1971Egy év múlva hetven leszek. Túltéve magam a dolog képtelenségén, hogy éveim meg vannak számlálva (hogy egyáltalán számlálhatók), mi vajon mégis a változás? Alig más, mint az az észlelet, hogy ha a számunkra kimért éveket afféle kiürítendő poharakként fogadom, ezeket a mostaniakat egyre tisztábbnak kívánom. Egyre áttetszőbbnek, azaz tartalmukat – borászatilag szólva – egyre „töretlen”-ebbnek, hamisítatlanabbnak: valódibbnak. Fölkel a nap, előttem egy nappal, egy még a hátralevőkből. Pohárként emelem s tartom ezt a nappalt a Nap fényébe. Egy porszem ne úszkáljon benne, egy gyanús foszlány ne zavarja, sem egy hamis csillanás. De mi a valóság? Elolvastam a könyved. Úgy van, az öregkorról nincs olvasható irodalom. A te műved is afféle útleírás. Beszámoló kisregény a tüneteiről egy haladásnak, amelyet kívülről nézve írtak le a haladók is.
*
Mitől fogva „modern” (számunkra) egy-egy vers? Meghatározás máig nincs. A vízválasztó az azelőtti s a mostani (az azutáni) közt Mallarménak ez a mondata, Poe nyomán: A vers értelmi tartószerkezete háttérben marad, ott épül – és hat – a strófákat elkülönítő térben, a papír fehérségében: megalkotni ezt a kifejező csöndöt nem kevésbé szép, mint magát a verset (L’armature du poème se dissimile… és: …il n’est pas moins beau de composer etc.). Az emberi szó jelene és jövője*
I Tavasztól őszig az eresz alatt egy kis szómúzeum függött a külső falon. Néhány olyan használati eszköz, amelynek neve az irodalomba is belekerült. Aki rájuk csodálkozott, tréfás vizsgára kényszerült. Kevesen állták meg. Írók, akik zökkenéstelenül leírták, hogy ösztökél és rakoncátlankodik, nem ismerték föl az ösztökét és a rakoncát. Volt, aki a hám, sőt egy igazán jó öreg csoroszlya látta után is kérdően irányította felém a tekintetét. Ez is, az is nekik már csak szókép volt, a szem élménye nélkül. Mi következik ebből? Íróilag? Az égvilágon semmi. Senki nem lesz jobb író attól fogva, hogy személyes ismeretséget is köt egy nyakló-val, saroglyá-val, guzsaly-lyal vagy éppenséggel rakoncá-val. Az utóbbi gyakorlati mibenlételét nekem magamnak is akkor magyarázta el egy derék vén kovács, amikor a szót magát már évtizedek óta alkalmaztam. Mindnyájan tudjuk, a nyelv a leggazdagabb archeológia, a legdúsabb ásatási anyag, vissza a történelem előtti korokig. Érdekessége óriási. A számjegyek története is az. De számolni azért nélküle is tudunk. De mintha most itt is korszakváltás következnék. Ne menjünk lépre idő előtt. Az ösztöke és társai akkor (és azért) kerültek bele a nyelvbe, amikor közhasználatú, mindenki által megtapasztalt, mondhatni tapintással is jól ismert tárgyak voltak. Egy-egy időszak életét alakították. Így hasonlatul szolgálhattak ahhoz is, hogy a beszéd könnyen érzékeltethető: képszerű legyen. Az ösztöke – hogy ennél maradjunk – eredetileg csak ezt jelentette: sártisztító. Nyélre szerelt vaslap volt, az ekére ragadt föld letisztítása végett. A nógatás, a biztatás abból a képből szállt rá, hogy az, aki szántott, ezt az eszközt használta az ekevonó állat indítására, serkentésére is. A tárgyakkal, melyek mai életünket alakítják, ritkán vagyunk ilyen közvetlen – kézzel tapintható – érintkezésben. Legtöbbjük oly bonyolult gép, hogy működtetésüket még a szakmán belül is csak a velük foglalkozók ismerik. Adott persze a technika is néhány érzékletes képet a nyelvnek. A zöld út nemzetközi tükörszó. Egy francia író remeknek találta a mi elhúzza a csíkot népi metaforánkat. A természettudomány évszázadok óta lemondott a köznyelvről: képletekkel közli gondolatait. De önhittség – szakbarbárság – azt mondani, hogy „…a valóság sarkalatos összefüggései ma már a verbális nyelven kívül kezdődnek”. Már Archimédesz, Euklidész napjaiban elkezdődtek. Ennek azonban az irodalom semmi kárát nem látta. Területük ugyanis más. A költő föladata tudvalevően nem a mértan vagy a fizika, vagy bármely tudományág új s új bonyolultságának megértetése, hanem legföljebb az ezekkel való találkozásnak kifejezése. Kerültek új szavak a magyar versbe. Pilinszky jóvoltából a kataton, Juhász láttamozása révén a galaktika lett mintegy közhasználatú. Elsősorban helyzeti és hangzati tartalmuknál fogva. Azon a renden tehát, mint a dobrokol, Nemes Nagy Ágnesnek nem a gépek, hanem a lovak természete megfigyeléséből. A fényképészet nem ártott, hanem éppenséggel használt a festészetnek: a saját területére szabadította. Az elektromos gondolat- és hírközlő eszközök nem szegényíteni, hanem gazdagítani fogják a költészetet: sajátos bányaterületére bocsátják. Marconi találmánya éppoly kevéssé homályosítja el Gutenbergét, ahogy Gutenbergé sem temette el – Homéroszét. Bajos ezt megérteni? Csak megértetni; azokkal, akik a kényelmet csak a lustaságnak – a szellemi lustaságnak is – univerzális uralmáért fejlesztenék. Ez – de csak ez az utóbbi – nem mindennapi károkkal fenyeget.
II Szédítő a gyorsaság, ahogy a gépipar a világvárosokat egymás közelébe hozza. Még szédítőbb, ahogy az embereket egymástól eltávolítja. A tömegkommunikációs eszközök tömegigényt elégítenek ki, de úgy, hogy kizárják az egyének tömegét. A századfordulón alig volt ház a világon zeneeszköz nélkül. Ha más nem, egy furulya vagy szájharmonika táplálta a zene demokráciáját, az önellátást. A társas vigalmakon percenkénti népszavazás döntötte el, mi legyen az ének. Ma erről tízmillió fül nevében is három-négy tagú műsorszerkesztő bizottság dönt. Van juhász is, nyáj is, heverőhely is, de furulya helyett egy kis zsebrádió csitítja a bojtár búját. Csitítja, valóban? E gazdagodás szegényítő hatását egy úti élményemmel érzékeltetném. Egy angol kisváros szélén vonatunk már a hatodik, nyolcadik, tizedik futballpályát hagyta el. Úgy terültek egymás mellett, mint nálunk a teniszpályák. Mindegyiken repült a labda, bámulók elismerése nélkül. Magyarázat nélkül megértettem, hogy ott az emberek még nem nézték, hanem játszották a futballt. Úgy, ahogy nálunk már csak a gyerekek a grundokon. Vagyis maguknak, szív szerint. Pontosan ez történt a gépi erő révén közvetíthető művészetekkel. A tömegeknek készülnek, a tömegek többrendbeli kizárásával, frusztráció-jával. Ahogy a futballt nem, magasabb szinten a nép tömegei a művészet erősítő és emelőerejét sem teszik magukévá. Élményük egy más területre nyomódik le: a XVIII. század hetz-eiére. De azok élvezői – ahogy a ló- és embersport szemlélői is – legalább még zajonghattak, belefonódhattak a produkció-ba. A képernyő cellába zár bennünket. Ahol pedig a demokrácia ilyen kifejeződésének már madara se jár. Lautréamont azt jósolta, hogy a jövő költészete nem magán-, hanem együttes alkotás lesz. (Még Éluard is ezt remélte.) Jóslatot ennél kegyetlenebbül nem fújt el a szél. És még sincs más út az üdvösség felé; annak az útnak a folytatására, amelyet az emberi szellem valaha a földi üdvösség irányában kezdett. Erre sűrűsödnek a jó jelek. Miközben sokan a betű elhanyatlását féltik (főképp az újságtrösztök), az irodalom, hasonlóan a magas tudomány igényéhez, az érzés és az értelem megjelenítésének új módszereit próbálja és fejleszti. De az ő föladatai közt ott van az „átlagos” emberi elmére való hatás is. Az a tömegkommunikáció, amely a démoszt úgy veszi számba, mint mikor ennek még tisztelet és jog járt.
