1967

Bevezető a Puszták népe elé!^*

Az író itt maga beszél, első személyben, és tényeket mond el. De mégsem magáról; családjáról is csak látszólagosan. Egy népréteg ábrázolására vállalkozott, amikor belefogott hajdan a munkájába. Egy különös, addig alig emlegetett nép életét akarta bemutatni. Jelképesen a pusztákban bolyongó népet úgy ábrázolta minden legenda, a biblia is, mint amely végül a Kánaánba fog eljutni. Én magam annak idején jelképesen erre a régi képre gondolva választottam a könyvnek címéül azt: Puszták népe. A puszta azonban itt majdnem rádupláz a bibliabeli megpróbáltatások honára, mert ez a puszta itt a dunántúli, és az ország más részén is megvolt nagybirtokokon élő cselédek, napszámosok, béresek, szegődményesek életéről szólt. Annak idején elég bírálat érte a könyvet. Róla, közvetlenül nekem talán szerénytelenség is volna beszélnem. Felhasználom inkább az alkalmat, hogy néhány mondatban a keletkezését mondjam el. Azokban az esztendőkben, a harmincas évek derekán, kezdő, de már eléggé ismert fiatal költő voltam, a Nyugat munkatársa, de verseimből, se a hivatalnokoskodásból, amivel akkor a kenyeremet próbáltam megkeresni, nem tudtam megélni. Így, mivel a Nyugat-ban írtam cikkeket, felkínálták nekem, hogy hírlapban is írjak. Pontosan a Magyar Hírlap volt az, ahonnan ezt az ajánlatot kaptam. Én ifjan gondolkodva egy kicsit Petőfi Sándor módjára a hírlapírás feladatáról, kaptam az ajánlaton, és azt hittem, azokat a dolgokat tudom megírni, amik valóban a szívemen feküsznek. Rögtön a harmadik vagy a negyedik cikk az volt, hogy a puszták népét, a cselédek sorsát akartam bemutatni, amelyről addig talán a legkevesebb szó esett a magyar dolgozók ábrázolásában. Ma is látom azt az ingerültséget, ahogyan a szerkesztő ezt a cikket, a könyv első fejezetét visszaadta. „Nem erre van nekünk szükségünk!” Erre megpróbáltam még mindig ártatlanul, valamivel irodalmibban megírni még egy fejezetet, azt éppolyan ingerültség fogadta. Tájékozottan eléggé a politikai viszonyokban, de nem eléggé tájékozottan az irodalmi világban, más lapnak próbáltam felkínálni ezeket a tanulmányokat, ha már egyszer megírtam őket. Ugyanaz a reakció. Akkor indult meg a népiíró-mozgalom, akkor alapítottuk meg a Válasz című folyóiratot, odaadtam tehát ezt az első cikket, és mivel láttam, hogy valami nagyon eleven problémára tapintok rá, teljes buzgalommal próbáltam mindazt összeszedni, ami az elmémben, emlékezetemben arról a néprétegről elevenen élt. Mikor nagyjából elkészültem vele, teljesen emlékeimre hagyatkozva, akkor lementem szülőmegyémbe, erre a pusztára, és majdnem pontosan megkérdeztem az adatokat: így van-e ez? Ha valami nem egyezett tökéletesen, „na, jöjjön be a Mari néni ide”, leültettük, és ő úgy beszélt nekem (mint hogyha közülük nem egy, még karjában is hordozott volna), mintha én csak az ő emlékeiket akarnám föleleveníteni, és nem valami sötét írói szándékkal ülnék már közöttük. Tehát nagyon elevenen, frissen és ugyanakkor hitelesen tudtam megoldani a dolgot. Mikor a könyv már megjelent, a megyében természetesen senki nem olvasta, és nem is gondolhatta, hogy róluk szól. Épp azért, mert ezek az emberek még éltek, és a családom is oda visszakerült, és ugyanazon a pusztán voltak még távoli nagynénik és nagybácsik, kanászsornál azért már egy kicsit magasabb rangban, de még mindig könnyen elbocsáthatóan, hát én ezt a Gyánt pusztát a könyvben Nebánd pusztára változtattam. A puszták neveit is felcseréltem meglevő nevű pusztákra; ez a Nebánd különben valami dűlő nem messze onnan. Így sikerült, azt hiszem, hitelesen és eredetien már a valóságnak megfelelően leírnom az életüket. A könyvnek igen változatos fogadtatása volt. Meg kell mondanom, az irodalom nem elismerően fogadta. Még Veres Péter is, akivel különben nagyon jó barátságban voltam, egy cikkében azt fejtegette, hogy miért nem lett ebből jelentékeny nagy könyv. Illés Béla akkor a moszkvai Új Hang-nál volt, ő tizenkilenc lazán összefűzött újságcikk használható anyagának nevezte a könyvet. A Szép Szó – később erre a könyvre gondolva – engem Illyepusztainak nevezve ábrázolt, mint a legsötétebb politikai törtetőt, akinek munkásságára csak gyanakodva lehet ebben az országban nézni. Bálint György, Kodolányi és legrokonszenvesebben Babits Mihály nyilatkozott a könyvről. Neki vajmi kevés köze volt különben ehhez a népréteghez, de a könyvnek a stílusa, gondja megtetszett neki, és írt akarata ellenére olyan elismerést, hogy a cikknek a felét a cenzúra kihúzta… nekem van meg talán valahol kéziratban, ha megvan.

