Jékely Zoltán összegyűjtött versei

 

 

 

 

Ballada a kóbor kutyákról

Az ötszázéves Villon emlékének

 
Hol vagytok hé, szegény kóborkutyák,
hogy bírjátok ki mostanság a sorsot?
Talán nyulat gyilkoltok s őz-sutát,
vagy kunyhótájról koncokat raboltok?
Lehet, hogy erdőszélen kóboroltok,
s irhátoknak nem árt a hó s hideg,
mert éjjelente most nem panaszoltok,
vonítgatás a tért nem tölti meg.
Züllött ebek, kivert komondorok,
örökre elhagytátok városunkat?
Feleljetek, lompos kalandorok,
talán a város háborgása untat?
Vagy tudjátok, hogy nincs itt mit keresni,
étlen gyomor itt csak tovább korog,
hogy céltalan már hulladékra lesni,
felfalja mind szikkadt embertorok.
Kisgyermekek szemétkosárba vájnak,
vénemberek piszok között kotornak,
kéjjel röhögnek félzacskó dohánynak,
három fillérnek, félpohárka bornak;
egekre átkot fogvacogva szórnak,
falat kenyérért készek késre menni. –
Bizony, jobb most az izmos komondornak
fehér mezőn őzet űzőbe venni!
Ég hercege, essék meg vén szived,
ne bánj velünk rosszabbul, mint kutyákkal,
ételt s tüzet teremts mindenkinek,
hogy ehessünk s ne átkozzunk a szánkkal!

1931

 

 

 

Búcsuzz, Poverelló

Talán búcsuzhatsz is a napsugártól!
Hadd lobogjon hát hajad a hegyélen,
amíg loboghat. Mert nemsoká
nyomodra lép az ősz,
s hajad szálanként szertehulldogál,
mint a szikkadt füvek vagy a sárga
akáclevelek első dérverés után.
Fordítsd hát orcád Nap-komád felé,
szemed szikrázzék, mintha utolsó
csókra lendítenéd a tested,
huhogjon melled is
a fájdalomtól, mert talán ez az utolsó
naplementéd!
Egy-kettőre meglepnek a ködök
s a sötét zimankók, hogy két lépésre sem
látod apádat, legjobb barátodat.
Búcsuzz hát! Lobogjon még egyszer hajad,
az alkonyos hegyélen, a napsugárban,
 
– amíg loboghat.
S ha elmerül a nap, indulj te is,
kedves Poverelló, loholj a pusztuló gyepen,
hogy lobogós köpenyed szele suhogtassa,
csörömpöltesse az árva leveleket
végtelen, hepehupás útjaidban!

1931

 

 

 

Vadász-zsákmány

Koporsója egy véres hátizsák volt,
s csak összetörve fért belé a teste.
Kis lábai, melyekkel vízbe gázolt
még tegnap is, most csonkokká meredve,
panaszos tik-takkal kocogtak össze
a sok tusát kiállt tüskés aganccsal,
amely alól megtört sugáru, kancsal
szemek kérdése szúrt belém: „No, jössz-e,
hogy megbosszuld hamar halálomat,
ó, Maugli, erdők alján nőtt gyerek!?”
S én nem mozdultam, görcsben reszketett
testem, s lelkem nem volt a régi, vad…
Tudom, hallotta belső hangomat,
hogy „egy vérből való vagyok veled!”

1931

 

 

 

Alvó koldus

 
A Nyomoruság tankja eltiporta,
mint földi békát a szekér-kerék…
Napfény aszalta, szélvész elsodorta:
Szaporodott eggyel a „söpredék”.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Ha Krisztus látná most itt, megmeredve,
akármiben mernék fogadni,
keresztjéről mindjárt lekecmeregne,
s indulna érte – fosztogatni!

1931

 

 

 

Csavargó a hófúvásban

Tél úr, itt volna rég igért borúd!
Készül-e már nekem-szánt koszorúd
zúzmara-gallyból s gyenge hósziromból?
Itt várok most reád a hófuvásban,
langyos házfalnak nekivetve hátam,
s szivem nagyalvó macskaként dorombol.
Jó tréfa ez! Ma hóember leszek!
kiagyusztálnak majd a gyermekek,
repedt csibukot dugnak ferde számba,
horpadt edényből lesz cilinderem,
kezembe botnak seprünyél terem,
s aranyos fényt hint rám az utcalámpa.
A hóembernek, lám, nadrágja nincs,
de korgó gyomra, fagyos lába sincs,
s lányoknak nem lehet futóbolondja.
Tavaszban, nyárban nem gyönyörködik,
szeretők felett nem leskődhetik,
de jókedvét ez el még sose rontja.
Ha nő a hold, kolontos kedve kel:
amíg fennjár, fejhangon énekel,
ámbár dalát nem hallja senki sem.
Bolond fickó, de mindenképp Tied,
s mint hű ebed, lábad nyomán siet,
ha a Tavasz tombolva itt terem!

1931

 

 

 

Szürke ég alatt

Kémény felett farkas-szőrszín az ég.
A suta tűzfalakra füst maródik,
hogy az egész szennyesre kormozódik
s szürkébb lesz, mint egy ócska pléhfazék.
A háztetőkön pár antennadrót
kacérkodik a Mindenség neszével,
muzsikát hint az udvarokba széjjel,
bizsergetvén a kedvtelen lakót.
A szürkeség szobákba is bejő,
mint nagy csuha, ráhull az emberekre,
rajtuk ragad, sosem kerül a szegre,
s akit megszáll, sápadt lesz, senyvedő.
Hogy szánom azt a vézna gyermeket,
ki mászni is lépcsőházban tanul meg,
s verést kap, hogyha szomszédságba túlmegy…
S be rémitő, ha szomszédunk beteg!
Mert hogyha majd a Véncsont átölelte,
s úgy nyúlik el kifúlva és aszottan,
hogy sárga karja ágy szélére szottyan –
koromszemként fog elrepülni lelke.

1932

 

 

 

Idő-Isten

Idő-Isten járt ablakunk alatt;
szárnyas lovának lépte szörnyü tik-tak –
s amerre zengő lába elhaladt,
éjféli utcánk szellemei ríttak.
Az esztendők adóját szedte be:
a falakról pergett a vakolat,
s ki ezt, ki azt a zsákjába vete:
hullt hajból csokrot, pár kitört fogat…
Meg sem köszönte, s már loholt tovább.
Itt ifju isten volt még s haja fénylett;
de elaszott, jutván az úton át,
s már túlfelől tarkoponyáju vén lett.
Így lassitott az ablakod alatt.
Foga terád, kincsem, régóta vásott!
Bezörgetett – iszonyu pillanat! –
Még most is hallom rémült visitásod.

Pápa, 1932

 

 

 

Így jött az éjszaka

A temető mögött lebújt a nap.
Pár pillanat
s már szöszke csillagfejeket
szúrtak fel a szőlőkaró-hegyek.
A májusi gyümölcsösök felett
illatok üzekedtek s denevérek;
álmában édes nedveket eresztett
a hangyajárta cseresznyefa-kéreg.
A házak nőttek, lejjebb szállt az ég,
az utcán hervadt villanykörte égett;
dalolt valahol a cseléd,
s a Fiastyúk a templomgomb felé
terelgeté a sárgálló csibéket.
A kéményünkre felszállt egy kuvik
– párja ott ült a templom tetején –
csujogatásuk
felhallatszott a magas tejutig.
Borzongva ültem én
kis társaimmal ott a kőpadon:
fiúk, lányok vegyest.
Nem volt még semmi tilalom,
ha testet ért a test.
Hol szundított a szerelem?
Csak az volt izgalom,
ha surrogás ütött meg hirtelen
s az erdőszél felől
jött, jött, mint egy kísértetes madár,
jött, mint a Bükkös bolygó szelleme:
a roppant agancsú szarvasbogár.

1932

 

 

 

Jóslat

Ma hajnalban megszólalt a kakukk.
Megkérdeztem, tréfából, meddig élek?
Kegyetlenül fösvény volt és hazug:
azt válaszolta, még csak vagy hat évet!
Az ablakon beszállt egy szürke légy,
előbb a rézlámpás körül kerengelt,
aztán fölém repült s zümmögve, szép
ívvel kirajzolá a végtelen-jelt.

1932

 

 

 

Városvégi gesztenyefasor

Sohase látott gesztenyefasor!
A lámpafény megaranyozza,
monumentális és komor,
sötétbe fut, nincs vége-hossza.
Lombok alól a szél lehozza
gyermekkori őszök szagát:
jaj, régi, sétatéri fák,
kőris, fenyő, juharfa, bodza!
És az az út, a városvégen, ott,
keréknyomával erdőnek futott,
s amint homálya nőtt, szűkült az éke,
s belehasított a vadas sötétbe.
Házunktól macskaugrás volt a vége,
ott kezdődött az új birodalom:
az erdő napvilágon gyáva népe
hancúrozott a tisztás-oldalon.
Mesébeillő, fürge vigalom!
Tündérek hopszaszáztak körbe-körbe,
szökdöstek át a patakon,
s vadkan hátán nyargalt a törpe.
Utána bakkecskén botorkált,
szarvába csimpaszkodva a boszorkány,
kezében kés, szemében méreg,
nyomában baglyok, denevérek…
Autó robog a gesztenyesoron,
száraz levél hull záporozva.
A szél szaga gyermekkorom
csodáit vissza-visszahozza.

1932

 

 

 

Körtefák csodája

Palánktalan, kihalt gyümölcsösök
alkonyi csendje csalt a tarka gyepre,
melyen bucskázva, szökve, hemperegve
hancúrozott az odaüldözött
levélsereg. A körtefák között
szél vinnyogott, s mint csonkaszárnyu lepke,
egy-egy veres levél indult lebegve,
és elkalimpált a fejem fölött.
S a testem lassan átalöltözött:
két hosszu lábam egybenőtt s a hegybe
ezeragancsu gyökeret döfött.
Fanedv lett testem mindenféle nedve,
fa voltam már a körtefák között,
s még most is ott vagyok boggá meredve.

1932

 

 

 

Gyermek a hóban

A kisdedet az első hóra hozták;
egér-szeme, a habzsoló kis érzék
ámuldozik, mi ez a nagy fehérség,
melyet a szürkeség helyébe most lát.
Bundácskájában pípesen tipeg,
a dada ujját kis markába fogja,
aztán lehajlik, hóba nyúl, s nyafogva
egy szót szeretne mondani: HIDEG!
– Majd, amikor a kétezrediket
írják, és én már rég-rég nem leszek,
Te, kis toporgó, tejfogas gyerek,
mint roskadtínu, vaksi és süket
vénség érzed, hogy közel a halálod.
Gyors képeket látsz, tűnő arcokat,
szüleidét, ezt a fehér utat –
s látsz engem is talán, így, ahogy állok.

1932

 

 

 

Piros csapás a hóban

Szikár lovuk fel-felhőkölt, farolt,
hat hordóval hoztak kadarka bort
tiszamelléki, bundás magyarok.
Volt, aki fenn ült hordója tövében,
s ostort fogott kétujjas kesztyüjében;
más lőcsöt tartva kullogott gyalog.
Nem szitkozódtak ők, nem is danoltak,
egymáshoz, lóhoz árva szót se szóltak,
komor volt arcuk, mint a temetésen.
A hat szekér zörögve kaptatott –
A friss havon piros csapást hagyott:
buggyant a bor a donga közti résen.

1932

 

 

 

Könyörgő ballada a Földhöz

Berde Sándor emlékének

 
Kegyetlen föld, vén gyilkos, ki megölted
hidegeddel, fogadd most melegen!
Sírját tűzszived melegével töltsd meg,
nyugvásában meleg ágya legyen!
A lelke most a téli végtelen
parányi hókristálya lett, s lebeg
fehér, szélcsendes égi téreken,
míg visszahullatják a fellegek.
Kegyetlen föld! Szűz teste már tiéd,
sötét gödrét pár munkás ma megássa;
morzsolhatod majd ujjongó szivét,
tiéd örökkön órjás kacagása,
a fogsora, a szeme villanása…
Vén föld, hatalmad sok csodát tehet,
a pusztulás testét meg ne gyalázza;
ne szabadítsd reá a férgeket!

1932. december

 

 

 

Máglya

Tudom, a feledés konok fátyla borul
rám s nyomaim az úton beporozza
az Idő-sivatag futóhomokja,
a földgolyó pedig tovább gurul
bolygói közt, végtelen úton át –
Mondd hát, minek őrizzem ezeket
a porladó „legelső verseket”?
Hogy majd a másruhájú unokák
csúfolják őket még a mainál
is embertelenebb, sivár korukban?
– A kályhában jó tölgyfa lángja lobban,
egykettő, izzó parazsat kinál.
Ide vetem be őket! Mint a máglya,
lobognak! Végük. Csak gyűszűnyi port
látsz már belőlük, mit a szél kihord
hazájukba, a téli éjszakába.
 

1933

 

 

 

Elhagyott kutyánk elégiája

Szegény kutyánk, be egyedül maradtál
az árva villa beton küszöbén!
Eltengődsz majd szomszédok kenyerén,
s valaki még örökbe is fogad tán…
Otthagytunk ősz s éjszaka küszöbén,
s most fejedre, mit gyakran símogattam,
koldus testvéred: kertünk tücske pattan,
koldus-ruhádon koldus-diadém.
Azóta már nyakatokon az ősz!
a kukoricát tördeli a vadkan,
a vadlibák vonulnak V-csapatban
s éjjel az ég ezüst ködöt esőz
bodor bundádra, melyet simogattam…
Jön még azért egy-két vidám napod:
a hegytetőn fütyülve jár a csősz,
avar között rigópár kergetőz,
s mégegyszer felszáradnak a padok!
Utólszor jól kihancúrozhatod
magad a csörömpölő levelekben;
előled tarkakontyú banka rebben,
hiún utána kapsz s megugatod…
De az éjszakák mind lidércesebben
törnek reád. Fogy, fogy már a vigasz.
Hideg vackodban fel-felvonitasz,
ha álmodod, hogy nyugszol az ölemben.
Egy reggel majd a szél havat keverget,
s pelyhek nyomán szomoru varjuhad
lepi el a tarlókat s az utat,
s vad károgást visszhangzanak a kertek.
Vonítnak az ijedt komondorok,
az almafák fehér csontváza csattog:
a zúzmarás Halál kullog alattok
s hószínű fogsorod rávicsorog.

1933

 

 

 

Első kutyám emlékére

 
Álmomban olykor hallom szörnyü vádját:
– meggyilkoltak az enyedi pecérek,
bőröm lenyúzták, testem vízbehányták,
s megettek ott a halak és a férgek.
 
Micsoda tébolyult vonítgatás!
Rémült jajok a téli éjszakában!
Egy vészüvöltés, egy vékony sirás,
és soha együtt, mindig csak magában
rí fel a hang: az ősi kutyaszó.
Hangjuk két hegy közt ekhózza a hó,
majd elnyeli, s egy percre sűrü csend lesz –
de rázendít egy messzi csaholó,
s valahová üveghangon üzenget.
Mert valami történt ma éjszaka!
A múzeum kitömött farkasa
rabolni ment, s a széllel száll a véres
bőrcafatok és zsigerek szaga,
és mindené, mi majd a varjaké lesz,
ha végetért az úri lakoma.
Vagy Más Valaki indul portyájára?
Bagolypiszkos kőoduból kilábol,
s a kutyák tudják már, rozsdás kaszája
kit vág le ma, s kit ráncigál magával
a hideg éjbe, kis meleg zugából…

1933

 

 

 

Éjfél Budán

Most voltaképpen sírni kellene:
tétova mánk végképp holnapba lendül,
búcsúztatója borízű zene,
mely kiszivárog egy kis étteremből.
Az út alatt szagos fürdők leve
zubog, s a rács alól kék pára leng föl,
mint süllyesztőből foglyok szelleme…
Kóbor kandurt ciról a sarki rendőr.
Az állig gombolt házak mind vakok,
vonuló ködben úsznak, mint a csolnak,
s belsejükben egy-egy család vacog,
kaszával áll ágyuk felett a holnap.
A plafonokról lógnak sóhajok
s foszlányai tejszagú altatóknak.

1933

 

 

 

Séta alkonyat felé

A messzi városra, mint égi láva,
ráhömpölyög a lila esti pára.
Keresem házatok. De már hiába:
elfüggönyözte ez a lila pára.
A domboldalra itt süt még a Nap
s a kerti villák vadszőlős falára.
Hűs szín-játék kezdődik nemsokára:
kár, hogy nem láthatod – az alkonyat.
*
Ahol még három hónappal előbb
a sím félméteres havat hasított,
félméteres virágok nyílnak itt-ott
s térdetverő fű fedi a mezőt.
Térdetverő fű között gázolok,
keresem sím hóval eltűnt nyomát:
Vadszekfű nőtt helyén és szarkaláb
s egy levendula, mit a szél hozott
valami messzi, vénkertes határból
s örök magányra ültetett ide.
Ágat török egy vadcseresznyefáról,
s víztartó tányért ások köribe.
*
Menyországszínű felhők ácsorognak
az égbolt szépiás-rőt térein.
Egy csúcsi fát becézve közrefognak,
mint régi talján mester képein.
A kék csokorral, mit neked fogok
elvinni holnap, megállapodok
egy tisztáson, vörösfenyő alatt.
– Titokzatos Giorgione s más nagyok,
kiknek megadatott a hatalom,
hogy megfessék maguk fiatalon,
titeket kérlek, adjatok erőt,
hogy a kopaszság, satnyulás előtt
megfesthessem bár egyszer magamat,
bodros hajjal, sudár-fiatalon,
hűvös, domboldali alkonyaton,
egy tisztáson, vörösfenyő alatt!

1933

 

 

 

Falusi reggel

A pajtában nyihog a két csikó:
Ehetnénk, hé, üres, üres a jászol!
Éhes a kakas is, dühöngve rámszól:
Kukoricát, fiú, kukorikú!
Kukucskál óljából a rózsa-szájú
göndör malac s könyörgőn rám-röfög:
Virrad, virrad, fiú, s üres a vályú,
törökbuzát ide, törökbuzát!
A szérűskerten rozsdafark húz át,
egy gyufacincért elnyelint kapásból,
s a Nap, mint roppant sárga tök,
mely indájáról elszökött,
kikarikázik a kukoricásból!

Magyarvalkó, 1933

 

 

 

Valkói temetés

A tíz öreg halálkórusa szól:
kihullt foguk helyén árad az ének;
már a kaszást ott érzik valahol
nyakuk mögött s rezegtetnek a vének.
Táskája nőtt már mind a nők szemének
– tán ezredik könnyüknél tartanak –,
vígasztalják egymást: „ilyen az élet.”
A sír száján sötéten áll a pap.
A koporsóból hosszúujjú ing,
kék keszkenő s írásosdíszü pendely
lobog elő: testetlen búcsut int
s mesél az asszonyról, ki vele ment el,
hogy ölelkezzék földdel és a csenddel.
Ma kezdi meg. Boldogan alszik és
nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender,
hogy morzsolja majd szét az ölelés…

Magyarvalkó, 1933

 

 

 

A vén csordás temetése

Aj, megcsurrantak az égi kutak!
A házakat mind beljebb döngölik
mennyből jövő, nehéz esőrudak.
Sötét menet baktat az út-vizen:
a vén csordást hozzák, ki nagy legény volt!
annyi dúd-ot tudott, mint senki sem,
s ötven évig élt fenn a hegyeken.
Mondják, egyszer – kegyetlen téli éj volt –
farkast ütött agyon, fegyvertelen…
Vonul, vonul a fekete menet,
csak a koporsó villog a szekéren,
s az őszfejü ökrök fehérlenek.
Könnytelenül jönnek az emberek
– a sírást tiltja férfiú-szemérem –,
a nők szeméből sűrű könny pereg.
A cinteremnél megtorpan a kántor,
s zendít háromszázéves éneket.
Csengő visszhang szól a nők csapatából,
hűvös szél jő, tüstént eláll a zápor,
a cinterem kapuja megremeg,
kilincs koccan, s lám, megnyílik magától!
SÍRFELIRAT
Imitt a vén Csukás csordás alussza
Krisztusában örökös álmait.
Hűn őrizé faluja barmait,
ötven évig a szemét be se hunyta!
De most immár békével alhatik,
ki sem zavarja vackán.
ki sem zavarja vackán. Ez a jussa.
 

Magyarvalkó, 1933

 

 

 

A költő születése

Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett,
mohát tiport, vágott egy jó botot,
mérges gombát ütött, hajszolt peléket –
most rétre ér, a lába támolyog,
édes teher alatt roskadva lépked,
köröskörül a rét tarkán forog –
s végül lerogy, mint vadvirág-porok
testükregyűlt kincsétől gyenge méhek…
 

1933

 

 

 

Hangya-harc

A rézfutó hulláján összevesztek,
mely ott feküdt ragyogva a porondon.
– Két nap s két éjjel nagy idő!
nem voltak még azóta percre veszteg,
gyúrják egymást a felkapart porondon.
Ropog a kis páncél, hamar bereccsen,
törik az állkapocs, törik a láb,
s a hangyahős szótlan kidől.
De kitépett lába eszeveszetten
rugdossa gyilkosát tovább…
Hiába békít már a lámacincér
– frakkos, kenetteljes diplomata –,
nem hagyják ők már abba semmi kincsér’,
folyik tovább a hangtalan csata.
Tovább ingerli őket a teli-
hold és felfrissíti vérük a harmat.
A nappal elhullottak lelkei
fölöttük ködlenek s egymásba marnak.
A csatatértől alig két araszra
nagy lapun ül a temetőbogár.
A harcot nézi. Higgadt. Tudja már,
hogy csak neki lehet belőle haszna!

1933

 

 

 

A kakukkhoz

Nem kérdem Tőled, meddig élek:
félek, keveset mondanál,
babonás bölcs óra-madár,
esztendő-osztó berki lélek.
Csak arra kérlek, te madár,
minden percem tedd édesebbé,
s oly fuvolásan kiabálj,
mintha nem szólnál soha többé,
mintha utólszor szólanál,
perc-bűvösítő berki lélek,
mintha már erre járna érted
és hívogatna a halál!

1933

 

 

 

A vén Both

Nem volt már jó neki az illatos bor:
csak szeszt nyakalt, míg benne lángra lobbant…
Azóta kopjafája rég lerokkant,
s velejiből szippant szagot a kosbor.
De pálinkája, amivel temették,
még mindég tart: ha elfogy, újra támad;
s a vén Bothról már széltiben csudákat
emlegetnek a szószátyár menyecskék:
éjfél körül, ha kutya nem ugat,
s bagoly sem száll a cinterem fölött,
jól hallani, a vén Both nyög, röhög
s italából nagyokat kortyogat.

1933

 

 

 

Fecskék

A villanydrót öt égi vonalán
izgága hangjegyek a füstifecskék.
Ha lejátszhatnám, bennük már az estét
s az ősz első akkordját hallanám.

Kolozsvár, 1933

 

 

 

Caruso emlékének

Holt művész hangja szól a rádióban,
hallgatom, hallgatom s irígyelem.
A mi hangunkat, hogyha meghalunk,
testestől elnyeli egy rossz verem.
A gyémánt hang kiszáll az ablakon
s a dombról, mint patak, lehempereg,
amerre csörgedez s bukkan vigan,
remeg a fű s az őszi levelek.
Késett lepkéknek lesz nászindulója
s egy kisleány kendőt bont és örül:
karingós táncba kezd a kút körül,
pendelye leng s látszik, nincs bugyogója.

1933

 

 

 

Ősz a Városmajorban

Tarsolyából a puszta földre szórta
egy üldözött király –
a sok tallér most itt hever a porba’,
a fák lábainál.
Kékeslila homályban, ázva-fázva
ődöng a vén fasor;
szerelmesek fojtott sírása
szól a bokrok alól…
Mint szép leány után, ámulva nézek
pazar nyarunk után –
Fölöttem lóg még egy-két árva fészek
a tar fák ágbogán.
Úgy érzem, hirtelen kinő a szárnyam,
s fütyülök is nekik:
Bolond fák! azt hiszik, hogy újra nyár van,
és karjuk rezgetik.

1933

 

 

 

Apró képek, I

 

Juhászkutyák

Karám előtt három lompos ugat,
felettük éhesen szállnak a varjak.
Tudják: ők falják fel hullájukat,
mit téli farkasok miszlikbe martak.
 

Kalota felé

A csillagos falutornya felett,
mint léghajó, kék ködtömeg lebeg:
a pára, melyet álmukban leheltek
fáradt barmok s fáradtabb emberek.
 

Vakablakú vár

Gyalu alatt
A vén kastély minden ablaka vak,
táskás a fal, suvad a vakolat.
A sétányon, rongyos fenyők alatt,
könnyezve őgyeleg egy rossz fapad.
 

Ősz, templomi királyok

Válluk laposra koptatá a sok nap,
századok esői rájuk csorogtak.
Nem mozdulhatnak: körülöttük
kaján kőszörnyek kucorognak.
 

1933

 

 

 

A Házsongárdi temetőben

Itt alszanak a boldog rokonok!
Most már mindegyikük fogyó legenda.
Holt vérük élő véremben zsibong.
Esős időben róluk álmodunk,
s pár kép van róluk a falon és lent a
nagyláda mélyén egy-két régi rongy,
sárgult levél s pár óriási gomb…
 

1933

 

 

 

Huszár Béla sírjára

Tavaly még úsztam, bukdácsoltam
nyitott szemmel a víz alatt,
most fekszem megmeredve, holtan,
csukott szemmel a föld alatt.
Húszévesen ide kerültem,
szobrot kaptam fiatalon,
holtak szaporodnak körültem,
szobrot kapnak fiatalon.
Miért siratnátok, barátim?
Örökszép szobor maradok!
Miért siratnátok, barátim?
Jól jár a fiatal halott.
Ti még éltek s lassan rohadtok,
senyvedtek észrevétlenül,
szátokban holnap műfog kattog,
szemetekre üveg kerül.
Miért sírnátok hát, barátim?
Nézzétek ifjú szobromat!
Miért siratnátok, barátim?
Sirassátok magatokat!

1933

 

 

 

Mélység

Élek: halálsápadtan lebegek
az iszonyú időmélység felett.
Lebegsz te is – így lebeg mindahány
a múltján –, mint a pók a fonalán.

1933

 

 

 

Hasonlat, I

Vázlat
 
…Mint a gyöngyhalász
lilás tengerfenék csodái közt,
úgy lebegünk mi az életen át.
A felszín árama alig ha ringat,
szelíd rezgések hatnak csak le hozzánk,
s mint víztömeg, tompítja mozdulatainkat
bágyadt érzésed, Hiábavalóság.
Az életünkön át így lebegünk,
zöld réteken, békalencsés tavon,
s körülöttünk mindent kéken bevon
lefátylazott felhőként messzetünt
gyermekkorunk emléke, mit majd naivan
s eszelősen örökké keresünk,
míg el nem fogy rövid lélegzetünk –
mint gyöngyhalásznak odalent
a tenger hullámaiban…

1933

 

 

 

A varjú-szfinx

Vadjáratos, ködös hósivatag
komor szfinxe: halálos álmatag,
öngyilkos daccal űl a zúzmarán,
sovány testéből lassan hűl a pára.
Búcsuzz el tőle: még ma éjszakára
holtan találja az őz-karaván.

1933

 

 

 

A szobám éjjel

Berde Sándor emlékére

 
Az ablakon éjféli szél zörög,
rázza a száraz szőlőlevelet.
Kinézek arra, hol a hegy mögött
szegény barátom hópólyába burkolt
sírja felett
az újhold áll vigiliát s lebeg:
sápadt Anyai-szeretet.
Sírhatnék, s hunyt szemmel messzebbre nézek:
csukott szemhéjam vaksötét falán
fehér fényképet hív elő a lélek:
egy sírhant zúzmarás domb hajlatán,
jeges magasságból a hold lenéz,
lebeg, s mosolygó, mint a feledés…

1933

 

 

 

Mint kőkoporsón

Mint kőkoporsón ifjú kőkirály
leesettállú, hosszúlábú szobra,
fekszem az ágyon mozdulatlanul,
hideg kezem kegyesen összefogva.
Valami rejtett forrásból a fény
fölém, a „Holtak szigetére” hull.
Látom a lelket: lelkemet, szegény
most köt ki gyámoltalanul.
Még visszafordul, rám néz s így beszél:
kis, gyenge test, te ott maradsz alul,
én most az örök partra, lásd, kiszállok.
Te földbe jutsz, hol madarak, királyok
s kutyák porladnak, mint a falevél…

1933

 

 

 

Karácsonyi séta

A park útján nehéz hókupacok,
fehér koporsók állnak sorfalat.
Az idő: zsarnok vénséges király
beléjük zárta élve a nyarat.
Ha látnád, itt a tiszafák alatt
a fürdő bronzfiúcska hogy vacog!
Valami bundát kéne vetni rá
s buksi fejére kis zöld kalapot.

1933

 

 

 

Intő szavak süldő macskánkhoz

A bokrok alján szép a szerelem,
mikor a tél tavaszról álmodik;
jó hancúrozni zörgő levelen,
és jó, ha két körmös kar átszorít.
Azért, macskánk, ne menj a kertbe ki,
még gyenge vagy te, reszketős, törékeny;
bármit izen az éj, ne higyj neki,
maradj nyugton az ablak könyökében.
Künn azalatt kurjongat s figuráz
a hörcsögképű, tüskebajszu kandúr;
fortélyos énekére jól vigyázz,
fogadj szót, és ne menj az ablakon túl.
Hadd kacsingasson bedagadt szeme,
rührágta, ritka bajszát hadd pödörje,
hadd mászkáljon, mint Orbán szelleme,
a ház előtt éjjente föl-le, föl-le!
Mert jaj neked, véged van, ha kimész:
egyet-kettőt szökik és megragad
s máris szorítja két nagykörmű kéz
tigrisbundás, ártatlan derekad.
És akkor hallom majd a jajgatásod,
a rémület kéjből szakadt szavát:
(ó, édes-véres, vad összecsapások!
bokrok, mohák, hajnalok, éjszakák –)
– Ha nem tudnád még: ez a szerelem;
a kín a kéjből is mindig kicsap rád;
friss-föld-szagú tavaszi éjjelen
ezért zokognak künn a macskák.

1934

 

 

 

Macska-szerenád

Álmatlanul feküdtem, és Reád
gondoltam holdfényes szobámban, egyedül,
mikor a kertben, úgy éjfél körül,
elkezdődött a macska-szerenád.
Ráismertem: a vérük dala volt,
a márciusi hímgerincek forró
lihegése, kísértetes tremóló,
a percnyi kéjért oly sokat loholt,
hajhászott kandur vad vér-vallomása,
s kacér nősténye álszűz nyögdelése
– mintha ez lett volna első esése,
első kigyújtó márciusi láza –
Hogy lássak is, az ágyból kiugortam
s kilestem őket az ablakon át.
Szomorú volt a jelenet s fonák:
szétválva már kucorogtak a porban,
s nyalták magukon azt a két sebet,
amit szerelmük lángja égetett;
a hátukon kigyúlt a holdvilág;
megsejtettek s rámnyilazták achát-
szemük rémült szentjános-bogarát.

1934

 

 

 

Bátortalan tavaszodás

Száguld a koldus-szagu tél,
szirmok esőjét záporozza.
Emlékeim felé, elálmodozva,
egy mag-vitorlás ringva útrakél.
Utána megremegve bámul a
kis pipehúr – érzelmes pici kék szem –
és búcsut int a rom-kőkeritésen
a primula.
S csak száll a mag, mint égi készülék,
mely ismeretlen csillagokba indul,
de nem jut a felhők határain túl:
körülveszi s lehúzza majd a jég.

