1968

150 éve halt meg Dugonics András

Mennyi a föltámadásképes írónk! Dugonicsot első soron ezek közt érzem. Épp azért, mert – szégyenemre – műveit csak szemelvényesen s így alakját csak az irodalomtörténetből ismerem.

De mennyi is ezekben a szemelvényekben. Mennyi ábrázoló – igazi művészi – erő! S mennyi elragadó vonás írójuk természetében.

A mi „nagy” népiességünk – Petőfié, Aranyé – azért oly erős, mert megkésett. A népiesség európai ideje a költészetben: Burns. Nálunk Csokonai és Dugonics korszaka. A „nagy” korszak mellett az övékét mégsem „kis” korszaknak kell neveznünk. Olyan előfutárok voltak, akik voltaképpen a helyükre érkeztek.

Boldog és hálás előfizetője lennék Dugonics művei új kiadásának.

Ha öt hónappal ezelőtt azon a szombaton pisztoly van a kezem ügyében, szívembe lövök pusztán csak egy kis föllélegzésül, megkönnyebbülésül. Aki tudja, mi a periodikus rohamában a dépression nerveuse, tudja, mi a gyehenna a földön. Az, amelyhez képest üdv a puszta megsemmisülés. A fájdalom a szívben van. Nem testi fájdalom. Egy országnyi tömény, pillanatonkint keményedő szomorúság. Széttörni a gyötörtetésnek ezt a csonthéját, már a lövés erőszakának kínja is kívánatos volt: megváltást ígért.

De aztán mégis hatni kezdett az orvosság. A dépression nerveuse-nek nincs gyógyszere. Ajánlat van, a beteg kísérletezhet. Csillan remény is: némelyik keverék hat is; bizonyos ideig. A bajnak csak átmeneti – félnapos, egynapos – visszanyomása lehetséges, egyetlen móddal, az öntudat gyors, teljes megszüntetésével; házi szere ennek: fél liter, háromnegyed liter rum.

De délelőtt volt, egyedül laktam a két erdő közti házat, olyanok esetleges betoppanása veszélyében, akiknek inkább a hullámat nyújtom, mintsem a bárgyúságomat.

De a daprisal váratlanul működni kezdett. Még Londonban szereztem be két dobozzal is Szabó Zoltán ajánlatára s két magyar származású orvos szíves közvetítésével, mert ahogy a fölirata piros keretben hirdeti: Poison P1:S1:S4 /A/. A babszem alakú, kénsárga tablettából legfeljebb kettőt tanácsos bevenni, mégpedig a nap első szakában, mert melléktünetként álmatlanságot okoz. A máris mutatkozó hatást a kettős adagnak tulajdonítottam. Vérszemet kaptam, gyorsan bevettem egy harmadikat.

A rendesnél is mélyebbre kerülhettem, mert a vasmarokszorítás legelső, még csak tétova lassulására is olyan lélegzést kapott a szív, mint a vízbefúló, ha fölvetett feje víz helyett egy húzás levegőt nyel. Óvatosan vártam, mint a vadász, aki egy sóhajjal elűzheti a közelgő vadat. Tudtam – volt már annyi tapasztalatom –, hogy nem szabad odafigyelni, nem szabad várni, koncentrálni. És lassan – szinte kacéran – folytatódott a megkönnyebbülés.

A mellkosár pántjai lazultak, lecsúsztak. Lélegzettem, lábujjhegyen szinte, a szívszúrás nem jött be. Tudtam, hogy az egész föloldódás legfeljebb másfél órát tart, de a megízlelendő boldogság ettől csak mennyeibbnek tetszett.

A mélyből emelkedni kezdtem.

Agyam fokozatosan tisztult. Érzékszerveim működéséről elég megbízhatóak az emlékeim. Fölfogó képességem olyan lett, mint tíz év előtt. Aztán, mint húsz év előtt.

Pontos benyomásom van arról, hogy működött az agyam húszéves koromban. A Sorbonne könyvtárában olvasás közben mindig mellettem volt a Larousse: egy cédulára kiírtam az ismeretlen szavakat. Hazatértemben ezeket a lakásomig be kellett vágnom. Volt eset, hogy fél óra alatt negyven megragadt a fejemben. Elmém – a gyógyszer brutális evése alatt – most éppily szikrázón működött. Az öregkorból szálltam ki, szédületes iramban visszafiatalodtam. Hogy tartósítsam a hatást, bevettem még egy tablettát.

A gyógyszer lényegében nem lehetett más, mint amit diákkoromban vizsgák előtt szellemi működésünk irritálására a patikus recept nélkül is összekotyvasztott. A szakértők számára ide tudom másolni a pompázatos alumíniumdoboz each tablet contains fölirata alatti szöveget: Dexamphetamine sulphate B.P. („Dexedrine”) 5 mg, Amylobarbitone B.P. 32 mg (g ½), Acetylsalicylic Acid B.P. 160 mg (gr 2 ½) Phenacetin B.P. 160 mg (gr 2 ½).

A barbitone összeférhetetlen az alkohollal: a két szer az idegzetben robbanást csinál. De ennek a daprisal-nak az áldását Szabó Zoltán épp elég huzamos whiskyzés közben ismertette meg velem, azt állítva, hogy benne a két szer nemcsak hogy robbanást nem okoz, hanem jótékonyan kiegészíti egymást. Kötél uram, a nyugdíjas halász, kétszáz négyszögöles szőlőbirtokom jeles kezelője, épp előző napon hozta meg részemet a borfejtés maradékából. A demizsont a kőasztal lábához állítottam, a terjedelmes poharat pedig, helyet csinálva papírjaim között a kőasztalra, kezem ügyébe.

Visszaszálltam – két szárnyon immár – az ifjúságba.

Nem ez volt az élmény. Semmi sem készebb megfelelő idézésre megjelenni, mint az ifjúság.

Az volt a megtapasztalni érdemes, ami lent hevert, mélyen alattam, az öregedő kor csúf kellékei.

Föléjük szálltam – pillanatokra! –, sasszemmel nézhettem most a súlyaimat, melyek, a bűn és a nehézkedési törvény, a földhöz bilincseltek.

Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verséről^*

Az irodalom történetében azok a költők maradnak fiatalok, akik nem kerülnek a maguk méltó helyére. Akikről szólva még mindig kívánunk valamiféle igazságtételt.

Szabó Lőrincet ez a fájdalmas hiány teszi nagyon is aktuális, időszerű, szinte fölfedezendő fiatal költővé, hogy noha a köztudatban, az irodalomban mindenki ismeri, magát a művét nem analizáltuk még eléggé, nem tettük a méltó helyére. Szabó Lőrincnek az óriási érdeme az, hogy az őszinteséget a mi színvonalunkra tudta emelni. A múlt század költői is őszinték voltak. Majdnem hitvallásuk volt az, Adynak szinte a vezérelve, hogy magáról mindent bevalljon, de ez hovatovább önfitogtatássá vált. Szabó Lőrinc azonban a maga önmarcangoló, önboncoló költészetét olyanná tudta fejleszteni, hogy az nem az ő saját egyéni életét ábrázolja csak, hanem ugyanakkor mindig általános mély, nagy emberi érzéseket vet fel. Nagyon sokat lehetne beszélni még arról, hogy mi mindenben nem tudtunk elég fényt sugározni Szabó Lőrinc költészetére. Én magam eleget beszéltem, írtam róla, de még mindig a tollamban volna egy igen hosszú tanulmány, például az ő ritmusáról. A legutóbbi időben nagyon sokat beszélnek éppen a magyar vers üteméről, a magyar új versnek a ritmusáról. Arról, hogy Szabó Lőrinc hogy tudta ezt a ritmust időszerűvé, maivá és mégis ugyanakkor hitelesen klasszikussá tenni, nagyon kevés szó esett. De beszéljünk most a lélektani részéről az ő óriási eredményeinek. Ebben azt hiszem, első helyen áll a Semmiért egészen című verse, amely a maga kegyetlenségével mégis egy igen mély emberi, őszinte indulatot fejez ki. Ha figyelmesen hallgatjuk a verset, első hallásra az a gondolatunk támadhat, hogy a költő fő gondja az volt, hogy csak önmagáról beszéljen. Valóban így történt. Szabó Lőrinc hangja, ahogyan ma mondják, „maradéktalanul” föltárta lelkének minden rejtelmét. Ugyanakkor a fő gondja mégis az volt, hogy azzal ne díszelegjen, hanem használjon valamit. Akármennyire meghökkentünk a túlzó önzésén ennek a versnek, ha magunkba tekintünk, meg fogjuk látni, hogy – mélyen elítélően vagy helyeslően fogadhatóan – igaz emberi érzést fejezett ki vele.

(Rádió-előadás)

*

Az emberiség óriási többsége akkor is ölt magára valami ruhadarabot, ha nem fázik, vagy nem égeti bőrét a nap; vagyis ha a test befödésének semmi logikus értelme nincs. Fürdőszobánkon kívül még magányosan vízbe ereszkedve is kötünk valamit magunkra; arra tévedhet valaki. Ez az ösztön őskori, ősemberi. Az asszír–babilon sziklafaragványoknak különben ruhátlan alakjain éppúgy ott van az ágyékkötő, akár az expedíciós filmek őserdőlakóin.

Akadt viszont mindig nem is kevés számú ember, aki a világvárosban is anyaszülten óhajtott járni. A századfordulón ezek még mozgalmat is indítottak, társulatokba szerveződtek; nudistáknak nevezték magukat.

Óhajukat, noha igazán sok logikus érvvel támogatták, nem valósíthatták meg. Még kánikulában sem szállhattak föl pucéran a villamosra. Embertársaik megakadályozták őket.

Óriási ízlésbeli ellentét ütközött itt össze. Nyilván azért, mert a nudisták épp embertársaik közt érezték jól magukat. Az emberek meg épp a pucérságukat nem tűrhették.

Lett megoldás ott, ahol még erre is jutott gond. A pőreség megszállottjai nem egy országban terjedelmes telepeket béreltek maguknak, oda gyűltek. Ott egymás közt annyit járhattak csupaszon, amennyit akartak.

Az ellentétet, amelybe a trágár szavak körüli vita torkollt, ilyenformán lehetne megoldani. A vitát most fejezte be a Nagyvilág, igen szép eredménnyel. Azoktól is, akik helytelenítik a trágár szavak irodalmi használatát, s azoktól is, akik ezt elkerülhetetlennek ítélik, az olvasó rengeteg érvet kapott. Maga is elgondolkodhatik.

Hat hét

Miért hagytam abba újra és újra a naplóírást? Mert hiába tudtam eleve a műfaj fő veszélyét, én is csak hivalkodtam, kérkedtem. A fogyatékosságaimmal is. Nincs napló, amelynek írója még a legtitkolandóbb szennyesek kitárásával is ne valamiféle rongyrázást művelne. Hisz azt veti papírra, ami érdekes az ő számára. Aminek a központjában ő áll; vagy amihez valamiképp ő viszonyul. Érdekesen: érdekében fekvően.

Letettem arról, hogy az írás – minden írás – afféle magammal folytatandó beszélgetés legyen problémáim tisztázására, saját magam helyesebb megismerésére; sajátos lelkületem föltárására! Ez is csak a rongyrázás, a riszálás egy neme. Egyetlen drága lelkületünk legárulkodóbb sajátossága a változás; az idő, az események hatására.

Az írónak azért jár munkájáért kenyér, hogy időt rögzítsen, eseményeket, jelenségeket. A csontozatuknak is a megrajzolásával.

Az eredmény, ahogy ezt a megrajzolást mívelni képes, az ad képet az ő szellemi erejéről, lelkületéről.

Nehéz hónapok vannak mögöttem. A dépression nerveuse – magyar neve még az orvosi szakkönyvekben is költőien, vörösmartyasan hangzik: búskomorság – ciklikus betegség. Áldozatára átlag ötévente telepszik rá, de akkor nem kisebb elszántsággal, mint a Tűzlopóra a sas. Látogatása rendszerint két-három hónap, olyan lelki – de végül testi: szív környéki fájdalmat hozva, melyet az elszenvedői nem tesznek hátrább a májtépésnél: Juhász Gyula rá a szemléletes példa.

Március óta most az ötödik hónapot győzködtem vele, soha így kivérezve. Nem volt reggelem, hogy ha a féltudat az ébredés helyett a halált kínálja, ne a halált választottam volna, hálásan, gyönyörrel.

Fizikai dolgozók közt azért van összemérhetetlenül kevesebb lelki beteg, mint az úgynevezett szellemi foglalkozásúak között, mert a munkába feledkezett test megosztja ezt a helyesebb szóval életbe feledkezést a lélekkel is, ezúttal hű ikertestvér, át- s átrántja szakadékai fölött. A legjobb orvosszer, a legjobb bajelőző kúra a munka. Nos az én lelki csonttörésem ezért legelső tünete az volt, hogy írói teljesítményeimet keddről szerdára, azaz valóban összeroppanásszerűen hiúságom megnyilatkozásának éreztem, mégpedig nemcsak szégyenlendő, hanem ártalmas megnyilatkozásnak; a legrögtönösebben abbahagyandó riszálásnak, rongyrázásnak.

Nem volt ikertestvérkéz, illetve nem volt olyan szívós, olyan folyamatosan erős, amely az ilyenkor elénk sorakozó szakadékokon átléptetett volna. Mért élek, amikor tehetem, vidéken, mert szeretek, főleg szellemi tennivaló szüneteiben, tenni-venni a ház körül. Most hiába volt a kedves aggodalom biztatása, hogy fogjak bele azokba a festési tervekbe, melyek minden külföldi utam után meglepnek, azokba nevezetesen, hogy az ablakkereteket most már kívülről is fehérre mázoljam, azonnal használható utat mutatva honfitársaimnak, merre juthatnak ki városaik barbár szennyezettségéből. De a testi munkát most már hívságosabbnak éreztem a szelleminél is. Hisz csak annak afféle Ersatza, megszégyenítő pótszere lett volna.

A depresszió ellen az elsősegély-nyújtási javaslat a lehető legteljesebb elbutulás, illetve elbutítás: az elme legkisebb részecskéiig menő elközönyösítés. Már K. Miklós, aki ezzel a gyógymóddal az első hetek után napi egy-két órára visszaemelt társadalmi lénnyé (abból az állapotból, hogy naphosszat sötét szobában falhoz fordulva heverek), azzal húzta ki zsebéből a zsongító orvosságok dobozkáit, hogy a tartósabb helyreállás felé az első lépés, ha igazi, vagyis nem pótszer tevékenységbe fogok, támogatottan is a magam erejéből. Azaz ha némi erősítés után is magam húzom ki magamat a saját hajamnál fogva a bajból. Vagyis: a betegséget, mely földre sújtott, nekem kell megszüntetnem, azzal, hogy talpra állok. Ezt a cirkulust akarom most megbontani, öthavi hasztalan próbálkozás után, ezekkel a naplójegyzetekkel. A stratégiát maga a helyzet adja. Ahogy a szakkönyvek s a lexikonok is mondják, a búskomorság rohama, hogy nincs miért élned, hogy fölkelned is iszonyat, hajnalban a legkoncentráltabb. A telő órák olyan mértékben súlyosbítják, ahogy az ember valóban nem mível semmi érdemest: az egész nap nyomasztó életidegenségben telvén az ember elkerülhetetlenül kiesik a létből. Meg kell hát valahol vetni a lábat, s elkezdeni a lét visszahódítását, mégpedig nem álutakon, hanem frontálisan szemtől szembe. Ezzel az egyetlen fegyverrel a kezemben, ezzel a kis ceruzavéggel. Sose került ennyi kínomba a forgatása, mint ameddig most – az első nekiállásra – jutottam vele. De ez a kín mégis mintha más forrású volna, mint a hajnali. Mintha egy s más valóban fordulóban volna? Eddigi munkámmal én adtam valamit az irodalomnak, az olvasónak. Most ők adhatnak vissza valamit.

*

Kapálással épp azért nem gyógyíthatom igazán magam, mert gyógyításomul kapálnék. Ezek a gyógyításként rótt betűsorok is azért hatástalanok, mihelyt leteszem a tollat. Mi segít ellene? A kapálásnak az adna gyógyerőt, ha az volna a fő gond, ha kényszerből, kenyérkeresetből kellene csinálnom. A betűk rovásáé ugyanígy.

Próbáljam meg hát ezt? Megpróbáltam. Abbahagytam. Ennyi készült el piszkozatként a mesterségbeli, az árunak szánt cikkből.

*

Van izgalmasabb, közérdekkeltőbb utazás annál, mint amelyre egy súlyosnak ígérkező betegség sajkája indít bennünket? Váratlanul rendszerint. Az indulás napját éppúgy másutt és mások határozzák meg, akár a látni- és tapasztalnivalókat: az élményeket! Mintha egy távoli, homályos hírű utazási iroda megkérdezésünk nélkül valami közös kirándulásba szervezett volna bennünket, ez az érzésünk. De hamarosan – s ez az első valóságos nagy élmény – egyedül találjuk magunkat a különös úton, a hasonlatul vett, a tisztázatlan eredetű sajkában.

Lassan fogjuk föl a valóságot; a látottak lényegét.

