1972

Annyi centenáriumot ünnepel az irodalom, hogy az egyik legfontosabb észrevétlenül suhant el fölöttünk. A kísérletező költészet születésének százéves évfordulója. A dátum pontosan megállapítható, napra, tán órára is: föltehetően késő délután. 1871. május 15. A nagy – bár még csak tizenhét éves – látnok, Rimbaud ekkor írta le véletlenül oly híressé lett alkalmi levelében, hogy a költő vagy semmi lesz, vagy: voyant! Így juthat el sose látott dolgokhoz úgy, mint a legnagyobb tudósok, a nagy kiátkozottak, a nagy bűnösök és nagy betegek. A sorrendet én fordítottam meg; ő a betegekkel s bűnösökkel kezdte. Így lesz a vers d’un ton absolument neuf, d’images fascinatrices – hogy csak a recept vezérszavait idézzem –, így lesz a művészi alkotás teljességgel új, igézően képszerű, egyaránt szigorú és hajlékony nyelvezetű, akár a szitok vagy a hízelgés, az elragadtatás vagy a gúny kifejezésére legszabadabb líra: a legcsapongóbb gondolattársítás vagy a legkönyörtelenebb tüzetesség: az élve boncoló aprólékosság útján.

A halálos komolyan meghirdetett esztétikai rendelvényeket – melyekért pályája korai végével fizetett a merész látnok – pontosan csak felerészt követték a század kísérletezői. A csapongó lírának, a már követhetetlenül szabad gondolat- és képtársításnak hovatovább úgy kitaposott útjain, melyeken aztán olyan szapora léptű hadakkal öntött el vezéri magaslatokat is a semmi korlátot nem ismerő hálás, lelkes dilettantizmus. Messze elkerülve az akár-akár iránytáblák közül azokat, melyekre ezt írta a látnok: szigor és tüzetesség.

De hát látnok-e, aki csak kusza képeket lát, hínárszerűen egymásba gubancolódó vonalakat? Voltaképpen csak kaleidoszkópba néz, s amit végez, magánfölfedezés, ha mások elé tárja is. A valóságot ez csak kívülről tapogatja. Rimbaud Röntgent is látnoknak nevezte volna.

 

*

 

Váci ürügyén a „látnok”-ságról.

Ha karátos írók körül folyik a pör, rögtön túllép a személyes értékelésen. Elvek értékelését veti föl, irányzatok szembe- vagy egymás mellé állítását.

 

*

 

Nincs veszélyesebb, mintha a költő költői életet él. Ez a romanticizmus korának öröksége – Petőfi, Shelley, Byron.

Ő természetéből volt ilyen. Mindenkinek szívességet tett.

A tömegek fia.

Madarak, galambok.

A természetet is családjának érezte.

 

*

 

Indultak abban az irányban is kísérletezők. Voltak látnokai ennek a jövőnek is.

Értők között főleg az artisztikum, no meg az ékítő szakkifejezések – képesített értők közt – nem kívántatik, sőt teher és bélyegző tünet az eredendő tehetség.

Szilasbalhás és Ozora kilenc kilométer. Az első szín református, a másik szín katolikus. Szilas jómódú, józan, daltalan. Ozora koldus, verekedő, mulatós. De ha valami eltűnik, a szólásmondás: itt jártak a szilasiak.

Negyvenkét éves voltam, amikor először – akkor is külső ok, halálos veszély és Flóra szívóssága – elvetett Szilasra, 1944 nyarán. Németh mindmáig nem járt Ozorán.

Mi a vízválasztó, a Kárpátoknál is magasabb, a két falu közt? Szilas hajdani kisnemesi birtokait szétvágták a hajdani jobbágyok alig félszázad alatt a fölszabadulásuk után. Ozora népét a hercegség – a latifundium! – verte vissza, úgy, hogy még a „fölszabadulás” előttinél is fojtóbb világba lökte.

De az Iszony hősnőjét – nevezhessem én itt igazi nevén: Zarubay-Szarka Milikét – a mi ozorai-cecei katolikus világunk adta Szilasnak: ángyomnak, vagyis Kállay Lajos anyai nagybátyám feleségének (Babay Esztikének) első unokatestvére.

Minderről semmit sem tudtam, amidőn Némethtel először kezet fogtam Pesten, Basch Lóránt Margit híd melletti luxuslakásának hatalmas, de homályos előszobájában.

