1970Január 20. Telefon: Nagy Sándor. 12-kor a rutinvizsga helyén. (N. S. megebédelt.) Egy lakókocsiban eltűnik. A sporttelep 20 perc. Átmegy egy másik épületbe, 20 perc. Vélemény a vizsgáról. Vissza kell menni a Baross utca 79-be, nem küldték át az iratokat. Oda tíz perc. Ismét vissza. Ismét 20 perc. Egy aláírás hiányzik. Végre beül mellém a rangos munkás. Apám is munkás, bátyám is… Rideg. Feleségem nézi az órát. Értekezlet sok van, autóvizsga csak egy. Mi, írók – a hírnévvel. Két nappal előbb a Népszabadság: mit tettem. Író? Író. Írói hajlam. Rácegres – Sáregres… A gép jóakaratú, nem az ember. Be egy kapun. Elsorolja, hogy itt meg… de ha rögtön, elbuktam. Ilyet nem szabad. Ismeretlen helyen. Két villamos közt. Miről ismeri meg két mellékút találkozását? Beugrató kérdés: nem lehet megismerni, mert azt nem lehet. De azt hiszem, elfeledtem. Nincs jelzés. Arra is van? Mikor van a gyalogosnak előnye? Véletlenül elmondom. Járdasziget (villamosmegálló és járda közt). Kijelzek, átjáró, kanyar. Nem az szabály szerinti, amikor gyakorlati. Én mindig vigyázok rá, mihelyt látom a lábát. Ez az. Meg akarom állítani, hogy ne találjon ki új magyar fogalmakat. A jóakaratú gép. Hány kilométeres sebességgel? Az olvasó nem gondolja, mi van a fejemben. Mit vágtam be. De épp véletlenül 60. Otthon mért teszi ki az indexet udvarban? Mert előbb a lezárt úton megkívánta. Kedve ellenére – átenged, pontokat számol, 27? Kelletlenül [Olvashatatlan – A szerk.] öröm lett volna, [A kézirat megszakad – A szerk.]
|
|
Bem apró termetű, ekkor ötvenhárom éves, állán a szakáll voltaképpen borosta. Magyarul egy szót sem tud, a németet nevetséges ejtéssel, a magyar fül számára már csak ezért is alig érthetően beszéli. Katonái, sőt sokszor tisztjei előtt voltaképpen mutogatással fejezi ki magát. A hadterület rendkívül veszélyes, hisz lakossága nem kis részben: császárhű polgár és félrevezetett nem magyar paraszt. Akarunk hallani agitációs verset, de shakespeare-i képzeletű költőtől, aki mellesleg sose látott tengert?
|
Miért fenséges ez a kép? Mert íme – Bem példájára – még a zivatar is vén lett?
A költészet úgynevezett modern vívmányainak titkaiba már csak azért is érdemes behatolnunk, mert ezeken – az izmusok fogásain – megedződött szemünk tudja igazán meglátni – századokra hátratekintve – egy-egy eddig figyelemre nem méltatott mű remek titkait. A vén zivatart a szilaj – szükségképpen fiatal – hullámaival a Vieil Océan! bámulója, Lautréamont is büszkén vetette volna papírra.
A versnek, melyből ezek a sistergő látomások valók, ma sincs esztétikai méltatása, noha nem az az egyetlen shakespeare-ien királyi kép benne. A múlt század széptanászait nyilván a költő forradalmi bátorsága (s éleslátása) hőköltette vissza: ebben a versben csattant el ugyanis, oly találóan, Ferenc József arcán először az a bizonyos „koronás haramja!”. Századunk széptanászai is pontosan ettől a tiszteletlen bátorságtól (s éleslátástól) voltak voltaképpen már lélektant illető (ha nem karriertant illető) hökkenetben.
