1969

Az emberek zömének az életben csak a saját személye a gondja. De ezeket megvetjük, önzésük miatt. Mellesleg maguk közt ők is megvetik egymást. Azzal kell szót értenünk, aki nem nézheti embertársai szenvedését, akinek tehát társadalmi lelkiismerete van. Aki ilyen vagy olyan belső megérzékeléssel „szocialista”.

Elvárható, hogy ezek fokozottan érezzék át a közösségek baját. Azt kellett látnunk, hogy nem. Különösen nálunk. Hittek egy internacionális szervben (?).

Nem voltak fölkészítve.

Az utolsó mondat után az utolsó pont, a ceruzát srófszerűen még meg is csavarva, hogy majdnem átszúrta a papirost. Az erőfeszítés elégedettségbe vált át: életem legnagyobb alkotása fekszik az asztalon, egy percre ez az érzésem.

A lélektani legenda szerint az ember életében a legfeledhetetlenebb korszak az első szerelem. A szerelemmel való ismerkedése. Ezt én kétségbe vonom, vagy ezzel legalábbis egyenrangúnak tartom a közélettel való ismerkedést, amikor ideáinkat, ideáljainkat a hősök között keressük, és az emberiséggel akarunk valamiféle viszonyba lépni. Énnekem azért vannak jó emlékeim, pontos emlékeim arról a kilenc hónapról, vagyis 1918 novemberétől 1919 augusztusáig, amely szerintem legjobban befolyásolta a magyar nép sorsát a XX. században, mert fiatal voltam, tizenhat éves, s nemcsak az agyamba rögződött meg, hanem az idegzetembe is annak a korszaknak minden eseménye, amellyel hozzá közeljutottam. Elolvastam mindent nagyjából, amit erről a korszakról el lehetett olvasni, és nagyon sok fontos szereplővel is tudtam életem folyamán beszélni. Ezekkel egy kicsit egyeztettem saját emlékeimet, olyannyira, hogy néha azt érzem, hogy amit olvastam, az volt személyes élményem, és a személyes élményemet is majdnem olvasmánynak érzem. Mert ebben rendet teremteni nem egyszerű feladat. Azt hiszem, rengeteg körülmény van itt még, éppen a proletárdiktatúra kikiáltása és megbukása körül, amelyet különös szeméremből történészeink sem tárnak föl eléggé a magyar olvasók előtt. Így rögtön azt, amit tudok, s Károlyi Mihálytól tudom.

Nagyjából a proletárdiktatúrának a kikiáltása is másképp zajlott le, mint ahogyan általában a köztudatban van. Úgy érzik az emberek – már a legjobb hiszeműek is –, hogy az az óriási népszerűség, az a lelkesedés, ami 1919. márc. 21-én a szovjet hatalom megteremtését fogadta, ez valami nacionalista föllángolás volt. Hát természetesen volt benne nemzeti érzés is, azonban indokolt nemzeti érzés. Mert ha valaki visszagondol arra a helyzetre, hogy akkor hogyan szorították az antant és a későbbi kisantant a magyarság etnikumánál jóval beljebb a magyar határokat, az meg tudja érezni azt a fölszabadulást, amikor végre a magyar tehetetlenséget, amivel az akkori polgári kormányzat ezt a dolgot nézte, választ tudott adni ezekre a valóban minden emberi jogot és főleg a népek önrendelkezési jogát megcsúfoló intézkedésekre. Tehát ez nem nemzeti tiltakozás volt, hanem az emberi jogok védelmére való fölkészülés, és annak a lehetőségnek az üdvözlése, hogy felelni tud végre a magyar nép is azokra az igazságtalanságokra, amelyek ott elkövetődtek.

Károlyi egész életével dokumentálta, hogy mindig a szocializmus legradikálisabb szárnyával rokonszenvezett. Járt a Szovjetunióban, és nagyon őszinte szolgálatkészséggel fogadta, amikor a kommunistáknak szívességet tehetett. Egész a Rajk-ügyig mindnyájan tudjuk, állást is vállalt, lemondása körülményei azonban ma sem világosak. Ő nekem ezt másképp ábrázolta, mert nemegyszer kérdeztem erről. Amikor a Vyx-jegyzék megérkezett 1919. márc. derekán a magyar kormányhoz azzal, hogy az addigi demarkációs vonal [Olvashatatlan – A szerk.] nevezett vonal, melyet a magyar kormány országhatárnak kell tekintsen. Károlyi ezt nem fogadhatta el a maga kormánya nevében, és tiltakozásul a kormány lemondását, a saját lemondását határozta el.

Hozzá kell tennem, hogy az akkori lapok, a szocialisták éppúgy, mint a polgáriak, a magyarországi területek megcsonkítását szocialista szempontból is elviselhetetlennek minősítették. Tanulmányok, cikkek jelentek meg arról, hogy a bánáti búza, csallóközi gazdag földművelő terület, a bányák, a szénmedencék, az erdők nélkül a magyar nép olyan szegénységbe fog kerülni, hogy életképtelen lesz. Tehát maga a munkásság fojtódik meg. Nem kell mondanom, hogy akkor, később is, a cseh csapatok már nemcsak Salgótarjánra vetették ki a hadászati manőverüket, Miskolcot is meg akarták hódítani – be is vonultak oda –, a román imperializmus a Tiszáig akarta Románia határát. Pécsett már bent voltak a szerbek, így hát úgy tekintettük, hogy Pécset is elvesztettük.

