nincs nyoma, nem fog –
Felugrom a régi üvegház tetejére:
nincs, mi betörjön alattam, az ablak
résein át nagy, templomi gyertyák
lángja lobog, s versengve a maszlag
tüskés szörnyfeje bólog a szélben…
Lúgas volt valaha, szőlőnk, nagyanyám szemefénye,
itt matatott a kemény kis kéz a kacorral,
így, ahogy én most nyúlok az ághoz:
de hajlik előlem, félti magát, mint vad kövi kígyó,
s nyomtalan illan.
Én vagyok itt rém, kósza kisértet,
vagy az egész kert nincs, sohasem volt,
tündérkert tán, alkonyi órák fantoma – álom?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kócos nő kiabál a fiáért, pálca kezében,
„hol vagy, Attila, jöszte haza, majd adok én…”
Rémült szempár ég a bokorban, csillog a könnye.
– Ne bántsa szegényt! Nem volt rossz a kis árva –
hallom a hangom, amint belesír a homályba.

 

 

 

Még hányszor temetlek el

Jaj, még hányszor temetlek el
orvosságos üvegben, kosarakban,
háztartásod kis eszközeiben,
csak általad használt szavakban,
ruháidból maradt bársony-szalagban –
Jaj, még hányszor temetlek el.
Még minden, minden Rád emlékezik
és emlékeztet hajlékod körül.
Virágaid közt már nem jössz elém,
fonott székedből már nem integetsz,
amióta először eltemettünk.
Mért is nem fonta be házad a pók
s mint dzsungeli romot, az iszalag!
Mért nem ontotta rá földjét a hegy,
borítva rá többtonnás takarót,
miként Pompej házaira a láva?
Vagy mért nem lett a házad múzeum,
minden holmid hagyván szokott helyén,
hogy ha egy éjjel mégis visszatérsz,
mindent változatlan rendben találj,
s dúlt lelked csillapultán végre mondhasd,
lelkünk csitítva: „Jók hozzám, szeretnek.”

1964

 

 

 

Halott sirály

Láttál-e már égről lehullt sirályt?
Mint egy csomó véráztatott fehér rongy;
nyitott szemében vád az ég iránt
s felhők, akár a szappanbúborékon.

 

 

 

Középkori fametszet, IV–V

Máglya-tanulmány
Egy házasember gyorsan fogyni kezdett,
mint mécsvilág – s midőn lelkét kiadta,
vetvén magára utolszor keresztet,
a szomszéd lányra mutatott: „Miatta!
Boszorkány a cudar, keblét mutatta,
éjjente rámjött és el nem eresztett,
hogy minden csontom ropogott alatta;
égessétek meg gyorsan a veszettet!”
És megfogák a lányt s veték a pince
nyirkára, majd ültek felette törvényt
sötét talárban és fehér karingben
szakállas férfiak, mormolva, görbén,
majd jött a hóhér, felragadta, szinte
repült vele – szép testét összetörvén.
*
Mily csődület a szűk templomzugolyban!
Vörös hajnali órán szörnyü lárma,
rohangálás, nyüzsgés, mint hangyabolyban –
Frissen hasadt ölfán gyönyörü lárva,
haja vállára omlik dús gomolyban,
cölöpköz kötve ott áll már az árva,
a könnye hull, fehér keblére folyva.
S felcsap a láng, s fertelmes, szörnyű préda-
leső moraj a férfinép közt: – Most, azonnal,
ég már az ing… bomlik a hasitéka!
S lökdösik egymást fajtalan haszonnal,
ágyéka már övék, övék a hónalj,
övék, övék, övék a drága céda!

 

 

 

Középkori fametszet, VI

Lány az úton
Gyönyörü Lány! Milyen sebes a lábad!
S ahol rohansz, de tövises az út!
Nem félsz, hogy jótét lélek egy se tud
végigrohanni Veled és Utánad…
Ha lelked friss forrásra szomjuhoz,
vigyázz: udvari porkoláb-ruhában
ott áll az útfelen s ezüst kupában
kacsintva kínál a Legfőbb Gonosz!
El ne fogadd! Mert rögtön az övé vagy,
kedvét tölti veled, Gyönyörü Lány,
szánván lelked pokol martaléknak.
– Tovább rohansz? A füttyszava után?
Avagy máris Ő sarkantyuzza véknyad,
s azért vihogsz rám vérzőn is buján?

 

 

 

Hajnali búcsuzkodás

Lányának mondta, mikor búcsuzott
s az álom-rózsás arcot símogatta:
 
„Édes kincsem, vigyázz magadra!
Neked adom azt a kék dombot ott,
az arcodszínű felhőknek alatta,
neked adom a hajnalcsillagot!
 
Édes kincsem, vigyázz magadra!
Neked adom a hajnalló tavat:
olyan most, mint egy óriási kagyló,
szürkés-lilás – de mihelyt kél a nap,
míg szemed ellát, sárga és aranyló,
kis fodrokat vet rajta a harangszó,
s olyan – mint egy nagy-nagy szalmakalap!”
Elment, az arcán könnytiltó mosoly,
húszéves lánynak szólt, vagyis hiába;
közeli már a megváltó sikoly,
mellyel belép az asszonyi világba…
S keserűn gondolt ama szál virágra,
mellyel elébe áll majd egy legény,
s a kagylóhéjra, mit a tenyerén
hoz fel neki és váltságul kínálja –
s hogy lánya mily bódultan kap utána.

Tihany, 1964

 

 

 

A Missa pro pauperibus hallgatása közben

Útinaplómból

Alkonyatkor a Stefans-Domban üldögéltem, a pompás kődrapériák alatt, bámész tengerentúli turisták, itt a előkelő idegenek között. Az orgona zsongott a magasban, szintén előkelőn, étheri finoman. Ebben a tökéletesen működő előlegezett örökkévalóságban gondolataim lázadón és tüntetőn halálom-utánra vonatkoztak. De talán nem is csak az én halálom utánra…

 
…Halálom után
a koponyám
gurítsátok ide messziről,
a világ túlsó végiről,
hadd visszhangozzék benne ez a
mennyei muzsika,
s az imádság szava
a betegekért s a szegényekért,
s mitől most szinte szétveti a gond:
szegény magyarokért,
kiknek sosem volt ily szép templomuk,
s ha lett volna, sem állna ma –
Nekik köszönheted, finom világ,
ezt a muzsikáló csodát,
nekik, akik rongyos zászlók alatt
csontjaikból raktak védőfalat,
vérük sarából vályog-sáncokat.
Tudd meg, te Szerecsen Király,
ki állsz anyám szentelt gyertyáinál,
lángjuk nem csak érette ég,
de minden halottaimért,
Balassiért és Zrínyiért,
Bethlen Miklósért és Petőfiért,
s a földért, mely nevelte őket,
s kínált végtére magán- vagy tömegsírt,
és hányszor megdúlt temetőket!…

Bécs, 1964. augusztus 12.

 

 

 

Sárkányölés

Megint az órjás, ronda varangy!
Hogy vartyog az éjben, a csendben!
Fülembe harsog, betölti szobámat –
s már látom előttem dülledt, sárga szemét.
De hol, micsoda zug, csatorna odva rejti?
Hol hömpölygeti has-testét, az ocsmányt,
hogy belerúgjak, összetiporjam!
Mily békén alszik a város,
a fáradt emberi lelkek pihegése
bolyhosan omlik az útra,
álmok mocorognak a párás
ablakokon – és a béke nagy álma
áll össze belőlük, s száll az egekbe.
S most íme, előlről kelljen a rémet
hallani ebben a csendben! –
Bagzó kedvében förtelmes párt keres újra
sokasítani ronda magát? –
Egy kapumélyből böffen elő, ott vartyog
pöfögő hasfeje – látom! Az undor,
a dűh futtomba fog el,
féltéglát ragadok fel, s teljes erőmből
belevágom az iszonyú testbe – dögölj meg! –
s még látom, a béle hogy omlik,
hurkásan hogy gomolyog a homályban,
s rém-szeme hogy mered énrám,
a Szent György-napján születettre,
ki íme, megölte, újra megölte a Sárkányt!

 

 

 

Kiűzetés a Paradicsomból

Minden végtagunkkal összefonódva
az ősemberi csont- s izomcsomóba,
vérünk egymás vérébe oltva,
oly egyek voltunk, mintha így születtünk volna:
nő-férfi, egy-test, együtemü két szív,
iker-lelkek reflexei,
közelből összevillanó szemek,
lidérc-lángokkal egymásba cikázók –
Mi tépte ketté ezt az egy-világot?
Mintha doronggal ütöttek volna gerincen,
bénultan és kihülve,
dermedten elterülve,
jégszárnyasan, távolodón repülve
egy-fekhelyünkről már kétféle űrbe:
étheri hidegek vagyunk s vágytalanok,
mint a nemetlen, meddő angyalok.
Külön-külön összekulcsolt kezünk
bocsánatért eseng: amért nem vétkezünk,
s mert testünk gyatra újra fölidézni
az Éden valóraváltott
igéretét s egymásnak újra megadni
a tegnap ízlelt pillanatnyi
örökkévalóságot.

 

 

 

Semper idem

Hiányod érzetével töltekezvén
mintha hőstettek láza hajtana
s kígyós vadonban hűs forrást keresnék –
Mily szíkes pusztaság lesz majdan a
birtoklásod utáni szent üresség!

 

 

 

Horgászok a rakparton

Egyik hegyes vasvázon űl
– fakír? –
másik – bolond? –
alá s fel járkál órahosszat.
Ha érdeklődsz, mind-mind nyafognak,
pedig a sok gyanús papír,
miegymás úszadék közül
egy-egy halacskát is kifognak!

 

 

 

Vívódás

Milyen akarnokság, milyen botorság
szemmel vadászni villó-szép halat,
döngetni szívvel nagy-messzi mennyország
aranyportáit baljós ég alatt!
Mily iszonyú vén foggal húsba marni,
mely ellenáll könnyed-rugalmasan,
mily céltalan fiatal húst akarni
évtizedektől vert-tilalmasan!
Csillag választ el tőled, drága gyermek,
mely homlokod mezőjén tündököl,
a fiatalság csillaga – szerelmed
kívánom s félem: mindenképp megöl.

 

 

 

Őrjöngő ősz

Ne vádold a Napot, már rég ledőlt,
s az égen nem hagyott egy árva szikrát –
láva-fűtött vulkáni sziklák
lehellik ezt a levegőt.
Szélcsend. De támad a sötétség,
mint rónák hő-káprázata:
árnyék alakok egymás öldöklését
elkezdik némán, s dől a vér szaga.
Az ég mezőjén kontúr-lovasok
üldözik a menekülő Napot –
holnapig már ki tudna várni?
Asszony sikolt, vagy holmi vad?
Kéjgyilkosság piros csirái
duzzadnak a fülledt bozót alatt.

 

 

 

Árnyék

Árnyékom, karthauzi, néma szent,
mi lesz veled, ha testem odalent?
Ha elhagyod, szegény boldogtalant,
kószálsz tovább, míg nyugszik ő alant?

 

 

 

Tudatosítás

Mint a kalmuk az akasztófán
Pugacsov felett,
úgy ugrándozol felettem,
vigyori őrület.
Többször leköptelek,
arcul ütöttelek –
most eljöttnek véled a percet,
hogy megrántsd a kötelet.
Körülöttem száraz falevelek
boszorkatánca,
hollók fekete szárnya
elborítja az eget.

1964

 

 

 

Macska-búcsúztató

Balzsamos gyolcsba nem bugyolállak,
jó öreg állat, szinte hogy ember. –
Lásd be szerényen: nem divat ez már.
Ámde a sírod, most megigérem, én magam ásom
itt az aranyló nyírfa esőtől
csüggeteg, árva lombja tövében.
Sárga szemedben haldokolásod,
mint ez az évszak, tört sugarakkal,
fátylas egekkel, hirdeti búcsud. –
Gyenge tücsök-szó rí az avarban,
zeng reszelősen: ez siratásod.
Szürke fejedre lepke-szelíden,
mint puha hó hull: könnyeit ontó
Zsófi-leányka símogatása
útravalóul.
 

1964. október

 

 

 

Novemberi keserves

Már a mezők, hegyek
mind dérütötte szürkék –
álmomban hát odamegyek,
hol tenger, ég azúrkék!
Bolondos, könnyü nők
kacsintására vágyom,
mulatni a véges időt
végetlen számu ágyon.
Itt gombamód szapora gond
roskasztja vállam,
szivet-lelket befont
befele nőtt szakállam.
Az öröm elhagyott,
a tarkaság elillant –
fekete szárnyu angyalok
mondják a holtomiglant.

 

 

 

Ellenpanasz

Válasz egy kolozsvári levélre
Édes húgom,
leveled szörnyű kedvemben talált –
hogy mondjam el, mi mindenért?
Hiszen november maga is elég
ilyen kesernyés lelki ízek
halmozásához: az egész világ
egy Házsongárd ilyenkor, és a csokrok
csak az élők lelkiösmeretét
szolgálják, úgyszintén a gyertyák,
az érzékenynek vélt sírhalmokon.
A holtak vigasztalhatatlanok!
Édes húgom, élőket vigasztaljunk,
hogyha nyilvánvalóan rászorultak –
komolyabb kötelesség volna ez!
De van-e rá erőnk, lelkünk terem még
virágcsokrot, káprázó mécsvilágot
másoknak örömet okozni? És hogyan
képzelhető el mindez egy levélben?
Mégis, akármily elesettnek érzem
magam, látod, válaszolok most
leveledre, mely voltaképp olyan,
mint pislogó kis mécsláng egy siron…
Nem haltam meg, ne félts, de annyi gazság
vette célba mostanság életem,
testi s lelki épségem egyaránt,
hogy magam is rombolni igyekeztem,
ami még megmaradt, s e folyamat
még tart! Úgy égek, mint e cigaretta,
amely talán a húszadik ma,
s még mindig csak este tíz óra van…
Milyen órjás is volt Szabó Dezső,
hogy ahhoz a csak elképzelt hugához
egész sor szépséges levelet írt volt,
nálam vénebb korában, tomboló
remetesége és pogány magánya
utolsó esztendeiben!… De engem
nem a magányom őröl: a belőlem
indult vagy a később hozzámtapadt
sorsoknak szörnyű vergődései!
S még mindig semmi jel, hogy várt magányom
körülvegyen nagy csendbástyáival,
tán mert magam sem őszintén kivánom,
s el sem tudnám viselni jószerint…
Mégis, megkérlek, írd meg mielőbb,
mi zúdította rád keserüséged,
már ha egyáltalán leírható
s levélre bízható mindaz, ami fáj:
szóbafoglalt panaszra hátha konkrét,
vigasztaló, sugallatos igékkel
hálálhatnám meg hozzámfordulásod:
e mécsvilágot, mely most itt lobog
majdnem halott, őszi szivem felett.

1964. november

 

 

 

Forró és balzsamos

Forró és balzsamos testedtől elszakadva,
a parton, mely szeles volt és sötét,
át-átéreztem egy-egy pillanatra
a vérző, üldözött dúvad minden sebét.
Ha bűnös lét után a büntetés kiszabva:
ilyen lesz a pokol! Addig jöjj vissza még,
barlangom rejtekén ne hagyj dúvad-magamra,
kóstoltasd még velem a mennyek örömét!

1965. február 4.

 

 

 

Nyárelő hava

Ezüst berek, zöld víz, bolond madárdal,
ős asszony-illat: izzadt nyárfaszag,
s az égről tajték- s habfelhő fogával
vén csontokon az ifjú nyár kacag.
Horgászbotommal gázolom a tócsát,
tündérek várnak, vagy hideg halak?
Maroknyi, édes örökkévalóság,
egy pillanatra megtaláltalak!

 

 

 

Kőkirálynő, lámpafényben

St. Germain L’Auxerrois
Szent fejek lépcsőzetében
áll a párás lámpafényben
koronásan, égbenyúlva.
Elfordulok s nézem újra –
mintha láttam volna, régen.
Jaj, fejét is félrehajtja,
mint anyám a koporsóban!
Régi égés korma rajta,
s mégis oly fehér az arca,
mintha mosta volna hóban.
Tizenkét szent közt is árva;
keskeny keze összefogva,
keskeny ajka összezárva:
s mégis bízón mosolyogva
vár az angyal kürtszavára.
Hol szerezzek most virágot
vagy örökzöld-lombu ágat,
hogy vigyem elé halomba,
mintha vinném jó anyámnak
egy nagy-messzi sírhalomra.

Párizs, 1965

 

 

 

Clochard-tanulmány

Egy rongyos ember alszik a parton,
borzas fejealja sárga tarisznya,
lábszára mezítlen, szakálla ezüstös,
arca napégett – vígan fújja a kását.
Párizs fölött a tündér dél megállott,
s egy pillanatra összebeszélt harangok
orkesztere ült diadalt a hatalmas
város pöfögő, vad gépzenebonáján…
S az alvó ezt a viszonylagos, szokatlan
csendet átalussza – bár közismert,
hogy a malomnak gyors megtorpanása
a vízimolnárt mindig felriasztja.
De lám, a mogorva, borvirágos arcon
megelégedésnek mosolya dereng fel:
mégis a harangszó – vagy reátekintő
szemem csiklandja, mint fűszál, az arcát –?
Megérzi, hogy itt, az üvegfestményszerü képnek
– barna hídlábak, ezüstös-olmu tornyok,
zöld fák és kék ég közt a Szajna-parton –
egy pillanatra ő a főalakja?

Párizs, 1965

 

 

 

Liguriában

 

Tenger-nőstény

A tengertől megőrülök:
sosem volt ily órjás anyám,
hatalmas szeretőm,
végtelen ágyam!
Bírnom kell, legyen az enyém,
egyetlen percre bár,
az óriási nőstény!
Hömpölygő testét adja nekem
s haljak bele;
 
nagy teste remegő örömébe!
 

Tenger-malom

Csak hallgatom s találgatom:
mit őröl a tenger,
ily szívós türelemmel
sötét éjben, fényes napon –
Irtózatos, őrült malom,
búzája szikla, hal, ember,
lisztje homok, s olyan finom,
hogy lábam belelépni sem mer.
 

Vénusz-hívogató

Világ-nagyságú sziklabörtönében
egy óriási szív dobol:
hullámok, zengő érlökések,
döngetik a partot.
Minden gondolatom te vagy,
hiányod is táplál, erősít,
kövekhez szólok és Hozzád beszélek.
Kell-e levél, sürgöny vagy telefon?
A világ végén is megérted.
Gyűrüm az ujjadon – „lo portero sempre” –
Törékeny, pici Vénuszom, jelenj meg,
higgadjon már e vad szívdobogás!
 

Magányosság, idegenben

Révült szentemberek Théba sivatagában,
bozontos remeték barlangotok zugában,
hajósok, akiket a hullám kivetett:
e hat nap már elég: ismerlek titeket.
Mit szűlhet a magány, szűnvén a monológok,
ha fölfedezitek magatokban a gnómot,
kinek emlékei, vágyai nincsenek –
mit szűlhet mást, ha nem szellemi kincseket?
Anyanyelveteket is szépen elfeledve,
egyre fínomodik a fűl az énekekre,
melyek indákon és vad pókhálókon át
végre megzendítik barlangotok falát.
Vörös szemeteket kinyitva és behunyva
végre látjátok ott félig belévakulva
a villám-alkatú kékes-fehér sugárt,
mely, amíg odaért, ezer mennyet bejárt…
S akkor a lélek, mely csupán egy búboréknyi
s a test, mely por s hamu lészen, tán egy maréknyi,
végső gyönyörben ég – s a nyirkos sziklabolt,
mint roppant orgona, ujjongva felsikolt.
 

Harangjáték, Pünköst-vasárnap

Már-már azt hittem, belehullok a völgybe,
a párával teli kertes-zöld szakadékba:
szívemet oly földöntúli gyönyörűséggel
döngette Lavagna öt-hat ballada-hangu harangja.
Ám nem időt kongattak – mulatoztak
rafinált, halálba-csalogató félhangokkal,
remegősen, bár a pünkösti csodát hirdették,
holtaknak és eleveneknek a száz-ölü völgyben.
Valami ferde mosoly ült ki az arcomon
– csak meg ne lepjenek itt, idegent, eszelősen –
s álltam a völgy szélén e gyönyörűség szédületében,
melynél elsodróbb a szerelmi beteljesülés se lehet már,
és ekkor, a mélyből, az alkonyi völgy sürüjéből
lángocskák röppentek elő, öt, hat, majd szaporodva,
osztódva cikáztak mind közelebb, szinte tucatnyi,
s villódzva, kihúnyva-kigyúlva
táncoltak körülöttem a pünköst-esti homályban
a szentjánosbogarak.
 

Chiavari, 1965 júniusában

 

 

 

Utinapló, II

Az a rigó, a rút kalitka foglya,
egy ház földszinti ablaka felett,
minden szabadnál szebben fuvolázott,
teljesületlen vágyak többletével,
önámításnak édes balzsamával,
s dalában zengtek elzárt távolok.
A hangja szűk sikátorban ütött meg
a városvéghez már egész közel.
Fölötte kéklő sáv, az olasz égbolt,
a tenger-tükröző, felhő-hajós,
s körül a földi táj, a szép patakpart,
amelyről Dante így emlékezett:
„Intra Sestri e Claveri s’adima
una fiumana bella…” (ezt fujtad, rigó?)
Megálltam s néztem apró börtönét,
amelyben nem tehet egy szárnycsapást sem,
s egy percre némán tán válaszra várt most –
rácsát feledtető kis cirregésre,
amonnan, túl a mély kertek közül –
s míg átkoztam a szívtelen olaszt,
aki falára ily példázatot akaszt:
fütyülni kezdtem, füttyszóval feleltem,
fejem feltartva, fájón, fuvolásan.
 

Chiavari, 1965

 

 

 

Levél Lombardiába

Poète adore-moi moi j’ai un autre amour.

Apollinaire

 
Most fent a hűvös Skandináviában
vagy a Ligur-öbölben hordozod
törékeny tested, márvány homlokod,
merítkezel elsüllyedt kultúrákban,
hajadat óvod a viking szelektől,
vagy etruszk nappal sütteted magad,
beszélsz rég elfelejtett istenekről –
nekem a hallgatás vak szobra vagy.
Hiányod többé már nem gazdagít,
hiányod már csak koldusság, gyalázat;
kutatom márvány csended okait,
s minden elképzelt válasz megaláztat.
Fehér-fekete tengerparti sziklák
előtt térdeltem: bennük alakod
meg-megtaláltam s gázoltam mezitláb
a formáiddal gyűrüző habot.
Madonnát láttam templom zugolyában,
arcáról rám parázslott a szemed;
fürdőruhád egy polcon megtaláltam,
s csókolgattam, mint egy eszeveszett.
Mindent te adtál egy-egy percre – kölcsön.
Otthagytam sírva, s nem kérem soha.
Mit loptam el? Miért jár ez a börtön:
hallgatásod körémrakott fala.

1965. július

 

 

 

Öregjeink a messzeségben

Évtizedek során órjásra nőtt
maguk-ültette fák alatt topognak,
törpülve s egyre szűkülő körökben;
számlálgatják a gyötrő éveket
s várnak a megváltó halálra.
Remegnek a dérverte fők,
csigolyák és meszes porcok ropognak;
emlékeik zord lidérc-hada röppen,
és ont eléjük új s új rémeket
létük determinált nyomorusága.
Érzem, eres kezük olykor kinyúl,
hív, int felém: tán búcsuznak zihálva.
De szomorú, hogy nem segélhetek,
s hagynom kell őket feltarthatatlanul
beomlani a Házsongárd porába.

1965

 

 

 

Este a kerekeskútnál

Zsófikának

 
„Be szép ez itt!
Csudálatos!”
Sütött a hold,
szél dünnyögött,
a nyír hajolt,
és várt a vén
ütött-kopott
mogorva kút.
Csörrent a lánc,
veder merült,
loccsant a víz;
reccsent a rúd,
rándult a lánc,
veder kiszállt,
csorrant a víz,
nagykanna telt,
kiskanna telt…
Szél dünnyögött,
a nyír hajolt,
a nyír nyögött –
s a hegy mögött
leszállt a hold.

Kisoroszi, 1965

 

 

 

Verseink emléke

Úgy születtek, úgy multak el a versek,
mint pásztorórák játszi percei.
(Olykor kudarcainknak szalmazsákján
a győzelem búzavirágja kéklett.)
Titkolhatatlan foganások
hányszor ejtettek rémületbe!
S kockázattól megriadva, gyáván
vállaltuk inkább a vetélést.
Időből, térből visszakanyarodva
egy-egy vers, érten, mégis ránk-talál
s ránk-mosolyog fanyarkás-szemrehányón,
mint a lelenc a megtalált apára.

 

 

 

Zsoltár özönvíz után

Ki Nap-szemeddel e gyász-földre sütsz,
Uram, tekintsd e letarolt vidéket!
Hajolj fölé s mint irgalmas becsüs,
mérd föl, amit az árva ember ellen
vad vizeidnek tombolása vétett!
Iszapba fult sokmilliárd kalász,
eper- és málnatő, jaj, hány kirothadt,
összeomolt hány vályogfalu ház,
gyümölcsfa hány pusztult, míg a szem ellát,
súlya alatt az öklelő haboknak!
Zsendültek itt valaha legelők?
Most éhes barmok kórót rágicsálnak.
Már nem lehet szomorubb temetőd,
mint e határ – e horda-járta síkság:
Mohács-mezeje az árvíz-dulásnak.
Sírni kéne, kőlépcsőn roskatag
baktatni végtelen bús körmenetben!
Ha Téged nem, minő hatalmakat,
imádságunk mily földi hivatalt vagy
micsoda bősz csillagórjást keressen?
Mert lásd, egy ember jár a sár-mezőn,
ekére dől, halad lova nyomában,
bomlottan néz maga elé, merőn,
sár-bocskorát kapdossa: túrja földjét
az újrakezdés ősi tébolyában.
Hányadszor is? Vezetted a rovást?
Nyugalma nincsen sem éjjel, se nappal.
S valaha lesz? Lankad szemlátomást.
De nem pihen – csupán az égre bámul,
s megtörli homlokát levett kalappal.

Kisoroszi, 1965 augusztusában

 

 

 

Gyönyörű ősz

Búcsúzkodás szaka, gyönyörű ősz,
bennem fájdalmat fájdalomra szősz.
Riadt sikoltozás a ködben:
útjavesztett vadlúdcsapat fölöttem.
S a dérütött mezőn, melyet maholnap
örökre elhagyok,
kikericsek születnek-haldokolnak,
baljós lila csillagzatok:
hányattatást, hajótörést mutatnak
a szárnyas és a szárnyanincs utasnak…
Kéklő ezüstben ring felém a távol –
s bár túlfelől csodát kinál a part,
tudom, csak ide vágyom vissza majd
vándormadár lelkemmel, a halálból!

 

 

 

Vénember-monológ

Mért kell, ami öreg, homályos és avult,
s amin félszázad év hava csodát terem?
Pókhálók rongyait matatja a kezem,
mögöttük, itt, közel valami kincs: a Mult!
Mindenről többet is tudnék, de szétesett rég,
piros szöszlabda volt a szétrúgott világ –
valamit láthatok olykor, homályon át,
ha távoli harang szavát hozzák az esték,
ha felnyikorog egy kivásott hanglemez
s a tű maga előtt seper félszázados port –
most jó nekem a dal, amely valaha rossz volt:
elsüllyedt táj felé az is irányt jelez…
– De hol a fekete-főkötős, vén fogatlan
asszony, ki valaha félálomban mesélt,
mindarról, amit az emberiség megélt?…
Maga volt az Idő, a visszahozhatatlan.

1965. december 1.

 

 

 

Ametiszt emlék

Az együtt hallgatott muzsika édessége:
fel-fellobbantható szerelmi pillanat,
fúvást váró parázs a friss hamu alatt –
hogy lángja majd vígan csaphasson fel az égre!

 

 

 

Egy kidőlt fenyőszálra

Most látni csak órjásnak a fenyőt,
mikor kidőlt
s az irtáson véges-végig zuhant.
Rángatta hét vihar szele,
villámok sem bírtak vele,
de gyökerét gombák bokrai lepték,
nyirokkal marták, leteperték,
e törpék.
Kik bölcs árnyékán enyhelyet kerestek,
ág-bogain gyakorta megpihentek,
a levegőben hontalan körözve
rémült madárnép repdes most fölötte;
fenyőrigó, pirók, rossz-szárnyu holló
sírván-siratja: Nincs Hozzá hasonló
s többé nem is lesz Hozzá fogható nagy
égrenövő sudara a vadonnak,
jaj, hol buvunk meg, hol ülünk meg,
ha a tél viharai jönnek –
Fel nem támasztja jajgatásuk,
míg élnek, addig tart a gyászuk,
a bánat, hogy a mord enyészet
legyőzheti a Szép Egészet,
s szemük láttára hogyan ég el
ez az örökzöld Menedékhely.

1966. május végén

 

 

 

„Táltos volt”

Tamási Áron emlékére

 
Láttátok-é a kisírt-szemü holdat?
Hogy lengett ott gyászfátylasan!
Lehullt mellőle legszebb csillaga.
(Gyászhold: vergődő, megszárnyalt madár,
csorba címer – kiteljesül-e még?)
 