Mint mindenki, elsőben én is az arcára csodálkoztam rá. Ez ő, a kemény kritikus, ez a szerény egyetemista? Együtt jöttünk le a Balaton utcai ház pompázatos – de szintén homályos – lépcsőházában. Az utcán sütött a nap, most néztem meg valójában ezt a lányosan szép, nem is egyetemista, hanem gimnazista arcot. A csaknem ívnyi tanulmányát Osvát a Nyugat bevezető cikkeként közölte a Nehéz föld-ről; ebből tudtam – az ő célzásaiból –, hogy valamiképp járatos az én szűkebb hazámban. De hogy Milike férjének, Németh Péternek – az Iszony Takaró Sanyijának – unokatestvére? Azt hogy is sejthettem volna? Kezeltünk, azoknak a kezdő íróknak a köszönésével, akiknek az eszmék terén – az irodalomban! – már volt találkozásuk, és azt szertartásosan külön teszik a személyes találkozástól.

Az öregedés tünetei címmel kinyomtatott följegyzéseimből nem jutott annyi az olvasó elé, mint amennyi golyóstollamból papírra került. Nyomdafestékre ezek a jegyzetek előbb a Kortárs hasábjain érdemesültek, majd később – onnan egyszerűen kiollózva – abban a kötetben, melynek címoldalára első fogalmazásul azt írtam: A Léthén át evezve. E jegyzetek komorságát, a Vég közelségét, a gunyoros – az öngunyoros, a mások gúnyolódását megelőző – hang enyhítette.

 

*

 

Korosodásunk első s legszívósabb tünete a feledékenység. Az öregedés tüneteiről és állapotairól írt – Kháron ladikján című – könyvem fejezeteit előzően a Kortárs-ban is közzétettem. Magából a könyvből azonban épp az utolsó közlemény sajnálatos szórakozottság folytán kimaradt.

A tétel illusztrációjaként; a torzképrajzoló sors ceruzájából.

Legyen hát afféle összekötő híd – az az elmaradt fejezet abból a régibb könyvből ebbe az újba – ha valamikor ezt is összerakom a köröttem hányódó téglákból.

 

*

 

Van pihentető, van feledtető, van fölbátorító utazás, azaz ország. Van okosító.

Naponta mintha legalább harminc-negyven vaskos – „tudományos” – könyv leszűrt, jól elraktározott anyagával volnék műveltebb. Holott csak az utcákat – a különböző városnegyedeket – járom, csak a baráti társaság vitáit hallgatom.

Kérdésekre, melyek negyven éve foglalkoztattak, kapok oly végleges választ, mintha – ezt kell ismételnem – negyven doktori értekezésen ástam volna át magam; a műveltséget, a dolgok igazáról való értesültséget ennyire nem tudom elszakítani a papirosról, a nyomdafestéktől nyert értesültségről.

Szeretném, ha tréfásan hangzanék, mert hisz másképp nem merném kimondani egész utazásom legkomolyabb zsákmányát: szédülten, nyomasztóan művelten hagyom el ezt a földrészt.

Már most ámulnom kell, de szinte óránkint, milyen intelligenciára tettem s teszek itt szert.

 

*

 

Egyre több jó tünet ötlik a szemembe. Ahogy az ember az elkerülhetetlen rosszak felé közeleg. Az ellentét szökkenti előtérbe őket? De róluk is már csak olyanformán adok számot magamnak, mint aki hajónaplót vezet, gyorsuló rohanásban.

 

*

 

Lajtha, Basch, Farkas Ferenc, Gara! Évekig vágódtak körém a halálhírek, mint a késdobáló pengéi a mutatványos társa köré, akinek szerepe, hogy példázza és állja a veszélyt – de ezek a halálhírek már érintettek is, jelet adtak: a mutatvány végül is rosszul fog végződni. És most Gara után szinte sorozatban a túl közeli idecsapódások; Tamási, Járdányi, Sárköziné, Márta! 1957-ben kezdődött egy ilyen félelmes sorozat Szabó Lőrinc, Rácz, Vass Elemér hirtelen eltűnésével.

 

*

 

„Szeret? De igazán szeret?” – a válasz őszinteségében, amit erre a türelmetlenül faggatott kedves hölgy bármily igenlően ad, voltaképpen csak akkor hihetünk, amikor már a cinikusok szerint vajmi kevés hasznát látjuk: ötvenévi együttlét után. Egyrészt akkorra tisztázódik bennünk is az a természeténél fogva mindig zavaros emberi indulat. Másrészt akkorra nagyjából mégis kiderül, érdemesek vagyunk-e komoly, örök – egy emberi életig tartó – szerelemre.