1934

 

 

 

Egy család nyughelyén

Nagytata aluszik, már nem pipázik,
nem horkol és nem malmoz a hasán.
Felette két huncut poszáta játszik
a tujafán.
Nagymama is alszik, már nem köhécsel,
nem varrogat és szőnyeget se köt.
Két pajkos kis cinke szökdösve trécsel
szeme fölött.
Apuka szundikál, többet nem olvas,
többé nem énekel s többé nem ír.
Szíve fölött őszi tücsök az ordas
éjjelbe sír.
Anyuka is szundít s nem sírdogál,
a hasa már sohasem lesz kövér!
Két orcátlan, vörös szabóbogár
nászt ül kövén.
Fiúcska hájcsil, már nem karikázik,
nem lesz többé az ágy alatta nedves.
Sírján dongó dohog, giliszta mászik
s a nagy pille repdes.
Leányka szundikál, már nem babázik,
nem festeget és nem gyűjt képeket.
Elárvult, cirmos kismacskája ázik
keble felett.

1934

 

 

 

Tavasz a Városmajorban

Felhő-rucák lubickolnak az égen,
mely kékebb, mint a legszebb hegyi tó;
támlátlan, rokkant padra dőlve nézem,
szomjas szememnek tündér itató!
Körülöttem szegett fővel botorkál
két-három zord, magábahullt öreg:
bottal piszkál avart vagy új rügyet,
s a sírás, mint szálka, áll a torkán.

1934

 

 

 

Napfürdő a temetőben

Kinek szívéből nőtt e satnya fű
s kinek szeméből nőtt itt ez a másik,
melyen most koslató bogárka mászik
s olyan, mint egy német kezdőbetű…?
S a harmadik, mely integetve rezdül,
mint aki elmegy s még tanácsot ad.
Ki merészelné e fűszálakat
megmarkolni s kirántani tövestül?
Csak lengjenek, csak üzengessenek,
mindig akad valaki, ki megérti,
hogy miről is hagyakoznak a régi
gyökérfoglalatú szívek s szemek:
kihúzza magát, hogy gerince roppan,
döngő sírok közül messze rohan,
hempereg édes nők karjaiban
s önmagának bebizonyítja, hogy van.

1934

 

 

 

Szép nyári zenekar

A hegytetőn hiún rikolt a páva,
az éjszakától félti köntösét;
az álom hűs ében-oázisába
cammognak már fáradt felhő-tevék.
Üvegcimbalmos tücskök muzsikálnak
– van a világon még szebb zenekar? –
Most kellene megállnia a nyárnak,
mielőtt még az álom eltakar.
Most kellene megállnia a nyárnak,
s torpanna bár meg az egész világ!
Kertünkre illat-mézet trombitálnak
kórusban a pilledt petúniák.
Tücsök, cigánykám! fújjad, sose szüntesd
gyermekkorunk nyáresteli dalát,
kísérd vele pusztuló életünket,
s majd sírunkon is ezt fújjad tovább!
Lankadt szűzek, pilledt petúniák,
fujjátok ránk illatos harsonátok!
Akkor úgysem fújhatjátok reánk,
amikor majd sírunkon trombitáltok.
 

1934

 

 

 

Mindenesti színpadom

Künn szól a béka, a vízi dudás;
most kezdődik éjjeli maskarádém:
tibláboló emlék-felvonulás,
szemembe-zárt titokzatos parádé.
A magasból kék, végtelen sötét
alakokat szór a színre puhán,
leadja minden zagyva díszletét,
zsúfolt zsinórpadlás a koponyám.
És így pereg le, összevisszaságban
– talán bölcs rendben – elmúlt életem,
esténként, mihelyt szemhéjam lezártam.
Most Kolozsvárt vagyok, most Enyeden,
régi erdőn járok, kilépve bátran,
első szerelmem nyomát keresem –
tán így fog egykor koporsóba zártan
is szórakoztatni behúnyt szemem.

1934

 

 

 

Kísértő dallam

Meghalsz, jaj, meghalsz, jaj
elhagyod ezt a világot,
sok könnycsepp, sok sóhaj
hull a gödörbe utánad.
S nem mozdulsz, nem mozdulsz,
börtönöd a kicsi árok;
hantodra sok hó hull s
megfagynak rajt a virágok.
És jön egy éj, téli nagy éj:
a temetőbe bolyongok,
szörnyü a hó, ámde ne félj,
meglelem úgyis a hantod!
S úgy mondom, úgy mondom
százszor is ott a neved,
hogy mélyen, a hódombban,
tested elönti a meleg!

1934

 

 

 

Consolation

Míg bennem eltünés kórsága lappang,
Ő szépséges egész, talán örök!
…Szeretném látni sírkövek között,
tarka ruhában, meggypiros kalapban,
nyaklánccal és virággal, napsugáron,
pompázva látni ott!
pompázva látni ott! – Mily diadal
volna s fanyar, haláltánc-ízü mámor:
úgyis együtt tűnünk el a világból,
s örökre ugyanaz a földréteg takar!

1934

 

 

 

Tündéri fürdés

Vékás Judit emlékének

 
Itt már gyerekkoromban is kerestelek.
Róttam a berket, a nyúlutakat.
Azt hittem, pici vagy és gyermeteg
s lábad nyomán piros virág fakad.
S mindig hiába! Mindig hűlt helyed
leltem: kis fésűt s tört virágokat.
Lement a Nap, bagoly szólt, este lett.
Azt hittem, a szivem is megszakad.
Most suhanunk a mormogó Szamos
bátor vizében, nagy fűzfák alatt.
Félemberek vagyunk: félig már iszamos,
vízhasitó, villótestü halak.
Ahol elúszunk, fűzek hajlanak,
kavicsok néznek s kandi rákszemek:
a vízi pár vajjon ma merre megy?
Tudják, a víz királynője te vagy.
 
Él bennem a hiú kivánság,
reménytelen remény:
együtt fogunk egykor pihenni
a Szamos fenekén.
 
Üvegkoporsóban pihenni
öles zöld víz alatt!
Felettünk fognak jönni-menni
fehér hasú halak.
Lenn fogunk jámboran pihenni,
mint az a nagy király,
felettünk fog majd jönni-menni
a partfutó sirály.
Testi tömlöc ellen a lelkünk
hiába lázadoz:
idegenül harsognak el felettünk
az új évszázadok.
*
Rönkök vagyunk, két kósza, szürke rönk,
deltátalan, örök folyam sodor.
Kopunk, zúzódunk, amíg valahol,
örökre alámerülünk.

Kolozsvár, 1934

 

 

 

A Szépség pusztulása

G. Edith emlékére

 
Délben langyos gyepágyon heverésztem,
fürdőruhában, perzselő napon,
Ő jégteremben, talpig hófehérben
pihent a fekete ravatalon.
Rágondoltam, húszéves életére,
hogy ennyi szépség most már csak a földé,
hamú lesz a csontja, por lesz a vére,
ruhája is – s nem látom soha többé!
Ő nem gondolt már akkor semmire.
Keble alatt egymásba kulcsolódott
márvány keze: fehér márványszobor volt,
a nagy mester hamar porló müve.
*
Alkonyodik. Az idő hét felé jár.
Másfél órája már, hogy eltemették.
A földben éri már meg ezt az estét.
A Nap a Hárshegy oldalán lesétál,
sírjára egy utolsó fényt hajít;
ma meghatódva nézte temetését,
de bizton elfelejti hajnalig,
mint ahogy elfeledte annyi szépét.
*
Éjszaka van. Már egy hete halott.
Tán oszlik is! Eltikkadt sárgöröngyök
felitták a könnyet, mit akkor öntött
koporsójára anyja s rokonok.
Súlyuk alatt a deszka majd bezúdul,
homloka, melle horpad, mint papír.
Ősz jön, levél hull, tél jön, rá a hó hull,
s fejemnek való párna lesz a sír.
*
Nagy szárazság van, égnek a vetések,
alig nyílt ki, hervad s hull a szirom.
De tenyészik buján és vészt nem érez
hetes palántám: késő bánatom.
S míg künn a Nap lassan mindent kivégez,
a bú nő bennem, mint tisztás-füvön
magányos genciána, s amíg élek,
esténként hűs könnyekkel öntözöm.
*
Művész urak! Szőnyi, Aba-Novák!
Siessenek hát, fessék meg a képét,
hogy csak a földé legyen ennyi szépség,
Urak, ne hagyják, tegyenek csodát!
Lopják őt vissza az örök időnek
– önök iránt is hálás lesz e zsarnok,
ha állványuk mellől egyszer kidőlnek –
hadd őrizze üvegtetejü csarnok
s időtálló, szútálló drága ráma,
hogy mindenkinek, ki előtte jön-megy,
verjen a földbe gyökeret a lába!
Buggyanjanak szemébe ott a könnyek,
s öntse versbe, szoborba vagy imába!

1934

 

 

 

Eltűnik egy világ

Enyednek

 
Úgy látom, egy-két évtized se kell még,
s melyek nevemmel kisbaltám nyomát
sok éven át derekukon viselték,
a tűzre jutnak mind a kerti fák.
Utcánkban a cigányok befalazták,
kegyetlen, az egyik kedves kaput;
szemétdombnak használják a kutacskát,
s a kertben tünedez a régi út.
Galambjaim, kiket padlásunk tartott,
azóta égi dúcban szállanak;
s akikről álmodom, baráti arcok,
a temető hasában mállanak.
Dicső gyermekkoromból mi marad hát?
Az akkor friss küszöbben lábnyomom;
évtizedek egymásnak átaladják,
míg a várost fel nem veri a gyom.

1934

 

 

 

Gyermeki alkonyat

Szerb Antalnak

 
A falióra nyolcra vert.
A felhő temetőbe száll.
Lila homályba hull a kert,
nyirkos füvet vág a halál.
Tyúk és galamb aludni tér,
a fényt nagy pincék elnyelik;
énistenem, milyen fehér
leszek féltemben reggelig!
Tipeg a házunk cserepén
galambok nyomán a kuvik,
s a fecskéből lett denevér
leánykák hajába buvik.
A hegy csontőrző sírhalom,
az ég hideg templomi bolt;
a nap, fényöntő vigaszom:
kifolytszemű, rossz fattyúhold.
A fáradt város elpihen,
tán megőrzi a nagyharang.
Ébred vén hordók öbliben
a zöldbékából lett varangy,
riog a lappantyú s repül,
repül, köröz a ház felett;
kecskékben észrevétlenül
véresre festi a tejet.
Sötét van már. Nagy denevér
szárnyai arcom verdesik.
Énistenem, milyen fehér
leszek féltemben reggelig!

 

 

 

Lezuhant a Nap

Húzhatnál már hétmérföldes csizmát is,
a Napot úgysem érhetnéd utól;
a hegy hatalmas lila kalamáris
s a felhőrost felette hosszú toll.
A völgyben szárazlevél-égetés
kék füstje alkonyi széllel csatázik,
s a tájat lassan fátylas lebegés
rejtelmesíti – mintha az egész
tizenötéves emlék volna máris!
*
Eljött a sárgacsőrű trombitás,
a hím rigó, s diófahegybe szállott.
Azt hiszem, dala nemcsak vallomás:
a Napnak fújja most a cápistrángot.
Hogy lopj belőle bár egy sugarat,
hiába futnál már a hegytetőre:
mint Belgium királya a minap,
gyilkos sziklák közé zuhant a Nap,
s az ég falára freccsent szét a vére.

1934

 

 

 

Sóhajtás

Meghalok és sosem voltál enyém!
Megfoghatatlan vagy, mint az idő,
melynek síkos húsába még sosem
akaszthattam belé meleg kezem,
és illanó vagy, mint az esti fény,
mely eltűnik az erdők peremén.
Meghalok és sosem voltál enyém.
 

1934

 

 

 

Késő tarlózás

A dombon túl eltünt a sárga nap,
rétek felett repül a pókselyem;
olyan a mai alkonyat,
mint egy hegedü zsongó belseje…
Nézem az égbolt végtelen tavát;
milyen színű? – színének nincs neve.
Lelkemen illatok surrannak át,
hűs illatok, melyeknek nincs neme.
Nézem a fenyők mély-zöld tetejét:
ott fenn, rég sejtem, lappang valami
rejtelmes szép veszély, melynek nevét,
ha tudnám, sem merném kimondani.
Ma a virágok végsőt intenek,
s tán földbe bújnak, mint a rovarok;
az elpusztult temetőn a kövek
is elfeküdtek – a halál halott.

1934

 

 

 

Őszi füst-varázs

 

1

Köd-fényben áll a budai vidék;
legyen enyém az ősz, akár a lelkem,
pipámban száz levél hullája ég,
miket finom dohánnyá szeleteltem.
Egyharmada diófa levele,
másik harmad édeskés hárslevélke,
a többit naspolya hullatta le,
vagy a szomszédunk szelíd gesztenyéje.
 

2

Miket a lomb szűrőjén felfogott,
nyári napok, szívódjatok belém!
Bódítsatok vad szirom-illatok,
villó fények az asszony-fák csecsén,
melyek alatt tátott szájjal hevertem,
s egy cseppentett-csepp mézet könyörögtem –
Szép fák, kik álltok most kopott-leverten,
borultok még virágba körülöttem?
 

3

Kígyó-lélek, kék pipafüst,
mennybefutó selyemkötél!
Bár csimpajkodhatnék beléd:
mi lesz, ha itt-talál a tél?
Maholnap dérvert ez a rét,
Fáink szél-hóhér öklözi –
Emelj, emelj, varázs-kötél,
rózsálló, langy felhők közé!
 

4

A vadszőlő leveleit a szélvész
elvitte, de száz karja itt maradt:
a tűzfalon most óriási térkép,
erek, folyók, ösvények és utak.
Nézik-nézik az árva madarak,
drótlábu pintyek, kurtaröptü cinkék,
találgatják száz közt a jó utat –
de végül ittmaradnak télre mindég.
 

5

Utamra sok-sok levelet rakott a
szél – ez a megtért vandál épitész,
ki rombolás után alkotni kész –
s most lábam alatt tündér terrakotta,
mely az első új szélre szerteszéled,
akár a füst, ha a pipám kiég,
akár a hajnali, bátor remények.
S egy hajnalon én is némán kiégek.
 

1934

 

 

 

Hajnal, I

Töredék
Mint egy vasastartalmú tócsa poshadt,
vörös világa, olyan künn az ég.
Az őr a ház körül végső útját tapossa,
s lezárja felhúzott revolverét.
 

1934

 

 

 

Gyermekek esti imája

Soltész János emlékének

 
Anyuska, vajjon hol maradt a macskánk,
szegény miért nem jöhetett haza?
Észre se vettük, ismét úgy szakadt ránk
ez a rémséges korom éjszaka.
Vajjon be vannak zárva a galambok?
Félek, ma éjjel rájuk tör a rém.
Ha, ha! fütyülnek a hegy tetején
a diákok, akiket a labancok
régen, Miriszlónál lekaszaboltak.
Ha, ha! vonyít régi házunk előtt
a nagy kutya, kit a pásztor lelőtt,
mert éjfélkor megugatta a holdat.
Anyuska, ma vigyázz, ne nézz tükörbe!
ha az idő már éjfél fele jár.
Kilép belőle egy gyöngyház halál,
ölbe kap s usgyé, visz a földbe,
hiába instálnád őt, hogy halasszon.
S mi történik azután énvelem
ezen a denevéres éjjelen?
Már elindult értem a Néma Asszony,
hogy elraboljon messzi putrijába,
lefürészelje ott a nyelvemet,
hogy sose mondhassam ki nevedet
s ruháimat ráadja vak fiára.
S mi lesz, ha jön, kit kővel hajigáltam,
mi lesz, ha jön a félkaru cigány?
Lobog hátán a rossz rongykacagány,
melynek üres félujját megcibáltam.
Jön már, rámtérdel s karom kifacsarja,
nem lesz többé enyém szegény kezem;
döglött kutyák közt, sintértelepen
a húst lemarják róla majd a varjak.
S jön a nagy gyík, melynek a kert tövében
szőlőkaróval farkát leütöttem,
jönnek reám a gyíkok feldühödten
s utolsó cseppig kiszívják a vérem.
Jönnek, jönnek, elevenek és holtak,
hogy megfizessek nappalom miatt.
Anyuska, védd meg tőlük a fiad,
a kicsilámpát ma nehogy eloltsad!
 

1935

 

 

 

A holdkóros

Lassan az ablakomba nő
az ég vereslő Teliholdja:
nincs alkohol, nincs az a nő,
mely zsongó vágyamat eloltsa!…
Aludni, jaj, az volna jó,
megbújva, mint egy szürke állat –
de a hömpölygő holdgolyó
értem sugár-hídat bocsáttat!
Szemem rajongva rámered,
orcám halaványul, a vértelt,
lábam nem ér már szőnyeget,
boldog vagyok, boldog kisértet!
Anyám! Elém hiába állsz!
Már senki sincs, ki útam állja;
s hiába sóhajt rám a hárs,
mikor megérkezem alája.
S hiába roppan fent az ág,
s a hullt gally lent hiába koppan:
mint pillangó, szállok tovább
édesedő hold-mámoromban.
Nem bánom, ha szemem kiég,
így akartam, e csoda kellett!
Hiszen közel van már az ég,
és messze, messze lent a kertek…
S már zengve vágom át az űrt,
futó csóvás-csillag se jobban –
s holddal kitelt, megédesült
agyam sárgán egy kőre loccsan.

1935

 

 

 

Tavaszi gyász

A tegnap itt meghalt egy özvegyasszony,
mondják, öt árva gyermeket hagyott.
De én a sorsra csak azért haragszom,
mért nem adott neki még egy napot!
A fák azóta virágba borultak
– őt gyászolják virágosan a fák –,
illatukkal hintik meg a kimúltat,
sóhajtva nézik az ablakon át.
Egy furcsa ember is jött s szólt: mibe
halt meg? mért most és mért nem hamarabb
két nappal bár, mikor még a tavasz
langyos hegyek közül indult ide!
S jöttek messzikitelelt madarak,
s mintha felbujtogatták volna őket:
visongattak egész nap és pöröltek;
de az asszony feküdt, mint fadarab,
már nem hallotta a bolond visongást,
semmit sem hallott, semmit sem tudott;
nem látta már a lepkét, mely csapongvást,
mint tarka illat jött a bukszuszok
komor során át: boldog újszülött,
tapasztalatlanul tavaszba bódult
vidám kis lélek volt, avar között
rothadt mögötte a sötét gubó-múlt…
Ó, bár hihetném, hogy Belőle is:
a holt asszonyból is magasba röppent
bár egy lepkényi, incifinci lélek!
Hogy zsengén, frissen új hazába csöppent,
hol minden illat más és minden íz,
s ahol a feketét hívják fehérnek!…
Nem így van ez, de senkinek se mondom,
hogy vak sötétség várja lelkemet
s őrlő, szétmorzsoló talaj a csontom,
mihelyt felebarátom eltemet.
Mért mondanám, hogy őt is ez fogadja,
hogy a világon nincs titok, varázs,
hogy földi kínért nincs vigasztalás…
Mért lázadozzék öt kis elhagyottja!
Kár, hogy nem érte meg ezt a napot,
az első tavaszit!… Az ibolyák,
amelyeket tegnap simogatott,
már elfeledték s virulnak tovább;
s kék felhők jönnek s hozzák már a záport,
mely méheket sodor, szirmot, virágport,
s elmossa végképp kerti lábnyomát.

1935

 

 

 

Julia M. sírján

† am 7. März 1885
 

A halál fái

Hogy huhognak a temetői fák!
Nem rak reájuk fészket a madár,
s messze-kerűli lombjuk a bogár,
mert rettegi virágaik szagát.
Ott lenn a mélyben repedt koponyák
csészéiből szürcsölnek szörnyü nedvet,
féllábra állnak, úgy lerészegednek
s huhognak a vén temetői fák.
 

Felhívás keringőre

Ötvenéves koporsó-ágyadat
rúgd fel, hagyd ott és gyere ki!
A hold szeme sóváran rádtapad,
ha tetemed megriszálod neki…
Tulajdonképpen semmi rosszat
nem akarok, csak tudni, hogy ki voltál?
Itt üldögélek, rajtad, órahosszat,
s lesem, hogy hátha kihajolnál?
Hátha elkaphatom porló ruhádat,
a csipke-inget, melyben eltemettek,
s megérzem sós-ízét egy régi gyásznak
a könnyekből, melyek orcádra estek.
Hátha megfoghatom fehér kezed
s szoríthatom szívemre, hogyha fáznál,
érezve: még mindig benned rezeg
a dal, melyet utólszor zongoráztál…
S akkor – polgár temető, láss csudát! –
táncra perdítne minket ez az ének!
S a temetőőr-házban a kutyák
sosem hallott hangon üvöltenének.
 

Júlia nem ébred

Hát mindhiába zúgnak el feletted
ezek a vad-szagú tavasznapok?
Pedig egykor, mint én, te is hihetted,
hogy tavasszal feltámad a halott.
És most e gyilkos bizonyosság
rémületében fogam is vacog:
a holtaknak immár hiába hozzák
vad szagukat a kóbor tavaszok!

1935

 

 

 

Bronz-színű képre

Azt hittem, így csak régi holtakat
lehet becézni, ahogy én becézem
emlékedet, mióta messze vagy.
Cirógatom orcád bronz-bársonyát
s motyogok, motyogok hozzád a képen,
amelyen már mintha a másvilág
feledtető, rejtelmes hűvösében
mosolyognál, könnyezve, álmatag,
mint aki meghalt már iszonyú régen.
 

1935

 

 

 

Mint pupilla

Hajnali szél szelíd nesszel riszál
sötétség-őrző, nagy kerti tujákat;
bennük a friss gerle gargarizál
a hűvös szélből, mely torkába árad.
Most a sötét végső foltja is illan,
naptól piroslik a hegyél,
vakítón hull be szobámba a fény,
s életem is elszűkül, mint pupilla.
Néznek a képek, minden a helyin,
és sor kerül a nagy leltározásra:
a vad nappal elől emlékeim
beigazodnak a békés homályba.
Hát ennyi, ennyi volna az egész,
egy-két elgurult tarka labda,
egy-két kulcsolt halotti kéz
s egy-két száj, mely a szám harapta –?
Barát-arcok, rokonok, nénikék,
szülő-szavak, esti simogatások –
„Fiam, vigyázz! Mint szappanbuborék,
megsemmisül egész való világod!”

1935

 

 

 

Barátkozás a Nappal

Huszonkét éve ismersz engem,
égi bója, nagylángú Nap.
Ki melengetted gyermekkocsimat,
melengess egész életemben!
Sőt akkor is, mikor a föld alatt
fekszem hanyatt, minthacsak épp napoznék,
sugarazd át a földet onnét
a magasságból, drága Nap!
Sütöttél engem a hegyek közt,
sugaraztál reám a pusztán;
egy alkonyon úgy néztél velem szemközt,
mint egy bíborsörényű hímoroszlán.
Már reggel jöttél s fénnyel kinyitottad
álomtapaszos szememet,
szivárványos fényekkel tarkítottad
az ablaküveget.
Most is itt égsz felettem, drága Nap,
Isten Napja, én Istenem,
s nagy lila arabeszkeket mutat
behunyt szemem.
S mint mágnestől megbűvölt vasdarab,
úgy lüktetek, úgy reszketek –
egy perc, s repűlök a Duna felett
s velem jön ez a rossz fapad.

1935

 

 

 

Béla király útja felé

 

I

Kocsmakertekből cukros zene szól,
s ránkcsörgedez, mint bukkanó patak.
A felhők párás hegytetők felett,
mint sárga habgaluskák szállanak.
Szürke villák, zöldpados faközök,
karók hegyén üvegből lila labdák.
Ma mindennek szivemből örülök,
mert azt hiszem, hogy egyszer nekem adják.
És te is mindennek egyformán örülsz,
szentül hiszed, egy napon neked adják –
s ahogy majd a fényben alattuk ülsz,
tükrözik arcodat a lila labdák.
 

II

Egyszer majd felülről a busa fákba
jó istenesen belemarkolunk.
A réten maradunk egy éjszakára
s egymás testén elaluszunk.
Egyszer mezítláb felmászunk a fára,
a talpadat csiklintja, nevetek
és felkiáltok: végre valahára
együtt lehettünk újra gyermekek!
Valahonnan nagy labdát kerítünk,
püföljük, rugdaljuk a rét felett,
valahonnan nagy kutyát kerítünk
s lovagolunk hátán, mint gyermekek.
 

III

Hogy csábít engem a hegyoldalon
az az üvegverandás szürke ház!
Ilyenbe hozott egy tavasznapon
engem a gólya – vagy a Mikulás.
Meglátod, itt fogunk mi tölteni
egy közeli kökényszagú tavaszt.
Körülöttünk a kertet felveri
csivitolás, bolond madárpanasz.
S egy éjszaka megbolydul majd a ház:
világra jön a te kicsi fiad.
Az ablakon, mint áldott Mikulás,
rámosolyog a hűs hajnali Nap.
 

IV

Mint Santa Maria, úszik az Időben
ez a barna, életúnt fatorony.
Az Újvilág felé még elmenőben
baglyos csendjét, tudom, megkóstolom.
Baglyos csendjét, tudom, megkóstolom,
s ha egyedül hagysz benne egy napon:
ez lesz fogadalmas monostorom,
s oltárom régi képed a falon.

1935

 

 

 

Telihold

Végre ismét együtt nézzük a Holdat,
dagad a háztetők felett,
felé bűvölt felhők zarándokolnak,
mint vízben úszó tetemek.
Együtt vagyunk s külön sose maradjunk,
szorítsd hozzám kis testedet.
Pár évig még a földön kell maradjunk,
mert így szokták az emberek.
Holdé leszünk úgyis előbb-utóbb:
szemünk egy éjjel elvakul
s vérünk e láthatatlan lábu pók
hasába szívja álnokul.
Aztán fürkészhetik majd, hogy kik voltunk,
s elsirathatnak itt alul:
az unokánk nem tudja már, kik voltunk,
emlékünk semmibe fakul.

1935

 

 

 

Zugligeti alkonyat

Ülünk a Zugliget felett a dombon
s szomjas lélekkel nézzük a csodát:
hogy haldokol napunk a horizonton
s hogy lesz kékből fekete a világ.
Az erdők hullámzó felszíne lassan
lecsendesül, mint valahol a tenger;
az első denevér szól a magasban,
az éjszakát köszönti győzelemmel.
S mi is tudjuk: győzött már a sötét,
győzött a feketeség, s a halál
itt suhogtatja dohos köpenyét
a napról álmodó fák oldalán.
S a nagy beolvadás tökéletes:
már mintha friss halott végsóhaját
visszhangzaná ránk ez az árva táj,
ifjú halottét, mely becsületes
hangtalan harcban adta meg magát,
hogy élete titkát ne tudja meg:
nem érdemelte őt meg a világ.

1935

 

 

 

Pisztráng-balett

A gát alatt a nagy tó színe holdas,
egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás,
pufók hold fényinél egy villanó has,
elhibázott ugrás, vad farkcsapás.
A martban a menyhal már aluszik,
s köve alatt hízik a botikó;
az ingola álmában is uszik,
mint egy tengeralattjáró hajó.
Most már csak a pisztráng van ébren,
cuppogó, vad éhségtáncába kezd;
holdas felszínen, kékes vízfenéken
cikázik a sok vérespettyű test.
Hol vannak most a koronás kígyók?
alusznak valami mély sziklalyukban;
apró márnát s nagyfejű botikót
emésztenek telizabált hasukban.
Vajjon hol van most Kaskötő Dani,
a vén vadorzó, merre sátoroz?
csapdához készül vidra-rántani,
holdas vízháton halat szigonyoz.
Ugye, holnap elindulunk, Apu,
s megkeressük halcsontos kalibáját,
a Kuvaszónál, keserűlapu
között, hol nemrég utoljára látták? –

1935

 

 

 

Suhamlik az idő

Mért bús e nyári délután?
Mintha velünk zöld léggömb ringva szállna,
vagy mintha szőllős dombon állva
integetnénk futó hintók után.
Suhamlik az idő! Még a harang
kongása sem más: mély, szomorú tik-tak –
s mintha a csendben is futó ladiknak
evezőcsapásait hallanám.
A domboldalakon végigterül
a hullt gyümölcsök sűrü sokasága,
s a szellő erjedés-szaggal repül
egyenesen a másvilágra.
Eltelt huszonnégy óra: tegnap este
még Vele néztem a világot itt,
de lám, heverészésünket feledve
a tiprott fű kiegyenesedik!
S fut az idő! És sohasem előre,
csak messzebb, hátrább visz engem e táltos,
el, el az ifjúságtól, messze Tőle,
s mind közelebb, közelebb a halálhoz.
*
A nyári éjjel tücsökmuzsikája
szebb, mint a legszebb téli éjszaka;
a csend az embert hangokkal kínálja,
a tücsökszó a csend, a csend maga!

1935

 

 

 

Dunántúli kis rege

Azt mondják, még a század fordulóján
az idő e hajlék felett megállt…
(Luca-napkor történt, éjféli órán,
midőn a Garaboncás erre járt.)
A réztobozos óra kék szivére
valami illatos füvet dobott;
a mutató azóta sem forog –
s álomport szórt a komondor szemébe.
Egy szép kérő pisztolyt akkor fogott
magára – a falról nevet a képe,
kis bajsza már azóta rég homok –,
a másiknak is szörnyű lett a vége;
a harmadik, szőke fenegyerek,
meglopta apját, majd illa berek –
És az idő csak áll a ház felett,
s a falu sejti: réges-rég halott
a két kisasszony, s ha kitámolyog
egyik vagy másik, és rámosolyog
a gyermekekre: hívják a papot!

Szigligeten, 1935 nyarán

 

 

 

Macskával a Hold alatt

Miért kurrogsz? Talán valaki jár itt?
Hiúz füled mit hall, s holdas szemed
mit lát? Horpad lába alatt a pázsit,
amint valaki rajta lépeget?
Ropog a kerti szék. Most beleül.
Gazdátlan fény inal a fák között.
Ki az, ki az? Mért rí úgy a tücsök?
Tán ő is látja és most így örül?
Csak jönne már, s kék ködcafat mögül
meredne rám két volt szem lila odva:
szemközt néznék én vele emberül
és szólongatnám megmámorosodva:
Ki az, ki az? Nagymama? Nagytata?
Honnét? Hová? De jó, de jó…
És ő csak nézne és bólintana
s elúszna, mint egy ködjáró hajó.

1935

 

 

 

Önaltató, I

Most jöszte álom, jöszte, záporozd rám
sok únhatatlan, illanó csodád!
Lelkem már messzi tájakon poroszkál,
s mit abbahagytam, azt űzöm tovább:
fél-csókok duzzadón kiteljesednek,
vadul harap a tiltó, büszke száj,
dermedt kezek, holt szók elevenednek,
déli verő már a nyirkos homály,
s kérlelhetetlen leszek én, a gyáva,
izgalma által elgáncsolt lovag,
kinek vére kevesebb, mint a vágya,
s kinél az eunuk is boldogabb!…
Ó, jöszte hát vigasztalóan, Álom!
Úgy várlak elrontott napom után,
ahogy majd egyszer hívom a halálom,
elrontott, gyáva életem után.
 