III Magyar szellemi életünknek, szorosabban szépirodalmunknak tömegkommunikációs helyzetéről nem adhatok összefoglaló képet. Legkevésbé ezek gondolatközlő módszeréről, nyelvezetéről: stílusáról. Nemcsak az én hibámból. Szakács hányivetisége folytán lekozmásodott, csomósra kavart, gyanús illatú ételből – hacsak éhhalál nem kényszerít – legfeljebb egy-két kanállal merítek; főképp, ha ráadásul még a tányér meg az abrosz is gyanús, és a pincér előttem veszi ki hüvelykujját a léből. Ha föltűnés nélkül tehetem, elhagyom a helyiséget is, mégpedig úgy, hogy egyszer s mindenkorra húzom be magam után az ajtót. Oda jutottam, hogy az olvasmányt, amelyből az első kanalak agyamat részesítik efféle émelyben, csendesen félretolom, majd pedig, ha még egy-egy pótmerítés is az előbbieket igazolja, becsukom az egész könyvet, soha ki nem nyitásra ezt is. Hanyag stílus – főleg szándékosan (művészien) hanyag – rejthet még tiszta közlendőt. De mocskos, tudatlan? Előfordulhat, nagy-nagy talánokkal. Enyhén szólva udvariatlannak érzem, hogy az, aki hozzám fordul, engem kényszerít, saját maga helyett, hogy hablatyolásából értelem derengjen napvilágra. Amikor annyi világos: udvarias írásmű vár! Befejezésül tehát csak ezekről szólok. Huzamosan kézben tartható olvasmányaink világosságát, azaz jó magyarságát illetően szerencsés egészségesedésnek láthatjuk nemcsak jeleit, hanem folyamatát. A nem perzekútori, hanem szép szavú: írói rangú nyelvművelést – Halász Gyula és Kosztolányi mozgalmát – Lőrincze Lajos és gárdája remek összjátékkal országos figyelem és taps közepette szélesítette soha nem remélt hatásúvá, az olvasók körében. Hozzájárult ehhez, hogy értelmiségünk a nyugati nyelvek elsajátításában cserét végzett; a német rovására. A latin nyelveken bajos ködöt kavarni, logorrheával elmét tölteni; az angol évszázadok óta öntisztítással veti ki magából, de mellékmondatonként a szennyet. Egyre több így nálunk is a példa, hogy kritikus, sőt publicista is szépíróságra tör: stílussal is hódít. Jó tünet ehhez, hogy alakuló nyelvünk egységesült; fél évszázada a vidékiek nem értették a városi argót. Ezt még a bűnözőknek és prostituáltaknak, nem kis részben idegen – Bécs külvárosi – tolvajnyelve táplálta; ma az iskolák, a gyárak, a sporttelepek csak magyarul tudó ifjúságának gyakran igen ötletes szósarjadásai. Az alvilág hajdani zsargonja romlott volt; a mai fiatalságé csak tiszteletlen; az pedig minden újítás és újulás velejárója. Élő íróink: írni tudóink nyelve? Nem mindennapi társasjátékot kínál. Ki írja a legigényesebben a magyart, de szinte Kazinczy deréktartásával? Déry. Ki hozta Pestre diadallal a Goncourt-ok már-már csipkeverő style poétique-ját? Szabó Pál. S legérzékeltetőbb, a gondolatokat, a leglengetegebbeket is már-már érzékien hódító, továbbadó stiliszta? A puritán Németh; e kettősséggel lett nemzedékében a toll legtüneményesebb kezelője, minőség, mennyiség dolgában egyaránt. Kinek köszönhetjük korunk leglázasítóbb látleleteit? Illés Endre esetenként – mondatonként is – makulátlanra tisztított, nemes-acél eszközeinek. Ki vés egyszerre márványba és agyba? Cs. Szabó. Múltunk műveit ki kommentálta angol számba véve bennünket? Szerb Antal, Halász Gábor – amíg egy nemzedék élő, az erőszakos halál nem szelektál. Kik látták meg még a purifikátorok vaskalapjában a – bőségszarut? Azok, akiknek ösztöne tudta – stílusösztöne –, hogy annál csattanóbb az élc, minél rezdületlenebb arcvonások és minél szigorúbb rendű szavak adják elő: humoristáinknak élő (és holtan is ható) kellően nem értékelt, pedig Esti Kornélnál végzett jelesei. És hogy végül is megszakítsam (befejezés helyett) a példák sorát: kinek udvarában volt (van!) a beszédnek olyan, még értelmes, elmefeszítő etikettje, aminő Orléans-i Károly blois-i udvarában sem? Tamási Áronéban, Farkaslakán. Ki képzeli maga elé – ki eleveníti meg – az olvasót is, mielőtt írni kezd? Vas István, Örkény, Fekete Gyula, Karinthy Ferenc, Csurka, Sánta, Mándy. S emelhetném duplájára is a névsort. S mi következik mindabból? Fontos kettő. Az első: a stílus, mint minden jóígérő ösztön, azaz hajlam; iskolába fogandó, mert hisz tantárgyként elsajátítható; majd, mint minden jó képesség, állandóan fejleszthető; mert lám, folyton tökéletesíthető, az adottságok fölhasználásával. A második: stílusigényünk a legjobb maligánmérő. Hordónyi mű első öt sorába mártva már pontosan kimutatja az egésznek a szeszfokát. Fölbecsülhetetlen szerszám tehát időnk és agyunk kímélésére, különösen az úgynevezett értekező-kritikai prózánk egy-egy termése vizsgálatánál. E téren bizony a kínált bor leginkább nem a tartalomtól, hanem csak az elmaradt fejtésétől átláthatatlan. Kik nyújtják az esztétikai fejtegetés, sőt a napi kritika világos is, ízes is – másnaposságtól mentes – poharait? Akik az írói gondolkodást is kijárták. Akik tudják, hogy az értekező prózának nemcsak stilisztikai, hanem morális szabályzata is van. Említsem csak a nesztorokat: Komlós Aladárt, Gyergyait. Miért tisztelem őket is, szépen igazmondó követőiket is? Mert pezsdítőnek, jól kezeltnek érzem az igazukat még akkor is, ha nem az én szájam íze szerinti. Rákapatnak a magukéra pusztán a megbízhatóságukkal. De nem folytatom. Ahogy tollam hegyét nézem, egy könyvre valót eresztenek ebből a legidőszerűbb témából. A XX. század rácáfolt, hogy e nemzetek a nyelvükben élnek. A mienket halál fenyegeti, gyötrelmes haldoklással kívüle. Egy okkal több, hogy ne csüggesztő, hanem fölényes, már-már kihívó tekintet villanjon a szemből, mely állapotát vizsgálja. Szorgalmas szárnyast magot szedni sokan legeltetnek. Stílusa annak van, akinek mondatai fölrepülnek. A gyalogló madarak, ahogy emlékszem, nem énekelnek.
Április, Nagyszombat A füredi kis népművészeti bolt – inkább fülke – vezetőnője s egyben kiszolgáló személyzete átment a szomszéd házba (feleségemmel húsvéti sonkát venni); író férje helyettesíti. Meg, ha tán kell, én, évtizedes jó barátjuk. A belépő vevőpár – láthatóan férj és feleség – méltán néz alkalmazottnak bennünket. Egy afféle mezőkövesdi rózsákkal díszített női kabátka intette be őket. Törve beszélnek magyarul. Azaz nem is törve, hanem csak keverve a szót, erős idegenes kiejtéssel. Főleg az asszonyka. Barátom fölkínálja, fejezzék ki magukat talán inkább németül. Nem tudnak németül. Saját nyelvükön kívül, melyen egymás közt is beszélnek, most bizonyára a kabátkáról, csak magyarul tudnak. – Szlovákok vagyunk – mondja a nő, indulatlan eréllyel. – „Elszlovákosodott” magyarok vagyunk – mondja a férfi. Egy olyan fölvidéki városból valók, melyet a köztudat az utóbbi évtizedekig színmagyarnak ismert. Csak úgy megkérdezni valakitől a nevét, illetlenség. Lekezelő. Ehelyett hát akaratlanul, de mégis valami belső logika rendje szerint, ezt mondom, miközben barátom vállára teszem a kezem. – Ez meg egy elmagyarosodott szlovák. A fülkében ki van írva az üzletvezető, vagyis a feleség, vagyis barátom neve. Klasszikusan hiteles szlovák eredetű nomen familiae, mert hisz még egy ottani megye neve is benne van. De csak mi ketten mosolyodunk el, miután megmutattuk a bizonyságot. S kimutattuk készségünket valamiféle sebek gyógyírral való kenegetésére. A házaspár vált egypár mondatot a folyékonyan beszélt nyelven; aztán kivonulnak, azzal, hogy holnap majd visszajönnek. Erről meg mi jut akaratlanul eszembe? Egy Angliában élő hazánkfia elbeszélése. Egyszer, a kezdetén, ő egy kalapot hagyott egy pulton, azt mondva – hite szerint udvariasságból –, hogy majd még visszamegy. Kelet-európai általánosságot mondott. S a kereskedő két hétig tartogatta félretéve a kalapot. Anyanyelvnél elszakíthatatlanabb hagyományok fűznek össze bennünket, a tájiakat, sajnos. Nemsokára megjönnek Rómából a harangok, hirdetve, hogy Krisztus ismét föltámadt. Konokul kisebb hatállyal errefelé.