Akkor a gyásznép már eloszlott,
itt-ott két-három kéz hideg
poharat markolt valahol,
keserűn lángoló szivükre
sisteregve ömlött a bor.
 
Halk szóval, könnyfátyolon át
motyogta ki-ki a magáét,
harangszóra zarándokok
mormolhatják így a rorátét.
 
– Táltos volt – szólt egy csorba vén –,
a mesebeli harmadik királyfi,
ki meghasadt egünk ivén
szivárványként fog mindig állni.
 
Mondtam: – Városba szállt rigó,
ülvén a rozsdamarta rácson,
dalával a szomoritó
bérházba szűz erdőt varázsol.
 
Éjfél körül nekivágott az űrnek
a szemfedő, nőtt, nőtt, tüzet fogott –
maga az ég – rajta hanyatt repültek
püspöksüvegek és pásztorbotok.
 

1966. június 4.

 

 

 

Ez sem elég

Meghittségben közös ájulásig jutottunk;
nyöszörgés, sóhajtás, halálsikoly vegyült,
de hol az egyik, hol a másik ért
hamarabb mindig az üdvözüléshez,
s rádöbbentünk: egy test nem lehetünk.
 
Lihegésed azért
 
örökké legyezni fogja az arcom
 
s fel-fellebbenti majd
 
a szemfedőmet is!

1966. augusztus 10.

 

 

 

Őszesti Balatonpart

Akár egy csillag eljegesedése,
harang-kondító esti csend.
Aranyló dombok kék-ezüstbe hulltak,
szőlőkaróra szállt egy kis bagoly.
Azt mondanád: az árva!
S magadat értenéd.
Szemed láttára telt habosra
az ősz mustos kupája –
s nem tudtad felhörpinteni.
Torkodban fojtott zokogás, a
vénség rosszízű könnyei.

1966. október

 

 

 

Törökfürdő

Melyben élveztük előéletünket,
a magzatvíz hőmérséklete volt
még ily meleg: bársony-puha homályban!
Lubickolunk a páratelt hodályban,
míg halljuk a parancsoló sikolyt,
amely naponta új életre büntet!

1967

 

 

 

Egy könnycseppben hiszek

Gyönyörű fénykép-mosolyok,
hát hova rugaszkodtatok?
Kikre vicsorogtok
népeitek boldogítói?
Megint egy könnycseppben hiszek,
mely a szemem fátyolba vonta,
hallván, vér folyik a
Genezáret tavánál,
vér, vér naponta,
s szent falak omlanak.
Irtózom vicsorgásotok!
Erre a könnyre szavazok
– hitem már meg nem inghat –
a Názáreti által,
ki innen lészen eljövendő
ítélni eleveneket
és holtakat.

1967

 

 

 

Kinek se kellő rózsák

Kinek se kellő rózsák pusztulása,
rozsdás szirmok az ázott fövenyen!
Pedig a sírok disztelen vacognak,
lakóik vak homályban dideregnek.
Bénán feküsznek egymás közelében,
megfogni még dermedt kezük se tudják,
leszállván a sötét tudattalanba.
De gyászunk néha utoléri őket
és mint meleg könnycsepp hull a szivükre.
S hogy borzongatja őket kacagásunk!
Ilyenkor érzik, győz a feledés.

1967. szeptember

 

 

 

Eljöttek érte

Álmomban már többször eljöttek érte
sötétruhás, komoly professzorok:
Málnásy, Járai és Fejes Áron,
s mutogattak rá manzsettás kezek.
Már tudtam: köztünk nem lehet sokáig.
Meghívták újra enyedi tanárnak?
S ott él megint a hűvös templom-árnyban,
kollégyumi szobák boltjaiban,
s könyves zugban dolgozatot javítgat?
Vagy csak nagyobb kirándulásra ment,
s majd visszajön páfránnyal, hátizsákkal,
és zöld kalapján bársonyos gyopár…
Mert a holtak még sok találkozást,
viszontlátást és búcsút tartogatnak –
amíg magunk is oda nem jutunk,
ahol lakoznak:
ahol lakoznak: végső otthonunkba.

1967. október

 

 

 

Utolsó sétánk tanújához

Kedves levél, te láttad még apám,
mikor fenn zöldeltél a fán:
vihar közeledtén
halkan remegtél.
Itt ültünk ezen a padon,
az utolsó napon –
s oly rángó kézzel fogta a kezem,
hogy jobb, ha erről nem emlékezem.
Már gyengébb szár kötötte idelent
az élethez, mint téged odafent.
S tanúja voltál tán a könnyeimnek,
s most láthatod, hogy azóta se szünnek.
Nem láthatod. Sárgultan, elaszott
erekkel itt heversz a fa alatt.
És hol van ő?
És hol van ő? A szivem megszakad.

1967. november 14.

 

 

 

Kalap-korona

Minden tárgya közül ez a kalap
azonosult a legjobban vele:
csak rápillantok s már alatta áll;
boltíves homloka megint kitölti,
kétoldalt két fehér szárny: ősz haja –
a nyugtalanság szárny-szimbóluma
s kifejezője annyi repdesésnek
a visszahívó Régi Tartományba –
Eső formálta így s homlokverejték,
mosolygós vagy komoly köszöntgetések
oly régimódi-illedelmesen,
ahogy manapság tán ki sem köszön már,
nagynak-kicsinynek ember rangot adva –
Ó, őt előbűvölgető Ereklye,
s elémidéző bármely pillanatban!
Alatta könnyes áhitat fog el,
és az egyetlen hódolásban állok,
mellyel halandó embernek adóztam!
Szerény királyság árva koronája,
melyhez hű voltam lázadozva is –
rozsdás szegen lóg, és csupa lemondás,
ahogy néz-néz, gyarló örökösére.

1967

 

 

 

Most, midőn teljes árva lettem…

Most, midőn teljes árva lettem,
mért kell felnőttként cselekednem,
s intéznem, ami éltében a holt
családfő bús kötelessége volt –
Mily távoli lelkek sereglenek,
kötözni könnyes gyolcsba friss sebet!
Nem érzik: a gyászban a kegyelet
minden kín közt a legkegyetlenebb!

1967

 

 

 

Hasztalan ráolvasás

Essetai hémar… Cito pede labitur aetas…
Hányszor hallottam ifjukorom óta!
Mint valami titkos ráolvasást,
úgy mondta, szembeszegülve az idővel,
mint aki zúgó szélvésznek feszül.
Fugit irreparabile tempus…
S minden, mindenki hullott körülötte,
maradvány kőszál: lecsiszoltan állt,
s míg állt, árnyékán életünknek
oly örökkévalóság-íze volt!
De biztosnak vélt gátja a mulásnak,
úgy omlott össze szörnyü roppanással,
hogy az idő azóta is rohan,
gáncsolhatatlan gyors lábbal, vakon!
S életünket már annyinak sem érzem,
mint a bogárét, egy-nyaras virágét.

1967. december 7.

 

 

 

Tövises karácsony

A víz szinén óriási vízipók,
száguld a szálkás-lábu fagy;
itt van a tél, a fehér Behemót,
elnyel mezőket, falukat.
Bozót, fa elhullatta rég a sátrát,
messze tekint ágak közén a szem –
köröskörül gyanus mértani ábrák,
dermedten, csontváz-szerüen.
Szivemet szúrja a Karácsony
gyantás, deres tüskéivel;
emlék-sereg pusztít, harácsol,
s üres hajlékomból kiver.
Könnyeimet senki se lássa!
Szégyenletes beismerés:
ilyen magányos bujdosásra
lelkierőm vajmi kevés.
Leginkább őket keresném fel,
a visegrádi domb alatt –
sírjukról dermedt-ujju kézzel
lesepregetni a havat.

1967

 

 

 

A hosszú tél után

Látod, apám, hosszabbodik a nap!
A szép piros kakas
mind magasabbra lépeget az égen.
Hallod, apám? Szólnak a madarak!
Te tudnád elsorolni, micsodák,
eligazodván e sokféleségen,
lüktető kis szivek billentyűin,
tarka begyek, torkok hangszálain:
ideszoktattad őket mind e völgybe,
rád emlékeztek Afrikában is,
s hogy visszaértek a nagy útról,
téged keres most minden kis daluk.
Nem látsz, nem hallasz már.
E nagy fényességből hogyan mehettél
oly vak sötétbe?
E nagy madárszólásból, csattogásból
oly szörnyű csendbe hogy vontad magad?
Hideg szobádban az ajtónyikordulás
s egy pillanatnyi függöny-lebbenés:
ez minden élet itt, a hosszú tél után,
melyben először nem volt tűz a házban,
s öreg kezed már fát nem apritott.
S az ablak is hiába tárt, nyitott:
a gyász doha soha ki nem megy innen.
*
Mintha valakiket megleptem volna itt,
kik test szerint bár láthatatlanok,
azóta súlyosabban itt lakoznak,
mióta szemmel fel nem foghatók.
S lelkükre gondolok, az ép parányi részre,
mely valahova tűnt a roncs egészből,
s valami újra, nagyszerűre készül –
tán visszahozza őket test szerint:
– Ó, hosszú-hosszú útról hazatérők,
mit hoztok majd vén, árva fiatoknak?

1968

 

 

 

Büntetés

Ki rótta rám? Az Isten vagy az Ördög?
Akár borús, akár derűs az ég:
minden perc, mit nem horgászgatva töltök,
úgy érzem, veszteség.
Irodalmat, szerelmet hanyagoltat
velem ez ős kötelességtudás –
s közben nem fájnak az élők, a holtak,
s nem fáj az elmulás!

1968

 

 

 

Időmértékben

 

Későn

Árva, magányos öreg! Későn keritette be házát:
jóval előbb besuhant s várta a szürke halál.
 

A hét lovaihoz

Kétes nyergü lovak, Hétfő, Kedd, Szerda, Csütörtök,
Péntek, Szombat – ihol, már a Vasárnap is itt! –
Almásszürke, kesely, pej, vasderes és ama többi:
meddig tart iramunk és hova, hátatokon?
 

Túlzó igényesség

Inkább egy meteor zúzza cafatokra velőmet,
mintsem hogy te okozd vesztemet, Emberiség!
 

Negatív ihlet egy bemutató után

Szörnyü darab! Csupa por, csupa giccs, csupa színpadi gixer!
Uccu, siess, Adolár: írd meg a színdarabod!
 

Istenülés

Furcsa irónia, hogy csak az abszolut állati kéjben
érezted magadat isteninek, Adolár!
 

1960–1968

 

 

 

Elkésett cipruslomb Etelke sírjára

 

A bú egyetlen kincs, amelyet a szerelemtől örököltem.

Petőfi

 
Kulcsos házmesterek zakatolása,
hóseprő, hosszu nyirág-suhogás –
nincs a világnak arról tudomása,
milyen virágot vágott a Kaszás;
s mint egy zsivány a süvegébe tűzte
a szőke fürtök kedves gyermekét,
a szívből a remény fényét kiűzte,
hogy bakacsin borult rá, gyász-sötét…
Ki jár az éjnek hallgatag felében?
Éhes vad-arcban őrült szem lobog:
a mennyet látta! Ámde, hogy belépjen,
a sors megtiltá, az irigy, konok.
Tenyere homlokán – s különös illat
üti sziven: a halotti ruha!
(És nem menyasszonyi, a holtomiglant
suhogó fátyol mirtusz-illata.)
Ó, az az ölelés, a már kihültet
nyaláboló tilalmas mozdulat,
s benne a szörnyű ellentét, a fülledt,
még birtokló- s már veszteség-tudat!
„Tán téboly ez! Kishijja, hogy letéptem
a homlokod borító szemfedőt,
hogy csókom ereje, ó, rombadőlt
oltárom, újra életre igézzen!
Hinnem adtál erőm- s költészetemben:
de ha életre őt nem kelthetem,
legalább hagyj utána halnom, Isten,
s legyen a sírom emlékjeltelen.”
…Bűnös fohász, hogy majdnem beleájul:
Elátkozottan él a fájdalom!
(S hogy mily igaz, perdöntő tanuságul
könnycseppek gödröcskéi a havon.)

 

 

 

Bartók Második hegedűversenyének hallgatása közben

Örjöngő szerelem! S ha nem az, mi más
e számtalan hangszín és változás,
ez önmagát öldöklő ős-elem,
meghalás és feltámadás.
Ezerszárnyú, százkarú szörnyeteg,
vad hímcsoda: kielégíthetetlen.
Minden orgazmusa
új orgazmust szűl; győzhetetlen.
S a női test hogy nem fogy el,
az édes áldozat,
hogy nő, dagad,
e lángoló igyekezetben:
folyton foganva s szűlve egyben,
szaporítja szörny-fiait,
buja, vad hangtest-fattyait,
s alig megszűlvén, ölét kitárva
fogadja őket újra magába.
Boldogság nincs nagyobb a földön,
mint ez eget-földet betöltőn
sikoltozó nemzés-szülés,
test s lélek egybeszentülés!
*
Végre a szörny tunyán elomlott,
kebel közé rogyott a homlok,
s bársonyos, búgó vadgalamb-hang
hirdeti: égedelme lankadt.
A látható s a láthatatlan:
pihen a két test mozdulatlan;
nagy, lila árny a láthatáron,
megváltójuk közel: az álom.
– Új hördülés! Erőre kapva,
megint a rózsás húst harapja
a hím-csoda. – Éles sikoltás –
Erre a tűzre nincsen oltás.
*
Hogy találkoztak az időben
s örökre egymásra akadtak:
másképpen ez, mint csoda, föl nem
fogható: számlálatlan éve
vár a megváltó vőlegényre
a nő, kitartó kínban, árván –
s most ott van elomolva vállán.
Szerelmük megszázszorozódott,
égbe-földbe szerelmet oltott,
s terjed tovább a végtelenben.
Tudják-e, mit vállaltak önként?
Órjások ők a szerelemben,
mely százszor ismételhető még:
a hím az önzés-bódulatban,
a nő az égő áldozatban.

 

 

 

Beteg tél

Öreg ez a tél, beteg ez a tél,
semmi öröme régóta már:
csillámai megcsappantak,
szán-csörgői elcsittultak,
újdonsága csak únalom,
hóbuckája sírhalom…
 
(Hát megbocsát-e végre azoknak,
kikre oly bosszús volt az elején?
Nem volna bölcsebb, ha a fagyott, vak
jégrácsot maga zúzná szét a küszöbén?
S hagyná, hogy a cigány tavasz berontson,
a dermedt csendet váltsa víg zsivaj,
s tornyosuljon a tágult horizonton
az első langy, avar-seprő vihar!)
Ó, csüngő-fejü fa,
roskadt, odvadba-néző,
megmutatod-e valaha
fürtös-virágu ágad?
Szirom-billentyüiden
futamozik-e egyszer
a virtuóz méhek hada,
hogy édes zsongás töltse meg a tájat,
mint túlvilági orgona –?
Ó, kóbor szurok-madár,
bitófák örökéletü dísze,
ki itt koldulsz a kopasz
kórház-park dúlt szemetén,
s oly könnyü a nyomortól a tested,
hogy meg sem rezzen alattad
a fűszál-vékony olajfa-ág:
meglátlak-e még kurjongva-bokázva,
amint épp nászod ülöd
pároddal a holtág-parti
kizöldült fűzfa-berekben?

1969

 

 

 

Pogány imaszándék

Mert mindenhez erőtlenek vagyunk
és gyűlöletben, szeretetben lemaradtunk
a bátor gyűlölőktől – szeretőktől,
mert szenvedésre sem vagyunk valók
s ehhez képest örömökre se méltók;
mert hinni nem volt jó hitünk s erőnk,
s a hitetlenséget is gyáván megtagadtuk;
mert fogható kis bálványainkat eldobáltuk,
mielőtt megtaláltuk volna a Foghatatlan Nagyot;
mert szégyelltünk sírni temetéseken is,
holott idegenek siratták siratnivalónkat:
Most, hogy egy meg sem születettnek
életet sem ízlelt halála fenyeget:
 
imádkozzunk köveknél,
 
könyörögjünk kútaknál,
 
fohászkodjunk nagy fáknál
 
erdőn, mezőn;
 
s ne átalljunk térdreborulni
 
a könnyekkel súrolt lépcsejű,
 
tiszta, fonnyadtliliom-illatú
 
templomokban!

1969. március

 

 

 

Emléksorok a milánói dóm falára

E három-szög homloku templom
Isten szeme, Mennyország kapuja?
Bent Angelus csengője zeng-bong,
künt kócmajom hippy hejehuja.
S nem rejtett mécs világosítja:
küntről lövik nap-más reflektorok.
– Hol vagy, Dávid, s hol a parittya?
Mind vakok immár az apostolok!
Síró fecskék, késforma árnyak,
azt visítják, ami az én bajom:
maholnap embernek, égi madárnak
nincs hely ez őrült csillagon!
Az autók vízszintes Niagarája
mennydörgő zajjal zúzza a szivet,
pokoli malma lelkemet darálja –
benne a dóm csak süllyedő sziget.
Végre a síró fecskeraj elül.
Hetedszer ér az este itt…
Talán a hetvenhét közül
egy szent reám is őrködik.

1969

 

 

 

Szivárvány Velencében

 

Az én Ívemet helyeztettem a felhőkben, mely az énközöttem és e föld között való Szövetségnek jele lészen.

Mózes Első könyvéből

 
Egy óra hosszat megbűvölve néztem
a hűs boltív alól,
hová a tomboló vihar elől bemenekültem.
Három süldő angol diáklányt
bámultam azelőtt:
szőke-vörös hajuk csapzottan, súlyosan
csüngött a vállukra, nyakukra,
és combjaik közé mélyen bevágott
a tarka nadrág.
De hirtelen nagyot sikolt az egyikük,
és mutogatni kezd fel, a magasba,
hogy a feje egészen hátranyaklik,
s a többiek, tekintetét követve,
szinte szoborrá válnak bűvöletükben,
három csapzott, viharvert Grácia.
Pompás szivárvány tündökölt felettük!
Többdimenziós, szinte domború,
leírhatatlan színekből szövődött
monumentális égi glóriának
félköríve a Szent-Márk tér egében!
Mintha a templom baloldali kupolája
gyúlt volna lángra és most ez a láng
ívelne szikrát szórva szinte az ég közepéig,
és onnan alá, Szent György kis szigetén túl,
sistergőn a lilás-zöld lagunába veszne –
Akkor a nap már rég a horizont alá bujt,
s a téren sűrűsödött az alkonyat:
a szivárványt számunkra láthatatlan
napsugarak varázsolták elő a frissen
elrobogott zivatar vízcseppjeiből.
(Így villódzik a napsütött magasban
egy-egy üvegnyílhegynyi repülőgép,
mikor a táj, hol állunk, már sötét.
De ez csupán az egyik magyarázat!)
Ugyanbizony hogyan merészkedett ide,
ahol szivárvány nem lehet akármilyen,
hisz tengerből kelt színcsoda Velence is,
ezernyi ívü kacskaringós labirint.
Vagy Ő szűlhette épp e várost hajdanán,
tutajraszállt földönfutók könnyéből és
égigszökött vércseppek gyöngyszemeiből,
s vajudó kínt oldó gyönyör emlékeként
és emlékeztetőül olykor visszatér:
őrjöngő alkonyok napjától lángra gyúl,
s egy óra hosszan tündökölve fentlebeg,
hogy a szivekbe, lent, imádság költözik
– vagy izgalom: megfejteni e fénycsodát,
rögzíteni ecset és lencse nélkül is,
s agyamba rejtve lopni még ma éjszaka,
mint ritka kincset, messze, hét határon át!

1969 júliusában

 

 

 

Búcsú Velencétől, I

Útinapló
…Itthagytam ezt a várost a fülleteg éjben,
és oly valószinűtlen, hogy láthatom még valaha,
mint amilyen álomszerű az is már,
hogy újra vendége lehettem,
három nap s három éjszaka…
A vonat még csak Mestre beton-hídján rohan,
egy-két méterre a laguna felszínétől,
de hogy nem vizi jármű repít már,
arról a sínek kattogása árulkodik.
Néhány perc még s tompább dübörgés bizonyítja:
szárazföldön vagyunk.
Itt már ereklye lesz ez a sallangtalan
szálloda-számla is:
a kézzel írt szavakból oly muzsika csendül,
mint a Campanile esti harangszava –
TRE NOTTISETTEMILLECINQUECENTO!
Oly szépen hangzik, tán túlszépen is –
de kell ahhoz, hogy egy cseppet se fájjon,
amikor az ember lepengeti,
ámbár nem ár ez, semmiség,
hiszen az élmény megfizethetetlen,
és még senki se bánta meg, ha
Velence Nagyfejedelemasszony vendégeként
gavallérosan viselkedett:
az úszó gyöngyház-nyoszolyából
még sokszor integet, kacsint hívón utánunk,
s a túlérettség omlatag-édes emléke
minden érzékünkkel tovább incselkedik.

1969

 

 

 

Búcsú Velencétől, II

Hazaszáll a lankadt vándormadár –
valamit örökre befejeztem;
hazámon lógok mindörökre már,
vonagló test az égbenyúlt kereszten.
 

Velence, 1969. július 10.

 

 

 

Ifjúkorom kalandjai

Románc-tanulmány
Ifjúkorom kalandjai fel-felderengnek, visszajárnak;
emlék-terüvel vágok neki ma is a dérütött határnak…
Lám, az imént leszakitottam három szál borzas kis virágot,
s nem tudtam, hogy önkéntelen milyen varázslatot csinálok:
hogy hármukat egymásután kalapom szalagába tűztem,
három leány toppant elém egy régi tavaszból, az őszben.
A gyújtoványfű volt Alisz, a sarkantyuka Lenke,
a kései rózsa Adelhájd, a drága szertelenke.
Emlék-alakjuk már behúnyt szemem mélyében ugrált,
becenevem forrón, buján, fel-felsikoltva súgták.
És megjelent a környezet, lakásuk minden szöge-odva,
ahol felváltva tűntem el velük surranva-lopakodva,
s Alisz az én ölemben ült, és én a Lenke ölében,
míg Adelhájd, a kiskorú, lesett ránk féltő dühében.
Csúfolt is már – úgy biztatott – „fából van maga, fából!” –
Mégsem mertem megejteni – bevallom, gyávaságból.
Egy hét, két hét telt el, avagy egy hónap is talán ott?
Az életem fondorkodás, hazug paráznaság volt.
Keblek, combok lüktettek ott felettem és alattam,
Úgy éreztem, elpusztulok, de újra erőre kaptam.
(A két nagyobb megosztozott rajtam, a szőke s a barna,
de Adelhájd, a fekete bolond, a lelkemet akarta!
Könyörgött, haljak meg vele, szökjünk a kútba, vagy mi,
s kész volt miattam nénjeit, szülőit megtagadni…)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Alisznak hagytam a könyveimet, Lenkének skót pipámat,
de zöldköves szép gyűrümet bolond szűz Adelhájdnak.
És hármuktól búcsut vevén egyetlen szép levéllel,
lábujjhegyen, az ablakon át, elillantam egy éjjel;
gyalázatom színhelyitől, mint gyilkos, messzefutottam,
a város túlsó végibe – és szörnyü magányra jutottam.
De merszem többé sose volt kullogva bekopogni
a házba, melynek üdveiből magam tiltám magam ki…
Hol van e hajlék? S párja vajon akad-e még a világon?
S az a három tündér leány valóság volt-e, vagy álom?

1969

 

 

 

Késő bánat

Gyönyörü könyvek, szép szógyűjtemények,
esszék, amiket látok mindenütt,
újsütetű tanulmányok, regények,
másoknak lesztek immár édenük?
Miket tükrös kirakatok kinálnak,
vívmányai új filozófiáknak,
főként miattatok siránkozom;
a jóvátehetetlen kínja áthat,
s elherdált ifjuságom átkozom!
Bizony, múzsák helyett halakra lestem,
könyvek helyett szoknyák között lapoztam!
Könyvtárak hűse helyett bokrokét,
vízparti berkek sátorát kerestem…
Késő bánat! Közeleg a Sötét,
időmből nem telik már semmire,
s egyre butábban és tudatlanabban
nézek a Nagy Cenzor eleibe.

1969

 

 

 

Clorinda emléke

Kolinda
Most, hogy a tünde Clorinda elindul,
s megy vizeken, hegyeken túl,
szememmel a kendőn, mely fel-felintett,
állok esendőn, és a szivemben
remegve kondul az elpattant húr.
Úgy érzem: az ünnep, a pompa
örökre kilendül életemből.
Mennék a vadonba, hogy sírva, bolondul
idézzem ezentúl!
Vagy pontos igékkel igézzem a csendből,
eljátszva nevével, duruzsolva:
CLORINDA!… Clorinda!
Vérdús, üde, szín-dús eleven violinkulcs,
kit az ég szerelemre s muzsikára teremtett
– muzsikás szerelemre –,
ez volt a szelíd-vad, csudamellü Clorinda,
hol puha hinta, hol buja kínpad,
melyen a férfi esengő nyomorult,
szomorú csatavesztő…
Ad még a Teremtő
ily nőt, amilyent még földi halandó
anya nem szült?
Lesz-e hasonló, mythoszba illő
szerelmi kalandom:
Ki csupa test volt, szép tárgy eleinte,
csókom alatt el-elomló
kék-erü nagy duda-emlő,
s rajt két szem málna rubintja:
Lélek lett, zene rendre,
húrokból ki-kibomló,
rügybontó ezer inda!
Szempillán remegő két könny lett,
majd távolodón, odalentről
a fel-felintő, kék, szárnyszerü kendő –
Már monda, legenda:
volt, nincs, mesekincs –
tovatűnt a tünde Clorinda.

 

 

 

Egy leányka születésére

Ma születtél – tán még anyád se látott –,
s már neved kérdik barátnők s barátok!
Jaj, Istenem, a sok bolondos:
hogy-hogy nekik a név a fontos?
A sok szorongás, rettegés jogán,
mely három hétig fogta a szivünk,
hogy megbánhattunk mindenféle bűnt:
én csak Mavagy-nak hívlak, pici lány,
mint gyermekét a babonás pogány.
 

1969. október 14.

 

 

 

Utolsó imádság

Dr. B. Gy. barátom halálhírére
Hogy álljak majd színed elé,
Krisztus Uram,
mikor meghalni az ártatlanokkal
nem volt erőm,
és alig titkolható örömmel
fogadtam felebarátaim halálhirét:
– Ismét másvalaki s nem én!
De még szívtépő gyásztól is olykor
paráznaságra pezsdült a vérem!…
Most is bűnös testemnek miatta
közeleg az órám.
Fekete függönyök nyiladoznak,
s mögöttük mélység, vagy magasság,
nem tudhatom.
Jobb, ha nem látom fényes Arcodat:
belevakulnék! – s nem állok Eléd,
hogy ne kelljen próbára tennem
csillagvilági türelmed!
És egyenest a Pokolra vettetem,
fertelmes mélyiből áhítva tovább
mennyekből átsugárzó Tisztaságod.

1969. október

 

 

 

Óda a gyászlovak emlékezetére

Hova tűntetek el, remegő bóbitáju lovak,
gyönyörű gyászparipák?
Hallhatom-e újra lábdobogásotokat
temetők útján, amint nekirugaszkodtok a hámnak
s valakivel megkezditek utolsó helyváltoztatását –
Döccen a lomha fogat, csikkan a köveken a patkó,
rángnak a villódzó izomkötegek hollószín bőrötök alatt,
csokrok szirma repül, szalagos koszorú gurul a bokorba,
és az ezüstküllős, ropogó kerekek közt, odafent,
fenséges vonulásában egy kisfiu irígyli a holtat!…
Gyászfátylat tépdes a szél, elfojtott zokogás itt-ott,
egymást támogató botladozás, leszegett fők,
térdek rogyadozása – nincs, nincs, gondoltuk, erőnk
elbaktatni a friss sír tátongó üregéig!
Ilyenkor ürült, s ontotta magából aranyló ganaját
gyomrotok ott – tán az erőfeszítéstől,
a gyásznép fekete cipői elébe, az útra,
állati együgyüséggel – s az volt az ősi evilági jel,
hogy bármi gyalázat: élni kell tovább az
életbemaradottaknak, élni tovább,
amíg értük is el nem jösztök, elébük
nem dübörögtök ezüstküllős kocsitokkal,
remegő bóbitáju lovak, gyönyörű gyászparipák!
 

1969. november

 

 

 

Fehér s fekete évek

Ahogy most látom életüket,
fehér s fekete évek billentyűzetét:
mily kurta volt s mily vergődésteli,
lemondás, áldozat egyre-másra,
hallatlan fegyelemben – mint az alakfák
kényszeredett növekedése: a gyümölcsért!
Az Idő csontos balkeze mind mélyebb hangokat ütve,
szinte dobolva száguldott el felettük.
Az utolsó hang már-már hörgésbe vegyült –
Ó, rozsdás-laza húrok zokogó remegése!
Mily bűnhődően jóvátehetetlen
minden csínyem és szertelenkedésem!
Mennél messzebb futottam Tőlük egykor,
annál közelebb roskaszt most szemfedelükhöz
minden keserű igazuk, édes tévedésük!
– Szüleim, kik egyetlen életemet adtátok,
értetek égjen ez a gyertyaszál!
S ha lángja vergelődő lepkepárt
találna idecsalni ablakomhoz az őszből:
legyen hitem, egy percre bár, a lélekvándorlásban,
hogy a szárnyas kicsi lények éji jelentkezését
az ő sírontúli sorsukkal azonosítsam!
Ez is jobb volna, mint a sivatagi kétség,
hogy nincs az a fény, se semmi varázslat,
mellyel könnyek közt megidézhetők,
egy percre bár – a csendből és a sötétből.