1935

 

 

 

Concerto di musica

A zongoránál űlnek hárman,
egy lány, egy ifju s egy barát;
már árnyék marja a szobában
a Nap utolsó súgarát.
„Fráter, játssz nékünk valamit,
ússzunk zenédben, mint halak;
sápadt, izgága ujjaid
a billentyűkön ugrándozzanak.”
Meghal a Nap a ház megett,
leszáll az este nemsokára;
aludni tengervizbe megy
az ég alján egy halnyi pára.
„Fut az idő, repülve! Játssz,
s félelmeink elől vigyél be minket
a honba, melyet álmodozva látsz,
vidd oda árva lelkeinket!”
Milyen kicsi lesz most a város,
összesüríti a sötét;
meglepi valami halálos
árnyék az emberek szivét.
„Mikor is volt? Jártunk mi ottan,
ahol nincs könny, bánat s halál.
– Látod, máris elálmodoztam!
Nem érzed? Az idő megáll.”
Három csillag szökött az égre,
a hold átlép a Lagunán,
s a játszó szerzetes kezére
három csók hull egymás után.
„Így; dallamod a csendnél édesebb
– a mester, aki írta, rég halott –,
de tán álmából most felébredett
s szive hangját ő is hallgatja ott!”

1935

 

 

 

A legelső leány után

Mint szellem, ki a test nyugtát megúnva
éjfél körül a sírjából kilép,
olyan mélyből jössz fel újra meg újra,
első szerelmem, emlék-búborék!
Tán az vagyok megint, az a fiúcska,
ki akkor voltam, mikor alakod
töltött be minden éjet és napot,
s kis dalait csak rádgondolva fújta,
s úgy bolygott a nagy érzéssel szívében,
hogy arról még azt sem tudhatta: mi,
de hitte biztosan: közel az Éden –
Ez volt a szerelem, az igazi.
Az a nagy érzés, jaj, vajjon hová tűnt,
a szerelem-előtti-szerelem –?
Csak néha sejtem, hogyha jelenem
ködén az álom holdsugára átsüt.
S látom magam, minthacsak gyermekem,
saját magam kis szőke fia lennék,
ki kóborol a régi tereken
s könnyes szemmel tart ott éjféli szemlét,
mert tudja, hogy egy régi szerelem
zajlott le ott, és minden, minden: emlék,
emlék, amely átsüt két életen,
míg fel nem issza nyomtalan a nemlét.

1935

 

 

 

Új évezred felé

Mi kétezerben nem élünk, szegénykém,
az új évezred nem lel itt bennünket;
fekszünk a mélyben, s az ég régi kékjén
fenn, fenn különös új gépek keringnek.
Lebontották a házat, hol születtünk,
– mint a Tabánt. Ágyunk, székünk elégett.
Sok könyvünk méltatlan kezekben eltünt –
s hová lettek alakunkról a képek?
Az útakon új cipők nyikorognak,
más ruhában más lányok lengedeznek.
Mint lelke eldugott öreg boroknak:
az álmunk egyre sűrűbb, édesebb lesz.
Tovább lóbálja felettünk az égen
az idő a napot, e lassú ingát,
s úgy alszunk már, mint földünk más felében
a kőbepólyált, hosszucsontu inkák.
 

1935

 

 

 

Csontjaimhoz

Mindig úgy éldegélek, mintha holnap
örökre elaludnék, s álmatag
nézem csontjaim, kik velem loholtak,
s kiket lelkem csúful magukra hagy.
A koponyám mázsás agyag súlyától,
száz év se kell, háromfelé reped,
belészivárog egy tavaszi zápor
s kimossa a porrávált verseket.
A fogaim, miket húsz-harminc évig
koptattak ételek, martak savak,
a fogaim kicsorbult sora fénylik
időtlen időkig a föld alatt.
Gerincemet, melyben csak úgy ropogtak
a csigolyák és lüktetett a vér,
ha majd odvából a velő kirothadt,
felfűzi egy kígyó vagy egy gyökér.
Szegény kezem, kit annyit szimatoltam,
miután testeken motozgatott,
hogy visszaintsél annak, aki voltam,
szegény kezem, nem mozdulhatsz meg ott!
S ti lábaim, sebes, vad agaracskák,
akik leányok lábát szorították
s felhők alá rúgtátok fel a labdát –
örökre megmereszt a síri hapták.

1935

 

 

 

Nizsinszkihez

Selyem-gubónak bábja vagy, Nizsinszki.
Multad kusza szálakba csomagolva,
a kezdő szálat nem találja senki,
s nincs a földön az a selyem-motolla,
amely kifejtne téged önmagadnak,
hogy szállhass a világban, mint a lepke:
agyad teretlen színpadán lebegve
haláltáncot mutatsz be most magadnak.
A függönyön, melyet reád eresztett
az őrület, világcsodált korod
Napja lila fényben, széttörve reszket,
s néha látod a tested, mint forog
észvesztő táncban a világ felett!
S mit összekúszált, mint fekete mancs, a
téboly, táncaid felgöngyölt gubanca
hunyt szemed mélyén újra lepereg.
Hajdan sudár-szép tested hogy hevülhet,
hogy nyílalhat dagadt Nurmi-szived,
mikor látod piruetteidet,
melyek a vak időbe penderültek!
Táncolj, Nizsinszki, táncolj, Rózsa Lelke,
tánc istene, pergő, törékeny orsó,
ki önmagát levegőbe emelte
s úgy lebegett ott, mint az a koporsó,
melyben a hold Krisztusa szunnyadott –
Táncolj, Nizsinszki, mégegyszer, Nizsinszki,
s a nagy lélek-gubancot bonyolítsd ki
e világban, mely volt a színpadod!…
Szegény Petruska, utolért a végzet,
ez a keresztes-potrohájú pók;
sem ostor, sem rimánkodás, se csók
nem űzi rólad el: kiszívja véred.
Az arcodon kövült-könnyes vigyor,
mit a bolondság művészkeze vésett;
kifele bámulsz, de befele nézed:
fejed boszorkány-üstjében mi forr.
Így fogsz bámulni még ki tudja meddig;
fordult agyadban az álomvilág
a fogható valósággal vetekszik,
s csontjaidon halál kutyája rág.
Hol vagy, tűnő művészet, lepke tánc?
Utánahaltál, mint hű szerető;
vele zuhantál, hosszú rózsalánc,
a lyukba, melybe fejjel hullt be ő.
Vagy valahol, istentelen magasban,
az űr csillagkulisszás színpadán,
még mindig élsz s vonulsz peregve lassan
a többi földi jelenés után? –

1935

 

 

 

Galambok

Galambcsapat a kunyhó tetején:
bucskázók, örvösek és büszke pávák;
hogy megszenteljék nagy nyomorúságát,
finom galambokat tart a szegény.
Akkor voltam én is a legszegényebb,
mikor galambot tartottam, sokat;
s akkor voltam mégis legboldogabb,
amilyen nem leszek, bármeddig élek.
Az Őrhegy tetején át hogy repültek
s hogy surrogtak a vén házakon át!
A kék magasság ánizs-illatát
éreztem rajtuk, ha vállamra ültek.
Álmomban most is vissza-visszajárnak
s őket tiszta búzával etetem;
hálásan simogatják égi szárnyak
szegény, boldogtalan fejem.

1935

 

 

 

Moziban, hatévesen

Hullala, hullala,
szól Fánfuri fekete fája.
Zümmög a fény, zümmög a fény
tölcséres nagy furulyája.
Hegy tetején, lólába hegyén
szökdel a kutyafülű Gonosz
nagy köpenyét elkapja a szél
s a kecskeúton leporoz.
Tiblábol, tiblábol
utcánk omladozó kövein,
fekete kesztyű nagykörmü kezin,
fekete sipka a fejin.
Fehér szobában, fehér ruhában
egy kicsi lány egyedül.
– Jaj, te leányka, lepke leányka,
menekülj, menekülj, menekülj!

1935

 

 

 

Filmkirálynő képe alá

Ő is nagyon meg talál halni egyszer,
mint ahogy egyszer én is meghalok.
Sírunkon az emberi kegyelettel
kijátszanak kaján vadállatok.
Melle nem lesz fejemnek puha párna
s nem szimatolhatom teste szagát,
pedig egyazon évtizedbe zárva
repít minket a féktelen világ.
De ha valaki ötven év csúcsáról
mostunk vad szurdukába visszanéz,
vagy mi nézünk rá egy szoba faláról,
melyet pókhad ostromol, por s penész,
megkönnyezi avíttas kis ruhánkat,
milyent már rég nem szabnak a szabók,
megkönnyezi ócskamosolyu szánkat,
melyre csendhálót terített a pók;
és arra gondol: ezek jóba voltak,
szegények, csókolóztak is talán,
valamikor a század derekán –
és most micsoda nyomorult halottak!

1935

 

 

 

Bélyeggyűjtők

Ültünk a lépcsőn – nyár volt, nagy meleg –
Babu, Cibla, Pipi, Laci, Pikó,
kezünkben album s tarka bélyegek:
Aszerbedzsán, Japán, Portorico,
Mauritius s más rejtélyes nevek,
megvigasztaltak minden bánatot,
s rajtuk királyok és vadállatok,
amelyekről álmodni lehetett.
A levegőben sarkantyúvirág
vastag, nyári illata folydogált,
nem bírta szusszal az aranydarázs,
és kiterített szárnnyal meg-megállt –
De benne, mint félelmetes hajók,
úsztak az elhangzott messzi nevek,
s ahogy kimondtuk, fájdalmas hahót
küldtünk utánuk és üzenetet
a messzi partra, hova egy napon
bizton megérkezünk, kik itt vagyunk,
a rossz, kivájt falépcsőn mi haton,
megérkezünk, mielőtt meghalunk!

 

 

 

Kígyó-bilincs

Valamikor, két nagybotos halász,
kígyó-szigetre vetődtünk apámmal.
Hajszálon múlt, hogy nem két sárga váz
maradt belőlünk, s rólunk a világ hall.
Reggel még ködben ült a Retyezát,
de délfelé csak kibukkant a nap.
Vadászatra indultak a halak,
s kibujtak a nagyfejü viperák.
Az egyik korhadt rönk hátán hasalt,
a párja éppen akkor bújt elő,
s már nyüzsgött tőlük a tört sziklapart,
vízmenti lom, nagy, odvas marhafő.
Mongol pofájuk volt, s mégis kereszt
aranylott görcsös, zsíros hátukon;
mezitláb állottunk köztük, s tudom,
mindketten hittük, elvégeztetett.
A testem reszketett és sírni kezdtem:
úgy halunk meg, hogy az Isten se lát –
Apám kézen fogott s így szólt: Uristen –
és akkor, íme, lássatok csudát:
Egyszercsak felkapott bennünk a frász,
s már szállottunk a földtől pár könyökre,
apa s fia, akár két szent halász,
s a viperákat otthagytuk örökre.
*
Jaj, mennyi ártatlan kígyót megöltem,
pepitahasu siklót, rézfutót!
Fejüket fütykössel laposra törtem
s testüket fára kötöttem utóbb.
Gyilkolt bennem a régi borzalom,
minden kígyó maga volt a Sziget,
és diadalmas volt napvert karom,
ha onthatá savanyu vérüket.
Néztem, bogozza őket a Szamos,
s hogy másznak rájuk rákok egyre többen,
s esténként hallgattam, hogy futamoz
a szél a fán megaszalt tetemükben.

1935

 

 

 

Nagyvakáció az Enyedi Kollégiumban

Üres a fejedelem oskolája,
ő maga ott ül az egyik falon,
mohásodó fehér márványba vágva,
hogy szakállát ne bántsa fuvalom.
Csak néz maga elé a kúriára,
mintha a földön látna valamit:
talán azoknak lábnyomát vizsgálja,
kik egykor vígan futkorásztak itt.
Hol vannak most a nagy-fiúk, a hősök,
futballista lábuk most merre fut?
füzetükkel szél játszik kergetőzőt,
s cigány fején elhagyott kalapuk.
Rekedtes nóta szól a háztetőről,
Káló, a vén kéményseprő dalol;
lehet, nem is seper, csak kormot őröl
s a váll-lapáttal néha zakatol.
A kéménynél lebegve áll Tyukász,
öreg kupás-cserepet idomít;
üti a kővévált, tört kulimász,
a nagy tető cserép-billentyüit.
A folyosón csákóban festeget
egy létralábú mázolósegéd,
döngő dalától a fal is remeg
s úgy visszhangozza, mint kísértetét.
Így énekeltek itt azok a hősök!
Vajon hol cseng most zsoltáros daluk?
Füzetükön, amely bevizeződött,
a verestinta kékkel összefut.
Jer, kiskomám, puffantsuk jó magasra
sáros labdánkat: mint sötét pecsét,
üljön nyoma a tetőtől araszra,
s ne marja le se jég, se víz, se év!
Legyen ott akkor is, mikor a labdánk
már régesrég elvitte a patak,
legyen ott akkor is, mikor hanyattág
fekszünk ki tudja hol a föld alatt…

1935

 

 

 

Elvetélt nyár

Ittmaradtunk, poshadt városi nyár van…
Hogy is nem kaptunk már valami agybajt?
Tengődünk aszfalt s kő sivatagában,
italunk sör, ételünk málna-fagylalt.
És rág a hőség, mint rabot a tetvek,
s ha befogad az éjjel hűvös odva,
nagy-messziről fenyvesek integetnek,
s félálomban megszólalunk motyogva:
„Patak-hidacskák, páfrányok, mohák,
vad pázsitok, tajtékos parti sziklák,
őrzitek-é a gyermek lábnyomát,
ki rajtatok futkározott mezitláb?”
S az éjben húnyt szemünk egyszerre mit lát?
Kecses nyírfák ezüstös kérge villan,
sétányokon tornácos régi villák –
borvíz csobog a naptalan csalitban.
S zajtól beteg fülünk egyszerre mit hall?
Fűzfák alatt kristály patak csörömpöl,
nimfák csábítnak csengő dalaikkal,
ahol a Nagygát zuhatagja bömböl…
Rozzant faházak, kék fürdőruhák,
viháncoló, félpőre bronzleányok:
elég volt, ne kisértsetek tovább!
A fájdalomtól fel-felkiabálok.

1935

 

 

 

Lézengés vasárnap délután

Városmajor, agyonütött vasárnap,
alkony, ezerkilencszázharmincöt;
piros felhőhajóraj kóricálgat
az őszbehajló gesztenyés fölött.
Másfél hónap és vége van a nyárnak,
langyos folyóként úszik el a nyár;
poshadt medrében életem csak száll, csak
száll, mint tóban a bolygó békanyál.
Lézengek a fasorban, gyanús árnyék,
vasárnapos embertársak között;
egy-egy komoly, hideg szem néha rám néz
s azt kérdi: hozzánk mi közöd?
Néha lehull egy cigarettavég,
kutya visít, egy labda elgurul;
egyik padon őszöreg nénikék
ülnek s hallgatnak, mint a nyúl.
Kis kincsüket taszítják dúdorászva
s gügyögnek hozzá fiatal anyák;
szájat keres egy baka szomjú szája,
s kapirgálja szeretője nyakát.
Ezüst bottal, hangtalanul fütyülve,
emlékein csoszog egy öregúr;
megáll s így szól magához: ide ülj le,
s kis nyögéssel a pad végére hull.
Ölik az időt – ki-ki maga módján –
kortársaim, emberek és kutyák,
s én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csudát.
S tudom, hogy ez ma van, ez a vasárnap,
ezerkilencszázharmincöt,
a vén kalóz idő hetykén vadászgat
felhőflottáján a fejem fölött;
egy macskaugrás s vége van a nyárnak,
mint partról a dagály, eltűnt a nyár –
A fa tövén feltámadásra várhat
az eltiport, öreg szarvasbogár.

1935

 

 

 

Vonatozás

Utazunk Nap alatt,
utazunk Hold alatt,
gyorsabban, mint a vad
s mint a vadmadarak.
Jössz velünk, árva ló?
Vén patád elkopik.
– De aki rámtekint,
az rólam álmodik!
Kicsi lány, mit csinálsz,
kis kezed kinek int?
– Könnyezzék az, aki
ablakból kitekint!
Kispatak, mért zokogsz,
sós könnyet mért csillantsz?
– Könnyezzék az, aki
ablakból rámpillant!
Fényeddel minek intsz,
sárga ház, zöld csalit?
– Az, aki rámtekint,
álmában itt lakik!
Így futunk Nap alatt,
robogunk Hold alatt,
fürge vad elmarad,
s el a vadmadarak.
El a síró patak,
ház a csalit alatt,
kicsi lány, árva ló
elmarad, elmarad.
Várja őket az éj,
veri őket a szél,
s álmunkban ránkhullnak,
mint vízre a levél.
S álmunkban felsírunk,
a lelkünk is kihűl:
szegény kis árva lány
hol jár most egyedül?
Az a vén kajla ló
vajjon meddig loholt?
Hátát sugarával
üti-veri a Hold.
Az a síró patak
milyen tájon szalad?
Megülték martjait
fekete madarak.
Kushad a sárga ház,
didereg a csalit:
bent két szál gyertya közt
virrasztnak valakit.

Csöngéről jövet, 1935

 

 

 

Tücsök

Csak hallanád, be szomorún, be szépen
szól a tücsök! Valamiben csalódott?
Rövid a nyár! Elmerülnek a boldog
napok az idő kéklő tengerében.
Hogy sír szegény, húros kis lelke reszket,
majd megszakad belé. Mit bánja ő!
Ha elpusztul, örök emlékezetnek
őrzi hangját a fű, a fa, a kő.
Az életből odaadnék egy évet,
ha így sírhatnám egy-két éjszakán át
csontvázam s vérem bő szomorúságát!
Tudom, úgy fájna neked ez az ének,
mintha tücskök százai zengenének,
melyekre már leszálltak őszi párák,
s tudom, soha el nem felejtenél:
emlékemet felszívnád, mint a pók,
s lehetnék gyilkos, őrült vagy halott,
élnék benned, mint újuló remény;
s amíg el nem szenderedik a véred,
szíved mélyén ragadnék feketén,
mint pincefalban, hol nem jár a fény,
kapaszkodó, nagykörmű denevérek.

1935

 

 

 

Séta Corot tájain

 

I

Horgonytalan hajókként távolodnak
s elúsznak lassan a nyári napok.
Tarkálló őszben járunk. Elhagyott
parkokban sanda szobrok vigyorognak.
Lopózkodunk zörgő utakon át,
szemünk riadt négy lángja összevillan:
felettünk zengő szárnyalással illan
egy nagy piros madár, az ifjuság.
 

II

Ködös völgyek: élő Corot-i kép;
kéklő kastély, a Nap hideg korong.
Színekből s szagokból gyerekkorunk
minduntalan kirí s elénkbe lép.
Valamikor ennyi lesz az egész:
fogyó szinek, illatok s dallamok
s egy szép napon valami elhagyott
parkból ránkvicsorog a feledés.

 

 

 

Ősz-köszöntő

Habár orcánk pirítja még a Nap,
gyerünk, az őszt hintsük már szerteszét,
az őszt, melyet mint anya gyermekét,
majd egy évig hordtunk szívünk alatt.
Látod, még élünk! Nem nyelt el a tó,
kígyó se mart meg, szikla sem ütött,
s a régi helyről halljuk: a tücsök
lelkéből szól a régi altató…
Vajjon Érted szeretem-é az őszt,
vagy téged is csak az őszért szeretlek,
téged, sok-sok ősz óta ismerőst?…
Benned évszakjaim elkeverednek,
vagy: hogy nyaram a téllel összekösd,
illatok ágya, sírja leheletnek!

1935

 

 

 

Silénus-fohász

Hol búcsuzások felhőfátyla reszket
a hármas hegygerincek hajlatán:
a csúcson fűkalászok integetnek
az eltűnt nyár után.
Valami ős szerelem odaszólít,
hol a dombok bársonya összeér,
s vágyam elvisz a nagymohú bozótig,
melyben forrásvíz lüktet, mint a vér…
– Órjás Anya, hegyek, vizek világa!
Ki tápláltál egykor, mint csecsemőt:
fogadd öledbe boldogan zihálva
fiad és szeretőd!

1935

 

 

 

Strófák régi őszökről

 

1

Mondják, hogy „ősz van, ősz van.” Mint a béke,
megnyugtat és elálmosít a szó.
Az embernek öregek hervadó,
deres feje jut róla az eszébe.
Pedig az őszben semmi sem fehér,
mint minden elbukó kor: tarka-barka!
Sárgán virít sétányok holt avarja
s ecetfa, ampelopszisz csupa vér.
 

2

Hat óra sincs, s már lappang a sötét,
a hegyeken lilálló pára-hártya;
a kőrisfa gyérlombu üstökét
halálraszántan a magasba mártja.
Tövében citerázgat a tücsök,
odva száját száraz lapuk takarják,
s az emberek, kik nótáját ma hallják,
tudják, az ő órája is ütött.
Szavát majd átveszi az ősziféreg,
riog, riog, mint föld alatti kürt;
mire elhallgat, a föld is kihült,
hogy azt hinnéd, többé már fel nem éled.
 

3

Ködös völgyek. A nap hideg korong.
Kéklő kastély: élő Corot-i kép.
Ösvények mélyéről gyerekkorunk
bokrot zörrentő sóhajjal kilép.
Egy régi alma integet. A porban
már régesrég eltűnt csutkája is,
mint ahogy eltűnt az a szilvaíz,
melyet majszoltunk kis piros csuporban.
Idegen őszben járunk. Elhagyott
parkokban sanda szobrok vigyorognak,
s korhadnak kecskelábu asztalok:
emlékei régi nagy dáridóknak.

 

 

 

Séták a Zugligetben

Kék csillagát sziklaszín bükk alatt
hetykén lengeti már a télizöld;
alatta nagy barlanglakó vadak
csontvázait morzsolgatja a föld.
Egetverő vén bükkök gyökere
öles mélységben köréjük karolt:
ennyi azoknak minden öröme,
kiknek itt valaha víg násza volt.
S most csak azt várják, hogy fahegybe szálljon
s csirippoljon valamit egy madárka:
a csitri hang végigfut a sudáron
s nagy csontvázuk lent zúg-zeng, mint a hárfa.
*
Itt szökdösnek a vézna mókusok,
egyetlen rossz ideg izgága testük;
ugrás közben lompos farkuk suhog,
húzzák maguk után, mint nyírfaseprűt.
Bolond szökdécselés az életük,
s nyomorult lapulás ág-könyökében,
rossz odujokban pókok és tetük
között vacogtak át ezen a télen.
Tavasszal égbenyúló lapi-sátrak
rejtik őket, kuncognak és makognak;
alattuk mélyen alszanak a Bátrak,
kiket ősapáink kipusztítottak.
*
Itt járunk most ketten örökre eltünt,
elhorkant bölény-szerelmek helyén,
s úgy érezzük, roppant nagy a szerelmünk,
tán legnagyobb a világ kerekén
s csókkal, virággal kéne ünnepelnünk –
Hiába vágod fogaid belém:
tán akkora sincs emberi szerelmünk,
mint cincéreké az ág levelén.
*
Itt állanak a sziklatestű bükkök,
napfoltozottan ég a szürke kéreg;
fogyatkozó, sudár sereg, közöttük
pusztítanak a balták és a kések.
Tudom, úgy illenék, hogy most megálljak
s a legnagyobba egy nevet bevéssek;
de örökké a nagy bükkök sem állnak.
Minek vésném neved az eltűnésnek? –
*
Míg a hegyek egy-két centit lekopnak,
addig mi ötször-hatszor meghalunk.
Tesz-vesz minket a sors, próbál, rakosgat
s kicserél végképp, ha megunt.
Torkukszakadtából azért kiáltnak
a hegytetőn nagyot az emberek,
mert azt hiszik, ha ők halálra váltak,
hangjuk a sziklában tovább rezeg.
Mi ne kiáltsunk. Inkább csak fogózzék
belém fogad fehér csonthorgonya;
ne hadd, hogy az idő tovább lopózzék:
ölelj, harapj, ne engedj el soha!

1935

 

 

 

Levél

Ez is elmúlik lassan nélküled,
ó, vajjon ez már hányadik vasárnap?
hányadik csengő, visszhangzó üreg,
melybe hangod, szavaid visszajárnak,
ha beledönt a vágyó révület.
Amint kószálok a budai kertek
között az alkonyatban egyedül,
bizonygatom: a régi nagy keservek
szívelszorító íze édesül,
s most élvezem igazán a szerelmet.
Ott, hol a télen elhullott nyulat
a gyérfüves föld feldolgozza lassan,
ott lesz a fű tavasszal legdusabb.
E példával, azt hiszem, megmutattam,
mért szállt reám e termő kábulat.
Ebben a kocsmák cincogó zenéje
úgy hull belém, mint nagy szimfónia;
lilás dombhátról titkolózva néz le
s hálásra hív egy filegória;
mint templomé, szökik rossz tornya égbe.
Kéklő kórház-pavilon tetején
táncolnak a tüdőbajos leányok.
Amint lépek az utca peremén,
feléjük gáláns csókokat dobálok,
hadd örüljön a sok szegény.
Rigóbúcsút visszhangzik a medence
vén park szívében, hol nem jár a fény;
mintha egyszer fürödtünk volna benne,
ilyen lilás homályban, te meg én,
mikor a hold kerek volt, mint a lencse.
A ritkított, kipusztult temetőre
alkonyfény hullik át a lombokon;
hantok között úgy járok föl-le, föl-le,
hogy minden holt közeli rokonom,
s mintha Te is itt lennél, Bánat-őre,
repkényes domb alatt, por és hamu –
Nem volna jobb? Nekem így volna könnyebb:
enyém lennél örökre, szent tabu;
sírod felett csillognának a könnyek
s mint örökmécs, lilán égne a bú.

1935

 

 

 

Apátlan éjszakák

Már nem nyithatom ki a vaskaput,
halomba gyűlt előtte a levél.
Tar lett a fa az út legelején,
amely csörömpölőn a parkba fut.
Csend-talpu macskánk is zörögve jár,
itt is, ott is nagy levél-hekatomba,
meghempergőzik benne a betyár,
akárcsak én nemrég, gyerekkoromban.
Akkor jöttek nagy halálfejű lepkék,
peregve, mint szélvert falevelek,
s megtelepedtek az ajtó felett,
hogy sohase felejtsük el az estét.
Sötét háromszögük ott fenn komorlott,
nagymama látta s keresztet vetett –
Azóta már a koporsója porlott
s magán viseli a halálfejet.
A szekrényben széltelenül zizegnek
sírokról tépett szirmok, levelek,
bútoraink csontjában megremeg
örök lelke medvés rengetegeknek.
Az aragonit-váza odva búg,
madárhangon: hupupa, hupupa;
Dante üres fejében altatók
szólnak, akár valaha apuka.
Déd tükriben egykorú asszonyok
kutatják viruló arcuk, hiába.
Foszló köntösük vinnyogón suhog,
mikor kivágódnak az éjszakába.
Nagymama ül s ittmarad hajnalig:
milyen sokat tesz-vesz még mindig értem!
Most is felkel, s miért, miért nem,
szedegeti hajam hullt szálait.
Fák öbliben lábbog a hold-kanú.
Apánk most kint a nagyvilágba’ jár.
Néha meginti ujjal halszagú
gót piacok ködében a halál.
És akkor sorra kiejti nevünket,
hadd tudják meg az idegen falak,
s úgy gondol ránk idegen ég alatt,
mint kik időben is nagymessze tüntek.
Egyik országocskából másba, hip-hop,
s tengerre száll, mint bátor kapitányok;
kastélyok mélyitől csak hallja: kip-kop:
Hamlet, a halfejű királyfi jár ott.
Zúzmó-bozontos éjjeli fenyők
hárfáznak rá, elébe törpe huppan.
Langelini táncol a hold előtt
és megriadva lila mélybe cuppan.
Alig fordul meg s még hármat se lép,
a sziklacsúcsról újból hallani:
lihegve ismét a tetőre ért
s új táncba kezd tündér Langelini.
Aztán sebes víz boltos kőhidán
jámbor halakat néz és meg-megáll.
Az alkonyatból, mint csapzott madár,
feléinog Andersen Krisztián.
Mi aluszunk, mi aluszunk, keletnek
arccal, mint kalotaszegi halottak.
Ilyen nyugtalanul csak az aludhat,
kit messziről nagyon-nagyon szeretnek.
Csak aluszunk. Nagy pillangók lebegnek
szemünk felett, lepkék pillanganak.
Ledögönyözve feküszünk a tespedt
félsötétben, akár a föld alatt.
Az óra baktat, űzi az idő,
kopog a kis lovacska benne: klik-klak.
Az ajtó alatt kibúvik és itt hagy,
az idő itt hagy s vissza sose jő!

1935

 

 

 

November panaszaiból

 

1

Barnult facsonkok, megtépett palánk,
tövében sárguló levelek asznak,
s pipáznak már, akár a nagytaták,
vityillók oldalán a barna kazlak.
Hol vannak a gyümölcsök? Mind elértek,
gyermek lerázta-verte, szedte vén;
aztán gyomrokba vagy pincékbe tértek,
egy-egy bingyó maradt csak ághegyén.
Az oltoványokat már nyúl kaparja,
a házakon varjak kuruc-hada,
s ha lent repülnek, akad, aki hallja:
úgy sír a szárnyuk, mint egy ballada.
 

2

Tudom, maholnap spleenes ablakok
álmuk lerögzítik: a déli erdőt!
Ó, addig bár egy rózsát adjatok,
egyetlen kis bimbót a hosszu kertből!
Bár csak egy hitvány csokorravalót
szedhetnénk össze, egyetlen csokornyit!
Hűtlenek voltunk, télirevalók:
nem szimatoltuk a nagy ősz bimbóit.
Most várhatjuk a jégvirágokat,
ablakunk majd vágyálom, déli dzsungel,
s izgága szívünk szinte megszakad,
ha virágosbolt előtt baktatunk el.
 

3

Hová tűntek a gyötrött levelek?
A tarka szárnyacskák hová repültek?
S a tücskök! Tán Japánban zengenek;
a kerti béka Kóreában ünget.
Kibújtak a földgömb túlsó felén,
s most a sárga emberkéknek zenélnek;
de ittmaradtam kényszerűen én
s állataim, a jó kutyák, szegények!
– Hallod, szűkölnek és nyüszítenek,
árva fickók a kuckók ronda rongyán;
avagy kiállnak eléje s remek
fejtartással dudálnak, mint toportyán.
S a mi kutyánk! szegény, hogy kecmereg
rozsdás láncán a mocskos hó levében!
A könnye is hull. Biztosan beteg.
Vess neki egy cukrot, Jézus nevében!
 

4

Este megszépül a nyirkos világ.
A holdhoz kémények kék füstje járul;
konyhák mélyén sülnek a vacsorák,
s rőzsetűz-illat mesél Nagymamáról.
De boldog voltam! Volt macskám, kutyám;
hideg télben üldögéltünk mi, négyen,
mesét hallgatva, uzsonna után,
a roppant búboskemence tövében.
Hol van ő most, az elszáradt öreg,
jó nagymamánk, Andersen szép meséje?
Sötét konyhában űl, kisgyermekek
között, a nagy Kinizsiről mesélget…

1935

 

 

 

Enyeden ősz van

A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények;
sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.
Enyed köré a tél már építi
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.
Nő a sötétség, egyre nő a sár,
a dűlőkön bizton ér már bokáig.
Benne nagyhorgú sintér kergeti
volt kutyánk unokáit.
Az Akasztófadombon róka váj,
az agyagot éles körmei ontják;
kivájja és újból eltemeti
bűnösök régi csontját.
Szegett fővel bolyong és könnyesen
a sétatéren régi jó barátom,
nem leli helyét az istentelen,
munkátalan világon.
A temetőbe, mint a fergeteg,
huhogószárnyu nagy varjak repülnek.
Kóvályognak s nagyapám korhatag
fejfájára leülnek.
Magasságból hull ólmos permeteg:
nyirkos felhőcsigák fekete vére;
a sárga föld beissza s rácsepeg
nagyapám csontkezére.