Április 13. Szemében könnyel, de ajkán a fájdalommegosztás mosolyával, E. elmondja, hogy az orvosok tanácsára fölvitte L.-t a Várba, megsétáltatta a Margitszigeten. Gyógymódként az emlékezetkihagyások ellen. „De hasztalan, de hasztalan!” A könnyek előre kicsordulnak, mielőtt az okot hallanánk. „Ez a Vár?” – kérdezte L. Nem ismert rá a Margitszigetre sem. A könnyezés ragályos és némít. Csak A. nem adja meg magát. – Mikor járt utoljára L. a Várban? – Nyolc éve. Vagy tíz. – A Vár azóta teljesen újjáépült! Az sem ismerne rá, aki a háború előtti képét keresné! Ez történt a Margitszigettel is. Az új Nagyszálló teljesen mássá tette! Hévvel mondja, és meggyőz. A politikus hangemelése a jó barát őszinte aggodalmával társult. A névnapi vacsorán történt, mivel F.-nek este 6-ig volt órája a vakoknál, a terítést a házmester végezte. A konyhában ugyan, de oly díszesen, hogy a szekrényből kiásott ünnepi abroszon virágszirmokból kirakva ez állt: Isten éltesse. A vendégek távozása után láttuk mi is, hogy az abroszon is, a szájkendőn is a tán még F. nagyanyja hímezte kezdőbetűk fölött ott mindenütt a nemesi koronácska. Egy este Lukács Györgynél1971. május 3. Indulás előtt még odatelefonáltam: menjek-e valóban? Nem fáradt? Csaknem egy hét telt el, hogy Csoóri, Eörsi útján meghívott: töltsünk együtt – kettesben – egy estét. Nyolcvanhat éves. Ebben a korban meg sem lehet kísérelni a rák eltávolítását, a tüdőből. Fájdalma nincs, de dolgozni néhány hete már alig tud. Ám kedélye – a legendás exubérance – töretlen. Csak egyre feledékenyebb. – Tudja, mi a baja? – Rákényszerítette az orvosokat – mondta Vaséknál néhány napja Déry –; tudomásul is vette, de aztán láthatóan elfeledte. Mert véletlenül, célzásban sem említi. Évekre szóló tervekkel foglalkoztatja agyát, tanítványainak körét. Mióta tollhoz nem nyúlhat, diktál, hangfölvevőbe. A napok óta tartó eső ma szünetlen záporra váltott, este meg kitartó felhőszakadásra fokozódott. Lépésben vezettem a városon át a kocsit, homlokomat az ellenző üvegig nyomva; az ablaktörlő csápjai csak pillanatokat teremtettek a kerék elé látnom. A rakpartnak a Duna menti oldalán szálltam ki, s adtam át a kocsit; bőrig áztam, míg átsiettem az úttesten, nyomott hangulatban. A kistermetűek gyors lépteivel jött elém az előszobában. Fogadott fia, Jánossy Ferenc és Holló Mária társaságában. A változás? Semmi. Csak az arc szinte mészfehér. Ettől mintha több volna rajta az üres bőr, a lebernyeg. De a mosoly ezeknek az új színű lebernyegeknek működtetésével is a régi; hitújítói fölény és diákos hiszékenység vegyülete. A hosszúkás előszobából közvetlenül nyílik a dolgozó. Az írókarosszékébe ült, én félig szembe vele az asztal végéhez tett székbe, ahová nyilván a kollokváló diákjait, a világ minden részéből jelentkező tisztelőit is telepíti. Holló Mária behozott egy palack bort, pecséteset, valódi bordeaux-it! A japán követség küldte, vagy közvetítette. Kilométerek tízezrén át valamelyik japán tisztelője ezzel nyújtotta ide a gratulációját legújabb könyvéhez. Műveinek a japán kiadása a legteljesebb. Ezen itt – egy pesti bérház ötödik emeletén – akaratlanul elmosolyodunk. Igen: szelíd, megértő, de kételytelen, megingathatatlan mosollyal ő, változatlanul. Nézzük egymást, némán. Mint akik már annyi fontosat megbeszéltek egymással. Miről beszélhetünk még – most, tán utoljára, „kimerítően”, ahogy kívánta? Levélváltásunkról, azaz a nevezetes magyar „sorskérdésekről”? Más jut hirtelen eszembe, „más tárgy”; amit ő már annyiszor érintett befejezés nélkül. Egy régebbi mondata: – Sok mindent másképp csinálnék ma; de amiatt sose volt kételyem, hogy azt nem úgy kellett volna csinálnom. Kivégeztetett egy intézkedéssel hét (vagy tizenhét?) embert. Mint politikai biztos, még az 1919-es forradalomban, a román támadáskor. Egy-kétszer már súroltuk ezt a – témát. A cselekvő filozófiáét. A pillanatét, amikor a gondolat tettre minősül át, a lelkiismeret teljes nyugalmával. Válasza mindig kételymentes volt, egyformán. Emlékezetem most is csak akörül bizonytalan, hogy hét vagy tizenhét embert lövetett-e főbe. De vajon filozófusként-e? Németországban élt a kor legemelkedettebb bölcselői és művészei körében; a Varázshegy-nek fogalommá vált egyik filozófusát róla mintázta Thomas Mann. A háború végén tért haza; nem sokkal ezután – 1918–1919 – belépett s fokozatosan mind nagyobb szerepet vitt a magyar kommunista pártban; Kun Béla letartóztatása idején egyik irányítója az illegalitásba szorult mozgalomnak. A proletárdiktatúra a közoktatásügyi népbiztosság élére állította. Nem mint bölcselőt; nem mint az elmélet, hanem a cselekvés emberét. Ilyen minőségében rendelte el a magyar kommün élethalálharcai során azt a csoportos kivégzést – egy meghátráló munkásezred megtizedelését –, amelynek igazolására később mint bölcselő is vissza-visszatért, nem csak velem való beszélgetései során. A zápor még hatalmasabb szakaszba lépett, az ablakokat verte. Nem lehetett nem odafigyelni, nem odalépni. Ismertem a lakást. A harmadik szobából – tíz éve halott felesége egykori dolgozószobájából – erkély nyílt. Kiléptünk, s mivel fölöttünk is erkély volt, közvetlenül a szabadban, de az esőtől megkímélten nézhettük a rendkívüli vihar tombolását s az ugyancsak rendkívüli képet, melyet az ismerős városrésznek adott. A Duna vize közvetlenül alattunk csillogott, de most az éjszakai neonvilágításban valóban színpadiasan kéken. De kéken-vizesen csillogtak a széles rakpartok is, amitől a folyam mintha kétszerte szélesebb lett volna. Az Erzsébet híd irányában két személyszállító hajó vesztegelt, üresen, de valamennyi lámpájával ragyogva, oly sűrű záporfüggöny alatt, hogy az ember nem is a víz színén, hanem a víz alatt vélte látni őket, mesebeli tengeralattjáróként. A másik oldalon a sziklahegy – amelynek tetejéről a pogány magyarok első nagy hittérítőnket szöges hordóban a Dunába gurították – magasabb volt a szokásosnál, de a víz alatt az is, ívlámpáival szinte a múlt legendavilágából csillogva elő. Ismét az íróasztalnál voltunk, Jánossy és én a túl gondosan bedugaszolt palack megnyitásával vesződve. Persze hogy az első poharat az ő gyógyulására ittuk ki. Fenékig ő is. Brueghelról folyt – folytatódott – a szó. Az ebédlőben – a szomszéd szobában – Brueghel két képe, a vadászok hazatérését és az aratók pihenését ábrázoló függ eredeti nagyságban és csaknem tökéletes reprodukcióban. Évekkel ezelőtt érdekes tanulmányt olvastam arról a mi pesti múzeumunkban megmaradt Brueghel-képről, amely Szent János prédikálását ábrázolja. Történelmi érdekességű tanulmányt. A kép rendelésre készült. A rendelő, a magyar Batthyány gróf, titkos protestáns volt, mégpedig olyan szekta tagja, amely a hitelveit János evangéliumából merítette. A körülmény, hogy Szent János igehirdetésének megfestését a nálunk akkor nyilván ismeretlen Brueghelra bízták, amellett bizonyít, hogy maga Brueghel is a szekta titkos tagja volt. Ennek taglalása közben – ha ugyan nem később – szegte szavam Jánossy azzal: emeld föl a hangod; beszélj erősebben. Kimeríti a figyelés. A házigazda maga ezt nem hallotta meg. Fölemeltem a hangom, csaknem a kiabálás fokáig. (Ez viszont hamarosan engem merített ki. Nemcsak a hangomat éreztem erőltetettnek, a gondolatokat is.) Kikerülhetetlen volt, hogy a találkozásnak ne legyen búcsújellege. Aki csak meglátogatta, nem tudhatta, nem utoljára látja-e, nem is a jó barátot, hanem a korszak egyik leghatásosabb filozófusát. Írni már nem, de beszélni még nemcsak tudott, hanem kívánt is. Beszélni, tehát diktálni is. Valamiféle közérdek is bátoríthatta hazai tanítványait, hogy a bánya bedőlése előtt, amit csak lehet, kihordhassanak minden kincset. Magnetofont vezettettek szobájába, minden szavát szalagra vették. Jó ideje folyt már köztünk a beszélgetés, amikor – meglátva az íróasztalon a hangfölvevő tölcsért – eszembe ötlött: tőlem is megkérdezték, van-e kifogásom ellene, hogy beszélgetésünket megörökítsék. Bár nem vágott természetembe, hogy ilyen alkalom sugárkévéjébe kerüljek, nemet sem mondhattam. De azt hittem, afféle nyilvánosságnak szánt meghitt – azaz egyenesben adott – többes interjúról van szó, aminőt a magyar rádió elég gyakran készített. Megkérdeztem Jánossyt, mikor kezdődik ez a fölvétel, s ki fogja vezetni. „Már folyik is, a belépésed óta” – mondta Jánossy, az íróasztalra állított kis mikrofonra mutatva. Nem érintett kellemesen az első pillanatban. De aztán nem bántam a szabad, a teljes közvetlenséget. Hogy így kezdtük a beszélgetést; én nem tudva a magnetofonról, ő pedig megfeledkezve róla. Mert aztán így is folytattuk. Eszerint nem pusztán az emlékezetemre hagyatkozva van módom írásba rögzíteni ezt az estét. Itt van előttem a szöveg, úgy, ahogy a hangfölvevő szalagról lemásolták. Épp csak az említett, túlságosan is magánhasználatra ejtett mondatokat hagyom el azokból a részekből, melyek most az olvasó elé is kerülnek.