1969. november–december

 

 

 

Angyalfia

Habár csak egy-egy pillanatra érzem igazán,
valami mégis itt lüktet közöttünk
s fájó örömmel ostromol meg újra:
a Legnagyobb Szív, mely embert éltetett.
Ez a fény is Belőle árad, végső fokon,
s mégha tükrözés is csupán két gyermekszemen:
engem is átjár és betölt. Maga a Kegyelem.
Hogy mégsem hallhatom s érezhetem örökké:
tisztátalan kevélységem a vétkes.
Sárból kunkorodó hüllőfejére
nem győzök elégszer rátaposni!

1969 karácsonyán

 

 

 

Fenyőfák tánca, Vízkereszt után

Elnéztem éjnek-évadán
havas szél őket hogy dobálta!
Romos udvar zugában állt a bál,
megúnt fenyőfák kerge tánca.
Három-négy megcsúfolt fenyő
összefogózva hogy bokázott!
A szél, szájában kályhacső,
fel-felhuhogva furulyázott.
Ó, hol a hintó, hol a hintaló,
hol a bohóc, a kismackó alóluk?
Hová tűnt a sok csillogó
arany-ezüst gömböcske róluk?
Járták a szél kedve szerint,
megfosztva minden cicomától,
szemétre hányt örömeink
könyörtelen példázatául.
Az a kis dal, a ringató,
jászol-szalmán álmodtató,
örömhozó dalocska hol van?
(S a hajnalban lopakodó,
mezítláb odasurranó
fiúcska, aki voltam…)

1970

 

 

 

Lupus aquincumi költő verseiből, I

I
Görög tragédia
1
Ahogy egy szicíliai hellén gyarmat-város körszínházában játszhatták
Végzet erői alatt órjások népe vonaglott,
megtört, s oszlopokat döntve a porba omolt.
És kik a Mennyégből mindezt a fejükre idézték,
gyászolták maguk az iszonyu istenek is.
2
És ahogy egy aquincumi színpadon játsszák
Szennyesüket teritő, orrvájó, köpve-beszélő,
lelki mamuszt viselő kispolgár-figurák
végül egy intim zug bűzmocsarába merülnek…
Bűnük idézte elő: senki se szánja soruk.
 

1970

II
Egy kövér aquincumi szélkakas sírfelirata
Nem szívsz már velem egy-levegőt e nyomorteli Földön:
 
kárpótlásom ihol aljasságaidért!
Pöffedt tested a díszsírhelyen egy éve se rothad,
 
s hírhedt hírneved is bűztelenűl elenyész.
 

1966

 

 

 

Egy stewardesshez, száz év múlva

Hol jársz, csillagközi szerelmem,
egetvívó röppentyü-lány,
napfürdőző hús-vér rakéta
Hold-Föld választó vonalán.
Szférák közt szárnytalan repülve
és levitálva oly sokat:
életednek, odaszokván az űrbe,
földi tartalma még marad?
Cikázva s meg-megállva új csodáknál,
a Föld nem lesz-e rút s megúnt,
s nem akkor vész el, álnokul, az út,
mikor örökre visszavágynál?
S ha majd leszállsz egy kék öbölben
– tán boldogan, hogy itthon vagy megint:
nem Ikárusz vár alga-zölden,
ki vőlegényed ős törvény szerint –?

1970. február

 

 

 

Vak remény

Micsoda vak remény s kívánság!
Pesten, öregedőn, zimankós áprilisban:
 
ott lenni, gyermekül, egy pillanatra bár,
 
a Kisfenyves verőfényében, hol az ösvény
 
tűlevelek rugalmas, barna szőnyegén
 
a fák alá bujik, és bársonyos árnyék fogad…
 
És nyár legyen!
 
És él apám-anyám,
 
verenda-asztalon tej és kenyér,
 
és az idő velünk
 
oly kristálytiszta nyúgalommal hömpölyög,
 
csak ölelésre fordítván szelíd kanyarjait,
 
mint odalent, hátam mögött,
 
a folytonos-folyású, csillogó Maros!
 
…Kúsznak a vonatok, a füstjük maradoz,
 
elnézem hosszú testüket napestig –
Mikor visznek el végre Budapestig,
ne csak álmomban járjak már oda!
(Állatkert, Földalatti, Királyi Palota…)

1970. április

 

 

 

Gyógyíthatatlan

Kerülj csak fényt, embert és társaságot!
De egy kihalt utcában hirtelen
rádront megválthatatlan árvaságod,
s mint részeg őrült, úgy bokszol sziven.
 

1970

 

 

 

A borbogár

Pincék zugában, nagy hordók alatt,
hol gyökerek döfték át a falat,
s hol évszázadokig senki se jár –
lakik a borbogár.
Magába szívta ó-borok tüzét,
közeliben szinte izzik a lég!
Dünnyög magában, mindig mámoros,
és úgy ragyog, mint a kárbunkulus.
Csak egyszer láttam, egy félpercre tán,
ahogy benyultam a labdám után:
oly rémitőn lángolt fel az a hely,
hogy félvakon rohantam onnan el…
Azóta is vágyakozom e vad
izgalomra a forró föld alatt,
s ha egyszer végre odaérkezem,
azt sem bánom, ha kiég a szemem!
Áldozatomra ő megváltatik:
tüzes, fekete lánnyá változik,
s teste ágyamban mindig hajnali
órákban fog majd felparázslani!

1970. május

 

 

 

Augsburgi pillanat

A tornyokon halotti-pompa színben
aranylanak az óraszámlapok,
arany a mánus, mondják, színarany,
a másodpercek is – aranyhomok.
De számit az, ha oly gyorsan pereg?
Hol vagytok arany Fuggerek?
Harangotok arany, de számit az,
ha szent lármája sírva űzi el
pogány álom-félóráinkat is –

Augsburg, 1970. október 3.

 

 

 

A kő-ördög fohásza

Kolostor-templomon
Ki rút ábrázatom
a kőből kifaragta,
hozzám hasonlitott:
a klastrom szűzeit
napestig leste itt…
Én is egy pillanatra
lesek hat százada;
érzem, közeledik!
Oldódj, majom-pofám
irtóztató grimásza!
Elömlő holdsugár,
mosolygóssá füröszd!
Kapjon ölébe már
egy holdkóros apáca,
s maradjak ott szobor
szentéltű combja közt.

Rajna-mente, 1970

 

 

 

Harangszó és útikalauz

Szivem harangszótól nehéz.
Eleve győzedelmes e túlszép érc-zengedezés
s benne kóbor hitetlen elvész?
Vagy a viharnak szólna csak,
mely a városra támadt?
Borzas-lovú felhőcsapat
rohanta meg a várat.
…Az a pogány veszedelem
is így torlott a sáncnál,
s nem kell behunynom a szemem,
már látomás a látvány:
„A védhad harmadnapja állt zengő vértben lovastul
s Udalrik kürtjelére várt pártázatos magasból.
Megnyíltak zordon vaskapuk, s az érc-zuhatag omlott –
nem vitt az íj, kard sem fogott,
s a hadrend futva bomlott.
Buktak a borzas lovasok bárddal nyakazva, sorba,
csak hét maradt életbe ott –
s vaskampón függött a Horka.
Heten, levágott orruak! Száz évre lecke volt az:
gyalog vitték a gyászukat haza, kik eddig lovagoltak.”
Még most is ezt kongatja hét
Még most is ezt kongatja hét gőgös harang fölöttem,
pedig rég volt, iszonyu rég,
pedig rég volt, iszonyu rég, 955-ben!

1970. október

 

 

 

Évtizedek hatalma

 

És akik élnek e világgal, mintha nem élnének: mert elmúlik e világnak ábrázatja.

Pál apostol leveleiből

 
Fogatlan koldusasszony
kuporg a templom grádicsán,
markát kitartva szipákol;
vagy szurtos korcsma-padkán
kántál pityókosan, s már
kinek se kellő bájait kínálja –
Legelső szeretőm volt
virágzó dajna korában!
(Ám egy hiányzó szemfog
jelezte már e pompás
testben a romlást.)
Bozontos-bajszu, ősz,
köszvényes-ujjú favágó,
rozzant fészer homályán
baltája nyelét igazítja,
és odakünt az udvart
másnyelvű unokái
zsinatolása zengeti –
Egy padban ültünk hajdan
a Bethlen-kollégyumban!
Hasonló fájdalommal
gondol valaki rám is
valahol bizonyára,
a változásnak más-más
jeleit méregetve
rajtam képzeletében –
De még jó, hogyha nem lát!
legalább könny se buggyan
szeméből; sápítozva
tenyerét se csapja össze:
– Jaj, hát mi lett belőled?
Hol van hajad, a lombos,
s hová fakult szemednek
szatíros villanása?…
(Ó, jaj! Esztendeinknek
megálljt nem mondhatunk, míg
nem dobjuk tetemünket
az útjukon keresztbe!)

1970. december 31.

 

 

 

Új máglya

– Kirostált verseim
szívós megőrizője,
fakult papírlapok
poros csomója:
szeretném, hogyha szebben égnél,
zölden, lilán – szóval rejtelmesebben!
Fanyar-büszkén hadd melegedjem
rossz, régi verseim tüzénél!

1970. december 31.

 

 

 

Három levelecske

A 60 éves Takáts Gyula babérkoszorújára
Hallom, kedves Gyulám, hogy nagy a baj:
ünnepelnek a hat évtizedért,
melyet tested-lelked épen megért,
dacolván korunk viharaival!
Pedig most vagy igazán fiatal!
Ki húszéves fővel volt bölcs öreg,
s mint negyvenes, időtálló kemény,
torpant az ár a költő szellemén,
kisebbités, rugás nem törte meg!…
Élj hát soká őseid lábnyomán,
s mint nyolcvanas légy ifjú-álmu agg,
kiről a szobrász Becehegy fokán
Szent Istvánt vagy Koppány vezért farag!

1971

 

 

 

A Csend Jajszava

Szép templom, mért sikolt a csended?
Talán az Isten jajszava
a torzult Emberért, kit valaha
a maga képére teremtett –
 

Kismarton, 1971

 

 

 

Részvétnyilvánítás, I

Találkoztam a szomorú kováccsal,
kinek öccsét s fiát a Duna elragadta.
Oly szörnyü kín és bánat ült szemében,
s úgy mondta el halk szóval azt a drámát,
hogy a szívemre görcs formában átszállt,
s remegve kaptam el a barna, nagy kezet,
mely a halállal a minap érintkezett
s már-már számhoz emeltem csók-adóra…
Szegény ember! Megérdemelte volna:
négy napja még őrjöngve kapdosott
a szörnyü mélyben vérei után,
míg úgy húzták ki végül fuldokolva –
De nemcsak emiatt lett volna érdemes
e csókra, mint művész rajongó műbaráttól:
már ezután akármit is kovácsol,
minden a két halott monumentuma lesz.

 

 

 

Egy szippantás

Reggel bükköny-, este klemátisz-illat,
kakukkfű gyógyít, és bódít a mályva,
s a napszakokban hány virág kínálja
színét-szagát, bolondul, holtaiglan!
Egy szippantás csupán teli tüdővel,
hadd tóduljon belőlük ózon, emlék –
s egyet-kettőt kiásni s vinni tővel,
így örökítni múló nyár szerelmét!
A hosszú télre még ez is kevés lesz,
mely kormot-füstöt, szénmonoxid gázt ont.
S elég lehet e szippantásnyi élet
a fülledt, néma s végtelen halálhoz?

1971

 

 

 

Blokházy siralmaiból

Mit állítsak ajtónk elé jelül,
 
hogy könnyebben hazataláljak,
 
s ne zörgessek bután öt-hat idegen ajtón?
Mit állítsak a kis balkonra jelül,
 
hogy fecskénk útját megtalálja
 
s ne hűljön ki a fészekalj tojáska,
 
míg rémülten visong hasonló balkonok körül?
Mindennek szürke egyformasága itt
 
elzárja az égbolt ősi kékjét,
 
a földnek ősi zöldjét –
Ez az egyformaság butít és megvakít…
Majd a halál is egy nap mit mível?
 
Az ajtók-ablakok egyformasága
 
elfárasztván közömbössé teszi,
 
s bambán összetéveszt valakivel!
Elvész a küldetés személynek szóló varázsa –
(Történhetik, persze, fordítva is:
 
értem loholva lép be valaki máshoz!
Lássuk be hát az új lét előnyeit is,
 
ne csak, mi benne falanszteri, gyászos.)

1971

 

 

 

A Balaton villámai

Ne rémüldözz, ne reszkess,
csak ámuló szemet meresztgess:
e parazsat fúvó lovak,
fűrészes krokodil-fogak,
e tarajos-sárkány-gerincek,
torkuk tüze, mely meglegyintget,
a láng-létrák, melyek fölötted
víztükröt éggel összekötnek,
a sistergések, csattanások,
dördülések és mordulások,
melyek rángatják a világot,
s a szived morzsolják e kései
vad alkonyatban –
egy őrjöngő titán megfoghatatlan,
félpercnyi rögtönzései.

 

 

 

Egy rom-présház falára

Így ért véget e múlt-századi pannon idill, lám!
 
Mindent elboritott a tüske, a lonc meg a bodza.
Emberkéz műve ez, tettese, jaj, nem a villám,
 
packázó hivatal huncutsága okozta.
 
…S míg a bagoly rugdal a szépmivü cserfagerendán,
 
pesti italboltban kuksol az egykori gazda.

1971

 

 

 

Minden csak jelenés?

Jancsó Adrienne-nek

 
Néztem a művésznő holland fantázia-csokrát,
öt perccel mielőtt dobták volna szemétbe –
Káprázat, csoda volt még három nappal előbb is,
szekfűk, gardeniák, campanulák szövevénye:
tárgyi bizonysága
költészet-imádó
kisvárosi lelkek hódolatának,
s feltehetőn a Siker záloga, biztositék, hogy
mégsem céltalanul szolgálja a versbeli Szépet,
a szépmuzsikáju magyar szót, szerte, ahol magyar él.
Széthullt szirmok a szőnyeg szélén!
Sárga levélkék csüngtek a rézüst pereméről,
reggeli napban enyészve:
gyászkoszorú drótján se különben, a dőlt fakereszten –
Hát amiért rászolgált ő e csokorra: a versek,
hangja, igéi az estély ünnepi áhitatában:
élnek-e vajjon? A lelkek őrzik-e még valameddig
bár egy csepp mosolyát, ottléte szeráfi varázsát,
vagy kiürült hamarost vers, dal a fejekből, akár az
ünnepi estek után a díszterem is kiürül – s kong…?
„Minden csak jelenés?” – Az volna valóban a Szépség-
s Szó-keltette Varázs is, az érzelem-értelem áldott
egy-két percnyi pazar együtt-remegése,
s aztán illan ez is, oszlik az utca porában,
s „mint a kis nefelejcs, enyész” –?

1971

 

 

 

Az elérhetetlen, I

 

1. Archetipus

Két torony közt szivárvány,
Azon jár a királylány,
Akármivel kinálnám,
Még csak nem is csinál rám!
 

2. Maibb változat

Külországi kávéházban
Áldott, ki e helyet kigondolá!
Fölöttem könnyű lépcső kanyarog,
s kik járnak rajta, szőke angyalok!
Ennél jobb helyen koldus még nem ült:
be-bemosolygok szoknyájuk alá,
akár egy üdvözült.

 

 

 

Kemény János sírjára

Míg volt miből, mindenkinek adott:
az élete áldás volt, agapé.
Vándor, ne kérdezd, vissza mit kapott:
bátrabban állhat így az Úr elé,
hogy mindene már rég mindenkié.
 

1971. november 19.

 

 

 

Az elkerülhetetlen pillanat

 

„Aber eigentlich zu zwei sein, verbot mir das Einsame meines Wesens”

Grillparzer

 
Hosszabb időn át gyötrő, tűrhetetlen
minden-nemű testi közelség;
izzaszt, pállaszt a kettős meleg is, mely
Ádám s Éva alma-illatú lehelletéből sűrüsödött,
ha mégoly balzsamos is volt eleinte,
a friss moha-ágyon.
Ó, gyarló menekülések, a hajnali lánytest
látványával agyadban, erjedt-mustszagu szájjal,
és lopakodva, mint a vadorzó!…
S mily furcsa viszolygás fogott el, valahányszor
túl hosszan fogdosták a kezed,
a hüvelykujj husos izmát nyomogatva,
ama súlyos szemhéjjú, forrótenyerű és
remegő ujjbegyü férfiak, ifjukorodban!
*
S mindazonáltal: elkerülhetetlen!
Készülnöd kell rá, mert közeledik.
Nem bujaság, nem testi ügy már,
legfeljebb egy-két pillanatig:
el kell viselned valakit.
Jön majd, arasznyival a víz felett suhanva,
amelynek szélén állsz s halat remélsz,
kis szédülés fog el, dőlnél a mélybe –
s az oly közel lesz hozzád hirtelen,
hogy nem-nélküli csókját csontjaidban érzed,
s lehelletét lehelleteddel olyan egynek,
hogy azt hiszed, ő vagy te, és te: ő!

1971. december 22.

 

 

 

A ködön át

A ködön át egy hegytető aranylik;
ifjukoromban, egyszer, jártam ott!
Víg társaimmal, mint a vad csikók,
lihegve felrohantunk s lerohantunk.
Később mondták, a Tátra látszik onnan,
derűs időben fénylő kupola.
Voltaképpen még most is fölmehetnék,
s tán látnám azt a nagy üveghegyet,
pótolható még némely veszteség…
Az ám, de hátha valami bokorból
vigyorgón lép elő fickó-magam,
szép foga villog, vad haja a szélben
vígan lobog!…
vígan lobog!… Leroskadnék előtte,
s szégyenemben örökre ottragadnék.

1972

 

 

 

Részvétnyilvánítás, II

 

1

Élünk, s nem minden ível Odaátra,
csak kínjainkat érezzük öröknek:
vigasztaló Istenre nem találva,
az Androméda-ködön túl köröznek.
 

2

Ki fájdalommal szült, anyád
meghalt egy tavaszi napon.
De higgy, remélj! Költő-fiát
újból-szüli a fájdalom.

 

 

 

Megíratlan

Családregényeink sajgó szépségei:
mindaz, mi már megíratlan marad.
A boldogság hite egy-egy percre kicsillan
a szürkén torlódó mívesnapokból,
de sejthető, hogy nem tarthat soká:
ez adja meg pazar gyémánt-becsét.
Mint ez a két szép kéz is itt, a Biblián,
amint egy fénykép őrzi a pillanat csodáját:
megfogóztak az áldott frigy jegyével,
törékeny gyűrüvel, törékeny ujjukon –
S a zajló háború fekete réme
két rövid évre
hőkölt naív hitük rózsás bástyáitól.

1972

 

 

 

Posztumusz bemutató

A Gyulai Várszínháznak ajánlom

 
Míg élt, alakjai csak Benne éltek,
lebegve láthatatlan színpad tájain;
majd kézirat- és később könyvlapok közt
húzódtak meg egysíku-vértelen,
s zizegtek, száraz szirmok, vagy tíz éven át.
Most, hogy a színpadon életrekeltek,
már Ő halott.
Alakjai bármily vérdúsak is,
s élettől lüktetőn dobogtatják a padlót,
rajtuk mégis a posztumuszság
kék-szürke fátyla leng –
vagy csak a könnypermeteg ez
szemem s a színpad közt,
a fájdalomtól:
hogy íme, az Apa
nem örvendezhetik
életerős
utószülött
Fiának!

1972

 

 

 

Egy szörnyü völgyben…

C. M. Weber-inspiráció
Egy szörnyü völgyben
valaki gyilkos óngolyókat öntött,
s azóta folyton ránk lövöldöz
a Sanda Vadász.
Lehullnak a fehér galambok körülöttünk,
vergődésük a fűben: iszonyat!
Magunkat látjuk bennük.
Ó, Agátha!
Hogyan kerüljük el a sorsukat?
Nem volna mégis jobb talán, ha
külön-külön lennénk a célpont?
Hátha, belátván védtelen mivoltunk,
nem tölti újra rozsdás fegyverét…

1972

 

 

 

A Hetedik Nap

 

És megáldá az Isten a hetedik napot, azaz megszentelé azt…

Mózes Első könyvéből

 

1

Vasárnap ez. A Hetedik Nap.
Megszentelendő hát valamiképp.
Nekivágnak a rétnek, a csalitnak,
előzködik, durrog ezernyi gép.
Mint a karámból kiomolt nyáj,
a városból mind távolabb
széled a nép, kurjongva kószál,
erdőt gazol, ront romfalat –
sikerélményben mennyi változat!
 

2

Motorcsónak szeli a Kisdunát,
fényes tükrét hasítva harsog,
amerre tépdesi a partot,
szörnyethal agg és csecsemő.
(Az emberpárt a csolnak orrán
átkok kisérik.
átkok kisérik. Nem rettegnek ők,
hogy fog az átok, és a sorsuk:
a vízbefulás néma mámora?…)
 

3

A Duna szélén hatszáz huncut autós
kocsiját mossa finom vegyszerekkel –
fut a habos víz lefelé,
halat-vadat megöl a sárga lé.
(Bánják is ők!
Motorjuk mellett illendőn vizelve
juttatnak valamit a földnek is
embermivoltuk áldásaiból.)
 

4

Légpuskás, zubbonyos suhancok
drótszálra ült fecskékre lőnek.
Nincs Isten – tudják –, hát madara sincs.
Pusztuljon a bamba csicsergő!
 

5

Úristen, bírod e zenebonát?
A vurstli ez itt, vagy micsoda lárma?
Űzött vad az ember nyugodalma, álma.
Itt kíntorna nyerít, ott ökrendő
ördögi torkok karatyolnak,
mennydörgésszerüen bömböl a gépi gitár,
öt-hat-hét érc-sípláda okádja magából
más-más hullámhosszon, egymás közelében
a tehetetlen fák üde árnyán,
hogy gutta-ütött feketén
hull le zajuktól a lomb…
 

6

És lent, üregében, az árva tücsök,
a teremtés legszelidebb muzsikása,
félőrült-remegőn kuporog,
vagy fúrja magát befelé a humuszba,
és kérdezi néma fohászként:
Jaj, hoz-e csendet az éj s fegyvernyugovást,
hogy kijöhessen a csillagos égnek alája,
s e zajszaggatta világba még utoljára
harmatos-illendőn ríja ki egyszeri létét.

 

 

 

Mercur isten áldozatai

Az útfelen oly tisztesen feküsznek,
oly ősi illedelmesen,
már-már emberi rangot követelve
és élethez való jogot.
Ki tanította őket erre,
mely hit szertartásmestere?
Remélik tán, hogy a gépszörnyeket
oldalra fektetett buksi fejükkel
és szépen összetett kis mancsaikkal
megszégyenítni még lehet?
Lehet egy-két csepp vérrel hatni rájuk,
s üvegesen is mindig szembenézve,
hogy könnyezzenek a reflektorok –
ezen a gyász-olaj bevonta
és végtelen ravatalon,
ahol kátránypapír-lepelre sincs joguk…
Itt ért hát véget küldetésük:
nyugosznak már a lázas hírvivők,
hívó hang, jel, szag bóditottjai
– s hívójuk a mohás bozót alatt
hiába vár az út túl-oldalán.
Azért kulcsolták össze a kezük,
hogy ne rohanjon át,
okuljon rettentő példájukon?

1972

 

 

 

Mindszent-hava

 

I. Falevelek tánca

Késő ősszel
rohamra indulnak a nők
érzékeim ellen:
nyilt vagy rejtett magakelletésük
meggabalyít!
Négy-öt itt jár folyton a nagy ház
körbefutó folyosóin,
s az ablak alatt, lent a saroknál
setteng az a gyászos.
Mi tört ki rajtuk?
A kései szögben eső,
lombpirosító napsugaraknak
volna szivükre ily nyugtalanító
furcsa hatása?
A hajdan-szépek, víg utitársaim
Cytheré vad szigetére:
emlékeikért lopakodnak,
bizsergeti vérük mindmaiglan
egykori bátor széptevésem.
Már a ruhájuk is archaikus!
Ezt még bírnám, de gügyögésük,
könnyes-keserű csókjuk
kedvem szegi.
Mily hasztalan negédességük!
Dermedtségem rendre belátják,
összeomolva távolodnak,
s már csak száraz-levél alakban
jönnek az ablakomra.
 

II. Másodvirágzás

A fiatal nők!
Ájtatosak vagy nyegle-paráznák,
divatos verekedések,
tetovált kamasz-öklök
ütlegelése nyomával,
adekvát lelki sebekkel
környékeznek vigaszt vagy mit keresőn.
Hallgatom őket, mint suta orvos:
nyelvük már alig értem,
dühbe gurítnak rút szavaik,
s ahogy fölösen vájkálnak sebeikben –
Ámde ők is gyorsan felfedezik
bennem a mást, a gyanus,
régi mivoltában keserű idegent,
s visszariadva szöknek előlem
félig-szelidült vadak ösztönével
torzonborz klánjuk sűrüjébe.
Ó, jaj! Tagjai ők ama műtoprongyosan is
majdnem-egyenruhás mindkét nembeli
hadnak, amely valahol leteper
s hitvány dalaival kivégez.
(Amikor már hús-vér alakban
egy sem lesz közelemben,
sokasodnak majd igazán csak,
és berajozzák pőre-paráznán
álmaimat…)

 

 

 

Némely újmódi versmondóra

A neológ
A neológ szavalók!
szavalók!A neológ Pötyögik pökhendin a verset,
vagy nyújtják laposan, azt, mi sudárba szökellt,
izzó agy tárnájából szabadulván,
s tündöklő remekül állta az ordas időt.
Hogy többrétü, szines mondatfajták palotája,
sejtik tán, de nekik ócska kolomp csak a Nyelv.
Zsebből előrántván szövegük, csak sillabizálják,
ám fújják szaporán s bőszen – az orrukat ott.
Ez kell, hirdetik ők, ez a korszerü, új szavalásmód,
közvetlen csevegés, testi közelbe hozó…
Tapsol a nézőtér, s nem veszi észre, mi zajlik:
harmadik osztályú,
harmadik osztályú, újhitü
újhitüharmadik osztályú, verstemetés.

 

 

 

Az lesz majd hősöm

Zaklat a holdraszállók
majdnem testetlen csodája,
a tompított óvszer-gyönyörüség:
hát a tapintás, a fogás
mindörökre kesztyűs marad ottan?
Az lesz majd hősöm, az új Empedoklész,
a Szent Lunátikus,
aki először omlik le pucéran,
s rángó testtel olvad bele
a misztikus egyesülés
Földünkig hatoló lüktetéseivel
a Hold vakítófényü kő-húsába!
Az váltja csak valóra
az ember százezeréves álmát!

1972. december 8.

 

 

 

Álombeli észlelet a boldogság legfelső fokáról

Riasztó minden készületlen ért találkozás,
ha mégúgy vártam is régelszökött szerelmem
felbukkanását isten tudja honnan –
De hogy-hogy itt, e félelmes vadonban
talált rám ő, kiről le sose mondtam,
csak emlékét kerültem, hogy ne fájjon –?
…kerek fején a hosszú, kék-fekete haj
parasztleányosan varkocsba font,
a választék, akár az Igaz Út,
fénylik a közepében.
Gyermek-mosoly a barna-piros arcon,
s ujján a gyűrü még tőlem való!
Hát nyomtalan viharzott el fölötte
az évtized, mely engem összetört,
s tett aggastyánná – ily fiatalon!
Mi konzerválta így idomait?
Talán a bűn, mely lételeme volt?
a megtértek csirátlan tisztulása?
Mert úgy áll most előttem, mint aki visszajött:
virágszedés volt a tisztás gyepén,
szomszéd kertben friss-gyümölcs-lopás
– és tudja, zokszó nélkül megbocsátok,
s zavart mosollyal kínálja jutalmul
titokzatos, bolond tündér-magát.
Valóban ő az, vagy csak álmodom?
nem hihető a táj se, melyben megjelent:
Vad hegyi táj, keresztbe-dőlt
vihar-szaggatta nagy fenyők:
még zöldelő ölelkezés,
vagy már gyökértelen halottaké,
amint egymásba hatolva hevernek,
s át-áthidalva tört sziklák közét –
Egy őrült órjás tombolt itt bizonnyal,
vak bosszujában természet-gyalázó,
paradicsomból száműzött gigász.
Írott s íratlan törvények szerint,
megérdemelne minden büntetést!
– Csodálkozol? – s kézen fogott.
– Jer, mondta, jer! – majd a mesék
nyelvéhez igazodva és e tájhoz,
pásztorleány-ejtéssel: – Jösszte, jösszte!
s a letiport páfrányokon át mind beljebb ráncigált,
mint ördög a diákot.
Jaj, undok dürrögés! Gyalázatot
hányszor hozó, otromba elvakultság!
A véreres szem üdv-káprázata,
amely mögött a Kárhozat lapul!
Áldozati bika botorkál úgy a vér-
mocskolta kőoltár felé, ahogy
én mentem ott lihegve a nyomában –
Ahol a legvadabb e dúlt vadon,
kétember-nagy emberformáju kő hevert,
vagy kőformáju ember, nem tudom,
de mint Bomarzo szörnyei, olyan.
Egy másodpercig láthattam csupán,
mert íme, a mohos ágyékból hirtelen
félrőfnyi rúd meredt fel, duzzadó,
hogy iszonyomban hátratántorodva
kezem a görcsösen szorongató
izzadt kézből rémülten kiragadtam.
Csak tudtam volna menekülni onnan!
Nem a bozót: a látvány bénitott.
Mert rémült hangom még visszhangozott
a messzi szirteken, mikor már csábitóm
gyakorlott mozdulattal ült bele,
és zökkent egyre lejjebb e karóba,
karját szétcsapta és hanyatt zuhant,
testében azzal – azzal a tetemmel.
A boldogságnak oly lépcsője ez,
amelyre én fel sose juthatok!
Valami módon rég halottak ők,
egyik lidérc, a másik kőkolonc.
Feltámadásuk részleges csupán –
túlélő szörnyü szerveik csodája!
El innen, el! Repülve vagy zuhanva!
Fertelmes kéjük láncreakciója
ha elkap itt, az életemmel játszom.