Ugyanakkor a szovjet csapatok előrenyomultak már Galíciába, az addigi antantintézkedések ellen a szovjet kormány tiltakozott. Tehát Károlyi M. igen reálisan úgy gondolkodott, hogy a polgári kormányt meneszti, ő maga megmarad köztársasági elnöknek, a szakszervezetekre támaszkodik, a munkásokra, amelyeknek a fölvonulásai azt a hitet keltették, hogy óriási politikai erőt is képviselnek Magyarországon. És ezekre bízza a kormányalakítást, ő maga fedezni fogja mindazt, amit a nem szocialista rész ebben a népfrontszerű együttesben képviselni tud. Ebben állapodott meg Kunfi Zsigmonddal. Kunfi ilyen alapon távozott el tőle azzal, hogy a szociáldemokraták a szakszervezetekkel és szintén Károlyinak a föltétele – [Hiány a kéziratban. – A szerk.]

Kunfi megbízatása tehát az volt, hogy elintézve az ellentéteket a kommunistákkal, minisztériumot alakítsanak, ismétlem, Károlyi köztársasági elnökletével. Másnap Károlyi maga a kinyomott falragaszokról értesült csak, hogy ő lemondott minden politikai szereplésről, a hatalmat a proletariátusnak adta át, és ezt a kiáltványt ő maga írta alá, saját neve volt a kiáltvány alatt. Ezt a kiáltványt nem ő írta! Simonyi Henrik és Kéri Pál fogalmazta valószínűleg, legközelebbi bizalmasai és munkatársai. Tehát nemcsak Kunfi árulta el őt, hanem ez a két ember is olyan dolgot csinált a nevében, ami ellen ő akkor nem tiltakozhatott, mert országos viszályt, polgárháborút keltett volna.

A második igen nehéz körülmény a proletárdiktatúra megalapítása körül az volt, hogy a szocdemek, elválasztva Károlyit és Károlyi híveit a kommunistáktól, kivívták azt, hogy voltaképpen minden népbiztos – az egy Kun Bélát kivéve – szocdem volt. Erre sem fordít elég figyelmet a magyar történetírás. A kommunisták csak népbiztoshelyettesek voltak. Így indult meg – ismétlem megint – az egész ország helyeslésével a Tanácsköztársaság, de ezekből a belső ellentmondásokból származó bajok miatt ütközött már hetek múlva igen komoly politikai akadályokba.

Kiderült, hogy a szocialisták, szociáldemokraták által vezetett kormány nem azt csinálja pontosan, amit a kommunista népbiztoshelyettesek akartak. Egy belső viszály, vita bénította meg tulajdonképpen a reális munkát, és ennek a végső következménye volt magának a proletárdiktatúrának a bukása. Én merő véletlenül ezt az utolsó öt napot a visszavonuló Vörös Hadsereg keretében töltöttem, tehát erre vonatkozólag majdnem szemtanú is vagyok. Nem voltam vöröskatona.

A közoktatási népbiztos még abban az időben diákok számára kurzust szervezett azért, hogy annak a hallgatói az ifjúmunkásoknak előadást tudjanak tartani társadalomtudományból és irodalomtörténetből. Ezt végeztem én el, és mint ilyen, tartottam előadást vidéken, Ecseren, rendszerint egynapos kiküldetéssel, és így kaptam körülbelül július utolsó napjaiban megbízást, hogy menjek el Abonyba, hogy ott is tartsak előadást ifjúmunkásoknak. Már nem is tudom, Petőfiről-e vagy valamilyen más irodalmi témáról. Boldogan vállaltam, gyerek voltam magam is. Volt egy fél ív papírra nyomott igazolványom, pénzem nemigen volt, mert ott, gondoltam, mindig ellátnak. Azonban a vonat nem ment el Abonyig, feleúton valahol megállt, kiszállították az utazókat. Kiderült, hogy akkor már a Vörös Hadsereg özönlik vissza a tiszai frontról. Ezzel a vonattal is valószínűleg utazhattak vöröskatonák, akik szereztek teherautót, és azzal mentek a front felé éppen Abonyba, mint mondták, Szolnokra. Én kötelességemnek éreztem, hogy mivel elvállaltam ezt az előadást, hogy ott legyek, éppen a veszély miatt különösképpen Abonyban, és elmentem ezekkel a vöröskatonákkal. Hozzájuk csapódtam. A 22-es csepeli vörösdandár volt ez. Megleltük aztán magát a törzsöt is, egy igen kitűnő lakatos volt a parancsnokuk. A nevére is emlékszem, Kovácsnak hívták. Egyszóval a különítmény különvált, és igen fegyelmezettnek maradt csapatrészleggel csináltam én a visszavonulást. Azt a majdnem tébolyító rendetlenséget, ahogy az igen kegyetlen és magabiztosan előnyomuló katonák űzték maguk előtt a fölbomlott vöröskatonákat. De épp az volt a bizonyíték, hogy még mindig volt annyi erő a Vörös Hadseregben, hogyha azt például – ez az én gondolatom – a szakszervezeti kormány a maga részére megszervezte volna, akkor Magyarországon sose az a fajta ellenforradalom valósul meg, amely megvalósult. Erre a képem [Olvashatatlan a kézirat – A szerk.] pontosan, igen tragikusan az, hogy mikor kiizzadva, fáradtan, porosan, éhesen Rákospalota felől jöttünk Újpest felé, akkor az újpesti híd előtt az átszervezett vörösőrség fegyverei fogadták a vöröskatonákat, és kényszerítették fegyverletételre. Ez a Kovács ott vitatkozott velük, már az újszerű, akkor már szociáldemokrata vezetés alatt álló erővel. Azok tudták, amit mi is tudtunk közben, hogy a tanácskormány lemondott, minden a szakszervezetek kezébe került, szóval hogy ideális jó békés megoldásként fog a munkásság újra uralomra jutni. Erre Kovács, akinek minden célja az volt, hogy az embereit tulajdonképpen Csepelre vezesse vissza és ott tartson rendet, elhatározta, elrendelte a fegyverletételt. Azonban azok a katonák a puskát tették le, a revolvert, kézigránátot mind megtartották, és nem az úttest közepén négyes sorokban, hanem a járdán és kisebb csoportokra oszolva mentek be a város felé. Én velük mentem, emlékszem, egészen a Nyugati pályaudvarig, ott kezeltünk le és váltunk el örökre. Mindenki tudja azt a történelmi tényt, hogy Romanellinek, az antantnak is az volt az elhatározása, hogy a románok nem jöhetnek be a fővárosba, nehogy itt még utcai harcok legyenek. Romanelliék is föltételezték, hogy az új kormánynak lesz valami ereje itt, és a város ellenáll, egyszóval a munkásság védekezni fog. Ezt az erőt fegyverezte le éppen ez a pár napos szociáldemokrata uralom. Erre szintén nem láttam elég dokumentumot és elég magyarázatot. Közben a fölbomlott Vörös Hadseregből, amely idáig jött – tudván, fegyvertelenül átvonulhat Pesten –, 40 ezret a román utóhad ejtett foglyul. Ha 40 ezer ember itt van felfegyverkezve, akkor nem következik el az a groteszk helyzet valóban, hogy a tanácskormány „alkotmányosan” mondjon le. Tudjuk, hogy Kun Bélát, beszédet mondván a szakszervezeti tanácsban, leszavazták, azt hiszem: 93:3 arányban (nagyjából). Ellenben az ellenforradalom a diktatúrával jutott uralomra, úgy, hogy ismeretlen emberek, tucatnyi orvos, fogorvos, kereskedő, Friedrich István, Taufer és nem tudom, kik, teljesen ismeretlen emberek, egyszerűen benyomultak a miniszterelnökség épületébe, és ott felszólították Peidl Gyula – azt hiszem – miniszterelnököt, hogy adja át a hatalmat, aki erre – munkáshatalom ide vagy oda – átadta.