*
HOLLÓ M.: Izgalmas hír van: a rádiók most mondták be, a német pártvezetésben változás történt. LUKÁCS: Ez már érdekes. ILLYÉS: Jelent valamit? LUKÁCS: Világpolitikailag a három nagyhatalomnak a dolga nem Európára megy. Európában tulajdonképpen stabil állapot van. Egyelőre a mai viszonyok között egy új világháborúra volna szükség, hogy ez a szituáció megváltozzék. Ha most azt mondom, hogy új világháborúra, akkor természetesen azt mondom, hogy ez pedig nem fog bekövetkezni. ILLYÉS: Ezen éppen eleget gondolkodtam én is. Önrendelkezési jog, hogy az egy anyanyelvűek egy országba tartozzanak. De ez nem jelenti azt, hogy egy anyanyelvnek nem lehet akár több országa is. A mai nyugati állam, ahogy én látom, Napóleonnak a bűntette volt. Hogy L’État c’ est moi, ezt XIV. Lajos csak szerette volna, ő még soha nem volt az állam. LUKÁCS: A francia forradalom csinálta Franciaországot… ILLYÉS: Vajon miért csinálta? Előbb csak polgárilag akarta egységesíteni, központosítani az országot; amikor megtámadták, akkor derült ki, hogy az egység a legjobb hadseregteremtő. Központilag soroztattak; kiadták a parancsot, és annyi katonát kaptak, amennyit akartak. Napóleonnak az ereje, azt hiszem, ebből származott. Németország és a többi államok rettentő bajosan tudtak katonát szerezni. Magyarországon hány helyen ment át a bécsi akarat, hogy a vármegyék megszavazzák végül a katonát. Azóta minden állam tulajdonképpen az egységesítést hadsereg-szervezői eszköznek tekinti. Ebbe estünk bele valamennyien a XX. században. Kimenni az államból úgy, hogy a provinciák, illetőleg én, az egyén is választhassak. Ilyen szempontból ebbe az államba tartozom, más szempontból amoda. LUKÁCS: Ebben nagyon sok igazság van, és itt van ennek a jelenlegi megosztott Németországnak a sorsa; hogy az fog maradni harminc-negyven évig; itt változtatásra nem lehet gondolni. És most miért ne történjék meg az, hogy az emberek belenyugszanak a megváltoztathatatlanba. ILLYÉS: Igen, pontosan. A mai rögeszménk még mindig a bismarcki rögeszme: hogy egységes, egy Németországnak kell lennie. Megköszönte vajon Wesztfália, hogy a poroszok uralkodtak rajta? LUKÁCS: És ezt Ausztria soha nem ismerte el. Ez, hogy egy nép egy nemzeti uralomban legyen, ez egy XIX. század végi eszme. Tudniillik Franciaország megcsinálta a forradalomban már előzőleg, de azt megelőzőleg semmiféle ország nem csinálta meg. ILLYÉS: Olaszország akkor volt nagy, amikor ahány város, annyi állam. Verekedtek egymással. Még mindig kevesebbe került, hogy egymással csatároztak, mint mikor egységesen nekimentek egy másik országnak. LUKÁCS: Olaszországban az eredmény nem volt nagyon biztató az egy államra nézve. ILLYÉS: Igen. És én ezt nagyon-nagyon fontosnak tartom, de mi… LUKÁCS: Igen, de itt megint – és ez a mi differenciánk tulajdonképpen –, hogy a magyarok számára ezt a belső, a hűbériség maradványainak megszüntetését, ezt tartom én a magyar nemzet egysége legfőbb akadályának. 48-ban minden további nélkül létrejöhetett volna a magyar nemzeti egység, ha ezek az akadályok nem állnak az útba. ILLYÉS: Mire gondolsz pontosan? LUKÁCS: Például Jancu akart a magyarokkal szövetséget. A magyaroknak nem lehetett a román jobbágyokkal szövetségre lépni. ILLYÉS: Igen? LUKÁCS: Itt van a magyar történetnek ez a borzasztó ütközőpontja 48-ban, hogy 48 minden nagysága dacára, e mellett a probléma mellett egyszerűen elmentünk. ILLYÉS: Jogászok voltak. LUKÁCS: De nemcsak jogászok. Itt vannak dolgok – most ne haragudj, hogy ilyen triviális dolgot mondok –, de vannak az előjogoknak bizonyos presztízsjelei, és azok megmaradtak még a huszonöt éves proletárdiktatúra után is sok dologban. ILLYÉS: Igen? LUKÁCS: És itt látom én Magyarországnak ezt az óriási sorsfordulat felé menő voltát, hogy mondjuk azt, hogy a Nyugat, a Németországtól keletre levő területen az az elv uralkodott gazdaságilag és politikailag, amit Lenin a kapitalizmus porosz útjának nevezett. Ez a porosz út Poroszországban létrehozott – kevés kivétellel – egy porosz ideológiát. Oroszországban létrehozott egy antiorosz, egy antifeudális ideológiát, és Magyarországon van ez a kettősség, hogy Petőfi, Ady, József Attila, Bartók az egyik dolgot képviseli, és Babits Mihálytól kezdve ma egész Magyarország a másik oldalt képviseli. ILLYÉS: Igen. LUKÁCS: Én csak egy… ILLYÉS: Arany… LUKÁCS: …verset idézek Babitstól, hogy „ki a bűnös, ne kérdjük”. A háború után Ady számára a legfontosabb kérdés volt, hogy ki a bűnös. Joggal marasztalta el a hűbéri Magyarország hűbéri mivoltát ebben. Úgy, hogy ebben a kérdésben látom a magyarság összetartásának és nem-összetartásának az egyik centrális kérdését. ILLYÉS: Azt látod, hogy még mindig ilyen feudális csökevények vannak ma is a gondolatokban? LUKÁCS: Magyarország nem számolt le olyan radikálisan a feudalizmussal, mint ahogy egyes szomszédaink megtették. ILLYÉS: Azoknak a nemességük Rigómezőn meghalt… LUKÁCS: Az okokkal nem kereskedünk. Az a probléma, hogy Magyarország 48-ban az előtt a dilemma előtt állott – dupla dilemma volt, tegyük hozzá –, hogy a magyar nemesség meg tudja-e tartani a magyarságnak az egységét, és így tovább. És a mellett a dilemma mellett, hogy viszont a nemzetiségek fölkeltek ellenük. Úgyszólván Teleki grófot kivéve, nem volt Magyarországon ember, aki ezt a problémát fölismerte volna. ILLYÉS: Wesselényi. LUKÁCS: De hangadó nem volt. Kossuth nem ismerte fel. ILLYÉS: Későn. LUKÁCS: Nagyon ellentmondó, de a dolog úgy áll, hogy Petőfi sem ismerte föl. Ha Petőfi azt mondja, hogy a „gaz román csorda újra föltámadt ellenünk”, akkor ő tulajdonképpen a régifajta patriotizmusnak a nyomában halad. ILLYÉS: „magyar kezekben villogott a kard”, mikor megvédtünk benneteket a töröktől, tatártól. LUKÁCS: Az a probléma – és ez tulajdonképpen fönnáll a mi részünkre is –, hogy merre menjünk? Az Ady-, József Attila-vonalon vagy pláne a Bartók-vonalon, amely még sokkal radikálisabb az övékénél, vagy pedig maradjunk meg a régiben. ILLYÉS: Egy súlyos dolog történt: hogy mi vagyunk most birtokon kívül. LUKÁCS: Igen. ILLYÉS: Nagyon humoros volna, ha mi mondjuk azt: most már elismerjük, hogy egyenlőek vagyunk; amikor nem vagyunk egyenlőek. Olyan helyzetben most mi vagyunk, mint Jancu. LUKÁCS: Igen. Csakhogy ebben az egész problémakörben bármelyik fél csinál forradalmi megmozdulást, az megmozdulásba hozza a másik felet. ILLYÉS: Mi ebből a kiút akkor, amikor, megint azt mondom, hogy körülbelül a magyarság egyharmada az anyanyelve miatt jancui helyzetben van? A világon tizenötmillió magyar él, ebből tízmillió él a határon belül, ötmillió kívül; minden harmadik magyar tehát hátrányban van nyelvileg. Gazdái sokszor türelmetlenebbek voltak, mint a magyar nemesség volt; mert hisz az nem nézte a nyelvet: a magyar jobbágyot is elnyomta, még jobban, mint a nemzetiségeket. LUKÁCS: Én azt hiszem, hogy itt egy forradalmi tettet csak úgy lehet előidézni, ha ezt a kérdést az ember eleve tisztázza… ILLYÉS: Ez részünkről tisztázva volna. Ha megadnák a magyarságnak a jogot, ha legalább nyelvileg provinciákká tudna oszlani a világ. Államok helyett. Én ebben látom az egyetlen megoldást. De ez lázálom, mert tudjuk, a nemzeti államok hatalmi rögeszme szerint szerveződnek. LUKÁCS: Kölcsönhatás van a két dolog között, és én nem tudom, hogy gyakorlatilag melyik a jobb. Én nem tartom magamat politikusnak, de azt látom, hogy milyen pocsolyába megyünk. (Az anyanyelvi elfogultság útján.) ILLYÉS: Az