1972

 

 

 

Egy huncut Petőfi-szavalóra

Bekenve mindenféle írral,
csúfolkodik a Tömegsírral,
mely a fehéregyházi szántón
a Költő vázát húst lehántón
őrli, s még annyi hősi csontot –
mióta Minden beleomlott!
Megkenve mindenféle hájjal,
csúfolkodik a szent halállal,
Költőnk kihívott végzetével,
amit vérével megpecsételt!
Jaj, hát nem térhet soha vissza,
hogy azt a nyeglét megtanítsa:
örökmécs, vad szeme tüzével
perzselje, míg szégyentől ég el!

1973

 

 

 

Rózsaszínű álom

Azt álmodtam, kinőtt minden fogam
s mutogattam egy lánynak boldogan;
vad szőke volt, kacér, a szeme kék –
harapni hagyta rózsás fenekét.

 

 

 

Önarckép babérkoszorúval

Ó, jaj, e-földi megdicsőülés!
Lihegve, félaléltan
„az érdem oszlopára” kötve!
Csokonai Vitéz, elbírtad volna-é
harminckétévesen,
mit zord korodtól hasztalan reméltél
s ami alatt én, kétszer annyi éves,
halottsápadt-cingáran roskadok,
mióta soha nem remélten s érdemetlen
szállt homlokomra koszorú
s árnyalja zöldelőn a duzzadó erek
vad lüktetését halántékomon –?
S mi ez a szörnyű zizegés,
apró neszek játéka még az éj
közepén túl is, – mert hallom a csendben:
koszorumat talán a posztumuszság
nyirkos, hűvös fuvalma zörgeti?

1973. április

 

 

 

Adóslevél

Mohó szerelmemen fenn-fennakadtatok,
vergődő bogarak a száraz tüskebokron…
Mily édes balzsamot habzsoltam ajkatokról!
Örök adósotok s szolgátok maradok.

 

 

 

Mars-lakók közül

J. Gulliver űrhajó-orvos tudósításából
„…Az aggot, gyermeket nyelvéért üldözik,
vérükben gyűlölet sistergő mérge forr,
emberséghez nekik aligha van közük:
istenségük ripacs, őrjöngő Belfegor.
Öreg kriptákba is e nép beköltözik,
csontváz tulajdonost koporsóstul kiszór,
s Itéletnap se lesz, melyen rásüthetik,
hogy illetlen vala, garázda és bitor.
Többet nem írhatok, mert nincs sehol papír,
mióta Belfegor Nagy Könyve megjelent
– e bolygón szabadon csak Ő s a Főpap ír –,
s ha írnék, fogadós, portás: kém – feljelent!…
A gyomrom émelyeg – e vad bolygó kereng –,
belátom, nem terem számomra itt babér.
Egy fokkal jobb nekünk, nagy szó ez, odalent…”

1973

 

 

 

E kéz mostanság vissza-visszatér…

Úgy látom, nem csókoltam meg elégszer
a szellemi s míves munkálkodásra
egyformán rátermett kezet,
mely tiszta vonalak
s erő harmóniája volt:
oly érett, szép, nemes,
mint egy-egy rég elnémult, de talán
titokban, éjjel meg-megzendülő,
többhúru, régi múzeumi hangszer.
Nem, nem csókolhattam meg elégszer:
mert sose várta el,
bár sokszor éreztem indíttatást magamban,
gyászainak, vívódásainak pillanataiban,
s valahányszor feddő kifakadások,
tán neki jobban fájó intelmek után,
megbocsátás jeléül nyúlt felém…
E kéz mostanság vissza-visszatér:
mutatkozik legyintő mozdulattal,
sápadtan, nyugtalan kis rebbenések
megfejthetetlen jelzéseivel –
olyanformán, ahogy moccant, emelkedett, lehullt,
utolsó délutánján, a kórház-takarón,
mikor könnyes csókkal reáborultam!
Félt és veszélyre int?
Mint szent király inthette nemzetét
oly messziről, honnan nem hathatott
bolond élőkre feddés, intelem?
Vagy csak én érzem veszedelmeim,
nyüzsgő napok, riasztó álmok
útvesztőjében vergelődve – s innen
e fiúi kézcsókra-szomjazás:
ős, ki-nem-élt szentjobb-nosztalgia.

1973

 

 

 

Gyászvers egy messzi légikatasztrófa hírére

…Mért nem lehet, hogy azok, akiknek a gépük
tízezer méternél magasabb magasból
zuhanni kezd:
kijátszva a Föld vicinális vonzerejét
egyszersmind fölfelé zuhanjanak,
föl-föl, el-ki a végtelen űrbe!
És a további sorsukat immár
ki nem fürkészett más naprendszerek
fény- vagy tűzözönében folytathassák,
holmi személyiség-átmenekítő létformában
legalább – ha nem is üdvözülten,
valami Minden Mennyeken Túli Mennyben,
vagy akár Poklokon Túli Pokolban,
földi kis érdemeiknek vagy bűneiknek
még ott is isteni űlésrendje szerint…
De jaj, az iszonyatos cafatok,
nap mint nap, dzsungelben, sivatagban
s kültelki szeméttelepek közelében,
a szanaszét hullt testrészek
azonosíthatatlan tömkelege, prédájául
a klór-maszkos, csipeszes halottkémlők
s az életbiztositók
sanda tekintetének…!
Itt már semmi emberi nincsen!
Isteni is csak annyi lehet tán,
hogy zendül a zsoltár
egy távoli szívben:
„Legyetek porrá, kik porból lettetek!”

Visegrád, 1973 júliusában

 

 

 

H. Lelle sírjánál

Két szál rózsát tettem a sírra;
egyik bimbózó, tán holnap nyíló,
üde-hamvas.
Másik, a rég kibomolt, hervadozó:
szíved fölött
hullassa rendre szirmait el,
s mint könnyeim most
a szempillámon:
ragyogjon rajtuk
a hűvös hajnali harmat.
 

Visegrád, 1973

 

 

 

Felirat egy kert kőkapujára

Ne kornyikálj itt, vándor, durva részeg,
egy percre állj meg, szállj magadba önként,
mint kik csodát látván némán zokognak,
vagy akiket temetők titka hí!
Itt az Időnek gátatvetve élnek,
hajnali szélben szólalnak soronként,
a szürke őszből sárgán kilobognak
apám versei és anyám virágai.

Visegrád, 1973

 

 

 

A Virrasztás rondója

Vajjon mit érhetek nekik,
kik álmomat elkergetik,
tüskét szurkálnak szivemig,
nyirettyűvel nyiszitelik?
Hát nem bánják, ha reggelig
a pohár csordultig telik,
s már rém leszek, kisértet itt,
ki éjjel rí, üvöltözik
s nem űznek el a könnyeik –
ha ugyan lesznek nekik,
kik álmomat elkergetik.
 

Visegrád, 1973. szeptember 21/22.

 

 

 

Arany-borostyán pillanat

Rónay Györgynek

 
Sárgult levelek zizegése,
muzsikává erősödése
hívott: tekintsek szét a kertben –
s fejem a párnán felemeltem.
Tudtam, csak ők állhatnak ottan,
jelenlétüktől megnyugodtam.
Él bennem rég a bizonyosság:
az őszök őket visszahozzák.
Éltükben erre járva sokszor,
hajszáluk fennakadt a bokron,
és most megálltak, azt keresvén,
vagy hogy hová tűnt el az ösvény.
S láttán sok más, rút változásnak,
tűnődő arcuk néma, sápadt,
fáradt szemük félig lehúnyva –
Nem ismernek rám, vén fiukra!
Az őszben minden pusztulóban.
Ők állnak az el-nem-mulóban:
arany-borostyán pillanatba
áttetsző-épen befalazva.

Szentgyörgypuszta, 1973

 

 

 

Hadastyánok feltételezett bűntudatáról

Tűnődés
Kivégző osztagok marcona katonái
elélhetnek vígan százéves korukig.
De vajjon él-e még bennük a régi „hőstett”,
hogy első sortüzük sziven trafálta már
a falhoz állított didergő nyomorultat –?
Vagy immár holtukig gyötri őket a szégyen:
hogy csak a második salvéra hördült
s rogyott a fal tövébe az az ürge,
mikor az ingén, balfelől, a vérfolt
tenyérnyi lucskos rózsája kibuggyant –?
S bűntudattól virrasztva hajnalig,
eszelősen olajozzák a závárt
rejtegetett rozsdás mordályukon…

1973

 

 

 

Ráfogások Ovidiusra

 

Jam mihi deterior canis aspergitur aetas:

Jamque meos vultus ruga senilis arat.

A Pontusi Elégiák-ból

 

Verruca senilis

Szeplős tőlük az arc, a homlok, a váll, a halánték,
 
S ütköznek szaporán mindkét kézfejen is.
Lisztharmat lepi ily szívós-gonoszul a gyümölcsöt!
 
Honnan e sok csunya folt rajtam, e barna ragya?
S mért ez az irtózás, mely láttukon újra el-elfog,
 
S borzaszt másokat is, kik rajtam felfedezik?
Jaj, nem légypiszok ez, sem a rámszállt éjjeli lepkék
 
Nyomjelző ürüléke: a Szárnyas Idő jegye ez.
Megváltódni csupán vedlés árán ha lehetne:
 
Mert mi lemoshatná, nincs oly apolloni ír.
 

Adelphophobia

Torzonborz géták, ebcsimbók hajzatu népek,
 
Szőrzetetekbe buvó szarmata szörnyetegek!
Mint a bagolyköpet, oly rútak vagytok ti szememben:
 
Undorkeltés tán legfőbb fegyveretek?
Vígan vagytok, lám, egymás nyüzsgő zsivajában,
 
Zárva előlem imígy szép, buja lányaitok.
Csimpolya, réztányér, üstdob, duda, kerge kereplők
 
Zűr-zaja rettentőbb, mint dárdás fapalánk!
Sátortáborotok jobb bölcsen messzekerülnöm
 
S küzdeni tar-kopaszon szúnyogok ezreivel:
Ez még istenes így és messze sem oly megalázó,
 
Mint a kitiltottság törzsetek üdveiből.
 

Resignatio

Aljas számüzetés már egymaga minden öregség,
 
Nem kell ahhoz gyötrő tengeri vagy gyalog út
Messzire mindentől, ami életkedvet adó volt:
 
Exiliumba sodor már az Idő maga is!
Durva Mulandóság, te, ki mint hibbant agyu cézár,
 
Rém-diadalkapukat emberi csontból emelsz:
Esdeklő levelet bűnbánó, gyáva igékkel
 
Tőlem mégse remélj: megvetem udvarodat.
Volt-e babérkoszorúm? S most az zizeg átal a távol
 
Síkjain – így üzened: tépdesi szörnyü kezed?
Vagy magamat túlélt, révült jós, hallom előre,
 
Hogy vihorászik a szél összetiport siromon.
 

1973

 

 

 

Éjfélkor, fehér ház előtt

N. A. emlékére

 
Egy jótevőm nagyúr korában
itt várta nőit hajdanában.
Ragyog a ház az éjszakában –
ő alszik rég a föld porában.
 

1974

 

 

 

Tavirózsa

M.-nak

 
Az ember ily cudar hidegben
halni se tud és élni sem akar:
dermedt, mint kőbezárt rovar,
mely milljom éve alszik ott,
nagyálmú fáraó se szebben!…
– – – – – – – – – – – – – – – – –
De lám, egy késő tavirózsa
kinyílt sápadt-lilán a tóra,
hogy még láthassa a Napot!
S kérdezgetem magam-feledten:
bölcsesség vagy könnyelmüség?
Mi lesz vele, ha jő a bóra,
rátákban omlik hó a hóra,
s páncélt kovácsol rá a jég.

 

 

 

Vadmirtusz-csokor

Blaga Lucian sírhalmára
 
S lobog a tiszta olaj a
 
fogantyús mécsesekben,
eljövendő életekért
 
s holtakért nemkülönben.
Blaga: A legfőbb égés
 
E tébolyult nyár lüktető hevében,
midőn gyűlölség, gyilkos indulat
apró sátánok remekműveképpen
hol itt, hol ott villámlik, gyujtogat,
pusztít halomra ártatlanokat
s nem nyugszik, míg a Földkerekség,
melyen nincs többé távolság – közelség,
fölizzó meteorrá zsugorodva
az űrbe nem zuhan –
e tébolyult nyár lüktető hevében,
midőn nyugtot nem ad se ház, se vén fa odva:
egy költő lelke lelkemig suhan.
Szép antik pásztor tisztasága,
szent kaluger mindentudása
mélybe-tekintő barna szemében,
s fénykoszorú a homloka körül!
A jobbján szent Ady, balján szent Rilke ül.
Avagy kik a mártír szentek, ha nem ők,
hadak s vadak idején emberség-hirdetők?
Szentté avattatásuk szertartása
tiprott szivekben zajlik időtlenül,
akik fölé nem földi jeladásra
pajzsot nyujtottak védelemül.
A Pásztor volt, aki fehér sajttal kínálta
a völgyi láz elől tetőre bujdosót;
a Bölcs, ki a jövőt előre látta,
az új Ninivékre tűzözönt hozót,
és megtért Lámkerék szűz humuszába.
Sírjának odva, mint kihalt monasztir –
hol a megbújt barát remegő keze azt ír,
mit küldetés-tudat s Krisztus parancsa súg;
s nem sujtja érte külvilági ostor,
kis ajtaján ördög-pata se rúg:
S ha nem gyötri tovább a Félelmes Titok,
csak irigyelhető a halhatatlansága,
amelyre földi bér s babér nélkül jutott:
poéta-szentek Hierarchiája!
Világoljon fölötte kék zsarátnok,
szive olajából táplálkozó
s Hozzá leljen utat minden szomjúhozó,
Jóhírre áhitó zarándok.
A csillagok alatt is énekeljenek,
mentükben vadmirtuszt kötözzenek csokorba
s lengjen azon bátran a Szeretet,
az Emberség s Megértés trikolórja!

1974

 

 

 

A 272. tárgy leírása

 

Egy bécsi műkereskedő árverési katalógusában, 1973. május 8.

(Szolgai fordítás)
Kivégzőkard.
Drótba csavart
vasmarkolat
síma gombbal.
Keresztvasán
körteformák.
Hossza 80
centiméter.
A penge három-
ujjnyi széles.
Tompa végű.
Rajt’ arabeszkek,
rézmaratások:
Krisztus
keresztfán.
Justitia.
Egy bűnös
a bitón.
A. D. 1657
Nic. Morr
me fecit
Neustadi.
Hajdan Hohenwerfen várában Eugen Főherceg
tulajdona.
Árverezték:
New-York, 1927, Anderson Galleryes.
1671-ben – most szó és betű szerint:
– „Fürst Zyrni (!) und Franchopansi (!)
wurden mit diesem Schwert enthauptet.”
30000 Schilling.
 

Innen: kéretlen kikiáltó, messziről

Ez eleget mond! Túl sok is már,
hogy ki-ki döntsön: érdemes volt
Zrínyi Péternek s Frangepán Ferencnek
szánni a lelkük ily nagy áldozatra?…
Ámbátor akkor egy villanásnyi
szempillantásig, amint a tönkről
még feltekintett szemesarkából
és e tekintet végigcikázott
a szörnyű pengén – és látta Krisztust! –
Zrínyi Péter és Frangepán is
bízvást remélte, hogy vére nemcsak
iszap-lucsok lesz, mit feltöröl majd
ronggyal a hóhér – hanem a szabadság
szentelt kovásza s édes kenyere!
De hát nem így lett! S ezért a sírban
300 éve ringatja őket,
mi rossz volt régebb: a folyton-forgás.
Ám, hogy nevük sem tudják leírni
s nyomtatni híven Bécs városában
A. D. 1973 – ettől a vérük, ott Bécsújhelyben,
a díszteremnek padlója mélyén
éjféli órán megújra felforr,
kitör a földből sisteregve,
mint bujdosó-tűz messze repdes,
s ahol csak éri, császárok ordas,
balzsam-vicsorgó arcába csap.

1974

 

 

 

Frontbetörés

 

Felhők

Megint mi történt a világgal?
Az égbolt félrevert harang,
s elnémult minden kis-madárdal.
Három-rét vad felhő kereng,
úgy száll az egyik, szinte szárnyal:
órjás, bolond postagalamb
romlásthozó hír tudatával.
 

Fák

Példái dívó tébolyoknak:
versengve hajlong ífju, vén;
irányváltó szelek dühén
már-már kidőlve támolyognak.
 

Emberek

Fejük fölé miféle őr ült?
Korbácsolásra száz okot talál –
ilyenkor aktív minden őrült:
rést robbant fejjel a cella falán.
 

Repülőgép

Noé galambja ércbe-öltözötten,
két mérföld magasan fölöttem –
Mely csillagra viszi a földi lét
segélykérő, rémült üzenetét?

 

 

 

Útat vesztettél…

Útat vesztettél dzsungeli szőrzeteidben,
már azt sem tudhatod, emberé, állaté
e vad divatcsimbók, honnan ragadott rád,
s mely beat-szupersztár gégefője mekeg
vagy gőgicsél, amikor megrövidült
nyafka magánhangzókkal, hadarin beszélsz…
Hullámzó rogyadozás, pipeskedőn riszált far:
járásod netalán egy kanfari táncos írta elő?
Vagy tíz esztendeig ültél iskolapadban,
de műveltség rád vajmi kevéske ragadt;
ám azt, hogy Isten nincs, jól megtanultad:
istenségnek azért érzed bozonti-magad.
Mily rémtett mocorog dróg-roncsolt-sejtű agyadban,
amikor tömlöc és tébolyda között
autóra lesel, útszélen, sanda vigyorral,
lomha majomkarodat lendítve stop-ra?
És van-e intézmény a Föld kerekén, mely
fölkészült volna visszavezérleni téged
valaha mégiscsak volt igazi magadhoz:
a pőre kisdedhez, akit anyja
vérlucskosan is reményteli szívvel
szűlt e mái világ összkomfortos
jászlába?… Ó, nézd meg magad egyszer
tükröd helyett édesanyád szemében:
megválthatnak még, hidd el, a könnyei!

1974

 

 

 

Profán Angelus

Páratlan nyugalom s békesség napja volt,
egy-egy pillanatát úgy éltem: hogy örök!
Ámde az alkonyat túlgyorsan beköszöntött,
illendőképp még búcsuzni se tudtam
Isten napjától a domb tetején.
Késő bánat!… Hogy köszönöm meg
vígaszt osztogató, krőzusi kedvét?
Csillámló gyermek-mosolyok, csipogások
kínálták örömét, értelmét a világnak.
Reggel a horgomon szép hal akadt fenn,
hála a mesterségnek, amit még
páfrányos ereknél tanultam apámtól –
abból telt mai, gazdag ebédem.
Nyomtatásul cirmos-piros alma
bukdácsolt a küszöbre arról a fáról,
melyet hajdan anyám nevelt, kisfa korától…
Így táplálnak még most is a holtak,
s élnek – amíg emléküket áldjuk.
Kárba nem vész a vetőmag jó földbe hullva,
és a tálentumok is csak sokasodnak
méltó kezekben!
Vajha mind így sáfárkodtam volna
a rámbízott tálentumokkal!
Sokkal tisztább volna most az álmom,
s nem szorongnék homályba meredve,
ha magányom s az éjszaka baglya
lompos szárnnyal huppan ablakomra.

Szentgyörgypuszta, 1974

 

 

 

A budai szobrok köszöntése

Zolnay Lászlónak

 
Fölkeltetek a jeltelen homályból
ti hatszáz éve holtan alvó
kő csipkerózsák, csipkelovagok!
Halottlátók biztonságérzetével
a legméltóbb szállt le közétek,
megváltani a méltatlan halálból:
hogy éljetek, ti sohasem-is-éltek!
Ismét a napvilág tündökletében
törzsükre lelnek elgurult fejek,
a kéznek ujj kerül és arc az orrnak,
miszlikbe tört testrészek összeforrnak –
földi üdvözülés, kis Empyreum ez!
Kőként születve már, s halva is hajdanán,
most szinte túl-vigan elevenültök:
hogy minden akkori élőt túléltetek!
Örvendezésetek árama át- meg átjár,
mégis könny fojtogat, midőn köszöntelek!
*
Jöttment új ízlés, otromba parancs soha többé
vissza ne lökjön a zajló élet szintje alá!
Össze ne romboljon öntudatos majomember,
mint a dicsők szobrát lent a Nyulak-szigetén!
Kristályvázában negyven karcsú virágszál:
páváskodjatok itt lovag-illedelemmel
s álmélkodva a tág, körtemplomszerü térből,
hagy „él magyar, áll Buda még” – ami éppoly
nagy csoda, mint röneszánszotoké, hisz
hányszor támadt fel, darabokban, a sírból!…
Most, hogy végre levált a halál kalodája
rólatok és nem emészt odalent a sötét,
hallgassátok már itt fönt az Idő muzsikáját,
amint renovált fületek mellett duruzsol,
 
s a Jövendő kaptárába suhan.

1974

 

 

 

Így volna jó

Hétpróbás ifjúkor,
gyötrelmes férfikor
után vitéz öregség:
akadjon emberére bennem
a Betegség,
s futamodjék előlem,
ijedtében hátra se nézzen
a Halál.
Akkor jöjjön,
amikor szólítom.
 

1974

 

 

 

Örökség női s férfi ágon

Csodálatos tükör, százötven éves ereklye,
hatodik emberöltőt szolgáló műremek;
empire ruhásszekrény, benne lakni lehetne,
s máig a szép-szobában díszeleg –
(Hányféle cinteremben hamvadoznak
kelengye-dús matrónák csontjai?…)
S kimustrált bútorok a ház háta mögött,
pince-padlás, fáskamra zugolyában
– hol macska kölykezik, egér zörög –,
magányos kegyelet titkos oltárai
s oltalmazottjai a tűzrevettetéstől!
(Kisgyermekek járnak köztük le és föl,
hökkent szemmel merednek a homályba,
vagy ha poros sugárban tűz a nap,
és szépanyáik szép neve sugallatára
tárgyat személlyel ott azonosítanak.)
*
Kis német lexikon, begyűrt, kopott kalap,
göcsörtös somfabot, Károli-Biblia,
csíptető-szemüveg, elfent, rozsdás bicsak:
totem, megfogható, milyen kevés maradt
ük- s dédapáikból! Mintha mind koldusok
voltak volna, kivert földönfutók –
vagy csupa szellemi jószágot hordozó
s tovább plántálgató krisztusi bölcsek.
(Pedig imitt-amott még rejtegethetik
poros tékák, vasládák, kőfal-odvak –
rozsdásodnak, korhadnak, szuvasodnak
szorgos szerszámaik, kardjuk és könyveik.)

1974–75

 

 

 

Egy megtalált verstöredékre

Találgatom, mi is hagyatta abba,
miféle léhaság vagy bosszuság –
de hasztalan: örök titok marad,
hogy negyven év előtt mi vágta ketté
a fonalat.
Akárhogy is: lelkemből egy darab!
Lebegjen hát – lábatlanul – tovább,
hiszen kisértet,
mely napvilágot nem láthat soha,
s legalább én, könnyelmü gyilkosa
hajtsak előtte térdet.

1975

 

 

 

Születésnapra, II

Születtem – ám nem ily világra –
13-ban, Enyeden.
Hol volt még akkor ennyi lárma
s erdőn-mezőn is ennyi szenny?
Az Ember, ősi szerződését
a Természettel megszegőn,
bünétől iszonyodva néz szét
megrontott erdőn és mezőn.
Lármához, szennyhez idomulni
nem bíró, borzadó beteg,
készülök e létből kimulni,
mint üldözött vademberek.
Az új kor szürke kulimásza
bemocskol tengert, temetőt.
Illő eltűnni, mielőtt
a Régi Föld kérgét bemássza.

1975. április 24.

 

 

 

Apa-váró

Nagyenyed, 1920
Kapuban állva, kisfiu, mezítláb,
piszkál lábujjal százlábut, gilisztát;
hosszan bámul pókhálót, hangyajárást,
hogy könnyebbé bűvölje azt a várást…
És végre csengő, áldott kis-harangszó,
megváltón s meg-megszázszorozva hangzó,
hogy elfeledkezik minden bajáról!
Mert a Kollégjum kapuja kitárul,
s az utca végén, fölnyesett, nyakigláb
akácok alján ott-terem, akit várt,
és jön-jön, hosszú léptekkel sietve,
hóna alatt száz dolgozat-füzettel.
Olyan nagy már, az árnyékból kibomlón,
mint egy órjás, tán ő maga a templom;
elől keskenyre gyűrt vadászkalapja
magasabb, mint a nagy torony sisakja –
És elborítja, mint valami felleg:
mily pöttöm ő roppant alakja mellett!
S most lehajol s félkarral ölbekapja:
mint az Isten, olyan erős az Apja.

1975

 

 

 

Vesztőhely a világ végén

Az áldozat kilétét az álom nem árulta el
A világ végén állt a tönk.
Egy kéz rányomta a fejét.
Félhold bárd villant odafönt –
Örökre csend lett és sötét.
 

1975

 

 

 

Évfordulón

Széchenyi emlékezete
Hol vagy, Dicső? Melyik nagymesszi bolygón?
Ünneplésed itt lent nem kései?
– Nem ember az, kit el nem érnek olykor
vad kínjaim áramütései!

1975

 

 

 

Homokóra-játék (Játék-homokóra)

Bözsi néném emlékére

 
Tulajdonképp már semmi, semmi sem volt,
s mi volt, oly rég volt, hogy már csak vala,
s mindennek ötven-hatvan éve már!
Teméntelen sok atyánkfia megholt,
nem egy kis nép és ország meghala –
s mi időnk is lassanként lejár.
 
Örvendj, Idő, te bosszuló, konok:
 
alázott csontunk holnap por s homok.
*
 
Alázott csontunk holnap por s homok:
 
Örvendj, Idő, te bosszuló, konok.
A mi időnk is lassanként lejár.
Nem egy kis nép és ország meghala,
s mindennek ötven-hatvan éve már.
Teméntelen sok atyánkfia megholt,
s mi volt, oly rég volt, hogy már csak vala –
Tulajdonképp már semmi, semmi sem volt.

1975. december 15.

 

 

 

Rémálom szürke sziklatájban

…bizony fű a nép.

Ézsaiás könyvéből

 
Dermesztő szélben, szürke szikla-tájban
halott költő verskötetét lapoztam.
Magunkban voltunk: Ő, a láthatatlan,
ahogy sötét, sürű betűkre váltan
rám-mágnesezte fájdalmát s a gyászát,
és szinte test szerint elémbe lépett –
és én, bocsánatkérőn szégyenemben,
amért nyelvén nem olvasok, nem értek.
Az ég fölöttünk véreres, meredt szem;
visszhangosan gyanús kövek görögtek
– ily csendben minden kis nesz sziven üt –,
találkozásunk valakik vigyázták:
nem emberek, inkább dögkeselyük.
– Kurdul ki tud? – kérdeztem szinte sírva,
s nem mertem a Költővel szembenézni!
– Már csak a szél! Lapozza ő, ha bírja,
gyász-dalait, és hordja szerteszét,
süvítse messze! Lesz, aki megérti
egy nép kollektív végrendeletét.