Ha – kitartva a hasonlatnál – tengeren visz az út, akkor mindig hajótörés után vagyunk, viharos vízen újra és újra óriásira tátott hullámtorokban. Ha a sajka folyón halad, a kanyargós part két oldalán olyanféle szörnytájak vonulnak, aminőkkel Hyeronimus Bosch és tanítványai gyötrik gazdagulni képzeletünket. Égen s földön sose volt, de mindig lehetséges – mert hisz emberből, állatból és használati tárgyakból összeszerkesztett – lények nyüzsögnek, s a csónak itt-ott Plútó birodalmának partszegélyébe ütközik.

Egy ilyen út hajónaplójába kezdek.

Akadozva, mert hónapok óta nem írtam közlésre szántat. Hosszú hónapok, a betegségnek némaság hosszabbította ideje óta három versszakasz az első írás a tollamból. Az is töredék maradt. Azt sem folytattam.

Ezzel a hajónapló-alkalommal élek. Nem először kínál meg vele a Sors. A betegség csíráját régóta hordom magamban.

A nehezen kézbe vett tollal ezt folytatnám, ezt a hajónaplót. Ezt a beszámolót az alvilág elővidékeiről.

Nem első alkalom, hogy be kellett eveznem, mindannyiszor huzamosabb tartózkodásra, a megpróbáltatás e limbus-aiba. Klímájáról, fekvéséről már első látogatása után készíthettem volna földrajzi jegyzeteket, de még csak részlegeseket. A teljes kép most kezd kialakulni előttem.

Nem a testem beteg.

Noha külsőleg semmi nem látszik rajtam, betegségem oly súlyos, hogy életemet érzem veszélyben. Fájdalmaim nagyobbak, mint amikor a gyomorfekély kínzott. Éjszakánként kikelek az ágyból, órák hosszat járok föl-alá, keresztbe font karokkal, jobb tenyeremmel a szívemen. Üvöltő csecsemőt szokás így hurcolni, a járás ritmusával álomba ringatni. Csakhogy amit én a karjaimba szorítok, azt a fájdalmat nem csitítja a föl-alá járás sem. Nem az enyhülés, hanem a kimerülés, a test kifáradása küld vissza az ágyba, s szenderegtet el valami időre. A halálraítéltnek lehetnek ilyen pihenései. Nem akarok nagy szavakat használni. Lehet utolsó éjszakáján a halálraítéltnek olyan gondolata, olyan érzése, melyen nem üt át az a szívmarkoló szorongás, melyet a hős is legfeljebb csak jobban fegyelmez, mint a gyáva? Ez a szorongás tartja karmai közt a depresszióst az éjszaka és nappal minden órájában esztendőkön át.

De vannak hónapok, amikor ez az elviselhetetlen szorítás is fokozódik.

Ennek a lelki pokolnak – a depressziónak – okozója legegyszerűbben kifejezve az édenkert elvesztése. A pszichiáterek nyelvén az a megrázkódtatás, amelyet a gyermek akkor szenved el, amikor a valami miatt túlzott anyai szeretet védköréből hirtelen kikerül, egyik napról a másikra, brutálisan. Az új, a már kíméletlen környezetben is igényt tart a szeretetre. Az első – természetes – sérelmeken még úgy-ahogy úrrá lesz; maga erejéből próbál érdemes lenni arra a kivételes boldogságra, amelyet nemrég egy kivételes helyzetnek köszönhetett. Nem sikerül, nem sikerülhet. Ám a kudarc kínja még nem hat teljes erővel; az egyéb harcok háttérbe szorítják. A bevarrosodott sebek a nyugalom szüneteiben fakadnak föl, rendszerint az életút második felében.

Ezúttal harmadszor birkózom laokooni helyzetben, ilyenfajta depresszióval.

Ez a küzdelem mindig későn kezdődik. Amikor ráébredünk, hogy foglyok lettünk, akkor már rég a kígyóé vagyunk, a Szörny akkor már tetőtől talpig ránk csavarodott, a polipcsápok szájai már győztesen szívják a vérünk.

Mért nem vesszük észre a támadás kezdetét? Mert voltaképpen már jóval előbb támadás alatt álltunk. Rossz perceink mindig voltak, a csüggedést eszünk bírása óta ismerjük; a búskomorság átmenetileg is hatalmába kerített bennünket. A folyó gyanútlanul úsztatja a jégtáblákat. Nem félti a lényeget: ő úsztat, ő a folyó. Csak amikor a jégtáblák már oly sűrűn érkeznek, hogy összetorlódnak s megállnak, akkor abban a pillanatban történik valami lényegében más a folyóval: jégpáncél alá került, nem az már sem a világ, sem a maga számára, ami volt.

A fájdalmak között, melyek életünket kioltják, nincs egyetlen, amelyet előzőleg ne tapasztaltunk volna meg. Egy-két percre vagy egy-két napra. Testi kínjainkat nem minőségük teszi elviselhetetlenné, nem az élességük, hanem a mennyiségük; az, hogy soká tartanak. Ugyanattól a hevességű fej- vagy fogfájástól másképp szenvedünk a jelentkezése pillanatában és másként fél óra, főképp egy fél nap után. Az ellenállás tartalékai kimerülnek. A gyötretés határtalanná válik.

Fokozottan áll ez a lélek kínjaira. A szomorúságból, a csüggedtségből föl sem vesszük a perceket. Főleg ha vidám órák jönnek nyomukban. Még a kétségbeesést is, ha rövid ideig tart, következmények nélkül ízlelhetjük. Mindnyájan tudjuk, mi az észbontó szívfájdalom. Honnan? Egy-egy kortyból.

És ha mást se kapunk? Ha a népdal jó megfogalmazásával, bú életem, bú vacsorám?

Itt van a határ a hangulat és a betegség között. Melyről mi magunk sem tudjuk, hogy mikor léptük át.

*

Amerikából, Vietnamból, Nigéria belsejéből egy óra alatt itt vannak a hírek a rádión át. Pozsonyból, Kassáról, Nagyváradról úgy jönnek, mint Kazinczy és Gvadányi szekerezései, Zrínyi szánkázásai idején. Hogy milyen eszméket fejtegetett Ceauşescu miniszterelnök úr az erdélyi magyarok legutóbbi küldöttsége előtt, vagy hogy Okali David úr, versenyben az előbbivel, mint alkalmazná Marx tételeit a szlovák hatalom alá került magyarokra, arról a vidéken élő magyar író némi késéssel, a szájtól fülig szálló hírközlés útján értesül, a hegyi házához fölgyalogló, nemritkán a távoli helyszínről érkező, egykor tisztelőknek nevezett váratlan, sokszor ismeretlen, de mindig szívesen látott vendégeitől. Ez a késés nincs ártalmára az értesülések fogadásának, a közben így vagy úgy véglegesen lezajlott eseményeknek. Elősegíti a szavak helyes – csendes alkalmazását az eszmecsere ambiance-a, környezete is: a ház előtti nagy malomkő asztalra kitett kis vászonkorsó, a tömzsi parasztpoharak, bennük a sötétvörös burgundival vegyes otelló, a vendéglátó saját termése: szerény büszkesége és igen kivételes tiszteletadása, lévén az egész termés évenkint ötven-hatvan liter. A lehajló ágak között a hegy lábánál Európa legemberközelibb tava csillogtatja mintegy valóságos anyaként a békét.

Semmi a szem határában, ami ne lehetett volna ott – beleértve az át-áthúzó Helkát vagy Kelént is – már abban a nyárban, amelyben Berzsenyi és Kisfaludy települt közös asztalhoz. Édes idegnyugtatóként hat csak szellemi játékul is átengedni fejünkön és szívünkön azoknak a helikoni esztendőknek a közlevegőjét, amidőn az önmagukra eszmélő, de egyhasi voltukat még nem feledő kis nemzetek kezüket parolára nyitva – s nem ökölbe zárva – kínálták egymás felé.

*

Milyen kevés is kell visszavarázsolni azoknak a helikoni időknek az ajérját. A legkisebb ürügy elég, ha megvan az adottság. Borsos, Déry, Józsa, Lipták, Németh, Passuth és szerénységem együtt – feleségestül – elég elütő színű gyöngyfüzér. Együtt ülünk egy présház előtti hosszú asztal mellett a Bakony balatoni lejtőjének egyik édenkertien szép tája fölött a kezdődő alkonyodásban jó beszélgetésben, noha a közös nevező csak az, hogy házigazdánk tíz-húsz percnyi autózással épp bennünket tudott összeszedni egy kis borkóstolásra, majd birkapaprikásra.

*

Nyilván a betegségnek köszönhetem Némethék ma esti látogatását is. Négy éve, hogy megszűnt köztünk az összejárás. Hivatalos értekezéseken kerültünk néha egymás közelébe egy fejbólintásnyi üdvözlés erejéig. Legutóbb Kádár írószövetségi előadásán; akkor néhány mondatot is váltottunk. „Most már nem vagy olyan sápadt” – ejti el, utólag hangsúlyában fejezve ki akkori meghökkenését. „A tekintete is jobb” – mondja Ella. Egy szakajtó őszibarackot hoznak a saját termésükből (s visznek majd egy üveggel a mi saját termésű – épp most csapra nyitott – vörösborunkból). A ház előtt, szemben a lenti tóval úgy ülünk egy vonalban, mint valami nézőtér zsöllyesorában. Az asszonyok beszélnek. Ahogy múlnak az évek, az ilyen baráti együttesekben az asszonyoké egyre inkább a mondandó: egyre több a gyerek, a vő, az unoka.

Ilona-nap lent Mátééknál (a Motel derítőtelepének gépészénél). Egy-egy sült garda, de jókora. Kötél Imre (a halász) lebiciklizett a faluból. Egyre szívélyesebb.

Délután rövid tv-fölvétel, nyolctagú stábbal. A világ egyszerűsödik. Rögtön ki is fizették a honoráriumot, 500 forintot.

Közben Betsy (Ika magyarul tanuló angol–amerikai barátnőjének) távozása, négynapi ittlakás után.

Mindegyik eseményről – hogy méltón ábrázoljam, az előzményeivel együtt, egész napi írnivalóm lehetne. De még nem megy – vagy már nem megy – gyógyszerül sem az írás. Hagyjam abba mégis? Ha a hajnali depresszió hurokszorítása nem jelentkezne, azzal legfojtogatóbban, hogy tartalmatlan az életem, s nem remélvén, hogy a munkának a látszata ad legalább látszatként – alibiként – megnyugvást, semmiképp sem vennék papírt magam elé.

Felhős, esős idő. A júliusi aszály a szőlőbogyót sörétapróra nyomorította. Most a hirtelen megduzzadástól fölrepednek. A fehér, az olaszrizling, a nemes, a kényes rothad. Az otelló, a népi paraszti még érintetlen.

Az összerendezés, a csak időrendi glédába állítás Németh László műveihez majd azt teszi hozzá, ami a téglahalom s a fölvont épület – a hasznosan szép középület – közt a különbség. Ez a külön értékű szerkezet nemcsak a műben rejlik (ma még); az író életében; a megörököltben s kifejtettben. Szívesen elálldogálnék – ötven-száz év múlva – az előtt a könyvpolc előtt, amelynek százkötetes Jókai- és Móricz-sorozatai alatt ott lesz Németh száz kötete is a szövegmagyarázatok és életrajzi adatok bármily vékony malterjába rendezve. Most olvasom (s lapoztam előre végig) Kiadatlan tanulmányai-nak két kötetét; bent voltak ezek is az őszibarackos szakajtóban. Jó sok bennük az egzegézis, ez a hálásan üdvözlendő malter, ez a nagy igénnyel kevert kötőanyag, amely akár az ókor épületeiben vetekedni tud a téglák keménységével, a falat a méhsejtek társává teszi. Nem könnyű az egzegéta dolga, ha egy bőrben lakik a szerzővel. Fogalmazott néha Németh is úgy, hogy olvasója feszengett: váratlanul állt elő – meztelenül – a líra, a szűz. Ott, a magyar irodalom nagy polcára rakott sorozatban fog lelepleződni, hogy ez a szerzővel egy bőrt lakó egzegéta a művek közül nem a képmutogató, hanem a tervező dolgát végezte.

Külön élvezem, hogy éppilyen csúf papírú, kényelmetlen nyitású s ráadásul valamikor agyonázott könyv lapjairól villogtatja értékeit elém – a jó diadalaként még ebben is a rossz fölött – ez a kettősen remek írás; Stendhal Lucien Leuwen-je Illés Endre fordításában.

*

Az aggkor ajándékai? Változatlanul ilyenek; újságátfutás közben például: Díszítsük fel a kerületi házasságtörő termeket. Szemem már a következő lapokon kaszál, de agyam még ennek a hírnek különös fűszerű tartalmát emésztgeti, öntudatlan mosolygással. Milyen szokatlan és milyen természetes; milyen frissen befogadom; milyen szaladva-frissen hajlik tehát még a szellemem. Hosszú másodpercek telnek el a képzelet könnyed lebegésével, amíg elfog a gyanú, földre húz: visszahúzza szememet az iménti oldalra. A megkopasztódott valóság ez: Díszítsük föl a kerületi házasságkötő termeket.

*

A kopaszság legötletesebb – legvisszavágóbb – ellenszere, ha a fejünk, de ide inkább az illik: a képünk tetejéről elsodort szálsűrűt kellő elrendezéssel állunk alá parancsoljuk vissza. A szemnek nagyjából mindegy, hogy lent vagy fönt látja viszont a kép megszokott tartozékát.

Belép a kertkapun egy ismeretlen fiatalember, aki már az ideköltözésével elárulja, hogy író. Mégpedig – ahogy a közelítő mosolya részletezi – diákkorától ismerős író. De csak a neve megismétlése után teszem a helyére. Már diákként kopasz volt, s akkor persze szakálltalan is. Arca – a képe – most egészült ki, mindegy, hogy fent vagy lent; most lett olyan, mint a többi: most kezdett – azzal a jól szabott kis legénytollal normális fiatalember-életet.

A véletlen úgy akarja, hogy velük – vele s feleségével – egy időben hozta fel Jane (Ika másik angol barátnője) két ifjú honfitársát. A langalétatermettel és kisfiúsan mozgó cambridge-i diákok mintaképei, fejükön a most előírásos szőke bozont. De az egyiknek az állán s pofacsontján is bozont. Ezt sokallom. Ezt már aránytalannak érzem: harminc év múlva kérhetne csak helyet, szerényen, még a fenti eltűnte után is; a kor jelzésére, a kép helyes egyensúlyban tartásával.

*

Óvakodva nyúlok írók nyomtatásban megjelentetett leveleinek, naplóinak kötetei felé. Félek, hogy pletykaéhségem harap rájuk, azt ébresztik fel. Másképp mozog a toll, ha a nyilvánosságnak bármily távoli fényszórója lesheti. Márai naplóinak, még ha hitelest tudatnak is, azért nincs hitelük, mert az események rajzolása közben is önarcképre gyakorolnak. Kevés az író, akinek levelei egyanyagúak a regényei mondatával. Vagy aki a barátainak szánt sorokban is olyan életpózt mutat, mint verseiben. Szabó Lőrinc levelei, de üdvözlő képeslapjai is ezért az utóbbiért egészítik ki a művet. Németh Lászlóé pedig az előbbiért. Mondatai tán az aznap leírt tizedik levélben is kelnek úgy útra s haladnak, mint regényeiben. S regényeinek még „keresett” fordulatai is azért életszerűek, bonyolultan is azért természetesek, mert ebből a közös tartályból valók: az ő természetéből. Művei hosszú polcán ezekből az eljövendő kötetekből nem lehet annyi, hogy ne illeszkedjenek műfajzavar nélkül a többihez.

Szent István napja.

Az ünnepek, az ilyenek, öregedve afféle bányatorkok, le a múlt teli tárnáiba. Ha megszorítanak, húszéves koromig minden Szent István-napomat föl tudom idézni az emlékek egy-egy kis olyan birodalmával, melyek mintha tőlem függetlenül is folytatólagosan élnének. Miért? Szent Istvánkor volt Ozorán a búcsú. Ujjaim között máris itt vannak a márc mézével keveredett homokszemek. A bazárosok, mézeskalácsosok sátrai a Cinca bal oldalán voltak, a körhinták, a céllövöldék a Sió soron, a vár és a templom alatt a széles-poros utcán, amelyen Gyántról, Egresről jövet berobogtunk a rengeteg ház, a töméntelen fekete képű rokon közé.

Az első három vendég ma reggel (itt Tihanyban) mintha nem is Somogyszentpálról állított volna be, hanem abból a hajdani Ozorából. Nemcsak a rajtuk lévő ruha hasonló azokéhoz az akkori parasztasszonyokéhoz; batyujukban is a sifonból kiszedett – s még a múltkori biztatásunkra eladás végett díszvánkoshuzattá átalakított – szőttesek, selyem- és kasmírkendők. Van náluk népi szoknya, hétrétes alsó, sőt fafésűs, pillés kontytartó. A pogácsázás és feketézés után beöltöztetik Ikát a menyecskék vasárnapijába. Soha nem volt még így helyén az az arc a ferde szemével, a tatáros sárgásságával, mint most anyámat fiatalítva elém, nagynénéimet emelve ki elevenen abból a bányából.