ember majdnem egzisztencialista mód nézi a tennivalót. A pillanatból indulok ki – azt látom, hogy néptömegeket szociálisan gyötörnek meg azért, mert bizonyos anyanyelv vagy vallás, vagy faj bélyege van rajta. Márpedig ha bármelyik nyelvű népből több milliót meggyötörnek, énnekem a reakcióm az, hogy ezt rögtön, ebben a pillanatban meg kell szüntetnem. Tiltakozom tehát. Itt nem lehet azt magyarázni, hogy „uraink ezt és ezt csinálták”. Egyrészt az urainkkal sem a nép, sem én nem vagyok azonos. Az újkori hipokrízisben is a bűn tiszteli az erényt. De sokan a látszat külsőségére sincsenek ma tekintettel. LUKÁCS: Ebben van valami. Nagyon nehéz a kifelé vezető utat megtalálni. Egész biztos, itt bizonyos eredményt elérnek a jugoszlávok. A jugoszlávok mutatják, hogy itt egy modus vivendi lehetséges. ILLYÉS: A faji, anyanyelvi elfogultság igen mély gyökerű. Nem egy pontján már a lélektanra tartozik. Minden népnek van legendája arról, hogy volt egyszer egy aranykor, amikor az emberiség boldog volt, minden gyönyörűen folyt, de megjelent a Rossz, a bibliában a sátán, másutt más szörnyű alak, sárkányok, szüzet követelő szörnyetegek, és attól kezdve az emberiség ilyen sanyarú helyzetű. A körülöttünk élő népek egykori ideológusai a magyart tették meg ennek. Volt egy őskori ilyen vagy olyan nyelvű boldogság, de jöttek a más nyelvűek, és széttörték, és ha most mi ezeket kiirtjuk, akkor megint boldogok leszünk. Ez pontosan a zsidóellenes, az antiszemita pszichózis. LUKÁCS: Ebben az időben a nemzeti differencia nem számított. Ez a nemzeti elkülönülés, ez újkori dolog. ILLYÉS: Pontosan. Nem beszélve arról, hogy a magyar államvezetés az latin nyelvű volt. Tehát a magyar sem szólalhatott meg az államvezetésben magyarul. Nem beszélve arról, hogy az úgynevezett magyar nemesség nagyon tekintélyes hányada idegen származású volt, idegen nyelvű. LUKÁCS: Csakhogy aztán bekövetkezett az a korszak… ILLYÉS: Nézzük csak meg, mi volt ez a korszak? 1830 körül jelenik meg a kívánalom, hogy az országgyűlés magyarul folyjék. LUKÁCS: Csakhogy azután létrejött egy olyan folyamat, amelyben a magyar nyelvnek ez a szupremáciája… ILLYÉS: Nézzük csak közelről! 48-ig nem volt nagy baj a nyelvhasználat körül. Mert hiába mondták ki, hogy az országgyűlés nyelve a magyar, horvátul is lehetett beszélni, és a vezető emberek még tudtak latinul érintkezni. Flórának édesapja még beszélt latinul, a gyerekeivel latinul akart levelezni. Ez a nemesi osztály körülbelül az ötvenes, hatvanas évekig még tudott a nemzetiségbeli nemességgel kitűnően érintkezni, egyrészt latinul, aztán németül és akár franciául is. 1849-ben elveszett a magyar államiság, tehát 49-től 67-ig megint nem felel a magyarság az elnyomásért: akkor az osztrákok uralkodtak. Az osztrákok éppúgy elnyomták a magyart, mint a nemzetiséget, sőt! A magyar iskolákat is meg akarták szüntetni. A fura az, hogy a magyar nyelv nem közel, hanem nagyon messze kap megbecsülést. A japán középiskolában tanítják, hogy van nyelvrokonuk Európában: a magyar. HOLLÓ M.: Mi voltunk Ferkóval tavaly egy hónapig Japánban… ILLYÉS: És magyarul beszéltek?! HOLLÓ M.: Azt nem, de kezdek tanulni japánul, tényleg van hasonlóság a nyelvben. Birtok-birtokviszony szórendje, mint a magyarban. Én egy angolok számára készült nyelvkönyvből tanultam, ahol le volt írva egy-egy mondat jelekkel, aztán japánul fonetikusan, aztán alatta angolul a japán szórendben és utána a rendes angol mondat. Ha azokat az angol szavakat, amiket a japán szórendben fölír, lefordítom magyarra, akkor a szórend szempontjából az értelmes magyar mondat, de értelmetlen angol mondat. Tehát olyan dolgok, amit a magyar ki tud szórenddel fejezni: „az öcsém ma érkezik repülőgépen”, vagy „az öcsém ma repülőgépen érkezik”, ilyen szórendekkel tud hangsúlyt adni a japán a mondatnak, amiket se az angol, se a német nem tud megcsinálni. Rengeteg ilyen nyelvi finomság van, amiben ez a hasonlóság érezhető. Persze, azt is lehet mondani, mind a kettő ázsiai nyelv… JÁNOSSY F.: Lehet rengeteg hasonlóság rokonság nélkül. ILLYÉS: Nekem a baszkokkal volt ilyen kalandom. Jártam a bordeaux-i egyetemen. Mikor átadtam a livret d’étudiant-t, a tanár fölállt: maga magyar? „Igen.” Kigyulladt a szeme. „Jöjjön be a tanári szobába óra után.” Ott minden további nélkül átölelt, ezzel: Uram, én baszk vagyok. Tudom, semmi rokonság nincs a magyar és a baszk nyelv között. De az én apám egy egész életen át azt bizonyította…
*
ILLYÉS: Hogy töltöd a napodat, Gyuri? LUKÁCS: Sajnos, az én produktív korszakomnak, úgy látszik, vége van. ILLYÉS: Átmenetileg. LUKÁCS: Fizikai irtózás van bennem attól a megerőltetéstől, amivel a szóban megfogalmazott dolog írássá válik. ILLYÉS: Míg én a ceruzát a kezembe veszem, ahány csöpögő vízcsap a házban, ahány kipucolandó cipő, az mind eszembe jut, előbb az. HOLLÓ M.: Én is ennek köszönhetem, hogy Ferkó otthon mindent megjavít, mert amikor írni kellene, akkor mindig talál valami egyebet. LUKÁCS: Van ez a Hemmung, vagy minek nevezzem. Írtam most két dolgot is; egy ontológiához való bevezetést, valami háromszáz oldalon. ILLYÉS: „Csak úgy”, háromszáz oldal? LUKÁCS: Írtam valamit. HOLLÓ M.: Ahhoz képest, hogy maga a legépelt nagy ontológia, amit Gyuri bácsi még mindig korrigálni akar, ezernyolcszáz… ahhoz képest… Ez háromszáz kézírásban, Gyuri bácsi, de mire legépelik, lesz ez hétszázötven. LUKÁCS: Az most a kérdés, hogy ez a dolog mit reprezentál? Ha reprezentálja az én valóságos írói egyéniségemet, akkor minden rendben van. ILLYÉS: De ki dönti ezt el? LUKÁCS: Nem szabad elfelejtened, hogy én nem egy egyén vagyok, hanem egy irányzat. Ebben az irányzatban létezik öt vagy hat ember, akik ezt a dolgot kezükbe tudják venni. Én egy ilyen együttesben… HOLLÓ M.: Szóval a tanítványok elolvassák, és mindegyik elmondja, mi jó és mi rossz benne, és akkor Gyuri bácsi eldönti, hogy mit kell kijavítani. Most kézírásos formában van, és próbáljuk tisztába tenni és megszerkeszteni úgy, hogy Gyuri bácsi is elolvashassa, és a tanítványok is, és akkor majd a kollektíva, az „irányzat” együttesen megmondja, hogy ezzel mi a helyzet: de én azt hiszem, Gyuri bácsi aggodalma teljesen indokolatlan. ILLYÉS: Mikor írtad ezt: legújabban? LUKÁCS: Az elmúlt télen. Ez egy háromszáz-négyszáz oldalas kézirat, és most ezen a kéziraton múlik tulajdonképpen, hogy mi lesz. ILLYÉS: Nem kétséges, jó. HOLLÓ M.: Nagyon izgalmas ez a kézirat. ILLYÉS: Olyan szempontok vannak benne, ami ellenkezést idézhet föl? LUKÁCS: Énnekem az az álláspontom, hogy a lét a fontos, és nem az, amit mi róla gondolunk. ILLYÉS: Hogy ismered meg? LUKÁCS: Úgy ismerem meg, hogy léteznek bizonyos kategóriák. A kategória egy bizonyos területre szól. Vannak ilyen területek, amelyek a logika területei. A logika területei nem a lét területei. Ezzel most megszűnik – hogy egy nagyon népszerű dolgon illusztráljam –, itt van a negációnak a kérdése. A negációnak két értelme van. Az egyik az, hogy kétszer kettő nem lehet öt, a másik pedig az, hogy a valóságban hétfejű sárkányok nem fordulnak elő. A negációt a filozófia szélesebb értelemben veszi. Abban az értelemben mondjuk, hogy az omnis determinatio est negatio, ez logikailag teljesen értelmes dolog, a valóságnak azonban nem felel meg. Mert ha én egy oroszlánt és egy párducot veszek csak, akkor a közös vonások azok, amik individuálissá teszik az oroszlánt is és a párducot is, messzemenően túlhaladják konkrétságban és szélességben