Mikor már publikussá vált a könyv, és épp a támadások miatt eléggé ismertté, nem kell elmondanom, hogy a jobboldal aztán hogy fogadta, milyen pergőtűzzel. Bár itt is megvolt az a szerencse, hogy épp akkor Gömbös szembenállt Bethlenékkel, és a könyvet engedték megjelenni, tudván, hogy ez a nagybirtokot, Bethlenéket lövi, de több kiadást nem engedtek. Viszont azokat a paraszti és munkásmozgalmi szónokokat, akik a könyvből idéztek, azokat elítélték.

(Rádiónyilatkozat)

Robogó kastély^*

Az örökösök felelőssége^*

A New York körüli temetőkben nincs sírdomb. Sírkő sincs.

Két-két araszos márványtáblák vannak lecementelve közvetlenül a sima földbe, egy névvel, két évszámmal, néha egy helység nevével. Az egész olyan, mint egy óriási kaszáló, mert hisz gondosan pázsitosra kaszálják, illetve nyírják, fűnyíró géppel.

Órákba tellett, míg betértem az utolsó földalatti-állomástól is messze-messze eső, szépen ápolt temetőbe. Nem volt könnyű meglelni a fűben fekvő kis márványtáblát sem, melyen ez volt a véset: Béla Bartók 1881 Nagy Szent Miklós 1945.

Soká álltam ott azon a lankás puszta réten, melyen csak itt-ott hajlongott egy magányos nyírfaféle.

A most múlt nyáron történt. Kodályék akkor Kanadában voltak, de, tudtam, azzal az útitervvel, hogy New Yorkba is átjönnek.

Úgy álltam ott, s talán azért is oly sokáig, mintha azt vártam volna, hogy e fűben heverő márványlap másik oldalán Kodály Zoltán jelenjék meg. Mintha ide kaptam volna találkozót.

Ritkán éreztem oly elevenen, mint ott tízezer kilométerekre Magyarországtól, hogy az ő korszakuk alatt élek. Az ő szellemi fejedelemségük védelmében, dicsőségében. Sokat szenvedett kis nép fiaként is teljes egyenrangúságban, bár a leghatalmasabb országok polgáraival.

Ez a bámulatos, ez az annyi erőt adott korszak ma reggel ért véget. Ennek a lelkeket kormányzó fejedelemségnek most Kodály Zoltán ravatala előtt fordítjuk meg a címerét.

Nagy figyelmeztetése a sorsnak, ha a szellemi, művészi élet egy-egy korszakát azok zárják, akik nyitották is.

Itt ez történt. Nagy kincs, de nagy felelősség is marad az örökösökre. Mert a korszakot szüntelenül nyitni kell, s itt óriásit kíván csak a folytatás is.

Ilyen jellemek ilyen teljes élménye nyomán.

Világszerte ma a gyászlobogókat Magyarországra gondolva tűzik ki.

De mi árvák vagyunk. Ma megbecsült árvák. De máris szoronghatunk a várakozás ítéletétől: miképp tudunk megfelelni mi, a mi korszakunknak, az ő szellemükben, hozzájuk méltóan.