*

Órám lesve rovom a betűt, kedvem ellenére, szinte fogam szorítva. Minden nap: kísérlet. Azt kísérletezem ki: 1. ébredéstől fogva mennyi időt kell munkával – a munka látszatával, megjátszásaival töltenem, hogy a már torkot is szorító szomorúság föloldódjék; 2. és mennyi „munkát” kell még ehhez is tennem, hogy az aránylagos föloldottság délig, délutánig, addig eltartson, amitől fogva ellenszerül már az alkoholt a szükséges hatásig engedélyezem magamnak.

*

„Napló!” Az egész napot képtelenség leírni. Azaz lehetne mégis, gépszerűen, lélektelenül: ha minden alkalommal, hogy szájam nyitom (vagy fülem a hozzám beszélőknek) megindítanám ezt a kis párisi hangfölvevőt. Sikertelen az sem lenne. (Flóra és Ella beszélgetésének fölvétele s aztán lehallgatása egyenest remek volt a múltkor.) De ez már közvetlenül az idő naplója lenne, s nem egy agyé. A megoldás, illetve átmenet tehát: az idő humanizálása? A szűrés, a sűrítés. A jó napló a nap kvinteszenciája. Megalvasztatni a nap köcsögnyi tejét, és csak a tejfölt szedni le róla.

Hány ember hagyta tegnap bennem az arcát, illetve hagyta volna, ha agyam fotósejtecskéi ma is oly fényérzékenyek és gyorsan pörgők, mint hajdan? Elmentek a somogyszentpáliak, visszaültem fél tíz tájban folytatni a „munkám” a ház előtti kőasztalhoz, fürdőnadrágban, háttal a napnak és a tónak. A megrándított derékban a fájás így kapott meleget, a papírom árnyékot. Ika fölment a fölső kertbe (Cézanne leveleit fordítja), férjét az emeleti szobában tudtam. Húsz perc múlva a ház előtti másik kőasztal körül – az enyémtől három méterre – vidáman csevegő és mandulatörő társaság, a „mai fiatalság”-nak azzal az egészséges fesztelenségével (korszaktól és életkortól független neveletlenségével), mely föltételezi, hogy mesterbeli írók így szoktak fogalmazni, azaz nem jár nekik más körülmény a fogalmazásra. Negyedórai „helyzet” után hasztalan várva, hogy visszatér tán Ika, akihez a társaság voltaképpen vendégségbe jöhetett, összeszedtem papírkáimat, fölmentem a mi szobánkba Flórával erélyeskedve (halkan), hogy söpörje ki őket, majd az ágyra feküdve, a terítőt a fejemre húzva egy csillapítóval aludni akartam, belátva, hogy ma délelőttre nemcsak a munkának, de az esetleges olvasásnak is vége. Ez fél kettőig tartott, alvás nélkül persze, melynek okai közt a legutolsó volt s az is áttételesen, hogy a beszélgetés a terítő alá is fölhatolt, csukott ablakkal is. A lelkület változatainak mestermutatványa: azért nem mentem ki a szőlőkbe idegem szellőztetni, mert csak az ő ülőhelyeik közt lépdelhettem volna el, s nem akartam, hogy távozásomat tapintatlanságnak – viselkedésük bármily csendes elítélésével – érezhessék.

A késői ebéd után Váciék kopogtak be, váratlanul ugyancsak, de a megnyugvás, a bajfeledés váratlan – s így még üdvösebben ható – légkörét hozva. Velük az eszmecsere: remek keresztmetszet a pesti szellemi életről, az ő nemzedékük bonyolultnak hitt viszonyairól a múlthoz, a jövőhöz. (Ezeknek a viszonyoknak baja épp az, hogy nagyon is egyértelmű, épp a lényeg szövevényét kihagyva egyszerre felületes és lapos. Legfeljebb idegenségében árnyalatos.) A gondolatszárnyasító hétdecis épp akkor járt az alja felé, amikor esedékes lett a fürediek autója értünk.

Liptákék hívtak meg vacsorára, azaz szabályos, asztalon szolgált vacsora helyett igen okosan ölbe vett tányérra kapott lángosra, szőlőre, borra. Itt aztán bajos volt tartósra rögzíteni az agy filmkockáit. A nagy heverőn s a két öblös fotelben ömlesztve szinte az asszonyok zsúfolódtak, a székeken, a zsámolyokon, a parasztkályha ülő peremén mi, férfiak: Déry, Borsos, Józsa, Dezső, Sumonyi, Lipták a csabai öccsével. Annyi ember dohányfüstjében Közép-Európában sehol sem a szellem halai villognak, hanem csak a szellemeskedéséi; a siker nem az ide hozott gondolaté, hanem az itt termelt ötleté. Csevegés, bor és kávé frissítette eszmecsere, ahol egy fonálra, egymás rendjébe fűződnek egy cél felé a gondolatok, errefelé legfeljebb négy-öt ejtődző között lehetséges. Itt most, a kézből ett s ezért igen hosszú vacsora vége felé mégis megtörtént. Kortárs-beli emlékezéseiben Déry kalapáccsal töri Füst Milán személyének friss, de máris agyonbarokkosított szobrát. De ki látja meg – s te magad látod-e, vontam a fonálra én a magamét –, hogy épp az összetört törzsből készült talapzat annak, ami sürgetően közemlékművet kíván: Füst szobrainak.

Ezt már a rádió babrálása közben írom. Ika most – 1968. augusztus 21-én fél tizenegykor – jött le a munkájával a hegyről, Szitás Erzsitől. Festés közben az állandóan járatja a rádióját. Most tette le két zeneszám közt ecsetét a hírre: a szovjet csapatok bevonultak Prágába.

*

Eseményekhez egyre inkább csak személyesen lehet hozzászólni. Úgy értve, hogy nem en connaissance de cause – mert ki ismerheti ma nem is a cause-okat, hanem fait-eket, a faktumokat: a tényeket? Alakítóik sem. Azok is személyüktől vezetetten – így értem a személyesen-t – irányítják, sőt állítják elő azokat.

Voltaképpen tehát nem is gondolatainkat kellene közölnünk – a gondolatközlés mai technikájában – hanem az érzelmeinket –, mint a vándor igricek lantpengetése korában.

Érzéseim a lelki nyomás közben – a szorongás közben is, hogy mi lesz ebből? – 1. Valami mazochista megkönnyebbülés: a csüggesztő rengeteg madárnyelv után végre a valóság szava, bármily érdesen, rekedten is. 2. a mazochista „megkönnyebbülés” még egy rezzenete: egy percre elmúlik rólam a magam terhe, közös gondjának éreztetésével az emberiség csaknem egyenrangú tagjává avat. 3. keserű, de rögtön szívig ható nyelés a nemzeti passzív kínkelyhéből: 56-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négyszer verték le a magyar követség Kossuth-címerét; az újjá szervezendő pesti rendőrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, két vagonnal. 4. hiúság: hogyan olvassák – tájékozatlanul – párisi barátaim a jelentésekben ezt a szót, hogy magyar.

Közben fölszökdel a teraszok lépcsein a már nem is tudom, hányadik – messziről fölismerhető – angol diáklány. Még a londoni versolvasó estén ismerkedtünk össze: Susan Hargreaves. Oly jól tud magyarul – Cushing tanítványa –, hogy már a tájnyelvi fordulatok foglalkoztatják, bár a maga köznyelvi magyarjába ilyeneket fűz: a becsvágy szorgalmazása, támogató kérdés, meg (amit Giginek mondott) Széchenyi fittyet hányt a népszerűségére. Egy hét múlva Erdélyben lesz. Farkaslakán, nem először. A magyarság sorskérdéseiről szólva, melyek különösen érdeklik, vegyít a fejtegetéseibe cirkalmasságukról fölismerhető hosszú citátumokat is. A cseh események alig érintik, noha a szobából állandóan zümmög a rádió, s valahányszor híreket mond, mind bemegyünk. Az ő kivételével. A tavon jár a szeme szomjasan, a szemközti Somogyon, melynek dialektusa szintén a programjában van. Itt van, testileg, de belső szemléletileg Londonban, vagyis nem a csehszlovákok, hanem a filológiai problémák szomszédságában. Csaknem addig marad, amíg a partról föl nem integet Gigi, Némethék autójából, hogy hozzájuk vigyen bennünket.

*

Megnőttek az unokák, a fák, még a ház is emeletet kapott: kiabálja minden, hogy mikor is jártam itt utoljára, négy éve? A táj betelt, behumanizálódott (a mindenfelé messzebb is fölserdült kertekkel, épületekkel); karéjukban nyájasabb az a darab tó is, ami az alsó szoba ablakából és a teraszról látszik. László is a régibb képéhez hasonlítva nyugodtabb, úgy fiatalosabb, hogy megértebb, a lényege irányában. Gigi szintén; most szült, másodszor, szinte delelőjén áll annak, amire teremtődött; szoptat, cigarettázik, szerény és jó humorú. Fölvezet, kézen fogva át az udvaron az alvó kisfiához. Ucó fiai. Egy boldog kis internátus.

Az a kedves olasz lány vendégeskedik náluk, aki annak idején Firenzében az utcán magyarul köszönt rám, hogy az vagyok-e, aki vagyok, s akihez László azt a levelet írta a magyar irodalomról.

Persze a cseh események a teraszon terített vacsora és a szobában folyt poharazgatás közben is. És – az okos olasz lánynak adott további fölvilágosítások ürügyén – a mi mai szellemi életünkről gyors skiccel, melyek akár történelmi tablók is lehetnének kellő kidolgozással, az alapvonalaik olyan jók, odavetve is.

Nem lehetséges Napló; az események – azaz a leírnivalók – átcsapnak a keretein. Az idő – időm – valamirevaló rögzítését nemcsak egy hangfelvevő szünetlen működtetésével lehetne megkísérelnem, közben egy filmvevő gépnek is állandóan forognia kellene szerénységemre és környezetemre irányítódva.

Alig kezdtem bele a tegnapi nap legtartalmasabb részének, az estének a tartósításába – föl-fölugorva a rádió gombjait csavargatni –, amidőn M. Beyer, a pesti Institut Français hajdani igazgatójának feje jelent meg a teraszlépcsőn, egyenest Caenból jőve (most az ottani egyetemen a filozófiai tanszéket vezeti). Párisban egy ideig az ő lakásukban is laktunk, amikor ő épp lent volt Caenben. Illő volt, hogy már délelőtt kikerüljön a kőasztalra a borosdemizson meg a mandulás-diós kosár – késő estig nem is kerültek le róla. Déltájban Urbach László vitorlázott a ház elé, s jött föl új manschaft-jával (és híreivel), aztán Reismann János, ő ebédre – s a helyzet mélyrehatóbb megtárgyalására – is itt maradt. Távozása után még a rádiózörejek kiszűrésével se végeztem, a kerti kapun három szerény léptű, udvarias nyaknyújtású – tehát itt először járó – alak. A külügy egy tiszviselője s egy finn újságíró pár. Ezek is törik a magyart! Az asszonyka keresztneve Ulla – Ulrika. Nekik igazán rokoni fogadtatás jár. Csak a magnetofonjukba jó másfél órát beszéltettek, s vitték magukkal ennek a napnak valami épkézláb szellemi rögzülését – Helsinkibe. Jó, hogy Flóra kedvességét nem magyarázták vacsorameghívásra is. Vacsorára Anikó jött meg (unokahúgom Jani Lajos révén) a francia – de magyarul ugyancsak egész jól beszélő férjével, Jean Loup-val (aki Charmet-nak, a Sorbonne esztétikatanárának a fia). Ők aztán éjszakára is itt maradtak.

Az alsó szobában, ahol a rádiókészülék van, azaz akaratlanul is elzárva, hogy a késői híreket is meghallgassam.

Az idegzet elég rossz. Noha napközben az agy- s a szívműködés teljes fegyelmezésével tudom az eseményeknek a hírét hallgatni és az alakulásukat mérlegelni – éjszaka épp csak el-elszunnyadtam, s most máris előttem a tisercinetta és az amitriptylén üvegcséje dupla adagért. Nyilvánvaló hát, hogy elsősorban külső okozatú (ha diszpozíció volt is rá, anyám révén) ez a depresszió, amelyből már-már, azt hittem, kifelé tartok.

Nagy események. A rádióbeszámolókon át is látom a nagy betűket a nagy népek nagy újságoldalain. Csupa nagy közhellyel. Így – méltó megfogalmazás nélkül – az igazán nagy esemény is hovatovább olyan közhelynek hat, mint az, hogy „az elnök mély megdöbbenését fejezte ki”, vagy – amit szintén ötödször hallok: „a pápa hő imáját küldi”. A sors nagy tetteit – a nagy eseményeket – megszoktuk, hogy Szophoklész foglalja szavakba. A nagy betűk, a nagy riportázsok, a nagy nyilatkozatok, a nagy imák leközlésénél valóban több – hitelesebb – valóságot nyújt a gép, a legkisebb fénykép is. Legjobban még az ábrázol – abba szorul legtöbb művészi, vagyis elhihető, vagyis lényegről szóló erő –, ami nem akar „ábrázolni”.

Reggel, megérkezve a faluból, Mariska, miközben elhalad előttem a teraszon, ezt mondja arra a kérdésemre, hogy mi újság a csehekkel.

– Elmentek, de visszajöttek! Sír az ember szíve, ha csak látja őket.

A faluban maradt csehekről beszélünk.

– Az egyiknek a felesége, ha mozdítja a kezét, a haját tépi, három gyerekét hagyta otthon a hetvenöt éves anyjára, az egyik hat hónapos. Nehr Bálintné is nagyon várja vissza, akik náluk voltak, a kapkodásban elvitték a szobakulcsot.

*

De, valóban: a dolgokra, amiket csak felületükről ismerek, mivel reagálhatok? A felületeimmel.

Noxyron, előzően Tisercin és újra Noxyron, az utóbbi adag már éjfél után. Aztán séta, óvatosan, mindig a rongyszőnyegen, hogy a másik szobában alvó Flórát föl ne ébresszem. Ez az összegezett eredménye a tegnapi napnak.

A kis Lukin András – Márta unokája – halálának körülményei. Tízéves korában vérrák. Még januárban megmondták a szülőknek azzal, van még két éve. Lehozták a Balatonhoz, apja Párisba ment, s akkor a fölkészültségben is váratlanul, zuhanásszerűen a vég. Fejingatás, sajnálkozás – ebéd közben.

Majd a ház előtt a feketézés, a pótpoharazás meg az állandó seregélyhajtó ostordurrogás közben, mely a ház mögötti szőlőkből hallatszik.

*

Csoóri, Gyurkó, Sára, a felesége meg egy japán leány – még ő is érteget magyarul.

Sándorék erdélyi, moldvai útja. Magyarok, hosszú településben a Szeret mentén, akik azt sem tudják, merre van Magyarország, magyar írást-olvasást nem tudnak, de a templomban Szent István királyról énekelnek, noha gyónni is csak románul gyónhatnak. Sára felesége idéz egy mondatot: Ha napod van, élő napod van, jól megtudd, mondtam! – így beszélnek magyarul, XIII. századinak tetsző mondatfűzéssel, hangsúllyal.

Este, egyedül riadok csak rá – s ez az igazi oka az álmatlanságnak –, milyen lesz ezek után a magyar kisebbségek helyzete Csehszlovákiában, Erdélyben? Hogyan fogadhatta a Csallóköz a magyar tankokat?

Pozsonyt, még tegnapelőtt hozta valaki a hírt, magyar csapatok szállták meg. Más hír szerint, a szlovákiai vonatokon inzultálják a magyar utasokat, a falukban megdobálják a magyar autókat.

Az értelmeseknek meg kell érteniök, miről van szó, de mit gyújt majd minden ott, ahol nem az értelmükkel vitáznak a népek?

Hajnalfelé is még a depresszió tavaszi szívszorításai közt hánykolódtam. Újabb orvosság – most Valeriana –, végül rum. Alvás nem, csak álmosság, félszendergés, főleg borotválkozás közben, tíz óra felé. Épp dőlnék vissza, hogy délre valahogy emberi színem legyen, amikor jön Flóra, mentegetőzve, mintha ő tehetne róla: váratlan, ismeretlenül egy református pap.

A vasárnapi prédikációját áldozta föl, hogy ide jöjjön. A fenyőfa alatt hallgatom lekívánkozó pillákkal, de már-már pattanó idegzettel. Elmondja, hogyan ébredt rá, tizenhat éves korában isten létére, majd az igehirdetői hivatásra. Szép arcú, szép szál fiatalember. Eldünnyögöm, hogy ateista vagyok, büszkeség nélkül. Azzal kezd okos és türelmes okfejtést, hogy nyilván isten maga is ateista, ezért foglalkoztatja jobban a hitetleneket a hívőknél is jobban és így tovább.

*

Abba az állapotba kerültem, hogy még az agyat illető behatásokra sem az agyam küld első sorban választ oda való gondolattal, hanem a szív, a megszűkülésével, a száj, a kiszáradásával, egy-egy arcizom, az önkényes megrándulásával. Minden tett előtt először is nem az erőimet, hanem iszonyú erőfeszítéssel puszta magamat kell összeszednem, s a cselekvés idejére egyben tartanom.