1935. november

 

 

 

Búcsú szürkületben

Leány:
 
Utállak, tudd meg, épp olyan erősen,
mint ahogy azelőtt szerettelek.
Kioktattak iszonyú éjjelek,
hogy életem hozzád többé ne kössem.
Hány szörnyű évig vártam rád hiába,
figyeltem csélcsap, rossz kalandjaid,
lestem kudarcodat vagy valamit,
mi visszahozna az én éjszakámba.
Azt hittem, ahány szál hajad kihull,
annyi tibláboló, kis gyenge lépés
hoz felém vissza múlhatatlanul,
az úton, melyen akárhova mész, mész,
felém kormányoz a nagy égi gépész
s virrad nálam, ha nálad alkonyul.
 
Fiú:
 
Virrad nálad és nálam alkonyul.
Nem vezet engem semmiféle gépész.
A költő lába földön félrelép, és
aztán egyenesen magába hull.
Tudom, mit tettem. Ó, nem ellened,
önmagam ellen, s most talán zokognék,
hogy elégtévő könnyek hulljanak rád,
– a megtérés bizony így lenne szebb: –
de valahogy boldogsággal vegyes
érzés, hogy újrakezdés lehetetlen,
kés, mely csikland, csikland, de nem sebez.
A búcsuzást mindég nagyon szerettem:
finoman integess a kékeres,
örök kalandra hívó szürkületben.
 

1935

 

 

 

Téli mese

Künt hó felett tökfej hold lebegett.
Nagymama a tűznél melengedett.
Korom macskánk mellé settenkedett
s eszegettek egy száraz-kenyeret.
Én festegettem tarka madarat,
Lenkice egy hatlábú egeret,
Ferike szép kékszemű bogarat,
Margitka meg négyszarvú tehenet.
A madár felfalta a bogarat,
a nagy tehén a kicsi egeret.
A két lány erre sírásra fakadt,
Ferike, a huncut, csak nevetett.
A falon három királyi gyerek
bufti arcán nagy könny cseperedett,
s gazdáikkal, akár az emberek,
sírtak lábuknál a vadászebek.
Ferike szólt: most én hazamegyek.
A két kislány is felkerekedett.
Én sírva szóltam: még ne menjetek,
sosem leszünk még egyszer gyermekek!

1935

 

 

 

Hajnal, II

Hogy futsz velünk, gyönyörű tarka ló:
bolond, makrancos élet!
Lám, nemsoká megint lehull a hó,
s a réteken éjjel hűs lángok égnek.
De jön egy nap, hogy nem lel itt a hó:
lakói leszünk már a semmiségnek.
Hegyoldali templom harangja csendül,
vannak, kik most imába kezdenek.
Nekem csak bút s rossz életet jövendöl
a fényekkel beáramló hideg.
A szomszédban rekedt kutya ugat;
messzi sípszó: elindulnak a lomha
vonatok is. Valami híd alatt
kuporogva les rájuk már a bomba.
Fenn az erdőkben dermedtlelkű varjak
most csípegetik hátukról a dért.
A városban sötét autók akarnak
indulni éjszakánk hulláiért.
Valahol most ő is ébredezik,
ki álmomból az előbb szabadult.
Azt álmodhatta csak, hogy egy szelíd
szerelmes boldogan ölébe hullt.
Ezt álmodhatta s most ébredezik,
szemit a hajnal véres fénye sérti;
ásítozik s megdörzsöli szemit
ágyában, melybe még nem bújt be férfi.

1935

 

 

 

Éjfél

Egykor úgy fogsz aludni lenn a porban
emlékestül, mint egy keleti város,
amelyről már Isten se tudja, hol van.
– Amivel úgy csudáltad a világot:
a szemeddel mi történik a földben?
A te szemed sosem pusztulhat el.
Mint drágakő, úgy fog csillogni zölden
arra, ki egykor ott reája lel.
S mit csinál majd gyönyörű fogsorod,
melyből gügyögés jött és kicsi ének,
melyet ajkak csókoltak s jó borok
s melyet úgy ismertem, mint az enyémet?
Ki mondja meg, mi lesz az illatoddal?
Én nem hiszem, hogy eltűnjék veled.
Talán végső szívdobbanásra, loppal
kiszáll hűlt testedből s illa berek,
mint lila füst, lebeg a parkon át,
városon át, s künn egy domb hajlatán
lelkem csak utána veti magát,
akár a nagy lepkék egymás után…

1935

 

 

 

Az utolsó szó jogán

Költő szívét már gyakran összetörték
édes nők, erre bizonyára méltók.
S az egy napon rájött: minden azért volt,
hogy e földről magasba vágja röptét.
S habár kudarcán röhögött a többség,
s a hölgynek tapsolt fennen a világ,
voltak, akik emlékét is leköpték,
mert csak benne keresték a hibát.
S a költő, ki mint nagy alvó galamb,
fájdalmában szárnyát fejére vonta,
s míg zúgott lelkében száz síri hang,
száz könnyet ejtett befelé naponta:
egy éjjel szárnyait csak szétnyitotta,
rászőtt, poros pókhálók közt ütött szét:
feje felett kis fényben pislogott a
szűkreszabott, haszontalan öröklét.

 

 

 

Téli éjszakák

Mult életem utcáin, itten-ottan,
ahol jártam valaha nélküled,
s kertek mélyén, hol könnyes betüket
növendék gesztenyék kérgébe róttam,
álmomban szobraid felállítottam.
És lelkedet is hányszor hazavittem!
Együtt úszkáltunk régi patakokban
s mint a halak, összecsaptunk mezítlen.
Hogy tervezgettem én abban a hitben,
hogy örök a szerelmünk s háborítlan,
nagy útakat, hol nyomom is alig van,
hogy múltamat ekképp kiteljesítsem,
s ura legyek jövődnek holtodiglan! –
de mást határozott valami isten.
*
Királyságomban is térdelve szolgád
maradnék, bájolsz, mint rovart a fények.
Szegény országunkban gazdag kis ország,
hová tévútjaimból visszatérek!
Vihar-éjszakámban fehér torony!
Róma szent falai úgy nem ragyogtak
a nagybotú, éhes zarándokoknak,
amint te énnekem mindenkoron.
*
Ó, ha te tudnád, hogy kiforgatott
magamból lázam, ez a tüzes orkán!
Néha úgy érzem már, Jékely Zoltán,
az, aki voltam, nem is én vagyok.
Bizony dibdáb papírsárkány vagyok:
emlékszállal szaladó kisgyerek
köt csak magához, s gyilkos viharok
kötéltépő sodrában lebegek.
*
Kísértetként járok a Krisztinán,
éjfélt vicsorgatnak rám fogas órák;
még csókja ízét frissen őrzi szám,
s máris mondogatom búcsúztatóját:
„Én néked verseim ernyője alján
helyet csináltam, védjen meg korok
záporától, és soha meg ne haljál,
hiába falja föl a föld porod.
Hogy jövő életünk egymásba fogva,
akár a két kis egyiptomi kéz,
kapaszkodjék a búgó századokba!
Én testedet – babonás építész –
beiktattam szóköveim falába:
enyém maradsz, enyém, bárhová mennél:
megőriz verseim kék Déva-vára,
édes Kőmíves Kelemenném!”
*
Járok az éjszakában nélküled,
éjfélt vicsorgatnak vasfogú órák.
Ágyad fejénél, gondolom, kis órád
szintén most-most mutathat éjfelet.
A párnán hirtelen mozdul kezed
és álmodban valakit megcirógat;
nyílik a szád s mond hozzá drága szókat,
míg engem itt vernek hideg szelek,
s kísértetként járok a Krisztinán,
elrontott életünket szánva-szánó,
s ki voltam még az ősszel Krisztián,
miattad lettem télre, lásd, Cyránó.
Roxán, én meghalok. A céltalanság
tuskója koponyám behasította;
a seb zeng rajtam, mint fekete kotta.
Minek, minek e könnyező halandzsák –
*
 
Holt magasságból hull a hold
a még tipratlan hóezüstre.
Fülemben sivítva jajong
a téli csend fekete tücske.
 
Szerelmünk sírján alakod
lebeg, testemben síri béke,
s úgy gondolok rád, mint halott
gondolhat földi életére.
*
Zúdulj, fagyott könnyözön, suhogó
gyászlepedő! Emlékét is temesd be.
Zúdulj közös nyomunkra, könnyű hó,
s csak tornyosulj bátran százméteresre.
Multunk elé függönyödet ereszd le!
Emlékét zengeti felém a város;
nincs egy hídfője, egy arany keresztje,
egy koldusa, ki útfélen siránkoz,
miről ne jutna mindig ő eszembe,
ő, ki sugaraim prizmája volt,
s a mindenség zenéjét szűrte teste,
két csók között, amikor kelt a hold.
Közös séták során lett szent berek
lassankint minden park és minden erdő,
hiány-szobrát őrzik utcák, terek,
s környékünkön nincs rét, hol nem hevert ő.
Ezért kell most suhannom, mint kísértet,
agyamban lüktet bánat-alkohol,
s hiába öltök már költői vértet,
multunkon át lelkem sírva lohol.
*
Zúdulj, fagyott könnyözön, puha hó,
közös nyomunkat mindenütt temesd be!
Holt szerelmünket vond be suhogó
síri gyolcsodba frissen, még ma este.
Tornyok felé dagadj százméteresre,
tűnjék el az őt-tükröző világ.
Emlékeinkből ne maradjon egy se,
s ne is sejthessem többé lábnyomát.
S zúdulj, zúdulj, szüntelenül ma rám is
hideg, habos asztagban, drága hó,
épüljön itt egetverő pirámis
s aludjam benne, mint a fáraó.
Az űrből semmi zaj és semmi fény
ne hasson hozzám a jeges sötétbe,
álmatlan álmom így aludjam én,
míg a világ, nélküled, Nofretéte!
Egy lyuk legyen csak a szívem helyén,
benne emléked szent skarabeussa;
síri vigyázzban így aludjam én,
örökös bánatomba balzsamozva.

1935. december

 

 

 

Perc-szonett

 

Erőpróba-szerű játék Weöres Sándorral; amit ő írt ugyane perc alatt, nála talán szintén megmaradt. Az idő kötött volt, a téma szabadon választható.

 
Az elszalasztott nagy pillanatok,
a kielégítetlen égi percek,
a másnak tartott vér-áldozatok
íratják meg velem most ezt a verset.
– Ti nem tudjátok, ti nem értitek,
hogy föld alá kényszerítve a mámor,
a meggyilkolt vágy mily lidérceket
dob fel az éjszakába majd magából!
Mert ha tudnátok, nem volna csoda,
ha, ÉDES NŐK, ti, élteteket únva,
vakul adnátok magatok oda
akárkinek, akit az ostoba
véletlen lök elétek amaz útra,
amelyre többé tán nem lép soha!

1936

 

 

 

Olympio siralma

Szegény fiúcska, nézd, mily vézna, sápadt,
Amint a fa havas tövében áll;
Szinte kiált belőle a halál,
Hajában hó, s a szeme könnybe-lábadt.
Mint valami nehéz védelmi dárdát,
Úgy tartja most maga előtt a sít;
Csak állja a halálos téli vártát,
S mellébe emlékek kése hasít.
„Itt csaptak szánk tüzes szárnyai össze
Az akkor bronzlevelű tölgy alatt.
Felettünk ismeretlen madarak
Zörögtek a homályban kergetőzve.
Hajába gyenge levélcsillagok
S ölébe gyenge vallomások hulltak;
Hajamba most száz hókristály ragyog,
S végtelenbe hívnak a havas útak.
Bámészkodtunk az őszi tarkaságban,
Boldogtalan-boldog szerelmesek,
Ahol most már a tölgy halálraváltan,
Pelyhet ontó semmiségbe mered.
Hogy fogjuk egyszer szánni-bánni ezt!
Húsz év talán s mindkettőnkre leszáll
A féltékeny iszony, ha a halál,
Valódi szeretőnk, velünk kikezd.
Húsz év talán! s mint tarka levelek
Lefoszlanak rólunk a szenvedélyek,
S az életünk borzadozva mered
A semmiségbe, elején a télnek.”

 

 

 

Sí-versek

 

1

Nyomtalan ember vagy. A nyomtalanság
előbb-utóbb rádzúdul s eltemet.
Sivító, hosszú talpaid csak szántsák,
amíg lehet, a szűz hóréteket!
S majd a tetőn megállj és visszanézz:
mint a múltad, jön utánad a nyom,
s ne bánd, hogy tán holnapra elenyész:
te jártál itt először a havon.
 

2

A neved, ez volt minden szívverésem,
fülembe búgott, járhattam akárhol.
Mint a tavaly, most is a hóba vésem
– vagy inkább a botom – csak úgy szokásból.
De messze járunk már egymástól!
Hideg voltál, olvadó, illanó;
életemből eltűntél, mint a hó
gödrök mélyéről, olvadáskor.

1936

 

 

 

Éjjel a hómezőkön

Húgomnak

 
Valami messzi zene szól. Lehet,
hogy csak a kérges hó zenél.
Az is lehet, hogy dermedt fülemet
hangdélibábbal áltatja a szél.
A bokrok csipke-grádicsos során
a hold milyen fürgén magasra hágott!
Sugarától, mint rózsaszín koráll,
nődögélnek a zúzmara-virágok.
Valamikor, hő nyári éjszakán,
táncát a szúnyog itt hajnalig járta,
s kis szerzeményét húzta derekán
szűntelen a nagy egyiptomi sáska.
Valamikor a hókristály helyén
jánosbogárka stoplámpája égett;
holdkóros lányt csalt ki a kicsi fény
s a vinnyogó, lidérci sáska-ének.
Emlékeznek még rá a fák s utak.
A hó nem áll meg lábnyomán, elolvad;
éjjel idegbajos, sovány nyulak
füttöznek rajta, nappal árva varjak.
*
Az országúton most a gyenge vándor
fagyott kezéből kifordul a bot.
Oldalán a kutya hiába táncol:
egyet sóhajt s a puha hóba rogy.
Azt gondolja szegény, aludni fog,
s édes mosolyra húzódik a szája,
de kutya előtt nincs halál-titok:
belevonít a lila éjszakába.
*
Valkó felett, mint gubás pásztorok,
őrtállanak a holdfényes hegyek.
A fatorony kakasa csikorog,
táncoltatják, marják jeges szelek.
Pártában-halt leányok kopjafáján
a cinteremben rí a gyászszalag;
régi urak nagyfogú koponyáján
a kriptában egerek játszanak.
Nagykörmű szél rázza a szilvafákat
s a Fehérember sírjából kiszáll;
lenn a völgyben összebújnak a házak,
mint megriadt, hűltlelkű téli nyáj.
Felvisít álmában kiskutya, gyermek,
de ő csak megy a nagy hóban tovább,
s másnap az egyházfi felleli dermedt,
mezítelen csontváz-lába nyomát.

 

 

 

A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt
– azt bünteti, akit szeret az Úr –,
s velünk dalolnak a padló alatt,
kiket kiírtott az idő gazul.
 

1936

 

 

 

Vasvári Pál nyomában

Melynek tükrét kis, serkedő bajusz
csókolta s törte szürketollú sapka,
most, hogy martjáról föléje hajolsz,
ejts három könnyet a futó patakba.
Itt mentek ők el, ez a keskeny út
porzott alattuk; hűvös alkonyat volt;
fejük fölé vereslő ég borult,
sziklák odvában fent kőszáli sas szólt.
A hegytetőn bozontos alakok
ólálkodtak sötét lombbal befedve,
szemük, mint a sasé, úgy villogott
s összemorogtak néha, mint a medve.
De ők csak mentek árkon-bokron át,
lépésüket – gondolták – Isten ója,
s vezérli a szabadság bajnokát –
A hegy kék, mint Attila koporsója.
*
„Előttünk zúg a rengeteg sötét,
nyomunkban a halál futára vágtat;
szegény hazánkat meglátjuk-e még,
a lányokat, apánkat és anyánkat –?
Milyen jó volna, majd, ha jön a béke,
itt őgyelegni, mint kutyás vadász,
ezen a szép, elátkozott vidéken;
vagy hosszú bottal, mint szelíd halász!
Hanyattfekvést szundítani a fűben,
kiásni egy-két serdülő fenyőt,
s mindenről írni majd a Honderűben,
olyat, hogy sírva olvassák a nők.
– A nők, a nők! az édesek, a drágák!
Megpörkölődött hosszú hajatok;
köröskörül les százezer halál ránk,
s szívünkre már alkusznak a sasok.
– De hűlt szemmel is rád nézünk mi vissza,
Szabadság, ó, te könnyből szűrt szivárvány!
S vérünket szűz-adójaként felissza
a Történelem, a Hétfejű Sárkány.”

1936

 

 

 

Apotheozis

Én félálomban néha látom,
hogyan hevernek szerteszét,
hason az egyik, másik háton,
a szétlőtt testű feketék.
Mit ontottak hazájukért:
szén-bőrükön megalvadott
vörös csomókban áll a vér.
Lenyalják majd éhes sasok!
A magasban motor lebeg:
nem bújnak el már mint pulyák!
Feléje fittyet intenek.
S egyik mutatja hátulját.
Most már jöhet a bomba, gáz:
magától foszlik az izom.
Várná őket az a csodás,
százszor ígért paradicsom!
Várná őket az ég ölében
cukor-homokú sivatag,
hol itt-ott hosszúlábú ében-
fák kérgiből hűs tej fakad!
Ott üljenek majd fütyörészve,
a fák árnyékos oldalán;
kezükben aranyajkú csésze,
ölükben kecskemellű lány!
S várná mindaz, amit igért
nekik a sok fekete szent;
várná őket Krisztusukért
az Örök Négus odafent!
A testük ős törvény nevében
gondjába veszi a homok,
eltűnnek benne észrevétlen,
mint vízcsepp vagy a lábnyomok.
Hazájukért haltak szegények,
hordozza meg nevük a hír,
hírdesse őket hősi ének,
kőoszlop és hitvány papír.
Hazájukért haltak szegények,
mint magyarok, mint lengyelek;
áldás a győzöttek nevének!
Na, költők, énekeljetek.

1936

 

 

 

Vízparti ének

Új medriben fut a Szamos,
ó, itt minden megváltozott!
Mult nyaraknak könnyharmatos,
elejtett szemmel áldozok.
Most látom, mi a változás:
vajjon nem boldogabb a vak?
Hol vagy, porondos vízmosás,
hol vagytok, rozsdás kis tavak?
Hol vagy, vén vízalatti tönk?
olyan voltál, mint egy halott;
hogy megborzadtam idefönt,
mikor a víz megmozgatott!
Ó, hová göngyölődtetek,
hancúrozások, nagy Napok?
Roppant fürdések, vad hetek,
vajjon hová vonultatok?
Hangok, kezek, sok vizes arc,
nyirkos testek, sok kék trikó!…
Virgonc idő, úgy elinalsz,
mint egy jó harmadfű csikó.
S hol vagytok ti, szerelmeim,
bronztestü lányok, akik itt,
vizünk bozótos partjain
jártátok a nyár táncait –?
Valószínű, meghaltatok,
elvitt a féktelen folyó,
s szép testetek úgy úszhatott,
mint egy-egy hintázó hajó.
Nyaldostak a hüvös habok,
ott lent megállitott a gát
s egy vén halász ki is fogott,
mint régesrég Oféliát.
 

Kolozsvár, 1936

 

 

 

Kalotaszegi elégia

A templomkertben most a fák virága
szagos, habos hullámzó rengeteg,
alatta meggypiros ruhába jár a
kicsi Ágnes, kankalint szedeget
s hűvös zöld fűben fehérlik a lába.
A dombokról hallatszik csendes ének,
köves földben cseng-peng acél kapa;
verejtékükkel lágyítják a népek
immár tíz elsuhamlott százada,
e földön, hol a halottak is élnek.
A cinteremben nyílik már a kosbor
süppedő, fátalan sírdombokon,
hol úr-parasztok alszanak papostól
s minden tetem hasonlít és rokon,
örökségként ősrégi századokból.
Almafák közt, napsávos félhomályban,
ezüstösen áll a kis pavilon;
előtte egy sor bimbósszárú mályva,
és bent anyámtól képek a falon,
bámulnak vissza kisleánykorába.
Itt éltem én Kilencszázharminchárom
esős nyarán, kábán, álmatagon;
hogy nem pusztultam el, most is csodálom:
halálvággyal telt el minden napom
ezen az ázott-kosborszagú nyáron.
S mint haldokló, ki egy pillanatával
szemébe issza az egész szobát,
úgy szívtam én hosszú napokon átal
lelkembe az egész falut magát,
csudáival, könnyével, mosolyával.
Az ablakom bölény hegyekre nézett,
szélvert fenyők álltak az ormokon;
felettük, mint tömör, fekete évek,
esőfelhők vonultak zordonon
s a szirti fák dülöngtek, mint a részeg.
„Ne bántsátok ti ezt az árva népet” –
szóltam a nagy bivalyfelhőknek én –,
„a sorsa úgyis tépi, mint a véreb.”
S lám, ottragadtak a hegy peremén,
a vihar egy-két ágat ha letépett.
És volt ott egy-két különös vasárnap!
Templom, cifra ruhák, öreg betűk;
csontos orcákon kő ünnepi bánat –
Zsoltárainkat úgy fújtam velük,
hogy a pártás leányok megcsudáltak.
És délután hetykén roptuk a táncot:
„Aranyos Anna, eljön-e velem?
ilyen táncot maga sohase látott,
ilyen táncos maguknál nem terem,
elámultatjuk ketten a világot!”
S járta velem aprózván a menyecske,
nehéz csizmák alatt rengett a csűr;
táncunk népek kíváncsi szeme leste
– még megbicskáznak itt végezetül –
gondoltam én Kisannát eleresztve.
„Gyerünk, legények, a soron ti vagytok!”
Négyen felálltak a csűr közepén.
Porzott a föld, csizmájuk szára csattog,
s csűrdöngölő kezdődött ott, kemény,
ingük kibújt, a hajuk összecsapzott.
– „Pistika, üssed, nem apád a padló,
itt mást nem üthetsz már talán soha;
szökdöss, ruháid hányd le mind magadról,
ki tudja, meddig tied a ruha,
mely nap rángatja le valami rabló?”
És este lett. A pavilon homálya
úgy várt reám, mint baglyát az odú.
Szegény ágyam Annát hiába várta,
lakótársam maradt tovább a szú
s rémtermő kisgyertyám izgága lángja.
A vén Miháltz pap árnya járt a kertben,
korhadt fejfák közt lebbent síri fény;
a küszöbön a szú rágcsált szünetlen,
mintha párját űzte volna szegény –
Ilyen szú volt akkor talán a lelkem.
S egyszerre lentről az egyik ivóból
megszólalt a legények éneke;
halálról énekeltek s búcsúcsókról.
– Keserű lélek, daluk hallod-e?
Tán bánatuktól megvígasztalódol.
„Kisanna lelkem, sírsz-e majd utánam,
tudod-e, hol van Besszarábia?
Világvégén, lelógatom a lábam;
ott pusztul el Kalotaszeg fia,
dühös tenger iramló viharában.
Vagy Dobrudzsában folyik el a vérem,
csempész bolgár mordálya eltalál;
Kisanna lelkem, utoljára kérdem:
koromsötét, nagy téli éjszakán,
ha már nem élek, fogsz-e sírni értem?”
Aztán csend lett, csak a kutyák ugattak,
s eső indult, a zsindely percegett.
A szú, egy-egy roppanó fordulattal
számlálgatá a hosszú perceket;
hallgatóztam félálmú bódulatban.
„Fúró állat, vakondéletű féreg,
egész világod az a torha fa,
amelyben vaksi életed leéled,
s egy éjszakád mély, kettős éjszaka,
mit elválaszt egymástól a fakéreg.
Micsoda vágy korbácsol benne téged,
s mi lesz, ha nem leled meg párodat?
Csak fúrsz-faragsz s feléd a szörnyű évek
tornyosodó zuhataga suvad –
Hát én talán tudom, hogy hova érek –?
Jaj, aludjunk, aludj izgága állat,
rengessen el bennünket ez a csend;
így átmulatjuk tán az éjszakákat.
A boldogság szó nálad mit jelent?…
Hallod? A pásztorok már furulyálnak –”
Tülkét a kondás kétpofára fujta,
ökörnyomban, kerékvágásban állt
utcánkban Medardus fekete lucska.
„Én itthagyom ezt a szegény határt,
Isten megáldjon, hajnalos falucska.
Szálljon áldás a vén parókiára
s akiből ittam, rád is, régi kút;
kinek e földet itt kell hagyni máma,
sirassátok meg a bolond fiút.
De visszajön mégegyszer, nemsokára.
Visszajön ő, ha teste nem, a lelke,
nappal a kripta grádicsán csücsül,
de csak kiszáll és repdes éjjelente
virrasztó lányok kéménye körül,
míg kakasszóra ideje le nem tel.”
És ottmaradtak csendesen anyámék,
üres székemre már a macska ült;
s nélkülem itták a reggeli kávét
a papilakban, hol helyem kihűlt.
Úgy sírtak, mintha Hondurásba’ járnék.
„Úgy volt, mint a mesében, mondogatták,
ő is a Tó felé vevé az útját,
vízitündérek hívják, csalogatják –
A kapu nyitva még, Rózsika tedd bé.
Szegény úrfit nem látjuk sohatöbbé.”

1936

 

 

 

Csillagtoronyban

Istennevű Főcsillag, Jupiter,
több holdvilág nagytörvényes ura,
s ti többi mind, kiket nevezni mer
az ember: Kassiopeia, Kutya,
Neptunus, Vénus, Arcturus, Iker,
Mezartym, Lyra és Aldebarán –
a roppant névtelenségből, hideg
fenségetekből nézzetek le rám:
az éjszakában álmodó csövek
előtt remeg törékeny koponyám.
Jól nézzetek meg: nagy hatalmatok
még senkit így meg nem félemlített;
jaj, milyen egysejtű parány vagyok,
rejtegetnek a poshadó vizek,
lárva vagyok, hal vagyok – hol vagyok?
Forog, gördül a nagy Rotáció,
bezárulnak s megnyílnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, roppant aranygolyó.
A gazdag égi ábrák fénylenek
– lehetnek-é ők embersorsot osztók,
az égi rombuszok, a sokszegek,
s van-é számunkra valami horoszkóp?
vagy csak ragyognak, mint szép ékszerek,
s lógnak lazán félelmes ég ölén,
mely éjjelente ezreket leejt,
s kit egy képletben láttat itt a fény,
csillagtársáról még annyit se sejt,
amennyit a Vénuszról sejtek én?
S róván megúnhatatlanul a kört,
szinte érzem, hogy hömpölyög, szuszog
s döcög sómalmi-ló útján a Föld,
körötte úsznak árjától gyötört,
zilált felhő-archipeláguszok.
Hogy szabaduljunk innét, hol a szem,
mely ezt a hármas szörnyű kárpitot
átszúrja, s hol, hol van az értelem,
amely előtt szétfoszlik a titok,
s kit nem borzaszt a tinta végtelen?
Éjszaka van, háromszoros sötét:
első az emberé, nehéz, örök,
a másik az északi féltekét
homályosítja s mindezek fölött:
mely a csillagokon túl hömpölyög.
Minél nagyobb magasba ér a gép,
s minél többet látnak lentről a lencsék,
feltartóztathatatlanul akép
gyarapszik bennem a reménytelenség,
s idézem régi bölcsek szellemét:
Hogy álltak ők a csillagok alatt!
kezükben hitvány műszerek remegtek,
de annál messzebb szállt a gondolat
végtelenén az agybeli tereknek,
hol nincsenek ködfoltok és falak.
Hová repült megfejtő-lángú percek
diadala, a nagy Delirium!
az agyvelők, melyek végigsepertek
az ég taván, mint égő nátrium,
a nagy velők vajjon most hol hevernek?
Elfelejtett cintermek szörnyű mélye
emészti őket, vagy már könnyű por
vált ott belőlük, mely ismét az égre
kívánkozik, úgy, mint valamikor,
mikor még a tudásszomj ösztökélte –?
Vagy tán megnyílt előttük a magasság
s fényittasan csillagtól csillagig
cikáznak, mint izgága bogaracskák,
amíg lelkük ott fent jól nem lakik,
s a fény cukrát aztán a földre hozzák –?
Mindegy. Itt vannak súlyos csontjaik még
– tőlük forog olyan lassan a föld –
s ide lesznek bedögönyözve mindég,
róván velünk tovább a régi kört,
hová őket a kortársak temették.
S tovább gördül a nagy Rotáció,
megnyílnak és bezárnak csillagévek;
a Hadak-útja fénylik, mint a hó,
porában jó vitézek mendegélnek,
gurul a Hold, a nagy aranygolyó.
Micsoda vad mindenség-félelemmel
telítnek az éjféli csillagok
ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben!
Egy-vér szívünk most egymásért dobog;
add ismerős kezed, szomorú ember.
Vajon meddig vonul velünk az éjben
rozzant, túlterhelt bárkánk, a világ,
hol életed leélted és leéltem,
anélkül, hogy jelenne szikra láng,
szikra remény ebben az örök éjben.
Szívünk felé még égi kéz sem intett,
pedig maholnap leskedő, falánk
felhőbálnák falják fel lelkeinket,
ha a halál sunyin a mélybe ránt
– vagy a magasba, már kit ahogy illet. –

1936

 

 

 

Öcsémnek

Az ajtófélfán már nem méregetjük
 
többé magunk: hogy megnőttünk, öcsém!
 
Mindig egyformák lesznek már a kesztyűk
 
s szemünkből lassan tűnni kezd a fény.
Mennyit ugráltunk, másztunk, mint a majmok,
 
mennyit úszkáltunk, mint virgonc halak;
 
mennyi követ dobtunk, mint régi bajnok,
 
az elinalt, síkos húsz év alatt!
Hogy fejlesztettük, edzettük a testünk
 
– ne fogjon rajtunk semmiféle kór. –
 
De intenek már a fekete kesztyűk,
s a várvavárt boldogság nincs sehol.
 
Holnap vad gépek surrognak felettünk:
 
tűz hull, vas hull, okos tank eltipor.
*
Várnak ránk füstös, tépett harcterek,
 
egy vak golyóbis életed kioltja.
 
Közel a nap: becéző nevedet
 
anyánk szinte hörögve elsikoltja.
Ott leszel immár fürgén elkaparva
 
fél méter föld alatt, akár a dög;
 
bogár szemed pokoli gáz kimarta
 
s orcádra iszonyú vigyort sütött.
Elharsogtak, messze dúlnak a bőszült
 
vasemberek és tüzes szekerek.
 
Otthon anyánk szeméből könny pereg,
és egyre hajtogatja: ő szült, ő szült!
 
Reggel apánk rémülten rámered:
 
egyetlen éjjel hófehérre őszült.