A megölhetetlen

Egy boldog elégedetlen! Egy forradalmár, aki nem győzi dicsérni a világot. Egy kérlelhetetlen szegény, aki örömmel szívja tele magát a világ és a maga gyötrelmes állapotában.

Ennek az ellentmondásnak a tündéri – költői – feloldásával hódítottak meg engem Salamon Ernő már első versei.

Ez áradt személyéből is, ez ragyogott ki a szeméből, a mosolyából. A kézfogásából szinte.

Ösztönzője, útcsinálója, verseinek már akkor árnyalatos értékelője, Déry Tibor tette elém Salamon Ernő első verseit. Annyit remélt írónktól, mint egykor József Attilától.

Vidéken írom ezeket a sorokat, nincs könyvtárpolc, amelyről levehetném Salamon Ernő akkori költeményeit.

Igen nagy pedig bennem a kívánság, hogy varázsuk ismét megillessen. S íme, hirtelen ez a varázs a versek közvetítő szolgálata nélkül is itt van.

Egy fél percig kell csak csöndben maradnom, fülelnem valamiféle távolságba, és teljesen benne vagyok Salamon Ernő költői világában.

Ez nem kis szó; nem csekély próba.

A költők nem a versekért írják a verseket. Hanem azért, ami a verseken át majd belénk árad, bennünk marad. Gazdagítsa – egyre kamatozóbban – embervoltunkat.

És most még világosabban látom Salamon Ernő alakját. Nem csak azt a nagydarab, mosolygós, fekete fiút, akivel – a versei után – Déry Tibor egy télies délelőtt összeismertetett a budapesti Florenc kávéházban. Hanem a versekből fölálló alakot, a teljes költőt. Aki test nélkül is jelenvaló tud lenni, tapinthatóan szinte, keze-megfoghatóan.

Rettenetes, hogy elpusztult. Máig nem csitul az elviselhetetlensége annak, hogy elpusztult.

Mit tehetünk? Ölelgessem azt az árnyat, amelyet hús-vér mód elevennek érzek, amely ma született gyermekek százezrét túl fogja élni, de aki mégse volt velünk aztán, nem járta be azt a pályát, amelyen megindulni láttuk, s amelynek oly szépen kilátszottak állomásai, magaslatai.

Amelyek most hiányoznak. Oly fájdalmasan hiányoznak, mint maga az eleven, kedves fiatalember, aki Salamon Ernő névre hallgatva áll a költők megölhetetlen sorában.

 

Kedves Asszonyom,

Köszönöm levelét. Nem tudom, mennyire sürgős a kért megemlékezés. Legépeltetése itt sok időt kérne – Pestre kellene küldenem – így magát kérem, hogy gépeltesse le a kéziratot. S juttasson el hozzám alkalomadtán egy másolatot.

Őszinte rokonérzéssel üdvözli

I. Gy.

A legabszurdabb – a leghumorosabb – az a kettősség, hogy tudom a közeli véget – a halált is, a leromlást is –, de közben tudomásul mégsem veszem, hogy így fejezzem ki magam. Hatvanöt éves fővel pontosan úgy tervezek, mint huszonöt éves fővel. Új dimenziót kap tehát az idő?

Igen. Kiterjedése csaknem oly végtelen, noha pontosan látom a nagyon is közeli határait.

Ezért nincs halálfélelmem?