De a végzetes második nagy tévedése a szociáldemokrata vezetőknek itt volt; nem biztosították maguknak a meglévő fegyveres erőnek a támogatását. Ezt tudom én, dokumentum nélkül átadni. Mert ha visszagondolok arra a fegyelmezett visszavonulásra, ahogy ezek a csepeliek jöttek Pest felé, hacsak ezeket veszi a kormány maga mellé mondjuk testőrségnek és fegyveres erőnek, akkor a helyén tud maradni. Ezt tudom ezekről az időkről személyes emlékként, mint a leglényegesebbet elmondani.

Mindezzel nem a történészek munkájába akarok beavatkozni, hanem a magyar nép jövőjét – Magyarország jó hírét szeretném szolgálni, visszamenőleg legalább. Az 1919-es magyar proletárdiktatúra nagy befolyással volt a nyugati hatalmakra. Nem akarom azt mondani, hogy a később oly szigorú békefeltételek emiatt lettek oly szigorúak csak, de feltétlen úgy ábrázolták a nyugati kapitalista hatalmak előtt Magyarországot, mint megbízhatatlant, forradalmárt. Ugyanakkor azonban még nagyobb volt a hatása Magyarországnak kelet felé. Az kétségtelen, hogy hadászatilag a szovjet hadsereg ellen felvonult erők másképp alakultak, másképp vonultak el, és nem fenyegették annyira az orosz haderőket, attól való félelmükben, hogy a magyar hadsereget a hátukba kapják. A balkáni antanthadsereg ezért nem vonult be állítólag Ukrajnába; megtörtént már akkor André Martyval a francia flotta fekete-tengeri lázadása, de még sokkal nagyobb hatású volt az, hogy még a Szegeden állomásozó francia csapatokat is erős agitációba vették a Magyar Tanácsköztársaság emberei. Egyáltalán, az a tény, hogy a proletárság uralkodik itt, a franciák itt-tartózkodó tömegeit, katonai tömegeit igen befolyásolta. Azt már a Szovjetunióban való jártamkor oroszoktól hallottam, hogy lélektanilag milyen óriási hatása volt annak, hogy a Szovjetunió után elsőként Európában a világforradalom útjára léptünk, ami akkor az emberiség megmentésének a nagy útja volt. Még ha nem vesszük is a tényleges segítséget, hanem az az öröm, hogy nincsenek egyedül az ügyükkel, és mindaz a legenda, ami ilyenkor megindul… Emlékszem, egy igen rokonszenves orosz író azt mondta el nekem, hogy mivel abban az időben Oroszországban még éhínség volt, az ellátás igen kezdetlegesen, sanyarúan működött, viszont Magyarország az emberek tudatába úgy volt beírva, hogy a bőség hona, Ukrajna után Magyarország termelte a legtöbb búzát, Magyarország tejjel-mézzel folyó Kánaán, bor, vidámság, cigány, tehát erős és táplálékot adó országnak hitték, majdnem az volt a hiedelem, hogyha a magyar hadsereggel egyesül az orosz hadsereg, az élelmezési bajok is rögtön megszűnnek. Tudjuk, hogy ténylegesen ez nem így volt, de mint lélektani hatóerő mégis óriási volt. Azt szeretném én ezzel a visszaemlékezéssel voltaképpen elérni, hogy használjuk fel a jóhírünknek az öregbítésére, amit a magyar nép ezekben az esztendőkben óriási erővel és óriási áldozattal az emberiségért és a szocializmusért tett.