1936

 

 

 

A. B. F. R. A.

[A boldog feltámadás reménye alatt]
Amit a temetőn át tavaly hasítottak:
az út már lámpafénnyel ékesen ivel.
Alatta sok nagyúr s hölgy teste rothad
selymek között, nehéz gyűrűivel.
Nagyképű temető! nem szánlak, ez a sorsod!
Gazdag s hamis kor versenytere voltál.
Hány cicomás követ, fát s gyatra szobrot
hordott rád össze a budai polgár!
Most itt hevernek mindkét oldalán az útnak,
rajtuk a lámpafényben óneső ragyog,
s a késő olvasónak nagyokat hazudnak
a gazdátlan aranyfelíratok.
Most szél jön, s levelek csörrennek le az útra,
mely mint maga az élet, vakmerőn ivel:
Alatta százszor megzavart álmát alussza
a századvég bütykös gyűrűivel.

1936

 

 

 

Rezeda Kázmér búcsúja

Krúdy emlékének

 
Függönyeink lassan mind leeresztik,
mint kicsi színpadok, az ablakok;
vajon hányadszor érem itt az estét?
De ma hideg van, s régesrég halott
fülkagylócskák porára gondolok,
kik, életükben, minden este lesték,
hogy gombolós cipellőm hol kopog,
s lüktettek bennük rózsaszín erecskék.
Függöny lebbent, s fehér rózsát dobott
egy láthatatlan kéz; erkélyen állva,
hol lepketáncban kis láng lobogott,
csókot lehelt egy drága fruska szája
és suttogott az őszi éjszakába –
Hol vannak ők? Szívük rég nem dobog,
alusznak mélyen budai határban
– vagy, ami még rosszabb: vénasszonyok.
S én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok,
rendezgetem reszketve szürke-kék
odvamban, mit az idő itthagyott:
emlékeim csillámló szemetét.
S az éjszaka mind kékebb, feketébb,
elüszkösödnek mind az ablakok
– és éjféltájban én is meghalok,
mint a baglyok, vagy mint a remeték.

1935–1936

 

 

 

A Roppant Pillanat, I

Rajtam vagy újra, Roppant Pillanat,
énem mindent betöltő tágulása –
Mintha a Világ tetején
Mintha a Világ tetején ülnék a vak
ős-semmiben,
ős-semmiben, mint Goya Őrült Óriása.
Mért nő úgy a fogam? Állkapcsomat
mért zengeti e mardosási mámor?
Mintha csupa fog volnék,
Mintha csupa fog volnék, csontcsapat,
múltamból ez maradt,
múltamból ez maradt, jövendőmből
jövendőmbőlmúltamból ez maradt, s a mámból.
Hol van a szerelem? Hol a halál,
a földi lét paradicsoma-pokla?
Hús-vér volnék-e még?
Hús-vér volnék-e még? Világ vak tutaján
testetlen úszom át
testetlen úszom át kihalt csillagzatokra.

1936

 

 

 

A Szépjuhászné elégiája

E kocsma híres most is héthatáron:
itt élt egykor a gyönyörű Juhászné!
Ötszáz év tengermélyén szinte látom,
hogy sürgött-forgott egykor itt a háznép
e fogadóban, mely most már zilált rom.
A fényhez lepkék szálltak egyre többen,
a hold alatt sóhajtva szállt a hinta;
a tűzhelyen, fekete serpenyőben
sercegve sűlt az esti palacsinta;
egy vándor búcsut intett elmenőben.
A nagy hársak tövében kút nyekergett,
kutya nyüszített faderékra kötve;
ha jókora hordócskát csapra vertek,
bölényölők kurjongattak röhögve
s hamisan integettek: lányka, jertek!
És ének hangzott, cincogás kísérte,
bokrok mélyéről lányok kacagása;
csengett a bajvívó legények vértje –
a levegőt kürtök lármája rázta,
s az útról Mátyás integetve tért be.
Most csend zenél itt és egy-két tücsök tán,
félablaküveg kancsalít a holdra;
talán kísértet űl azon a padkán;
elvadult macska surran a bokorba,
árnyékától is ijedez a hitvány.
A dínom-dánomokból, bősz murikból
mi lett, mi lett? Pár összetört pohár-roncs
csillog a borittas porondon itt-ott;
a föld alatt pár rozsdamart, nagy abroncs –
s csontok, csontok maradtak a murikból!
Az úton, hol gangos, hangos vadásznép
vonult kürtszóval, vaddal megrakodva,
reszketve járok, mintha fázva-fáznék –
S bizony mondom, a fogam is vacogna,
kacér emléked nélkül, Szépjuhászné!
Itt alszol valamely hársfa tövében,
két szép gyökér derekad átkarolja
– akár a nagy király, valaha régen,
ki bájaidnak meghajolt, mint szolga –,
tücsök fütyül koponyád hűvösében.

1936

 

 

 

Vadlibák

Hold fényinél, felhők tövében
sikoltva szállnak a libák.
Lábukra-szőtt lila kötélen
libeg utánuk a világ.
Úgy vonulnak csillag-ösvényen,
mint egy csapat bátor diák,
amint mi egykor, régesrégen,
ispilángos réteken át.
Kéklő, tömör sötétbe vésik
megvillanó, nagy éküket;
búcsúszavuk szívrepedésig
érinti, aki nem süket.
Hová mennek? Míg tart az éjjel,
húznak az alvó föld felett;
vezérli őket égi fény-jel
s őskori vadlúd-szellemek.
Messzire mennek: nagy tavakban
vár reájuk a sűrű nád;
szállnak s kiáltnak szakadatlan,
mint egy csapat hangos diák,
s hogy hallja meg a szundikáló,
holdfényben hintázó világ:
csapnak a felhők közt ziháló,
sikongó égi galibát.

1936

 

 

 

A halál ünnepén

In memoriam D. Kosztolányi

 
Nagy ravatal a farkasréti hegyhát;
kopog esernyőnk ázott sátora,
szemünk kelyhében égnek síri gyertyák
s cipőnkön holtak péppé vált pora;
Halál, nagy úr, megüljük ünneped hát!
Lám, itt is, ott is árnyak inganak,
fekete árnyak s ernyők feketéje;
ilyen lehet egy alvilági-nap,
hol a lelkek örök, nyirkos sötétben,
akár mi most, fel és le inganak.
A sírokon gyertyák lepkéje rebben
elsőt-utolsót; akár a halál,
úgy oltogatja nagy szakértelemmel
az őr el őket, vagy ha erre jár:
csípős szeled, kutyaszagú November.
Hát itt vagyunk mi, hozzátartozók,
hogy jó halottainkat felkutassuk;
elrejti őket a nagy sír-bozót
s egy-egy katalinrózsás, agyagos lyuk;
iszonyatunkat, íme, elhozók.
Yorick, Yorick! – úgy állok síri fényben,
mint valaha az árva, skizofrén
királyfi a koponyával kezében,
ki nyirkosöblű, vézna tenyerén
magát az elmúlást tartá, fehéren.
Yorick! – Komédiás emberi élet,
hát mindhiába orvos, patika:
a fintorokra, mosolyokra végleg
szörnyű facies hyppocratica
maródik, mint örökérvényű réteg.
S a hangok tarkabarka spektrumából:
a dalból, hörgésből s a vad
sikolyokból, amelyeket a mámor
vetett ki – egy feketeség marad:
a hallgatás, mely ajkainkra ráforr.
Bárcsak szólnátok mind, mind, aki itt van,
ki életünkből egyszer idetűnt,
s kikkel kacagtunk, sírtunk holtukiglan:
hívás nélkül bizony eltévedünk
ebben a sár-beton sír-labirintban!
Sírok, sírok, egyik akár a más,
megszámozott, szabályozott öröklét,
középkori, csontváz-egyenruhás –
jaj, elkerülhetetlen vak közösség,
mely már az életünkben megaláz!
Ez várna ránk is, kik felhős tetőkön
cibáltattuk sebes széllel hajunk,
s kik énekeltünk erdőket betöltőn
s voltunk avar, hún, inka, nibelung –
ó, e lapos hullatelep, e börtön!
Ezek a szobrok, gyertyák, oszlopok,
melyek között alkalmi kegyelettel
egy-két alak fel és le imbolyog,
megáll, meghajlik, indul, visszaretten,
gyertyát gyújt, sóhajt, könnyezik, zokog –
Halál, nagy úr, ez a te birodalmad,
s ez a nap a te szentelt ünneped,
Napod: rossz mécs, madaraid: a varjak,
sorvadt gégével hurráznak neked,
hogy bizonyítsák rettentő hatalmad.
S most itt vagyunk. Egy-két szelíd halott
vérünk felett megállunk, mint az árnyék
– talán felettünk szálldos árnyatok –,
ó, bár mondhatnánk egy-két szép imát még,
hogy az agyagban jól aludjatok!
S aztán haza! a gyertyák és a mécsek
lassan leégnek és elalszanak;
nem bírnók ezt a rettentő sötétet,
s már szédít az esővert-gyertyaszag,
mint valami avas, keserű méreg.
Bezárulnak a rácsos vaskapuk –
ó, rozsdamart, lándzsás sírkerti rácsok!
Jaj annak, aki egyszer odajut,
hogy rabként kelljen bámulnia rátok:
nem nyitnak annak többet itt kaput. –

1936

 

 

 

Varjak

Mikor a hegy felől jönnek a téli varjak
s a szent hidegben szárnyuk odafent
félszegen vagdos a havas viharnak,
úgy érzem: a történelem üzent.
Mindig így jönnek, mint tépett avar had,
látásuk könnyet s borzongást teremt;
s mit csak próféta vagy koldus akarhat:
megsarcolják a fösvény végtelent.

1936

 

 

 

Kaland

Hol jártam én? Csaló, tünékeny álom
volt talán ez az erdei bolyongás?
Úgy kószáltam egy idegen határon,
mint garaboncás.
A völgyben, melyben elmerült a nappal,
már szálldosott az éjjeli korom,
de még lila, halkuló sugarakkal
ékeskedett egy lúcfenyős orom.
S már lámpák gyúltak kéklombos sötétben
s a kéményekből szállt a rőzsefüst,
poszáta búcsúzott s rigó vegyest,
mikor egy régismert kastélyhoz értem.
S amint a rányíló tisztáson álltam,
fáradt vándornak éreztem magam,
ki célhoz ér s felsóhajt boldogan:
„amit kerestem, íme, megtaláltam!”
Megtaláltam, ki annyit kóboroltam,
közelségét érzem, Ő itt lakik
s most énekem hallhatja hajnalig,
aztán pedig meghalhatok nyugodtan.
– „Vagy, vagy nem vagy, te lány, szeretlek,
mienk lesz ez a sárgafalú kastély!
Ha tudnád, hány nehéz éve kereslek,
hiába, mint a meghalást Ahasvér!
A szemed szürke-kék, hajadnak bronza
bűvös visszfényeket villant a holdra;
esténként sírsz az élet elmúlásán,
vagy hogyha azt hiszed, hiába vársz rám,
kit hajkurász utánad édes átok –
– Most itt a perc: sóhajtok, hogy megálljon,
hogy megjelenj ott fenn a holdra tátott
ablakban, mint romantikus medaillon,
s ledobj hozzám egy hosszú kék virágot!”
De senki sem jött. A kutyák ugattak,
árnyékomnak azt hitték: a halál,
a halál, aki ólálkodva jár
s gazdájukat lesi az alkonyatban.
Vasajtót zártak bántó kattogással,
s egy kút ríkatta vizét valahol;
– Fiam, te tovább vándorolhatol –
szóltam s indultam a tisztáson által.

1936

 

 

 

Nyírfa

Amint a fák között a nyírfa legszebb,
s színe a színek anyja: hófehér,
évszakjaim közül egyik se tetszett
úgy még nekem, ahogyan ez a tél.
S most úgy tűnik: múltam, e hosszu tegnap,
nagy téli nap volt s véget sosem ér;
a nyár csupán két-három szép meleg nap,
a tavasz átsuhamló déli szél…

1937

 

 

 

Mikor a Holdból…

Mikor a Holdból hűvös téli éjben
régi tavasz-szagot hint rám a szél,
úgy érzem, minden, minden visszatér
majd egy napon, s életem újraélem.
Édes gyermekkorom, mely denevéren
repülsz az űr nagy játszótérein,
gyönyörteli első szerelmi kín –
csodáidat mégegyszer újraélem!

1937

 

 

 

Hamlet altatója

Atyám, jó Horwendill király!
Ne félj, majd megbosszullak én!
Jaj, már kihűltél, mint a táj,
amelyet otthagyott a fény;
hályog takarja kék szemed,
országodat nem láthatod:
forró ólmot öntöttenek
füledbe valami gazok.
Vad szél húz Helsingör felett,
fodrozza friss sírod havát;
ott ül naphosszat s kesereg
árva fiad s szegény kutyád.
Zörögnek zúzmarás fenyők,
mint hitvány lelkiismeret
– ne félj, majd meglakolnak ők,
nem ismered te Hamletet!
Hol abbahagytad, jó atyám,
én onnét kezdem s folytatom;
napfényben, rontó éjszakán
ott járok hűlt nyomaidon,
csak másként, mint te: bosszuval –
karddal, kutyával, éberen,
s mind újabb terveket sugall
kergült kalló-malom fejem
a rosszak ellen és e föld
ellen, hol ők a boldogok –
apám, ne szólíts, ne üvölts,
ne félj, mindent megbosszulok!
– Békesség néked! Vár fokán
éjfél körül többé ne járj;
aludj hát, meggyilkolt atyám,
nyugodj, jó Horwendill király.

1937

 

 

 

Elhagyott lakások siratása

1
Elégia
Hogy vagytok, drága volt lakásaink
viharvert, pusztuló kisvárosokban?
A boltíves szobákban más lakik,
bizony, idegen ember lakik ottan.
Hogy ellenségem, arról nem tehet,
s én sem tehetek róla, de utálom:
a falról lekaparta nevemet,
mint ellenfélét szokás a plakáton.
S tudom, a kertben kedves fáimat
kivágta s felhasítva tűzre rakta;
az ablakpárkányon rajzaimat
hitvány fia össze-vissza faragta.
S minden zugot megtölt az ő szaga,
melytől félek, mint tömjéntől az ördög,
s a távolságon és az éjszaka
ködein át felé eképp üvöltök:
– Te újlakó, ellenség, idegen,
mit bánom én, csinálj akármit ottan!
de tudd meg, házadhoz egy névtelen
törvény szerint nekem örök jogom van!
Hisz én aludtam benne hamarább
mint nyugtalan, izgága-álmú gyermek,
hozzám hasonlítottak a szobák
s minden bokra, fája a régi kertnek;
enyém volt minden téli denevér
a vén pincében, hol korhadt az ászok,
s enyém a padlás, hol éjfél felé
valami lélek mászkált, matarászott –
s jöhetne rontás, irtás, pusztítás,
hogy belőlük kő-kövön nem maradna:
a sok üresen hagyott régi ház
– mint a bogár borostyánkő-darabban –
bennem fog lakni, míg élek, tovább,
s ha egy-egy szó utcánk nevét ekhózza,
búgó emlékük lelkemnek tavát
duzzasztja, mint a jerikói rózsa
a tál vizét, hová kimúlt, aszott
testét finom női kezek betették –
hogy feltámadjon, mint a tetszhalott,
vagy mint bizsergető félálom-emlék!
2
Ballada
Boldog, aki egyetlen régi házban
élheti le az egész életet,
örülve, sírva, melegedve, fázva:
amelyben e világra született!
Ó, hogy nekem így élnem nem lehet,
s a sors irgalmatlan sebes forgása
egyik házból mind másba-másba vet.
Enyed város végén, ahol születtem,
most éjféli holdfényben áll a ház;
a hegyrefutó, görbe-fájú kertben,
a sírdombon négy fenyő citeráz;
hideg szél fú, nem jár a Mikulás,
a nyúlfogó havon angyal se lebben;
a gyatra falról hull a kulimász.
Kolozsvárott a Farkas utca alszik,
a templom arca, mint egy őszöreg;
volt ablakunk alatt zúzmara porzik,
a fák alatt sovány kuvasz üget,
templomfalába vésett nevüket
keresgélő diákok jajja hallszik;
üres az égbolt, fekete üreg.
A Hójában kis házunk váza roppan
– álmodnak most a belebújt nyarak,
úgy ülnek ott, mint a múzeumokban
az üvegszemű, tarka madarak;
halászbotomban szú harap, harap,
fürdőruhám szegen lóg a sarokban,
– nem látja meg többé szegényt a nap.
Nemcsak álmomban: napvilágban, ébren,
mind arra járok én, hol itt, hol ott,
csak itt nem vagyok, hol életem élem,
lelkem mindig ott, ott lent kóborog,
búm súlya alatt a padló ropog,
az új lakók felülnek a sötétben
s reszketve szólnak: itt jár egy halott! –
AJÁNLÁS:
Párkás idő, vén zsémbes házigazda,
a bujdosásból sohasem elég?
az életemnek így vajon mi haszna?
Csak álmok, álmok s elfutó zenék.
– Mintha hóból kastélyt építenék,
amely itt sem volt, ott sem volt tavaszra
– élek-e még, vagy meghaltam-e rég? –
 

1937

 

 

 

A pince ajtajában

– Hallod, fiú, mit mond a cinege? –
szólt nagyanyám és felnézett a fára;
– ez már a hóvirágok ideje,
kitavaszodtunk hát, Istennek hála,
ezt mondja a kis szürke éneke!
Kerengve szállt egy-egy szentgyörgybogár,
fehér szirom hullott a szilvafáról;
az öreg-asszony karján kis kosár,
benne félig elrothadt alma, három;
halálszagot lehelt a pincegádor.
Riadt arcom fürkészte nagyanyám,
rejtelmes volt a régi kert, homályos.
– Az áprilist is megérjük talán –
szólt –, azután a május jő, a május!
csak nem kaszál le addig a halál. –
A pincemélyből nyirkos levegő
szállt ránk, mintha Faust doktor fújta volna,
s a falakon bent sárga agyvelő,
– így tudta az a régesrégi monda:
mert életét ördögnek adta ő! –
De jő a május, jő a hűsgyepes,
minden csudás eddiginél csudásabb!
A kert felett nagy hőscincér evez,
zöld lomb alá bújnak a sárga házak –
ó, az élet legszebb májusa lesz!
A fán majd méhek orgonája zsong,
az ég mind kékebb, mélyebb s egyre tisztább;
még csak vagy húsz-harmincat aluszunk,
aztán vígan futkoshatunk mezítláb. –
Istenkém, addig csak meg nem halunk? –

1937

 

 

 

Békesség, emberek

Vasárnap van,
föld-ízű szél lebeg;
tavaszodik:
mért búslakodsz, gyerek?
– Be nagy az ember saját romlására,
s milyen kicsi e budai vasárnap!
A kicsiségnek békesség a bére,
a nagyságnak üvöltés, vér az ára –
ezt hirdetik a süppedt, sárga házak.
A kicsiségnek békesség a bére –
vagy a vén házak tanúsága csalna?
Az idő útjából ki állna félre,
történelem elől ki mászna fára,
ha szólítaná országok hatalma?
S ki bújna el a nagy lélek-parancsra,
mely a gonoszság ellen hívja sorba?
Ki az a gyatra, ki nem áll porondra
az ellen, ki népe sírját kotorja?
Ki nem les itt a szent forradalomra? –
Tavaszodik,
föld-ízű szél lebeg;
kiáltsd belé:
Békesség, emberek!

1937

 

 

 

Itt lakott

Itt lakott, látod, Kosztolányi,
erre még nem jártál velem;
révült szemedben egy parányi
megcsillanó könnycsepp legyen.
Meg fogunk még itt sokszor állni!
Az este, egykettő, leszáll,
árnyak hullnak a Vérmezőre,
s olyan a ház környéke már,
mintha egy „bús” vers volna tőle,
Tőle, kit elvitt a halál.
Vígan zajlik tovább az élet,
csak búsabbak a madarak,
s panaszuk egy hanggal szegényebb,
de testével még gazdagabb
a föld, mely örvend, mint a vének.
Bimbóznak udvarán a fák
s egy-két kesernyés orgona.
Milyen hálátlan a világ:
nélkülünk is így forgana,
tavaszán lendülve, tovább.
Öreg, fehér kutyája szunnyad,
de majd ha csend lesz és „setét”,
éjfél körül egy könnyű, fonnyadt
kéz megsimítja bús fejét;
s hangot hall, de nem tudja, honnat,
hogy iszonyába égre ordít:
Ő jár akkor háza körül
– hány búittas éjféle volt itt! –,
benyit, bemegy, asztalhoz ül,
de sosem ír többé, ó, sose fordít!

1937. április 13.

 

 

 

Mint Kuncz Aladár

 

Felnyúltam a polcra, hogy dohányt keressek, s közben kezem beleütődött a falon lógó csellóba, amely hosszú zengéssel viszonozta érintésemet.

Részlet a Fekete kolostor-ból

 
Felriadtam egy kútmélységü álom
itt sem volt, ott sem volt csodáiból,
s az ébrenlétet most jobban utálom,
és jobban irtózom, mint bármikor.
Emlékeim egy szép vízparti nyárról
már oszladoznak – világosodik –
kapok utánuk, balkezes varázsló,
ki szemfényvesztésben kontárkodik.
– Egy óriási, szűkfonásu háló
kellene nékem! Ó, mily diadal
volna az élet, hogyha egy-egy álom
bennakadna hálómban, mint a hal!
(De én vagyok rab: nyirkosfalú börtön,
tornyos évek vén kolostora vár.
Kezem kinyúl: cselló-húrok zokognak.
Zokogok én is, mint Kuncz Aladár.)

1937

 

 

 

Új szerelem

 

(A régi után:)

Hányszor sírtam volt bele nyárba, télbe:
bár rossz szerelmünk volna oly letünt,
mint kor, mely elmúlt vagy ötezer éve;
sajgással bélelt emberéletünk
nem éreznők már régen te se, én se;
már víz volnánk, vagy rétfeletti pára,
por, mely padlások fénycsövébe leng;
mint lélek, szállnánk éntelen zihálva,
– vagy csend volnánk, végtelen hosszú csend,
mely magát únván szétatomizálja…
 

(Az új elé:)

Mint mesehős, kit jófüvek varázsa
holtából százszor szebbé gyógyitott,
s álmélkodással néz az új világba,
most én is ámuló szemet nyitok:
ily lángnak bennem nem volt soha mása.
Csak járok a májusi éjszakába,
megrészegített az új szerelem
s az újult mindenség iránti hála;
ha szidtam ott, itt áldom végzetem,
hogy egy tizedben jöttünk e világra,
 

1937

 

 

 

A dobói romok

Takáts Gyulának

 
Ott falu volt valamikor,
egy-két hosszanti út, sikátor;
füst szállt apró házaiból
és oktatott a prédikátor.
Most a kapa téglába koccan,
csont dűl ki az eke nyomán,
s lidércesen lebegnek ottan
a romok, ha jön a homály.
S ott, hol víz futott a malomba
és jöttek-mentek a halak,
az árokban ezernyi gomba,
s nagy páfrányok bólonganak.
S olyan a régi malomárok,
mint út, melyen senki se jár,
s aki jár ott, éjszaka jár ott
s az talán maga a halál.
– Ó, hogy szeretném látni mostan
a romot, Szentgyörgy-éjszakán!
A malom nagy kereke roppan,
fáján csepegni kezd a szál,
s ropogva indul meg a lomha
fagépezet, s a fák alól
emberek jönnek a malomba,
őrletni, mint valamikor!

1937

 

 

 

Nagyenyed, 1850

Üszkök között port verve, átkozódva,
dögletes, füstös szél dudált;
Vajna Antal és Incze Dániel úr
így tölték ott az első éjszakát.
„Fejedelmünk legyen a közbejáró
– fohászkodék a két bátor tanár –,
ő menjen el a Csillagok Uráhaz
s esedezzék dicső lábainál.
Mert háromízben zúgott ránk az átok,
romban hever a szellem csarnoka;
mondja meg ott a csendes-szavú, bátor:
ha tűrte mindezt, Ő is az oka!
Hát ezt érdemli ez az árva nemzet,
hogy fája ne gyümölcsözzék soha,
s hogy bár kiömlött véréből teremnek,
másé legyen a bor, a gabona?
S a könyveket, melyeket úgy hozának
száztornyú városokból fiai,
kódexeket, mappákat, bibliákat
írástudatlan horda írtsa ki!
Ideje már, hogy lássa tévedését
(– Nagyságod mindezt bátran mondja el –)
hogy porbasújtott skólánk építését
utólszor még nevében kezdjük el…”
Így szóltak ők. Eloltották a mécset;
földre hevertek, mint a katonák.
Pokrócukból gyilkos sötétbe néztek,
imádkoztak s álmodoztak tovább.

1937

 

 

 

Túl a Karszton

Jaj, hogy zenélt egykor gyermekfülemben
ez a két szó: Piave, Tagliamento –
(Vér folyik benne víznél sebesebben,
két vérfolyó, hadakat összerontó…)
Most láttam őket. Kékek és nyugodtak.
Zengtek a hajdan összelőtt hidak.
Az asszonyok lent integetve mostak,
s mosdott tükrében a hajnali Nap.
– Nagy, boltos ég, fent kéklő végtelen tó,
úgy-e azok lelke is így pihen,
és kék és csendes, mint a Tagliamento,
kik itt porladnak a föld mélyiben? –
Szegény Ernő bátyám, rajtad tűnődtem,
ki hoztad e rettentő szavakat,
s most alszol messze az erdélyi földben,
kivont s keresztbe tett nagy kard alatt.

1937

 

 

 

Az éjféli Velencéhez

Kálnoky Lászlónak

 
Éjfélt ütött az öreg óra,
a két vas-mór éjfélt ütött;
kalapácsuk kongó ekhója
még száll a Szent Márk-tér fölött,
mint elfoszló templomi nóta.
A téren csend lesz nemsokára,
megdöglik a modern zsivaj;
hallszik a baglyok surranása
s valami mély tengermoraj:
évszázadoknak muzsikája.
Hibátlanul lebeg a félhold
a Campanile oldalán,
ez is a velencéseké volt,
s úgy látszik, az most is; talán
hadizsákmány a sárga félhold.
A börtönök hídján megállok,
szellemként, észrevétlenül;
valaki kérdezi: ki jár ott?
a félhomály elevenül;
kezdhetnénk valami szeánszot!
Egy rácson sárga kéz kapargál,
ágyúgolyós vaslánc csörög,
mit ötszáz éve húz a karján
valami eldugott török –
az, aki ott matat, kapargál.
Micsoda vad bűbáj lepett meg,
milyen alkimista varázs?
Mult századok elevenednek
bennem, s mint őrült gondolás,
látom lelkét a zöld vizeknek.
Ó, régi kürtszók, indulások
velencés expediciók!
Az oroszlán tüzet okádott,
recsegtek a zászlós hajók,
hidak hátán sírtak a lányok.
Sok hős azóta sem jött vissza –
de még jöhet: a víz alatt!
sírboltjából a szép menyasszony
kilibben majd s elészalad
s többé nem is ereszti vissza.
Poshadt-vizű sikátorokban
vén kéjenc dózsék lelkei
kislányokra lesnek titokban;
egyik Szent-Márkot öleli
egy patkányos templomsarokban.
A Piazettán ténferegve
költők járnak s szerelmesek,
kik idegenből ittrekedtek.
– Milyen különös élvezet:
örökre ittmaradni veszteg!
Ó, századvégi nagy szerelmek!
a Monarchia szűzei
itt tanulták meg a szerelmet,
s csipkékben kellett fürdeni,
mert sohasem aludt az ördög!
Aztán elmentek jobbra-balra,
itt hagyván el lányságukat
mitológikus áldozatra:
Velence fiatal maradt,
mint balzsamos halottak arca!
Most hát ismerlek, szép Velence,
ez az éjfél megmutatott.
Vajjon otthon, a nagykredencben
érzik-e a képes-lapok,
hogy ma lettél enyém, Velence –?
Tudom, hogy mint e pillanatban,
olyan leszel örökösen;
az idő rólad visszapattan –
van úgy, hogy már-már azt hiszem,
itt minden rég a víz alatt van…
Eljön az az idő! A tenger
zálogosdit játszik veled
s az alvó földi istenekkel.
Vénusz vagy, vízből született:
bölcsőd volt, sírod lesz a tenger.

Velence, 1937

 

 

 

Veróna éjjelében

Lehet, hogy egy kis hitvány denevérnek
élete fabatkát sem ér;
Kegyes Podesta, mégis arra kérlek,
lehessek itt egy éjjel denevér!
A sikátorok csábítanak engem,
gót tornyaid rejtelmes odvai;
ős városodban, a történelemben
szeretnék én ma éjjel szállani!
Ó, régi rácsok, cifra sírkalitkák,
melyekben egy-egy szépnevű halott
mosolyogva őrzi Veróna titkát,
mint aki már fel-is-feltámadott!
Nagy Podesta! gyarló ember-mivoltom
városodban semmit sem ér:
add, hogy lehessek a nagytitkú, boldog
Veróna éjjelében denevér!

1937

 

 

 

Egy flórenci síremléknél

Ó, álmodó nagyasszony, Czartoriszka,
a templom legfehérebb szobra vagy:
nagy messzeségbe kémlelsz hunyorítva,
mintha lelnél ott régi tornyokat,
mintha ott lengene a titkok titka.
Csak vársz, csak vársz, fátylas ködökbe nézel,
túl nagy folyókon, túl országokon,
s a templom orgonájának zenéje
rádszáll, mint alkonyati fúvalom;
– a csendet szövöd itt, Penelopéja!
S én sírok, látod, mintha nagyanyámnak
sírja volna itt ez a te sirod,
vagy mintha élő, távoli anyámat
– már mint holtat – siratnám, úgy sirok!
Sírhalmok siralma vagyok én, csupa bánat.
Siratok sírokat, melyeket összedúlnak,
s melyeket már a vad fű felvetett,
s újakat is, hol idegen kimúltak
kőszeme messze tornyokra mered.
Könnyeim kőarcok hamvára hullnak.

Firenze, 1937

 

 

 

Régi flórenci asszonyokhoz

Kik itt e boltíves teremben
fogtok örökre fényleni,
ugye, ti is megnéztek engem,
múlt századok szépségei –
De sokan vagytok! Melyiktekre
szavazzak, ki a csillagom?
Megkergülök, mint szőnyegekre
tett, vergődő kaméleon.
Annák, Beatricék, Lukréciák,
hamvas kis arcok, nagy szemek,
csipkék, kösöntyűk, kámeák,
örökre tündököljetek!
*
Nézzetek meg utolszor engem,
szépségei múlt századoknak,
mert lábam immár itt, ezekben
a csarnokokban nem doboghat.
Ha unokáim egyszer erre járnak,
vagy valaki késő lélek-rokon,
kacsintsatok reája bátran,
és csókoljátok homlokon!

Firenze, 1937

 

 

 

A fiesolei múzeumban

Mikor a könyvbe beírtuk nevünket,
a párisi kispolgárlány, Yvonne,
a svájci színész s jómagam,
a perc csodálatos volt, kicsi ünnep.
Szobrocskák néztek ránk, patinazöldek,
félarcok, félkezek, üres szemek,
letűnt istenségek, amelyeket
goromba lelkek darabokra törtek.
Nem is lett volna semmi csuda abban,
ha valami nagy, cinikus röhej
a föld mélyéből harsant volna fel,
visszhangot verve a romos falakban.
Jól tudtam volna: a régen letűntek
roppant, infernális kara kacag,
azon kacag, hogy mi itt a vacak
emlékkönyvbe beírtuk a nevünket.