Vers – alkalomra?^*

Versek általában nem készülnek alkalomra; de Ferenczy Béniről írt versem valóban alkalomra készült. Tíz évvel ezelőtt történhetett, hogy el kellett volna egy kisebb házi ünnepségre mennünk Ferenczy Béniékhez, akikkel évtizedes meleg barátság fűzött össze bennünket, és azon gondolkodtunk, hogy mi ajándékot vagy meglepetést vigyünk az akkor nem jó állapotban levő kedves Ferenczy Béninek. Mindenképpen igen nehéz korszak, nehéz hónap, nehéz esztendő volt az a mi számunkra is. Tulajdonképpen még ahhoz se volt nagy kedvem, hogy elmenjek, embert lássak, egyáltalában még olyan kedves, közeli, nagyon szeretett embert sem, mint Erzsike és Béni. De mégis elhatároztuk, hogy elmegyünk. Előző este már tanakodtunk, hogy mit, milyen ajándékot vagy hasonlót vigyünk. Először azt gondoltam, hogy valami tréfás szónoklatot intézek hozzá, Bénit nem sokkal azelőtt távolították el nem szép formában a képzőművészeti főiskoláról, s azóta én mindig ünnepélyesen tanár úrnak szólítottam őt, szinte kihívásul, illetve jóvátételül. Ő nem kapott semmi hivatalos elismerést akkor hazájától és népétől, ezért egy percre arra gondoltam, csinálok valamilyen tréfás oklevelet számára, és azt adom oda… Ennek a szövegére gondolva kezdtem valamit írni, és akkor vettem észre, hogy ebből egy komolyabb mondandó kerekedik ki. De még akkor sem gondoltam, hogy olyan vers lesz belőle, amit később aztán – már hónapok múlva – úgy ítéltem, hogy több mint egyszeri alkalomra készült üdvözlet. Így is írtam meg, és ha jól emlékszem, egy nagy darab papírra írtam rögtön le – tán Erzsikénél megvan valahol –, olyan, ha jól emlékszem, diplomaformátumban, egyetlen példányként. Úgy vittük el aztán Béninek ezt, mint egy tréfás oklevelet. Magamnak, arra emlékszem, nem is maradt másolatom… Kisebb papírdarabkákra firkáltam egypár sort, amiket eldobtam, nem gondoltam arra, hogy ez maradandóbb vagy verseim közé iktatandó vers lesz. De Erzsike és Béni is, akkor nagyon kedvesen válaszoltak rá. Erzsike aztán lemásolta nekem, így került vissza hozzám. Később valahol valaki kért engedélyt, hogy ezt az így valóban alkalomszerűen írt verset kinyomassák, így is jelent meg… Béninek kiállítása lett nemsokára, és annak a katalógusában jelent meg először, ott láttam kinyomatva. Nemcsak azért lehet ezt a verset vállalni, mert Béninek akkor talán örömet szerzett egy estére, hanem általában is beleillik műveim, verseim közé. – Ez a vers története.

Alig van szobrász, akinek a tehetsége, zsenialitása annyira szétömlött minden munkájában majdnem egyforma erővel, hogy minden szobrából árad az, amit ki akart fejezni. Természetesen mégis mindenki számára van olyan szobor, ami valami szempontból közelebb áll hozzá, de nem azért, mert az művészi értékben más volna. Az a mély pszichológiai meglátás és kifejezési merészség, ami az ő Petőfi-szobrában van, az valóban ezt a szobrot rendkívülivé teszi számomra. Még emlékszem arra az időre, amikor harcolni kellett azért, hogy ez a szobor, ami tulajdonképpen, mint tudjuk, Olaszország számára készült eredetileg, Magyarországon is fölállíttassék valahol. Ez a szobor közelebb áll hozzám. Természetesen közel állnak azok a szobrok is, akiknek „mintáját” személyesen ismerem; nagyon sok ilyen szobra van. Tudjuk, hogy a feleségének az arca hány alakban jelenik meg műveiben, természetesen ezek is kedvesek. Ilyen szempontból legjobban szeretem a mi kislányunkról (amikor öt- vagy hatéves volt) csinált szobrát és róla készített egypár rajzát. Ez a szobor ugyancsak a szívembe van írva. A barátaimról csinált szobrokról, akiknek az arcát ismerve, és ismerve a róluk készült szobrot is, látom meg, milyen kitűnő szemű és kitűnő tehetségű ember volt Ferenczy Béni. Érthetően ezek közelebb állnak hozzám, mint azok, akiket nem ismerek, noha éppen Leonardo da Vinciről vagy a halhatatlanokról készült plakettjei, alkotásai is olyanok, hogy szinte személyes ismerősömmé varázsolják azokat az embereket, akik századokkal éltek előttünk.