azt, amit a negáció kifejez. És én ezt úgy fejezem ki – kedvenc mondásommá lett –, hogy az oroszlán nem borotvaszappan. Ez egy teljesen logikus mondat, logikailag nem lehet ellene semmit se mondani; csak az életben számítva, az értelme a nullával egyenlő. A mi történelmi és dialektikus materializmusunk tömegesen tartalmaz ilyen kategóriákat. Itt van ez a probléma: hogyan kell ezeknek a kategóriáknak a végére járni, és helyükbe az élet kategóriáját, a létezés, a valóságos létezésnek a kategóriáját állítani. Ez tulajdonképpen az én mai problémám. HOLLÓ M.: Izgalmas, hogy ez a leányzó, akivel most gépelünk, ez szüleivel kint élt, és az NDK-ban végezte az egyetemet, tehát ott tanulta a marxista filozófiát, filozófia szakos volt. Ezáltal ő ezt nagyon jól tudja írni. Minden fél mondatnál fölkiált, hogy: én ennek az ellenkezőjét tanultam! LUKÁCS: Ami a marxizmusban teljesen elfogadott dolog, az a negáció negációja. Ezt mi megszoktuk alkalmazni. Az én véleményem szerint a negáció negációjának semmi értelme a világon. ILLYÉS: Azt szokták mondani, hogy a tagadás tagadása, az állítás. LUKÁCS: Nem állítás, mert sem tartalomban, sem formában nem azonos az állítás a tagadással, hanem én a logikai negációnak a formáját akceptálom, egy olyan szituációval szemben, amelyben a dolgok összefüggése egészen más. Mert ha mondjuk például, amit Engels a negáció negációjára fölhoz, az a fejlődésnek egy bizonyos etapja. Ha azt vesszük, amit Engels felhoz, hogy a tojás az a tyúknak a negációja. A tyúknak egyáltalán nem negációja, hanem egy keletkezési formája. És ha most ezt a negációformát veszem, akkor természetesen föltehetem azt a kérdést is, hogy ezt a negációt tagadom, és más állítást teszek a helyébe, akkor eljutottam egy negáció-negációjához. De ez a negáció-negációja nem létezik! Tulajdonképpen csinálmány, mert a valóságban az összefüggések léteznek, és a dolgoknak ez a sajátossága, ez a sajátos szerepe. ILLYÉS: Roppant érdekes. LUKÁCS: Az alapprobléma, ami tulajdonképpen borzasztó egyszerű dolog, hogy nincs negáció, hanem a dolgok egymásból fejlődnek, egymásba fejlődnek, és létrejön egy ilyen fejlődési vonal. Az irreverzibilis folyamatoknak az összefüggése. Ebben a negációnak borzasztó kis szerepe van. A valóságban nagyon kicsi szerepe van. ILLYÉS: Roppant érdekel a dolog elemének a konstruktív ereje. Hogy tud kreálni önállóan a valóságból kiugorva olyat, mintha az a valóság folytatása volna. LUKÁCS: Itt van az a probléma, amivel most én foglalkozom, hogy tulajdonképpen mi a valóság, és mik a valóság összefüggései. HOLLÓ M.: Ferkónak adtam olvasnivalót. ILLYÉS: Azt hiszem, lassankint elvonulok. A taxi reménytelen ebben a zuhatagban. HOLLÓ M.: Annyiban nem reménytelen, hogy a Volán taxinak a centruma itt van a Belgrád rakparton, mellettünk. Ha egy kocsijuk is van, az itt van. Föl lehet őket hívni. ILLYÉS: Hol van ez pontosan? Hány szám? HOLLÓ M.: Telefonálunk. ILLYÉS: Még egyet akartam veled… az a bizonyos levélváltás, emlékszel még rá… LUKÁCS: Igen. ILLYÉS: Akaratomon kívül egész bonyolultan zajlott le, de nagyon jó visszhangját tapasztaltam. LUKÁCS: Mégis nagyon komoly probléma vetődött fel, és komolyan láttunk hozzá mind a ketten a dolog megoldásához, ki-ki a maga módján, és ez természetesen… ILLYÉS: Akaratlanul erről beszéltünk tulajdonképpen; szóban föl sem merült, nem is említettük azt a kezdeti cikket, amit a könyved olvasása után írtam, hogy te voltál majdnem az egyetlen, aki ezekhez a problémákhoz hozzászóltál. És az ember majdnem számon kérheti a hazai marxistáktól, hogy éppen a legégetőbb kérdéseit ennek a területnek óvatosan elkerülték. LUKÁCS: Óvatosan elkerülik általában azt a kérdést, hogy mi a valóság. ILLYÉS: Igen. Hát könnyebb valóban elvonatkoztatott gondolatokkal… LUKÁCS: Természetesen. ILLYÉS: Kedves Gyuri, még egyszer… HOLLÓM.: Tölthetek még egy kicsit? ILLYÉS: Ez már altató is? HOLLÓ M.: Igen, mert az van, hogy Gyuri bácsi este – ez is mutatja, hogy milyen jól alszik – egy fél Seduxent szokott bevenni, és ahhoz nem szabad inni. Máma azt mondtuk, hogy nem adunk altatót, hogy ihasson, úgy, hogy most a borból kell annyit inni, hogy ez pótolja a fél Seduxent. Ha valaki fél Seduxentől jól tud aludni reggel 9-ig, az azt mutatja, hogy nagyon egészséges. ILLYÉS: Én nem vetettem meg soha az italt. HOLLÓ M.: A Seduxen mellett nem szabad inni. ILLYÉS: Mikor legutóbb nálunk voltál, azóta azt mondom: Lukács György az asztal alá ivott engem. Jobban bírta az italt, mint én. HOLLÓ M.: Ami pedig nagy szó. ILLYÉS: Állandóan töltöttem magamnak is, és úgy éjfél után, fél egykor érzem, hogy a szemeim szívesen állnának keresztbe; de ő kitartóan, éles elmével mondta tovább fejtegetéseit; ahányszor töltöttem, kiitta a poharat, mint én magam is. Így történt meg, hogy ez az urbánus engem… HOLLÓ M.: Ilyen szégyen érte magát! ILLYÉS: Szőlőtermelő vidék fia vagyok, gyerekkoromban reggelire már bort kaptam majdnem. Ez az erő, az alkotás vágya. LUKÁCS: Itt van ez a probléma… ILLYÉS: Hogy meddig bírja az ember? LUKÁCS: Én most egyelőre nem akarok nyilatkozni, mert itt van ez a kézirat, és ennek a kéziratnak a mivolta dönt tulajdonképpen afölött, hogy amit az utolsó időben csináltam, fontos-e, helyes-e. Nekem fontos az, hogy azt kutatom: mi a valóság. Ez olyan dolog, amihez a marxizmus még nemigen jutott hozzá, mert a marxizmus keres mindenféle törvényeket, de a törvény az nem a valóság. A törvény a valóságnak egy része, amelyet önmaga határoz meg. Elválasztani az abból eredő szükségszerűségeket a valóság szükségszerűségeitől. HOLLÓ M.: Gyuri bácsi, egyszer évekkel ezelőtt azt mondtad nekem, mikor szó volt a tehetségedről, hogy „egyetlen nagy tehetségem van: meg tudom különböztetni, hogy mi van a valóságban és mi a fejekben”. És azt hiszem, amit most csinálsz, az végeredményben ez. LUKÁCS: Erről van szó! A fejekben logikai összefüggések vannak például. Itt van az a probléma, hogy reverzibilisek-e a folyamatok vagy sem. A valóságban a folyamatok irreverzibilisek. Ha a saját életünket vesszük, nem születhetünk később, mint ahogy meghalunk és így tovább. Adva van tehát egy teljes irreverzibilitás. Az a probléma, hogy honnan jön a reverzibilitás belé. Egy nagyon fontos és kieső dolog, hogy például egy fizikai fenomén irreverzibilis. Én nem tudom azt előidézni, hogy én előbb ejtem le a dolgot, és aztán esik le… illetőleg csak úgy tudom megoldani – de most adódnak matematikai képletek például –, és én bár a matematikát nagyon magasra becsülöm, mint az emberi gondolkodásnak egy termékét, de a matematikai gondolkodás mindig reverzibilis. ILLYÉS: Igen… LUKÁCS: És ezzel megszűnik a valóság eleme lenni. Én szeretném kidolgozni, hogy mi a valóság. ILLYÉS: Félelmetes és rejtelmes valóban az emberi agynak a beleállása a két valóságos jelenség közé. Ha a történelmi eseményeknek a kontrollálásánál vettem ezt észre: megtörtént. A történelemnek egy-két sarkát vizsgáltam. Tudtam egy eseményt, és akkor szinte láttam, hogy az az esemény mint megy bele egy emberi agyba, és az agy mit bocsát ki a nyelven át belőle, róla. Az ember ilyenkor mindig megretten, hogy most mi fog történni azzal a ténnyel. Az emberi agynak egy bomlasztó… LUKÁCS: Én nem vonom kétségbe, hogy ez egy transzformáló képesség. ILLYÉS: Nekem Babits mondta el, hogy ha ő sétál az utcán, és hazamegy, retteg elmondani, mit látott séta közben, mert – merőben mást mond el. Ő maga is már ellenőrizni tudja ezt. Akaratlan, nem