A további emlékem, ami még ide csatlakozhat: tizenhat éves voltam ugyan, de máris irodalom iránt érdeklődő. Nagyon figyelemmel kísértem, hogy milyen tulajdonképpen a Tanácsköztársaság viszonya a művészethez. Erről később is volt alkalmam adatokat szerezni, mert hisz azokkal az írókkal, akik akkor már ténylegesen működtek, később többször közvetlen érintkezésbe kerültem. Maga Babits mondta el, hogy mennyire lelkesen fogadta ő a tanácshatalom megalakítását; Kosztolányi, Karinthy, Krúdy, Móricz, Nagy Lajos kiváltképp, mind lelkes hívei voltak rögtön azoknak az eszméknek, melyeket Lukács György ábrázolt előttük, akivel ők régóta jó ismeretségben voltak mint irodalmi kritikussal. Azt lehet mondani, hogy a magyar irodalom és művészi politika igen jó irányba került. A költők közül Babits, Juhász, Tóth Árpád, Somlyó Zoltán, a prózaírók közül, akiket az imént felsoroltam, mind lelkesen segítségére voltak ennek az eszmének.

Meg kell mondjam, egészen addig, amíg Szamuely és a Cserny terrorkülönítményeinek, a végzetes retorziónak híre nem támadt. Ez meghökkentette a liberális és demokrata érzésű réteget, íróréteget, ezzel nem tudtak számot adni. Innen kezdődik már lassú eltávolodásuk a proletárdiktatúrának az eszmei körétől is. Még érdekesebb volt a viszonya nemcsak a magyar proletárdiktatúrának, hanem az egész akkori szocializmusnak az avantgárd irodalommal. Mindnyájan tudjuk, hogy Kassák Lajos is hozzátartozott ahhoz az antimilitarista vagy zimmerwaldista csoporthoz, amely közvetlenül az orosz forradalom kitörése után már ünnepelte itt az orosz új fordulatot, és magáénak vallotta. Ennek az oka mélyebben rejlik. A század elejétől kezdve, de különösen a tízes években, a társadalmi forradalmaknak az emberei szoros barátságban voltak. A párisi Rotonde vagy Dôme kávéházban azt lehet mondani, egy asztalnál ültek a különféle politikai menekültek, a kubista festők és az avantgardista festők. Személyes ismeretségük volt, magától adódott, hogy ezek a társadalmi forradalmat rokonnak érezték a művészi forradalommal, nem volt olyan nagy meghökkentő eltérés, hisz maga Majakovszkij kezdetben futurista volt, voltaképpen hát az olasz Marinettihez kellett volna csatlakoznia, de mivel a társadalmi forradalmat is igen fontos tényezőnek tartotta a művészetben, arra az útra tért át, és vele a magukat aktivistáknak nevező, Kassákhoz tartozó magyar futuristák is, akiknek sorában ott volt még Komját Aladár, sőt Révai József is, megmosolyogtató adatként. Ezek változatlanul a proletárdiktatúra alatt is művelték a maguk, mai szemmel nézve egy kicsit extravagáns, több merészséget, mint értéket adó művészetüket, és maguknak vindikálták szinte a vezetést is. Ezeket egy beszédében Kun Béla lehűtötte, mert ha az ember megnézi, mondjuk, a 19-es MA című folyóiratnak mondjuk az illusztrációit, verseit, és összehasonlítja a korabeli illusztrációkkal és versekkel, meglátja az óriási különbséget, és elfogadhatja azt, hogy Kassákékat nem értették a proletárok. Mi már tökéletesen értjük ezeket, de akkor újdonságuknál fogva meghökkentőek voltak; Kun Béla egy beszédében „kispolgári bomlási termék”-nek nevezte a MA-nak a körét. Erre Kassák egy levélben válaszolt, a proletárdiktatúra kellős közepén, és mint nyugati nagy költőre, Ivan Gollra hivatkozott, aki közben ezoterikus költő volt, és nem csatlakozott a munkásmozgalomhoz jobban, mint akkor minden modern költő. Tehát megvolt a vitára is az alkalom. Kun Béla érdemesítette támadásra Kassákot, megadta neki a módot, hogy válaszoljon. Egy ilyen huzavonában egészségesen együttműködött ez az irányzat nemcsak nálunk, hanem a Szovjetunióban is. Tudvalévő, hogy Chagall, Archipenko, az orosz legmodernebbek, akik – Archipenkót is beleértve – még 1920-ig is állami tisztviselőként működtek Moszkvában, és külön mozgalmuk volt, noha mindenki tudja, hogy Lenin maga például nem lelkesedett különösképpen Majakovszkijért. Majakovszkijt, azt hiszem, Sztálin ideje alatt ütötték ilyen nemzeti, illetve osztályilag nagy költővé.

Ez volt a másik igen érdekes dolog, ahova most nagyjából visszatér a szocializmus szempontja, hogy megenged minden törekvést. Abban nem lát magától adódóan ellenfelet, ellenséget még kevésbé; ez a tendencia akkor már megvolt, már 19-ben. Igen sajnálatosnak lehet mondani, hogy az körülbelül a Garaudy-korszakkal megszűnt, és a szocializmus elhatárolta magát legalábbis ezektől az avantgárdnak nevezett művészektől.