Este Simon István Bazsiból jövet, Pestre menet. Ismét – hányadszor már – a két levél ügyében. Ezt a nem rövid tanulmányt még 1966-ban, közvetlenül a Pen New York-i kongresszusa után gondoltam el, s a pesti költői találkozás után írtam le. Hol a szlovák, hol a román és végül a magyar nacionalizmus tüneteit forgatva a cikk irányvonala az, hogy a nemzeti érzés alapjait rég nem a történelem, hanem a pszichológia, a patológia eszközeivel kellene világítgatnunk. A jó harminc gépoldalas tanulmányt a Kortárs kényesnek ítélte. Kiszedték huszonöt példányban a párt és kormány vezető tagjainak. A kívánalom az volt, szóljon hozzá egy csehszlovák, egy jugoszláv, egy román író is, és ezekkel együtt jelenjék meg az enyém is, így „elvesszük az élét”. Novomesky megírta a magáét, Krleža megígérte; román vitafél nem akadt. De mivel Novomesky és Krleža pártvezető, s így a párt tudta nélkül ilyen ügybe nem szólhat bele, lefordították a tanulmányt csehre, szlovákra, horvátra is. De a közléssel így is várni kellett, előbb a horvát–szerb, majd a szlovák–cseh kötélhúzás miatt. Júniusban Simon azt kérte, hogy a már addig gondolhatni hányszor átalakított cikket kurtítsuk a kétharmadára: a lényeget mégis napvilágra hozhatjuk. Ez elé ő előszót, én utószót írtam, így került a kiszedendő anyagba.

Most magam kértem, hogy várjunk a közléssel.

Beyer itt nyaral Tihanyban, lejöttek búcsúlátogatásra.

Kötél elegyengette a földet a ház mögött, napszámban, ahogy megkértem. Barátságos, vidám, ártatlan – képzelgés tehát, hogy a múltkor „rosszul vizsgázhattam” előtte: ami miatt még éjjeli fölriadásom is volt. Néhány ravasz mondattal sikerül elvitetnem vele egy kis demizson bort „az esti” szalonnázásaihoz. Ez a kettőnk közti feszültség fogyasztott belőlem ugyancsak energiát.

Délután csaknem egyszerre Józsáék és Boldizsár Iván a francia sógornőjével. Ők ketten egész sötétedésig. Legegyszerűbb volna másról beszélni, mert hisz a tények – s pillanatnyi változásaik – nélkül minden beszéd mellé vág: mellébeszélés; a legjobb akarattal is. Így legtartalmasabb még akkor a szó, amidőn Ika lehozza Cézanne levelezéskötetét, s a művelt, jó nyelvérzékű sógornő tudását is bekapcsolva kihámozzuk Cézanne egy-egy jellegzetesen korabeli és környezetbeli kifejezésének (s pongyolaságának) értelmét.

*

Hajnalban Flóra ébreszt azzal, hogy miért jajongok hangosan. Igyekszem fölidézni, mit álmodhattam. Semmi. Az utolsó gondolatkép – de páni riadtságot idézve föl –, hogy megsavanyodik a tízliteres demizsonban a bor.

Azért kelek föl, hogy a rádiót hallgassam. Még mindig semmi változás. Svoboda Moszkvában. Tárgyalási föltételek, hogy Dubček is vegyen részt a megbeszéléseken. Állítólag már Kádár, Gomulka s a másik kettő is Moszkvában van.

Nincs fél óra, hogy ne a prágai eseményekről beszéljünk Flórával a levertségtől fegyelmezetten.

S az ország hangulata? Valamelyik rádió híre szerint a magyar csapatok oly barátságosak a lakossággal, hogy vissza fogják hívni őket.

De hogy is fejeződik ki egy ország hangulata.

Még Csoóri beszélte: zsúfolt autóbuszon utazott, a megállónál az önműködő ajtó nem nyílt ki azonnal. Az első tiltakozó hangra aki utas csak volt, mind kiabálni kezdett, de úgy, ahogy csak végveszélyben teszi az ember.

Agyam működő színpada mögött, mint a jelenésre váró színészek, állandóan egy raj gondolat, mind a cseh kérdéssel lépne a színre. Azért nem lépnek, mert csak közhelyeket mondhatnának.

Tíz óra felé János, Reismann úton Szigligetről Pestre. Komolyan tart a háborútól. Jobban kivallatom Tito éles kijelentéseinek hatása alatt.

„Napló!” Az idézőjel, az aláhúzás, a felkiáltójel az ajakbiggyesztést, a legyintést jelenti. Mert mit jegyzek föl naponta tüzetesen? Azok nevét, akiket aznap láttam. Mintha egy nap tartalmát az mérné, hány emberrel találkoztam. E szerint a legtöbb értéket barátaink egy-egy népgyűlése – egy érettségi találkozó, egy falusi búcsú – adná.

Esemény rengeteg van. Az újságokból egész oldalakat ragaszthatnék ide. „Írói” összefoglalásukat tán csak évek múlva tudnám elkészíteni, olyanféleképp, mint a regényíró a maga művét a helyszíni följegyzései fölé.

Éjszaka úgy jajongtam, hogy a szomszéd szobában Flóra fölébredt. Szólt hozzám, kérdezett – erre elhallgatott bennem az, aki jajongott. Mert én magam semmit sem tudtam, annyira, hogy most reggel is hasztalan próbálom fölidézni, miért is jajongtam.

A rádió tíz órakor: Svoboda Moszkvából visszarepült Prágába. Dubček is vele.

Elhallgatnak a cseh rádiók. Illetve, ha szólnak is, én ma már csak egyszer forgattam a fekete gombot, hogy hálómmal magamhoz rántsam a szólamukat. Prága nem ég, a csehek vére nem ömlik – nincs, ami az égre kiáltson: visszasüllyedünk földi magányunkba. Szadizmusunk se kapván tápot, lemúlik rólunk a közösség kötőanyagának varázsa.

*

Sorát kerítettem végre, amit idejöttünk óta elterveltem. Előkerestem a festékesdobozokat, kiáztattam az ecseteket, jó kétórai munkával zöldre mázoltam a felső kaput. Csak úszónadrág volt rajtam, befröcskölődtem. Petróleummal, újságpapírral, homokkal kellett ledörzsölnöm magamról a zöld pettyeket. Aztán szappannal, többszörös vízzel a petróleumszagot. Mikor végre úgy megtisztálkodtam, hogy ujjaimon sem éreztem a bűzt: tisztának, megújultnak éreztem lelkileg is magamat.

Szörnyűnek hangzik, de így van: ezzel a megerőltető, piszkos munkával – fájó izmaim működtetésével – pontot tettem, keserűen, mintegy magam büntetve; penitenciául a hitért.

*

Este. Séta – inkább nyugtalan föl-alá járkálás a sötét, kihalt parton, Némethre várva. A kocsiban rögtön a cseh események. De ők is csak a kétórás híreket hallották. De voltak vendégeik, akik a Tátrából most jöttek haza. A magyarokat az üzletekben sértően nem szolgálták ki – az előző vásárlónak s az utánuk következőnek van kenyér s tej, nekik a válasz: kifogyott. De nem ez történt volna nálunk is a cseh utasokkal, ha 56-ban a csehek nemcsak mozgósítanak, de be is vonulnak?

Vacsora Borsoséknál hatosban. Előzően Miklós új emeleti műtermében a hírváró izgalomban a beszéd a váratlanul beállító látogatókról folyik. Németh ezek miatt nem tud hetek óta tollhoz nyúlni. Miklós a kapu bezárásával, elég érdes hangú fölirattal – Kérem az idegeneket, ne zavarjanak – védekezik hasztalanul. Előkerülnek az anekdotába kívánkozó esetek.

De az Erdélyből, a Felvidékről, a Délvidékről jövőket náluk is nyitott ajtó, sőt rögtön megterített asztal várja.

A 9 órás hírek, vacsora közben.

Ki győzött? Ki vesztett? Évek múlva derülhet ki. „Moszkva birodalommá csonkította magát” – valóban?

Ők hoztak haza is, Némethék.

Nehéz búcsú Ikától. Az autóbusz késik, soká álldogálunk a szürkületben a megállónál négyesben; Marici a negyedik. Tétováztak, elinduljanak-e ebben a fölborult Európában tíz napra Jugoszláviába. Eredetileg Ferenczy Erzsikével, Juhászékkal mentek volna, de férje betegsége miatt lemondtak. Már-már közbeszólt a Sors, hogy nem mennek. Ikának még nincs állása, most mutatkozott esély, hogy az óraadásaiból státus lehet, így hát az évnyitón ott kell lennie. De délelőtt beszélt telefonon férjével, a tanévkezdésig megjöhetnek. Elleneztem az utat, de nem elég határozottan: hátha csak a rossz idegállapot az oka az aggodalmaimnak.

Károlyi emlékiratainak második – magyarul még ki nem adott – része, a Faith without Illusions. Most a könyv visszaadása előtt újra átfutva – s élvezve, hogy azt az angolságot még én is élvezve értem –, most indít csak igazán tiszteletre Károlyiék személye iránt, hogy mennyi volt bennük a szép hiedelem, hogy mennyire éppen a nemes illúzió táplálta a hitüket. Mert erősítve-edzve táplálta őket, nemcsak életkedvet, hanem még humorérzéket is adva nekik, sőt – igazat is; a történelem beszámíthatatlansága folytán.

A példányt Károlyiné kölcsönözte N.-nek, ő nekem, de mivel a cseh napok miatt nem adtam vissza, most Flóra is beleragadt. Így az ő szeme is segít – ahogy olvasás közben meg-megszólal – fölfedezni ennek a két ugyancsak bonyolult sorsú embernek a született ártatlanságát. A folyton frissen tájékozódó törpék között a tájékozatlanságuk teszi naggyá őket. Néha mintha az idő már-már igazolná őket, hogy aztán annál kegyetlenebb fintort vágjon rájuk. A veszélyben – a háborúk alatt – mindig tisztán látnak. A „béke” mindig elárulja őket.

*

Híreit már a Szabad Európa sem a cseh eseményekkel kezdi. Nincs vér, nincs figyelem. „Jól informált”-nak lenni már csak azért is lehetetlen, mert efféle tudásszomjunkat eleve a vérszomjunk alakítja.

*

Igen, minden vállalkozásába belebuktatta, minden útján zsákutcába vitte az a feddhetetlen mágnes, amely a szívében és agyában oly remekül reagált – mire? Épp csak nem a körülményekre, a környezetére. Milyen szégyenletes – még az olvasó arcát is pírba futtató – a verem, melybe őszirózsás barátai, Kunfi, Böhm, Kéri – akikre fölfele néz – a „lemondása”-kor belerúgják. S milyen magasra emelkedik épp azáltal, hogy a verem sarát, a barátok kezeszennyét évekig némán viselteti vele a – szent hiedelem. Illúzióinak értékét semmi sem karátozza jobban, hogy emlékiratai – igazának periratai –, melyeket magyarul írt, még ma sem olvashatók magyarul.

*

Rácz György, az oly kitűnően indult építészmérnök. A többörvényű érzelmi válságok után (elvált s aztán attól a nőtől is, aki miatt elvált) hatvanon túl is fiatalos, friss. Egyenes derék, jó vágású tatár fej. Csak azért jött be, mert ellentétben hajdani egyvéleményünkkel hisz a magyarság regenerálódásában! De a sumer leszármazásunkban is hisz.

Nem marad soká, tudja, hogy hivatalosak vagyunk, s máris készülnünk kell Füredre. Némethéktől jön, tőlük tudja. Mi meg így tudjuk meg, hogy Némethék is ott lesznek Liptákéknál.

Kaptunk egy háromkilós pontyot. Felét Marici megsüti, apró szeletekben. Ezzel indulunk útnak, amikor Józsa lejön a felső útról értünk.

De előbb megállunk Mariska új unokáját, Irénke most született kicsinyét megnézni.

*

Pesten egy év alatt nem megyünk annyi baráti vacsorára, mint itt egy hónap alatt. Liptákéknál ma ismét Déryék, Némethék, Józsa, mi ketten, majd előbb Sárközi István, később elvált felesége, Farkas Edit, s végül Boldizsárék. Az ok, hogy egyszer mindegyik család meghívja az összes többit, négy hétbe belesűrítve.

Nagy kiértékelése a lezajlott eseményeknek. A különös, hogy Prága is, Moszkva is egyformán érezheti magát győztesnek is, vesztesnek is. Mint mikor egy hadsereg bekerít egy várat, de az első roham után visszahúzódik a falaktól.

A csehek fölírtak a politikai tudat világegére két nevet.

S egy szinte szophoklészi jelenetet. Ahogy a hetvenhárom éves Svoboda őszen, görnyedten útra kél, hogy kimentse az ítélet alól a fiú számba menő társait.

Közben Ika telefonja. Holnap mégis elindulnak Dalmáciába. Nem ellenezzük, itt mindenki megnyugtat bennünket. Majd Liptákék is oda indulnak, holnapután.

Ébredés a szomorúság oly mély rétegei alatt, hogy szememet sem nyitva lassan arcra fordulok, nyomódjak még mélyebbre vissza, az öntudatlanságba, a halálba. Elalszom, mintha egy pillanatra az levenné a szívről a súlyt. Még mélyebb – már-már lélegzetakasztó – szomorúsággal ébredek. Kinyúlok az órám után. Fél hat. Mennyit kell még gyötrődnöm az esti – a tartósabb – elalvásig! S abból is megint csak ébredés lesz. Úgy jöttem le július végén, hogy a csonka nyártól is kierőszakolom a talpra állást. Két hét múlva Pesten leszek.

Esős hideg reggel. De aztán kisüt. Járkálok egy ideig, aztán nekilátok a pince fölött elvadult poligónum irtásának.

*

Rácz László – Honthy Hanna férje – szőlejében beékelődött egy sáv idegen szőlő. Megvette. Ennek a szőlősávnak azonban volt folytatása le a Balaton felé is. Fölkínálta, vegyük át azt mi. Nem kellett sem telekkönyvhöz, se más hivatalhoz eljárni (elvégezte ezt is ő), belementünk a vásárba. (Ennek több mint tíz éve.) Megkérdve előbb a velem egykorú Kötél Józsefet, aki a ház körüli teendők ellátását nagybátyjától, a család ősi bizalmasától, Kötél Páltól megörökölte, hogy elvállalná-e annak a mindössze kétszáz négyszögöl elég öreg szőlőnek is a gondozását. József, aki a családot szinte kamasz kora óta ismeri, mesterségre ugyan halász, de ezermester lévén (a kisház nádtetejét is ő csinálta) a paraszti munkákhoz is ért. Megnézte a szőlőt, melyhez egy düledék pince is járt, s azt ajánlotta: enyém a költség, övé a munka, a bort megfelezzük must korától fogva. Ez felelt meg nekem is. Évente 60–80, néha 100 liter borra mondta – meg-megpöcögtetve egy kis hordót –, hogy enyém. Bár csak a boradó fölment évi 300–400 forintra, sokat megért, hogy barátaimmal ki-kisétálhattunk – pinceszerre; magam szívtam a hébérrel a hordóból a bort, majd eresztettem bal középső ujjam résnyi félrevonásával a poharakba.

A tavasszal úgy 30–40 litert mondhattam magaménak, nevezetes rossz volt a termés.

De most ősszel, csak kirándulásként gyalogolva föl a pincéhez, rámutat József egy hordóra: Ez is az Illyés úré.

– Az egész?

– Az egész; fehér.

Mindjárt meg is ízleltette velem, mert eddig nem volt fehér borunk; a rizlingfürtöket is az otellóhoz s burgundihoz csapta.

– Mennyi ideig marad töretlen, ha most megbontjuk?

– Két hétig. Még tovább is.

Másnap hazavittünk Ikáékkal harminc litert demizsonokban. Gyorsan elfogyott, nagy vendégjárás volt. Jó egy hét múlva magam bandukoltam föl két ötliteres demizsonnal. Józsefet épp a pince előtt találtam. Hordóba szedte a nagy körtefa hulladékját, de az álló, egyfenekű hordó egyik abroncsát szétette a rozsda, azt vonta szűkebbre, házilag lukat ütve bele, sőt primitívül még össze is nittelve.

– Jó, hogy itt van, Illyés úr.

A megkezdett hordóban mégis baj kezdett lenni a borral. Meggyújtott kéndarabkát próbált drótszálon a hordóba ereszteni, elaludt. Rossz jel.

– Demizsonba töltöttem. Ott vannak az ajtó mögött.

Mutattam, hogy én is éppen demizsonokkal vagyok. Fölösleges, hogy áttöltsek, viszem az ő demizsonát, s alkalommal majd visszahozzuk.

S fogtam is rögtön az ajtó mellől az egyik demizsont, s indultam; vendégek voltak beígérkezve.

Mindezt a lelkiállapot ábrázolásául mondom el.