Barátságunk különben nemigen fejeződött ki szóban, mert Ferenczy Béni roppant tartózkodó, roppant művelt, okos ember volt. Lénye sugározta azt, hogy kitüntetés az ember számára, ha vele tölthet időt. Legtöbbször műtermében találkoztunk, vagy ők jöttek hozzánk; ott is, itt is ott voltak az ő alkotásai, a gondolatai, a szavai is. Tizenkét évvel – most értesülök róla – volt idősebb nálam. Kezdetben méltán fölfelé néztem rá, és főleg mikor művészetről beszélt, akkor kettősen is, hiszen annyira értett ezeknek a problémáknak az elméleti részéhez is, hogy amit ő szobrászatról elmondott, az a művészet minden ágára állt. Feleségét szinte gyerekkorom óta ismertem – őt is nagyon régen –, és éppen nagyon válságos korszakban ismerhettem meg. Még a harmincas évek elején Moszkvában kerültünk tulajdonképpen elég közel egymáshoz, mikor én 34-ben kint voltam, rögtön őt is meglátogattam. Nem az a nagy kiáltozó, ölelkező barátság volt ez, hanem az a tudat, hogy van egy csillogóan 36 rubinkövön járó agy az országban, akivel tudok gondolatot cserélni, van egy meleg szív és egy talpig hű, bátor, igazi férfi. Ez a tudat számomra kitüntetéssé tette, hogy Ferenczy Bénit barátaim közé mertem sorolni.

(Rádiónyilatkozat)

Levelek vidékről^*

Sehol sem terem oly könnyen s dúsan a borostyán, mint Tihanyban, főleg a félszigetnek keletre – Siófok felé – néző partjain és szirtjein. Az Újságíró-üdülőtől, hazánk egyik legszebb kilátóhelyétől jobbra már alig 100 méterre holdnyi területeket borít zöldbe télen is ez a színét őrző kúszó növény, mely a kígyó szívósságával, a pletyka kegyetlenségével terjed itt, jobbra-balra. Sőt föl, az ég felé. Ott van a fák tetején is, miután derekukat diadalmas ölelésbe fonta. Erdészek tudják, messziről már, mit jelent ez: egy borostyán koszorúzta erdő! S földművesek tudják – s velük jómagam –, mi vár a hegyi rétre, de a szőlőre is, ha nem sújt le a kapa erre az acatnál, taracknál, perjénél is talajfosztogatóbb – mert hisz télen is élő – élősdire már akkor, amidőn átnyújtja a nyakát a dűlőút alatt, a kerítés tövén be ide is, ember uralta földre. Egyetlen méltó helye, munkaterepe van. A temető.

Szeretek – mert remekül tudok – ceruzát hegyezni. De ennek az új zsebkésemnek a pengéje nem viszi a fát. Kést fenni is szeretek, mert azt is tudok; ha van mivel.

Nagy halom kavics – betonozásra – a gőzölgő tó útján. Nem kis szórakozás meglelni a rengeteg darabkában egy késfenésre kellően laposat. Egymás után dobom vissza a szemre alkalmasnak vélteket. Miután ki-kipróbáltam őket.

Vagy ötven méterre működik a cementkeverő gép. Kiáltások ütik a fülem. – Hé, hé! Jöjjön csak ide!

Öt – vagy tizenöt – évvel ezelőtt volt egy buta kalandom. Egy teherautó útszélre öntött egy szállítmány Duna-kavicsot. A reggeli fényben úgy villogtak, mint drágakövek. Turkáltam köztük, egyet-kettőt zsebre vágtam; a fiatal nők akkoriban ilyen kavicsokat is foglaltattak ezüstbe, nyakláncra.

Egyszerre nyílik egy ablak, s valaki rám kiált.

– Hagyja csak ott azt az anyagot! Útcsinálásra nekünk hozták azt!

De szégyelli is el rögtön magát – s vele én is magamat –, mert a helybeli állatorvos felesége, hajdani ismerős. Mentsége – de hiába csukja már magára vele az ablakát! –, hogy gyermektelen, ideges, örök idegbajban van az egész faluval.

Ennek az emléknek az ingerültségmaradékával megyek a betonkeverők felé, akik meg itt kiáltottak rám. Még oda sem érek, ezt hallom:

– Frissebben, frissebben ebben a hidegben! Adja csak ide azt a kést!

– Mit akar vele?

– Maga azt soha ki nem feni, kőre köpködéssel! Épp itt van egy jó kis kerekes köszörű. Úgy kifenem, borotválkozhat is vele!

Átnyújtom a csaknem kétméteres drótkerítés fölött a kést.

Tíz perc múlva visszakapom a drótkerítés egyik lyukján át.

– Vazs megyeiek maguk? – kérdem.