(Rádió)

Szeretem ezt az éttermet. Oly tágas – fölfele nézve is –, akár egy vásárcsarnok. Ötven-hatvan asztal sorakozhat benne, mindegyiken négy teríték, de van, ahol hat. És két váltásban bonyolódik le az ebéd, a vacsora.

Így az előterem, sőt a két lépcsőház is tele van csaknem mindig néppel. Éles különbséget tesz köztük a szem.

Egyik részük föltűnően fiatal. Főleg a nők.

A másik részük feltűnően koros.

A fiatal nők meghitten szépek. Hajuk fodrászati remek, arcukon a kozmetikai vívmányok friss nyomai. De öltözködésük, ahogy a még tetszeni vágyó menyecskék délelőtt a férjük előtt mutatkoznak. Átvetett selyemkendőket hordanak, színes pongyolákat. Papucsot.

Mihelyt tehetik, leülnek. Járásuk ugyanis merészen érzékies, néha már a kihívás határán. Lábát ez minden lépésnél kéjes lassúsággal nyújtja előre; az csípőből olyan mozdulatokat végez, mint a hastáncosnők. Amaz bottal segíti magát egy kacérnál is több tomporvetésre.

A csaknem parázna comb-, derékcsavarások hatását semmivel sem csökkenti – hanem csak finoman árnyalja – a tudat, hogy valamennyit fájdalom kíséri, vagy fájdalom elkerülésének a gondja. E bájosan vonagló szép nők láthatóan egytől egyig betegek. Kórházban vagyunk, illetve kórháztelepen. Egy valóságos kórházvárosban. Ez a csupa ablak nagy csarnok az ország egyik reumagyógyító telepének központi étkeztetőhelye.

Az ilyenféle – nem halálos – betegség megfiatalítja azokat, akikben még van fiatalság. Küzdenek vele, előveszik tartalékaikat.

S megöregíti azokat, akikben már túlsúlyban az öregedés. Ezek negyvenéves fővel – kezdődő őszüléssel is – mintha a sír felé vonszolnák magukat.

De persze az öregek – az öregedésre ítéltek – közül sem mindenki adja meg magát.

Rengeteg a hatvanéves ellenálló is.

Így aztán az egész kórházország a fiatalság – a fiatalodni akarás – csillagzata alatt forog.

Semmit nem ért az emberi szépséghez az – és még kevesebbet ért a szépség megtartásáért folyó harc versenyszépségeihez –, aki csak egy pillanatra is groteszknek látja a jelenetet, ahogy az étteremnek széles középső útján megdagadt bokával, alig mozdítható ujjakkal, de mégis emelt fővel és mosolyogva, ellenállásuk teljes fegyverzetében fölvonulnak ezek a gyógyulást a ragyogással összekötő beutaltak, valóságosan úgy, mint valami elszánt szépségverseny helyezettjei.

*

Még jobban szeretem a lábadozók másik gyűlőhelyét, a Vadkörtefa névre keresztelt kávézóhelyet. Délelőtt a két kezelés közti megpihenésre, délután táncra kínálja egyetlen, de igen tágas termét.

Beülni ilyenfajta helyiség valamely alkalmas sarkába, s írásbeli munkánk végzése közben végig-végigtekinteni az itteni kerek asztalkáknál alakuló kapcsolatokon, ez a fajta szemlélődés, ha kellő alázattal míveljük, alattunk az egyszerű széket holmi Jupiter-trónná varázsolja. E kis területen is oly magasságba emeli, honnan mintegy az egész lét törvényterét látjuk át, mégpedig annál többet nyerve tőle, minél több megbocsátást nyújtunk eleve. Gazdagodást kapva, minél több megbocsátást nyújtva.

Nincs vigasztalóbb az ilyenfajta szemlélődésnél. Ha tekintetemet holmi filmfölvevő módjára tudnám működtetni, ez az én cinéma véritém csak innen s csak ebben a pillanatban képek vigasztaló sorával szolgálhatna arról, hogy létünkben mindvégig van remény.

A velem szemben letelepedett párról már a mód is elárulja, ahogy egymásnak a pamlagot kínálták: először ültek közös asztalhoz. De lám, máris élvezetesen társalognak. Majdnem az jött álnok tollamra, hogy csacsognak, oly kecsesen tartja kifeszített három ujja alatt az apóka felé állát az a hibátlanra kifestett anyóka.

Más a közönség délelőtt és más délután. Délután – öt órától – zene szól és tánc folyik. Fiataloknak tehát. A fiatalok közül is azoknak, akiknek nem lábukba települt a betegség.

Délelőtt jobbára javakorbeliek töltik meg a helyiséget. A betegek kéthetes váltásban csoportosan érkeznek az üdülőkbe. Ott rögtön az első nap összeismertetik őket egymással, elkerülendő, hogy az a sok magányos ott bemutatkozás nélkül, vagyis üdvözlő bólintás és mosoly nélkül kerülgesse egymást.

De a közelebbi összeismerkedés itt kötődik. Néhányan már együtt térnek be. Mások itt ismernek egymásra, és kérnek engedélyt, hogy közös asztalhoz telepedjenek.

Nem volt szabad semmit sem kérnünk másoktól; ez volt neveltetésem egyik oszlopos elve a szülőházban. S ráadásul engem a legfogékonyabb korszakomban nemcsak a szülői ház nevelt erre. Hanem az oda száz méterre fekvő nagyszülői ház még különbül. De a fél kilométerre eső vincellérház is, ennek a háziasszonya – anyám testvérhúga is – Kállay nagyanyánk gyökérzetét vallotta meg, olyanformán, mint a termőre forduló gyümölcsfák. Körülöttünk annak a pusztai településnek a kétszáz-egynéhány lelke szinte főtt a fortyogó nélkülözés égető bugyraiban. Azoknak csak adni lehetett, de nem elfogadni tőlük, bárcsak kölcsönbe is. Mert hisz az is soha-meg-nem hozomra ment.