Önhitt fogadkozás minden olyan szerelmes pár vallomáscseréje, akik nem töltötték együtt az öregségüket is.

 

*

 

Ötven felé, midőn a színek már megvetően színtelenednek, a szagok sértően szagtalanodnak, s az ízek lázítóan íztelenednek, a józanság nem a természetes, nem az emberien elviselhető állapot. De a másik véglet sem; a mámor.

A teljes mámor, a tökrészegség.

 

*

 

Korosodó művész mind az éhenhalástól fél. Függetlenül pillanatnyi keresetüktől, vagyonuktól. Ez természetes. Viszonyuk a pénzrendszeri világhoz nem a logika anyagából szövődik. A tetszés valutája – a szép ára – mind a mai napig nem fért bele semmiféle közgazdasági elvrendszerbe. Az érték itt egyik napról a másikra csillagtávolságot szökkenhet; és így zuhanhat is.

Különösen féltik az éhhaláltól tehát a művészek a hátramaradottjaikat. Nem szükséges megneveznünk a magyar ecsetnek azt az óriását, aki a villamospénzt is elszámoltatta családja tagjaival akkor, amidőn mindegyiknek akár megannyi gépkocsit vásárolhatott volna – a politikai mennybolt épp szerencsés felhő-napfény játéka folytán. Neki volt igaza. Takarékosságának baljós eredményeképp halála után családját valóban elárasztották a gépkocsik. De az ég egyszerre beborult, s a hátramaradottak épp azért zuhantak pusztulásba, mert túlságosan magasra szárnyaltak, botorul; tőzsdei tartósságot tulajdonítva a színek s a rímek árfolyamának.

Mert az még akkor is ki van téve a vásárlók kényének, ha csalhatatlanul örök bennük a művészi érték.

 

*

 

Agyunkba nem fér bele a halál. A legerősebb képzeleterőben nincs elég erő elképzelni a saját semmivé válását. A Rimbaud által fölszárnyasított költészet most – végül? befejezésül? – erre a mesterteljesítményre edzi magát.

 

*

 

Az öregedés nagy előnye tehát valamiféle megérkezés saját magunkba. Ha jól idősödünk, afféle bölcs fejedelmek lehetünk előbb testünk fővárosában, aztán szellemi világunk tartományaiban. Tetszeleghetünk kifelé azzal, hogy egyeduralkodók vagyunk. Befelé, magunkban persze annál alázatosabban bólingathatunk, hogy semmi hatalom sem e földről való.

 

*

 

Az öregség abban különbözik a test többi elhanyatlásától, hogy ebben a betegségben mi lehetünk a saját orvosunk.

És a saját papunk.

A saját ügyvédünk és törvényhozónk és saját apánk.

És anyánk.

A magány nem megvetendő királyság.

Óriási a lehetőség, hogy holmi édenkertté alakítsuk. Bírhatja, aki vállalja a munkát. Ránk hárul, jó egy szál magunkra.

 

*

 

Nem közömbös és nem is mai kérdés: kinek a tulajdona a hulla? Az elhunyté vagy a hozzátartozóké, illetve a hátramaradottaké? Vagy már a közösségé? Mindegyikre van példa és jogigény.

Az öregedésnek lenne végeznivalója (s így helye is a létben), az igazságnak – egy élet tapasztalatának a kimondása. Néhány társadalom megpróbálkozott ezzel, erre utal a szenátus, a szenátor szó.

De ezt a társadalom nem tűri, az öregeket ezért nem táplálják.

Így ellentmondásban élnek, minél szervezettebb az állam.

 

*

 

A halált azért nem tudjuk elképzelni, mert mi vagyunk a világ, az igazi és teljes, beleértve a halált is; ez pedig csakis örök lehet, mert hisz a születése is elképzelhetetlen.

 

*

 

Az öregeknek ekként nem a fiatalság az ellenségük és meggyötrőjük, hanem az öregség az, tehát amitől a fiatalok még az öregeknél is jobban rettegnek, nem lévén semmi fölkészülésük ellene.

Olyan mosolyra, aminővel az öregek nézik az öregedést, a fiatalok képtelenek. Nevetnek ők is, sőt röhögnek is ugyancsak, de nem az öregedésen, hanem csak az öregeken.