fabulálási hajlam, nem túltengő regényesítés. Nem. Nem tud megbízni az agyában, mert részleteket vesz észre. Nekem is volt egy kedves nagyanyám, aki életében nem volt moziban, nem tudott róla, így nem is érdekelte. A valóságban élt: tyúkokat ültetett, kapált. De nagyon értelmes volt; olvasott, sokat. Mikor egyszer Pesten egy hónapot töltött nálunk, elvittük moziba. Kiderült, hogy nagyon szeret moziba menni. Naponta elment aztán moziba, és ma sajnálom, hogy nem írtam le, amit hazajövet elmondott. Hogy mit is látott ő egy, mondjuk, Greta Garbo-filmben. Ő azt látta, hogy jól mosogatnak-e ottan, meg hogy meg van-e pucolva az ablak, milyenek a függönyök. Ennek alapján a valóságnak egy más részletét és más rendszerét építve föl, majdnem belevetítette egy Tolna megyei nem paraszt, de iparos, pusztán élő iparosasszonynak a szemléletét. Átírta az egész filmipart. Meghökkentő és roppant érdekes dolgokat merített ki azokból az eseményekből, amiket látott. Az emberi agy! Képzeld el, hány jelenséget „láttat”! Még akik megbízható történészek, azoknak is újra kellett konstruálni, hogy valami logikát tudjanak teremteni abban, amiben nem volt logika. Csak esemény. A valóság nem ismeri a mi logikánkat. LUKÁCS: A valóság nem ismeri a mi logikánkat, tudniillik az ember cselekedeteiben van valami individuális következetesség. Az kétségkívül van, minden ember tudja, hogy ő valamiképpen önállóan cselekszik. De a cselekedetnek, hogy úgy mondjam, a logikája egyáltalában nem esik össze az emberi logikával. Itt van, ahol a társadalom valóságát meg kellene fogni, hogy nincs ez a valóság. ILLYÉS: Embereknek hogyan érzékelteted a valóságot, ha nem bocsátod először le az emberi agyba? LUKÁCS: Igen, csakhogy az emberi agyban van egy bizonyos következetesség, úgy gondolom, hogy ha én Ady Endrével, mint jelenséggel foglalkozom, akkor egy valóságos Adyval foglalkozom, aki azonban nem tagadja, hogy ő nem azonos a valóságos Adyval. Van egy ilyen ellentmondás, amely az embernek az individualitását csak emberi individuumban… ILLYÉS: Igen. Hogy lehetne akkor átplántálni? LUKÁCS: Ezeket a logikai és matematikai kategóriákat egyszerűen kritikailag kell nézni! Azt kell nézni, hogy mi felel meg ebből a normális emberi valóságnak. Ez borzasztó nehéz kérdés. Azt hiszem, a filozófia kérdésfölvetéseinek a legelején állunk. Hogy én ezt ontológiának nevezem, fontos, az a tét, hogy ez az ontológia tudja-e pótolni a mai tudományokat. Ez rendkívül nagy kérdés, és itt van tulajdonképpen a filozófiai kutya elásva. ILLYÉS: Ha gépekkel lehetne valahogyan rövidíteni a valóságnak az adatait? LUKÁCS: Nem lehet, mert a valóság adataiból a legfontosabbak kimaradhatnak. Ez a probléma. ILLYÉS: Nem kis probléma. LUKÁCS: Nem kis probléma, mert ugyanaz is és nem is ugyanaz. És most az ugyanaznak és a nem-ugyanaznak az összefüggését föltárni, nagyon nehéz kérdés. ILLYÉS: Ha ezer filmfelvevő géppel fölveszem a waterlooi csatát, nem kapok olyan képet, mint amilyet Fabrizio del Dongo adott… LUKÁCS: Nem, természetesen nem. A valóság nem ismétlődő elemekből van összetéve. ILLYÉS: Csak az emberi agyban formálódik… LUKÁCS: Igen, de az emberi agyban olyan módon, és itt én a munkát tartom a dolog lényegének. A munka miből áll? Abból, hogy én elhatározom, hogy valamit elő fogok állítani. Egy kőbaltát vagy nem tudom én, micsodát. Hozzálátok alternatív döntések alapján, hogy ez a dolog megvalósuljon. Ez az alternatív döntéseknek a dolga; ez az emberi létnek az alapja. És az emberi lét – ez megint egy komplikáltabb kérdés. Azt hiszem, te hamarosan meg fogod érteni, mit gondolok – az ember léte elhatározásokból áll, amely elhatározások vagy kifejezik az embert, vagy nem fejezik ki az embert. Az én véleményem szerint – és itt Marx véleményével vagyok egy ponton – létezik az emberi nembeliségnek a kérdése. Az ember nembelileg egyrészt beleszületik egy adott társadalomba. Adott társadalom nélkül ember nem képzelhető el. Másrészt ezen az adott társadalmon belül cselekedni úgy cselekszik, hogy a cselekedete vagy kifejezi az ő egyéniségét, vagy nem. Létezik az emberi cselekvésnek ez az oldala, vagyis individualitása két módon: a nembeliség egyszerűen és a nembeliség egy komplikáltabb módon, azaz hogyan válok én a saját nembeliségemnek a reprezentánsává. Ezek között az extrémek között játszódik le a mi életünk. ILLYÉS: Igen. Roppant érdekes. Értem. LUKÁCS: Nem tudom, hogy meggyőz-e téged? ILLYÉS: Nem vagyok annyira járatos… LUKÁCS: Az alapproblémákról van szó. Hogy egy ember… – nem igaz az, hogy az ember kizárólag az lenne, amit André Gide az Action gratuite-ben kifejezésre juttat. Az ember ennél sokkal több. A saját nembeliségének a kifejezése. ILLYÉS: Mikor Lafcadio a Les Caves du Vatican-ban kidobja vagy kirúgja a vonatból a római zarándokot, ez… LUKÁCS: Ez az ember közvetlen élete. De a probléma éppen abban van, hogy az ember közvetett életében – most egy nagyobb példát veszek: Szophoklész Antigoné-jában Iszméné teljesen a Gattungsmässigkeit, a nembeliségnek az alapján áll, és Antigoné egy magasabb nembeliségnek az alapján. Érdekes, és ez az én figyelmemet nagyon megütötte, hogy az emberi nem történetében van egy probléma, ami mindig visszatér, mindig újból problémává válik, és ez a tragédia problémája. A tragédia tulajdonképpen a magasabb nembeliségnek a győzelme az alacsonyabb nembeliség fölött. ILLYÉS: Noha személyében elbukik, aki provokálja. LUKÁCS: Ez a nembeliség… HOLLÓ M.: Van taxi: már meg is van. ILLYÉS: Megyek rögtön! LUKÁCS: Azt akarom csak mondani, hogy ez a nembeliség, ez az igazi ember. Akkor vagyunk igazi emberek, mikor ezt a nembeliséget magunkban megvalósítjuk. ILLYÉS: Akkor is, ha belebukunk. LUKÁCS: Akkor is, ha belebukunk. És ezáltal a tragédia válik az ember sorsának egyik legfontosabb meghatározójává. ILLYÉS: Egész életünket… HOLLÓ M.: Erre már gyerekkorodban rájöttél, mikor az Iliász olyan hatással volt rád. Az az érdekes, hogy ebben a visszaemlékezésben… ILLYÉS: Mennyi van ebből már meg? HOLLÓ M.: Ez csak vázlat, amit Gyuri bácsi saját magának írt, és most azért írjuk le, hogy Vezér Erzsi majd tudjon annak alapján kérdezni a részletekről. Mert itt egy fél sor mögött egy egész történet van. ILLYÉS: Nagyon okos. Kedves Gyuri, köszönöm szépen, hogy tanítványod lehettem egyszemélyes tantermedben. LUKÁCS: Tanítvány, nem-tanítvány, ez mellékes kérdés. Arról van szó, hogy mi az embernek az igazi valósága. Ezt szeretném én életem végén még valahogyan… ILLYÉS: Folyton mosoly van az arcodon, és ilyen nagyon örvendezve mondod ezt… LUKÁCS: Az a tény, hogy én ezt a problémát fölismertem, már magában véve nagy dolog. Hogy ki tudom-e dolgozni, az más kérdés. ILLYÉS: Szedd össze erődet, a mi önzésünk erre kér. Én egyre nehezebben viselem el ezt a képtelenséget a tájékozottságra, hogy halandó vagyok tulajdonképpen. Minél többet ismerek meg a valóságból, annál inkább látszatnak érzem. LUKÁCS: A dolog nem tiszta látszat, mert mondjunk két egyéniséget: amikor Babits ezt mondja a háború után, hogy „ki a bűnös, ne kérdezzük” és így tovább, akkor ő tulajdonképpen amnesztiát ad az egész feudális Magyarországnak. Akár tudja, akár akarja, akár nem. Ha én ellenben Adyt, mint meg nem alkuvót ábrázoltam a fiatalkori írásomban, akkor én a magyar valóságnak ezt a részét helyesebben fogtam föl, mint az akkori kortársaim. Itt vannak ezek a nagy elhatározások, amelyekkel az ember az életét fölépíti. ILLYÉS: Építsed tovább!