Átment valami kellemetlen a bőrömön nemcsak az iskolai kérencsélőket-kunyerálókat látva-hallva, hanem még fölnőtt koromban is a bohémságot még holmi ismertető vonásként fitogtató művészek, azaz jobbadán álművészek között, akik ezt a magatartást, szegények, hovatovább egyetlen szakmajelként hordták, főképp amikor már az esedékes művek helyett is.

Egész addig, amíg egyszerre csak a bibliai szigor, szemöldök összevonása helyett a bámulat kerekülő pillantásával, majd már-már az irigység sóvár tekintetével kellett odahallgatnom egy-egy azelőtt hátviszkettető mondatra. Amíg föl nem fedeztem a kérés és kölcsönkérés egy másfajta forrását is. Egy tisztát. Amiből egyáltalán nem az önzés jelei bugyogtak, hanem a nyíltságé; nem a szív befele fordulását bizonyították, hanem éppenséggel a kifelé fordulást. Szabó Lőrinc alig tudott neki tetsző tárgyat forgatva nem ilyesmit mondani legalább a szemével a tárgy tulajdonosának: nem adnád nekem? De ő a maga holmiját is ilyen tekintettel adta mások kezébe: akarod magadnak? Vagy ehhez hasonlót? Mikor elkérkedtem neki (még a háború előtt) a frissen kapott kétkötetes album nagy angol–német szótárammal (a Muret–Sanders-félével), már nem is tétovázott a szóval (mert mellesleg annyira igaz is volt): add nekem, én használhatnám igazán! De ha jó könyvre – ritkább verskötetre – akadt valamelyik boltban, vett rögtön a barátainak is belőle. És a noteszok, papírok, ceruzák! A háború után valahonnan piacra került egy jó tétel Hardtmuth, gyönyörű fából, aranyozott véggel. Egy boltos kisasszony ismerőse Lőrincnek korlátlanul adott belőle, a pult alól. Még ma is kerül az ujjaim alá belőlük, de tudom, nemcsak nekem hordott belőle Lőrinc. És ahogy fölgyalogolt, tán háromszor is, hogy tud cserepet szerezni! (Nem tudott.) És a mások – ismeretlenek – protezsálásáért tett kutyagolásai! Mikor József Attilát már személyesen is megismertem, a kézfogásból rögtön ölelést csinált a hírből való ismeretség. De emlékszem, hogy hűlt meg a karomban a melegség első vagy második mondata után: hogy lehet itt egy jó mecénást szerezni? Holott ezzel a testvéri pajtáskodás rögtöni bizalma jött ki a száján. Frissen érkezett Párisból, a szegénylegény tárta ki a szívét azon meztelenül (tehát nálam is meghittebben) a szegénylegénynek, a betyárbecsület mindennél kényesebb törvénykönyve alapján. Ahogy az ezt követő mondatok már ragyogón megvilágították. Azon, hogy – tájékozatlanságomat látva – engem is menten oktatni kezdett, mi is itthon az álladalmi helyzet s mik hozzá a kulcsok. Még olyan ágrólszakadt költők számára is, mint amilyenek mi voltunk.

Nagy Lajos, aki ebben a sajátos irodalmi világban legtöbbször (vigyázzunk: nem legtöbbet) kért: behajtott; nem tartozást, hanem afféle adót. Mindig igen kis tételben (egy-két pengőt), de azt akár naponta és mindenkitől, akinek polgárjogot adott (épp ezáltal), barátainak, pontosabban: bizalomra érdemesített ismerőseinek álladalmába. Ez egyben műveinek (s szellemi tevékenységének) helyeslését, azaz eljövendő uralmának támogatását is jelentette. Közügy volt tehát.

Az ő e szilárd alapon nyugvó – de azért ugyancsak idegaláásó – álláspontja volt az átmenet a betyárbecsület és a – nevezzük így – partizánbecsület, a szabadcsapatok sajátos erkölcse közt. A siralomházban nincs magántulajdon, ott még a korsó is közös az odaszorultak közt. Oldottabb jócskán az enyém-tied törvénye a börtönlakók közt is, főleg azok közt persze, akiket valamely közös ügy csatafordulatai szorítottak oda. Természetszerűleg visszasugározta különös fényét azokra is, akiknek a siralomház és a börtön mindkét törvénye (az uralkodó és az uralomra törő) még csak a fejük fölött lebegett; akik még szabadon vívták a harcot.

Minden közös ügy közösít, rejtelmes távolságokig. A közös érdek meg tudja hőköltetni még azokat az eszelősségig elkülönülő, egyéniesítő érdekeket is, amelyek a vagyoni, a születési, a hatalmi kiváltságosokat béklyózzák. A szegények, a kisemmizettek, az elnyomottak közt, ha küzdésre kerül a sor, szükségszerűen a még bölénnyel s tigrissel küzdő emberiség ösztönét és belátását működteti. Ezt működtette bátorító vigasszal a parasztlázadásokban (még vallást is próbálgatva hozzá), ezt mámorító reménységgel a munkásmozgalmakban (édenkertesítve már évtizednyi jövőt is).