Ez annyira más, mintha…

Az orvos megverte a földrajztanárt. Kézzel, majd babkaróval, sövény fölött. A közös sövényük fölött, mint egy Arany János-i zsánerversben.

Juliska hozza a hírt, ezt is. Előbb a konyhában mondta el a ház hölgyeinek. Van benne célzatosság, hogy a legnagyobb kisasszony egy kérdésére most itt a ház előtt az egészet megismétli, újabb részletekkel s ezúttal emeltebb hangon; hogy az ósdi kertlépcsőket cementezgető vő is meghallja.

A kérdés – „Hallott már valaki ilyet?!” – inkább méltatlankodásra, mintsem érdeklődésre vall.

– Csak tetszett volna hallani, ahogy szóval is megillették egymást! Két olyan újságjárató ember.

Két olyan vénség.

A vő abbahagyja az idős lépcső hiányaiba beszorítandó friss kövek kalapálását. A villanásnyi suhintásból is megérzi, hogy Juliska a történetet itt kint már annak szánja, aki a házba fárasztja a postást.

A tettlegességnek többheti előzményei vannak. Ezért volt aztán annyi szemtanúja és élvezője.

Hetek óta meg-megzengett a falu fölött az a kicsi domb, ahol a főorvos úr és a tanár úr családja két éve szomszédságba került. Valóságos színpadon folyt az embroglio, amelynek végkifejletéről Juliska most beszámol. Figyelemre méltó színházi képességgel maga is.

Fölháborodásunkat értők előtt kellő helyen s kellő módon kibocsátani életünk minden szakában élvezet. Öregedvén arányosan fokozódik.

Juliska jó néhány falubélivel gyönyörködhette végig a dombtetőn végbement jeleneteket, néma hallgatóként. De mi volt a gyönyör az ehhez a mostanihoz képest, amikor maga is beszélhet, arcot torzíthat, szemet mereszthet, sőt gesztikulálhat. Minden esztétikai kéj kétfázisú. Amidőn látjuk, s amidőn barátainkkal megtárgyaljuk. Az utóbbi a hatékonyabb, biztosabb; fércművek taglalása is remek érzés.

– Hogy nem futott ki a szemük akkora szégyenbe keverni maguk. Az ember lánya fölfogni se merte, ami a szájukon kijött.

– Mit mondtak?

Juliska nem a vőnek beszél. Szívesen kieresztené a keserűre szorított száján azokat a szavakat, de ránéz a kisasszonyra, s attól a kéjtől mégis megtartja magát.

– Legalább a menyük, fiuk hallgattatta volna el őket, futottak volna ki a házból.

De nem voltak ott, ilyenkor ősszel hétközben már nincsenek ott. Unoka meg egyéb helyen sincs. A feleségek meg maguk is benne voltak a darabban.

 

*

 

Ha levegőhöz juttatjuk egyszer az öregkorban rejtező humorérzéket, a hajlott korúak semmitől sem húzzák szájukat oly mindentudó mosolygásra, mint azoktól a sirámoktól, melyeket sajnáltatásukra a fiatalabb írók – rendszerint lírikusok – elkövetnek. Hogy fakulnak a színek, tompulnak a hangok, nem csábosak a női idomok: rozsdásodnak az érzékszervek!

Hogy ízetlen az étel, szeszetlen a bor.

És alkony és alkony. De sohase hajnal. De mért hallgatják mégis sűrű pillaverdeséssel ezeket a kontójukra oly gyakran elkövetett gyászénekeket? Csak nem azért, hogy kísérletül újra s újra megkínálják velük őket?

 

*

 

Így van, igen: fiatal életet erdőnyit dönt le a halál, amíg egy-egy szálfamagányos öreggel végez. Az okoskodás mégis hamis vigaszt nyújt. A fiatal ugyanis mégsem mind hal meg. Az öreg azonban valamennyi könyörtelenül, kivétel nélkül. A fiatalnak van esélye a menekvésre. Az öregnek egy szemernyi sem.

De hát mi a fiatalság esélye is?

Hogy az első összecsapások elvesztése után is őt még további erőpróbák várják; még szinte megszámlálhatatlan fordulók és round-ok a kötélnégyszögben, a corridá-ban. Hogy egy-egy ilyen forduló megnyerése után mámorosan még valami végső diadalt is érez.

Szemközt a fekete bajvívóval, a rettentő öklűvel. Szemben a fekete bikával, a legyőzhetetlennel.

Végül is a bika győz! – vésetném én kardjára a legmagabiztosabb matadornak is.