Még az éjszaka fölébredtem, alaktalan, de marcangoló bűntudattal. Fölültem az ágyban; így, merőlegesen tartott fejjel lassan-lassan világosulni kezdett, mi is gyötör.

Minden üzletkötés kínnal tölt el: nem nyerészkedem-e én, nem csapnak-e be engem. Minden pénzkiadás, még egy doboz gyufa vétele is, valami nyilallást csap a szívbe emiatt.

Hirtelen most az kezdett, de szinte verejtékeztetni: megrövidítettem Kötél Józsefet. Igaz, mindig külön hordóban szokta átadni a nekem járó részt, de most a rendkívüli fehér még közös volt, annak csak a felét vihettem volna el. Igaz, gondoltam, hogy hagyok azért neki is, mert hisz abból a 67 literes hordóból így is csak 40 litert cipeltem haza, de akkor is igazságtalanul jártam el. Csak a felére lett volna jogom. De nem maga mondta-e, hogy az „egész” enyém? Megképződött fülemben a hangja: „Az egész fehér.” De nem arra értette-e ő, hogy az egész bor most fehér? Visszaéltem, hogy én vagyok az erősebb, kifosztottam.

Közben tudtam, hogy tévesen fűzöm a gondolatokat, hogy nem követtem el hibát. Jobban megszorítva, agyam mindig azt adta ki, hogy az az egész hordó igenis az én járandóságom volt. József ezúttal is külön hordókba töltötte a különvalót, s az az egy hordó csak azt jelentette, hogy ők a magukét – mint mindig – még a nyáron elfogyasztották. Ha nem a télen, azt a keveset!

Ez semmiképp nem csillapított le, most már napközben sem. Nem volt fél óra, hogy el ne öntötte volna a tudatomat, de úgy, hogy fogamat szorítottam össze tőle.

S a képzelgések hozzá. József gondolatai rólam, szavai feleségéhez, Rózsikához. Semmit nem tudtam fölhozni a mentségemre. Nyolc-tíz éve tehenük hirtelen megdöglött, szöget nyelt a legelőn. A gesztus, hogy egy hét alatt kezébe olvastam Józsefnek négyezer forintot másik tehén vételére, nekem volt igazi öröm, hogy a panaszukat egyre elvághattam. S mikor Ferenc fia építkezéséhez kölcsönt adhattunk. Megannyi ok az arcizomrándulásra.

Három nap múlva hányják a földet a ház mögött. József végzi a munkát, melyben hetekkel előbb megállapodtunk.

Valóságos láz lepett meg, szorongató-boldog izgalom, alig másként, mint udvarló a kiszemeltjét, lecsaltam a ház elé „egy szóra”: egy kis sajtra (azt mindig megeszi, kedvenc étele), egy kis borra (az egyik demizsont tettem a kőasztalra) – egy nem is rövid vallatásra. Ha van ihletett állapot, ez az volt. Magam sem tudtam, hogyan érek célt, de megfrissült szívvel-elmével dolgoztam: irányítottam a szót. Végre helyben voltunk.

– Ebben a korban így délutántájt magának mindennap a présház előtt illenék így eszegetni, borozgatni.

– No, akkor még van egy-két hét, amíg meglesz az új.

– Hát akkor vigye csak magával ezt, ami az asztalon van.

– Hát erre nem mondok nemet az Illyés úrnak – mondta cserzett bőre alatt olyanformán pirulva egyet, mint amikor az ember váratlan ajándékhoz jut. De én milyen ajándékhoz jutottam! Mert hisz abban a pirulásban benne volt, hogy jogos részemet hoztam el.

*

Estefelé a hajdani Berek vendéglős egyik menye, az azóta többször is megözvegyült Kati jön fel, s hív le magukhoz: két francia pap s egy francia asszony jött hozzá vendégségbe – Avignonból.

Az Avignon melletti Vaison (?)-ból, ahogy lent a bemutatkozás után kiderül. Ott plébánosok, a hölgy az egyik húga s egyben gazdasszonya. Kati öccse Vaisonba sodródott a háború után, igen jól boldogult, nősült is, apósa (már a papok szerint) a járás egyik legtekintélyesebb embere.

A papok (nevüket nem értettem) utazással töltik a vakációjukat. Három éve a Szovjetunióban is jártak. Most Olaszországon át autóztak ide, s mennek majd Pesten, Bécsen át haza.

Két hete nem olvastak újságot.

Én foglalom össze nekik, ami azóta a világban megesett.

*

Berekéktől már sötéttel följövet Boldizsárékat és Vajda Miklóst találom itt. Vacsorára is itt maradnak; vacsorára! – hirtelenében fölszeletelt szalámira s túróra.

Öt nem mindennapi koponya az asztal körül, s órák hosszat nem gondolatot tesznek át egymásba, hanem csak találgatást. Mert oly kevés a tény: már az, amit az idejutott híreken át annak lehet tekinteni. Olyanformán tologatjuk őket (s használjuk szellemi játékul), mint sakktáblán a figurákat. A fehér-fekete kockák és a kézzel emelhető bábok száma meghatározott, de a kombináció vélük végtelen és csak – játszma. Azt szeretnénk tudni, mit hoz a holnap; létfontosságú volna tudnunk, mit hoz ránk a holnap. De ebben a gondolatcserében az győz, akinek fürgébb a kombináló szelleme. S nem az, aki jobban belelát az időbe.

A nyugati vezércikkek és díszszónoklatok 1956 óta mindmáig kerékbe tört, keresztre feszített mártírnak, magatehetetlen – minden akaratától megfosztott – áldozatnak ábrázolták Magyarországot. S ugyanezek a vezércikkek s díszszónoklatok hirtelen most azért mennydörögnek, hogy a csontjatört mártír, a fára szegzett áldozat mért nem ugrik talpra, mért nem vívja meg helyettük és értük ezúttal is a harcot.

Nyugati kulturális szervek egymás után szakítják meg a kapcsolatot a magyarokkal, megbélyegzendő és megbüntetendő őket agressziójuk miatt.

A csehszlovákiai szabad rádiók dicsérően emlegetik a megszálló magyar katonák viselkedését. S újra és újra arra szólítják föl őket, hogy térjenek haza. Elképzelem az egyszerű baka gondolatait erre. Nem kevesebbet kérnek tőle, mint hogy lövesse főbe magát. Mert hisz a parancs megtagadása ezt vonná reá.

Alacsonyan csapongó fecskerajok; felhőt-napfényt cserélgető szeles vasárnap délelőtt. Az eddigieknél is kegyetlenebb ébredés. Két hét múlva Pest. Mire s mi végre? A félsziget csaknem üres. A motelban a 120 forintos szobákat 40 forintért hirdetik.

Mariska híreiből. A motel alkalmazottainak (itt alattunk) épült szállásbarakkjában hatszemélyesek a szobák. Az egyikben a múlt héten két pincérlány is gyereksírásra riadt föl éjszakai álmából. Tompa sírás volt, azt hitték, kintről jön, ki is mentek körülnézni. De kiderült, hogy a csecsemősírás egyik társnőjük paplana alól hangzik. Egy kis pincérlány szült; úgy, hogy vajúdás közben egy jajszót sem ejtett; úgy, hogy mindaddig leplezni tudta a terhességét. A lányok vágták el a köldökzsinórt. Táviratoztak a lány anyjáért. Az azzal kezdte, hogy összeverte a kismamát.

Estig egyetlen látogató sincs. Tehát följegyeznivaló sem? Vagyis életünk eseményei valóban a találkozásaink? Akármilyen érdektelen idegen közelünkbe tér, abból emléket csinálunk, de feleségünk, aki éjjel-nappal gondol velünk, észrevétlenül múljék? Úgy múlik, ahogy mi saját magunk. Vele nem találkozásunk van, egy velünk.

Flórával napok óta szelíd vitánk van. Holnap föl akar menni Pestre. Én ellenzem, az ő védelmében.

Ragyogó nyár végi nap. Flóra a hajnali autóbusszal elment (estére megjön). Csak Marici kísérte le a partra. Készültem erre én is, de visszaparancsolt, a szokásos tréfás energiával. A szokásos ébredési depresszió szokatlanul erős volt, szívesen lökettem vissza az alvásba, akkor bírom az életet, amikor nincs öntudatom.

Most fél tíz, a ház mélyén csak a takarító Marici matat; enyém a napsütötte terasz, itt ülök fürdőnadrágban a felhőtlen ég alatt térdemen papírral, hogy átessem ezen a lélekkönnyítésre, lelkifurdalás-csitításra szánt jegyzetelésen.

*

Kefelevonatok az Európától, Frénaud kötetének előszava és az én fordításaim. Az előszó hegyesre van kalapálva, mint egy feszítővas, hogy rést feszítsen a magyar koponyákban is Frénaud verseinek. A versek maguk magyar bőrükben még mindig nem elég hajlékonyak, hogy becsúszva a résen helyet leljenek, megbódítsák a koponyát, összebarátkozzanak az eddigi lakókkal.

*

Egy híres bécsi orvos a múlt század végén egy erdélyi grófnénak a reumás panaszaira.

– Két gyógymód van. Egy drága és hosszadalmas és bizonytalan meg egy ingyenes, rövid, bizonyos. Fürdőzni Pöstyénben vagy megcsapkodni magunkat csalánnal.

Még Kardeván tanár úr mondta el évekkel ezelőtt, mikor egyszer a Cserhegyről kezében nagy csokor csalánnal jött szemközt velem.

Még az idei leköltözködésünkkor olyan szerencsétlenül fordultam meg az egyik teraszlépcsőn az ólomnehéz krumplis táskával, hogy megrándult a derekam. Aztán a fájás átköltözött a vállba. Algopyrint szedtem ellene, Józsa tanácsára hasztalanul. Ma a felső kertben csavarogva Kántásék telke alatt csalántelepet kellett volna kikerülnöm. Téptem néhány szálat, s megcsapdoztam vele a két vállam.

Aztán befestettem a másik kaput is.

Estefelé Józsáék, rövid időre. Megjelent Tivadar új – második – verseskönyve, ez is Bodosi álnév alatt.

Flórára várva már kilenc óra után lent az autóbusz-megállónál. Vaksötét. A fél óra alatt mindössze két autó.

Flóra pesti hírei közt: holnap délben lejön Turján György a rendezőjével megbeszélni a Dózsa kecskeméti előadását.

A viszontlátás jó hangulata rögtön elröppent. Vacsora alatt már akkora volt a szomorúság rajtam, hogy kaptam rá kétszer is kérdést.

Soká olvastam, Károlyiné kitűnő könyvét, nem sikerült alvásba olvasnom magam. Mihelyt eloltottam a villanyt, szinte pánivá fokozódott a szorongás. Három órakor bevettem egy Noxyront, s hozzá azt: nem fogom engedni a darab előadását. De miért is? Mert – „hosszú”!

Kimerült, keserű ébredés. Egy kicsit tárgyilagosabban: miért is nem akarom, hogy a Dózsá-t előadják? Miért kínos egy idő óta csak hallanom is, ha bármely dolgomat egyáltalán emlegetik? Illés Endre évek óta minden találkozásunkkor kiveszi belőlem az ígéretét, megkezdjük összes írásom sorozatos újranyomását. A Hunok, a Kora tavasz itt van most is a munkatáskámban, hogy átnézem – esetleg átjavítom – őket. A táskát az ágy alá nyomtam, elszomorított, arcomra egyre többször ticket rándított, hacsak szemem megállt rajta. A Lélekbúvár-t Benedek András levele után – mert azt meg a Nemzeti akarta a programjába iktatni – „átdolgoztam”. Rosszabb lett, mint azelőtt.

*

Turján György és Osztovits Levente 11-től 4-ig, ebédre is nálunk. A ház előtt a napon ketten fölváltva fölolvasták az egész Dózsá-t. Mindegyikünk előtt példány s kézben ceruza: mit lehet kihagyni. Most látszik meg, a darabban nemcsak 1514 van benne, hanem még inkább 1955, amikor írtam; folytonos viták, nyílt és oldalról kapott igazítgatás közben. Dózsa eredetileg emberibbnek készült. Jó katona, aki erkölcsben is kora embere lett volna, ha nem háborítja föl az a túlságos erkölcstelenség, ami Budán fogadja. Enélkül, ahogy most van a darabban, pusztán hős, aki valamiféle választás elé kerül. Készségesen húztam volna kétszer annyit is. Bár a munka – mint minden régi írásomat érintő dolog – levert, szomorúvá tett.

Azt hittem, valamiféle átdolgozást fognak kérni. Rááldoztam volna egy-két hetet. De mához négy hétre már játszaniok is kell, a nagy Katona József-ünnepségek záró pontjaként. Mért lett ilyen sürgős? Mert eredetileg Katona Zsiská-ját akarták bemutatni (s a Dózsá-t csak két év múlva), de a cseh események politikai tüntetéssé tették volna azt; többször is szó esik a Prágába tört idegenekről.

Este séta – már sötéttel – a legfelső úton. Két hét múlva Pesten leszek.

Befejeztem – ámulattal – Németh Kiadatlan tanulmányai-nak két kötetét. (Ezer-ezer oldal, ha nem sűrítve nyomják.) Nem a „népi” és „urbánus” irodalom volt; az, amelyről ő beszélt s az, amelyről nem. Igazságosan vagy igazságtalanul ő választotta ketté a két háború közti szellemi életet. Ha később is úgy írhat, mint addig, nyilván pótolja a hiányokat, s egységessé, eggyé teszi a képet. Megadja ellenfeleinek is a magukét. Ettől épp azok ütötték el magukat.

Azt méregetem (a könyv súlyát nézve szinte tenyeremen), elég erős-e a mostani szellemi szint, hogy Németh ezt a művét legalább a helyére tegye? Nem szakad-e le ez alatt is a jég – így merítve azt is a homályba? Ahol megint csak a „mélyek” vitaminja lesz? Szellemi világunk gyomorállapotának századokig helyzetmérője lesz, meg tudja-e és hogyan tudja megemészteni, amit Németh rakott belé. Mert hogy ez időálló-e, az már eldőlt.

Mutatja ezt – az egész értékét –, hogy az odavetett megjegyzések, interjúk, hírlapi nyilatkozatok is ízesek, nedvdúsak. Műve részei lettek. Amennyit ő, írt annyit néhány író-publicista kortársa is, Márai, Hevesi András, Zsolt, Féja, Zilahy, Herczeg és mind, akit a szerepkeresés (s nem a kenyérkereset) „grafomán”-ná tett. Szívesen átlapoznám az ő ilyen összegyűjtött – mégiscsak írói állásban készült – alkotásait. Mennyi ment át – s mehet még – az idő s mennyi a „nemzet” gyomrán.

*

A fecskék már a fák magasában, egyik napról a másikra oly sűrűen, mint máskor a legyek. Csak állandó izgatott nyüzsgésben.

Már a hadgyakorlat – a toborzás – az őszi útra?

Még rekkenő, afrikai délelőtt.

*

A nyíl csak egyenest repülhet. Mindegyik fecske egy-egy nyílhegy. De ezek lövés egyenességű nyilak, egyszerre vad görbéket írnak a levegőbe, villámló ellipsziseket a fák között.

*

Négerbarnára sültem le ezen a három napon.

De bent semmi ragyogás, a visszaerőszakolt szellemműködtetés ellenére sem.

½ 12-től 1-ig a felső drótkerítés zöldre festése, akrobatai izommunkával, mert az egyik oldalon kuporogni kellett, a másikon métereset hajolni, bal kezemben a nagy festékesdobozzal, jobb kezemben a végig maszatos ecsettel.

2-től 4-ig a Lucien Leuwen ismét a napon.

4-től 5-ig a poligonum irtása a hosszú nyelű – saját leleményű – sarlóval.

5-kor le a tóba, hosszú úszás, voltaképpen először az idén. Úgy érzem az izmaimat, mint megannyi hegedűhúrt, tisztára törölve, újragyantázva.

Hazamenet a szőlőből benéz József (Kötél), hogy bevezessük-e a vizet a présház elé. Sajt (mert ez a kedvenc csemegéje) s két vizespohár bor; abból, amit a múltkor elhoztam. Töltenék egy harmadikat is (lelkifurdalásból?), de ezt már nem akarja, biciklivel van. De kettős öröm (mert nekem is), amikor eszembe jut: a kivágott és száradó fákat a felső kertből is elviheti télre.

Gyönyörű, aranyhidas este.

Pest – kéthétnyi távolságból is – marokba szorítja a szívem.

Távoli viharmorranás, amikor éjjel egykor a Lucien Leuwen első kötetének végére jutva eloltom a lámpát, s kitárom az ablakot.

S most reggelre oly kitartó a zuhogás, hogy a nagy fenyők alja is csupa sár.

A vágy ismét, visszafordulni arccal a falnak, s aludni fölébreszthetetlenül.

Szívmarkolásként újra: Pest. Novemberben hatvanhatodik évemet fogom betölteni. S a képzelet újból olyan pubertásos, akár tizenhatodik évemben.

*

Tizenegy óra tájt Flóra vidám hangja (vagyis ő jól tölti a napot az őszi esőzuhogásban is): vendég!