Annak a szülőpusztámon rám tett lélekkormányzó erkölcsnek csak egyik szárnya volt, hogy nekem nem lehet másoktól semmi elfogadnivalóm. A másik szárny – az előbbi szimmetrikus kiegészítéséül – az volt, hogy nekem viszont adnom illik. Mivel pedig adnivalónk mégsem igen volt nekünk sem – anyám kifogyhatatlan mézes kenyér karéjain kívül, amivel cselédgyerek játszópajtásaimat traktálta –, legalább érzelmeimet illett megosztanom velük; azaz átvenni az ő érző és gondolkodó módjukat, amennyire tudtam; vagyis elmerülni az ő erkölcsi világukban.

Ez a világ, amelyben eredendően senkinek semmije nincs, amely szinte a gyűjtögetés társadalmi fokán lép az egyik napból a másikba, csaknem olyanféle őskommunizmusban élt, amilyet Engels vetített vissza a történelem előtti időkbe a maga korának történelmi tapasztalataiból. A lélek működésének közlekedőedény törvényéből folyt, hogy ezek a pusztai agrárproletárok nem becsülhetvén egymás közt nyomós magántulajdont, nem éreztek alaptiszteletet grófi, illetve a bérlői magántulajdon iránt sem. Hozzányúltak, ahol csak tehették, szükségleteik – milyen fokú szükségleteik! – kielégítésére. Munkatársukat, az ökrüket gömbölyűre, a lovukat fénylő szőrűre kellett etetniök. A világ minden istene nem értethette volna meg velük, hogy nekik éhkoppon szédelegve kell ugyanazzal az ekével kínlódniok. Közösben dolgoztak, parancsszóra. Úgy tetszett, hogy a búza, a bor, a gyapjú, a csorda, falka és nyáj tömegű marha, disznó és birkahús közös elosztásához is, azaz isten s az igazság országának ránk izzadásához is csak egy gazdatiszti parancs kell az irodából. Egy történelmi gombnyomás, ahogy magam is gondoltam már ott, kamaszaggyal.

Ezt a világot és következtetést meglelni a munkásmozgalomban: mint mikor ugyanannak a háznak egyik szobájából a másikba lép az ember. A bútorok, a faliképek, a lámpák még ha mások is, a háziak hanghordozása ugyanaz, no meg a szag, a jellegzetes napszámosszag vagy iparosszag; a konyhaszag, amely beárad a legtemplomibb tiszta szobába is.

A Tanácsköztársaság idejéig csak úgy próbálgattam azt a másik közösségi nagyvizet, mint az úszni nem tudó a Dunát az ingyen strandon.

Védtem volna még fegyverrel is azt a komenizmust, de – szándékosan írom így a szót. Mert vajon vallhatom-e akkor és vállalhattam-e később akár kérkedőn, akár vádként egy kicsit is tüzetesebb formájában azt, hogy kommunista?

De vajon vállalhatta-e bárki ezt magának a fogalomnak a tüzetességében?

Bizonyos: erős, mély gyökerű közösség volt az, amely egybe s rögtön harcra toborozta az egyedeket, s hányat halálra szánt meggyőződéssel – de még ma sem tisztázták: hány ágú volt is az, a kitűnő gyökérzet?

*

Az akkori Pest Váci utcájában állt még az a kis mágnáspalota (szemben a templommal), amelyet a proletárdiktatúra idején az – anarchisták foglaltak el. Vagy kaptak meg a kormánytól, mert mindvégig ott székelhettek. A falakon egyelőre rajzszögekkel rögzítve Kropotkin, a két Reclus, Bakunyin, Stirner, Schmidt József képmásai. A könyvállványon a Társadalmi Forradalom régi évfolyamai, hogy kéznél legyenek. Mert a vitadélutánokon, melyeken bárkit testvéri kéznyújtás fogadott, a lap újraindításának módját találgatták a fölül tar, alul fehér szakállas öreg fejek. Várták vitára egyszer magát Kun Bélát is. A vidékien szomjas agyú kamaszt ide is elvitte a szemmel-füllel való tapasztalhatnék. Akinek kezébe közben a fegyvert legsürgetőbben ezek a remek Petőfi-sorok nyomták volna, nem kis részben a költői kép ereje révén: Szétszórt hajával, véres homlokával – Áll a viharban maga a magyar; és: Ha nem születtem volna is magyarnak, – E néphez állanék ezennel én – amiben a világbíró lendület szertelenségét az anyanyelv törvényének aprólékosan tüzetes betartása – a megengedő is-nek számomra azóta is például csengő alkalmazása – hitelesíti, kőtáblaszerűen.

Hogy a munkásmozgalom akhilleuszi fürdőjét megközelítsem, akkor nekem s még hányónknak a proletárdiktatúra leverése, az imperializmus sánta sakáljainak fölülkerekedése kellett.

Este indulás. Rossz hangulat.

Zágráb, várakozás. Velence. Délben Ventimiglia.

Ventimiglia. Vasutassztrájk. Charaire-ék Mentonban.

Saint Jeannet. Séance, Csicsery, Musée.

Léger reste à la maison.

Menton. PEN-kongresszus.

Rettenetes reggeli hangulat.

PEN-megnyitás. Maria Serena villa, lakosztály.

A program letárgyalása. Boldizsár, Kéry, Emmanuel ellen. Ebéd a Fregatte-ben. Vietnami ötgyerekes menyecske. Ünnepi beszédek. Díszebéd a Serenában.

Reggel Follain. A monacoi [Olvashatatlan – A szerk.] Alabama-sziget. Este az öreg kikötő. Sajt és bor.

Follain St. Helène-ről. De. a városban. Ebéd a csarnok mellett.