Mert a bika az voltaképpen valamennyi egy – olyanféleképp, mint a napok (vagy akár tartalmuk: az élmény), és végül mi, a leghíresebb viadorok is egymagunkban maradunk ilyen vagy olyan arénánkban. Így egy a küzdelem is.

De nem mindegy mégsem, hogy miként folyik. Főleg a végén.

A nézők miatt?

Igen, azokért is. Hisz ők a tükrünk. Halálunk után is őrzik a képünk.

Valami öröklétünk?

No, de mégsem a tükörért csupán.

Bár hisz mi is látjuk magunkat abban a tükörben. És láthatjuk-e másképp is magunkat e földön? És e föld alatt!

A bika nem győzhet! – íratnám én mégis tört kardja másik lapjára minden viadornak.

A bikának nem lehet igaza. A bika nem lehet fölöttünk álló. A bika állat. Fekete belül is. Bennünk meg van mégiscsak némi fény.

Az öröklétből. Egy korty az öröklétből.

No, az öröklét megigényléséből.

 

*

 

Külsőnk átváltozása is ilyenformán humoros, elsősorban is a mi szemünkben. Hisz összehasonlításul elménkben azon tisztán ott a kép, amit a tiszta szoba tükre mutatott, amidőn ötéves korunkban a díványon elébe másztunk s térden állva megismerkedtünk magunkkal. Ott vannak elménkben az első borotvaszappanhabból ránk nevető szemek.

 

*

 

Az öregségnek nincs magyarázatkérő joga, nincs tehát „szembesítés”-e; nincs vigasza.

Előnye, igen. Előnyei sorát kellene összeszedni végre. Hadsorba állítani. Védekezőbe; s tán ellentámadásra egykor.

Kölcsey nagy jeligéje, hogy nyelvében él a nemzet, ha igaznak bizonyulna, végzetes tőrszúrás, betapaszthatatlan seb lenne épp rajtunk, a magyar nemzeten.

„Erős várunk” donzsonjának, védtornyának föladása lenne. Nyelvünk csak a barbárokat fogja össze.

Minél jobban szereted, annál nagyobb ellened.

 

Házsártos feleség, igazságérzet mellett nincs nyugodt élet.

 

Buja szerető; igazságérzet: nincs nyugodt éjed.

 

*

 

Vállalni humorral az agyoncsapatást. Elismerni ezt a jogot. Ez ellen nincs szó. Ha nem csináltunk jó jövőt – jó helyet a fiataloknak –, idő előtt kirúghatnak a házból.

Az egyén – a gazda – dacolhatott. A közösség könyörtelen. Az erkölcs a nagy szám fordított arányában csökken.

 

*

 

Minden hasonlóság – emberi lények között – zavarba ejt; gépies törvények uralmát idézi elő lények között. De legnyugtalanítóbban hat, ha egy negyvenéves nő hatvanéves hasonmásával – nyilván az édesanyjával – telepszik le szomszédságunkban, mint most itt Bruxelles főterén is, a Csillag nevű söröző teraszán, melyet reggel kilenctől délután háromig kánikulai forróságba borít a nap.

 

*

 

Egyre erősebb a meggyőződésem, ha csak egy évnyit sikerül boldogan élnem – mindegy, hány éves fővel és szívvel –, megérte mindazt a szenvedést, amit fizettem, hogy addig kibírtam e földön.

 

*

 

– régi, ó, ős, egyszeri, hajdani, kiszolgált, avatag, ócska, ódon, avult, elnyűtt, színement, szúette, időrágta, molyette, roskatag, korhadt, rozzant

– öreg, koros, idős, időses, éltes, tisztes, élemedett, hajlott korú, őszülő, őszbe csavarodott, vén, vénhedt, deresedő

– agg, elaggott, már nem mai legény, pátriárka, kenyere javát megette, benőtt a feje lágya, szipirtyó, csoroszlya, boszorkány, sárkány, banya, koros

Aki vén, fösvény.

 

*

 

Soha ilyen tavaszt. Félmeztelenül – júniusi melegben – napozok a ház előtt, de még egy méhe sincs kint. Nemhogy rügy nincs – a terasz alatt a mandulafák is szoros marokban tartják virágaikat. Az erdő csupa csontváz.

Nem, egyetlen hangya sem hagyta még el a lukját.

Madárcsiccsentés sincs egyetlenegy sem.

 

*

 

Én egyszerűen fölfogni nem vagyok képes ennek a strici H. H.-nak a pálfordulásait az utóbbi húsz év alatt. És te? Mit szólsz?