Dobozy Imre. Az alsó szobában egy-egy pogácsával, fél pohár borral hosszasan a világhelyzetről. Mint általában a jó ének- és szónokhangú emberek (ahogy Hidas is), ilyen „magán”-beszélgetésben oly halkan ejti a szót, alig hallom. Kádár, állítólag, két kemény héten át próbált közvetíteni. Az ágcsernyői, pozsonyi találkozás is az ő munkájának egy-egy állomása. Az öt tagállam közt Magyarországnak volt a legtöbb kockáztatnivalója a környező államokban élő kisebbségeink miatt. De mi történik, ha kimaradunk a „segélynyújtás”-ból? A többi négy úgyis véghezviszi, s akkor az esetleges feszültség miatt, köztünk és köztük, a kisebbségek a másik oldalról is a játék serpenyőjébe kerülhetnének: a szovjetnél sem lehetne esetleges védelemre számítaniok.

Az Írószövetség valamilyen ülésén nyílt fölszólalás is volt (Trencsényi Waldapfel felesége), hogy a magyar írók üdvözöljék a veszélytől megmenekült Csehszlovákiát. Taktikusan elutasították.

Déltájban, ugyancsak zuhogó esőben, három kedves fiatal teremtés, nyakig sárosan, mert a felső úton át jöttek: az almádi könyvtárosnők. Előadóest, Czine bevezetőjével, amilyen Veszprémben volt. Majd tavasszal.

Együtt mentek el, Dobozy autón fölvitte a könyvtárosokat a faluba.

Délután s este a Lucien Leuwen második kötete. Milyen kitűnő lélektani és társadalmi skiccel rajzol, jól megkomponált nagy festménnyel. S hirtelen milyen szakadás, amikor a romantika törvénye szerint feszíti meg a cselekményt, amidőn Du Poirier félrevezeti Lucient azzal a nevetségesen naiv mesével, hogy De Chastellernének törvénytelen gyermeke született.

*

Jövő vasárnap költözik föl a család Pestre. Eszembe jut a gond, hogy jutunk ki a füredi állomásra a rengeteg csomaggal. Némi tétovázás után megkérdem Dobozyt, megkaphatnám e fél napra az Írószövetség autóját. Nem állhatom meg, hogy hozzá ne fűzzem: életemben most kérném először.

Ömlő eső, délelőtt, semmi esemény: semmi vendég. Passuth levele Pestről, Tábori telefonált, mégse jön, a „körülmények” miatt. Vagyis a cseh események miatt, mint PEN vezetőségi tag. Végigolvasom Flórával Carver még aug. 15-én kelt angol nyelvű levelét. Udvarias meghívás a PEN okt. elejei genfi kerekasztal-konferenciájára, távirati válaszra küldik rögtön a repülőjegyet. Megírom egyedül a feleletet (melyet Tábori érkezése és rossz közérzetem, lustaságom késleltetett), s éppoly udvariasan lemondom a meghívást, az ingyenes egyheti Genfet.

Elvesztem, ha nem tudok visszamerülni a „munkába”, az irodalomadta rögeszme-mentőövbe, hogy van értelme eredmény nélkül is írni, mondatokat formálni.

Már ebéd előtt bor. Aztán hogy a magamnak adott szó megszegése mégse bántson: színig rumozott fekete.

Délután a Lucien Leuwen harmadik kötete. Ami a franciák szemét tán leginkább a papírra nyűgözi: a képviselői választás korrupciójának, az egész államvezetés romlottságának leleplezése, az én figyelmemet éppenséggel lankasztja: jóformán csak átfutom a lapokat. De a könyv vége, Grandet-né szenvedélyének fölébredése, elvadulása villámló mestermunka. Éppígy a bankház fölszámolása. De a regény valóban befejezetlen, nemcsak nancyiak hiánya miatt. Nincs meg a boltív másik fele, amely Lucien fegyelmezett latin romlottságát egyensúlyozná a latin szív tisztaságra éppoly fegyelmezett emelkedésre való készségével. Külön élmény, hogy magyarul olvastam. A fordítás egyenletesen szép, s csak kajánságom próbált ugrani olyanra, hogy az huit jours nem nyolc nap, hanem egy hét, s hogy a lónak szügye van, nem mellkasa.

Estefelé föl a felső útra, a szőlőn át le a partra. Az egyik horgászhelyen ismerősnek tetsző férfi kuporog. Közeledtemre mintha elfordítaná s behúzná a fejét. Ez fordíttatja hátra az én fejemet, amikor már elhaladtam mögötte. Igen, meghízva, kellőképp megidősödve ő az, a második szőlőszomszéd. Már tavasszal hallottam, hogy letöltötte a három vagy a négy évét. Odaköszönésem után – látva, milyen föloldottsággal kap rajta – még oda is lépek hozzá, kezem nyújtva. Fölkel. Tíz percig beszélgetünk, a horgászásról persze, majd a várható szüretről, a nyugdíjazottság békéjéről – amiből megtudtam, hogy az elítéltsége a nyugdíját sem érintette, nemcsak a „közben” szerzett szőlőjét sem – de egy szót sem arról, hogy mióta nem láttuk egymást.

Az eső elment, gyönyörű – ezüstholdas – szürkület. Flóra a felső szobában az ágyán fekve olvas; arca a villany és a kinti ezüst világosság kettős fényében most – rózsaszínűen, kipihenten – akár első időnkben: a legyőzhetetlen ártatlanság erejétől fiatal. Kirakom a nadrágzsebemből az öt őszibarackot, amit a szőlőnkbe áthajló fácskáról szedtem. A köznapi gesztustól, ahogy a barackokat tréfásan kirakom az éjjeliszekrényben, egy élet hálája, szeretete, szerelme indul meg észrevétlenül bennem.

*

„Gyönyört adni, ez a gyönyör a szerelemben” – nincs ok megtagadni ezt az axiómát. Ez méri az igazi szerelmet is. Gyönyört kapni, ebbe belefáradhatunk. Gyönyört adni: ebbe soha. Annak, akit szívesen látunk magunk mellett az után is, amit az árnyalatlan szóhasználat kielégülésnek nevez. Szívből azt szeretjük, akivel szemben nincs ki- vagy megelégülés. Mert örökös – általunk kimeríthetetlen –, hogy gyönyört adhassunk neki; hogy meglegyen a gyönyörünk.

Az írásnak nem az úgynevezett művészi részével romlott el fokozatosan a kapcsolatom. A „formáló erő”, a „teremtő képzelet” alig változott, néhány vonatkozásban még erősödött. Maga a leírás-megírás művelete, a megnyilatkozás, a közlés funkciója kapott megrázkódtatást: idegen eredetű, de kivédhetetlen sokkokat. Naponta megkapom a bizonyítékát; a postástól. Szorongva nézem, mit rak ki a táskájából. Néha órákra elhalasztom a levelek fölbontását, hátha van köztük, ami előbb-utóbb kezembe kényszeríti a tollat. Ha van: három-négy megmérgezett nap, néha egy-két hét, amíg elszánom magam a kikerülhetetlen válaszra. Ezek a félretett levelek (legtöbbjük szíves megbízás, munkaajánlat) rejtelmesen fokozzák egymás hatását, egymásba szövődnek, valamiféle egészet alkotnak, ők lesznek a világ, olyanformán, mint az üldöztetési rögeszmések képzeletében.

A Népszabadság-ot szeptember 1-ig irányíttattuk Pestről ide. Egy hét óta semmi újság nem volt a kezemben, folyóirat sem. Reggelente tíz percre megindítom a rádiót. Egy sorba tömörítve jönnek a világról a hírek. Az az érzésem, akár tavalyiak is lehetnének: Vietnam, elnökválasztás, Csehország, messzi színes törzsek egymás elleni háborúja. Már csak azt figyelem, melyiket teszik az élre. Elevenebb közlést az érkező vendégektől kapok, egy-egy mondatnyit, mert aztán ők is a közelségfontosság törvénye szerint saját gondjukat mondják, semmiben sem másként, mint József (Kötél). Délután a felső kert szőlősorait húrolta.

A kisház melletti nagy mandulafa körül lecsapkodtam a füvet, hogy a leverendő mandulát könnyebben szedhessük föl. Visszajövet hívtam le a kőasztalhoz. Nem követett, csak mikor kiért a sorból, jeléül, hogy nem kap könnyen a potyán.

– No, mi lesz a világgal? – kérdem kitöltve a vizespohárba a bort.

De mi neki a világ (s mi mindnyájunknak?). Ezt feleli:

– Az otellóban nincs rohadás. Nálunk a rizlingben sem próbálkozik.

– Ne csináljunk előszüretet? Mariskáék, ahogy mondja, megszedték. Inkább valami, mint semmi.

– Csak tartsuk mi már.

– Itt van tőlük egy üveg must. Nagyon jó. Az egész Kiserdő ilyen.

– Mi már csak álljuk, ahogy kell.

*

Az egész nap munkájából mi csitította leginkább még a bűntudatot, hogy nem csinálok semmit? Kikalapáltam a saját ötletű üllőn a saját ötletű kasza-sarlót, majd megreszeltem, kifentem. Öröm volt használni.

Volt fogadalmam – diákként – reggeli tornára is. Igazánból akaraterőmet szerettem volna edzeni, nem az izmaimat. Ez a naponkénti írás a hajdani súlyzóemelgetéshez kezd hasonlítani. Mikor is hagytam abba azokat a karkilökéseket, guggolásokat? Amikor láttam, hogy megy, a dolog testi része. Belső megváltódás nélkül.

*

Drôle d’idée de punir les esclaves pour les erreurs – ou méfaits – de leurs maîtres.

Harminc évvel ezelőtt hívott Bölöni közvetítésével Károlyi Párisba.

Paliék, ebédre. Az ebéd végén Káldy (Ferenc), a füredi építész, aki Paliék tervezett házához az anyagot biztosítja. Hiába kínálom borral: vezet. Autóra, autóbalesetre fordulván a szó, ezt beszéli el:

Még 1938-ban Székesfehérvár után árokba borult gépkocsi mellett állítja meg egy rendőr. A kocsi egyik utasa már az árokparton holtan fekszik, „cipőtlenül, harisnyában!”. A másik törökülésben himbálja magát, fejéből ölébe ömlik a vér. A rendőr Káldyt kéri meg, vigye föl a legelső pesti kórházba. Az autóban volt még egy utas, az tartotta a sebesült fejét az egész úton. A vérszag miatt lecsavarta az első ablakot. A Rókus Kórházban sikerült fölvétetni a sebesültet.

Négy hónap múlva peridézést kap, életjáradék fizetése ügyében. A sebesült a kórházban meghalt; a halotti levél szerint a halál közvetlen oka: tüdőgyulladás. Ezt a kereset szerint nyilván az autó ablakának kinyitása okozta, a halálért tehát Káldy felel, s tartozik így életjáradékkal az özvegynek. Három évig tartott a per, a keresetet végül elutasították, de a védelem így is ötezer pengőjébe került Káldynak.

Ekkor tanulta meg az ügyvédek közt ezt a mondást: ha igazad van, egyezz ki, mert a pert elvesztheted; akkor perelj, ha nincs igazad – megnyerheted!

*

Délután Nagy Iván Pestről jövet Simon Györgyivel, a János Kórház pszichológusnőjével. Átmennek Némethékhez, de vacsorára visszajönnek.

Közben Urbach a vejével, Zsuzsa lányával s a múltkori manschaft-tal. Értesüléseik: a magyar jelzésű autókat még a bécsiek is megdobálták, beszennyezték. A Tátrából hazatérő magyarok életveszélyben tudtak átjutni a szlovák vidéken. Hívnak holnapra vitorlázni. Nem.

Ahogy levezetem őket a sötét kertben, Nagy Ivánékat találom lent: megjöttek Némethéktől, de mennek még vissza, egyrészt mert S. Györgyi ott alszik, másrészt mert megviszik az üzenetünket, hogy jó, ha Némethék szerda helyett csütörtökön jönnek át vacsorára.

Végül is mindketten nálunk hálnak.

Nagy Iván végigbújta a pesti antikváriumokat. Meglepte, milyen olcsón lehet ritkaságokat venni, Grünwald Bélát, Bolyait! Hozott egy pergamenkötésű, 1694-ben Bécsben nyomott vaskos latin egyházi könyvet Andreas Josephus Illyes „hungarus siculus transylvanus” egykori pozsonyi püspök tollából. Hogy hárítsam el? Ha megmarad a könyveim közt, feledékenységem folytán egyszer még én azt hiszem, hogy én vettem meg, idegen tollakkal ékeskedni.

Korán kelünk, S. Györgyi vonata hét után indul Füredről, Nagy Iván viszi ki, de aztán megy onnan rögtön tovább Bécsbe, New Yorkba.

Távozásuk után Illés Endrének Hevesi András Párizsi eső-jéhez írt remekbe metszett portréelőszavát olvasom, harmadszor már.

Ha az ujjgyakorlatokból, ezekből a reggeli jegyzetekből sose lesz zenemű, bármily kicsiny és egyszerű is?

Flóra kimeríthetetlen szépsége. A pusztító évek és a benső jó – örök? – erők harca az arcán; mindig az utóbbi győzelmével.

S a kimeríthetetlen jósága, ami alapja a kifogyhatatlan vigasztalásának.

S bennem a szomorúságnak ezek a vírustelepei, kifüstölhetetlenül.

Hosszú úszás a tóban; utána fél óra megkönnyebbülés. Testi oka volna tehát? Nem. Az elmebetegeket is le lehet átmenetileg csillapítani épp vízzel: zuhannyal is.

A lélegzetvesztésig való gyors úszás után csaknem ilyen sebességű karmozdulatokkal a drótkerítés festése. Utána megint úszás.

„Nézd, milyen szépen ragyognak a rezek!” Flóra hangja, miközben együtt átmegyünk az előcsarnokba, hogy elterelje a figyelmemet, a „kis dolgok élvezésére” is.

Délután a Párizsi eső végig. Hevesi kétszer is megfesti magát, először szemtől szembe (tükörből, a kornak írói modern, prousti, joyce-i szemléletének tükréből), aztán oldalról és hátulról, ahogy ő maga vélte látni magát.

S ha énnékem kellene leírnom őt így kívülről-belülről?

Emlékezetes találkozásaink.

1. Amikor szinte estéről estére eljött Hatvanyval az Eszék utcai lakásba, bort is hozva, amit én udvariatlanságnak vettem, szegénységem megsértésének.

2. Hosszú sétáink a Pozsony kávéháztól – a Nyugat-asztaltól – a Fehérvári útig, Babitsról vitázva –, de mit helyeselve, mit kifogásolva?

3. Talán utolsó esténk a Philadelphia kávéházban távozása előtt, melyet velem sem sejtetett. A dátum kibányászható: emlékszem a versre, amit éppen írtam, mikor hozzám lépett, s amit félkészen is megdicsért (s ez által ragadt meg a fejemben).

Mikor ismertem meg Hevesi Andrást? Mikor bemutatkozhattunk, még nem a név számított, hanem az arc; új arccal meg akkortájt hetente tán tízzel-hússzal is megismerkedtem. A találkozásra, amely most elsőül fölmerül, tán csak azért emlékszem, mert Némethtel kapcsolatos; vele, akit most sokat látok is, olvasok is: belejátszhat ez is az emlékek működésébe. Komor Andrásék Rumbach utcai (vagy Akácfa utcai) kis lakásában voltunk Ignotus, Molnár Ákos, Komlós, ő, Hevesi, nejestül vagy nőstül, már akinek milyen volt. Aznap jelent meg a Nyugat-ban Németh nemzedéktoborzó cikksorozatában a rólam szóló. Erről indult beszéd, Németh nemzedékszemléletéről; volt, aki ebben már ekkor fölfedezte a „mélymagyarság” elemeit.

*

Nyomott hangulat. Jobban vagyok, mint idejöttünkkor? Akkor olvasni sem tudtam, beszélgetni sem. Társaságban – mint Liptákéknál – most is átadom másnak a szellemeskedés alkalmait.

Délután az oly körülményesen megszerzett regény: Montségur, írta (ahogy a hátlapon olvasom) „Antoine Pierre Marie Lévis Mirepoix hercege, a Francia Akadémia tagja, egyenes leszármazottja annak a Guy de Lévisnak, aki az utolsó albigenseket 1243-ban legyőzte”. Épp olvasni kezdtem, a kikészített kétdecis mellett, amikor Marici hív segítségül a mandulaszedéshez. A kis ház melletti ősdiófának is beillő hatalmas mandulafa ágait kell csapkodnom egy hat-hét méteres nehéz póznával. A felső ágakat nem érem el. A magas ágak eléréséül rövid gondolkodás után mégiscsak fölrántom (igaz, elég nehezen) magamat a fa keresztágaira, s magamhoz húzom a póznát, így folytatom a verést. A fa csúcsa így is messze van; ágról ágra húzódzkodom tovább, elég veszélyes egyensúlyozások közben. Érzem a bor kellemes zsongítását, de arra, hogy bírom, van-e jobb igazolás, mint ez a két emelet magasságban való póznakezelés, két ág fészkében megvetve a lábam, oly boldogan élvezve a munka örömét, mint tán soha? Minden ütésre szinte esőzve zuhog az édes termés, nemegyszer a tarkómra, a nyakamba.