1937

 

 

 

Kóborlás Itáliában

Jártam eltűnt légiók sziklaútján,
mászkáltam porló templom-falakon;
kóstoltam kőmadonnák csorba kútját,
melyből zarándok hörpintett s barom.
Láttam romot, mely kék tengerbe vész el,
s kis piacon visszhangzott énekem,
hol kölykök ültek meztelen fenékkel
kétezeréves nagy sírköveken.
Láttam Giotto nyájának unokáit,
rágták az Arno-menti szép füvet,
s egyszer-kétszer eljutottam odáig,
hogy csókot dobtak rám toszkán szüzek.
Láttam narancsfát s gondoltam Mignonra,
kinek e hon volt álom-vigasza,
s így sóhajtottam honvágyas kínomban:
„csak meg ne haljak itt. Haza, haza!”
 

1937

 

 

 

Tengerparti elégia

– Aki siratni akarja hazáját,
utazzék tőle mennél távolabb;
harsogjanak alatta hosszú pályák,
suhanjon ég, föld, mint a gondolat. –
Itt mondom ezt a morgó tengerparton,
hol elhagyott világom siratom;
könnyízű szél, tajték csapdossa arcom,
ha szerteporzik egy hullám-halom.
Magyar költőnek némaság a sorsa,
szavát itt még Isten sem érti meg,
s ha néha mégis hallszik monológja,
álmélkodnak tornyok, hegyek, vizek.
Te roppant víz, világok hordozója,
Tenger! tudom, hogy nagyságos vized
az emberi nemzet zokogta sósra,
panaszomat meg kell hát értened.
Szólok neked, a messzitükrű kéknek,
magyarul szólok hozzád, Végtelen,
elemek eleme, földnek és égnek
szülője, hordozója, kék elem!
Már gyenge hangomat tán meg se hallod,
testem sovány, beteg és nyugtalan;
lelkemben emlékek zenéje harsog.
Ó, mért is járok itt én oktalan!
A megtett úttal egyenes arányban
hatalmasodik bennem otthonom:
mennél többet kódorgok a világban,
Enyedről annál többet álmodom.
Mind magasabb, merészebb a soháknak
röpíve, mindenik messzebbre megy;
s mihelyt kimondok egyet: újratámad,
akár a lenyesett sárkányfejek.
Mihelyt egy bánatom levélbe róttam,
már érzem: jön az új, mint egy hajó,
melynek csak füstje lóg a horizontban,
különben még hegye sem látható.
Szomorúságom árbockosarából
így nézek én le: a világ kerek;
az idők mélye megnyílik, s a távol
görbületében népek, nemzetek.
S egy népet látok s összetört hazáját,
hazáim látom, két szegény hazám:
boszorkány-szélben úsznak, árva gályák,
s nem érnek partot soha tán.
S látom apámat és látom anyámat
s egy ház falában kopjafás szobám,
öcsém, hugom, kik benne fel-le járnak,
és sok sírt látok dombok oldalán.

Chiavari, 1937. július 3.

 

 

 

Az Ő hangja

Most az ő hangját hallom én
– úgy hangzik, mint egy régi ének –;
s mintha fejemen sejteném
ismert súlyát finom kezének:
„Mily nyugtalan
az éjszakád, szegényem!
aludj, fiam,
aludj a csillagvesztő messzeségben.
Kutya ugat,
ugat otthoni hangon;
bőrszárnyukat
denevérek próbálják a harangon.
Szól a tücsök
– mint az Őrhegy tövében;
felhők között
lovasok bandukolnak sárga fényben.
Bogár köröz
s döng a gyermek fülébe;
olyan közös
a nyári éjszakák bogár-zenéje.
Most már a hold
is begurul szobádba,
feléd hajol,
bús arcodat nem érti és csodálja:
Mért a panasz
a pálmás tengereknél?
mért nem vagy az,
mikor olyan boldog fiú lehetnél –?
Aludj, fiam;
itthon mindenki jól van.
Ma biztosan
találkozunk éjfélkor fent a holdban.”

Chiavari, 1937

 

 

 

A Luxembourg-kertben

Ó, hogyha látnád, Fragonard!
Lépcsőt, kis szobrot tükröz a tavacska,
egy gyermek nagy labdát dobál,
s a levegőben meg-megáll a labda,
megáll a labda és megáll a nyár
egy lélegzet-állító pillanatra –
A pázsiton, nem messze tőlem,
a forgó-öntöző pereg-pereg
s gyöngyös vizét George Sandra szórja bőven,
cseppjei hajló ágak, levelek –
mint az a fűz, mely alatt szendereg
Musset, a túlsóparti temetőben.

Párizs, 1937

 

 

 

A rue de Lanneau-i szállodában

A párizsviselt Kormos Istvánnak

 
E kis hotelben halok én meg
korhely nagy éjjel hajnalán;
most ébredeznek künt a színek,
orrom fehér, mint porcelán –
Sírhattok otthon, ti szegények!
Itt fekszem én – e nagy világban,
volt élet mikrokozmosza,
mint hosszú, kinccsel teli láda,
tengerben kallódó csoda –
s nincs kapitány, ki megtalálna.
Ki is tudhatná, hogy ki voltam?
– Biztos, valami rossz diák,
mondják holnap a sarki boltban
s lamentálnak a vén banyák;
– a lelke fent jár már a holdban!
Szegény ruháimmal mi lesz hát,
s ki viszi haza könyveim?
Hozzák már a hat hosszú deszkát,
közéjük rakják csontjaim,
és azt se mondják: rekvieszkát.
Tudom, mi vár: a szörnyü katlan,
a hörgő krematórium.
Porrá leszek egy pillanatban!
(Én, én, aki eddig hiún
örökéletről álmodoztam!)
De az a kis maréknyi pernye,
amely a kéményen kiszáll:
atlanti szellőktől seperve
egyszer bizton hazatalál,
s lehullong az enyedi kertre.

Párizs, 1937

 

 

 

A nagy temetőben

Itt állok Musset mauzóleumánál
s olvasom a verset az oldalán;
úgy érzem, mintha te mögöttem állnál,
sötét ruhában állnál itt, apám.
Hányszor láttam már lámpás éjszakákon
sovány, fekete-ruhás alakod!
A Vaugirard-on lettél jóbarátom,
nekem, ki elszakadt fiad vagyok.
S most újra itt vagy. Már egyszer zokogva
álltál meg itt, régi, sovány diák
s bámultál messzi otthonodra,
a sírkő-rengetegen át.
Jaj, Párizsban mennyi élet s halál van,
mennyi hús-vér fent s mennyi csont alul!
Bódorogva régi apám nyomában
járom e várost keresztül-kasul…

1937

 

 

 

Búcsú Párizstól

Villon, Musset, Laforgue, Apollinaire,
Jean Pellerin!
A cinterem
mélyéről keljetek ma fel!
Elbúcsúzom titőletek, urak,
holdkórosok, keszeg ópiumisták –
Időm lejárt – jaj, életünk be dibdáb!
S még Párizs is „csak hangulat”.

1937

 

 

 

Öröktűz

A tornyok élnek itt, jól megfogantak,
látszik, vérük van és lélegzenek.
Kőtestükből, miként fából a gyanta,
éjfél körül csillámló nedv csepeg,
és baglyok ülnek a repedt harangra.
Most már tudom: e város-rengeteg
is földből él és földdel összenőve;
s ha egy-két órát mind megyek, megyek,
bízvást kiérek valami mezőre,
amely felett kék gólyaraj lebeg.
Most már tudom: Párizs is volt falu!
A tornyok helyén pásztor heverészett,
kunyhók mögül kelt ugyanez a hold,
szentek s boszorkák barlangjába nézett –
Párizs: emberség földje, ős tenyészet!
*
Úgy vártam ezt a Párizs-élményt,
mint a szerelmet valaha:
megvolt – elmúlt; félek, szegénykém,
hogy vissza nem jövök soha,
hogy égni fog bennem örökre
ez az egyszer-kóstolt gyönyörűség,
őrült öröktűzként, mely sisteregve,
lámpást-marón, követ-repesztve ég.
S hogy még a sírban is, a messzi sírban
a holdat látom, amint ott lebeg
kimérás gót arcokkal teleírva,
jobbkéz felől, a Notre-Dame felett.
*
Most is a nagy-nagy A-hangzás a csend,
melyet régi szobáink mélye zsonga;
benne búsan s néha fel-feljajongva
Anyánk gyerekkori hívása cseng.
*
A Luxembourg-kert vén fái felett,
ott, hol tengerbe hullt a sárga, nagy Nap,
a felhőgátak lassan felszakadnak.
Mintha emelkednénk! A föld lebeg!
Ó, ezt az érzést őrizd meg magadnak!
S a kert szagával tüdőd szívd tele:
mert Párizs lelke száll most a fasorban:
kövek, kutak, fák, rácsok szelleme,
mit ezer éve érez Európa –
Párizsi szél: költők eledele!

Párizs, 1937

 

 

 

Napbódulat

Ki látja a sok vad perckarikát,
amint szemem mélységében tolongnak –?
Megtüzesité őket a bolond Nap,
így lettek láthatók, s mint paripák
a villámfényben, vörösen lobognak.
Harangzúgás, sikoltás, vágy-atom,
tervrészlet, emlékforgács, kedvparányka,
most indul mind a Végtelen-karámba,
s nincs az a hang, nincs az a hatalom,
mely onnét bármit visszaprédikálna.
…A Föld is, mint nagy, izzó szemgolyó,
veretvén a Nap vörös sugarától,
évszázad-gyűrüket bocsát magából,
melyekkel a sok hiábavaló
semmibe száll s eloszlik, mint a kámfor.
És hogyha néha – amint mondatik –
a csillagtáborokból tiszta éjjel
zenét hallani, szinte angyalit –
bizony, egy pusztuló nép búcsuzik,
halott cigányként, zokogó zenével.

1937

 

 

 

Szikla-himnusz

Nyüzsög a déli hőség s orgonál,
visszhang visong vörösvércsék szavára;
indák felett a vasszínű, kopár
sziklán kígyó vonaglik odujába;
körülkötöz, pányváz száz napsugár.
Tied vagyok, roppant kaméleon,
tűznyelvű Nap, tied rézbőrű testem –
ahogy éltem földön, vizen, napon:
majd úgy tűnök is el az elemekben,
ha jő a sárkány értem egy napon.
Itt a kövek között, az ég alatt,
sziklák alatt, e roppant katlan-oltár
papja vagyok – még inkább áldozat;
s már-már megolvadó testemre sóvár
újra-fagyasztó vágyódás szakad:
Meg kell maradjak én a föld örök
termő kérgében! Meg kell hogy maradjak
épségesen, mint a legszebb görög
szobor – ne szívj magadba, nagy Nap!
Rengessetek örökre, föld-körök!
Ó, ősi gerjedés, ötszázezer
éves gejzír, forrásod feneketlen;
a föld szívéből áradsz itt ma fel!
Az elmúlás veszett sárkánya ellen
törhetetlen Szentgyörgy-dárdám leszel!
Tiéd e vágy, harmadkor embere,
kitől minden bajom is örököltem;
ebben vonaglik, vinnyog s hempereg
égő világunkon mindenki körben;
vele születtünk s pusztulunk vele.
Jaj, ez a vágy vad és ősállati;
de én nem áldozom a hím-magánynak;
Ádám vágya lobog bennem, aki
testéből asszonyt ugrasztott magának.
Villanj elő, nőnemű Valaki!
– Senki! – Repülj hát, piros pillanat
a kék sziklák között és vidd magaddal
e mélyről felmerült percet s napot
s őrizd meg mindörökre láthatatlan
matériádban, mint befalazott
kincset, mint ama nagy Bojla-zsupán
kupáját harsogó évezredekben!
(Jaj, hogy lehetne a földbe csupán
fél-századig belevéglegesednem
mint örökifjú, bronztestű titán? –)
Szegény világ! Nem történik csoda;
sírom felé elindulok, mezítláb.
Öröklét? Nincs, nem volt s nem lesz soha;
de túlél sajgó vágyam s búm e sziklán,
mint Kültigin-herceg kőoszlopa!

Szentgyörgypuszta, 1937

 

 

 

Az álmok elé

Rácz Aladáréknak

 
Mint a többi, ez a nap is elillant;
kicsiny kedvünk nagy zápor verte szét;
aludjunk hát, oltsátok el a villanyt,
hadd zúduljon ránk tengernyi sötét,
termő sötét, mint roppant mozivászon,
melyen tájak, arcok suhannak át
s melyben ébren kezdődik el az álom
s az ember hirtelen látja magát,
és sírni kezd, mert e sírás vigasztal
s valaki még meghallja és bejő,
egy-két szót szól sírontúli malaszttal
s úgy tűnik el, hogy nem tudod, ki ő –
Nagy csend marad utána, csendek csendje,
melyből támadnak ritka dallamok,
fel-felzsongnak s elülnek rendre-rendre
s másukat csak sír-csendben hallhatod.
S aztán valami álombeli forgás
kezdődik s mintha zaj hallatszana,
valami hömpölygés, valami morgás,
mintha a földkerekség forgana.
S az űrből, csillagon túli magasból,
egyszerre nagy kerék forog feléd,
fából van-e, felhőből van-e, vasból?
Ráfja vörös, küllője, agya kék.
S akkor megszólalsz kínban-gyötrelemben,
bár a hangod nem hallja senkise:
valami botot adjatok kezembe!
Jön, jön s elüt az Idő Kereke.
 

1937

 

 

 

Muslica-tánc

Juharfalombok kéklő lugasában
cicázva táncolnak a muslicák;
néha kilencen járják, néha hárman,
s mintha valami zsenge muzsikát
is hallanék, melyben élet és halál van.
Ki muzsikál nekik, ki dirigálja
itt sem volt – ott sem volt balettjüket,
melynek, úgy látom, mégis van szabálya,
van benne libegés, van piruett
s két ág közén kimért égalji pálya.
Nem állnának meg ők egy pillanatra,
űzi lelkük a lét, e kurta láz,
amelynek táncolás formája, magva;
táncuk: egyetlen megnyilvánulás –
meg is hal az, ki egyszer abbahagyja!
*
Ó, ballerinák, lánglengésü lányok,
szép testetek forgó, fehér husát
kéklő idő-tengerbe ringassátok!
Az operai nagy padláson át
egyszer ti is az éjszakába szálltok –

1937

 

 

 

A Holdhoz – tán utólszor

Kiss Tamásnak Debrecenbe

 
Nézzétek e sápadt rézkarikát!
A Nap hevében sült hamupogácsa;
Mult életek porából kis világ,
Úgy hívjuk, Hold. A Földnek selymes álma.
S akár öröm zsendíti lelkeink,
Akár csúf sátrat vert belé a bánat,
Mindig ránkbámul onnét s aszerint
Mondat velünk víg dalt vagy bús imákat.
Könnyes szemem most is reáfigyel,
Testem-lelkem száz ember-kín zilálja.
Nyugvást keresni hát felé ível,
A kék magasság kihalt csillagára.
– Ott valami már elvégeztetett.
Rajta a nemlét gyöngyházfényű csendje.
Példátadó kihaltságban lebeg
Földünk előtt a kongó végtelenbe…

1937

 

 

 

A föld mélyében

Sőtér Istvánnak

 
„A föld mélyében sok-sok borzalom van,
 
a föld mélyében, kisfiam, ne áss!
Egy-két vágás, rég-voltak csontja roppan,
 
szádba freccsen mérgeskigyó-tojás;
Ásód acélja nagy fogon csikordul,
 
mely álmodban majd lábszáradba mar,
rontó mérget hagy benned, ha kifordul –
 
fiam, ne áss hát, hagyd abba hamar!”
„Nem hagyom abba, jó anyám, csak ások –
 
Ó, az ásás milyen gyönyörüség!
A földben, látod, lángok, csillogások,
 
tüdőmbe szívhatom a mély hüsét;
Egyik lábam királylány-koponyán van,
 
a másik fent a gödör peremén:
mult őszök, tavaszok vakondnyomában
 
egy régi alkonyat ízét keresem én.”

1937

 

 

 

Budapesthez

Cs. Szabó Lászlónak

 
Ott, ott, hová az alkonyat s a hajnal
szokott vetítni fátylas színeket,
milyen jó volna most boldog sóhajjal
suhanni a fehér tornyok felett!
Ihol a szárnyam, vágyam szárnya! Vaj ha
madár lennék, repülhetnék-e jobban?
Mind ott kóvályog lelkem, ott bolyong
a tornyos domb körül, az ablakokban,
s a vár körül, melyet mint kék korong
planéták testét, köd tart fél-burokban.
Itt vagy, város, előttem és alattam,
tágult szemembe gyömöszöl a tér;
nézlek a hegyről, melyre felszaladtam
horizont-fejtő őszi távlatér’.
Talán enyém leszel e pillanatban!
Látom ismert utcáid, kupoláid,
most kelnek ki ködből a házsorok;
multat keresnek az új paloták itt,
s rekonstruált, csúcsívű templomod
Mátyás kardos korába visszavágyik.
S mind nősz időben s térben magasabbra,
hatalmasodsz a síkon s halmokon;
nagy éjszakánkban tündökölsz, harapva
a vak homályt, mint tengeri torony;
vigyázz, milyen fényt szórsz e földdarabra!
S e roppant morgás: ezrek lihegése,
rohangáló robotja úgy szakad
össze egyetlen vad dörömbölésbe,
mint zengő tengerbe a sok patak,
s e zúgásnak nincs kezdete, se vége.
Benne enyészik, pusztul, benne fő szét
anyám szava; vajon kihallom-e?
s a többi hangot, a sok ismerősét?
Roppant moraj, életnek eleme,
nekem ördög-malom, süketítő gép.
S így keverednek itt, így porladoznak
csillanva néha a kis életek,
az életünk: zúgó, melyet e poshadt
morotva szomjasan magába vett;
maradtunk volna meg magányosoknak!
Körúti csillogás – Buda homálya;
aszfalt-kaland – esti zongoraszó;
éhes fehérnép – múltbeli leányka;
lebuj-kávéház – szűz éjjeli hó;
ezek között vergődtem én zihálva.
S hányszor baktattam haza éjjelente,
hogy lelkemben halál-vigasz fogant;
hányszor töltött meg sajgó végtelennel
rossz éj után a hajnali harang
a semmisülés kéjét megjelentve!
Mégis jó élni! Nem dicsőbb halálért,
mint ez, melynek babéra fenyeget;
hisz mintha máris más világba járnék:
itt lajstromozom emlékeimet
hazámból, mely tünőben, mint az árnyék.
Így élek itt már kilencedik éve
– nonum prematur –, budapestivé
nem a körútak párizs-színű fénye,
de azzá érlelt a sok drága vér,
törökverők, honvédek régi vére.
S hányszor véltem Reviczky bús alakját
látni magam előtt! S szegény Krúdy
hányszor suhant mellém, forgatva botját!
S itt aluszik Kuncz Aladár, Ady.
Ez nem elég? Miért panaszolok hát?
Nosztálgia mért kínoz, mi a mágnes,
mely furton-fúrt kék messzeségbe von?
Mintha a ködbe gyenge lámpa égne
s apró gyertyák mindszenti sírokon –
Micsoda üzenet, micsoda láng ez?
Addig? barátok, tűnő nők emléke;
erkélyek, tornyok utcák magasán,
valcer-foszlányok, melyekben a béke
s a századvég él túl önnönmagán:
zsibongjatok bennem tovább ti kéken!
Így ballagjunk a dombok őszi hátán
makk-hullós útakon, ösvényeken,
arra, hol annyi közt aluszik árván,
aki most lesz mind kedvesebb nekem,
hideg földben, lassan agyagra válván.
E földet és e várost, melyet – ámbár
szent vérrel oltottak be századok,
hideg maradt, mint rózsaszínű márvány –
porló kis tested, szülői halott,
sírocskád tette második hazámmá.
Te oltottad be minekünk a dombot,
ott, ahol alszol három éve már,
te könnyes szív, aggódó ráncú homlok!
Izgága testünk nyugtot ott talál,
ha meghúzzák a fekete harangot.

1937

 

 

 

Ősz van

Levél, holt falevél földön, padon;
szép gesztenyét rúgunk vagy zsebre tesszük.
Jaj, mennyi szín! Mint a kaméleon,
ezernyi szín közt szinte megbetegszünk.
S már nincs szavunk; muzsika kellene,
hogy megmaradjon ez az ősz-valóság,
valami sirató, álmos zene,
mely búcsúztassa egy-egy nap hajóját
s ne kelljen mindig újrakezdeni
az örök ősznek szóbafoglalását!
Inkább kongassuk bottal esteli
sétákon vén villák fekete rácsát.
S temetők útján, ha már hull a dér,
vagy sétatéren, nagy nyárfák tövében,
szálljunk hintázva, mint a holt levél
a hold felé, mely hindogál az égen –
 

1937

 

 

 

November csodája

Csodát kínálsz, hitetlen vén november:
lám, nyílik még a sarkantyú virága!
Megszagolom, édes-keserű szender
fog el s mint anyját fellelő kis árva,
beledőlök egy régesrégi nyárba.
 

1937

 

 

 

Nagy téli nap

Márai Sándornak

 
Mintha alulról nyomnák, úgy dagad
most a sírok koporsó-forma dombja;
állj ki közéjük a friss hó-porondra
s nagy téli számadásra hívd magad.
Itt dideregnek a volt-emberek
– sírnak, körmükbe fújnak, zsugorodnak
s hogy meg ne fagyjanak, folyton forognak;
jaj, odalent milyen hideg lehet!
Gondolsz-e most régi sikátoroknak
mélyére, mely otthonuk volt, meleg
kemence-padkán áldoztak toroknak,
zümmögték a szentesti éneket,
s a tűzbe bámultak ezek a rothadt
ruhafoszlányos, régi emberek –
*
Nézz hátra most: nyomaid a havat,
a friss havat eljegyezték magadnak;
még sóhajtásaid is megmaradnak.
Az árva ember télen gazdagabb!
S a roppant nagy kihaltságban, konok,
fagyott csendben lassacskán úgy telik meg,
mint – melyeket virágok ezre lep meg –
a Ceylonról álmodó ablakok.
Lelkedből hosszú gyökerek erednek
minden kor, minden ember-állapot
felé s mélyére messzi tengereknek,
s hála a csontig hasító szeleknek,
volt ismerősöd minden rég-halott,
s kiálthatod magad világgal-egynek!
*
Emlékezz elmerült karácsonyokra!
Hová is tűnt a reggeli varázs,
mikor, mint egy kinyilatkoztatás,
ott állt égi díszben Jézuska csokra.
Mint kicsi tolvaj, egy ingben osontál
törvényszegőn meglopni a csodát,
mely bizonyíték volt: van Odaát
s van jobb erő a földi hatalomnál!
Angyalhajak, sok tarka gömbüveg,
sok sárga és vörös rudacska, kocka:
ó, templomszagú építőkövek! –
játékoroszlán, farkas, medve, macska!
Habár a por, sár rég eltemetett,
örökre tietek ez a fiúcska.

Kolozsvár–Budapest, 1937 karácsonyán

 

 

 

Elalvás előtt, I

Most indulok a kék sziget felé,
ó, bár csókolhatnál még búcsuzásul!
Finom fények közt úszom, mint a Hold,
mikor éjfél körül a föld alá hull.
 

1938

 

 

 

Álom a béke városáról

Évához

 
Bár volna valahol egy meseváros,
ezernyi tornyú, égverő-falú,
köröskörül kék tengerrel határos –
város: melyből nem lesz por és hamú!
S csodás nép lakja: csupa halhatatlan,
szerelmet és halált nem ismeri,
úgy élnek ők e mesebeli katlan
ekhói közt, s életük isteni!
– Én téged oda menekítenélek,
mint angyalok, éljél örökre ott!
Majd benned én is tovább éldegélek,
s minden napoddal újra-támadok…

1938

 

 

 

Reggeli tűz

Hallod? Régi, reggeli tűzrakás!
Vagy csak a hajnali álomban álom?
A mennyezetre fénylik a parázs,
és gyantás forgács pattog a parázson.
A vén kemence már diheg-dohog,
nyög és sóhajt, mint szeszt-ivott favágó;
a kémény lelke örömtől zokog,
és vinnyog a nyirok a tűzifákon.
Ez a napnak örökös kezdete,
mikor a szolgáló jön-jön a tűzzel;
kinek szép álmok durva végzete,
kinek gyötrelmes éjszakákat űz el.
Ó, mennyi régi gyermekkori tűz!
Félig ébren, félig álmodva, látom:
a tűzrakó leány lábain ül s
feje köré a láng fény-glóriát von…

Rozsnyó, 1938

 

 

 

Az éjféli csillagokhoz

Ti fennvaló, tündöklő csillagok,
nem nyugszom bele, hogy túléltek engem!
Én illat vagyok és elillanok –
ti lángoltok tovább a végtelenben.
De még ott lent is a sötét veremben,
borítson bár rettentő földburok –
én akkor is felétek bámulok
és porladó pillám belé se rebben.

1938

 

 

 

Csillag-áhítat

Lehetnek tán szebbek Őnála s jobbak,
én meg szeretném örökíteni.
Így mutatom meg hát a csillagoknak:
– Nézzétek meg, mindenség fényei!
Csillagtörvényes új hitem papnője,
szeme tükrében messzi sugarak,
s amint a Vénuszra mutat előre,
szobor-keze az égbolthoz tapad.
(Törékeny női kéz az égre tartva,
kicsi tenyér, mely bolygókat takar
s a képletek rendjét is megzavarja –
van-é a földön nagyobb diadal?)
S nézzétek arcát, ím, felétek ámul
s régóta sejtett rendszerért repes,
az örökös mulandóság honából
könnyezve kémleli a Véglegest.
Hát nem jeleztek? Perceink varázsa,
e roppant érzés addig nem hatol?
(Te nő vagy, bár te hidd, hogy valahol
e bús életnek lesz víg folytatása!)

1938

 

 

 

Hazafelé

Te is meghalnál? Jaj, mért is szeretlek,
hogy hazafelé így sirassalak,
könnytelenül, s könyörtelen jeleknek
keressem nyitját itt a hold alatt,
hol halhatatlan bolygók ténferegnek.
…Mert vége lesz e bűvös jelenésnek.
Szép testedet, mely gyenge földi test,
s dús lelkedet, mely mégis földi lélek,
túléli a legkisebb égi test,
s tovább kereng örök boltján az égnek.

1938

 

 

 

Az utolsó május éneke

A rózsa bólogat a dárdarácson,
ringatja alkonyati fuvalom;
olyan volt, mint egy szép hajnali álom:
ez az utolsó májusom.
Huszonöt esztendő! – sok volt, kevés volt,
de vajon ezer év lehet-e több?
attól mehetnék, ami már enyém volt,
a még-nem-ízlelt élet földre köt.
Láttam térképet, néztem csillagokra –
a többi úgyis csak fantázia.
Ma jobban érdekel ruhája fodra,
mint a megbolydult Eurázia.
Ő a régvárt világ-élmény, a Minden,
életet teljessé tevő csoda,
még így is, hogy napvert, vad karjaimban
nem érezhettem enyémnek soha.
Vele, érette élnék ezer évet,
s meg tudnék halni egy csókja után;
pazar tavasz volna vele az élet,
nélküle bóbiskoló tél csupán.
*
Hát elszállsz tőlünk, tarka búborék,
a semmiségbe foszlasz, drága május?
gyönyörű nyárelő, szép tiszta ég,
világalatti sötétségbe ájulsz?
Legszebbnek azért éreztelek-e,
mert vissza többé soha-soha nem térsz?
mert tán megáll a világ tengelye
s végítélet kezdődik, új teremtés?
Vagy csak én maradok örökre el
az évszakok-szerinti újulástól,
s a föld alól nézek az égre fel,
mint csillagot vigyázó árva pásztor?
– Édes, ez az utolsó májusunk,
többet nem érünk új májust mi együtt –
így mondogattam, és most visszazsong
a hangom és szemembe könnyeket gyűjt.

1938

 

 

 

Vasárnapi áhítat

Sirassuk hát egyszeri életünk!
Be régről-jövő-ízű e vasárnap;
körülöttünk kóvályog a Letűnt
s mult életek belénk ma visszajárnak.
Különös szemle! Melletted vagyok,
apám anyámmal és húgom öcsémmel,
s míg állunk együtt, kicsik és nagyok,
tudjuk: a végzet zöld félszeme kémlel.
S van-é valaki köztünk, akiben
a Kérdés most sebként fel nem fakadna?
akad-e valaki, aki ma nem
gondolna a kóválygó szörnyü napra,
melyen eggyel kevesebben leszünk
majd együtt egy emlékszerű vasárnap,
melyen hóillat serked odakünt
s olyan elmult-íze van a világnak. –
Ki ne érezné, hogy a nappalok
mind régebbi éjjekbe nyúlnak vissza,
s az éjszaka mind furcsább hajnalok
kékbenéző kapuit nyitja, nyitja –
Hogy ami ma van, jó száz éve volt,
s tán még kétszer, ötven s huszonöt éve,
hogy életünk visszhangos kriptabolt,
melyben türemlik múlt napok zenéje.
Mért érezzük mégis, hogy egyszeri,
mint egy csillag gyúló aláfutása,
mért nem hisszük, hogy olyan valami,
mint üstökösök visszafordulása…?
Áldott vasárnap! Átkozott világ
hóhér őszében csendesítsd a lelkünk!
Régi orgonák, zúgjatok le ránk
s egy régesrégi zsoltárt énekeljünk. –

1938

 

 

 

Lemminkeinen az alvilágban

A Tuonela fekete vizére
most viszik a szerelem rossz fiát;
mielőtt elnyelné az alvilág,
utoljára felzajdúl még a vére.
Mert ím, a parton ott látja alakját
annak, kit életében keresett;
a lányt most mindjárt más bárkára rakják,
és más szigetre hajtják a szelek.
– Úristen – hördül nagy keserűsége,
s rándul, mintha mindjárt kiugrana.
De messze járnak, mindörökre vége:
a lányt nem látja meg többé soha!
Leroskad hát, nagy csontjai ropognak,
gyötrött arcát kezébe temeti,
két tenyerébe, hol annyit dobogtak
s szikráztak a nők bántott mellei.
– Úristen – sírja s könnyei erednek
(rossz életében csak könnyeztetett!)
– hát így rohanjak vak évezredeknek,
hogy újrakezdés többé nem lehet?
Mért nem mutattad Őt akkor nekem meg,
mikor még minden, minden lehetett,
mikor még tiszta voltam, tiszta gyermek,
s szerelmem nem volt más, mint szeretet.
Mért nem mutattad még fent, nyári réten,
patak partján, hol menták illata
száll a nyírfák zizegő hűvösében,
mért nem hozattad akkor Őt oda?
Mért kellett mindég hűlt nyomába járjak,
hívén, cicázva előttem lebeg,
mért kellett mindég másokat találjak
az Ő helyébe, akit szeretek?
Vége, vége és helyrehozhatatlan!
Csak még azzal vígasztalom magam,
hogy legalább Ő nem szenved miattam,
s a sok cselnek, bűnnek is vége van.
– Sodorj, sodorj, vén Tuonela! Mostan
a számadás napja elérkezett;
vajon magadba vennél, hogy lemossam
testemszűlte, kárhozott lelkemet?
Aztán a Nagy Vezeklés szigetére
vess ki engem, vess ki akárhova,
hol, míg a világ, sírdogáljak érte:
ki nem lehetett az enyém soha.

1938

 

 

 

Fortuna kerekére

Kik országoltok a sors kerekén,
jövendölő szóra nyíljék a szátok:
égi jelekkel koronás királyok,
mondjátok, lesz-e egyszer Ő enyém?
 