A romantika és a szürrealizmus akként egy anyaméh termékei, ahogy egy nő tizennyolc évesen is szül és negyvenöt évesen is, más férfitól persze. Egy nagy birodalom hatalmas fényes ármádiájának hulláiból hidat rakni a végtelenségen át egész a pokolig, hogy azon a dicső birodalom fölmagasztosított ura igazánbóli méltó helyére, a gyehenna tüzébe vonuljon, ez a vízió a szürrealizmus alappéldatárában, a Maldoror énekei-ben is díszhelyen állhatna. Egy Dali vagy Tanguy is megfesthette volna. Oly hatalmas benne a jó értelmű szentségtörés; a művészi visszájára fordítás.
A Lautréamont-i szabad próza törvénye, de más művészi rendbe foglalva így jelenik meg:
|
A vers 1849 márciusában keletkezett, Bánffyhunyadon. Költője – nem győzhetjük eleget emlegetni – 1823. január 1-jén születvén épp hogy betöltötte a huszonhatodik évét. Voltaképpen gyerekember. Ezért dobálódzik oly könnyedén az emberiség nagy fogalmaival; frissen ismerte meg, most fogta mintegy kézbe őket. Zivatari megtestesülése után ezért lesz Bem még valami bibliai jelenés is, csak nagyjából odavetett, ám annál képzeletindítóbb – az megint csak mélységesen modern – ábrázolásban, egyszerre villogtatva a betlehemi csillagot, Gabriel kardját, Mózes szemefényét. S ne írjuk, nyeglén, hátrányára, hogy azonközben mindenkihez szólóan, közérthetően is. Sőt közirányítóan.
A verset a költő a táborban, a vonuló hadsereggel haladva fogalmazta, valószínűleg kocsin vagy lovon ültében. Papírra – erre pontos adat van – 1849. március 30-án reggel vetette Tordán, a református paplakban, ahol éjszakai szállást kapott. A kéziratot vendéglátóinak ajándékozta. A veszélyes vers úgy vészelte át az elnyomás házkutatásokkal teli évtizedét, hogy a pap lányai egész picire összehajtogatták, és pamutfonálból ártatlan gombolyagot tekertek rá. Ilyen fojtásból robban azóta is változatlan erővel elő.
(Rádió-előadás)
Március 28.
Ady Endre nem lenne büszke tanítványainak minden csoportjára. Ő prófétai haraggal – vagyis a jóra térítés hevével – ostorozta „fajtá”-ját, nemzetét; ez utóbbit sose a néppel azonosítva, hanem azzal az országvezető réteggel, melyhez – magamagát is számította.
Röviden kell fogalmaznom, nem történelmi szakközlönybe írok, s mindjárt fölmegy a függöny. Nem ismerek tehát még egy szellemi életet, mely a szükséges nemzeti önbírálatot olyan önbecstelenítésre fordította volna, mint az, amelynek eszményképei az én eszményképeim is voltak. Ezúttal – úgy lehetett érteni – az egész nép, a teljes ország ellen zúgtak a vádak, azaz a szólamok. Idézhessek csak kettőt, egyet a legelsők, egyet a legutóbbiak közül. „Magyarország volt az első, amely – már 1919-ben – a fasizmus útjára lépett!” – fordítja visszájára az egyik még ma is sokak szemében azt a tényt, hogy épp Magyarország volt az az első, ahol tanácsköztársaságot külső imperialista-prefasiszta erők fegyveresen levertek, és egy népet a Duna-völgyi közös szabadság e legmerészebb kísérletéért kettős rabságba vetettek. A másik szólam, hogy „mi voltunk Hitler utolsó csatlósai”, azt a tényt csavarja át, hogy Magyarországot a hitleristák fegyveres betöréssel épp utolsóul tiporták le, Quislingekül ide már klinikai kórtünetű betegeket telepítve. Avult tankönyvekben található még az a módszer, amely a népek történelmét a királyok cselekedeteivé szimplifikálja, olyannyira, hogy még magát az időt is azok uralkodási ideje szerint tagolja. A szemlélet, melyet e színdarab elutasít, ezt a maradi irányt követte: az uralkodó réteget azonosította a néppel; az előbbi bűneiért az utóbbit is elmarasztalta, máig károsan ható következményekkel.