– Nem vagyok hajlandó azzal koptatni gyémántokon forgó remek agyamat, hogy egy strici jellemalakulásának födözzem föl a törvényeit.

Bár tavaly még nem sajnáltam volna rá a fáradságot.

Zárkózom be tehát? Gőgösödöm?

Egyszerűsödöm. Alázatosodom. Kezdem elfogadni a világot olyannak, amilyen. Amióta a mulandóságot is, azt hiszem, kezdem olyannak érzékelni, amilyen.

Kezdődik a belenyugvás.

A halál.

Honnan jön az a düh, illetve Düh, mert hisz hogy önálló teremtmény, kétségtelen, illetve önálló istenség, mert hisz uralkodik rajtunk. Ha a múlt egyre jobban beliánosodó brazil őserdő, ő benne a Kígyó. Az erdő szélén leskel, jobbra-balra nyújtja a fejét, ettől magasodik, várja a zsákmányt. Egy icipici látnivaló elég neki, egy pisszenésnyi hang, hogy elkezdje eszeveszett mutatványait. Elég egy porszemnyi emlék, amely ugyan tegnapelőtt hullt az agyba, de különösképpen csak most kezd hatni, mint a lassan oldódó, kemény burkú gyógyszerek.

 

*

 

Az öregség tömegjelenség lett.

Aki ide ér, józan ésszel, meglepve kiált föl.

Fölfedezendő terület. Isten nincs. Imakönyvet olvasok. De ki üldögél biblia és pintes üveg mellett várva a halált? Mikor a halál is tartalmatlan lett?

Úgy lépek be erre a területre, mint egy idegen országba.

 

*

 

Öregnek lenni egy országban, ahol csak öregek vannak, különös tájakat ígér.

 

*

 

Nyíltságra csak az öregek képesek. Ők nyílnak ki.

Beszélni magunkkal? Az állatoknak hangosan beszélni.

Nem fogad el pénzt másfél órás munka után sem, mert nem sikerült föltenni a koronát.

Mondja is, amit csinál.

 

*

 

Akár Bruxelles főterén üldögél el az ember, ahol már este ötkor rakni kezdik a reneszánsz palota-ékszerdobozok közé a másnapi piac zöldségeit a kofák, akár Toulouse vagy Amszterdam, vagy Birmingham, vagy Nápoly terein elüldögélt félóráinak élményei…

 

*

 

Valami föllebbviteli bíróság is működni kezd. Bíróság, és nem bíró. Holott ennek a bíróságnak, amely itt köröttem, mögöttem vagy fölöttem működik, én még csak elnöke sem vagyok. Még akkor sem, ha épp tán valóban bennem végzi munkáját.

Egyszerre csak föllebbezés érkezik, megindul egy folyamat. Beleszólhatok én is, de csak mint – tanú? Ügyvéd? Ügyész? Az ítélet váratlanul hirdettetik ki, s engem is meglep. Valamiképp tudtom nélkül készült tehát. Íme, egy perfölvétel anyaga.

Mikor Berzsenyi meghalt, az ünnepi gyászbeszédet, az irodalom búcsúztatóját, mint tudjuk, Kölcsey vállalta. Megemlékezett a nagy halott élete legsúlyosabb sérelmeiről is, arról a nevezetes bírálatról, melyet egy kezdő író intézett ellene, igazságtalanul, de oly lendülettel, hogy a költő kedvét örökre elvette a versírástól, az egész irodalomtól. Kit nem ragadott el a gyászbeszéd elegáns fordulata:

– Az az ifjú én valék.

Reggel mintha egy pillanatra átfutott volna fejemen Berzsenyi egy sora. Délután váratlanul s váratlan eréllyel ez a mondat cseng lelki fülembe:

– Az a marha én voltam.

 

*

 

Az öregségről alig van írásmű. Azt a keveset is kedvetlenül teszi le az ember. Gyermekcipőben jár. Ifjúsági még ez az irodalom is; ifjúsági a szemlélete, s mintha ugyancsak ifjaknak szólna.

Egy részük arcátlanul, azaz ártatlan képpel hazudik, annak a félreértésnek a csapdájában, hogy az író hízelgésre van kötelezve a kegyes – az igazságot nehezen megemésztő olvasóval szemben – s vigasztalni akar, különféle logikai vagy összehasonlító…

 

*

 

Ne alakoskodjunk. Amit a világról tudunk, papírról tudjuk.