„Szegény fiú, vigasztaljon a többi:
 
szerelemben a mi számunk se jött ki.”
Kik sugaraztok az ég tetején,
nagy csillagok, alvajáró planéták,
kiért annyi kétséget élek én át,
mondjátok, lesz-e egyszer Ő enyém?
 
„Szegény fiú! Hát vigaszunk kell?
 
Mi is szerelemtől múlunk el.”
Te címeres, te bölcsfejű oroszlán
s századokba néző holló, te vén:
mondjátok, mi lehessen velem aztán,
ha megtudom, hogy nem lesz az enyém?
 
„Emberfia, tanácsunk mindig ennyi:
 
próbálj ezentúl szív nélkül szeretni!”
Ti vad ménen lovagló szép királynék,
szóval mondjátok, mihez lássak én,
ha negyedszer se sikerül a játék,
s Ő nem lesz soha, soha az enyém –?
 
„Ha jó lovag vagy s tiszta férfi,
 
szerelmedet másnak ne mérd ki:
 
csak Róla énekelj – vigye a hír –,
 
míg bé nem göngyölít a sír!”

 

 

 

Búcsúzás után

Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében,
lám ittmaradtam újra, egymagam;
a búcsúzást kiálltam, vége van,
de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem.
Hiszem, neki sem jó, a búcsúzónak,
de – bár lelkébe önvád is harap –
új ég alatt találja őt a holnap.
Mit kezdjen az, ki helyszínen marad?
Csukott szemmel járjak tán, hogy ne lássam
az együtt-bámult partot, hidakat?
őt magát látom szemhéjam alatt,
másratekintő édes kacagásban!
Mint lassú felhő, melyet utoljára
a búcsúzó nap lila fénybe von,
a fájdalom fényében vonszolom
magam én is az éjszaka tavára.
Láttál-e már elfáradtszárnyú kányát
szállni magában nagy hegyek felé?
Ilyen látvánnyal érhetek fel én,
amint megyek elhagyott városán át.
…Jaj, hányszor kell még búcsúcsókot adni
szerelmünk száján, holtak homlokán?
Jaj, hányszor kell még egyedül maradni
tovatűnt autók, koporsók után – ?
 

1938

 

 

 

Weöres Sándornak

Kis test nagy lelke, mely világba árad
 
s a zengő csillagok közé dagad:
finom mérőszere a nagy világnak,
 
világgá válva méred önmagad.
 

1938. október

 

 

 

Márciusi hó

Hull a márciusi hó gomolyogva,
s az ég felé lebeg érzelmesen;
mintha egyetlen, roppant sírhalomra
szállongna, hogy befedje csendesen.
Imé, az Ország télbe dermed újra
a vérbevert Szabadság ünnepén;
borzong az élők könnyes koszorúja
halott hősök mohásodó kövén.
Mert sok hős hamvad itt a halmok alján,
hol a szintből tünedez már a hant,
s kiontott vérükért nem vigasztalván,
gyötri a föld a sok boldogtalant.
Tetemüket meg nem fiatalítja
nők szépítője, márciusi hó,
örök-életüknek egyéb a titka:
Emlékezés, mely a szívben lakó.
Így élnek ők. A föld alól, a hóból
– akár a Victoria Regia –
feltámad és népe szivére csókol
emberöltőnként a sok dalia.
Az éjszakában dombhát és morotva
lángnyelveket vet a magasba ki;
ki szent ügyért testét a földnek adta,
a lelke láng lesz s fog még gyújtani!
Zúdulnak az idő molekulái
s reánk peregnek, mint a porhavak.
De lám, gázolják azok unokái,
akik termékenyítve porlanak.
S járván az elrendeltetésnek útját,
tán hihetik, hogy a véres babért
gonosz hatalmak sárba nem tapodják,
s nem tör fel majd lelkükből a Miért?
 

1939. március 15.

 

 

 

Tavasz-hívó

Ha szereted a tavaszi füvet,
finom cipellőd kerülgesse szépen;
ne taposs rá a hegyről lejövet,
őrizzen meg bennünket jóemlékben.
A kerítés tövében kis virág
– neked adom; az idén ez az első;
s az utolsót is neked nyújtom át,
ha majd az ideje annak is eljő.
Az erdőszéli fák között kopog
s tavasz-hívót rikolt a tarka-harkály;
alattunk száraz ág s levél ropog,
éhes tavaszi tűznek jó takarmány.
Ott fenn a réteken még szerteszét
a napnak ellenálló hódarabkák,
mintha vetkőző szórta volna szét
mindenféle ruhadarabját.
Hallod, hogy kántál a rigó!
A hegyekben most bújnak ki a medvék,
s a park Flórája – válla, mint a hó –
nyírfák között épp emelinti leplét.

1939

 

 

 

Tavasz

Halász Gábornak

 
Tavasz, Tavasz! – édes búvópatak,
fel-felüti borzas fejét a télben:
(Elrontott szerelem, mely megmarad
s űzi az embert egész életében.)
Ónos-eső hull, lágyan jár a szél,
s olyan melegszag száll a levegőben,
melyhez hasonlót nagy fehér kenyér
ízében éreztünk valaha régen.
Be különös, láttató pillanat!
Jaj, magamat be árvának találom!
Jaj, valaminek ma vége szakadt –
Mintha egyedül volnék a világon.
Egyedül járok, mint egy idegen,
kinek családja hetedhét határon
is túl maradt, vagy túl a tengeren;
mintha nem volna se hazám, se párom,
s mintha a földhöz csak ez ál-tavasz
s a régi friss-kenyér íze kötözne,
mely évenként megújul s ugyanaz –
míg másulunk mi s elmúlunk örökre.

1939

 

 

 

Tavasz van, gyermekek

Tavasz van, gyermekek! A hegyi szélben
érzitek-é ezeréves szagát?
– Őrült leány, virággal az ölében,
vén koldusoknak is vad csókot ád.
Légy boldog, régi holt, dédunokád
egy könnyes csókból most fogamzik éppen!
Légy boldog, csontmagány, szép hóvirág
nyílik ki koponyád szemüregében.
S, boldog fiúk, hófoltos erdőszélre
rohanjatok ki, mint az ördögök,
pirult orcátok nyomjátok a szélbe!
Mind édesebbek e tavasz-körök,
melyek reánkgyűrűznek évről-évre,
az ős nyárból, mely valahol örök!

1939

 

 

 

Az árva orángutáng dalai

A látvány bársonyos zöldjén kívül
mit adtok nekem, dunamenti dombok?
Mint rongyos vándor, szörnyen egyedül,
szülőföld nélkül, könnyesen bolyongok.
Lelkemben sűrű szenvedés lakik,
bozótos és sötét völgymélyedésnyi,
mely minden bokrot fantommá nagyít;
hogy is tudnék magammal szembenézni!
Minő évek szőtték a múltamat!
Mint domboldalról szántók tarkaságát,
a sok vetést, mely egymáshoz tapad,
látom zöld esztendőim sokaságát.
Múlt életem emlékjele vagyok,
eltűnő út mentében árva pózna,
hozzám kötözve jajgat és sajog
huszonhat esztendő fekete drótja –
Ha otthon élnék, tán az ősi múlt
édes folytonosság-íze kísérne,
nem volnék emilyen két-részre hullt,
mint Apaffy György úrnak
(a fejedelem apjának,
Almakeréken hamvadó –
Budapesten álmodó)
teteme – síremléke.
A patakok a földnek lelke ott,
a hegypúpok sírhalmi őseimnek;
emberszabású templomok felett
ükapámlátta vén varjak keringnek.
Úgy alszanak a temetőben
a kedves holtak, mint a jó juhok,
amikor összebújnak nagyidőben;
s mint ágyba, melyben testvér alhatott,
úgy készülnék én is abba a földbe.
De itt? Úristen, ments meg a homok
száraz őrlésitől s áldott kovásznak
juttass síromba félkupa humuszt,
melyben szép Erdély férgecskéi másznak! –
*
Huszonhat év,
huszonhat év,
huszonhatodszor zöld a rét.
Tudod-e, mit jelent?
Huszonhatévnyi ember-életemmel
szűkítettem dicsőn a végtelent.
Huszonhatodszor csap be április,
hogy életem az „Universum” gondja,
hogy számontartja esztendőim is
és nincs erő, mely testem összerontja.
Huszonhatodszor szeretnék megint
békák után vetődni el a réten,
hol a sáté kardos tábora ring,
s csíbort fogni a tó tündér vizében;
mert a kölyköt, tudom, nem irtja ki
belőlem a világ törvénykezése:
Maugli velem fog sírba szállani;
hadd játszodjék,
bolondozzék,
gonoszkodjék. –
Ne üss a kezére!

1939

 

 

 

Chaplin-óda

Ötvenedik születésnapjára

 
Lelkem kis ember,
ma jobban fáj, sajog nekem
bizonyos elmúlásod,
mint hű alattvalóknak
fájhatott a vén királyoké!
Sírni szeretnék a rengeteg sok kacagás után.
Én a kevesek közül valónak
érzem magam, ki – mint Cocteau –
jól tudja, hogy ki voltál.
Bizony, bizony, vasból van a világ,
ember az embert gépekkel kioltja;
még tó partján domborodó sírunkba
is beleduruzsolnak a turbinák…
Ó, rángasd még bajuszkád jó sokáig,
hadd röhögjön az ember – önmagán –,
s könnyezzék majd a kacagás után,
ha Chaplin sír s nadrágja rojtja látszik!
– Ki jön utánad? Unokánknak lesz-e
ilyen vigasztalója, amilyen te
voltál nekünk e zagyva századélen,
melynek dús voltában a gazdag is szegényen,
sóváran és meg-megriadva tengett?
Tudom, utódod nem teremhet.
S vajon, mikor mi már rég nem leszünk
s csontunkat is porrátörték a gépek,
mutogatják-e drága Chaplinünk
emlékeit a másnadrágú népnek?
Lesz-é vajon egy csendes múzeum
– volt kultúrák tudósa tán az őre –,
benne sok vén találmány, szürke lom
(akár az elefántok temetője),
egy múzeum, melynek egyik zugában
ott őriztetnek rossz jelvényeid:
a Vén cipő, a Kalpag és a Pálca – ?
S lesz-é egy sír, amelynek domborára
két roppant kőbocskor kerül,
s ez lesz rávésve oldalára:
„Itt nyugszik Charly Chaplin úr,
Roi des Fous – a Bolondok Királya.”

1939

 

 

 

Mint egykor Xerxes

Mint egykor Xerxes, ki a dombon állt
mustrát tartván százezer jó vitézén
s a sok viharvert daliára nézvén
meglátta bennük a jövő halált,
hogy sírni kezdett az idő tűnésén –
úgy állok én is feletted, Világ,
s tekintek nagy kőtornyaidra, Város;
e dombtetőn, mely zöldelő, virágos,
érzem a hervadó idő szagát,
és csak sírok, nem bánom, bárki lát most.
Hát végetért a gangos ífjuság,
elmúltak a szerelmek, utazások –
az Utazások! s főleg a csudák,
melyekre éppúgy fognak lesni mások,
s elmúltak a cigaretták, ivások!
Ó, bölcs és boldog Hyperbóreus,
ki magad únván a tengerbe lépdelsz,
hogy ott örökös üdvösségre juss!
Halálod, mint az álom, csendes édes.
Hazádban nem lehet számomra juss?
Nem kell nekem ez az idő-szoba,
haláltól előlegezett honosság;
élet-kapuja-halál-küszöbe
között téblábolás, se ki, se be,
sok féltapasztalás, félbizonyosság!
Ődöngök itt, menekvő idegen,
ki lelkében örök honvágyat ápol.
Egy illat kell, s eltűnik hely s jelen,
mint most, a sárga hársfák illatától:
máris suhogva közeleg a Távol.
Örök elvágyás rabja vagyok én,
véknyamban az idő vad sarkalása;
hol állhatnék meg e föld kerekén
egyhelyben, melynek örök a varázsa,
mely erdőben, mely térség szegletén?
Firenzében tudok egy templomot,
a befogott tér csendje szinte édes;
tán itt a pont, honnét kergült, konok
forgásából a Földet Archimédesz
kizökkenthetné, mint rozzant lomot.
Örök csendjében zsongva alszanak
hamvukba hullt nagy urak, régi szépek
– a sok porrávált szobor-más alak! –
és ott urnája Dante szellemének,
feliratos, rozsdás freskó alatt.
Irígylendő, páratlan sírirat:
Onorate l’altissimo poeta!
Lépéseid kongása megrikat,
de könnyezésed édes, mint a Léthe,
könnyhullatván nem érzed önmagad.
Lelkem most villanyszikraként kigyúl
s a sír-padló felett vibrálva áll meg;
s ím, képzeletben fölém homorul
nagy boltja Santa Croce templomának,
hol százezernyi lélek él rabul.
– Maradj, lélek, minek térnél te meg
hozzám? Hogy újra kóborlásra indulj?
Egy oltársípban foghatsz tán helyet,
vagy szállj meg egy szép márvány-baldachint, hol
szakálluk szárítják a szellemek.
Maradj, s testemtől ne várj új utat
s látását nagy tornyoknak, büszke térnek,
remélj s higyj álom-kárpótlásokat
a helyekért, hová a test nem érhet:
e bús kutya, mely hold felé ugat…

1939

 

 

 

Az átkozott virág

Ismét kinyíltál,
Fekete virág,
Holdatlan éjjel.
Sötét átok-virága.
Nagy laboda-fejed
S szívben gyökerező cikád
Angyalkönny-ízű esőt kívánna.
Táplálásodra
Ki volna egyedül elég?
– Jaj, a pokolban tenyészik e fajta,
Órjásra nő,
Lelkek elátkozott serege rajta –
Hogy táplálhatná most a kedves ég?
Pokoli burján,
Ne féltsd ördög-szabott adódat!
Mert nemsokára
Jóllakhatsz tán örökre:
Valakinek a könnye
S valakinek a vére
Csak úgy dűl majd a szorító gyökérre,
S időtlen időkre eloltja szomjad!

1939. május 11.

 

 

 

A láthatatlan hegedűhöz

Meddig zokogsz bennem, mélyhegedű?
Sohase szűnsz meg, zsongó fájdalom?
Ha elpusztít e sajgás egy napon,
tovább sírsz akkor is, mélyhegedű?
Fenséges vagy: komor, titokzatos.
Igaz, sötét sírom felé sodorsz,
s fenséges kínhoz a világ goromba,
mégis, hálás vagyok Valakinek:
ő tanitott e zengő fájdalomra.
Még fáj, még szúr a megsemmisülés:
nem foglak hallani, mélyhegedű,
egyszeri létem titkos muzsikája!
S hogy senki sem hallhatott igazán,
elpattanó húr irtózata tép:
mert azután mindjárt a semmi csendje
omlik, mint a homok, az életemre.

1939

 

 

 

„Il pensieroso”

Rédey Tivadarnak

 
Eljöttem ismét a süllyedt szobába,
hol hűs márványt idő hulláma mos,
s pora felett őrködve ül a kába
Gondolkodó, a bús, titokzatos.
A kéjthozó Hajnaltól messzefordul,
Alkony sem kell neki, a vén barát:
csökönyösen, görnyedten, szinte orvul
kutatja az űrben saját magát.
Kik láthatták őt, vajh, kik fejtegették
rettentő titkát századok során?
Rossz kis velők, riadt ember-szemecskék
koptak, szédültek felhős homlokán.
– Vajon ki ő? – kérdem, majd borzadással
esem magamhoz: – és ki vagyok én?
S kik volnánk mi, akik itt egyre-másra
élünk, halunk e kóbor sártekén?

Firenze, 1939. június

 

 

 

Etruriából Transsylvániába…

Töredék
Etruriából Transsylvániába
szivárványhidat ver áhítatom,
s mint Hermes, kinek könnyű szárny a lába,
a távolságot beszáguldozom.
Ott, ott a mythologia, nem itten,
ott éltem volt, mint boldog, ős király;
hevertem vad nimfák lábainál
s volt istenem: halfejű égi isten.

Prato és Bologna közt, 1939. június 21.

 

 

 

A velencei noteszből

Poétád szerettem volna lenni,
úgy megejtett százezer csodád –
Időm lejárt, tovább kell este menni.
Halottként visz fekete gondolád.
*
 
Velence, Velence,
tengerek lelence,
emléked szivemben
gyönyörű szelence.

1939. június–július

 

 

 

Fekete tulipán

Mindég hittem: csillagból származol
s a Világ ős titkát hordod magadban.
Hangodból hűs forrás csergése szól,
szivedben forró-rohamú patak van.
Enyém vagy-é, vagy csak a magadé?
Anyag szerint asszony – másként örökszűz,
szép állat, szép ember – angyal vagy-é?
Lidérces lánggal lobogó öröktűz?
Régi királynék mása, ezer év
úrnőinek kéje s tragédiája,
csudálatos színek, álomzenék –
ez vagy nekem, ez vagy nekem, te drága!
Virágok közt fekete tulipán,
melyet a tó esti szellője ringat,
s a lepke meghal szívása után –
édes Halálom vagy, egyetlenem vagy!

1939

 

 

 

Egy kivándorló után

Vas Marianne-nak

 
Ki messze indulsz, legszebb pesti leány,
És e hazát már látni nem is fogod,
Hadd búcsúzkodjam így tetőled,
S hadd, hogy utad lebegőn kövessem.
Mint repülőgép, mely sebesen futó
Hosszú hajókat messzire elkísér,
Úgy száll a lelkem most utánad,
Isteni lány, Budapest virága!
Visszatekintőn látlak a nagy hajón,
Hosszú hajad mind arcod előtt lebeg,
Úgy, mintha gyászodat takarva,
Nedvesedő szemedet törölné…
Mert nem a tengert és nem a szirteket
Látod a mélyben, nem vizet és halat,
De régi tornyok képe reszket
S drága siré, a vizek futásán.
Mit súg a lelked, ott a hajó fokán,
Erről a honról, mely a világra szült,
Ám meg nem tarta önmagának,
Isteni kincs, te vizekbe eresztett!
Látod-e múltját, szörnyű keserveit,
Látod-e testén száz csatavert sebét,
Melyek tudtával megbocsátasz,
S szólsz, magyarul: „ne ítélj, ne vádolj?”…
Vagy megbocsátás nincs a szívedbe, nincs
Engedelem, csak iszonyú fájdalom,
Hogy így vetett ki önmagából
Vén Európa s a durva törvény. –

1939

 

 

 

Halj meg

Halj meg, te költő, hogy éljen a versed,
szépülve szálljon a korban tovább!
Minek élnél, ha nem vársz már csodát,
és ami fontos volt, megénekelted –?
Emberséged mellékes; rossz filiszter,
kinek élő kezéből hull ki lant;
mihelyt utolsó versed megfogant,
hájasodó szívedet csendesítsd el!
Mindenből, mit jégcsókú múzsa rendel,
korcs mű terem és torzó-szülemény:
mit költő kezdett, nem folytathat ember.
S mit ér a gazdagság, a nő, a fény,
ha már a szíved, a szíved szegény?
– Halj meg a végső vers-gerjedelemmel.

1939

 

 

 

Őszi készülődés

A hírlapok sötét dolgokról írnak:
maholnap tán reszket is a Teremtés.
Kezet-festő friss gyászjelentés-
szaga van az újságpapírnak.
Úgy látszik, jő a gyermekkori Rém.
S ha fent az ég ívén
a csillogó géptestek megjelennek,
ki ne gondolna Rá,
ki ne ismerne Rá?
Ez még nem Ő.
De jő, de jő…
És egy napon, meglátod, szörnyű csend lesz.
E csend, e csend jelenti: megjelent.
Harangszó száll a dermedő szívekhez,
rézangyal-felhők szállnak odafent;
az esti szélben borzongnak az ágak,
búcsúzva intenek, bólintanak
a tegnapi, a boldogabb világnak,
amely után annyit sóhajtanak
s könnyeznek majd a gyermekek, a vének.
„Béke” s „Békében” – mondják, s ráborul
őrült anyjára a menő fiú:
már perzsel, öl, dühöng a Háború!
POST SCRIPTUM:
Háborúfélő verset írtam éppen
s révülten néztem az eget:
Bomlotthajú asszonyfő szállt az égen
s lilán elúszott a világ felett.
 

1939

 

 

 

Ott Északon…

Ahol imént még szürke égi bálnák
harsogtak a csipkés égöblön át,
szállni látom apám szép madarát:
a szajkó vígan pattingatja szárnyát.
Járjuk az erdőt, őzek menedékét,
s míg a világban áll a háború,
e jószagú és biztos sátorú
fenyők tövébe álmodjuk a békét.
Ott Északon már tart a nagy-vadászat,
lejárt a béke, mint nyúltilalom.
S egy ország sorsát énekli dalom,
hol negyedszer van tora szörnyű gyásznak.
Kalandos ország! Ritka hősi kedvvel
sírját megássa minden nemzedék
és így kiált, midőn a sírba lép:
sebaj, százszorta szebben ébredek fel!

Rozsnyó, 1939. szeptember

 

 

 

Töredék 1939 szeptemberéből

Élvezd, ha tudod, jelenünk csodáit!
Milyen színjátékot készít, lám, a világ!
Állunk a balkonon, sötét város felett,
s lelkünk halottak nyugalmára vágyik –
Bár jönne el az idő, amikor
a visszagondolás bizsergésével nézhetünk e napra,
s majd mondhatom:
– Emlékszel? hogy álltunk ott a balkon magasán,
tudván, hogy nemsokára itt a vész,
s lila lángnyelvként vad szirénák
csapnak a fekete-kék homályba,
szörnyű dörejjel lángszóró gépmadarak
zuhannak házainkra a csillagos űrből,
a rendíthetetlen csillagok közül,
melyek soha, soha nem fognak tudni semmit
nyomorult testvérük békéjéről, háborújáról…
– A halottakat irigyeltük, emlékszel?
a halottakat! – fogom majd mondani, ha mondhatom,
– akik álmélkodó szemüreggel néztek fel akkor
koporsójuk csillagtalan, végtelen űrébe,
s bennünket, mégis bennünket irigyeltek,
s boldog rivalgással adták volna ide
békés holtságukat, örökös csendjüket
nyomorult, veszendő életünk egyetlen pillanatáért!
(Nézek a sötét temető felé
– talán ott lent jobb volna már,
ott kellene rég pihenni nekem
boldog Reviczky sípcsontjainál,
együtt néznénk az égre fel,
keresvén régi csillagképletet…)

1939

 

 

 

Szeptembervégi este

Hűvös szeptembervégi este;
besüt a hold az ablakon.
Kezemben nagy-nagy piros alma,
őröl, mormol az idő malma,
duruzsolását félve hallgatom.
Odakünn titkos kutyapárok
egymásnak bús szóval üzennek.
Én ismét mint az árva járok.
Mi köze hozzánk a jelennek?
Mi köze hozzám a jelennek?
Hideg széllel jönnek a házra
s hívnak a városszéli kertek.
A fákon ért szilvák sírása:
„Hát életünk egy nyárra terjed?”
A fűben alma-hulla erjed.
Erdőszagú ölfának alján
most van soron a vad bujócska;
az izgalomtól arca halvány,
s összebú lányka és fiúcska…
Ravasz hunyó számol a falnál.
Száraz kórók lábunkba marnak,
fázós, utolsó denevérek
szárnyukkal csillagot takarnak.
Sírkeresztek a lámpafények,
melyek a domboldalban égnek.
Hideg a kő, nem hull a csillag,
a kémények sűrűn pipálnak;
a Kollégyom körül latin-szag,
szaga bús tanulási kínnak
s száz régi enyedi diáknak.
Kántáló szép cselédleányok,
illatosak s örökre tiszták,
ó, nagymamák, ó, rőzselángok,
ánizsteák, gombák, puliszkák,
nélkületek velem mi lesz hát?
Újságában is régi este,
jelenedben a múlt ragyog.
Ne bánd, mi a holnapi lecke!
Álmomban úgyis meghalok
s a lelkem száll a nagy hegyekbe. –

1939

 

 

 

„Nem lehetsz boldog”

Úgy fáj az őszben életünk mulása,
mint az éjfélt ütő óraharang
tizenkét szomorú, nagy kondulása…
Mi vigasztaljon, hogyha a világban
a lomb, az ősz, a halál is halott?
Eddig úsztunk az édes-szennyes árban,
s az édes-szennyes ár ma megfagyott.
Itt állok, s messze gondolok, a nyárra,
hihetetlen, hogy lett volna nyarunk!
Ó, bár álmomban szöknének virágba
a fák, melyekben dús emléke zsong!
– Ki rémített rám, hogy „nem leszel boldog,
ha nincs bajod, világét síratod;
nem vagy különb, mint jajgató bolondok,
kiknek a sírás édes, víg dolog.”
Víg őszi sírás – bús tavaszi ének;
édes fájás – keserü kéj: nem egy?
A könnytelen zokogás Istenének
áldoztad fel egyetlen életed!
És szeretnéd, ha a sok hosszú nyárfa,
mely annyi évszakot visel belül,
mind, egytől-egyig emlékedre állna
s hirdetné életed végtelenül,
hirdetné, hogy a Földön te sirattad
legtöbbet a szomorú őszi fát,
a rózsatőt, melyet a földbe raktak,
s mindazt, mi téged többé sose lát.

1939

 

 

 

A Történelemhez

Ismét megejtettél, Történelem,
vakondlyukban bújkáló tarka semmi;
hős lendület incselkedik velem,
s úgy érzem, messze, messze kéne menni.
Hol vagy található, mesés anyag,
hol van szép országod kezdete, vége?
Jelenünk java is beléd szalad,
s mánk holnap szomszéd csillag tölteléke.
Beléd botorkál az emberi nem,
s elmúlásunkat kicsinyítve, látom:
a sivatag sárgálló végtelen,
csontváz poroszkál rajta teveháton.
Ó, embernemzetség! Csillagszilánk
vetett ide a földre, bizonyisten!
hogy nyughatatlan, huncut és falánk
tested éljen, haljon, termékenyítsen.
Időfonálra futtatott virág,
történelem, hazugtermésü semmi!
Be szeretnék mennyen és poklon át
mélyen magasló kékjeidbe menni!

1939

 

 

 

Éjféli sírás

Sír a lélek a sötét éjszakában,
sír a mécses az elhagyott siron;
tollászkodik egy bús fekete páva,
hull, hull a tolla, fekete szirom.
– Mért sírsz, te lélek?
A bú csak magadé, semmit sem ér.
– A bú mindenkié és újraéled,
mint régi kastélyok kövén a vér.
Elmúlt szerelmek
kék körme sajgó anyagomba tép;
régi vétek rossz hánytorgása felvet,
s bántott halott mereszti rám szemét.
Hová repüljek?
Mily testet válasszak szállásomul?
Vágjak neki időtlenül az űrnek,
kezdvén bolyongásom gazdátlanul? –
Ó, végtelenség!
cikázó mérhetetlenség tava!
Szippants magadba, hogy e bús jelenség
sötét földjéről tűnjék már tova! –
Így sír a lélek a sötét szobában,
így a mécses az elhagyott siron;
mint tollát hullató szomoru páva,
esendőségem sírva siratom.

1939

 

 

 

Kicsi kutyánk elsiratása

Ugatnak a kutyák az éjszakában;
a mi kutyánk miért nem fut elénk?
Angyalhajas szalaggal a nyakában,
alszik a hó alatt megbújva lágyan,
hiába szólongatjuk már szegényt!
*
Szegény kicsi kutyánk, most elsiratlak,
ahogy kutyát senki sem siratott;
nagy fájdalmam jajjai égre csapnak,
legyen ez nyugtatód és vigaszod.
Rég nem éreztem sírást ily igaznak.
Elsiratlak, hogy többé sose kelljen
sírnom érted, kiömlött vérű test,
ki most is itt járkálsz, mint kicsi szellem,
hogy vigasztald házunkat, az ürest,
míg roncsolt tested künt hever a kertben.
A párna, melyen ültél, tán meleg még,
a csirkecsontok még a papiron,
kis tányérodban vár-vár jó tejecskéd,
s én már gondolkozom a kis siron,
melyben elporlad majd széttört fejecskéd.
A lelkemet most is zihálva rázza
az a rettentő tompa reccsenés,
s a ronda autó fantom-suhanása –
leírására ember-szó kevés:
e pillanatnak tán megölne mása!
Jaj, ott hevert bolondos kicsi tested
és mi egymást szaggattuk oktalan,
sokáig hunyt szemmel maradva veszteg;
a véred azalatt, mint a higany,
kifolyt s az útra V-betűt eresztett.
Így jelezted, hogy mindörökre Véged,
a halálba táruló Végtelent;
s e Vér-betű ott úgy szemembe égett,
hogy mindig látni fogom odabent
s a hegyiben holtan feküdni téged.
Ó, a kezek, amelyek símogattak,
a drága női kéz, mely testedet
annyit babusgatá, hogy néha annak
már-már irígye lettem – a kezek,
mint fájdalmas száj, vállamba haraptak.
Most is itt ég, mint matróz-tetoválás,
s néha most is fülembe szúr a hang,
a zokogó vád, mellyel ott a párás
úton sirattad a boldogtalant.
Ne sujtson minket több ilyen halál-gyász!
A megsemmisülés úgy meglegyintett,
akkora volt a figyelmeztetés,
hogy aki azután lát vala minket,
hiheté vala: szörnyű temetés,
rokon-halál duvasztja lelkeinket.
Én kellett végre férfimód kiálljak;
bokorba vittem langyos tetemét,
ne bántsák, bámulják, kik erre járnak;
a vére folyt, meleg volt és sötét,
hasa fehérlett, mint halott sirálynak.
Hogy összeforrtunk ott a fájdalomban,
ahogy gyönyörben tán nem is lehet!
Levágott a halál, mint szörnyű bomba,
egymásba roppantott a rettenet;
egyek leszünk már gyászban, vigalomban.
Én később egyedül utána mentem
és hazavittem borzongva szegényt;
otthon a rémítő, fekete csendben
zokogás kelt a hír visszhangjaként,
omló női könnyek vádoltak engem.
– Szegény kutyuskám, én most eltemetlek –
mondogattam búcsúztatván sután –;
többet értél, mint egy állatsereglet,
mennyi tréfád volt, kis halott kutyám,
mennyi meleget árasztott a tested!
Tudtál csücsülni és pitizni szépen,
csolnak hegyéből nézted a vizet,
incselkedtél a szeretők ölében
s tündérkedtél, mint édes amorett,
szerelmünk gyönyörű nyár-idejében.
Kegyetlen végzet, így rabolsz bennünket,
hogy emlék-hordozónkat elveszed?
Micsoda megtorlás, micsoda bűnnek
alattomos büntetése lehet,
hogy így lett szörnyű gyász a csendes ünnep –?
*
Most el fogok temetni egy kazettát,
kinccsel teli emlék-iskátulyát
(az ember éltében annyit temet, hát
temessen el néhány kedves kutyát,
melyek imént még kezét nyalogatták),
most el foglak temetni – mondogattam
és dolgoztam a citrom hold alatt,
mely reszketett a nyírfán fennakadtan:
ásóm vágta a csúf őszi sarat
s halott levél siseregett alattam.
S mikor elkészült csúf fekete gödre,
leoldoztam véres nyak-madzagát
s helyére szép angyalhajat kötöttem,
hadd fusson így az angyalokhoz át,
édes kezek cirógassák örökre!
*
Ugatnak a kutyák az éjszakában,
a mi kutyánk többé nem fut elénk;
angyalhajas szalaggal a nyakában
alszik a hó alatt megbújva lágyan,
ölünkbe már nem ültetjük szegényt.