Kényes, nehéz kérdések! Nemzetünket védeni nehéz? Mert hogy az meg – nacionalizmus, azaz ugyancsak valamiféle előfasizmus?
Soha könnyebben nem állt kezemhez kérdés. Hadd világítsam meg ezt is egy szólamátváltással. Ámulva nézek mindannyiszor körül, ha azt olvasom magamról: nemzeties. Nemcsak a nacionalizmusnak egy szikrája nincs bennem, de nemzeti érzéseimet is fogyatékosnak érzem, ismereteimhez, a helyzethez képest. Még Jaurès nevelésű engesztelhetetlen internacionalista vagyok: egy morzsányival soha nem kívántam s nem kívánok több jogot a népnek, amely fölnevelt, mint bármelyiknek. De ha azért, ami kijár, nem emelnék szót, épp nemzetköziségem zárna ki – mint orgazdát – nemcsak a magyarok közül; a kölcsönösség minden jó táborából.
Képzeletem a darabbal 1945-ben kezdett foglalkozni; tollam csak 1958-ban. Voltaképpen tanácsot, csaknem használati utasítást szerettem volna adni, hogy miként teremtsük újjá – miképp teremtsük meg alapjaiból szilárddá – a magyar anyanyelvűek közösségét. Aki tudja, hogy mennyire nem csitult, sőt növekedett azóta világszerte a nyelvi, a vallási, a „faji” türelmetlenség, most érezheti csak igazán időszerűnek, amit kifejezni akartam; persze nem elvont eszmék, hanem hús-vér alakok összeütköztetésével.
Április 13.
Lukács György köszöntése az Akadémián; ma töltötte be nyolcvanötödik évét. Megkésve érkeztem egy szomszédos utca eszpresszójából egy csésze fekete és egy – vers – életnyi gond mellé feledkezvén. Erdey Grúz mondja a tudomány és a filozófia háláját, ünnepiesen, de testközelből, két méterre a fölmagasztalttól, közepén a kis félkörnek: harmincan ha vagyunk, de mindnyájan feketében. Aztán Simon István beszél, ő az irodalom hálájáról. Írót mindössze kettőt látok, őt, Simont és – a szemközti tükörből – magamat.
Bécs, május
A császárvárosban kezdem a sorokat. Bécsben írom ezeket. Ha eredetileg csak útmegszakításul is, de annyiszor megálltam ebben az emlegetni már bölcsőmben is megrovóan hallott városban, hogy lám – zarándokhelyeim is vannak benne: a Brueghelek, a kávéház, ahol Garbait láttam, Attila kardja, az utcasarok, ahol Landlerrel búcsúölelést váltottam, Bocskai királyi koronája, a testőrségi palota. Ezekre most alig hogy perceink lehetnek.
Mindössze egy-két napra vonatoztunk föl ide Bécsbe. Egy személyiségemet igen megtisztelő, de nem kevésbé zavarba ejtő ünnepségre. A tatár nagybácsiknak már bölcsőm fölött dohogott kuruckodása nemcsak rideg agyamban vert visszhangot: írásaimban is, mindmáig. E kuruckodásba a legélesebb dárdát, mint tudjuk, a nagy német költő és népdal-tanulmányozó: Johann Gottfried Herder vetette: a germán és szláv nemzeti kultúrák fölvirágzásának megjóslása során tett… [A kézirat megszakad – A szerk.]
Június
Flóra egyik tanítványa, már maga is gyógypedagógiai tanárnő, órát tart a csupa fogyatékos gyerekekből álló osztályának. Kint épp megy le a nap. Oly szép látványosan, hogy a kis tanárnő nem állja meg, és – megszakítva a magyarázatot – az osztályt az ablak felé fordítja: Nézzétek, milyen gyönyörű. A kis elmaradottak meghatva bámulnak. A hegy mögött eltűnik a nap, a gyerekek még mindig némák. Egyik közülük – egy nyolcéves kislány – kiszalad a tanárnőhöz, átöleli a térdét, és ezt mondja: Mostantól fogva én mindig olyan jó leszek!