 

*

 

Az eltűnt tárgyakat a nők hamarább meglelik, mint a férfiak. Az eltűnt tárgyak nem szipognak ugyan, nem nyögdécselnek, mint a csecsemők a pólyában, ám a nőknek az elveszett tárgyak irányában is olyan rejtelmes fölvevőjük van, akár az, amely föl-fölriasztja őket álmukból is, hogy gyermekük vagy férjük szuszogását ellenőrizzék. Nyilván ez okozza, hogy viszonzásul a tárgyak is aránytalanul jobban húznak a nőkhöz, mint hozzánk. Ritka a férfi, aki a tárgyakat akként képes törölgetni, tisztogatni, bajtól óvni s még rozzant-rokkant állapotukban is szinte halálukig dédelgetni, amiként azt ők, tehetetlen teremtményeink elvárják és az ugyancsak még járni képtelen, de folyton a lezuhanás veszélyének kitett csecsemőkhöz hasonlóan meg is kapnak.

Az irodalom a tárgyaknak nemcsak a könnyeiről – szenvedőleges jeladásairól – tud. A malveillance des choses címszó a tárgyak cselekvőleges életjeleiről, támadólagos rosszindulatáról számol be, a végső szükségben is gyermekdedül bújócskát játszó gyufásdobozoktól kezdve el a legmodernebb, legszolgálatkészebb szerszámok és gépek váratlan kamaszos lázadásáig.

És a tárgyak játszi kedve, jóakaratú humora? És ötletessége? És nagyvonalúsága, bőkezűsége?

Mindezeket a tulajdonságaikat a tárgyak nem annyira egymás közti viszonyukban, mint inkább az emberi társadalommal való érintkezésükben vallják meg, arra engedve következtetni, hogy ezeket ott is szedték magukra.

Futólagos megfigyelés perdöntően igazolja azt is, hogy a tárgyak e tulajdonaira mennyivel hamarább ráéreznek a cselekvőleges lelkületű férfiaknál az eredendően szenvedőleges lelkületű nők.

És a mindinkább szenvedőleges szemléletű öregek.

Az életereje teljével működő férfi épp csak rácsodálkozik a hegye tört fúróra, az élekopott reszelőre, s máris eldobja, újat illeszt a nyélbe. Az öreg sokáig forgatja kezében a megrokkant eszközt, és megőrzésre teszi félre: talán meg lehet javítani, vagy még így is jó lesz. Agyonfoltozott házikabátok, keskenyre köszörülődött zsebkéspengék, divatjuk múlt esernyők vallanak a tárgyak és az öregek egymáshoz való ragaszkodásáról. Hol találhatók ötösével-tízesével évtizedek óta használhatatlan töltőtollak és öngyújtók?

Az öregek fiókjaiban. Hol lelnek aggkori menhelyet a foguk vesztett fésűk, a kiszáradt radírgumik, a lejárt zsebnaptárak? Ugyanott. Kik nyomnak még egy utolsót a papírvékonyra nyomdosott fogkrémes tubuson? Az öregek. Hol húzza meg magát még napjainkban is egy agg hintaszék és pipatórium? Azoknál, akik sajnálkozással válnak meg az üres orvosságostégelyektől, üvegcséktől is. Sőt cipőpasztás dobozoktól.

A férfiakhoz ragaszkodó tárgyak jó része kutya hűségű: házon kívül is követik gazdájukat. De többségük mégis házülő: a macska hízelgésével törleszkedik a szoba és a konyha népéhez, főképp hát a nőkhöz; azok közt is elsősorban az öregedőkhöz. Ennek viszonzásául leli meg a női ösztön oly gyorsan az elveszettnek hitt holmikat. Ha másért nem, ezért érdemes minden háztartásban legalább egy öregasszonyt tartanunk.

 

*

 

Mindennek a magyarázata abban rejlik, hogy nincs hálásabb szív a tárgyakénál. Nincs hűség dolgában szívósabb. Hol akadtam rá végül egy olyan földönthetetlen gyertya-, illetve lámpatartóra, aminőre évek óta áhítottam? Egy parasztkamra földjén; ott várt rám, évtizedek óta azoknak a hajdani rézvasalóknak egyikeként, amelyek kihúzható vasát még külön hevítették. És csillárom – hogy csak a világítás teréről vegyem a példát – honnan került dolgozótermem díszhelyére? Egy összedőlt taliga tengelyéről, mely egy elhagyott kovácsműhely udvarán korhadt közönséges kerék volt; csak le kellett törölni s egy – ugyancsak ócska – borjúlánccal a mennyezetre erősíteni. Az egyszer megszelídített tárgyak haláluk percéig kezesek: készek bármi szolgálatra. Évszázadok múlva is fizetik, ha mással nem, mosollyal a simogatást, amit kaptak. Hátha még avatott kéztől – egy ügyes mesteremberétől – kapták!