1975

 

 

 

Schubert-invokáció

Amit a posztumusz-kvintett sugall
Drága Schubert!
Te tudtad, hogy leszek? –
Vagy mért testáltad rám
remélt üdvözülésed
rejtett napsugarát
halálszínt-váltott
kerúb-arcodon?
És tudtad, hogy a Gyász lehet édes,
s hogy egy fokán a Szép könnyekre fakaszt;
őszi halottnak újjászületés lesz,
ha sejtheti bár, a mélyben, a tavaszt!
*
Két gyertya-csonk közt,
kápolna-csendben,
az útrakész koporsón
egy kis fehér kéz esdeklőn dobol:
mindenképp mondani akar
egy szót, csak egyet,
amit kimondani mindeddig elfelejtett.
(Sírrabló szél süvölt,
a koszoruról
fonnyadt virág gurul,
köröskörül
denevér-nagy falevelek
torozva kerengnek.)
*
Bölcső? Koporsó? Életre? Halálra? –
De egyaránt álomba ringató.
Boldog, ki benne ébredésre várva,
álmodik is a mélyen aluvó.
Jó vagy rossz a világ?… Csak semmi hívság,
s kijátszhatunk alázó kínokat.
Légy áldott, párzó vadgalamb-naívság
lecsapni kész ölyv árnyéka alatt!
*
Máglya lobog, szaporán mind feljebb kúsznak a lángok,
Nap-himnuszt zendít, énekel, égve, a Szent,
Napba-haló Főnix – vagy volna gyehennai mámor –?
Hamvad a test. De nem Ő; a gyáva hasábfa jajong.
*
A sírhalom gyepedző,
a kőkereszt mohos már,
 
nedvdús gyökerek gyarapodnak a mélyben.
Esztendők vad galoppját,
forgását évszakoknak
 
más semmi se jelzi. Sötétség.
Jaj, daltalan enyészés!
Ásvánnyá változás már?
 
Olykor viharok dübörögnek a földön.
Itélet-napja készül?
Megcsúfolt forradalmak…
 
Aztán csend, és a csendből,
 
hosszan, felszabadult, vígaszadó zokogás.
*
 
Hoppsári-hopp! Tavaszünnep.
Majális cinteremben,
pajzán ugrándozás
sírhalmokon át,
miközbe más
új gödröt ás.
Napszálltig heje-huja, tánc,
ölelkezések –
és majd, szirmok hullása után
a szárnyas, pergő magban a folytatás –
 
hoppsári-hopp!
 
ÖRÖKÉLET.

1975–1976

 

 

 

Évszakok

 

Tavasz

Szoknya forog; vagy ezer,
 
nagy, téres földszagu csűrben.
Minden lány a babám
 
lesz! Sosem áll meg a tánc.
 

Nyár

Szépmivü óratorony.
 
Körülötte rohannak a felhők.
Fényes dél van, örök!
 
Áll az arany mutató.
 

Ősz

Rozsdás-szürke mezőn
 
imbolygó vézna ökörnyál:
Kísértet-szeretőm!
 
Kapdos a szívem után.
 

Tél

Mennél lassabban
 
jár botra hajolva az ember,
annál gyorsabban
 
vágtat a délceg Idő!

1976

 

 

 

Epigrammák

 

Egy méltatlan hencegőre

„Őseimet hajdan mind egyvégtébe temetve,
most körülérhetnék kétszer a Föld kerekét!”
– Mondhatná ugyanezt bátran a bantu kanász is.
Hosszu családfáddal, Bikfey, mért dicsekedsz?
 

Az abszolut költő

Halld! A kabóca-rovar konokul rererézik az ágon,
érdes hangja hegyet-völgyet ekhózva betölt;
egyetlen raggá tömörítve az emberi nyelvet:
legjobb költőnk lesz, tíz-húsz év se telik.
Csendben, okulva figyeld: ez az abszolut antipoézis!
Iskolapéldául kell-e különb, Adolár?
 

Egy álljfeljancsira

Hajdan a jonhodból felváltva Szvatopluk üvöltött
s Hitler – most Decebál hádeszi hangja süvölt.
Elmondhatjuk-e hát, ha elvisz végre az ördög:
– Béke veled s légyen könnyű tenéked a föld?
 

Egy buzgó fullajtárra

Bármi kemény-ülepű fullajtár volt az ebadta,
túlhuppant a lovon, s íme, kitörte nyakát.
 

Notórius vízszennyezőre

Hát nincs menekvés? E keresztet
örökségképpen hordozod?
Ahol apád lovat feresztett,
te szutykos autódat mosod.
Vízbélieknek csemegéjük
volt az aranyzab-ürülék.
De mit bocsátasz Te közéjük?
Mérgektől habzó sűrü lét!
 

Egy mikro-Napóleonra

Órjást tisztel a nép folyvást rettegve, Tebenned,
 
Színlelt hódolatot hasrafeküdve fogad.
Emberi tartását, jobb hajlamait kiöletted –
 
Biztositottad-e így, Törpe, utókorodat?

 

 

 

Hódolat egy szál írisz előtt

Így virult, mesélték, születésem
kora-nyárba nyíló hajnalán:
bársony oltár sárga-selymü mélyben!
Ahányszor elétérdelve nézem,
kilép onnan fiatal anyám.
 

1976

 

 

 

A megszolgált Örökkévalóság

Álmodozás egy könyvtárról
…A szép aranybibor könyvtárszobában,
hová én nem tehetném földi lábam,
a szellem ép és szolgálatra kész:
 
Legszebb formája ez a létezésnek!
Egy oszlopon egymással szembe néznek
porfir Platón és márvány Szokratész…
 
Itt él apám – vagy inkább álmodom csak,
nem tudva elfogadni síri roncsnak,
deszkái közt, sziklányi kő alatt.
 
Mert nem lehet, hogy a tudás, a szellem
porrá legyen, hamuhodnia kelljen,
s belőle egy szikrányi sem marad!
 
Ezért hímezgetem tovább e tékát,
Mátyás és Bethlen Gábor hagyatékát,
tudván: hiánya köz magyar hiány –
 
és szánom ronthatatlan Pantheonnak,
Hungárián túlfénylő égi honnak,
mit fel nem dúl labanchad vagy pogány.
 
A könyvek is, prédái volt tüzeknek,
e polcokon mind-mind újjászületnek,
és bennük ő finom kézzel kutat;
 
ezernyi év tudása halmozottan,
akár a Corvinában hajdan, ott van –
abból merít jövendő-álmokat.
 
A fényt föléjük égi ablak ontja:
nagy lelkekkel találkozik naponta,
Csokonai, Arany és Berzsenyi,
 
Ady, mint híres képén Raffaelnek,
egymásnak jártuk-keltükben felelnek –
köztük Petőfi s „apja”, Széchenyi.
 
S még annyian, nagy, zord csalatkozottak,
e szent, „erémi szálláson” lakoznak,
hová nem ér föl gúny és sérelem.
 
Szent csillagok! Sok, fénylő, tiszta homlok:
sugarazzák az Emberért a gondot,
s imájukat, hogy jobb világ legyen.

 

 

 

Emléktábla helyett

Baránszky-Jób Lászlónak

 
A Bölcs Irástudó húsz évig itt lakott.
De jöttek faltörőkos-gépek, dömperek,
s a házból nem maradt egyéb, csak törmelék.
Karthágó képe ez!… Szememből könny pereg.
– Mutass, hatalmas éj, egy álló csillagot,
melyről emlékjelét aláfüggesztenék!
 

1976

 

 

 

A már közelben…

A már közelben kajtató halálhoz
végtére is vághatnék jó pofát –
De ebben valami még akadályoz:
fogalmam sincs, hogyan éltek tovább.
 

1976

 

 

 

Fa alatt, felnézve

Harminc éves ifju órjás e nyárfa,
s alatta, ültetője, törpe vén vagyok.
A lombja közt egy raj fényes madárka:
az elfelejtett nevü csillagok.
 

1976

 

 

 

Horváth István fejfájára

Kire ficánkoló, részeg autós tiport,
nyugtasson a falud, szegény költő-Tiborc!
 

1977. január

 

 

 

Körgallér roskadt vállra

Álombeli találkozás Tamási Áronnal

Borongós szürkületben, omladékos ház végében, felszaggatott, gödrös helyen találtam. Nekem háttal, magában ült, csak felsőteste látszott, se pad, se szék alatta… Kietlen környezete, elhagyatottsága szívenfogott… S hirtelen, a feje fölül, a magasból, panaszos verses beszéd hallatszott, ilyenformán:

 
Állj meg, ember, állj meg,
csak egy percre állj meg!
A ház vége nyirkos,
ez a hideg gyilkos.
Állj meg, ember, állj meg,
csak egy percre állj meg!
Megfagy itt a lélek,
ahol üldögélek.
Szánj meg, ember, szánj meg,
és tűzzel kínálj meg!
De ne csak gyufával:
kőből ütött lánggal,
lángoló csóvával!
Hadd jusson belőle
szemre, szemfedőre,
s úgy szálljak az égbe,
mint a csillagok, égve!
 

Sírás környékezett. Mögéje léptem, s roskadt, előreesett vállára puha, prémes körgallért borítottam – nem tudom, honnan s hogyan került a kezembe… Feje közelségétől, válla érintésétől olyan erős borzongás járt át, hogy mielőtt megszólalhattam volna, felriadtam. Történt 1970 májusában.

 

1977

 

 

 

Langyos esőben

Két napja esik már,
szakad szakadatlan;
rosszkedvre hangol.
Szobába szorítva
magamra maradtam.
Hol van ilyenkor
hajdaniakra,
árny-alakokra
révedező,
szépszavu édesanyám?
A langyos eső
elandalitotta;
ablakait kinyitotta,
a kertbe merengett:
háromnaposra,
zivatarosra
mennyi becéző
jelzőt talált!
S nyugtatni tudta
helyét sehogy se lelő,
kalandra éhes,
izgága fiát:
– Nem büntetés ez,
se nem szobafogság!
Zsémbelni bolondság…
A földnek áldás,
emlék-muzsikálás
a langyos eső…

Visegrád, 1977. június

 

 

 

„Önmegvalósítás”

Ifjúkori tiltakozásaim,
öregkori belenyugvásaim,
öregkori tiltakozásaim,
ifjúkori belenyugvásaim,
szorítókból szökéseim,
tőrökből kitöréseim –
de oly messzire lehetett-e,
hogy ne markoljanak szivembe
a bennszorultak jajgatásai?…
 

1977

 

 

 

Kert, kegyelmi pillanat

M.-B. B. könyvébe

 
Se autódurrogás, se repülőmotor:
Ezt a ritka csodát az Isten is csodálja.
Hát még milyen csoda e csendben, amikor
Szellőtől zendül a diófa orgonája!
 

1977

 

 

 

Végeltérítés

A Földgolyót, Uram,
rablók eltérítették!
Vakon hová zuhan?
Rémült négymilliárd túsz
zord isteneihez –
Uram, Uram! – kiáltoz,
Tehozzád, ó, Uram!
– Vagy már a menny üres rég?
 

1977. október

 

 

 

Önaltató, II

El nem illó almaszagban
alszom néma kamra-zugban,
hol halomnyi lom, kacat van…
Rég nem konduló harangnak,
durúzsoló dajka-dalnak
hangszekrénye már a barlang.
Nem kell még a föld nyugalma,
vígan éldegélek alva:
álmom édes, mint az alma.

 

 

 

Ház-siralom

Csupa-könny két szemem rom-utcasorra bámul,
közbül a kapualj fogatlan szájüreg…
Zöld gumikesztyü-kéz mázolta rám kajánul
pogány itéletét: Lebontandó, öreg.
Holnap lesz az a nap. Megfellebbezhetetlen.
Lakóim merre, hol? Nem szánják sorsomat?
Pedig háborúkat, földrengést kihevertem,
s mentettem, bujtattam mindig mindnyájukat!
Még élhetnék soká – akár százötven évig,
s visszajöhetne mind, ki egyszer itt lakott!
De nem hallják jajom, életük vígan élik.
Magamat sírató siralom-ház vagyok…
Csak egyszer nyomja le a kisfiú kilincsem,
kinek most érte fel először a keze!
Álljon egy lány elém, hogy végső búcsut intsen,
s arcát szorítsa az ablakra könnyesen!
Egy ember jönne el, vagy surranó kisértet,
simogatná a szentkép foltját a falon,
vagy nászágya helyén hajtana sírva térdet:
tudnám, hogy életem mégsem volt hasztalan –
De senki! Senki!… Az a bujdosó galambpár,
mely a padlás zugán minap fészket rakott,
minden lakóm; felük fölött dróton hagyott
pókhálós lámpa mint halálharang kalimpál…
Holnap!… Udvaromon gépszörnyek hada hancúz.
Utolsó szó jogán kinek beszéltem ezt?
A földbe süllyedek, mint ócska sírkereszt,
s helyemből égre nő a vasbeton galambdúc.

1977–1978

 

 

 

Ágh Istvánnak

Bátyja halálára
Tűnődöm keserűn e vak sors-csapáson,
elkésve is nehéz részvét-szólalásom,
tele még a lelkem a friss döbbenettel:
Halál-hóhér BENNE óriást veszejtett el!
 

1978. február

 

 

 

Egy papírbolt albumába

A papír egyre jobb,
simább és fényesebb –
írni rá valahogy
csak mind keservesebb.
 

1978

 

 

 

Az utolsó szál liliomhoz

Győri Jánosnak

 
Jaj, drága szentem, honnan illatod?
Ember-gyalázta hegyre-völgyre
oly pazarul ontod,
hogy elhiszem, kinyilatkoztatás:
Még szűz a Föld, műhelye lent
romlatlan tisztaság;
a pusztulás után is élni fog
s tovább kereng…
A Nap ragyog majd – és csodálkozik:
üszkös, leperzselt dombtetőn,
halott muhar, kőtörmelék alól
magasra nyílsz és lengsz fehéren,
legasszonyibb a virágok között,
a Mindenségnek magadkelletőn.
De égen-földön se madár, se méh
ringatózni rajtad, szürcsölni mézed.
Árválsz világunk pusztatemplomában,
magad oltára, istensége is –
És nincs egy emberi lélek,
aki elédboruljon.

1978. július

 

 

 

Az Elkárhozás változata

Amikor írtam, Kondor Béla fantáziája is ihletett… Vajha illusztrálhatná!

 
FAUST
toprongyos, vak aggastyán. Ül a templomlépcsőn.
A kaput belülről, éppen zárják.
…Nekem, ki oly sokáig ifju voltam,
megérni, hogy végképp öreg vagyok!…
Irtóztató!… Penészes kriptaboltban
csontok között porladni volna jobb!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Csodás volt a világ, élveztem víg bazárul,
de pántos kapuja már csikorogva zárul.
Jövőtlen tengek itt, az újból kivetetten,
semmi sem érdekel, tudásom elfeledtem.
Csak egy kérdés gyötör, zaklat, hogy szinte fölvet:
felelj, Uram, a szörny Idő mikor s miből lett?
MEPHISTO
megjelenik Faust feje fölött az óriási rozetta
keretében, az Úr hangján szól.
Az Idő én vagyok!… Én voltam akkor is már,
mikor nem volt Idő. – Azt hitted, Te vagy Én?
Elémbe vágtál fél-sikertől vaksi-pislán
vér és velő maradt küzdelmed színterén.
Tudásod átka most fejedre visszahárult:
pokol-gépesített tökéletes világod
aláaknázva rég
minden égtáj felől!
Húsz év vagy tíz se még,
s mint szappanbuborék,
szétpukkan!
FAUST
feltápászkodik, rémülten bámul a magasba.
Nincs remény?… s ha Téged is megöl?!
MEPHISTO
Az Univerzum él – s örökkön élek én!

1978

 

 

 

Hajótöröttek, egykor és most

A sarkcsillag volt fénylő szalmaszáluk,
deszkájuk annak fonalán haladt…
– De mennyivel van jobb dolguk azoknak,
s bizakodóbbak lehetnek-e náluk,
akik ma rozzant bárkán hánytorognak
összkomfortos műcsillagok alatt?…

 

 

 

Dunántúl, vonatról

– Egy pásztort látnék, egy gulyát,
bár egy tucatnyi lomha birkát!
– Nem szólnak már a furulyák,
és a mezők: íratlan irkák.
 

1978. október

 

 

 

Styria – vonatablakból

Borostyánkő sziklák alatt
szúnyognyi életem repül.
Én elmegyek, a táj marad –
s mégis, mint szúnyogot viszem
agyamba zárva, legbelül.
 

1978. október

 

 

 

Borostyánkő

Grácban, a múzeum ablakából

 
Óriás borostyánkő a szikla,
cserjéken, fákon vöröslő barna, aranyló sárga levelek.
 
Mint lepke, szúnyog vagy bogárka –
 
mozdulatlan apró emberek.
Fakul a száz szín, múlttá hull a jelen…
Ők, a borostyánkőbe zártak
a meg-megújuló örök reménytelenség,
emberbogárkák, furcsa lepkék,
majd együtt porlanak velem.

1978. október 29.

 

 

 

Grác óratornya alatt

Szakadatlan óraütések
Hajszolják az Idő-gebét.
Száguld vadul, ahogy soha még:
– Mi lehet az, miről lekések?
Időt őrlő rossz földi órák!
Más időt várok… Mennybelit?
Hátha az Örökkévalóság
is épp ilyen gyorsan telik?

Grác, 1978. november

 

 

 

Kormos Yoricktól kérdezem

Már másfél éve, hogy „előre mentél” –
de meg tudnád-e súgni, hogy hova?
Vagy más sincs, mint a szürke, végtelen tér,
a nagy univerzális Mostoha?
Árván maradt szeretteidtől – ottan –
bár egy-egy könnycsepp sóhajtás elér?
Vagy fennakad sírod füvén, fagyottan,
s ragyog remegve – egy-egy szemcse dér?
S ha sírhalmod felett suhogva szállal
a második tavasz vad zápora:
reád talál a Szigetköz porával
egy lányanyának szélbeszórt porra?…
Igaz, bohócruhába bújt vagányok
sulymot eléd többé nem hintenek;
de elviseled-é örök magányod,
reádfagyott halotti ingedet?
Vagy pislog-e csak egy reménysugár a
lelkedre, hogy lészen feltámadás,
s az angyalok rivalgó kürtszavára
egy új Krisztus-Hamlet napfényre ás – ?

1979. február

 

 

 

Ovidius álma

Tyrannicidium
MÉGCSAKEGYORSZÁGÉ DE VÉLIVILÁGURAHOLNAP
rámszólt: szürke nevem mellé új versfüzetemre
fel kell írnom az ő dicsteli hosszu nevét.
– Azt már nem! – köptem ördögi sanda szemébe
s átdöftem tollal szőrboritotta szivét.

 

 

 

Jégzajlás

Ahogy vonulnak végtelen csapatban,
hol összeáll egy-kettő, hol leválik;
hallgatni kell a rakpartról sokáig:
a mondanivaló kifogyhatatlan!
Szánván bajukra gyógyírnak s vigasznak,
szavuk öröknek vélik és igaznak.
Mind költők! Hangjuk visszhangzik a MÁBAN,
és elnémul az Idő folyamában.

1979

 

 

 

Zajártalom

Megőrjít ez a napi párszáz-
ezernyi non-stop decibel…
Csak a furgon ne volna lármás,
mely az Intézetbe cipel.

 

 

 

A Földgolyó:

Az ember óriás Vernichtungslagere
 

1979. május

 

 

 

Egy régi fényképre

Alapállás?
Az enyedi Sétatér-végen
esztendős, szőke kislegény:
fejem nagy barna lány ölében,
kezem első kutyám fején.
 

Budán, 1979. május 31-én

 

 

 

Hol volt? – I

Álom
Ország-almája bal kezemben,
künt lábnyomok a hóbefútt uton –
Csodavárón az éji csendben
császár valék! Hol, nem tudom.
De az a nő feledhetetlen.

1979. július 5.

 

 

 

Hol volt? – II

Álom
Ország-almája bal kezemben,
künt lábnyomok a hóbafúlt uton –
Csodavárón az éji csendben
császár valék! Hol, nem tudom.
Azt a nőt is jobb elfelednem.

1979. július

 

 

 

Migrén

Mint hurcolt láda, melyben porcelán
s üveg-szerviz dirib-darabra törve:
olyan belül a koponyám.
Dobhatják valami gödörbe.
 

1979. július

 

 

 

Friss hant felett

Bibó Istvánék sírjánál
Boriska, Pista! Ti ott lent, ilyen hamar?
Máris több tonna sárgaföld takar;
s a kettős kopjafa, mikor megállt fölötte,
az én szivemet is majdhogynem átütötte.
 

1979

 

 

 

A végeken

Az ember itt csodás aranyló napot őröl,
de nem marad belőle más, mint szürke por –
s talán e vers az árva temetőről.
Itt-ott a gazból egy-két kő kibukkan,
s magyar nevek – de künt nem látni már sehol;
csak idegen szót hallhatnak felülről
a néma csontok is beomlott padmalyukban.
 

1979

 

 

 

Messze földről, üresen érkezett póstai levelezőlapra

„Könnyé vált szavaim, le sem írt vad búcsuigéim
felhők reptetik el s ejtik alá Budapestre.
Gondolj rám, aki rád gondolt a halál meredélyin
s címedet és nevedet rárótta e lapra egy este.
Nem mondhattam el azt, ami legjobban gyötör itt bent:
– rád sem lel e levél, ha téved a póstagalamb! –
Nincsen igazság, nincs! Régóta nem értem az Istent:
tíz-húsz év, s Erdély, jaj, csupa néma harang!”
 

1979

 

 

 

Kontergan torz verscsecsemők…

Kontergan torz verscsecsemők,
elboríttok, látva látom,
minden berket, mezőt!
Úgy szaporodtok e világon,
mint kik boldog szeretők
jóvoltából szottyantatok.
Vagy tudjátok:
a kor, mely szült, jobbat nem érdemel:
csámpásnak hat líránk veletek
csúszva-mászva
az ocsmány, szörny világvége elébe.

 

 

 

Magányos kapu az erdőn

Aki e korhatag
gerenda-alkotmány alatt
megáll vagy áthalad:
küszöbén túl is azt láthatja csak,
ami háta mögött maradt.
Sem lakatja, sem kilincse,
még egy rácsa, léce sincsen,
nem is kapu, kapuváz csak,
s léptünknek mégis határt szab.
Így járunk akkor is, ha majd
lábunk nem éri a talajt,
vadnyomokon vagy harmatos
hullott levelen nem tapos,
és a lélek, bejutván valahogy
valahova, fáradtan lerogy?
Ha menny: minden a régiben marad –
de ha pokol: ennél is cudarabb?

1979

 

 

 

Kedvetlen őszutó

Rőt-barna, roppant, lombhalom-sír,
keresztjén árva vadgalamb sír.
A láthatatlan, égbenyúlt Világfa
hullatja könnyét millió fiára.

1980

 

 

 

Szervusztok, csillagok

Szervusztok, csillagok!
Csodálkoztok, hogy ily borzongva nézlek?
Gondolhatjátok, mire gondolok:
nélkületek a föld nagyon nehéz lesz.
 

1981. május

 

 

 

A rosszabb változat

Éjjel a kezemet félek kinyújtani:
a sötétből nehogy megfogja valami –
vagy Valaki! – És ez a rosszabb változat:
Annak hideg keze vissza senkit sem ad.
 

Visegrád, 1981. augusztus 6-án, éjjel

 

 

 

Muzsika nélkül és hanyatt…

Muzsika nélkül és hanyatt –
hogy lesz, hogy lesz a föld alatt?
Hol női test nincs egy falat –
meddig birom a föld alatt?
Nem látni unokáimat:
mily büntetés a föld alatt!
Sosem fogni többé halat?
Hisz nincs a föld alatt patak.
De beatzene, magnó-zakat –
tank, aszfaltfúró sem akad!
Mily könnyű lesz a föld alatt!

1981. szeptember 9.

 

 

 

Lupus aquincumi költő verseiből, II

 

Thermalpatriotismus

(Az aquincumi fürdő oromfalára)
Itt úsztam! Vándor, vidd hírül a rómaiaknak:
Emmellett valahány thermájuk pocsolya.
 

N. N. béljós epitáfiuma

Híres igazlátó, vátesz volt! Mit teheneknek
szottyantásaiból jósolt: hajszálra bevált.
Ám hamar ellustult: a saját széklete lett az
ihlet nyersanyaga s ő maga csalfa, hazug…
Roskadt sírja körül álmos tehenek legelésznek,
s ifju tudós béljós gyűjti be friss ganajuk.
 

Sírfelirat

Pásztorlányka! Miért hagytál itt? Nézz fel a mélyből:
vén kecskéd egyedül, sírva legel sirodon.
 

1968

 

Admonitio

Kik nőstényeteket állvást faljátok az utcán,
sejtitek-é, bunkók, titkos idill örömét?
Nyíltszini bátorság száll majd ott inatokba,
s át nem juttok a menny földi, szoros kapuján.
 

A Pegazusról

Szőrén is lovagolhatod. Ámde ha rajta nyeregben
s biztosan ülsz: hamarabb léssz az Olymp magasán.
 

1981. október

 

 

 

Kimondhatatlan

 

I

Az éjben már édes-keserű hold-szag,
s a tücsökhang egy oktávval leszállt;
a nyáron annyi sírást tékozoltak!
A Nagy Panaszt kimondták legalább?
A gyászos ősz suhogó fátyla megjött:
tücsök-búval bélelve bánatom,
csak sóhajtozom itt értük, helyettük –
mert képtelenség AZT kimondanom.

1933

 

II

Valami emlék jön, de honnan? Tódul, eláraszt, lerohan.
Ámulva várom, szívdobogva, s belemerülnék boldogan.
E földi lét nem földi titka mindjárt tudni fogom, mi volt,
és jelenemből kiszakítva, szürcsölhetem, akár a bort!
– De illan, mielőtt elérne. Pedig nem álom volt. Dehát
mi? S tegnap? Ezer éve?… Talán nem is én éltem át.
 

1981. október

 

 

 

Gyertyaláng

Egyetlen égő gyertyaszál,
s szobám így 100 év óta áll!
– Ha elfuvintom, hirtelen
belép saját kísértetem…
 

1981. december

 

 

 

Egész világ…

Egész világ körülöttem forog!
Néhány nap óta én vagyok a tengely…
Valószínű, hogy megbolondulok –
Csak tudnám, hogy oázis lesz a menhely!
 

1982. február 11.

 

 

 

Függelék

Zsengék
Alkalmi versek
Rögtönzések
Versvázlatok
Változatok

 

 

 

 

Esti hangulat

Fészek van a jegenyén,
Varjú ül a tetején,
És nem tudja, mit csinál.
Lent egy vén ember kapál.
Szájába van a pipája,
Üres már a tarisznyája,
Nincsen már csak hagyma benne,
Szeretné, ha haza menne.*

Enyed, 1923-1924

 

 

 

Villamossal a hídon

A villamos a zengő hídon át
kacagva fut. A hátsó perronon
eső és szél csap. Az ajtót fogom
s csak bámulom az áradó Dunát.
Meleg a szél! esőt s illúziót csap,
lelkem repül, szemem most már bezárva:
a villamos viharcibálta bárka,
hullámfutó, síróbordáju csónak…
Breton vagyok; Yves a keresztnevem,
napvert matróz-orcám a szélbe tartom –
Valahol lenn, az újzélandi parton
pálmák között kószál a kedvesem.

1930

 

 

 

Majd nekem is lesz elmúlt ifjuságom…

Majd nekem is lesz elmúlt ifjuságom
s éjente várom: jönne bár egy álom
és hozna vissza szép emlékeket.
Elszáll az élet, meghal jó anyád,
elhagy barátod és a kis család,
mely őt nevelte, rendre sírba száll.
Oh, Istenem, én vajon meddig élek,
s ha meghalok, hát merre száll a lélek
a testből, amely addig őre volt?

1930 őszén

 

 

 

Nyárvégi éjszaka

Foszló tornyokat épít a sötét,
dombunkra koromlavinák omolnak
és senkise lelné meg őket holnap…
Öröklét-illatú az éjjel.
Nyögdécsel és asztmásan szuszog a
kivájt, bogos borízüalmafa
ezer megrágott levél-tüdejével
s a ringlófa riszálja köntösét,
mint Claude királyné, kiről elnevezték.
A hiuban mászkálhat valami,
gyanúsan pattog a padlóereszték:
csontos lépések, tisztán hallani.
Már nem vagyok gyerek és mégis félek,
ha jönnek, jönnek az ilyen
éjfélkörüli kísértet-lépések.
Hiába érzem, hogy már haldokol
minden, amit idáig félve hittem,
hogy szellemjárás, menyország, pokol,
minden csak dajkamese volt!
Lezúdulással fenyeget
s durcásan néz rám a fekete bolt,
de meg se rezzen,
ha egy csillag, melyet már eleget
rémítgetett az öröklét unalma,
rebben,
az űrbe ugrik, sustorog s kilobban.
– Igaza van –
gondolja az érett borízüalma
s mellém a kerti padra dobban…

1930 (?)

 

 

 

Álmodjon néha rólam

Emlékkönyvbe
Én nem tudom:
Megmarad-e
Kicsiny dalom
A Linda jó szivében?
Áldott legyen
Az élete,
És csendesen,
Mint halk zene,
Kisérje ez a dallam.
Őrizze meg
Emlékemet
S ha szendereg,
Álmodjon néha rólam.