Este, részben az ágyban is, a Montségur, olyan gyorsan végezve (noha egy sor kihagyása nélkül) a „regény”-nyel, ahogyan csak híg írott-locsogással lehet. A herceg, a dicső leszármazott, az akadémikus munkája? Van a mazochizmusnak egy fajtája – ez nem engedi letennem a könyvet az utolsó betű elszenvedése nélkül. Elképesztő – mert hogy franciául is lehetséges? – fércmű.

Ika távirata Pestről. Megérkeztek Dubrovnikból – mért érzem a régi Raguza mellőzését valamiféle – enyhén mondva – udvariatlanságnak, Raguza őslakóinak szellemével szemben?

Fél tíz tájban János, Reismann, Szigliget felé menet. Itt reggelizik, s ad alkalmat, hogy előbb rummal (a teája mellé), majd borral kínálva őt, magam is a reggeli depresszióoszlató orvosszerek ráadásául szesszel igyekezzem – remonter le moral! – talpra állítanom a szívemet. Flóra lányosan kedves – de csak bűnre ingerlő – tiltakozásai közben. Az öngyilkosságra fordul a szó. (Az élet értelméből, a külvilág [most a cseh események] okozta cél-kételyekből kiindulva.) Hosszú, szakszerű megtárgyalása az öngyilkosság különböző módjainak. A ciánkáli csak egy pillanatig fájdalmas – megállítja, megfojtja a szívet –, de a legbiztosabb és a legrövidebb út.

Déltájban megy el. Addigra kitisztul az ég. Tündöklő őszi idő. Hirtelen boldog vágy fog el Pest után. (A hajnali iszonyodás ellenpárjaként.) Személyek után? Nem. A személyekben is az élmény vonz, a feszültségoldó.

*

A délutáni látogató: török költő, száraz, kicsi, fekete, akár egy tücsök. Megtörténhetik, hogy hazája büszkesége, de én a nevét sem ismételtetem meg, oly reménytelen, hogy megjegyezzem. Soha nem láttam, sose fogom látni. Kivetem szokásos lasszókérdéseimet, melyekkel a vadidegen írókat domesztikálni szoktam: ki a kedvenc francia, angol költője a korabeliek közül. Char, Dylan Thomas, [olvashatatlan]. Ez elég. Szeszekről beszélünk. Azt állítja, hogy a whisky, a vodka, a gin és a szintén gabonából készült anatóliai taki kevésbé ártalmas, mint a bor. Ettől meg attól, hogy mindketten bizonyos határok közt beszélünk csak jól franciául, oly teljes a szellemrokonság köztünk, hogy versekről beszélni nagyképűség volna.

*

A reggeli órák egyre nehezebbek. Nem szeretek ébredni. Délutáni rövid alvásomból sem. Mielőtt fölébredek, már félálmomban borzadva érzem, hogy föl is fogok ébredni s ez úgy megszorítja a szívemet, hogy valóban fölébredek teljesen, a teljes reménytelenségre. Mielőtt elalszom, már este is a fölébredés szörnyűségére gondolok. Bár örökre aludhatnék!? Vagyis anélkül, hogy tudatom gátolta volna, belém költözött a halál?

*

Séta Flórával a legfelső úton. Valaha ez volt a legszebb sétahely, a zavartalan szép kilátás folytán. Ma már alig lehet elkapni egy-egy csücskét a tónak. Két év alatt annyira beépült. Épp a szép kilátás miatt. Az emberek azt semmisítették meg, ami ide vonzotta őket.

*

Nyaralónk, ez a parasztpallér rakta ház emeletes ugyan, de oly egyszerű, oly egyszerűen nyájas a látogatóknak is, mint egy vidéki „jó napot”. De előtte a látvány oly fejedelmi, oly megkomponált, hogy Michelangelo sem tervezhetett volna különbet. Előtte a terasz oly széles, hogy a két malomkő asztal körül két társaság is elfér rajta. A terasz szép kövezése az én saját – kétkezi – munkám. Én állítottam cementbe (s szereztem meg, szállíttattam távoli malmokból ide) a két kőasztalt is. Itt egyedül is mindig társaságban érzem magam. Bömbölő viharban is, decemberi éjfélen is.

*

A ház déli oldalára ültetett korai szőlő fölfut az emeleti ablakig, de nem terem. No, egy-két fürtöt mégis. Ez a két fürt a fal díszévé válik. Ezért – noha bogyói már üvegesek – nem vágjuk le, nem esszük meg. A bogyók már nem üvegszerűek, hanem alabástromosak.

Mariska most naponta lejár. Flóra és Marici barátságát – tavasszal-ősszel, az első s utolsó találkozáskor csókkal köszöntik egymást – azzal viszonozza, hogy beszél. Naponta egy kis „Tihanyi Híradót” hoz a nyelve alatt. A hetente egyszer-kétszer beállító József nem híreket nyújt, hanem afféle erkölcsi összefoglalót, amilyenből a lapokban a vezércikk épül. De ő csak ítél, csak kifogásai vannak. Az élet kormányzatával szemben ő is örök ellenzék, akár én. Mint mindenki, aki nincs a kabinetben.

*

Izgatottan nyitottam föl (még diákkoromban) a könyvet, amelynek címlapja Rákóczi egyik belső emberének naplóját ígérte, mégpedig az urával töltött idejéről. Hosszú oldalakon át ezt olvastam: „junii 7: délután, urunkkal vadászaton”; „junii 8: délután urunkkal vadászaton”. Összegezhettem, amit a naplóíró is egy mondatba tömöríthetett volna, hogy Rákóczi annak a hónapnak minden délutánját vadászattal töltötte (ha jól emlékszem, Tapolcsányban), de maga Rákóczi egy pillanatra sem jelent meg.

Ez a naplóírás egyik fajtája.

A másik, amely a látottakat jól megrágott írói mondatba foglalja, leginkább költői hasonlatba. Emlékezetemből szedem elő ezt is: „Március 8. A szalmatetők nyílásainak széles orra a tavaszt szimatolja már”. Így írta Journal-ját Jules Renard.

Napló ürügyén Gide apró esszéket írt (amikor érdemlegeset írt); mások apró novellákat, erős elhajlással az anekdota felé.

Az időt ezek mind nem fogják meg.

Arany Bach-korszakbeli versei jobban őrzik köznapjai tartalmát is, mintha óráról órára följegyezte volna, amit végzett.

Ezeknek a lapoknak az lett volna a hivatásuk, hogy valamiféle elvégzett munka érzetét keltsék bennem, s ezáltal megkönnyítsék az idő – az aznapi idő – elviselését.

Változatlanul nehezen viselem az üres időt. Minél tartalmatlanabb, annál súlyosabb.

*

A kolozsvári magyar színház rendezője – Szabó József – negyedmagával és Köpeczi-Boócz Bélával a Kegyenc előadásának ügyében. Október közepén lesz a bemutató – itt vannak a díszlet rajzai. Egyszerűbbek – s így „időtlenebbek” – a Madách színházbelieknél. A pesti előadást is ők elég kritikusan nézték – Kolozsvárt különbet akarnak csinálni, ha végre sikerült idáig vinni a dolgot. Menjek le? Hívnak, hivatalosan is, de aztán hamar elfogadják a kitérésemet. Nyissa ki a kaput előbb maga a darab, s ha minden jól üt ki, talán egy későbbi előadásra.

Aztán a százszor megbeszélt kisebbségi állapotok.

És a Trójai nők sikeréről. A fő ok: a színészek „beleszerettek a nyelvbe”.

A kolozsváriak távozása után átmeneti levertség, aztán négy édenkertien könnyed – s mégis tartalmas – óra. Flóra viszontvacsorája kitűnően sikerült. Egész nap zuhogott, de a vendégek érkezésekor csöndes szemetelésre váltott, a sár tűrhető volt. Egyszerre érkeztek Józsáék, Némethék, Borsos, Buba nélkül. Rögtön mosoly, tréfa, nemcsak a félretett vörösbor hatására. Mikor a gondolatok nem vitában viszik egymást előre, hanem mert egymásba illenek, mint a fogaskerekek. Házunk szokásos specialitása, a csiga csak szerintem sikerült közepesen; ők kitűnőnek találták. Aztán a fogas, mely a mi asztalunkra is először került ebben az évben; Mariska szerezte. Aztán a szamóca a kertből, a szőlő a szőlőnkből.

Hogy a rossz lelkiállapot nem fizikai alapú, megvigasztal. De aztán annál inkább elkeserít. A testit, a megfoghatót legyőzhetőbbnek éreztem.

A kedvező tartalmú élmény utóhatása is leverő. Már mialatt tegnap a kolozsváriak a bemutatóról beszéltek, lelkesen, tele jókedvvel, megindult bennem valami hátrálás. Voltaképpen el se hittem, hogy én vagyok az az I. Gy., akinek a munkáját oly vidáman ünnepelték.

Ez jelentkezett már délelőtt. A postás nagy ajánlott borítékot hozott. Láttam a feladót: a Kecskeméti Katona József Színház. Tudtam, a Dózsa előadásra kicsiszolt példányát hozza, a helyeslésem s az esetleges további csiszolás végett. Örömmel készültem erre a játék feladatra. Délig föl se nyitottam a borítékot. Sőt a címzéssel lefelé fordítottam, hogy a betűket se lássam.

A tegnapi est Némethékkel példásan szép volt – jókedvűen okos gondolatcserék, a csak meghitten kicserélhető eszmék emelkedett légköre –, s ma a két főzet kávé, a négy Valériána s fél pohár kubai rum ellenére – a tündöklő napsütésben félmeztelenül – a szokásos gyehenna.

A halál előtti, a végső klimax? Semmi másban nem érzem tüneteit. Lesz még idő, amikor mosolyogva olvasom ezeket a lapokat? Ez se valószínű. Semmit, amit valaha leírtam, nem tudok újra elolvasni.

De attól igyekezni fogok megtartani magam, hogy műveimet valami hangos abjurációval megtagadjam. Az volna csak a szenilitás bohóckodó magakelletése; nem a szellemi megtisztulás, hanem a szétrothadás.

Holnapután fölmegyünk Pestre. Új élet? Jó alkalom ennek a faire semblant firkálásnak az abbahagyására. Eddig is jórészt azért tartottam ki mellette, mert tartott még ebből a fajta papirosból, melyet erre a célra fölszeleteltem.

Ikáék Pestről, illetve Jugoszláviából lebarnulva, vidáman. Még délután átmennek Akaliba, a pincébe. Későn, sötéttel jönnek meg.

Én – a nyugtalanság (?) csitításául a felső útra, sétára. Pap Ágiék építkezése. Viszonyuk a szomszédjukkal.

A kis ház szalmatetejét egészen kikezdték a szélingatta gallyak. Először alulról próbálom fűrészelni őket, aztán fölhúzódzkodtam a fákra, és a tető magasából nyestem az ágakat.

Milyen összetételű a szorongás, amely elfog a Pestre indulásnak már a gondolatától is? Az öregedés egyik tünete.

Estefelé megérkeznek Paliék is, a még mindig kezdet előtti építkezésükhöz. Pali most, nyugdíjba menetele után, a gyárigazgató múltjával, három diplomájával, négy nyelv tökéletes tudásával – kezd voltaképpen kedvére való munkáséletet.

Az ágyban izomláz. Nem a gallynyesés miatt. Estefelé még csákányoztam is, a poligonumgyökereket, hogy Flórának ne legyen annyi dolga velük.

Ekkor nézem át a postát, melyet Ika Pestről lehozott. Holnapra meghívó a miskolci színház igazgatóságától: bemutatják a Fáklyaláng-ot, Bessenyeivel. Egy hetet hevert az íróasztalomon a kedves hangú levél, a figyelmeztetés egykori ígéretemre, hogy elmegyek erre a napra. S most – ami öröm lehetett volna – ez is földúl.

Ragyogó napsütés, a holdas éj után. Különös nyugtalanság. Ma indulunk Pestre. Ma zárom le ezt a gyógykísérletül vállalt „naplót”.

Két hónapot töltöttünk lent. Flóra kivirult, megszépült, s a testi pihenés (voltaképpen lábadozás) megszépítette lelki vonásait is. Mosolyában több a nyugodt jóakarat (mert tud lenni a jóakarata már-már kimerülten kapkodó is), tekintete úgy keresi a tennivalót, hogy zavartalanul örül a világnak. Jó tápot kapott még az emberszeretete is: csupa kedves órát töltött azokkal, akik közelébe jöttek. A kölcsönös baráti látogatások is mindannyiszor fölüdítették.

Én egy időre abbahagyhattam a tisercinetta (és járulékai) szedését. Tegnap újra kezdtem, sokáig ellenállva.

Tán egy hét múlva alakul ki, milyen is lesz ez az új korszak, mely ezzel az új pesti téllel vár rám.

*

Ha a reggeli nyomás ellenszeréül használna ez a féle papírfeketítés, a szalmacséplés micsoda kompromittáló kazlait dönteném épkézláb könyveimre is. Másképp kell megszerveznem azt az időt, ami az erő és a lélek távozása közé esik. Németh remek színben s kedélyben van; szerinte azért, mert másfél éve már nem dolgozik. Déry a legutóbbi találkozáskor ugyancsak „nyugdíjba mentem” (a remek Ítélet nincs befejezése után), és hány még a példa, aki a hatvan után ölbe ejti a kezét, s nem tébolyult mellverésre, hajtépésre vagy – kiváltképp! – alamizsnakérésre használja.

Ha le kell tenni a munkazubbonyt, vegyük föl hétköznap is az ünnepit, s járjuk meg tisztán, emelt fővel – fegyelmezett arccal – az utat, ami még hátravan. A temetőig? Nem, Ozorán az öregek nemcsak oda jártak ki. A községháza s a presbitérium üléseire is. És a szőlőhegyre, pinceszerre.

Ősz van, szél és napsütés: özönben dől a lomb a fákról. Közép-Európának tán legsudárabb platánjai Budapest egyik legszebb udvarán állnak, a Lukács fürdő hosszúkásan elhelyezett, önmagukat kerítő épületei közt. Ezek az itt bent ugyancsak szép, álbarokk épületek több emelet magasak, az átölelhetetlenül vastag törzsű platánoknak a tetők fölé kell nyúlniok a napfényért, a levegőért. Íme – e szolgaságból – a királyi termet: sárga lombjuk most ott röpül a tetők fölött. Onnan gomolyog le nemcsak az udvarba, hanem a két nyitott medencébe is.

Őszi avarral, nedves vagy zörgő sárga levéllel a bokáján, a talpán át kerül ismeretségbe, eszmecserébe az ember, hangulatos fasorokban, szarvasbőgéses erdei úton.

Úszom, szó szerint nyakig merülve úszom most az avarban; két karral hajtom szét, állal tolom magam előtt az aranyos réteget, mely hatalmas asztalborítóként födi a medence vizét. Valamiféle bokorlakó, fűben búvó állatnak érzem magam. Az, hogy mi is úszunk, semmiképp sem rokonít össze a halakkal: a víz nekünk, kopoltyútlanoknak halál.

Később az alkalmazottak megtisztítják majd – mint tegnap is – a medencét; e kora reggeli órában még olyan, mintha egy erdő, egy őszi erdő közepén éjszakázott volna.

Most hatolok be először testközellel az állatoknak, a vízszintesen élőknek a világába, én, a függőlegesen élő. A lekerengő levél, a takaróvá rendeződő avar ebből az orr- és fülközelből nekem is azt súgja, amit a menyétnek, a siklónak – a csigák és pockok millióinak: keress a mélyben, a lehullt levelek alatt, a föld alatt meleg búvóhelyet, a tél elől.

Fölfrissülve lépek ki a vízből, az állatvilági rokonságból, az emberlét előtti pocsolyák anyaöléből. Nem kicsiny embersorsi tapasztalat vastag hóhullásban szelni át gyors karcsapásokkal a medence vizét – melynek természetes hőfoka akkor sem száll le a 23–24 alá –, majd egy-két percet még lépdelni is akár hóban – meztelen talpunk alatt ropogó hóban – a kabinok felé. De ezt, az arany lombhullásban, a brokát avarszőnyegen, a hidegülő szél suhintásai közt való lépdelést, most érzem át, illetve be a szívemig először. Ádám vagyok, hátrálóban, az ég – az éghajlat – pallosvillogásai elől.

A legotthoniasabb, a föladatának mindenképpen legmegfelelőbb s egyben legszebb kávéfogyasztó Budapesten a Lukács fürdő bejáratánál fekszik, ferdén szemben vele. Hatalmas, tágas – csupa ablak, de mégis jól fűtött –, modern csarnoka (melyet egy gépkocsifészerből alakítottak át) a délelőtti órákban csaknem néptelen. Az utca felől ízlésesen kiképzett kőudvar tartozik hozzá oly kedvezően kitéve a napsütésnek (a szomszéd ház tűzfala védelmében), hogy a kerek kis asztaloknál a kávé és a sör még a kezdő téli hónapokban is a szabad ég alatt iható. A téglalap alakú csarnok hosszában egy kis természeti tünemény terül: egy tavacska, melynek gőzölgő felületén télen is seregestül tarkállik a nénüfár, a vízililiom. A tó közvetlenül a hegy meredek sziklafalát mossa, nem oly szorosan mégsem, hogy a találékony ízlés ne tudott volna ide is egy kis szabadtéri fogyasztóhelyet teremteni, a sziklafal lebontásával, a tópart némi föltöltésével. A virágos vízszegély és a ferdén réteges mészkőfal között tizenöt-húsz asztalka várja itt is a vendégeket, nyáron néhány hatalmas fűz árnyékát, télen szinte mediterrán napsütést kínálva, hárompercnyi gyaloglásra a Margit híd budai hídfőjétől.