Maga Flóra is éppúgy megilletődve (s megvigasztalódva) mondja el ezt, ahogy neki a kis tanárnő – Mesterházy Zsuzsa – elmondta. Mert mi is van ebben az önkénytelen fölkiáltásban, amivel…
*
Eljön a pillanat, amikor valamirevaló gótikus tornyot kedvére szemlélni az ember csak élettársa vagy élettársnak kiszemelt személy társaságában tud. További pillanat, amikor azután már harmadrangú reneszánsz kút vagy kapu előtt is alapjában fájdalmat érez, ha azon magányosan van csak módja tekintetét megjáratnia. Az esztétikai gyönyör érzete éppúgy nem fér meg egyetlen szívben, akár az igazságé.
*
Költészet nélkül nincs emberi élet. Költészet nélkül nem emberesedik az élet. Költészet nélkül nincs tehát fejlődés. Elképzelhető – megengedhető inkább – virágzó költészet nélkül is egy-egy átmeneti kor. De költészet nélküli – tágítsunk: művészet nélküli – kultúráról nem tudunk. A civilizációk azáltal maradtak ránk – bennünket azáltal nevelnek, az emberiséget azáltal fejlesztik –, ami bennük művészi. Százszor meg kell hát gondolnunk, lehet-e „átmeneti” korszak is művészet nélkül.
*
A. – hozzám képest – fiatal költő számot adva szülőhelye mai állapotáról, szinte azzal érzékelteti, mi értéket szed össze még búcsúzóul, hogy milyen jól ír. Még különbséget tud tenni a bennünket és minket, a benneteket és titeket között is. Nem tudatosan, nem kottából, hanem – valamiféle stiláris abszolút hallásból? Nem, hanem ösztönösen: örökség gyanánt. De milyen finom muzsikát, milyen mozarti zengést ad végeredményben ezekkel a kis árnyalatokkal.
*
Jegenyeemlékünk mindnyájunknak van; olyanformán, mint elsőszerelem-emlékünk. Az akácok, a tölgyek, de még a nyírek és barackfák is csoportba folynak össze múltunkban. A jegenyék külön állnak vagy sorakoznak élményeink mezején. Mint az ifjú szívvel megszeretett hősök és költők. Mint az örömünnepek.
A jegenyék haszontalanok; csak látványt adnak, semmi mást. Sem virágot, sem árnyékot, se tüzelőt. Kidőltüket hajdan is, amidőn még törzsökcsavaró, fanyűvő szélvészek száguldoztak az országutakon, fölhasználásukat már akkor is csak a teknővájás vándor kézművesei lesték lócsontváz vonta, de gyerekkel púposra rakott szekerükről. Napjainkra azonban a kézzel vájt dagasztóteknők, libatömő melencék, máktörő famozsarak is a semmiségbe vándoroltak, szinte azoknak az ösztövéren is túlterhelt kis kocsiknak a nyomán.
A jegenyék híven állnak, s teljesítik, amiért táplálékot, földet és fényt adtunk nekik; amiért világra segítettük őket, nem kis fáradozással. A jegenyék nem vadon burjánzanak. Helyére valamennyi nívós faiskolából többszöri átültetés – mintegy vizsgatevés – után került. Ahol jegenye mered, emberi akarat mered a tájban.
Ha csak egy fia szél jő, tündökölnek, és ezer fényükkel orsóként pörögnek, táncolnának már-már, hovatovább persze csak a gyermekeknek. Megmászhatóságra is kiválólag alkalmasak lévén, a jegenyék szemre való tekintet nélkül vonzzák a serdületleneket. Vannak órák, midőn a világ minden verebe bennük zsivatol, nem kőhajigálásra, de puskalövésre sem hederítve. Legszebben mégis magukban zenélnek, selypegve dalt is, millió kis nyelvvel. Jegenye éjjel, alig hallhatóan is, a legjobb altató.