1939

 

 

 

Tasso tölgyfájához

Vén, korhadt rönk, te láttad még a Költőt,
ki valaha sátrad alatt pihent;
itt ült biz ő, a gáncstalan lovag,
ki égő fáklyaként hordta szivét
városokon, tartományokon át
és ciprusos nagy útakon, hol
gyilkosok és hercegnők lesve-lesték –
Vén, korhadt rönk, akár szobra lehetnél!
Ilyen volt ő is, a hamvába hullt,
roskadt poéta, akit egy napon
alád illesztettek a jó csuhások,
tápláltak tejjel, mézzel és kenyérrel,
s közben fülébe csintalan harangszó
s növendék gyermekek kórusa csengett.
Ötszáz év motoszkál, vén tölgy, tebenned,
bár életnek nincs már szikrája sem;
ki tenmagad bölcsője voltál,
ím, koporsója vagy most tenmagadnak.
Még három év, még négy talán
és szerteporlasz, drága szent öreg,
utolsó élőlény, ki látta Tassót.
Hallod-e még az ismerős harangszót,
mely valaha a Költőt is temette,
s emlékszel-é a szomorú menetre,
mely a templomba vitte vézna testét?
Ellested-é vaj egy gondolatát,
bár egy szavát elkapta-é figyelmed,
amikor innen várta a Kegyelmet,
szegény futóbolond lovagi költő?
Ó, hány tavasz, ó, hány bús emberöltő
hullatta itt a lombot és a főket,
azóta, hogy a kripta béfogadta
porhüvelyét, s hogy az örök dicsőség
szárnyára kapta s vitte, vitte lelkét,
vitte hírét, hirdették, ünnepelték –
ahogy ez már holt költővel szokásos!
S most édes Napban fürdik lent a város,
a Gianicolón lebzsel a Favone,
vén roncsodon már bogarászva jön-megy
és lelkendezve füttyent a vörösbegy,
Taliarchus a csúf telet elűzte,
fagyott pálmák is kezdenek virulni –
Te, vén koporsó, bús emlék emléke,
már soha, soha többé nem virulsz ki!

1940

 

 

 

Útipogácsa

Álmomban űzött király voltam
s nagy bánatomban így daloltam:
Egyszer én is odahaza voltam,
Magyarországban országoltam.
S ma úgy érzem, az idegenség
testemnek kín, lelkemnek ínség.
S féltem, szeretem magamat,
mert otthonomból vagyok egy darab!
S cókmókjaim úgy őrzöm, ügyelem,
ki tudja, meddig jönnek még velem?
S őrizek pénzt, gombot, cipőt, ruhát,
s amellyel még anyám kötötte át
a csomagot – őrzöm a madzagot.
Idegenben ilyen bolond vagyok.
Mert hogyha elfogy anyám süteménye,
többet tán nem ehetem már belőle.
Mit bánom hát, ha ínyem szenved?
Az utolsót nem eszem meg;
drágább nekem, mint a mirrha,
begöngyölöm szép papírba
s árván sóhajtom felette:
ezt még jóanyám sütötte!

Róma, 1940

 

 

 

Róma, 1940

Jelképéül a jelennek
napsugárban, zuhogóban,
Róma felett állandóan
nagy repülők jönnek-mennek.
Lent a romok összesúgnak,
összesúgnak, összenéznek:
„minket bíz meg nem ijesztnek,
minket bíz meg nem igéznek!
Mi a próbát már kiálltuk,
ember, idő tört bennünket;
ezek a gépek, a bárgyuk,
nem bántják idegeinket.
Mit bánjuk, ha bomba robban,
mit, ha vad géppuska paskol?
ördög szökhet ránk magasból,
nem törhetünk össze jobban.”
S harsognak a szörnyű gépek,
húznak, bucskáznak, forognak;
a romok csak vicsorognak
s mint a lúd, magasba néznek.

1940

 

 

 

Szicília

Ki látja, milyen búsan lóg a pálma?
A tenger is vajúdva hömpölyög;
alkonyati, lilás felhők mögött
bujkál a hellének hatalmi álma.
Tüskés bozótot nevel itt a szikla,
de tán odvában istenség lakik;
templomának órjás oszlopait
az ember szétveré s a föld beszítta.
Nem az idő, de a történelem,
az idő és az ember szörnyű fattya
volt, aki őket ily csúful becsapta.
Emlékük itt maholnap jeltelen,
mert az anyag a formát cserbehagyta.
Üres sírjukban kutyatej terem.
*
S mintha a múlt az égbe szállott volna!
Ma este minden szép aranya, vére,
kitelepedett a nyugati égre;
úszik a felhők sok achív hajója,
túl tágas út gazdag népsége tódul
százoszlopos, dombháti templomába,
hogy nevető, szép istenét csodálja
s szájon csókolja esti búcsúzóul.
…Hideg, mállós sziklákon zord avultság:
ilyenkor jaj, be szomorú a város!
Fürge népsége fel s alá futkároz,
s már meg sem ismeri nagy, égi multját.
Föld s ég, jelen s múlt közt fekete kárpit –
csak álmodom ez égbeszállt világot,
mert hazudik a múlt, akár az álmok,
s tán Empedocles is, jaj, sose járt itt!

Agrigento, 1940. rnárcius

 

 

 

Mérföldek, esztendők

A völgy mélyében, örökzöld erdőben
a tengelicek roppant boldogok.
S hogy máma én is boldogabb vagyok,
ne irigyelje senki, senki tőlem!
Ezen a télen annyit tépelődtem
idő és tér felett; bús fantomok
vonultak el a nagyszerű romok
városában rémítgetőn előttem.
De hogy a tavasz ma idevezérelt
s megúsztatott földszagú fátylain,
víg csorgóból itatott angyalin,
s az ég ibolya volt, a rét sötétzöld –
keresztyén szív, mondám, hiába vérzel,
amely gyötört, hamis, csinált a kín,
az egész föld otthonod lehet, ím,
és csak tavasz van és csak élet, élet!

Róma, 1940

 

 

 

Primavalle

Időtelen és örök ez a völgy,
úgy őgyeleg benne a régi pásztor,
mint romhagyó évezredek előtt
s azóta is, vajon ki tudja hányszor.
S időtelen és örök ez a pásztor,
sosem tartotta számon éveit,
mint életében már ki tudja hányszor,
úgy éli a tavasz örömeit:
mert jeltelen s időtelen e völgy,
ki sem tartotta számon éveit,
mint emberírtó esztendők előtt,
úgy éli a tavasz örömeit,
s csak őgyeleg benne a régi pásztor,
mint életében már talán ezerszer,
s vajjon ezentúl is ki tudja hányszor.
 

Róma, 1940

 

 

 

Dalok a Corsini-kertből

 

1

Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász hat hang-csoda;
zsongása elkap, elsodor:
megyünk, megyünk valahova.
Ó, az élet milyen rövid,
a vízfutás milyen sebes!
Rohanj, szeress, amíg lehet,
állapodni nem érdemes.
Most császári palotáknak
istentelen romjain
rohanunk, most meg pápáknak
régi víg hajlékain.
Itt büszkén áll s régi fényben
évezredes palota –
de lábánál, lent a mélyben,
istenfő görög tova.
Régi sírbolt rejtekében
régi költő lantja szól:
„mindent láttam én a mában,
s az idő, lám, igazol.”
Zubog, suhog a vízesés,
a hat terász zenél, zenél;
úszunk, úszunk az időben,
akár a vízben a levél.
 

2

Menjünk ki a domboldalra, végre
becsülettel süt a napsugár,
a pálmák közt még a szél se jár.
Tasso lelke innét szállt az égre,
egyenest az Úristen kezére
s megpihent ott, mint fáradt madár.
Már vetkőzik valahol titokban
s méri keblét a Tavaszi Hölgy;
telő holdnál esténként a zöld
pálmák alján faun patája dobban.
Testem aranykorból örökölt
ősi kedve végre-végre lobban!
Fogadj el hát, Tavaszi Egészség,
pogány isten! Lennék hódolód;
melegíts meg forrást és folyót,
hadd fürödjék benne már a Szépség,
fürödjék nagyot, lubickolót
s lessem én, mint Zsuzsannát a vénség.
Lőporfüstös, rossz Európánkban
utólszor még egyet szusszanok,
aztán jöhetnek a vad napok,
füstölhet vén csillagunk magában.
Utólszor még egyet dalolok
e hallgató-lantú szép hazában!

1940

 

 

 

A római tavaszból

Hogy élvezhesselek, szép idegen tavasz,
mikor még otthon öldököl a tél,
kunyhók s vén templomfedelek roskadoznak
méteres hó alatt, s a föld kemény lett,
hogy sírgödröt se lehet ásni benne –?
Hogy élvezhesselek, kertalji este,
langyos szellő, aranyló hold a réten,
amikor otthon jégpadozat fedi
a vizek hátát, s hófúvásos
nagy utak mentén megfagy a vándor –?
S szabad lélek, hogy engedjelek el,
hogy küldjelek a pálmafás romokra,
s belé a Dél kékjébe, aranyába,
amikor otthon az emberi lelken
történelmi szorongás s fekete gond ül –?
Minő tavaszt küldesz oda, Istenem?
Rontó, teremtő olvadás, vajon mit
zúdítasz hazámra vad szeleddel,
s megállnak-é az áradt patakokban
hentergő, rohanó, iszonyú sziklák –?

1940

 

 

 

Ad Lycidam

Régi sok istenség bizomány-földjén szomorogva,
búskomoran loholom a romokat s temetőt.
Víg emlékükhöz méltatlanul és balul élek,
árva keresztyénül szenvedek és magyarul.
Eltűnt országok maradék falain gyalogoltam,
névtelen istenség s temploma vette imám.
Szörnyü törött urnák hamuja hullott a kezemre,
Héra hideg kebelét csókolgatta a szám –
ámde se régi korok, sem sírok bús maradéka,
sem a mulandóság emberi gondolata
nem sebezé szivemet s könnyet sem csalt a szemembe;
új nyavalyám nyomorít, új veszedelmem apaszt.
Hűvös alkonyaton künt jártam a messzi határban,
északi völgybe juték s mentem a mélye felé,
hol feketés parafák s nagylombú ciprusok álltak
s régi, kivájt kövibe csörgedezett kicsi kút.
Itt pattant elibém az a szép rémség, az az isten,
melynek azóta borult, tétova rabja vagyok.
Elmult s messzerepült fiatalság, drága kamaszkor,
istenséged előtt könnybeborult a szemem!
S látlak meztelenül most is, koszorú a hajadban,
bokrok közt szilajon asszonyi testre lesel;
huncut tűz, fene bátorság szikrája szemedben,
testedben örökös élet erője feszül…
Tőled hol vagyok én, elevenszemü, édes Apolló,
élet-felfedező, csókraboló dalia;
tán csak korcs visszhang a szivem tavaszos riadása,
s végzettől nekem írt csókok idője letelt.
Többé nem zakatol, nem készül bennem a nagy csíny,
már ezután, élet, kisbetüs a te neved.
Ám téged, Lycidas, mennyekbe repült fiatalság,
jól elkótyavetyélt, isteni ifjukorom,
drága halott, hogy tudjalak én kihimezni s imádni?
Életem összetiport, már sem erőm, sem időm.

1940

 

 

 

Pogány romok

Mintha órjás, márványtömegű csillag
zúzódott volna száz darabra itten,
vagy mintha őslény rettentő csontvázát
tördösték volna vasbunkós kovácsok,
olyan a hely, ahol most álldogálok.
A dúlt tömegből itt-ott ősi formák
villantják rám megcsúfolt tisztaságuk;
teste nélkül áll egy törött szoborláb,
szép, elcsapott kéz inti búcsúzását
és arctalan fő nevetése rémít.
Ezek a vastag, mohalepte tuskók
valaha karcsún szöktek a magosba!
száraikat anyásan összefogta
az árhitráv, s árnyékuk sűrűjében
büszkén hűsölt egy isten-ifjú szobra.
S bár gonoszabb, őszintébb emberélet
zajlott közöttük; férfiak tudása,
nők nőisége ősibb, együgyűbb volt,
de mint huncut, sövény mögötti hívás,
olyan íze lehetett a halálnak.
Mi történt itt aztán? A vak középkor
homálya sok gyilkosságot takargat;
mintha erős, nagy életkedvű férfit
ölettek volna itt meg rossz hatalmak,
s vérét most is látnám a barna porban!
Ki tette ezt? Kik tették? Kacagó száj,
görbülj sírásra s fogj a nagy panaszba;
Minerva melle, vértejet csepegtess,
halljam nevét bitang dúlóitoknak,
hadd fogjak már a méltó bosszulásba!

1940

 

 

 

Római éjszaka

A Holtak templomában szólt az óra.
Hányat ütött, ki mondja meg?
S kit érdekel? Holdfénybe burkolózva
alszik az öröklét városa, Róma.
Mért is ütötte el most e néhányat?
Én meghallottam két álom között,
lelkem a végtelenből visszazökkent
s rámszabadult e rút éjféli bánat.
És most egy ember töpreng itt magában,
az én múlásán háromezer év,
százmilliónyi csontváz városában
– Kit érdekel, ki érti meg?
Csupa idegen a lakója,
csupa kő, csupa kút ez a Róma,
csupa sírbolt és csupa rom-aróma!
Álom, vidd messze ezt a bús szivet!

1940

 

 

 

Gondoladal

Posztóba vont, fekete csolnak
siet a Lagunán;
feketebóbitás gyászgondolások
ütemesen meg-meghajolnak.
A gondolában rengeteg virág;
jön a hullám s utána kapdos,
hintáztatja, elringatja
Velence búcsúzó fiát.
Kétoldalt régi paloták
csúcsíves ablakszeme bámul;
moszatos vízikapukat
nyitnak meg neki búcsúzásul.
S megy az utas, a holt utas,
minden élőnél sebesebben;
utolsó útjára az ember
ennél nem is mehetne szebben.
S maholnap már csak erre jó
a szép fekete gondola:
utólszor végigring a Lagunán
azokkal, akik vissza nem térnek soha,
Soha!

1940

 

 

 

Velencei április

Sütkérezem a feltámadt napon,
álmatagon,
s Velence köveit simogatom,
rajzolgatom.
Fekete, néma hangszerek,
suhannak lent a gondolák,
évezredek
mélyéről ittmaradt csodák.
Rózsálló, sávos fellegek
a város átlátszó egén:
a menny lebeg felettetek,
a mennyet látom lentről én!
Húsból, vérből szép ékszerek,
isteni lányok, asszonyok:
valami bennem értetek
a sírban is zokogni fog!

1940

 

 

 

Ördögszerenád

Ablakom alatt ördögszerenád
veri fel a csendes éjszakát:
értem jöttek a Poklok fiai,
ki akarják szívem szakítani.
„E világban kár volt lenni jónak,
a jók buták: előbb-utóbb
szörnyen meglakolnak.”
Ezt éneklik az ördögök,
egyik nyávog, másik röfög,
a harmadik üvölt, ugat,
csattogtatják nagy fogukat.
A város fél, lapul, reszket,
sűrün vetik a keresztet…
Már felcsapnék a Gonoszra,
engem úgy megverbuváltak:
be érdekes lesz majd mocska
lenni e mocskos világnak!
Lám, nekik be jó dolguk van:
szerzetük mindenki féli,
lelkét gonoszra cseréli,
s már-már boldog hatalmukban!…
Bezzeg másként vala régen,
amikor még szörnyű szégyen,
szörnyű bűn volt cimborálni:
máglyát kelle érte állni!
S voltak könyvek, voltak szentek,
kik mentésünkre siettek:
miként Velencében, hajdan,
harmadnapján vad viharnak
ők segítettek a bajban!
„Csattogtak az ördög-szarvak,
torkuk dárdás kéntüzet hányt,
verte a vizet a farkuk –
hajójuk iszonyú látvány.
A tornyok már ingadoznak,
sok ház rokkan, fala málldos,
félő, hogy a drága város
prédája lesz a Gonosznak…
Ám Szent Márk, Szent György, Szent Miklós
egy őszöreg gondolással
nagybátran tengerre siklott,
és az Úrjézus nevében,
kikötött a komp tövében.
A Sátánnak több se kellett!
Nem mert kiállni az Úrral,
elkotródott dérrel-dúrral.
Lassan elfoszlott a felleg,
s a tenger megcsendesedett.”

Velence, 1940

 

 

 

Áhítozás

Szépség, Szépség! Bűbájos hatalom,
tán nem halok meg egyszer láttadon?
Mert ez a szépség már olyan fokú,
hogy látása egyszersmind birtoklás is,
s ilyen élményt nem kap ajándokul
senkifia, tán a feltámadásig.
Szegény rabló, én, magam-becsapó,
a kincsnek láttán, azt hittem, enyém is,
s vélt zsákmányommal kullogok haza,
lopva, hogy mások meg ne lopjanak.
Szépség, Szépség, hatalmas hatalom,
elmélkedem szent látomásodon.
Nem érhet téged férfi-bántalom,
mivel a vágy rögvest imába görbül
s szentül megáll halvány homlokodon;
nyakad körül fenség bűbája örvül.
S bár a titkon teremtő gépezet
beléd tevé minden tapasztalását,
és szépségednek ki se látta mását –
ember vagy: nem lehetsz tökéletes.
És engem bánt, üldöz és iszonyít,
hogy csak ember vagy, sőt csak asszony, asszony!
s ehhez képest benned ólálkodik
száz szörnyű kór s múlás hulláma paskol.
Hogy az erő, amely megépített,
s magát művére bőven tékozolta,
vandál pimaszsággal mulatni kezd
s egyet karcol, szakít rajtad naponta.
Vagy higyjem, hogy rád mégse fogható
roskadt törvénye emberi fajunknak
s te nem lehetsz örökre elmuló,
csak néha eltűnsz, hogy majd újra bukkanj? –
Szépség, Szépség, tékozló hatalom!
Meggazdagodtam látomásodon.

1940

 

 

 

Az első madárdal

Kik a hosszú, nagytilalmu télben
ringattátok a tavasznak álmát,
daloljatok, szerelmes madárkák!
Örültök, ugye, hogy ezt megértem?
*
Az idő az embert megsajnálta,
s hirtelen borít mindent virágba.
Déli oldal vén cserfája,
mint napos kis csirke, sárga.
Szarvasfog-hántotta kőris:
rügyezik a naptól ő is!
Az árokban szürke medve:
szennyes hófolt megrekedve;
szemlátomást fogy, elolvad:
nem találja ott a holnap.

1940. április

 

 

 

Aki Szent György napján született

Ezer évig szeretne élni
s e világon mindent szeret,
és mindég csak az emberek,
az emberek az ellenségi.
Gonosz csillagoknak hatalma
küldte égő lelkét bele
s ha jó az alkonyat szele,
szegény mindég szállni akarna.
Van bűne s büntetést nem ismer,
mert minden bűne szertelen,
égből jött: az itéleten
jelen kell hogy legyen az Isten.
Mert ki teremté ily gonosznak,
hogy éjjel jár, mint denevér,
hogy nem kell földi pályabér
s könnyei örömet okoznak?
Ilyen vásottnak ki teremté,
hogy csak forrásvizet szeret,
s ha nincs, bort iszik, ha lehet,
és a szegénységtől sosem fél?
Ezer évig szeretne élni,
s nem fáj, hogy tudja: nem lehet;
pedig az örökéletet
csak mécspislogásnyit reméli.
Üresen kell neki a templom,
csak a koporsók s alakok,
mennyszínü karcsú ablakok,
orgonaszó, sekrestye lim-lom.
Átkozottul s furcsán magányos,
száz ember közt van egyedül,
s ha egyedül van, menekül
a száz közt lelhető magányhoz.
Nem jó, ahol van, messze vágyik,
hol a horizont leborul;
de vágya visszahomorul
s lelkéből egy darab leválik.
Bukdácsol s nem tanul a kárán.
Hol szükség van rá, nincs jelen.
Csak tiblából a végtelen határán,
mint őszi légy az ablaküvegen.

1940

 

 

 

Egy rész a „Brandenburgi”-ból

Angyalok szárnyának suhogása,
földet nem ért lábacskák tipegése,
csillaghajszálak hűvös zizegése,
meg nem halandó lelkek lobogása,
kecsegtető, szentséges földkívülség,
lélekké szenvedt emberség hazája,
éteri fényben kristály-egyedülség,
szent bírásod a lelkem hogy kívánja!
S nem jutsz torkomra, nem vagy foghatóság,
mintha példáznád: jaj, nem teljesülhet
ezen a földön égberagadó vágy,
hanem-ha szép testek megsemmisülnek –
Enyém vagy mégis, s már-már önmagamban
csapdos az angyali szárnyak zenéje:
én elvesztettem földi birodalmam,
angyalszárnyak, repítsetek az égbe!
 

1940

 

 

 

Lázár halála

Apokrif példázat
S mikoron Lázár ama szent intésre
nyirkos gödréből kilépett vala,
fogadá őt az ünneplők kara
s belerántá nagy, boldog ünneplésbe.
Krisztus eltűnt, ez már nem tartozott rá,
s Lázár, Lázár, a rongy sírból-kikelt,
evett, ivott, kurjantott, énekelt
s a másvilágról hősködött az utcán.
Csurdé lányok ráncoltak körülötte,
mindmegannyi az élet angyala,
s Lázár rajtok jókat csípett vala
s tetem kezével farukat ütötte.
De hogy az éjjel sáncából kiszálla,
megborzadott a vigadók szive,
elszéledt Lázár sok korhely hive
s a városvégen, ím, egyedül álla.
S most érezé csak istenigazában,
mi is történt: hogy él, hogy él!
Arcát nyaldosta finom kerti szél,
s feje felett madárka szólt a fában.
Palánkról rózsás ág ereszkedett le.
S mint rongy a bokron, Lázár fennakadt
vad illatán. Rossz szíve megszakadt,
s meghala. Most már mindörökre.

1940

 

 

 

Takarodó

Kakukkszó, lepke, kankalin,
tavasz volt, szép tavasz megin.
Jártam az erdőt párosan,
hevertem fűben álmosan,
éreztem, az idő suhan,
s ittmaradtam magányosan.
Hogy elűzze a bú ködét,
nem volt elegendő a Nap.
S nem volt elég fülledt, sötét
síromnak az orgonaszag.
A csóktalanság százezer
évére kevés volt a csók.
Már késő, elhangzott a jel.
Egy vén vitéz rézkürtjivel
megfújta a takarodót.
Virág s leány örökkön él,
jönnek-mennek a tavaszok,
gerjedelmük síromba ér –
de soha fel nem támadok.
Hát ennyi volt? S már menni kell?
Félem az Úr üzenetét.
S habár kenyerem felét
megettem,
úgy megyek el,
mint dolgavégezetlen
cseléd.
*
Így is jó, így is jó!
Szerelemszagú dús mohán
fekszem, vagy a sír padmalyán?
Így is jó, így is jó!
Feküdtem szénán s puha hóban,
hát most fekszem a koporsóban,
s így is jó.
Pedig nem álom s nem tréfadolog!
A láda fedele lehull,
s egyszerre aránytalanul
egyedül maradok.
Így is jó?
Itt nem lesz kibuvó.
Kulcsom mély tóba hullt,
örökre zár a zár,
mert a koporsó nem selyemgubó,
ahol a báb lepkére vál.
Így is jó.
Szívemben a nagy Üzenettel
eszmélkedem utolsó percemen,
s mint mágnes ága közt a szeg,
mely még nem tudja, hol akad fel,
úgy reng a térben életem –
de már csak holtan ébredek fel!

1940

 

 

 

Átok

Ady szellemének

 
Sebesvár s Csucsa közt hajolj ki,
ha tilos is, a vonatablakon;
tisztás szélén, ezüst nyírfáknak alján,
szemedbe tűnik egy horpadt halom.
(Éppen ilyent szántunk mi is magunknak
halálrakacsintós fiatalon.)
Ki itt alussza örök álmát,
a fejedelmi kék-drabant,
térde közt tartja koponyáját
s nem temeté szegényt harang.
Melyet vitt volt a tarsolyában,
nem ért Urához a parancs.
Ahogy poroszkált jó lovával
egy rönkből rótt, rossz hídon át,
vad hegyi rablók rárohantak,
kettétörték a kardvasát,
megölték és gödörbe dobták;
nagy kő nyomtatja mellkasát.
A fejedelem várta-várta,
hiába volt fohász, ima,
jöttét csak nem jelzé a várta,
hiába könny és kabala,
még az éjjel ősz lett szakálla
s bajusza (haja nem vala).
A jóvátehetetlenen ne rágódj.
Ne kérdd, a parancs mire szólt;
célhoz nem ért, hát megfogant az átok,
s hazánk azóta nem az, ami volt.
Csonkák lettünk, megváltó hírre várók,
hazugság-hivők és nagyálmodók.

1940

 

 

 

Álom a Sétatérről

De szomorú a régi Sétatér!
Ősz van, szomorú őszöntúli ősz;
összenéznek a régi-ismerős
juharfák – „lám, mindenki visszatér!”.
Ihol a vén koldus-patkolta tönk,
ihol a kőpad, mely sírkő vala,
ihol a Sétatér alkonyata,
melybe ismét belemerülhetünk!
Minden itt van, mi örökkön-örök
a Sétatérben – itt a Táncterem,
gyermekszívemnek fülledt rejtelem;
s lobog a holdvilág a fák fölött.
– De hol vannak a régi karikák,
s labdáink is hová gurultak el?
A régi baka vaj’ hol menetel,
ki itt ölelte este Rebekát?
Hol van a négy sétáló öregúr,
kik hetykén néztek a lányok után;
hol van szegény Britt, legelső kutyám,
akit sintérnek adtak álnokul?
Hol a sétatérvégi kis család:
két felnőtt, két gyerek és két öreg?
Zokogjatok, zöldmohú sírkövek,
zokogjatok, fosztott, fekete fák!

 

 

 

A tornácról

Nosza, pendítsd a lantot,
Énekelj szépet s bolondot,
Halott szívnek nincs feltámadása:
Be nagy szükségünk van vígasztalásra!
Nosza! Zendíts belé az őszbe,
Szelek zilált nyívását fogjad össze,
Levelek bús csörgését édesítsed
S harmóniába nemesítsed.
Őszünknek, jaj, új tavasza nem lesz,
Isten fagyos nyomorúsága megvesz;
Énekelj az őszről egy utolsót,
Nyíljanak meg tőle a koporsók!
Mert ha tudnád, hogy halálodiglan
Bizony csak kőhajításnyi út van,
Akkor bezzeg szebben énekelnél,
Minden régi nagy töredelemnél.
Nosza, pendítsd a lantot,
Verj rajta Halálnak táncot;
Holt levelet táncra penderültess,
S ünnep légyen, bálos, gyászos ünnep.
Magad törtél orrod alá borsot:
Nosza, költő, énekeld a sorsod,
Énekeld meg bús őszöd az őszben,
Mely alatt vonaglasz összetörten.
Lelkedben hittél, s hogy: Él a Lélek!
Nem tudtad, ha él, öl is a lélek!
Bizony mondom, addig ép a gyertya,
Míg kanócát a tűz meg nem gyújtja.
Poétát nem köthet senki gúzsba –
Mondád – s asszony mellől fut a Múzsa; –
S látod: szíved a nevét dobogja,
Elszaladtál s most vagy csak a foglya.
Tán csábított Szenvedés Őfelsége,
Hogy önszántadból álltál elébe?
Most végsőt lobbanva kell belátnod:
Vad Phalarisod ő és nem barátod!
Nosza, panaszod üvöltsd világba,
Mint azok, kikről azt tartja a fáma,
Hogy egykoron buja császári kertek
Karóin égve holtig énekeltek!

1940

 

 

 

Bayard lovag búcsúzkodása

Királyném, én indulok a csatába;
s valami súgja, vissza sem jövök.
Búcsúzkodom: minden gyönyörűségem
ím, most kezd bennem fájdalomra válni –
Nem tudja senki, mi volt kettőnk között.
Királyném, most hogy megyek a csatába,
mintha megtiport rózsák s koszorúk
hosszú útját látnám magam mögött
s a kerted is bús temetőre válnék.
Senki se tudja, mi volt kettőnk között!
Mondhattam volna, ennek, annak is,
szent kegyelmeddel hősködhettem volna,
fejemet se vették volna,
hajam szála se görbült volna,
sőt, néked, asszony, jól is esett volna –
De én hallgattam, mint a néma kő,
mert nekem csak addig szerelem
a szerelem, ameddig arról senki sem tud,
amíg a két test tisztesség-óvó,
forró titka – mint baglyok éjjeli násza!
Szomoru lovas, baktatok az úton,
amelyen annyi szép vitéz lovagolt;
királynői fejed aranyhajából
most lop magának sárga fényt a hold.
Első megrablóm, hulljon a pokolra!
S pusztuljanak az utána jövők is rossz halállal,
akik majd téged darabokra szednek;
szakadjon le a görbült férfikéz,
amely először tép meg – Téged, aki bennem
örök-egy voltál és olyan egész,
akár gyűrűmnek (tőled való!) indus köve:
Jaj, nem sok időm lehet hátra még,
képzelődő, kolontos vénlegénynek –
Majd összeszednek a vagdalkozás után,
csúf martalóc-had téphet, motozhat,
vasingem alatt hordom címered
s szívemben orcád –
s szívemben orcád – ki onnét senki se vághat!

1940

 

 

 

Egy erdőszéli galagonyabogyóhoz

I. R.-hoz írtam

 
Ó, szegény, színedet hagyó,
madarak csőrétől fogyó,
együgyű galagonyabogyó!
Májusi napra, virág-magadra,
emlékszel-e?
S hogy volt idő,
midőn a szirmodat
pillangó bársony szárnyának szele
verdeste le?
S hát a szerelmesek,
forró kezek
simogatására emlékszel-e?
Rigók szerelmes hajnali dalát
kis tested megőrizte-e?
A tisztáson levelek nagygyűlése,
tiltakozó és búcsuzó;
az erdőn hang,
zizegő, suhogó:
fenődik ott az ősz fekete kése.
S a bükkös áll,
férfiasan és magasan dohog,
kopaszodván felszisszen s csikorog.
Benned, bogyó,
érettség büszkesége
keveredik s fogyó
holdorca szenvedése.
S míg itt barátod valamire vár,
vagy valakire,
az este leszáll,
megszólal az árva őszibogár,
mintha az Úrnak akarna üzenni,
az utolsó, és utólszor,
s szól, szól –
üres lakásban árva telefon,
melyet nem vesz fel senki, senki.

1940

 

 

 

Kacérkodás a Holddal

Szeretnék bársony-lila szárnyon
száguldani a Teliholdba –
de hát ott is Rád kéne várnom.
Csókolj meg inkább, szép boszorka!
Száguldás, bársony-lila álom:
egyetlen csókban benne volna.
 

1940

 

 

 

Virágének, I

Virágénekkel virágtalan erdőn
hívogatok valakit, aki nem jön.
Gyönyörű ősz! Rezes, szomorú fák:
ismerem, érzem a színek szagát.
Tavasszal mért nem tudtam énekelni?
Sok-sok keserű könnyet kelle nyelni.
A sors kegyes volt: megadá nekem,
rozsdás lantom ősszel pengethetem.
S hogy pengetem, az nincsen koldulásból,
nem tennék én ilyet se most, se máskor;
mégis koldusnak néz a fa, a szél:
hull kalapomba az arany levél…
*
Fekete asszony, szép mindentudó,
ezernyi-szirmú, bársonyszirmú rózsa,
időkbe néző, messze gondoló,
akinek bölcs halál lehet a csókja,
ha mindent tudsz s minden mélyére látsz,
mért nem látsz engem itt,
a nagy cserfák al