1930–1931

 

 

 

Emlékszem, álmom oly csodálatos volt…

Emlékszem, álmom oly csodálatos volt,
Volt benne kripta s hóbefútta vár.
A nagy kövek közt holt füvecske lengett
És messze volt a rút való határ.
Egy hang kizendült: hívott rejtelemmel.
Ez indít el. Vezér a régi út.
Sietve lépdelek, nehogy lekéssem
a földöntúli, bűvös randevút.
Ki volt, mi volt e randevúzó szónok?
Mért szólított? mi célja van velem?
Halott leány vagy cselvető Mephisto?
Mindegy: megyek, talán elérkezem.
Futok. Futok, loholva, botladozva,
Talán már vár a kósza régi lány.
Fejem csak ring, amíg a láb kilendül,
Fel-felcsapom, mint vásott bonviván.
Tán helyt vagyok! Itt áll egy góti kripta,
Körötte kőfal, repkény, ősi vár.
Rothasztó csend van, mint egy sírgödörben,
És minden, minden oly való, sivár.
Riadt szemem a sok papírra bámul,
Letördelt ágak, tűzhely, csúf piszok –
De álmom nem volt ily komisz, szegényes!
Megértek mindent! Nincs már szűz titok!
Ó, én nem ezt, mást, tündérit kerestem,
Álmomban, haj, a Grálba vitt az út.
Hiába minden! Ingyen őgyelegtem.
Meg nem találtam azt a randevút!

1931

 

 

 

Régi utca holdsütésben

Jelige: Hamlet királyfi*

 
Romváros ócska, bédült házikói,
mint dédanyák, görnyedten alszanak
és néznek rám nagy pincelyuk-szemekkel:
Mit kószál köztünk egy diák-alak?
Romváros régi, nagyszemű lakói
úgy élnek itten, mint bandarlogok:
engem, kis Mauglit, fogtak, elraboltak,
s most lelkemmel szelíd foglyuk vagyok.
Kopott kémények tátongnak az égnek,
torkukba néz a doktor úr, a hold.
A háztetőkön görbehátu macskák
suhannak, mint sötét halálherold.
Én is kitátom torkomat a holdnak:
e vén professzor tán megorvosol,
mert itt közel, talán benn rossz szivemben,
szellem zokog, vonaglik és dobol.
Sötét sarokban egy kapu kitárul,
a lámpafény az utcakőre dől.
Egy árnyalak a fényszőnyegre libben,
aztán kilibben s leng a hegyre föl…

1931

 

 

 

Lefekvés előtt

Megszoktam már, hogy néha-néha este
a kis fiókból, lefekvés előtt,
előszedem nagy, csorba fésümet,
hívságos gonddal megfésülködöm
s elrendezem hajam hullámait…
Hugocskám ingerkedve kérdi meg:
– Mi az, te híres, csak nem bálba készülsz?
Vagy tán megkésett randevúra mégy?
Én csak mosolygok: ő nem érti még,
hogy éjszakámtól mily sokat remélek:
Így megfésülten szebb leszek talán,
így inkább jönnek majd reám az álmok,
virágos álmok, multam hőskorából
s a gyermekkorba messze visszavisznek.
S ott megtalálok egy kisgyermeket,
kis tejfogas, csöpp ártatlan magam,
bámulva Bösendorfer-zongoránál,
ahol anyám sötét, kontyos hajával,
gyors fiatalon futkosó kezekkel,
zöld Sang und Klang-ból halkan zongorázik
és jó apám kezét fejemre téve
magas tenorral németül dalol…

1931

 

 

 

Szent éjjel

Elült minden gitárszó, altató,
az éj s a csend szűzen fogantató.
Templom felett a szentlélek suhan,
most indul el, keresgél nyugtalan.
Egy zug szobában ócska lámpa ég,
csont-sárga fényt himbál egy lányra még.
Aztán sötét lesz, sejtelmes, komor:
ilyenkor kezd dalolni a nyomor.
Dalol zsolozsmás, ősi éneket,
csillagjel-várót – és rejtelmeket.
Kis istálló lesz száz nyomortanya
és minden asszony áldott szűzanya,
minden leányka alvó szűz-szobor –
mögöttük nő és dalol a nyomor.
S ha hirtelen most százszorosra nőne:
hajnalra Messiás születne meg belőle.

1931

 

 

 

Az én táltosom

Mogorván állasz, csontos vén magyar ló,
fel-felkapod nagy, dobbantó patád.
Görbül nyakad, mint hős királyi szobron,
de érzem tested istálló-szagát.
– Vajjon ki volt az ősapád?
Megrángatod rossz, pókos térdedet,
feszülten áll a gyeplőmarta hát.
Valamikor tán így indult csatába
az ősapámmal egyik ősapád.
– Most kínnal vívunk új csatát.
– Lám, búslakodsz most, lomha, jó öreg,
magadba gyűröd sorsod bánatát,
mindig mögötted a duhaj kocsis,
megpattogtatja csípős ostorát.
– Vajjon ki volt az ősapád?
– Szeretlek, vén ló, szánlak is nagyon.
Hogy könnyíthessem átkod nagy baját?
Itt egy cukorszem, szopd el, táltosom,
ne félj, nem méreg, jó szív adja át.
– Vajjon ki volt az ősapád?

1931

 

 

 

Ó, osztováta, osztováta…

Pámer Lászlónak

 
Az ég szelíd esője indul,
A cseppek selymes cérnaszálak,
Amint a lámpafénynél szállnak:
Így bűvösen rá-rászövődnek
Sok hervadt, téli hársfaágra
S a lelkem sző, mint osztováta;
Már nemsokára kész az ábra:
Köd nyak körül valencé csipke,
Ilyet csak régiek viseltek,
Most már bolyongó, foszfor lelkek.
Rajtuk csüng még a foszló csipke,
Ráhull kiszáradt melleikre
És soknak sárga csont-nyakára…
– Ó, osztováta, osztováta!
– – – – – – – – – – – – – – – – –
Most hirtelen nagy, furcsa szél jő,
A hímzőráma-fák vadulnak
És a valencék mind lehullnak.
Arcomba vág a kriptaszellő
S nagyot köszöntök én a multnak…
Ó, osztováta – osztováta…
*
 

Kedves testvérem, így van ez nálam mindig. Ahányszor osztovátám szőni kezd, mindig a múltba sződögél vissza. Leülnek melléje régi, elfelejtett lányok és szőni kezdenek… És ahogy közeledünk a vég felé, úgy több és több lesz a régi, elfelejtett szövő leány, s a végén már nem lesz helyük az osztováta mellett.

És akkor, valamilyen éjszakán az osztováta

összeporlik. A lányok nagyot sikoltanak és

szétszaladnak. Visszafutnak kriptaboltaikba…

1931-ben, mártzius másodikán

Jékely Zoltán

(Enyedi Lóránt)

 

 

 

A Holnapnak bútsúzóihoz szólván egy-két atjai tanátssal

Az jó Kazinczy módjára
Ímé itt az idő, hogy messze el kell mennetek innen,
két jó s kedves ecsém, könny a szemem sugarán.
A delizsánc vár rátok s az ucctza porában
táncolnak lovai, mint dobogó hadimén.
Várnak titeket, mint mondám: el kell mennetek innen,
itt hagyván e lakot s minden házanepét.
Kérdem: okultatok-é e város margatagában
s bölcsségtől telitett elmei tarsolyotok?
Vagy netalán meddőn s hjába esett utazástok,
drága tapasztalatok s nagyszerü munka nekül.
Mert lám, amidőn még zsenge és iffju az ember,
az igaz esvényrűl ah le gyakorta kerül,
s mint a vadon farban sebesült anyaborza,
ténferegvén tekereg régi csapása körül.
Megleli végre, avégett, hogy vessze újra meg újra,
ím hát véssétek jól eszetekbe e képet
s e borzos példázat andalgvást járjon elől.
Járjatok máskor a Soli Deo Gloriába
nagy okulásvággyal és szorgalmatosan.
Mert e derék szerzet mennyei szép kebelében
mindenütt jelen ül Isten és Krisztus Urunk.
Nemcsak a Csudri kománk szélvert rossz köpenyében,
ámde a Kiss Sándor tarjatagos fejebúbján.
 

1931

 

 

 

Képek a gyümölcsöshegyről

Színes térkép az ég: fekete felhők
bolond kontinensesdit játszanak;
a Szamoson bizseregnek a sellők,
amint a kép a tükrön átszalad.
Innét a víz tekergőző szalag,
ott hattyúnyak, túl meg leander forma
– mintha egy órjás csiga mászta volna
valamikor a Kyklopsok alatt –

1931 nyarán

 

 

 

Pár sárga csont…

Töredék
Pár sárga csont, tört ujjperec, lapocka,
mart épületkövek, sok csorba kocka
s egy vasdarab, amin veresre nőtt
a rozsda – ez a buja sírpalánta.
Lent boltívek, feldúlt erőd palánkja.

1931–1932 (Amikor az Erzsébet-híd pesti hídfője körül a római sírokat találták.)

 

 

 

Őszi este a körúton

A sápadt lomb helyén ül még a fán,
de hol vannak a kávéház-terrászok?
sikos az aszfalt: ködesőtől ázott
s a sarkon didereg az utcalány…
A reklámoknak oly bágyadt a fénye,
mint fattyúholdnak, gyűrüs udvaruk van;
amely kiült a bérház tetejére
halálos kedvvel gyúlad és kilobban.
Nemrég tejútos, nyári éjszakákon
a Mars-lakókkal váltott jelt titokban;
vészjele most kolontos ákom-bákom,
hamar megfúl a zajló ködburokban.
*
Vasrúdjáról csábítgatón nevet rám
egy itthagyott olasz-fagylaltos reklám;
pedig tudhatná, hogy most már hiába:
gazdája hazament Itáliába…

1932

 

 

 

Leszállt rám az idegen éjjel…

Töredék
Leszállt rám az idegen éjjel,
nézem, nézem otthoni csillagom,
úgy, mint ezelőtt jó tiz évvel
a régi kőpadon.
S eszembe jut: ott, ott keletre,
most is ott ül egypár gyerek.

 

 

 

Szeretném, hogyha, mint egy drága képen…

Szeretném, hogyha, mint egy drága képen,
az arcom mindig húszéves lehetne.
Barátaim, nem fogtok látni vénen,
évek súlyától görnyedten s remegve.
Megmaradok a kedves, halk gyereknek,
kinek olykor bolondos volt a kedve;
a gyöngéd kisfiúnak, kit szeretnek,
ki sóhajt küldött csillagos egekbe
s kit eszmékben Artur s Frigyes vezettek,
de forradalmi könyvét földre tette,
hogy gödröt ásson egy holt fecskepárnak
s fűszálat tépett szánva és szeretve
egy hátán vergődő szegény bogárnak.

1933 (?)

 

 

 

Apró képek, II

 

I

Napfoltozott gyep, rajta két gyerek
s egy asszony, kit életben sose láttam;
fű bársonyán kutyájuk hempereg,
ez a kolontos negyedik családtag.
 

II

Bábakalácsos roppant hegyi réten
gyerekkori szöszlabdácskám gurul;
a nagy zúgó előtt már el nem érem,
belebucskázik szegény botorul.
 

III

Sárga templomtér sarka, mély sikátor.
Itt született valahol nagymama.
(Sokat mesélt szülötte városáról,
de még képen sem láthattam soha.)
S egy kútudvar, púpos ház, pincegádor,
melynek vad repkény hintázik falán –
itt kapta első csókját ükapámtól
s kinyitotta száját az ükanyám.
 

1933

 

 

 

Jön a homály

Eltűnt a nagy naplámpa már,
a szemeid s a világ egyre kékebb.
Messzi barlangokból jön a homály,
kisurrannak a denevérek
s megszállják ezt a lankadó vidéket…
 

1933

 

 

 

Egy kis csömör

Még egy-két év s jelenésemnek vége.
Zuhannak a fekete függönyök;
robbanthatatlan kárpitjuk mögött
új képre vár az élet közönsége:
bámész horda, mit féltem s nem becsültem.
Boldogan állok a Semmi elébe,
tudom, kutya se néz rám majd az Űrben.

1933

 

 

 

A tó

Alszik a tó kristály vize
s lám, mélye kusza színeit
tükrözi a szemed írisze.
Lenn kéklő alga-fátyolok
ringnak a vaskos kákaszáron
s jól elbujtatják a homok
kürthátu csigaszerelmeseit,
ringván a vaskos kákaszáron.
Mellettük skorpió leselkedik
s fantomok: éhes vérszípók
lesnek reájuk gomolyogva.
Míg fenn a tükrön korcsolyáz a pók
s a csillogó kis csíbor ropja-ropja,
tükör-táncát ezerszer megbogozza.
A mart felett féllábon állva, szemlét
tart rétjein egy méla szürkegém.
Valami moccan a tó fenekén,
összekocódnak fenn a békalencsék
s a kék,
fontoskodó kis buborék
felszínre sompolyog, mint lappangó kisgyermek-emlék.

1933

 

 

 

Esti sóhajtás

Ezt az estét csókolni kellene!
haját arcomba csapják már a szellők
s erembe tör erdő-lehellete:
csókolni kellene száját s a mellét.
Ma téged is csókolni kellene,
a létet csókolnám benned s az estét
(Pia, királynőm, kellek-e?)
Ma érted az üveghegyekre mennék.
Együtt várnánk a hajnalhasadást
s lángos fenyő-fáklyák alatt
kikacagnánk a szürke elmulást,
mikor kiűzi völgyünkből a nap.

1934

 

 

 

Homokban

Az arcod illatos piros batul,
mint második Nap süti az enyémet,
fekszünk a parton mozdulatlanul,
égkék szemed égkék hullámba réved.
 

1934(?)

 

 

 

Múzeumkert

Töredék
Milyen sok künn a nap s az árnyék,
de hangosak a gyermekek!
Az ég felettük haloványkék,
s a fákról friss eső csepeg.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De éjjel,
mikor senki sem járhat itt,
az őr gondosan elseperte
a gyermekek lábnyomait.
 

1934–1935(?)

 

 

 

Ott túl a hegy fehérlő oldalán…

Ott túl a hegy fehérlő oldalán
hódomb alatt alszik nagymama.
Szegénynek hogy fázhatik lila lába,
hideg lehet ágyának oldala.
Többé hozzánk nem jöhet ő haza,
meleg kályhát s engem meg nem ölelhet.
Forró teát sem ihatik soha,
csak süpped az időbe, egyre lejjebb.

1934–1935

 

 

 

Csak ez a pillanat…

Csak ez a pillanat ne volna az utolsó!
Most érzem nagy hatalmadat, Halál.
Búcsú-doroncstól döndül a koporsó,
s egy kéz fölötte reszketőn megáll.
 

1934–1935(?)

 

 

 

A tetszhalott

Mi lesz, ha ott felébredek??
Lám, nincs cipő a lábamon.
Szemem felett selyem zizeg.
Nincs irgalom, nincs irgalom.
Szakadj szét, fekete fedél,
repedj ketté, iszonyu föld!
Felettem künn illan a szél,
a sírokon leng télizöld.
Repedj, roppanj világnyi súly,
oszolj, üvöltő vaksötét!
Felettem rét szellője fúj
s rengnek a gesztenyék.
Torkomból már a vér szakad,
a fedelet fővel verem.
Szétrongyolt, lucskos húsdarab
alattam mindkét tenyerem.
Átfordulok most és hason
fekszem, aztán hanyatt megint.
Saját fogaim harapom,
hogy tompítsam a szörnyü kínt.
És hánykolódom, csapkodok,
hörgök, üvöltök, mint tülök.
Aztán csak az agyam forog,
mikor végképp megőrülök.
És attól kezdve danolok,
halkan, magamnak, boldogan;
felettem kék ég, fasorok,
talpam alatt ösvény suhan.
S zengek, mint elsülyedt hajó,
melyen kisértet énekel:
magamnak szóló altató,
mit felfog már a szem-lepel.
És egyszercsak megéhezem;
hiába nézek szerteszét:
szopogatva mind megeszem
lassan az ujjaim begyét.
Holnap milyen lesz az idő? –
kérdem s elalszom egyszerűn.
Szakállam kétszeresre nő
s olyan lesz arcom, mint a sűn.

1935

 

 

 

Hajnali Konfirmáció

Nagy hegygerincek erdeje felébred,
kék égbolt előtt csak állanak
a karcsú fák s nem is tudják, de szépek,
amint a mélyből rájuk tűz a Nap.
Szegény agyam, ma üresen maradt,
megcsaltam őt e görbe éjszakával –
most hullanak rá gyöngyház sugarak
s a szoba kongó, búgó zokogást hall,
melyet visszhangzik a plafon s a padló:
elözvegyült ágyam sír testemér’,
mint elpusztult csiga után a kagyló,
amely belé már vissza sose tér.
És én is úgy kivánkozom utána,
mint ház után a házatlan csiga –
az utcát szörnyü patkók zaja rázza,
jön egy tucat kubikostaliga,
aztán jönnek a nagy tejeskocsik,
a köveken éktelenül zenélnek;
felébred, aki mélyen álmodik,
mintha fülébe ólmot öntenének.
De csend, mély csend van a Városmajorban,
csak az új templom szolgája seper
s virgonc rigók csivognak a bokorban,
melyben pityókos csavargó hever.
S jön egy édes széncinke, ugri-bugri,
s fentről fülembe cincog: Itt a reggel!
cinkékkel kellett volna elaludni,
nem baglyokkal és nem bőregerekkel.
Ó, milyen édes kicsifiu voltam!
Boglyas, szöszke fejemre szállt a cinke;
az a szegény, édes kisfiu hol van?
hol van rövidnadrágja, kicsi inge?
Én csak finom kaleidoszkóp vagyok,
fénnyel kristályosítom szörnyű s szép
emlékeim csillámló szemetét,
amit az a kisgyermek rámhagyott.
És éjjelenként őrült bálokon
csalódott nőkkel forgok körbe-körbe,
aztán megyek s könnyezve bámulom
sovány fejem egy toalett-tükörben.
Mert kell a megtört másnapos szerénység,
kell a megbánás kristályos patakja,
kell a megtisztító, savanyu mélység,
ahol könnyezhetem magamra hagyva.
Nyakatekert, vad önsanyargatás,
hedonizmus, aszkézissel vegyes,
többszöri meghalás, feltámadás:
imé, az életemnek rendje ez.

1935

 

 

 

Mi elmegyünk…

Mi elmegyünk, elkattogat bennünket
ez a szélvágó fekete vonat.
Tavacskák, fák, kutyák – de messze tűnnek,
s az a kis ház az ákácok alatt!
s a madarak, kik ághegyére ültek,
az éhező, ágszéli madarak,
énistenem, be messze, messze tűnnek!
S szegény vasúti őr is ittmarad.
 

Szigligetről jövet, 1935

 

 

 

Álmatlanság

Csendes a nagy ház, rég alszik anyám
s már régen alszanak testvéreim.
Csak én járok még ébren koponyám
hátrafutó, végesincs térein.
Mint ingó-bingó töklámpás világit
elém a bóbiskoló féltudat
és itt is, ott is úttalan utak
nyiladoznak talán egy más világig.
Fülem búg, mint üveghangú sziréna,
testem termébe zárva dallama,
konokul int: csak én vagyok, csak én a
zenésze s egyben a publikuma.
Én, én vagyok, ki eddig sose voltam,
új valaki test és lélek szerint,
én, ki eddig éntelenül loholtam
s éntelenül loholok majd megint –

 

 

 

„Van-e dió, fiú?”

Micsoda hang?! Szebben ki ébredett?
Mint megdobott tó színe, csobban
s gyűrűzik az emlékezet:
Sárgarigó rikkantott a lombban!
– Van-e dió, fiú? – így kérdezett,
s már-már mutattam zavaromban,
még félálomban, üres tenyerem,
s csak percek múlva s már ocsudtan
figyeltem oda jobban,
mit is rikolt a szemtelen:
– Huncut a bíró! –
És ebbe már belenyugodtam.

1935

 

 

 

Néha ugy érzem…

Néha ugy érzem, hogy Jékely Zoltán,
Jékely Zoltán nem is én vagyok:
Ő csak fortélyos szerkezet, amellyel
A jelent nézi egy halott.
 

1935

 

 

 

Éva

Töredék
Még emlékszem az ötpengősre, mely
először csillant tenyeredben, akkor,
midőn odavoltam az áldozattól,
mit értem hoztál, szerelem-kehely,
kifogyhatatlan adomány-halom –
 

1935

 

 

 

Karácsonyfa-díszítés

Akiknek egykor hárman díszítették,
mi, gyermekek, díszítjük már a fát:
cukrot kötöz s dudol anyánk,
miközben látogatják régi esték.
Mintha pengne, remeg a tüskeág,
mikor egy cukrot felakasztunk;
azt hiheti, hogy rá madárka szállt,
a macskánk, ki mind itt lebzsel alattunk.
Aki vigyázta gyermekálmaid,
az okos angyalkát a csúcsra tedd.
Emlékszel, egy éjjel hogy nevetett,
s nyakad köré kulcsolta karjait.
De már meghalt. Kíváncsiság, megölted,
a lelke elszállt, csak papír maradt.
Ravaszságod most fájhat, könyöröghet:
míg a világ, mindig papír marad.
A nagy üveggömböt illeszd középre,
ez volt mindig karácsonyfánk szive;
vörös-arany mélységibe nézz be:
tán gyermekkorod költözött ide.
S a többi cifraságot sorra mind,
a kéményseprőt s az aranydiókat,
rakosgasd fel régi törvény szerint,
melynek betűit a véredbe róttad.
A forma, mely él benned évről évre,
nyomozhatatlanul szent vérörökség,
visszamutat évszázados sötétbe:
egy ősödbe gót szörny-szájak csöpögték.

 

 

 

Itt, hol mindig jajgatni kellene…

Itt, hol mindig jajgatni kellene,
torkomra nem jön semmiféle hang,
úgy hallgatok, mint fent a nagyharang,
pont mielőtt kongani kezdene.
 

1936

 

 

 

Szép román leány…

Erdély szülötte, szép román leány,
gondoláztál velem a lagunán!…
Milyen találkozás volt az időben,
évezredben egy konstelláció:
kit ringatott a kolozsvári tó,
Velence adta, s visszavette tőlem.
A dózsék börtönéből jöttem éppen,
hol az idő ül most rozsdás kövön,
Szent Márk piaccán nagy emberözön,
hát látom Őt, kis táskával kezében.
Aztán mi is volt? Ámulat, rajongás,
sebtében összeállt nagy vallomás,
melynél őszintébb nem volt soha más,
Ő volt a szerelem maga, álom-hasonmás!
– Visszatérünk-e ketten ide egykor? –
kérdeztem és a könnyem hullt talán.
– Ó, bár maradna ott egy ház falán
szőke fejed, örökéletü freskó!

Velence, 1937

 

 

 

Firenze három szépe

Változat
Beatricék, Lucreziák!
hamvas arcocskák, nagy szemek,
csipkék, kösöntyűk, kámeák,
örökre tündököljetek!
Úgy-e, ti is megnéztek engem,
múlt századok szépségei,
kik ebben a boltos teremben
fogtok sokáig fényleni.
 

(Hány nemzedék, hány idegenországbeli ifjú vonult el így előttetek, hozzám hasonlóan, rossz szerelem emlékeivel, soványan! S ti megvígasztaltátok mindannyiukat, mert itt tudták meg, hogy reménytelenül csak szép halottakba érdemes belészeretni. Vajjon hol alusztok ti most, valamikor árkádok alatt tipegő leányok, micsoda sírbolt, micsoda kert földje rejtegeti virágjában-megörökített testetek? – hol vannak drága, törékeny csontjaitok, melyek ezeket a szemeket, ezeket a tincseket s ezeket a színeket magukon viselték? – Ó, ha megtalálnám valahol koponyáitok, elrabolnám s örökké magammal cipelném. Egyet-egyet fülemhez tartanék éjfélidőn, hogy hallgassam belőlük századok muzsikáját, mely mint a tenger morgása, akkora. Hogy hallgassam belőlük eltűnésetek roppant siralmát: ti, szépek szépei, Firenze női, születtetek és meghaltatok, mint a többi. Sorsotok a művész szentséges kezében.)

 
S ha majd fiaim erre járnak
vagy valami késő rokon,
kacsintsatok reá ti hárman
és csókoljátok homlokon.

1937. június

 

 

 

Most már igazán utolsókat üt…

Most már igazán utolsókat üt
a permanens tizenkettedik óra,
melyben idestova ezer év óta
halálkínban vergődik nemzetünk.

 

 

 

Húsz év telt el…

Húsz év telt el, jaj húsz év, azalatt
egy gyermek felnő, sok-sok csillag leszalad;
népek tűnhetnek el,
s földjük másé marad.

 

 

 

Ideje volna…

Két kezem kínzó kérdésre mered:
Mi lesz velem, ha majd el kell maradjak
Tőled, s mig élek, mindig Nélküled – ?
Ha elvesz a világ, helyetted adhat,
ó, adhat-e pótlást, új életet?
Nagyon messze vagyunk egymástól, a
sok ház között hogy találhatna hozzád
egy lélek kiszakadt kis sóhaja?
Felszívja majd a holdfényes magasság,
ahova indult, nem jut el oda!
– Ideje volna, hogy egy éjszakát
úgy éljünk át, hogy sóhajtásaimmal
pihegve érjen össze drága szád,
szép szerelemmel és gyönyörü kínnal,
amelyre enyhülést a hajnal ád!
 

1938. július 19.

 

 

 

Búcsuzkodás

Ha szeretem, aki elutazik,
úgy érzem, elmegy mindörökre;
fogom-e még karomba őt, akit
a szörnyü mozdony távolít dörögve?
Nemdenem végső búcsuzást jelent
a kicsi kendő bús lobogtatása,
örök szakítást, mely rég ott dereng
szive körűl jó alkalomra várva?
Melynek íze még véremben remeg,
csókainak legutolsója volna?
És eltűnhetnek a kedves kezek,
édes szemek, ruhák, sok drága dolga?
Vagy tán hihetném, hogy még visszajön
s mint szép hajót fogadja lelkem öble
s hogy lesz síró öröm, könny, csók-özön
s aztán enyém marad már mindörökre?

1938

 

 

 

Ma éjszaka az ablakon át…

Ma éjszaka az ablakon át
beszólt hozzám egy kisdiák.
– Hát már meg sem ismersz engemet?
Elfelednél? Én vagyok Enyed,
a Kollégyom s az Őrhegy-tető,
A Tornakert s túl a Temető,
a Templom vagyok és az orgona,
Bethlen Gábor visszhangzó szava…

 

 

 

Akire várok ezer éve…

Akire várok ezer éve,
Közeledik a kicsi Éva!
Fogadja őt itt ezer áve!
A harangok szólaljanak,
A pálmafák bólongjanak,
Süssön rá s áldja ez a nap.

1940

 

 

 

„Szabédi László!”

Töredék
„Szabédi László!” – kedves nevedet
belesóhajtom most a messzeségbe,
mert bús versedtől szemem könnyezett,
a mélybe sújtott s onnét föl, az égbe
repített újra. Mennyi fájdalom,
mennyi világcsömör, világutálat,
mennyi könnytelen jajgatás,
mennyi véghetetlen emberi bánat…
 

1940

 

 

 

Szerelmes eső

Apollinaire-inspiráció
Tavasz mosd lelkem téli piszkát
Sírnak a könnyes bukszuszok
Meredten másznak a giliszták
A Föld szerelemben szuszog
Nem a giliszták nem giliszták
Arasznyi rózsaszínü tiszták –
Levágott phallusok
 

Budán, 1940 tavaszán

 

 

 

A gyógyulás felé

Faggyúgyertya serceg az asztalon;
felettem egy halott szomoru képe.
A házban csend s ketten vagyunk nagyon:
Néz a halott és én állok elébe.
Milyen jó ez a földalatti csend.
Mintha mélyen feküdném a sötétben…
Zihálva szenvedő lelkendezésem
egészségügyi szabadságra ment.
Csend, csend, te bársony, barna csend,
Be jó is hullni, süppedezni benned!
Mintha tengerfenéken járnék, odalent,
ahol fantasztikus lények teremnek.
Meghaltam: alszom – vagy csak álmodom?
vagy mégis, mégis álmatlanul, ébren
történik ez? – Jó doktor, jó porom,
nektek köszönhetem a békességem.
Még nem halál ez, hisz a testem él:
sokat hánytorgó lelkem kialudt csak;
nagy kő vagyok, hiába költenél,
hadd, hogy lélek nélkül tovább aludjak.
Derengés – tán egy szikra bús vigyor
afelett, hogy eddig szenvedni tudtam,
s hogy annyiszor került bennem a sor
forradalmas dühöngésre titokban.
Legyintés – Drága, nem feledlek el,
csak most hiába kísértesz te engem,
lehetne rajtad foltos sírlepel,
utolsó szód se visszhangozna bennem,
értsd meg: meghaltam: lelkem elaludt,
s hiszem, ez a jeges, fekete kéreg
örökre rajt marad, senki se tud
eltépni tőle, valameddig élek,
s majd így állok eléd, gyötrő világ,
kérges lélekkel, mint a többi állat,
akit – gyermekkorában legalább –
istennek, angyalnak, embernek szántak.
A gyertya serceg még az asztalon,
de elfuvom, mihelyt a versnek vége
s bátor denevérként dobom
magam a támadt vadászó sötétbe.
S ott lent – mint betakart parázs-csira –
szunnyad a lelkem csúf hamuknak alján.
Belőle majd a régi dalia,
a régi láng, jaj, feltámad-e vajjon? –

1940. május 21.