A vendégek: néhány közösben biflázó diák, füzetei fölé hajolva; néhány közösben hallgató-olvasgató nyugdíjas; két-két szerelmes, a hosszú összepillantások közös idiómájába merülve.

És – nagy ritkán – azok, akik a szemközti uszoda fáradtságának jóízű kipihenéséhez még itt is engedélyeznek maguknak egy konyaknyi, egy kávényi néma elüldögélést.

Mint jómagam is.

Ezek az utóbbiak jórészt ismerik egymást, bemutatkozástalanul, nevük tudása nélkül is nemegyszer évtizedek óta a medence nagyvilágából.

Ilyenfajta ősrégi ismerősnek néztem a nem fiatal, de a testükedzők könnyedségével mozgó férfit, aki még a múlt hét egyik délelőttjén mellém telepedett.

– Szervusz – mondta, miután néhány másodpercig mosolyogva arcom fürkészte.

– Szervusz.

– Egy percre zavarlak, társaságban vagyok. De fél év óta vitázom már veled, amióta a Kortárs ezeket a jegyzeteidet közli az öregedés tüneteiről. Bocsáss meg, segítő kezet kellene nyújtanom, ezt gondoltam mindegyik folytatás elolvasása után.

– Parancsolj; az sosem késő.

„Most aztán én azért üljek tizenöt évet, mert hazavágtuk azt a két vén hülyét?”

Flóra hozza haza az intézetéből ezt a mondatot. A pszichológiai anyagból, melyet arra gyűjtenek: hogyan fogadják a bűnösök az ítéletet.

Egy fiatalkorú rablógyilkos válaszolta ezt arra, tudomásul veszi-e az ellene hozott végzést.

Egy másik válasz, egy fiatal sikkasztóé; közpénz eltulajdonításáért marasztalták el:

– Azért szenvedek ennyit, mert hozzányúltam ahhoz, ami senkié se?!

Díszelőadás a kecskeméti Katona József Színházban. Himnusz, ünnepi szónoklat.

A Dózsá-t játsszák.

A Dózsa György-öt.

A keresztnév azért került bele a címbe, mert annak idején a Nemzeti gazdasági vezetősége attól tartott, hogy a falragaszokon a puszta Dózsa név csak a Dózsa futballcsapat rajongóit állítja meg az utcán.

Haza a jól sikerült kis bankett után az alföldi éjszakában.

Még egy emlék az 1956. januári, pesti bemutatóról.

A kritika kedvezőtlenül fogadta a darabot. Nacionalistának ítélte.

Sándor Kálmán az Írószövetség társalgójában sokak jelenlétében vetette szememre (amikor hozzájuk léptem), miért hangzik el rögtön a darab elején (a törökföldre hurcolt magyar rabok ajkáról) ez a kiáltás: Keresztények, segítség!

De az ötödik-hatodik előadás után a szabadság-hegyi pártiskola igazgatója rám telefonált: „magyarázó” vitát rendeznek a darabról, menjek el, szóljak magam is hozzá.

Elhárítottam; nem szeretem a nyilvános szereplést. S nincs is mit hozzátennem ahhoz, ami eddig az újságokban megjelent.

– De igen! Igen! Hisz nagy változás van a darab értelmezése körül! S fontos volna, ha az épp a pártiskola hallgatói előtt kerülne nyilvánosságra.

– Mi a változás?

– Az elvtársnak mondjam? Ott voltam a tegnapi előadáson. Igazából nem a színpadot néztem, hanem az elnökségi páholyt. Ahol az elvtárs a Rákosi elvtárs mellett ült s magyarázta neki a darabot.

Soha nem ültem Rákosival színházi páholyban. A Dózsá-t, illetve a Dózsa György-öt csak egyszer láttam, a premieren.

Hallgattam. Várva, mikor szóljak közbe, hogy félreértésről van szó. De a telefonáló nem adott rá időt.

– Azt szeretnénk, ha nekünk is elmondaná, amit tegnap este Rákosi elvtársnak mondott. Milyen szép jelenet volt, távolról is! Ahogy Rákosi elvtárs bólintgatott, az elvtárs karjára tette a kezét, fél karral átölelte. Hogy azt az egyetértést nem lehetett lefényképezni!

Harmadnap mégis fölhívtam a Nemzeti titkárságát, kinek a társaságában nézte végig Rákosi azt az előadást.

Gergely Sándor is írt Dózsáról, vaskos, háromkötetes regényt.

Rákosi őt kérte maga mellé szövegmagyarázóul. Vele értett egyet.

A darab elítélésében. Az előadás végén az elnökségi páholy előterében, ahogy illett, a színház vezetői búcsúztatták a vendégeket.

Egy mondatnyi elismerést, egy kézfogásnyi gratulációt nem kaptak tőlük.

Hidegen távoztak.

A vidéki színházak műsortervéből még azon a héten kihúzták a darabot. Levették hamarosan a pesti műsorból is.

Nem régebben, mint most, 1968 lángarany októberében volt egy kis vitám Károlyi posztumusz könyvéről a tudós C. A. Macartney-vel, a magyar ügyek egyik legkitűnőbb angol szakértőjével.

Faith without Illusions – ez a könyv címe. Hit illúziók nélkül.

– Éppen hogy csupa hiedelmekkel! – mondta Macartney. – Károlyi egész életében illúziókat követett.

– Mindig a tények parancsára – mondtam. – Minden jövő légvár, olyan, amely a megérintéstől lesz valóság. Szívesen ellaknék a légváraiban, melyet ő tervezett, s melyet oly üggyel-bajjal tudtunk még csak megalapozni is itt a Duna mentében.

*

Sok személyest tudtam róla, már mielőtt szemtől szembe láthattam volna. Egy szobában laktam – hányatott anyagi viszonyok között – Jászi Oszkár unokaöccsével. Ez – Menczer Béla – rendszeresen eljárt Károlyiékhoz, s be-beszámolt az ott hallottakról. [Hiány a kéziratban. – A szerk.] letétel – a kuruc zászlók meghajtása – fejében kapta. „Árulásért!” – iramult suttogás még a birtok igájába tartozó parasztok, cselédek közt is.

Ha ez a fölismerés puszta magában sorsdöntő lenne, ha a lélek törvényei ilyen természettudományosan működnének – akkor Magyarországon és világszerte rajzottak volna és rajzanának a birtokukat fölosztó grófok, a gyáraikat önként átadó tőkések – mert vajon melyik mamutvagyon eredete nem elárulás, eltulajdonítás-e?

Tisztelettel hallgattam Károlyi Mihály magyarázatát, tisztelettel már csak a korkülönbség miatt is, csaknem harminc év volt köztünk, de épp ez a nagyon is reális magyarázat – nem tette reálissá az alakját. Egész vagyonát elvesztette, s nem érezte vesztesnek magát. Eszelősnek kiáltották ki, s ő tartotta eszelősnek a világot.

Egy Miskin, egy Tolsztoj, egy Rákóczi biztonságával, eredendő makulátlanságával.

Ezek fajtájából volt.

*

Szerzőnk először némi régibb várakozásnak felel meg. Vagy kezd megfelelni. A hosszú siker nem mindig hosszú dicsőség, könyvről szólva. Szerzőnk a világ elé vitte a magyar agrárproletárság helyzetét? A rezsim megváltozott, többárnyalatúan is. Más lett a puszták népe helyzete is. Nem volt kormány, amely a mű folytatását nem sürgette annak az új helyzetnek mint megoldásnak az ábrázolásával, mellyel ő ajándékozta meg azt a népréteget. E megoldások, főleg bevezetésül, ellentmondtak egymásnak, egy befejezés tehát már csak ezért is elsietett lett volna.

*

A jó színdarab az, aminek tartalmát egy mondatban el lehet mondani. Ez a mondat csakis gyermekien egyszerű lehet.

*

Hány kérdésre kell felelnie egy költőnek úgy, hogy meg is feleljen? Kérdezője vajmi kevés van: a szerelem, a halál; meg a közössége, amiben – vehetjük úgy – a jövője lakik.

A helyzetkép, amit a magyar költő az utóbbira vonatkozólag úgy kap, hogy választ adjon, elég különös. Nemcsak ezért érdemes foglalkozni néhány szó erejéig vele. Azért is, mert hisz megkaphatja ezt más nép költője is.

Ez tehát általános érdeklődésre számot tartható kép, melyet magáról a magyar közösség nagy költőinek már – jellemzően – a reneszánszban sugall, röviden az, hogy a magyar nép teljes egészében halálos veszélyben van, s ha nem vigyáz, menthetetlenül el fog pusztulni. Épp azért, mert más; értékei, fogyatékosságai, de főleg érzékenysége, reagálása más, mint ami az újkori Európában a megéléshez – pláne a viharban! – kell.

Minden nép más.

*

A hitlerizmus nem tűri a más-t.

A kecskeméti Dózsa György-bemutató elé

Kora reggeli sötétségben közelítjük Párist, eszeveszett gyorsasággal. Vonatunk – a nemzetközi expressz – késett, s most ezzel a vad finissel akar mégis pontosan célba jutni. Széles sínmezőn robogunk. Jobbra-balra egymás után hagyjuk el a hosszú helyiérdekű vonatokat, melyekben a környék munkás- és hivatalnoknépe árad a fővárosba. A hatalmas, csupa ablak termes kocsikban tündöklő a világítás. A tőlünk a harmadik, negyedik vágányon iramló vonatban is szinte minden utas külön-külön megfigyelhető. A kép van olyan tanulságos, mintha egy eleven test éjszakájában a vérerek száguldását láthatnánk vakítóra világítva. Egy pillanat – egy odapillantás elég, hogy véleményt formálhassak egy ország belső működéséről. Volt ifjú koromban csaknem egy év, amidőn magam is ilyen pirkadati vonattal jártam be Párisba. Pótalvásra, keleti bamba bámészkodásra fordítva az időt. Míg rá nem ébredtem, hogy a köröttem lévők már ott teljes igénnyel élték a napot: a férfiak újságok, folyóiratok és könyvek lapjait forgatták, a nők kötőtűket s horgolótűket villogtattak.

És ma is ez a látvány. A vonatok ma modernek.

*

Egy a baj Párissal. Hogy nagyon rég ismerem. A modernségeivel együtt. Unottan jövök ki az avantgárd kiállításokról. Negyven éve éppilyenek voltak. Nem, negyven éve még avantgárdabbak voltak. A DADA, igen, az volt a hőskor, az ifjúság. De nyolcvanéves anyókák fércelt ajkairól hallani a Tristan Tzara polgárpukkasztó szólamait? Ugyanazokat, melyeket, mellesleg, Jarry már a századfordulón mint diákkora csínyjeit ismételgetett az irodalmi életben? Megállt az idő, a szürrealizmus jóvoltából.

*

A párisi magyar intézet könyvtárában dolgoztam. A Fösvény-t fordítottam, Csécsy Magdának diktálva.

Az egyik pihenőszünetben Magda azzal jött vissza, hogy egy nő keres, ismét.

Harminc év alatti francia nő volt. Délvidékien fekete, de karcsú, s azzal a nyaktartással, arcéllel, amelyet a Bourbonok ezüstpénzein látni.

Spanyol szakos tanárnő volt. Magyarul is kezdett tanulni, az École des Langues Orientales-on, Sauvageot-nál. Szeretett volna Magyarországban tölteni némi időt, de vízumkéréseire választ sem kapott.

Megkérdeztem, miért fordult ezek után épp hozzám.

Olvasta a Puszták népé-t. Sauvageot előszava után, melyet az a francia kiadáshoz írt, azt hitte, befolyásos ember vagyok, akadémikus, rezsimíró.

Megkérdeztem, mi vonzza Magyarországhoz, mért tanul magyarul.

Elmosolyodott. Mondatról mondatra nyomulva kiderült, hogy egyenes vonalú leszármazottja magyarországi Szent Erzsébetnek; vagyis hogy ereiben magyar, sőt magyar királyi – Árpád-házi – vér csobog.

Öngyújtómból tűzzel szolgáltam neki a Kossuth-hoz, amellyel megkínáltam.

Az én kedvenc középkori költőm nem Villon, hanem annak a mestere: Rutebeuf. Korfestő remekei közt írt egy több ezer soros eposzt is, Magyarországi Szent Erzsébetről. Ennek kapcsán eléggé megismerkedtem Szent Erzsébetünk egész franciaországi pályafutásával. Volt kezemben az a négykötetes nagy munka is, amelyet Charles Montalembert gróf, a nagy katolikus publicista múlt század derekán tett közzé róla, mint a franciák közt tán legnépszerűbb szent asszonyról s neki okmányokkal igazolható ősanyjáról. Szent Erzsébet, noha már huszonnégy éves korában meghalt, négy gyermeket hagyott maga után. Látogatóm e Montalembert-ágon számíthatta magát a szent ükunokái közé; s tarthatott eszerint – mint Árpád-ivadék – igényt a magyar trónra legalább annyi joggal, akár Habsburg Ottó.

Vízumkérésében mindezeket távolról sem említve, látogatóm végül eljutott Budára. Sőt huzamosabb ideig is ott maradhatott.

*

Sartre könyvnyi tanulmányát Magyarország 1956–57. esztendeiről még azok közül az írók közül, akik szerepet visznek benne, nem egy ezzel a gondolattal tette le: talán ő látja jobban. Balkáni kávéházak nagy ablaka előtt mezítlábasok kis csoportja gyűlt hajdan össze, bámulni, hosszan, nem lanyhuló izgalommal annak a két embernek a kártyajátékát, akik az üveg belső felén egymással szemben ülve válogatták jobbjukkal a baljukban legyezőformán tartott lapokat. Az izgalom érthető volt: a játékot igazán ők követhették, percenként lemérhetvén mindkét fél esélyét.

*

Kétségbe vonná valaki, hogy Verhaeren nem francia költő? Pusztán azért, mert belga állampolgárnak anyakönyvezték? Vagy hogy a prágai Rilke és Kafka művei nem az új német irodalom kiemelhetetlen tartópillérei?

Száma sincs az eseteknek, midőn egy-egy nép irodalmának határai túlnyúlnak politikai térképének határain.

*

Érdekesnek tartom képet adni Ionesco személyéről is. Művészete – szelleme – első műve első lapja után lefegyverzett. Mindnyájan nagyképűek vagyunk; elképzelhetetlen, hogy ne legyünk, ha talpon akarunk maradni: vitatársunk, a Sors is nagyképű. Hát még szolgái: a kín meg a halál! Nem győzhetjük oly fürgén cserélni a sisakrostélyt, hogy ne merevedjen álarcunkká. Ionesco művészete merevedni kész álarcaink tépdesése, kíméletlen gyorsasággal. Azért nevettet meg bennünket, hogy megkíméljen a nevetségességtől.

Ionesco alacsony termetű, kövérkés, kopaszodó férfi, ahogy nézem, most az ötven és a hatvan között. Felesége még nála is alacsonyabb, de ő vékony, öregedőn is kecses, mint egy kínai csontfaragvány; tatár származása arcára van írva. Ionesco maga félromán, félfrancia.

*

Mikor végleg elsöprő tanúbizonyság kell, kiket idéz Marx? Dickenst, Balzacot. Ez a tekintély sokba került az irodalomnak.

Változatlanul tanúnak akarják, csibepöröknél is. S aztán mivel Marx előtt tekintélye volt, hasson az ma is a közgazdászra, politikusra. Eszméket ültetett tömegekbe, száz év alatt? Ültessen most két hét alatt eszmét is, de még inkább gyakorlati tanácsokat. A bürokrácia leküzdésére, a termelékenység növelésére.

A kívánalom érthető; teljesítése körülményes.

Ez a házasság nem úgy sikerült, ahogy a romantika megálmodta.

A Múzsa afféle incomprise lett. Pedig hát! Még a nyelvén is tudtak, akik a szépet tették neki. Épp csak a múlt századi nyelvezetén. S alig van fagyasztóbb, mintha egy kívánatos nőnek a nagyanyja korabeli bókokat mondják.

Elképesztő volna a szám, ha listába vennék, hány baloldali politikus írt verset. Vagy novellát, regényt, tanulmányt. Hány készült írónak.

Hány vélte úgy, egy életen át, hogy érti az irodalmat; hisz gyakorolta.

Ezek kezébe került a Múzsa.

Ha ezeket nézné az ember, s nem a tömegeket, azt lehetne gondolni: az egész szocializmus is csak egy irodalmi iskola. Azoké, akik műveiket nem papírra vetették, hanem egy népmozgalomba.

Veres Péterről^*

Egy kis öröklét^*