Vándor pásztorok s még vándorabb betyárok kedvencei is voltak valaha – közlöm a család öregeinek elmémben maradt hangszalagairól, mert én még közvetlen emlékezgetések révén is tudok betyárokról. A jegenyék valamikor útjelzők voltak végig Európán: néptelen síkon, hófödte határban is messziről láthatóan mutatták az irányt falu és falu közt. Onnan ballagtak be a mi hazánkba is. Az út itt már jobbadán dágvány volt: hisz ott vonult a nyáj is. S a vásárosok is, a pandúrok is.
Száz kilométeres sebességre kap gázt a gépkocsi a jegenyesorok elején, mert hisz azok mindig nyílegyenesek. A vezető behúzott nyakkal, hiúztekintettel repül végig az édenkert egy alléján, vakon a kétoldalt elvillanó emléktartányok és élménykelyhek iránt. Számára a jegenyék – tán még ezek után is – afféle ügyviteli hanyagságból ottfeledt silbakok. Még egy kis gáz, és léckerítéssé zárkóznak egymáshoz.
De én hegy derekából nézem őket. A látkép itt csupa vízszintes. Vízszintes a ház előtt a terasz éle, vízszintes lent a balatoni út, a tó innenső, de túlsó partja: a somogyi dombvonulat is; vízszintes széles kék ecsetvonás. Ebben állnak merőlegesen, karcsún, de innen nézve is égig nyúlva a mihaszna jegenyék. S a táj így itt velük tízszerte több nyugalmat áraszt, mint másutt, nélkülük. Szabályos közökben sorakoznak, egyformán, de mégis külön-külön. Nekem ez a bal oldali második lett a kedvencem. De honnan is vajon révükön ez a fokozott nyugalom?
Velük kapott kompozíciót; pontosan úgy, akár egy remek festmény. Jóvoltukból lett emberi. Sehol sem oly gyönyörű a rend, mint ahol még láthatóan küzd a vadóccal, a mindig barbárgyanús természettel; ezt élvezi szemünk, ettől kap jó tápot idegzetünk: a mi természetünk.
A városépítésnek megvannak a szakmesterei. A kertépítésnek is. Gondjuk közé tartozik, hogy amit alkotnak, szép is legyen. Adjon ajándékot a szemnek is (hogy az ezt az ajándékot aztán bensőnkben tovább ossza). A táj ilyenfajta megépítésére buzdítanak a jegenyék. Nem elévült parancs ittfeledt silbakjai. Egy igény hű előőrsei. Mert mire oktatnak a szobám falán függő mesterművek? Hogy ablakomból, házam elől, repülőgépi ülőhelyemről is éppily mesteri rendben lássam egykor a világot.
Vendégeket várok (este 7-re), jelenésemre várok; szerepet fogok játszani, mutatok valamit magamból, amit eddig magam sem ismerek. Kellemes-kellemetlen feszültség van bennem, azaz enyhe lámpaláz, mely az aggastyán színészeket is mindannyiszor meglepi, amikor fölragasztják az álszakállt.
Ki fogok lépni önmagamból azáltal, hogy másokat közelembe bocsátok – lakásunkba, meghitt otthonunkba, meghitt gondolataimba. Nézeteket fogok kifejteni, olyanokat, amelyekről e pillanatban fogalmam sincs. Érzéseket árulok el, melyeket e pillanatban – ha mások tanúsítják – elutasítok. Belépek a társadalomba. Föllépek a társadalomban. Megfelelek a szerepnek, melynek szövegét nem ismerem, de melyet rég, rég, nagyon rég megírt valaki.
Udvariasan, sőt szeretettel meghívott vendégeimnek sem szellemi képességeiről, sem jellembeli adottságairól nincs nagy véleményem. Újdonságot sem gondolat, sem magatartás dolgában nem várok tőlük. Pusztán a mivoltuk közömbös számomra; csaknem unalmas. Mit várok tehát mégis érdeklődéssel? Az érintkezésünket. Azt, amit kicsiholnak belőlem. Aki számukra pusztán önmagamban nyilván éppily közömbös vagyok. Végszavaikkal lesznek számomra érdekesek, fontosak, elevenek. Kicsiholnak valamit belőlem. A „lényegem”-et? A lényegemből valamit. Olyat, amit én is szinte tárgyként nézhetek.