Hallok egy falunevet, oly kígyóhosszút, azon nyomban kisiet a fejemből.

Valahová Vazsvár mellé.

Öten-hatan vannak itt onnan betonozásra, kőművesek; illetve hát kőműves-kisegítők; culágerek, magyarán kimondva. Hetente hazavonatoznak, így jobbadán még az ebédrevalót is hazulról hozzák; hideget vagy hamar melegíthetőt.

Elvégzem a helyi kis kávézóban a délelőttre magamra rótt papírfeketítési penzumot. Indulok vissza az úton, amelyen jöttem. Ebéd előtt naponta, havazásban is, leúszunk egy félórát, a nyílt csodatóban, amely ilyenkor a felhőkig gomolyogtatja a gőzét.

De annyira mégse tévedtem, mélyedtem bele a betűk más világába, hogy ne kanyarodjak föl szinte valami ösztönsúgásra a hegy felé, az új ABC feliratú vásárterembe. Veszek egy jó kis üveg bort. Fehér selyempapírba csavarja tíz fürge asszonyujj; kint én még egy Tolna Megyei Népújság-ba is becsomagolom, így meghittebben – hivalkodás nélkül – lapul a hónom alatt, a házak közt mentemben. A magas drótkerítés fölött nehéz átnyújtani a csomagot. Dobom végül is.

Mikor kibontódik, a tekintetek – rövid összepillantás után – szinte gyanakodva szögeződnek felém.

– Ennyit ér magának egy bicsakfenés?

Kezdem szeretni, ha írásaik végéről az írók nem spórolják le a csattanót. Az a bicsakköszörülés legalább egy akó bort megért nekem.

A tárgyak nemcsak egyenesebben, őszintébben szólnak hozzánk, mint a szavak, hanem tartalmasabban is. Kezdek hozzájuk húzni, mindinkább. Már bemutatkozásuk – főleg az egyszerűeké – jobban tetszik. Rövid s kimerítő. Bármily érzékletesen hangzik a fülnek az például, hogy harapófogó – mert nemcsak fog, hanem ráadásul lám, harap is –, maga az eszköz, a kézbe fogható harapófogó nemcsak a dobhártyámmal, hanem az izmaimmal is társalog. Hitelesen közli velem még annak az ősembernek örömét is, aki a kétkarú emelő óriási erejére ráeszmélt, s így utat nyitott, hogy hosszú évezredek kísérletei eredményéül az első harapófogót egy hajdani kovácslángelme összekalapálja.

A nyelvtudomány aranybányája az etimológia; a szóeredetfejtés. Minden tárgy – kiváltképp eszköz – már bemutatkozásakor egy egész fejezetnyi cáfolhatatlan etimológiát közöl.

A kegyeleti tárgyak azonban alig vonzanak; már a kegyeleti tartalmukkal nem; noha ez, mint valami mágneses erő töltődik beléjük. Hiába biztatom magam, semmi meghatottság nem önt el a lúdtoll láttán, mellyel a Faust halhatatlan sorait szerzőjük körmölni kezdte. E toll bármily hosszú szemlélete semmivel nem könnyíti meg, hogy az általa betűkbe rögzített eszméket világosabban fölfogjam. A gyúródeszkát viszont a nyakahajlasztóan alacsony házban, ahol Petőfi Sándor világra jött, igaz, azt soká elnéztem. Még kézbe is vettem. De ezt sem azért, mert tőle vártam a Szeptember végén szépségeinek mélyebb átérzését. Általa – s a kis szoba és konyha más tárgyain át – képem támadt, miképp éltek parasztjaink a múlt század első évtizedeiben s köztük kiskorában az a nagy költő. De ezt az élményt bármely híven megőrzött parasztviskóban is megszereztem volna.

Tehát még a nevezetessé vált tárgyaknak is csupán a közjelentésük – hogy úgy mondjam, csak az eredendő nyelvtanuk – foglalkoztat. S nem a magánjelentésük, melyet esetenként magyarázni kell; mintegy lefordítani.

 

*

 

Fegyelmezetten fogadom hát az ereklyekutatókat, akik szerény vidéki otthonomat megtisztelik.