 

 

 

Chanson triste

Lehullt a levél, a sárba lehullt.
Nem igaz, kitalálás csak a mult.
Fent a galyon nem csüngött sohasem,
nem zizegett szeles éjjeleken;
függés örömét sosem élte szegény,
nem nőtt sebesen a tavasz elején,
még jó, hogy az őszt nem sínylette nagyon:
volt s elmult feketén, hallgatagon.
Lehullt a levél, az őszbe lehullt.
Nem igaz: kitalálás csak a mult.
Sírok az őszben, szomorú falevél:
sohasem, sohasem csókoltalak én!
Emlékezetem dadogó, csunya vád:
sohasem, sohasem csókoltam a szád…

1940–1941 (?)

 

 

 

Hogy vígasztaljalak, szegény leányka?…

Hogy vígasztaljalak, szegény leányka?
Hogy csillapítsam szenvedésedet?
Legyen búbánatodnak orvossága,
hogy én halálos kínban szenvedek.
Hogy egyikért mennyit szenved a másik,
ki-ki saját magából tudja meg.
De éjszakámban a szived világit,
mint ahogy az én szívem is neked.
Szent fényességem, kikötőm világa!
Legyen vigasztalód az a tudat,
hogy a legsűrűbb téli éjszakában
megtaláljuk egymáshoz az utat!
A szerelemnek szűz Mont-Blanc-fokára
egymás által így jutottunk mi fel
s a halhatatlanságnak csarnokában
a jövendő bennünket ünnepel!

1941

 

 

 

Örökélet fájának drága magja…

Változat
Örökélet fájának drága magja,
Isten pecsétje, túlvilág darabja,
a lélek végső hatalmától ég
s határtalan s végtelen, mint az ég.

 

 

 

Nem telik belőlem…

Nem telik belőlem semmi monumentum.
Baktatok a porban és a könnyem ontom.
 

1941. augusztus 6.

 

 

 

Atyámfiai…

Atyámfiai, tudjátok, ki voltam.
Halljátok hát végső kérésemet:
közös koporsóba temessetek,
hogy úgy aludhassunk a kriptaboltban,
akárcsak az élő szerelmesek,
kikre hűs árnyat vet a szénaboglya
s elszenderednek összegabalyodva,
miután édes bűnük megesett.
Igy aludjunk a kőpadló alatt,
míg felettünk harangok konganak
s szelíd szájakból búg ünnepi zsoltár;
éjjel szivünkből kék virág fakad
s a falban fénylik a két kődarab,
hirdetve, hogy ki voltam és ki voltál.
*
E versekkel búcsuztam tőle én el,
szegény Agnéta, mondják, zokogott.
De már másnap együtt volt kedvesével
és harmadnap hivatták a papot.
Hűlt testemet barátaim temették,
hogy öngyilkost szokás, éj közepén,
s az árokba, hogy tisztesség ne essék,
a temető leghitványabb helyén.
Fejfámra rótták: lesz feltámadás!
– Most már tudom, hogy ez csak lebegés –
Balra alszik egy jó székely vitéz,
jobbra alszik egy oláh furulyás.
Lelkem lebeg, csatangol nyughatatlan,
vizek felett, tornyokban, vadcsapáson;
kutatom, kiért élni megszakadtam
s nem nyugszom, míg nem lesz találkozásom.

 

 

 

Zálog

Egy cigarettád ittmaradt;
vigasztalhatom magamat.
És ittmaradt az illatod,
idebűvöli alakod.
Füstből, fényből szőtt tünemény,
leszel-e jobban is enyém,
vagy ki- s bejársz rajtam csupán,
mint tüdőmben ez a dohány?
Jaj, az emléked megmarad,
s mint a füst a tüdőfalat,
nyűvi a lelkem feketén,
jaj, mert nem lettél az enyém!

1941

 

 

 

„Népdal”

Vásárhelyi csendes éj,
száll a kérész holdvilág.
A legutolsó vonat
elvitte bánatomat.
Meghalt a szenvedelem,
de nem a szent szerelem:
még a bükköny illatoz,
s ragyognak a csillagok.
 

1941

 

 

 

Székely leány nótája

Ha a Széna-téren járok,
hej, a népek megcsudálnak;
piros szoknyám, mejrevalóm,
van is rajtam látnivaló.
A kocsmában zenebona,
hiába vársz engem oda,
vitéz repülő katona,
tied se leszek én soha.
A múltkor is ott a padkán,
emlékszel-e, kikacagtál!
Kinevetted, hogy beszélek,
s nevettek a más cselédek.
Pedig szép vagy, mitagadás,
bolonduljon éretted más,
de nem én – te nem vagy földim,
hanem olyan angyalföldi.
Úgy szeretlek, mint a várost:
hogy a szivem hazaszálldos,
s tudom, nem leszek a tied
s nem lehetünk mi pestiek.
Maradok csak a Balázsé,
száldobosi szép babámé;
gyűjtögetek egyelőre,
s hazamegyek esztendőre.

1941

 

 

 

Novella

Valószínűleg mindig ugyanaz
volt, amit írtunk. S a legeslegelső
levelemben azonos a panasz,
hangom ugyanolyan kesergő.
 

1942. január 27.

 

 

 

Odysseusék búcsúja

Most, hogy büszke hajónk sebesen szeli végre a tengert
s odvad szörnyü dohát hajtja a lenge Zephir,
csúf rabságodból szabadulni, repülni igyekvőn,
bátran ereszti karunk s húzza meg az evezőt.
S tudván, hogy vak erőd hajitó körein kivül értünk,
s hogy guanós sziklád többet utól sose ér,
tajtékzó Kyklops, te megvakitott fene órjás,
dugd ki füled oduját s halld, ime, búcsuszavunk:
– Béke velünk s ha kell, veled is. Szervusz, Polyphemos!
Ha harc kell s viadal, arra elég az erőnk.
Ám jobb lesz ezután teneked nyugton kucorognod
elmúlt nagy, nemes ős roppant csontjai közt.
Ott aztán kegyesen s csendeskén, ahogy illik,
pásztortűz hamuját buzgón fúdd s harizsáld:
hátha feléled még? (Te szegény isten, Hephaistos,
élesztésével lesz kutya dolgod elég!)
Így várd meg szeliden füttőzve a béna öregkort,
fagybütykös kezedet tartsad a lángja fölé
s füstös vackodból gondolj majd ránk epekedve,
mint akit eljátszott élete réme kisért:
„Bölcs Kronidés, hol járnak ezóta a büszke hajósok?
Jómivü bárkájuk, mondd, hova, merre repült?
Ó, én számkivetett, nyugalomba vonult fene órjás,
szánom-bánom, amit ellenük elköveték!
Vajha barátokként most újra körükbe lehetnék
s mégegyszer hallnám hangjuk, e hősi zenét!”*
 

1942

 

 

 

Kié a pőreség gyönyörűsége…

Töredék
Kié a pőreség gyönyörűsége,
a fejlődő test öröme kié?
El nem követett bűnök büszkesége,
leskődések huncut szeme kié?
Hát az idő órátlan garmadája,
a csak haranggal aprított s tagolt?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
S amíg az életet csak várni véljük,
őskori öntudatlansággal éljük!
 

1942

 

 

 

Nem is tudom, ez hányadik levél…

Nem is tudom, ez hányadik levél,
talán a századik.
„Kincses kis ládád” fenekén
sok-sok könnyes betűm tornyosodik.
Ha ezt a rengeteg betűt:
fagyott könnycseppjeinket mind egymásra tennénk,
gyémántos úton, csillagos magasba,
egyenest a mennyországba mehetnénk.

1942

 

 

 

Városvégi részeg éj

Hatalmas éjszaka, nem félek tőled,
sőt, csakoly otthonos vagyok tebenned,
mint szülőházam udvarán.
Ha kell, nekivágok a temetőnek!
Micsoda kérge támadott szivemnek,
hogy semmitől se félek!?
Ugassatok, kutyák, hadd töltekezzék
a fél világ hatalmas hangotokkal,
mely már-már emberi!
Hadd gyarapodjék, terebélyesedjék
a titkos űrben ez az egyszeri,
pótolhatatlan élet!
Te leányka, kinek viszed a melled?
Nem félsz, hogy mindjárt meg is harapom!?
S ha vénnek tartasz, és sehogyse kellek,
úgy eldobom a kalapom,
hogy fennakad egy csillagon!

1943

 

 

 

Ezer vágy ring a friss leveleken…

Ezer vágy ring a friss leveleken
s ki tudja, mit rejt a bokrok alja.
Minden illat egy régi szerelem,
vallom én, akárki is sokallja.

 

 

 

De régesrég volt…

De régesrég volt, talán harmincötben,
vagy talán harminchatban, meglehet;
haltak mellőlünk akkor egyre többen
s én reszketve bújtam össze veled.
Milyen szép s milyen rövid volt szerelmünk,
s omlós, mint egy galambszín marcipán;
amit az életben mi szerepeltünk,
elfér egy könyv egyetlen oldalán.
Jártunk együtt fényben, jártunk ködökben,
hevertünk hóban, fűben és lombokban,
egyszer véletlenül az arcod megütöttem,
te könnyeztél, de kinek sajgott jobban?
Ha kértelek, sírtál, hát, könyörögtem,
s Szabó Lőrinc verséből mondogattam:
még húsz év, tíz, talán harminc, esetleg ötven,
s összebújtunk parkban, sikátorokban.
Aztán elmentél s lelkem arra döbbent,
hogy, mint halottat, elvesztettelek;
ez nyáron volt 935-ben,
vagy harminchatban volt, az is lehet.

 

 

 

Valamikor

Valamikor hűs szamosi berekben
vízhozta fából csolnakot faragtam,
– Jó Szamosom, vidd őt a tengerekre! –
szóltam, s játékom fürge érre raktam;
– Mikor látom meg én a tengert?
Most nyárban, fagyban verseket írok,
– parancsra tán? – látástól vakulásig!
– Bolyongjatok, vén bordás ladikok,
helyettem Enchidától Bonchidáig,
Nárittyentől fel Bergengóciáig.

1944

 

 

 

A kolozsvári noteszből, II

Töredék
…A távolság irtózata, ezer veszedelme
s minden kaland kell, mit a tér igér.
Ilyen vagyok, ez a természetem:
villával verd ki, visszatér.
 

1944

 

 

 

Levél a Hívóknak

Írtam: szivembe szörnyű gödröt ás,
s mindent oda gyömöszöl be magamból
a mindentől való búcsúzkodás…
De már tudom: itt kell maradnom.
És hogyha mégis búcsuzom,
nem annyira veszendő életemnek,
mint inkább annak szól a búcsuszóm,
akit talán sosem látok viszont.
Ó, már hatalmas elhatározássá
lényegült bennem a keserü gond!
Ittmaradok akkor is, ha hazámra
a pokol vasvillás serege ront.
Hogy jól megértsék elhatározásom,
egyet-mást gyorsan el kell mondanom:
Ha én most Erdélyt, megcsúfolt hazámat,
könnyebb sorsot remélve itthagyom,
lábam többet földjére nem tehetném,
siralmasan eljátszanám jogom
földönfutó koromban Pátriáról,
Szülőföldről s Honvágyról zengeni:
mert hallgat az önként-sehonnai,
koldul, zsarol, társát fenyegeti
s jópénzért házsongárdi földet árul…
Aztán nézzétek csak, kik cihelődnek,
kikben harsog egy torz „ahogy lehet”:
ahogy lehet, autóval, taligával
menekítik hitvány életüket.
S az élükön azok, kik rossz jelszókkal
tömték fejünk néhány esztendeig,
bizonyítván, hogy a veszedelemben
az idegen elidegenedik;
elmennek őkelmék, kik elhitették,
hogy csak a bátornak áll a világ,
rögtönöztek néhány vad galibát,
s körülöttünk parádés operetté
pántlikázták a Nagy Tragédiát.
Hasadt lelkünk utolsó erejével
minden hívságos, vak álmot leráz;
felébred, a zugó jövőbe kémlel,
jöjjön bár onnan átok-sűrü gyász.
Ittmaradunk, s várunk valami újat,
valami véresen is nagyszerűt,
mely tán nem fog faképnél hagyni minket,
még akkor sem, ha már beteljesült.
Várjuk a lelkek évszázados álmát,
mégha az életünkbe is kerül,
az Emberségnek földi diadalmát,
s hogy résztvehessünk ebben emberül!
Előbb-utóbb békesség lesz a földön,
békesség égen is.
Higgyük, hogy még viszontláthatjuk egymást,
itt lent a földön is…

1944. december 13.

 

 

 

Jaj, a lábad ma ki ne tedd…

Jaj, a lábad ma ki ne tedd:
az őszben levágott kezek!
– Ugyan, csak a holt levelek! –
Ha mondom: levágott kezek,
köztük kedves kezed!
 

1945–1946

 

 

 

A migrén

Laikus kórleírás

Sz. I. orvos barátomnak

 
…Enyeden az iskolába menet
vágta ketté először fejemet;
Párizsban Szent Lajos szigetén
jött rám e rém,
Rómában a Testaccio hegyén.
Most, látod, az Aranyos mentén
ért utol e becstelen rém:
félfejem hirtelen elgurul,
félkarom gyorsan utána hull,
gyomrom puffad, csavarodik,
mintha puliszkát ettem volna két napig.
Eltöltenek keserű undorok,
s velem a világ forog, forog, forog –
És sohasem tudom, mikor szökik rám
a legszörnyebbik szörny: a MIGRÉN!

Torda, 1946

 

 

 

A vízivárosi Vénusz

Tanulmány
A Szent-Anna harangszavára ébred,
de szemét sokáig nem nyitja ki:
minden mozdulatát egysíku rémek
mohón settenkedő raja lesi.
Jaj neki, a Szépek Legszebbikének!
Szent átka őrzi és kötelezi:
vakító fényét háromszög szemének
a Teremtő róla le nem veszi.
S ezek a kémek, akik szakadatlan
lázban jegyeznek, rónak valamit,
s olvashatatlan pergament, lepattant
márványszilánkot hagynak néha itt
s úgy hívják őket: Rilke, Botticelli,
Tasso, az őrült, s Michelangelo –
mert nem tudják tétlenül elviselni,
hogy ez a csoda nélkülük való
s főleg, hogy nem általuk örökül meg
ő, kinél szebbet nem látott szemük,
s hogy ők, ők nem általa örökölnek,
mert a mű a művészre visszaüt.

 

 

 

Dal

Tudok egy kertet valahol,
benne fülemile dalol.
Nőtt is ott egy olyan virág,
milyet nem látott a világ.
A palánkja jaj, be magos!
Nincsen oda bejáratos.
Minden este odajárok,
nézem, nézem a virágot.
Rajta rontás és tilalom:
soha le nem szakíthatom!

 

 

 

Vajjon fogsz-e így illatozni rám…

Töredék
Vajjon fogsz-e így illatozni rám
jövő tavasszal, orgona – ?
Közeledik örökös éjszakám.
Ne tépjelek téged soha?
Úgy hívtunk otthon, hogy borostyán…

 

 

 

Egy sirályhoz

Ó, sirály, fehér tajtékmadár,
be írigylem a szárnyad!
Add kölcsön tudományodat,
hogy most mindjárt az ablakára szálljak.
Már egy éjjel voltam fekete páva,
mennyit repdestem ablaka körül!
Kérleltem őt jajgatva, kiabálva:
eresszen be! De ő kegyetlenül
elüldözött megint az éjszakába.
Gonosz vágyakozásom szinte fölvet,
már nem tudom, milyen alakot öltsek.
Felhő leszek és úgy omlom elé.
Hattyú leszek – legyen ő Danaé!

1949. február 11.

 

 

 

Születésnap

Dédelgetem, melengetem
a Kisdedet,
melyet Karácsonyfád alatt
szült egy megáldott pillanat.
Buzgón ringattam bölcsejét,
hogy lám, egy esztendőt megért;
a másodiknak küszöbén
remegve csüggök életén.
Mert nem lehet
a porcelán törékenyebb,
a rózsa szirma hamvasabb,
forrás vize kristályosabb!
Ápold te is! Ha nagyra nő,
Ő is lehet Üdvözítő,
s busásan kárpótolja mind
vigasztalan, vak napjaink.

1949

 

 

 

Szúrágta régi sifonérban…

Szúrágta régi sifonérban
porosodnak a verseim;
rossz ajtajának belsejin
kopott nyakkendők sűrü sorban.
– Ezért írtál hát? – szól a sok sor.
– Ezért vettél? – a sok selyem –
hogy ezen a sötét helyen
kelljen örökre porosodnom!
És már kinyitni sem merem, már
magam is szinte restelem:
vers és nyakkendő úgy mered rám,
mint kit becsaptak becstelen.

1952

 

 

 

Csillag-rúgás

Ha a Csillag-nak az az elve,
hogy Tvardovszkijt kizsigerelve
közölje – jól van, lelke rajta!
De Pegazusnak szűk e pata;
bár vén, még szárnyas és szilaj ló,
igába, lám, sehogyse hajló,
istállómécs hiába pislag:
a homlokán izzik a csillag!
 

Kedves T[…]!

Be kell látnom, hogy kiherélt versért csúfság-honoráriumot nem fogadhatok el, még ha elevenen el is temetnek érte. Küldjétek el Sz[…] S[…]nak – vagy felőlem akár magának Szent Antalnak.

Jékely Z.

 

 

Ui. Remélem, egy példányt juttattok Tvardovszkijnak is: hadd örüljön a lelke, hogy imádott Nagy Szerkesztője elkísérte Budapestre is!

 

1955. november 10.

 

 

 

Velence, Szent Márk tér

Célom: az érzés állandósítása,
de az út hozzá: járhatatlan út.
Viszont kell látni sírón nemsokára
gipsztornyu várost, fatornyos falut.
 

1955 (?)

 

 

 

Valkói álom

Valkó – a régi áhitat
fog el; az őrzött ősiség
szent dohával a papilak
eláraszt, úgy, mint rég.
Áldott nagynéném könnyeit
sok csókom törli le:
örömtől zokogón szorít
hullámzó keblire.
Minden a régi helyin áll,
mindenki sír-nevet,
virágos fapadon kinál
a vándornak helyet.
Ajtó nyikordul és a kert
felől bejő a pap,
nadrágja szára feltekert,
s fején gyűrött kalap –

1957. április 18.

 

 

 

Világvégéről verset írni…

Világvégéről verset írni,
ha érzed, hogy közel: nem érdemes.
De senkitől se látva sírni,
zokogni olykor mégis érdemes.
 

1957

 

 

 

A Szentgyörgypusztai Elégia vázlata

Töredék
Fekete fürtjei Katalinnak
arcomba ringnak, elborítnak,
hajának fülledt éjszakája
nappalom – életem kivánja.
Emberevő vagy? Jöjj, egyél meg,
hogy ezután már benned éljek…

Szentgyörgypuszta, 1959. június 1.

 

 

 

Chopin… zokog

Zsolci Chopin-ihlette versét 1961 tavaszán tataroztam, ez lett belőle.

 
Chopin… zokog, őrjöng a zongora;
Mintha a lelke könnyes szenvedése
Száz év után szivembe vésne,
S mint az a régi bánat, akkora.
Agyam betölti bűvös mámora,
És nem kívánok józanulni mégse –
Lenyűgözött örök lelkendezése,
Kottába rejtett édes óbora!
 

1961

 

 

 

Szomorú leányszem

Szeme: halotti szem kopott fényképeken,
Könnyfátyolon át tompán csilló tekintet –
Mint aki már mindennek búcsut intett
S útjára indult, mely tán végtelen.

 

 

 

Az elérhetetlen, II

Változat
 

„Trubadúr-átok”

Két torony közt szivárvány,
Azon jár a királylány.
Akármivel kinálnám,
Még csak nem is pisál rám!
 

Bécs, eszpresszó, rövidszoknyás lányok

Mint a koldus, aki lépcső alá
 
a batyujára ült:
bemosolygok szoknyájuk alá,
 
akár egy üdvözült!
 

1969. július

 

 

 

Emelődaruk, kémények…

Emelődaruk, kémények,
templomtornyok küzdelme az égen
tovább tart az alvó város felett
minden percben összecsapni készen.
S hajnalban egy kakas
megadja majd a jelt –
 

1970

 

 

 

Elemér

Mindenünk elkopik időknek folyamán;
már a vers sem könnyű alkalmi tojomány.
Fel is kell most kötnöm erősen a lantom,
mely elkísért híven jónéhány kalandon –
hogy méltón zenghessem születésed napját,
mely elhozta családod apraját-nagyját,
és már testvérek közt is a hetvenedik!
E korban az ember már nem hetvenkedik,
csak more patrio patópáloskodik;
szép ideje ez a diótisztitásnak,
vagy, dió fogytán, az ultizgatásnak,
csendes bridzsezésnek ódon szalonokban,
hol nem fogy már a bor, mint rég, gallonokban!
Ez a kor, amelyben, télvíznek idején,
sutban ül az ember, a megszokott helyén,
s miközben macskája hasát vakargatja,
sok szép hasonszőrű emlék látogatja,
mondanék még mást is, no de nem ildomos –
Így él hát egy mai ultimilliomos,
kinek nem a régi már a horgasina:
hasztalan nyög érte Csicsóné s Edina.
No de ünneprontó lenni nem akarok,
most, hogy ölelgetnek gyöngéd női karok,
családod eszményi bájos nőtagjai,
kiknek a férfiak mind hálás rabjai!
S van-e még a földön olyan bűvös asztal,
mely vendéget ilyen jószívvel marasztal?
s leülhetnek mellé horgászok, igricek,
tigrisnyi kandurok s kandurnyi tigrisek?
Mit soroljak elő, még dícséretedül?
Félek, felköszöntőm hosszúra sikerül.
Isten éltessen hát, Elemér, sokáig,
hogy térdeden ringasd számos unokáid,
mire nézve Gábor s Elemérke mostan
fogadalmat tészen könnyekig hatottan!
(Ők, bár a két métert kishíjja elérik,
tudják, hogy az embert nem csak rőffel mérik!…)
Köszöntőm végére ezzel pontot teszek.
A Nyolcvanadikon, higgyük, bölcsebb leszek.
 

1970

 

 

 

Siratóvers

Egy frissen kimúlt segédigénk felett

Mészöly Gedeon professzor emlékének ajánlom

 
Meghaltál, minden jel szerint meg,
VOLNA, dicső segédige!
Utánad könnyes búcsút intek –
de nem hagyhatom ennyibe:
Végképp kiszorított a lenne,
hogy még több e-hangzónk legyen;
kinek minő öröme benne,
nem firtatom s nem kérdezem.
Tudom, régóta célba vettek
a nyelvérzékben híjasok,
vagy egyszerűen elfeledtek,
akiknek két ily ige sok.
Halódásod már észrevettem
jeles szerző művében is,
ki soraiba önfeledten
nem egy silány műszót bevisz.
A folyamat már végetért: ma
eljött megváltód, a halál
(s arra, ki még használna néha,
majd ráfogják: archaizál!).
Megölt valaki avatatlan,
kinek a nyelve, szíve kő:
egy hosszú mozifeliratban
egyszer sem fordultál elő.
Szép VOLNA, bársony-barna szende,
jobb sorsra voltál érdemes;
kiszorított a sanda lenne,
e törtető ál-mindenes.
A kényelem, a nyelvi restség,
a város az, ami kiölt,
s különböztetni képtelenség
a múlt-, jelen- s jövőidőt.
Lelked mily másvilágra szállt át?
Poros könyvtárak mélyire,
hol a HÉON, az ISA vár rád,
s még annyi holt főnév, ige.
Kripták zugán lelsz tán lakásra,
hol annyi szó- s igealak,
várván boldog feltámadásra,
kihűlve kong a bolt alatt.

 

 

 

Egy híres alkoholista sírfelirata

„Itt nyugszom én, keserű itkányos,
álmom itt is egeres, patkányos.
Megrontott a korcsma, a sok ronda borház,
meg nem menthetett már semmiféle kórház.
Tanyám volt a város végén a sörkert –
tanyám lett a sáros, vén, néma sírkert.”

 

 

 

Egy vízbefúlt gyermek emlékére

Apja, anyja könnye hullhat,
szegény gyermek vízbe fulladt.
Viszi a víz, görgeti,
harmadnapon fölveti,
negyednapra hazahozzák,
ötödnap ravatalozzák,
eltemetik szépen másnap –
de vége sosincs a gyásznak!
 

Kisoroszi, 1971

 

 

 

Ikárusz-végzet

Ki három hétig fent kering,
A Föld többé már nem hona!
Rendezzék lent a dolgaink,
S lássák be: innen nincs hova.

1971. június 30.

 

 

 

Takács Jenő hetvenedik születésnapjára

Hazajöttél szülőhazádba,
mely hajdan volt Pannónia,
ezer évig Hungária,
s már ötven éve Ausztria –
ez mind-mind a rímet kinálja:
légy üdvöz, ó-hazád fia!
Bejártad többször a világot,
ne bánd, hogy szíved hazavágyott!
E föld is régen vár reád,
s illata, íze gyümölcsnek, virágnak.
Zengjen hát új erővel zongorád,
a régi tájban, ahol megtaláltad
gyermekkorodnak Paradicsomát!

1971. szeptember

 

 

 

150 év után

Lidércnyomás
Petőfi szobrán
egy ocsmány
varangy ül,
s el-hall-gat-tat-ha-tat-la-nul
vartyog – pardon: szaval –,
amíg minden magyar
meg nem tanul
varangyul.
 

1973. január 24.

 

 

 

Futball-eseményre

Olasz–magyar, 1973
Feltámadott a futball,
magyarok futbala!
Ijesztve vad digókat,
hálójukba dugókat
vitézül rugdala…
 

1973

 

 

 

Eljött az utazás keserű órája…

Eljött az utazás keserű órája,
mely az ember szivét szörnyen megpróbálja;
mindegy, vesztőhelyre vagy nászágyba indul:
teste-lelke sajog a hajnali kíntul.
 

Erdélybe indulva,

1973. október 17-én

 

 

 

Alkonyat a Türbe téren

A rózsadombi Türbe tér
sok más kis térnél többet ér.
Ki este ide be-betér,
rózsa fogadja s denevér,
és már nem adná semmiér’,
ha itt lakhatna, amig él.
Idejár lelki sörbetér’
a félhold híve, és letér-
depelve láthatja ötér’
– bár homloka szőnyeget ér –
Gül-Baba sírját… Künt ledér
gyaur ifjú népség börbitél.
 

Ugyanitt, késő éjjel:

Nő: – Kis gyáva! Gyepre dűlve fél…?
Férfi: – Jaj, a félhold körülmetél!
 

1975

 

 

 

Falvédőszöveg, 1930-ból

NŐ:
 
Térdel, uram? Mit esdekel?
FÉRFI:
 
Lelkét hagyom: a teste kell!

 

 

 

Az uszadék

Mi vagy?
– Vízhozta fáradt ősz szemét,
ki múltat jövővel összevét.
Sötét tengerbe visz a víz,
forrásomhoz az idő visszavisz.

 

 

 

Atyai intelem

„Követve híven Istened,
elsőnek lépsz be ama szent pitvarba,
melybe követnek mindenek.”
 

1975. február 13-ára virradólap, álmomban egy hosszabb, szózatszerű beszéd utolsó mondata volt: apám hangján! Erre ébredtem. – Azokban a hónapokban, napokban a Széchenyi-napló fordítása kötött és nyűgözött le. A fáradt agy azonban aludtomban is tovább működött, s nem lehetetlen, hogy apám hangján voltaképp Széchényi Ferenc „intelmeit” hallottam – a fiához… Hogy a csodálatos álombeli környezetből és eseményből minél többet megőrizhessek, lámpát sem gyújtva firkantottam le ezt, egy vaktában előhúzott vékony füzetre; és tovább aludtam. Reggel láttam, hogy Kunszery Gyula különlenyomata Szerb Antal elhanyagolt Magyar Irodalomtörténetéről.

 

1975–1976

 

 

 

Um Mitternacht…

Széchenyi álma 1827-ben
Um Mitternacht kam Metternich
als ein schwarzgelber Schmetterling;
mit sein Geruch von Pfefferminz
machte mich langsam zitterlich.
Doch schrie ich bald kühn-ritterlich:
– Marsch, Ungeziefer, rette dich!
Er: – Stefferl, du bist lächerlich!
Sei klug, sonst ich zerschmettre dich!
 

1976

 

 

 

Fúdogál a nagy szél…

A Népszínháznak, a Székely fonó elé
Fúdogál a nagy szél
a nagy hegyek felől.
Jer, pajtás, utánam,
most én megyek elől.
Bujdosni, bujkálni –
csak tudnók, vaj miért.
Másét el nem vettük,
nem es ontánk mi vért.
Haj, az ártatlanság
őnekik nem mentség –
megfognák az embert,
hogy majd elveszejtsék…
Fúdogál a nagy szél
a nagy hegyek felől,
megyek teutánad,
pajtás, te menj elől.

 

 

 

Bodor György koszorújára

Hét évtizeden át lelkében hordva megőrzött,
Erdély földje! Fogadd visszarepült porait.
 