Június 17. Az alkalmi vacsorára várva a kis erkélyen (oldalt a Balatonnal), Z. elmondja a maga utolsó látogatását Gyurinál. (Mióta halott, könnyebben használjuk mi is nevének ezt a bizalmas formáját.) Megjön T., láthatóan a megbízás súlyával: a ravatalnál ő mond búcsúztatót a jó barátok nevében. Aztán az asszonyok arról mondanak találót, amivel (már a kedélyes hideg vacsora közben) én tereltem őrá ismét a szót, hogy: épp azért nem tudom elfogadni a halálát, mert nyolcvanhat évet élt. Megszoktam. Életem része lett (diákkorom óta); a korszak történelmi maradandóságának egyik főoszlopa. Azokról a 19-es kivégzésekről nemcsak nekem beszélt újra és újra. Csaknem valamennyiőnknek. Nekik is úgy, mint nekem – apropó nélkül. Öntudatlanul foglalkoztatta tehát. – Csakis így lehet – ered meg a szó T.-ból. – Azzal, hogy maga hozta föl, elébe vágott, szavakkal vágott elébe, hogy véletlenül se furdalhassa. Azaz: kívülről tudná nézni – és kezelni – ezt is? És elmondom, mit felelt ő még 1968 áprilisában arra a kérdésemre, mi a receptje, hogy úgy bírja erővel, kedéllyel – hittel. „Mert nincs belső életem! Mert foglalkozom mindennel, de soha a lelkemmel.” (Franciául mondta, Charaire-ék kedvéért: „Parce que je n’ai pas de vie intérieure! Je m’occupe de tout, mais je ne m’occupe jamais de mon âme.”) A filozófus számára nincs kibúvó. Gondolataimért, úgy lehet, csak agyam felel, agyam spekulatív része. De cselekedeteimért egész lényem számot ad; a zsigereim, a vérsejtjeim is. Hány cselekvő – közéletileg is ténykedő – filozófus volt a mi korunkban? Illetve hány közéleti ember bizonyult igazán filozófusnak még a filozófiailag képzettek közt is? S hány nézett szembe önmagával, vállalva a tetteit is? Ő saját életét is tudta nézni is, kezelni is. Mint volt népbiztost halálos ítélet várja, ha itthon elfogják. Ennek ellenére 1929-ben álnéven, elváltoztatott külsővel hazajött, hónapokig személyesen, a helyszínen vezette az illegális mozgalmat. Nem tőle, hanem akkori társaitól tudom, „vasidegzettel” hajtotta végre önmagával szemben is azt, amit végeznivalónak fölismert; tárgyilagosan, „belső élet” nélkül. Nem foglalkozni lelkünkkel még nem jelenti, hogy nincs lelkünk; hogy nem adjuk meg annak is, ami az övé. Ez csak azt a bizonyos egyensúlyi helyzetet jelenti, amelyről az újkori filozófiában az ontológia, a fenomenológia, az alany és tárgy, a lehető választás címszavak alatt köteteket fogalmaztak össze, többnyire olyanok, akik a valóságos cselekvés helyett végül mindig visszahátráltak az íróasztalhoz. Mert számukra mégiscsak az a tényleges cselekvés tere? Elvesző népJúlius 29. Oly nép tagjának lenni, mely már nincs. (Halálban élni jövőtlen.) A népiesség gyakorlatban – durva stílus. Az igazmondás mámora. – – – – Oly nép tagjának lenni, amely már nincs, az egyénnek nem kellemetlen. A skizofrénia ajándékoz ilyenfajta kiszabadultságot a sorsból. Akinek volt módja „nemzethalál” lefolyását kinti szemlélőként látni, nem megnyílt sír, nem könnyező népek emlékét őrzi. Beszeszeltek jókedvét a családi asztalnál, jókat mondó kiszolgálókat. S a vidám lárma csak emelkedik, ha kintről mégis sirám hangzik vagy pofon [A kézirat megszakad – A szerk.]
Szeptember 14. De Valeránál. Az egyszerű park. Az egyszerű földszintes ház. De XVIII. vége, XIX. eleje. A lant. Böll, Caillois, Goffin, Oroszok, Boldizsár. Eminescu. De Valera New Yorkban született. Vak. Anyja ír.
*
D.e. A szobából a térre. Pálmák, pázsiton nyugszékek. Hughes. A küldöttek mennek a szomszédba. Libanon alul széles nadrág. Az autók közt egy női rendőr, fényes gombokkal, gumibottal? (Esernyő) Kiderül, majd belga grófnő. Mellette a táskás egyenruhás őrzésdíj-szedő (?)
London, Szeptember 17. Mióta tiszta a levegő, a Themsébe visszatértek a halak s a terekre az évszázadok óta nem látott madarak.
Október 19. Zavarba ejtő érzés ez is: abból állapítani meg valaki butaságát, ahogy bennünket magasztal; főképp ha tudósilag. Hát még ha hitványságát.
December 18. Három nap óta az első félóra, hogy fektemben nemcsak könyvért, hanem tollért (ceruzáért) is kinyújtom a kezem, a lábtól nyakig rám pakolt paplan (a hegyibe terített) takarók alól. Ez a most járványkodó influenza a legkeményebben a torokra megy. Valóban: fadöntő keresztfűrész rándul meg a nyakamban, valahányszor nyelek – nyelni kényszerülök. Így települt hétfőn az ágyam mellé Bécsből jövet Hunyor Kati. Mégiscsak ráterelve – én terelem a szót – Nagy Kató öngyilkosságára. A fürdőszoba kilincsére akasztotta fel magát – Nagy Endre lánya! Egyre ritkábban néztem be hozzá abba az Andrássy úti papírkereskedésbe, ahol kiszolgálólány volt. Már lánykorában kísérelt meg öngyilkosságot. Abban az óriási bérházban – a Damjanich utcában –, melyet okosan rettegő édesanyja számára kuporgatott össze. A felnőtté válásA felnőttkor akkor kezdődik, amikor az ember párt (vagy hivatást) választ. De úgy, hogy azért már áldozatot is tud hozni, hogy érte felelősséget vállal. Tanácsos különben, hogy mindenki őrizze meg minél tovább a gyermekkori lelkiállapotát, vagyis a játékosságot és a fölvevőképességét. A kérdésre felelve: én nem tudnám megállapítani, hogy mikor lettem felnőtt. Ha mégis válaszolnom kell, azt mondom: talán mikor bennem a közösségi érzés tudatosult, és először hittem, hogy az igazságért harcolni kell. De hogy ez egy tanári feddés vagy valamelyik utcai tüntetés után történt-e, nem tudom. Arra viszont emlékszem; sokáig úgy véltem, akkor következik be ez a pillanat, amikor a saját keresetemből meg tudok élni. De hát rengeteg tizenéves megnyomorított, önmagát eltartó gyerek van a világon, aki mégse felnőtt! Ami viszont bizonyos: gyerek és felnőtt egyaránt csak jó közösségben tud élni. Más ügy az irodalom. Az nem olyan, mint a versenyfutás, hogy valahol, valamikor elszakítják a célszalagot. Ebben a dologban nincs felnőttség, csak az ízlés alakulása van, a műveltségé. Ne higgyék hát a fiatalok, hogy van ilyen pillanat. Az élet kínál persze vizsgát bátorságból, hűségből, önfeláldozásból. Aki ezt a próbát megállja, aki nem árulja el a barátját, nem más kárára érvényesül, az érezheti, hogy némiképp hasonlít példaadó hőseire. S ha a következő vizsgát mégse állja meg? Hány példa van ilyen!… Valamikor felnőtté azt minősítették, aki maga intézte a sorsát. Most jóval húszon felül is sok fiatalember tovább tanul, vagyis a szülei tartják el és a társadalom. Nem felnőtt tehát, s mégis az, csak bonyolultabb talpon kell állnia. Aki tehát nem akarja magát kitartottnak érezni, aki nem akarja magát kitartatni, akinek módja van ingyen élni, de nem kívánja az ingyenélősorsot, teljesítse felnőtt módra azt, ami szüleire és a közre visszahárul. |