Az annak idején gyanútlanul fölépült házzal ugyanis a későbbiekben az történt, hogy újabb kori költészetünk egyik rendkívülien nagy lírikusa évről évre huzamosabban benne tartózkodott. Élete egyik korszakának mesterdarabjait itt is írta.

A jól tájékozott, a közmegbízatásból dolgozó emlékgyűjtők – ifjú fővel már képzett irodalomtörténészek – belépvén a kerti oldalajtón, azonnal, az első tekintetükkel a küszöbtől a kéményig elégedetten végigmérik a tóra néző hegyi házat. A ház, mely nejem nénjének évtizedes tulajdona, magánjellegéből ettől érezhetően veszít. Új tartalommal kezd szívódni. A vendégek nyomán magam is érdeklődve tekintek be a nyitott ablakon.

A vendégpohár kitöltése közben nem rejtem véka alá látogatóim vezetője előtt sem mosolyoghatnékomat századunk embereinek bálványszomja láttán, bizonyos tárgyak és helyek iránt. Elmondom keresetlenül az imént papírra vetett példákat és okfejtést. A példákat látogatóim hahotázva hallgatják, az okfejtést holmi augurok közötti nyakingatással, fejbólintással. Ellenembe vetik azonban, hogy tevékenységüket így is hasznosnak érzik. Bármily eszközzel is, de a közönség figyelmét ráterelik a szellemi életre.

Igen – vallják velem együtt –, semmi kétség, az ereklyekutatók és -gyűjtők túlbuzgalma gyakran súrolja a fetisizmus néven ismert pszichológiai, illetve etnológiai tünetet is. Ám vegyük akár így, akár úgy, a halhatatlan költemény mögött mindig ott van a halandó költő, e világi sorsával, tárgyaival!

Az ünneplő kiállításon, melynek szervezésében ők jelenleg fáradoznak, az itt írt versek is helyet kapnak. A kiállítás pedig látnivalókból áll: tárgyakból.

Meghajlok. Milyen tárgyakat óhajtanak?

Mindenfélét! Amin csak nagy barátom tekintete megpihent. Főleg amit meg is érintett.

Kiderül azonban, hogy a tárgyak közül sem áll mind azon a rangon, hogy kiállítási üvegszekrénybe kerüljön.

Barátom takarékos ember volt, eleganciája érdekében is. Lévén azokban az időkben egyetlen kifogástalan öltönye – melyet ő egy székely orvostól kapott –, megérkezései után azt rögtön átcserélte nekem egy agyonnyűtt úgynevezett kezeslábasomra. Annak alsó része, igaz, hogy még tovább nyűve s végül is permetezőnadrággá züllve, ma is megvan. A híres szonettek legizzóbb darabjai ebben keletkeztek.

Mosoly fogadja ajándékomat; elnéző, elhárító mosoly. Mit szólna ehhez a közönség?

A társadalmi tagozottság lám, a tárgyak közé is behatol. Van nekik, a tárgyaknak is jobb körökbe magunkkal nem vihető napszámos nagybácsijuk, aljnépük. Van tehát felsőbb rétegük, születési vagy pénzarisztokráciájuk.

Töltött időt e házban barátom súlyos betegen is. Szívrohamok gyötörték, megtetézve a szorongással, lesz-e valaki mellette e – mind riasztóbb erejű – rohamok alatt.

Ketten voltunk a házban, ketten az idényen túli üres tájban. Ő itt a földszinten, én pontosan fölötte az emeleti szobában aludtam. Még fekhelyemet is pontosan az övé fölé rendeztük. Szereztünk egy kézi csengőt.

Szerencsére kipróbáltuk. Feszülten kellett azonban fülelni, hogy valami zörejét meghallhassa a fönti szobában fekvő. Álmából semmiképpen nem veri föl.

De rövid körülfürkészés után a házban hibátlan megoldást nyújtott egy öreg meg jó hosszú nyelű partvis. Megkocogtatni a végivel a mennyezetet, alig kívánt több erőt még egy szívbetegtől sem, mint a csengőrázás. Hetekig, egész egy végzetes éjszakáig így ezt használtuk. Csak néha pótoltuk – amikor valahová el-eltűnt – egy hazai, ugyancsak jó hosszú juhászbottal; illetve azzal a somfa nyéllel, melyet tréfából egy bronzkori dárdahegybe illesztett valamelyikünk.