1976. szeptember 13.

 

 

 

Emlék a Monarchiából

A laxenburgi istállóban
még vagy három huszár-ló van.
Kitartottak rosszban-jóban –
De most már ők is kihalóban.
 

1976

 

 

 

Rím-inspiráció

Megérett a cseresznye,
rákapott egy csoroszlya:
kezében a gereblye,
azzal tépi orozva.
 

1976

 

 

 

Öregesen

Búcsuzz vígan a világtól,
hol elektromos gitár szól,
s ósdi rém vagy, ha nehányszor
nem köztéren, állva párzol!

 

 

 

Ötvenéves volt a Lánchíd…

Ötvenéves volt a Lánchíd,
mikor megszülték Baránszkyt.
A híd vén, százharminc éves;
hány hajó ment el alatta!…
Baránszky ifjú, legényes:
megállt az Idő felette!
 

1977

 

 

 

A kismartoni Nagytemplomban

Változat
Zengd, templom, muzsikáld a Csendet!
A csend: Isten utolsó sóhaja
az Emberért, kit valaha,
úgy tudja, nem zajra teremtett.
 

1977. szeptember

 

 

 

Egy új Napóleonra

Fürge hitványságod tartott meg nagynak e földön,
mégsem írigylem hálás utókorodat!
 

1977

 

 

 

Az ember ott a legfájóbb magyar…

Az ember ott a legfájóbb magyar,
hol a magyarságnak már nyoma sincs.
Egy messzi csillagon, hol nincs múlt, csak jelen;
Bethlen Gábor talán s Szent István lesz velem,
s első ősöm, kinek nevét sem ismerem.
 

Cinfalva, 1977. november 21.

 

 

 

A hóember emlékére

Sajnálom a hóembert,
akit Zsombor letepert,
megtiport és összevert!
A hóember addig él,
míg fagyosan tart a tél.
Durvaság őt bántani,
rúgni, földre rántani.
Úgyis majd egy szép napon
elolvad a pázsiton,
s testéből más nem marad,
csak egy rossz bili-kalap.

1977. november 27.

 

 

 

Egy míves faragású hordócskára

Péterfy Lacinak

 
Bornak benned van elég hely,
sose légy üres, te légely!
Szívből ezt kívánja Jékely
s minden szomjastorkú székely.
 

1977

 

 

 

Halász-sóhaj

Maholnap a Duna oly haltalan,
hogy benne már csak őrültek halásznak
borús hétköznap és derűs vasárnap,
képzeletükre bízván a fogást…
Ha olykor mégis ujjong a berek:
emlékeikből egy szép hal kivillant,
már sütik is, isznak rá áldomást.

 

 

 

Félálomban

Töredék
A gyermek olykor nem tudja, hová nyul;
a keze, mint álomban, tévedez,
de majd annak, mit netán felfedez,
emlékétől is el-elhalaványul.
Mesélő Nagymama elmondta gyakran,
mit élt át az a szomszéd kisgyerek,
ki ébredt anyja hűlt teteme mellett
s hiába szólongatta és matatta…
Az este még forró volt…

1978

 

 

 

G. Hildának

Á. L. verskötetébe
Természet–Peer Gynt remegő-szivü Åse-Anyója:
Megrontott fiadért jusson az Égbe imád!
 

1978. június 10.

 

 

 

Emlék-kalapok

Itt egy kalap,
ott egy kalap,
gazdáik rég a föld alatt.
Pedig milyen hideg van ott!
De az illemtudó halott
nem visz magával kalapot,
s ha majd a kürt szólalni talál,
az Úr elé hajadonfővel áll…
 

1978. október

 

 

 

Tompa Kálmán doktor koszorújára

Nagyszivü gyógyítónk, áldások ezre kisérjen!
Bússzivü gyógyultad búcsuzik így sirodon.
 

1978. november 28.

 

 

 

L. Góngora módjára

Kökényszemű Kata lányom
kábán csüng egy katalánon.
Tépelődöm a talányon
– s kupán ütöm, ha találom!
(A katalánt? Vagy a lányt? Már nem tudom.)

1978

 

 

 

Bajor tájkép

Fekete, lomha tehenek
legelnek, tőgyük-ringatón,
hattyúk fehér flottillája lebeg
fenyők közötti, mélyzöld tiszta tón.
*
Visznek haza öngyújtót, nejloninget,
de hogy vigyek magammal hegyeket,
csak egyetlen egetverő gerincet
s rajt a koszorús róna-felleget?

 

 

 

Faust, ötszázéves korában

Változat
Nekem, ki mindig ifju voltam,
megérni, hogy végképp öreg vagyok!
 
Élet, használtalak sokáig víg bazárul,
De hallom, vaskapud már csikorogva zárul.
Jövőtlen tengek itt vakon, számkivetetten,
Semmi sem érdekel, már mindent elfeledtem.
Csak egy kérdés gyötör, perzsel, hogy szinte fölvet:
Felelj, Uram: a Szörny Idő mikor s miből lett?
Tudásom átka, lám fejemre visszahárult:
pokolgépesített tökéletes világunk
Északról, Délről is
aláaknázva rég:
tíz vagy húsz év talán
s úgy elpukkan, akár a roppant búborék.

1979. január

 

 

 

Hiába szimatoltalak, világ…

Hiába szimatoltalak, világ,
meg fogok halni, tudván, hogy tudatlan
maradtam végig, mint egy rosszdiák.
S a szerepem többé már ki nem osztják.
Ó, jaj nekem, az ostor vége csattan:
minden csak sejtés volt, s nem bizonyosság.

 

 

 

„Háromszéki sírfeliratok”

Apokrif
 

1

Tegnap még pénzem fektettem földbe haszonnal.
Ámde mit ér?… Magam is földbe feküdtem azonnal.
 

2

Nagy Senki
nyugszik idelent,
az, aki
azt hitte: Valaki –
odafent.
 

1979. június

 

 

 

Vigasztalás egy kérdező falevélnek

„Minden levéltársam
 
lehull, sárba repül –
Meddig maradok még
 
idefent, egyedül?”
„Ne azt nézd, hogy sárba,
 
de hogy messze repülsz,
s vénfa rabtartódtól
 
végre elmenekülsz.”

1979. július 9.

 

 

 

Intelem

Réz Pali! Lángelméd rézrozsda ne marja! Ragyogjon,
Mint az arany csillog-villog e hausse idején!
 

1979. november 11.

 

 

 

Komorbika

Gémeskút közelében a nagyfejü vén bika bömböl.
– Mért bömbölsz, öregúr? – kérdi a csábos üsző.
Földretekint az, s mond: – Mert másra se futja erőmből.

 

 

 

Numen adest

„Numen adest!” – Tus alatt döbbent rá Mátrai Béla:
Hírkopf, tárca: agyő! Hydropoéta leszek.*
 

1979

 

 

 

Márkus Emília néném!…

Töredék
Márkus Emília néném!
Íme a bánatos őszben
hajdani kis palotád!
De hol van a kertből a szobrod?
Talán az a kémény,
mely füsttelen ódalg a barna tetőn?
Kaptál-é többet, mint
korodbeli cifra hetéra –
megbecsülésben?
– Nem – szólala keserün. –
S mondjam-e, mit ér a,
mit ér az egész,
az ezernyi szerep, százmillió szó,
Ofélia, Júlia, Melinda –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – beste utókor!
 

Hidegkúti út, 1979. november 15.

 

 

 

András-napja felé

Őrjöng a telihold a tiszta bolton,
Napnak hazudja rég-halott magát.
Kit csalhat ő meg? A hidege zordon,
s hogy didereg alatta a világ!
Hasonlíthatnék hozzá valakit:
a fénye visszfény, bárhogy is vakit.
 

1980

 

 

 

Kozmetikai „műtét” után

Bibircsókkal az államon, ó, mily csóktalan éltem!
– Vajha csókosan élnék bibircsóktalanúl.
 

1980. november

 

 

 

Húszmillió esztendős…

Húszmillió esztendős
kőcsiga!
Hol voltam én,
mikor te gondtalanul
éltél?
És hol leszek
húszmillió év múlva,
mikor te még
mindig vigan fehérlesz?
 

1981. február 2.

 

 

 

Emília néném

bocsásd meg,
hogy szilveszteréj-középi rúzsos csókodat a számon
hökkent ifjú fejemmel, gyáván
nem viszonoztam…
 

1981. november 7.

 

 

 

Töredékek, morzsák

Ó, a sebesség bús gyönyörűsége!
Húzom magam után fájó magam,
ahelyett, hogy beleszórjam a szélbe.

1939

*
…elporlandó agyamba
begyömöszöltem az egész világot,
és tudatom, a számfejtésre bamba,
a csillagok túlsó felére hágott.

1940

*
E halálos egyformaságban
Te ki vagy s én ki vagyok?
*
Megint buján ontják pompájukat
az éjbeomló rózsadombi kertek.
Kutyák holdkóros kórusa ugat,
 
szinte énekelnek.

1960

*
Az arcokon vajon kinek világít
etruszk sírboltban muskotály mosoly?

1967

*
Anyám kedves, fáradtszirmú virága:
újból találkoztunk, Kékliliom.
*
A nap fénylő sugárral
Ragyogja hantotok,
Odafenn mosolyognak
Rátok az angyalok.
*
Azért tette Isten a világra
a nagy sziklákat, hogy el ne vigye
mindenestül más csillagok szele.

1978

*
Világfa ága csücskén
kis reszkető levélke:
beteg világ – Világunk!

1980

*
Az állandó tudat,
hogy vagyok – s én vagyok,
nem foszlik el soha,
csak hogyha meghalok?
*
Embervégzetünk betöltve:
összefogva és karöltve –
mérgezett nyíl s atombomba
földünk együtt dönti romba.
*
Roskadt válladon is
emelt fővel viselni
a vad világ s a vénség terheit!

 

 

 

Szonett-gyakorlat, Gergővel

Velence legnagyobb fia, Vivaldi,
ki bécsi csontkamrában nyúgoszol,
a pápák orgonása, Frescobaldi,
tán boldogoknak játszol valahol?
S hol cicoráz a lantod, Giuliani,
kit Csokonai is hallgathatott?
Bár tudnál olykor kis szobámba látni,
mikor tanulva játszom darabod!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Carulli, Monteverdi, Albinoni:
húrjaitok szívemben zengenek!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – –
míg élek, úgy fogtok bennem dalolni,
akár a mennybeli angyalsereg!

1982. február 5.

 

 

 

Könyörgés egy barlanglakóhoz

Boszorkányos barátom, bőregér!
Mi buzdít teljesítni ősi hivatásod:
meanderezve, bucskásan csapongva
elkapni apró, szárnyas férgeket
s ropogtatván ügyes fogacskáid között
lenyelni s átaladni gyorsan működő
emésztőszerveidnek? –
Valamiért mindig becsültelek
s már oly korán, borzongó tisztelettel,
amely az éjjel-járóknak dukál,
de semmi köze nincs a dús anyaghoz,
melyet az ember mély barlangjaidból
szikes földjére szorgosan kihord…
Nem a guanóért becsültelek!
Nyolcéves voltam, iskolába menvén
egy téli reggel ott találtalak
fagyottan a templom-torony alatt:
bélelt kesztyűmbe dugva
lehelletemmel élesztettelek,
s beraktalak egy langyos kripta-lyukba…
Szükséges volt-é emlékeztetőm?
Tudom, ezt sohasem feledted:
már az első tavaszi alkonyatban
fejem fölött vigan bukfencezvén,
kis vinnyogásokkal jelezted,
hogy hálád múlhatatlan…
Parittyámból feléd kő nem repült,
sem később, flóbert-puskámból golyóbis;
és babonásan, halál-hárítóul,
ajtófélfára nem szegeztelek,
bár némely házban ott ez még szokás volt…
*
Őskori ősöm, a barlanglakó
– ha rettegvén vadaktól, éhhaláltól,
tüzet rakott s fagyos körmébe fújt –
bundádat, téli álmod irigyelve
a törzs ősét imádta benned:
a szárnyas-emlős elevenszülőt!
Az ő nevében szólalok: ne vess meg,
hogy most, e döngő dolomitdomb ormán
– amig fejem fölött vigan csapongasz –
hozzád esengek:
mint áldozatkész, jó szomszéd fogadj,
ha barlangodba
ivadékaimmal
végső menedékül
holnap bekullogok…

1962–1982. március

 

 

 

A szerkesztő utószava

 

Az első kiadáshoz

Az utolsó szál liliomhoz verseit – az összeállítás végérvényes szentesítéseként – hiánytalan túlvilági poggyászának nevezte a már halálba induló Jékely Zoltán, s egyszersmind fél évszázad alatt összegyűlt verstermése tovább már bajosan szűkíthető válogatásának, melynek anyagával Odaát talán szégyenkezés nélkül állhat a Nagy Cenzor elé.

Egy kivételes jelentőségű, a mindenkori magyar költészet legmagasabb vonulatába tartozó lírai életmű válogatása azonban, bármily érzékenységgel hangolódik is a költő önismerettel hitelesített minőségigényére, s bármennyire is a szeretet lényegkereső és arányőrző tárgyilagosságával próbál igazodni a teremtett egész érzelmi-gondolati erővonalaihoz, uralkodó elemeihez, domináns szín-, hang- és hangulatváltozataihoz, semmiképp sem pótolhatja a föllelhető és számba vehető versek összességét.

Most, hogy Jékely Zoltán – hetvenedik születésnapja előtt egy évvel, 1982-ben – az Ismeretlen Tartományba távozott, s a költői pálya verstermő szakasza a hiány megmásíthatatlan mínuszjelével véglegesen lezárult, mindinkább halaszthatatlan feladat lett a Jékely-versek teljesség-reményű összegyűjtése – s következésképp a lehetségesen hiánytalan lírai életmű megjelentetése. Túl a személyes-szubjektív motivációkon, az összegyűjtött versek kiadását a közvélemény és a kritika egyaránt elodázhatatlannak tartotta; sürgető várakozásának, biztató türelmetlenségének épp Az utolsó szál liliomhoz fogadásával-méltatásával egyidejűleg nem kis nyomatékkal adott hangot. A válogató „pontos és értő munkát végzett – olvashatjuk a kötet legfrissebb kritikájában is. – Ennek ellenére hiányérzetünk marad… a mű olvasása után. Nem a szerkesztői munka miatt, hanem azért, mert az immár lezárt Jékely-lírát valóban teljességében szeretnék megismerni a verskedvelők. A folyóiratokban, lapokban lappangó korai darabokat csakúgy, mint a hagyatékban kiadatlanul maradtakat. Az utolsó szál liliomhoz válogatás ehhez jó alapot teremtett, s remélhetőleg lesz kiadó Jékely Zoltán összes munkáihoz!”

A gyűjtemény elkészült, s a kritikus felkiáltójeles reménye is teljesedett: akadt kiadó, amely vállalkozott a megjelentetésére.

De vajon ugyanolyan kétségoszlatóan szentesítené-e Jékely Zoltán ezt a kötetet, mint az előzőt, melynek összeállítására – a „köldöknézéstől” irtózva – ő maga kérte (sőt: hatalmazta) fel a szerkesztőt? Bár sokévi szoros kapcsolat emlékei, sugalmazó tapasztalatok, feledhetetlen – most már végrendelet-érvényű – kívánságok, elképzelések, élőszóval közölt szövegkorrekciók, lapszélre és borítékra írt vagy versek alatt olvasható jegyzetek segítették a munkát s adtak támpontot a sajtó alá rendezéshez, sőt: szerkezettervet a kötet belső rendjének kialakításához: a költő közvetlen részvételét, hitelesítő vagy eligazító válaszait nem helyettesíthette sem az emlékezet adattára, sem az alkalmi jegyzetek vagy esetleges följegyzések útmutatása, s így a reménybeli igen soha nem lesz teljes bizonyosság.

Hogy a költő az egyetlen lehetséges rendezőelvnek voltaképp a versek születésének kronológiáját tekintette volna, azt több ízben kifejtett-kifejezett kívánsága, életében megjelent válogatott verseinek (Tilalmas kert, Csillagtoronyban, Az Idősárkányhoz, Évtizedek hatalma) szerkesztési módja és a másféle rendezési lehetőséget csaknem kizáró kényszerűség egymást igazolva teszi evidenssé. Jékely – épp Az utolsó szál liliomhoz összeállításáról beszélve – költészetét életrajzi szerkezetű és folyamatos énregénynek nevezte, melynek az eszmélkedés döbbenetétől a tudat kilobbanásáig a versek az eseményei és történései, s melynek elementáris sodrását a „deltátalan örök folyam”: az Idő és a Történelem sorsszerűen biztosítja. Éppen ezért a lírai „hős” helyzet- és állapotváltozásait, az időben és térben megtett útját leghívebben a versek keletkezésrendje jelzi. S kötetek tanúsítják, ezt nem csak a halál árnyékában látta így.

De az érzékenyebb kronológia érvényesítésében – mint ahogy jeleztük – nemcsak a szemléletnek és meggyőződésnek volt vitathatatlan szerepe, sugalmazta a kényszerűség is. Jékely Zoltánnak posztumusz könyvével együtt (a gyermekeknek írt Csodamalom a Küküllőn-t és a Békéscsabán készült – új anyagot nem tartalmazó – bibliofil kiadványt, az Őszvégi intelmet nem számítva) tizenkét verseskönyve jelent meg: az Éjszakák (1936), Új évezred felé (1939), Mérföldek, esztendők (1943), Tilalmas kert (1957), Lidérc-űző (1964), Őrjöngő ősz (1968), Csillagtoronyban (1969), Az álom útja (1972), Az Idősárkányhoz (1975), Minden csak jelenés (1977), Évtizedek hatalma (1979) és Az utolsó szál liliomhoz (1983). (Egy kötetének terjesztését, az Álom címűét, melyből valószínűleg csak egy példány kerülte el a zúzdát, 1948-ban nem engedélyezték. A benne talált verseket dekadens temető-költészetnek minősítette a „ki-nem-adásért felelős” hivatalnok-kritikus.) Ennek a tucatnyi számba vehető és veendő kötetnek mechanikus-kényelmes egymás mellé illesztése az életmű áttekinthetőségének még az illúzióját sem kelthetné. Egyrészt: az első kötetek kivételével Jékelynek minden verseskönyve tartalmaz korábban kiadatlan régi versanyagot, mely az idő- és élménybeli folytonosság természetes ívét, átrendezetlenül, újból és újból megtörné (Az álom útjá-nak – 1972-ben jelent meg! – a tekintélyesebbik fele a harmincas-negyvenes-ötvenes években keletkezett, s jóformán csak az utolsó harmada áll igazán új versekből); másrészt a kötetek jelentős hányada szigorúbb vagy bőkezűbb válogatás, de a többé-kevésbé egyező „törzsanyagot” minden esetben régi és új kiadatlan versek színezik-gazdagítják vagy egészítik ki. Mindezt a maga teljességében csak a kronológia tehette áttekinthetővé s zavartalan-töretlen ritmusúvá. Sorsrajzolta ívvé, mely magától értetődően befogadta azokat a folyóiratokból, lapokból és a költő kézirathagyatékából előkerült verseket is, melyek korábban méltatlanul a feledés vagy a túl szigorúan működő öncenzúra áldozatai voltak, noha a lírai életmű belsőbb köreibe tartoznak. Így a helyükre, az időrend szerinti szövegkörnyezetbe kerülhettek; mint ahogy oda kerültek a korábbi kiadásokban tévesen (alkalmasint csak emlékezetből) keltezett versek is, ha kéziratuk vagy kéziratváltozataik kétséget kizáróan igazolták a dátummódosítás szükségességét. Minden keltezés pontosságának ellenőrzésére, sajnos, nem volt módunk, s nemritkán a keletkezés időpontjára is csak hozzávetőleg lehetett következtetni. Ilyenkor a verset, természetesen, a költő által meghatározott szövegkörnyezetben hagytuk. S elképzelhető, hogy a helyét már soha nem tudjuk (vagy tudják) pontosabban megjelölni. Nemcsak azért, mert igen sok vers kézirata föllelhetetlen, hanem azért is, mert a keltezés gyakran hiányzik. Minthogy Jékely a kéziratait sűrűn javította, átírta, a pontos dátumot maga sem tudhatta mindig teljes bizonyossággal. Egy-egy vers alatt a kéziratban az évszámot sem tünteti föl, majd azzal lepi meg „költeményes maradváinak” olvasóját, hogy még a napszakot is feljegyzi. (Más alkalommal némi anakronizmustól sem idegenkedik. Abban például, hogy az 1937-ben írt A rue de Lanneau-i szállodában című versét utólag, évtizedek múlva „a párizsviselt Kormos Istvánnak” dedikálja, aki a harmincas évek vége táján még falusi kamasz volt, nem akadályozza kínos precizitás.) De voltaképpen sem a hiányok, sem a „következetlenségek” nem nehezítették meg igazán a Jékely sugallta rendezőelv érvényesítését. S talán nem hiú önáltatás, hogy a költőnek a sorrendet illetően aligha volnának ellenvetései.

Kérdés azonban, hogy egyetértene-e minden előkerült, megtalált versének kötetben való kiadásával. Nem gyújtana-e esetleg máglyát, mint ahogy versvallomásainak (Máglya, 1933; Új máglya, 1970. december 31.) tanúsága szerint legalább két ízben tette, hogy az összegyűlt anyag nyilvánosságra méltatlannak talált részét a biztos megsemmisülésnek, emésztő tűznek adja át? Vagy kitartó érveléssel meg lehetne győzni, hogy nemcsak a nagy és remek Jékely-verseknek van joguk a fennmaradáshoz, hanem a zsengéknek, alkalmi verseknek, rögtönzéseknek és a művészileg befejezetlen, félig kész verseknek, amelyeket versvázlatoknak nevezett, sőt még a nem remekmű szintű, nem művészi torzó értékű töredékeknek is? Nem a gyűjtemény törzsanyagával vegyítve, hanem függelékként, a kötet végén.

Kitartó érvelésre persze már nem volt szükség. S bár tudván tudjuk, hogy az összegyűjtött versek megjelentetése bizonyos tekintetben kissé a költő kiszolgáltatása, kitakarása is, más megoldást semmiképp sem választhattunk, mint a teljes anyag közzétételét. (Az Egy honatya költőre, mely közismert személy érzékenységét sértené, A kor dicsérete, melynek a költő egykori kérésére csak egy részét közöljük s két, magyar nemzetiségi problémákról írt „sorsos ének” kivételével e könyvben minden általunk ismert kiadott és kiadatlan Jékely-vers olvasható.) Néha azonban nem volt könnyű eldönteni, hogy a törzsanyagot vagy a függeléket gyarapítsuk-e. De még a válogatásban, a versek szétválasztásában is Jékely segített a legtöbbet. A jegyzetei, a verscsoportosításai, a kéziratok hátára írt megjegyzései és értékítéletei irányadók és perdöntők voltak. Ha egy verset versvázlatnak minősített, az valóban csak a függelékbe kerülhetett. S ha egy papírkötegen a följegyzés három-négy kiadható verset ígért: lapozgatás közben három-négy remekmű fénylett elő.

Hasonló minőségérzékre vallanak az immár végrendelkezés érvényű kérései és javaslatai. Az „Önmegvalósítás”-t túlméretezettnek találva, a híres Kazinczy-epigramma első szavait idézte, s a vers megfelezve hasonlíthatatlanul jobb és több, mint eredeti hosszúságában. Ugyanilyen jó minőség- és arányérzékkel kérte a Siratóvers egy frissen kimúlt segédigénk felett megrövidítését is, s a vers rövidebb változata befejezettebb, teljesebb a „megcsonkított” egésznél.

Szerkesztés közben természetesen Jékelynek – az okkal feltételezett nagyobb szigorúságigényétől eltekintve – nemcsak az élőszóval vagy írásban kifejezett kívánságait vettük figyelembe, hanem azt a szövegközlési gyakorlatát is, ahogy a verseit korábban közreadta. Sajátos ortográfiáját, a szavak szabálytalan egybe- és különírását, egyéni központozását, az idegen nevek jobbára régies, de nemegyszer következetlen írásmódját tiszteletben tartva, csak ott javítottunk – s igen ritkán! –, ahol a könnyebb áttekintés és megértés elkerülhetetlenné tette a „beavatkozást”. Szövegünk voltaképpen még helyesírásában is egyezik a régebbi kiadások vagy a kéziratok szövegével.

Jancsó Adrienne-nek és Jékely Adrienne-nek, akik segítségükkel a kötet összeállítását lehetővé tették, ezúton mondunk köszönetet.

 

1984. május

 

Az új kiadásról

Ez a kiadvány bővített változata a Magvető Könyvkiadónál 1985-ben megjelent, azonos című gyűjteménynek. Hozzávetőleg ezer verssorral tartalmaz többet. Ennek a többletnek számottevő része a mindinkább áttekinthető hagyatékból került elő: műfordítások, esszék, novellák dossziéiból vagy kéziratkötegeiből, a költő naplófüzeteinek gyakran ceruzával írt, halványuló és egyre nehezebben olvasható lapjairól, réges-régi újságok más és más helyen óvott vagy felejtett számaiból – de a Lónyay utcai református gimnázium önképzőköri pályázatán „Hamlet királyfi” jeligével indult diákjának verseiből egyik osztálytársa és barátja is megőrzött néhányat (az Enyedi Lóránt álnevű „Hamlet királyfi” négy pályaművét és egy ajánlott verset), s igen talányos módon: egy negyedszázada meghalt írónk kézirathagyatékában csaknem ez ideig rejtőzött kiadatlan (tudomásunk szerint lapban-folyóiratban sem olvasható) Jékely-vers. (S vajon hány rejtőzik még képzeletünknek is úttalan helyeken?)

Hogy az előkerült versek, verstöredékek, -vázlatok és -változatok közül a költő melyiket akarta kiadni, folytatni, továbbformálni vagy minden változtatás nélkül kéziratban őrizni, s melyiket szánta „máglyára”, egyáltalán nem lehet kideríteni. Mást tehát aligha tehettünk, mint hogy – az eddigi és az általánosan szentesített gyakorlatot követve – a több mint ezersornyi versnek-versanyagnak a korábbinál nyilvánosabb és távlatosabb létezési formát is biztosítottunk: megjelentettük. Még azt tudva is, hogy egy részének csupán fejlődéstörténeti, alkotáslélektani vagy magatartáspszichológiai érdekessége van s korántsem teljes immanens értéke. Tiszteletben tartva azonban Jékely Zoltán magával szemben érvényesített minőségigényét, elsősorban nem a törzsanyag mennyiségét növeltük, a kiadatlan versek zöme a Függelék-be került. (Itt kapott helyet néhány változat is.) S mivel Jékely Zoltán leghatározottabb kívánságai közé tartozott, hogy válogatott és összegyűjtött verseinek minden kötete a Villon emlékének ajánlott Ballada a kóbor kutyákról című, tizennyolc éves korában írt versével kezdődjék, kísértésbe sem eshettünk, hogy a kötetet ismeretlen verssel indítsuk.

Az 1985-ös kiadás szövegén csak igen ritkán változtattunk. Két versnek (Béla király útja felé; Parajd) hosszabb és későbbi változata került a kezünkbe és az új kiadványba, s néhány vers nemrégiben felbukkant másolatán vagy másodpéldányán (A tetszhalott; Parajd; Egy nimfához; Perseus; Fent és lent) olyan stiláris módosításokra figyelhettünk fel, melyek kétségkívül pontosabbá vagy tökéletesebbé teszik az érintett sorokat. Ha a frissen felfedezett stiláris változatot nem éreztük vitathatatlanul jobbnak a megjelentnél, természetesen, nem változtattunk a szövegen.

A dátumot csak egy vers alatt korrigáltuk. A több kötetben is 1944-es keltezésű Sirató-ról végérvényesen kiderült, hogy 1946-ban keletkezett. Filológiai tény az is, hogy A budai szobrok köszöntése, melyet a Minden csak jelenés című kötetben – dátumtalanul – az 1975-ös versek közé sorolt a költő, 1974 karácsonyán már megjelent az egyik országos napilapban. Ezúttal mindkét vers a végleges helyére került. Azt azonban nem hisszük, nem is hihetjük, hogy most már semmi igazítanivaló sincs a költő sugallta időrenden. Hiszen Jékely Zoltán egyáltalán nem volt következetes és precíz a dátumozásban. Ahogy egyre több kézirata került napvilágra, a stiláris (és nem csak stiláris) szövegváltozatokkal egyidejűleg szaporodnak a dátumváltozatok is. S azt, hogy melyik a hiteles, vagy melyik a valószínűbb, olykor igen bajos eldönteni. Nehéz volna magának a költőnek is. (Az évszámok után tett kérdőjelei ugyancsak tanúsítják.) Csaknem olyan nehéz, mint a hiányzó dátumok pótlása, amire az önkényeskedés veszélye nélkül nem vállalkozhatott a szerkesztő. Talán a teljes hagyaték feltérképezése és tüzetes megismerése után – sok-sok szerencsével – a költő által egyedül lehetségesnek tartott rendezőelvet, a kronológiát sikerül majd olyan szabatosan érvényesíteni, hogy nem marad homály vagy kérdőjel.

 

1987. május

Győri János

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]