S minél öregebbek a tárgyak, az emberi szívek felé annál több meleget árasztanak. Annál szolgálatkészebbek, s ha kiismerjük képességüket, annál tevékenyebbek nyugdíjazottságuk állapotában is. A vidéki szobában, melynek csillárja az a szolgálatból elbocsátott taligakerék, a papírkosár feladatát egy ugyancsak állását vesztett hajdani gabonakosár, egy úgynevezett zsombor, illetve bucsér látja el. Hogy mit jelent kályha nyitott ajtajánál tűzbe merengeni, azóta tudom, amióta ezt egy eredeti pályafutását bevégzett suszterszéken üldögélve mívelhetem. Némely tárgyak megfelelő iniciativa-sírjukból is kikelnek: futja erejük egy második létre is. A helyesen öregedő férfiak merő ösztönből valóságos testőrgárdát szervezhetnek maguk köré a hűséget ígérő tárgyakból. Ifjúkorom egyik költőideáljának íróasztalán a rajzszögek és gombostűk őrzésének szolgálatát egy hajdani burnótos szelence látta el. Mivel ez a szelence már legalább három nemzedéket túlélt, szinte szemmel láthatóan harcolt már a maradandóság elvéért s ezzel gazdája lelki megnyugtatásáért.

 

*

 

A bőröm alatti sötét birodalomról egész ifjúságom alatt csak azt tudom, amit róla az orvos – ez a térképpel s különféle mérőeszközökkel fölszerelt Afrika-kutató – közölt velem. Fülét mellemre, majd gyomromra tapasztva behunyt szemmel ellenőrizte őserdeim zúgását, folyamaim vágtatását és gyanús megcsöndesedését. Néha bólintott, mintegy dicsérőleg, máskor főt csóvált, feddően. Majd kinyitotta szemét; tekintetét a mennyezetre függesztve figyelt láthatóan igen távoli hangra, valamelyik vadállatom barlangból zengő üvöltésére. De így is volt egy futó mosolya, olyan, mint midőn pacsirtaszóra fülelünk. Közben csuklómat is markolta, másik kezében zsebórát tartott. Számolt, hangtalanul. A két oly különböző mennyiséget összeadta, majd hosszasan mérlegelte. Végül döntött. Ajánlatot tett a bőröm alatti hegy- s vízrajzi térképet illetően. Az arányokat nézve nem kisebb beavatkozást tanácsolt, mintha a Földön egy Vezúv kioltását, egy Balaton lecsapolását kívánná.

Az ennél is sötétebb országról, a tudatom alatti birodalomról éppígy a pap és a lélekbúvár vélt többet tudni nálam is. De ők nem forgattak semmi kézbe fogható eszközt, s térképeik sem voltak hitelesebbek a pincefalak salétromrajzainál. Ennek ellenére bűnöket fedeztek fel bennem, olyanokat, melyekről magam sem tudtam, de melyekért súlyos büntetés várt rám, illetve rögtön én magam büntettem magam. Ezek alól – több-kevesebb, de mindig anyagi ellenszolgáltatás fejében – néha fölmentettek. Erényt is fedeztek föl bennem; az ellenszolgáltatást ezért csak ígérték.

A jogász a becsület dolgában vélt jobban ismerni önmagamnál. A nézeteltérést ő már vita nélkül büntette egy általa szerkesztett könyv paragrafusai alapján.

A politikus a közösséghez való érzelmeimben tartotta magát illetékesebbnek nálam.

A beavatkozásra valamennyiöknek egy érve volt. A tökéletesítésem. Mindnyájan azon a közös célon munkálkodtak, hogy ezt a bőröm alatti sötét birodalmat fölfedezzék, a ragályoktól, a babonáktól, a természeti csapásoktól megszabadítsák, és akként – mint afféle jól megpacifikált és kicivilizált gyarmatot – a „modern” életbe bekapcsolják.

Az történt, ami a valóságos gyarmatokkal. Épp a civilizáció kellő behatolása űzte el a civilizátorokat.