*
Aki emlékszik, mikor s milyen körülmények közt ünnepelte Pest előadóestjei alkalmával Yves Montand-t és feleségét, Simone Signoret-t, az elképzelheti, mi rejtezett csaknem kihívó magatartásuk mögött, hogy megérkezésüktől fogva, csaknem minden szabad idejüket velünk s nálunk töltötték, azzal az ugyancsak kihívóan hangoztatott indokkal, hogy közös párisi barátainktól hoztak (s majd visznek) üzenetet. Simone Signoret akkor állt filmszínésznői pályafutásának delelőjén, alig kisebb rangban, mint Greta Garbo. Egyszerűbb asszonyt, kifestetlenebbet, szerényebb öltözetűt – egy vidéki paplakban sem képzelhetne az ember. Együtt szeletelte feleségemmel a konyhában a hagymát a hirtelen összeütött rántottavacsorához.
Lakásunk úgy mindennapi, hogy nem kell fölfedezni benne a műtárgyakat, az előszobában az ütött-kopott kis puhafa sarokszekrényt, amely [A kézirat itt megszakad – A szerk.]
December 24.
Számomra még eleven valóság a karácsony körüli ünnepség, a betlehemezés. Ilyet nemcsak láttam, hanem magam is csináltam. Egy távoli pusztán nevelkedtem, ott az embereknek bizony nem volt más szórakozásuk, mint amit saját maguk állítottak saját maguknak elő. A pusztán több „betlehemező banda” is volt, hozzánk is jártak, de mi magunk is szerveztünk nem egy elsőrangú betlehemező társaságot, mi is jártunk egypár barátommal betlehemezni. Ezt a hajdani emléket elég régen úgy elevenítettem fel, hogy egy jelenetét le is írtam:
„Angyal is voltam többek között. Bokáig érő ingem volt, derékban egyszerű övvel. Szárnyam nem volt, gyalog jártam, csizmában. Beléptem a szobába, és éles fejhangon, akkori hangomon hirtelen kántálni kezdtem. Furcsa nyelven beszéltem, ma sem értem jobban, mint akkor. Glória ének szüsszendéja, szugy ide, szugy ide pásztorok stb. Ezt mondtam angyalul, és megráztam a kolompot, ezzel jelenésem egyelőre be is fejeződött. Levettem fejemről a kifordított kucsmát, és félreálltam. Szétszimatoltam a halandók lakhelyén, az alacsony kis szobában. Itt is töltött káposzta vagy zsíros, nehéz illata a töpörtyűnek, melyet azon a vidéken, ahol angyalkodni szoktam, pörcnek neveztek, s melyet már akkor sem állhattam. Az asztalok körül ott ült a család, a felnőttek jóakaratú mosolygással, a gyermekek kerekre tágult, álmélkodó szemmel. Igyekeztem szigorú arcot vágni, hogy ne ismerjenek meg. Pörcöt kapunk itt is, gondoltam nehéz szívvel, ilyen az élet. Közben bejöttek a pásztorok a láncos bottal. A mi betlehemünk, mit tagadjuk, egész egyszerű, nyomorúságos kis betlehem volt, nem olyan, mint a versenytársaké; gyertyánk se volt, viszont pásztoraink összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint azokéi. Tőlük függött minden, noha csak ketten voltak. Hál’ istennek, mindig sikerük volt. Nemigen emlékszem már, mit mondtak, a háziak máris nevettek, a mozdulataikra is. A pásztorok nem énekeltek, a verset is rossz prózába törték, mint általában a földiek. Bensőmben ripacsoknak tartottam őket. Csuklottak, bohókás mozdulatokat tettek, afféle jókedvű részeget utánoztak.”*