Károlyiné a PEN-ben. Corsicaba. Hogy lett az aláírt kézirat. Az „élő” Károlyi. A Roquebrune. Este a „diner champètre” és Follain. Korán haza.

Autocar, Follain, ismét hajnalban. Nizza, hajó. Károlyi könyve, K.-né felel.

Szaggatott sziklaszigetek. Zuhogó eső, Ajaccio. N(apóleon) szülőháza. Igazi Corse! Gyerekágy.

Bölcsek a fán

Nincs jogosabb kívánság, mint beszélj művész a munkásról, a parasztról.

Hisz az tart el.

Nincs bajosabb kívánság, mint a munkásról és a parasztról beszélni, művészi hitellel.

Hisz az tart el.

Tíz művészi alkotás közül jó, ha egy ad az ő világukról méltó képet. Olyat persze, amely a művészet sajátos életműködéséből fakadt; az alkotó spontán lelki szükségletéből, nekibuzdulásából.

Amikor a gépírási hibák kijavítása végett a vígjáték harmadik másolatát is átfutottam, akkor eszméltem rá, de hisz ez ilyen tíz közül egy írásmű. A munkások és parasztok legfőbb kérdéseiről szól. Hogy mi is jár fejükben, miközben a kezük jár. A szívükben, mialatt az idő eljár fölöttük. Vagyis hogy milyen viszonyban vannak a munkájukkal, annak irányításával és – jövőjével.

És hogy milyen is a kapcsolatuk az irányítás végrehajtóival, meg a jövendő megábrándozóival; az úgynevezett értelmiségiekkel.

Mindez írás közben eszembe sem ötlött. Jó vígjátékot írni, ez volt minden gondom. Jót, azaz tartalmasat.

Azaz őszintét; akár az önkínzásig.

Színdarabírásra a nagyok példája két receptet kínál. Az első: deszkára vinni egy egyéni hőst; egy Hamletet. A másik: megeleveníteni egy általános emberi tulajdonságot, fogyatékost mégpedig, Harpagonét például.

Czímer Józsefnek, immár régi barátomnak s dramaturg-serkentőmnek tétele szerint azok a legigazibb vígjátékok, melyekben az író saját fogyatékosságai közül teszi valamelyiket – rendszerint a legfájóbbat – köznevetséggé, elsőül, védekezésül szinte. Kit kacagtat ki Molière a Képzelt beteg-ben? Saját magát. Az Embergyűlölő-ben? Ugyancsak. Állítólag még a Dandin György-ben is.

Első tervem szerint én mai korunknak valamelyik alapfonákságát akartam gúnyom nyilainak tárgyává: céltáblájává tenni. Váratlan bőség fogadott. A tanács szerint magam felé fordulva, ámulva födöztem föl, mennyire időnk gyermeke vagyok, mennyi a céltábla önmagamban is. Korunknak csaknem minden fogyatékosságát magamban is meglelhetem, csírájukban vagy terebélyükben.

Mi volt a század legkártékonyabb gondolatficama? Kétségtelenül a gondolat kordába nem fogott szenvedélye: a fanatizmus. És vajon nem kapott-e el engem magamat is – és téged is, embertársam, a nézőtéren – újra és újra ez a ragály? Mégpedig nem is mindig egy irányban?

E darab vetélkedő társa két ilyen megszállt, két ilyen jóért rosszul lobogó lélek. Az Emberért lángol mindkettő, mind odaadóbban s mindjobban eltávolodva az emberektől. Nagyjából már talpon álltak – s ugyancsak szemben egymással –, amikor oldalról is megnézve őket, rádöbbentem: igen, mindkettőt magamról mintáztam. Magunkról, terólad, jámbor lemosolygójuk. De éppily módon lelkedzett lelkünkből a megalkuvás modern álbölcse, a bitnikfilozófia örök megtestesítője, vagy az örök haszonleső, vagy akár az örök szerelmes lány. Ilyen sokoldalúak vagyunk, szerencsére; ha ilyen sok alakzat lakik mindnyájunkban, választhatunk: jobb részünket vihetjük diadalra. Megölve a többit a nevetés nyilaival.

Ebben a darabban így hát bizony a kacagásra húzott száj néha a keserűség fintoráig terjed.

A darab 1653-ban kezdődik, befutja az ógörög időket, s napjainkban köt ki a tanulsággal. Volna benne tehát még „formabontás” is: ám nem pusztán a fordulatosság, a meghökkentés kedvéért. A meglepetésnek a művészetben nem a szemet kell nagyra nyitnia, hanem az agyat. Az idő és tér váratlan fényváltozásai nem kápráztatni akarnak, hanem világítani, több oldalról is, örök célokat, időtlennek tetsző akadályokat.

Mert hisz a jövőről van szó. Az emberiség legősibb ügyéről, hogy lehet-e boldogság a földön.

Hogy lehetünk korszerűek? Ha a kor minden jelenségét elménkbe fogadjuk és raktározzuk. Szívünk fűtőanyagául. Ez azonban egyre hatalmasabb agyat, egyre gyorsabb és fáradhatatlanabb forgású szívet kíván. Úgy tetszik, mintha ennek tehát csak aránylag rövid életpályán át lehetne megfelelni. Ezzel az üzemanyaggal mindenki tüzes szekérre jut, ég felé rohan, halálra ég. Kora két nagy problémájával – az egyén és a nép szabadságának eszméjével – Petőfi még tökéletesen korszerű lehetett. Ady is – azzal, hogy egy időben volt leghaladóbb európai és leghaladóbb magyar, azaz legnemzetközibb és legnemzetibb, követői felől nézve legmodernebb és legmaradibb.