A partvis azóta szolgálaton és házon kívülre vénült.

De láttam még hányódni a fásszérűben. Megyek érte.

Gerince meggörbedt, seprő felén a szőrzet a tisztességben úgy megkopott, mint a hű borotvaecseteké.

De vitrinbe, diáklányaink élményszomjas tekintete elé lám, ez sem való – tudatják a velem ugyan egyetértő, de azért egy kicsit fölfogásomon is derülő mosolyok.

 

*

 

A csengőt, a kosfejű kampót, a bölényölésre üzembe helyezett lándzsát nem említettem. Itt vannak ezek is egy-két lépésnyire. Érzem, hogy dagad bennük a sznobság: csak egy-egy jó mondat, s ők, ők kézbe vétetnek, a fővárosba szállíttatnak, bámulat tárgyai lesznek, akadémikusok megnyitotta kiállításon.

Igen, mert nekik már megvan a nyelvezetük a szívekhez – elismerem. Bejáratosak az irodalomba, hogy szalont ne mondjunk. Nem úgy, mint azok a permetléfoltosak és konyhaszagúak; akiket egyelőre – még mindig – a költészet vár.

Alig van irodalomgyökerűbb, könyvtalajúbb irodalom a népivé keresztelt irodalomnál. Honnan és ki nyújtotta Veres Péter kezébe a tollat: próbáld meg, fiam, csizma ide, csizma oda? Maga Anatole France egyenest Párisból; már a Számadás-ban több helyt leírattatott; figyelembe mindmáig nem vétetve. Hol talált vissza Erdélyi József a népdal ősforrásaira? Egy Múzeum körúti könyvkereskedésben; ő is megvallotta többször ugyancsak, de ugyancsak figyelmetlenül. Sinka István első verseinek – az expresszionista himnuszoknak – ihlető példáit meg sem merem nevezni.

A könyveknek csak kinyitatlanul van papírszaguk, halomban. Vidéken még a közepesen magvas könyvek is bő termést adnak. Megesik, hogy még a konkoly is búzát terem, megfelelő talajon.

Valamennyiök – valamennyiőnk – közt a legtanulságosabb a Szabó Pál példája.

Németh László már első nemzedékbemutató tanulmányában Szabó Pál stílusának nyugatos fejlettségét, sűrű képeinek impresszionista finomságát, már-már dekadens (a szó jó értelmében) árnyaltságát dicsérte. Egy rajz – Németh László nagyítójának jóvoltából – azóta is itt áll idézetre készen a fejemben. A parasztudvarról megindul a szekér, a forduló kerék abroncsa egy arasznyira magával visz egy kis porréteget, aztán visszaejti.

Szabó Pál maga is többször megnevezte azt a rózsabokrot, amelynek aljából őstehetsége látszatra hirtelen, valójában szép érzéssel fölsarjadt. A még Ady virágoztatta Nyugat volt.

Mindezt nem olyan jókedvűen írom, mint ahogy e mondatok mosolyogják, akaratom ellenére. A világban található festményeket lehet aszerint is osztályozni, hogy melyek ábrázolnak öregasszonyt, melyek gitárt, lóversenyt, naplementét. Hogy egy-két tanulmány kivételével úgynevezett népi íróink ilyen természetű méltatást kaptak, s hogy az milyen zavart keltett közönségben s művészben egyaránt, arra megint csak Szabó Pál a legkínálkozóbb példa. Stílusművésznek indult, ami a legtermészetesebb szándéka Biharugrán is annak, aki írni akar: minden író a stílus művésze.

Stílusának remek teljesítményeiről – így író voltáról – leginkább a Nyelvőr és vele testvér szakközlönyök szoktak megemlékezni, egy-egy bizonyítékul kiemelt mondata elemzésével érzékeltetve, miként él tovább annak az írónak tollán nagy földijének, Arany Jánosnak nyelvezete.

Hogy mit csinált ő maga ebből a nyelvből, az föltárásra vár. Képeket festett a magyar parasztság életéről; ez volt az ő gitárja vagy naplementéje. De hogy azokat már ő milyen színekkel festette meg – erről a magyar prózastílus fejlődésének egykor egyik legtanulságosabb fejezete fog szólni.

 

 

Szabadság és felelősség^*

Én innen, ebből a Balaton melletti kerti házból is látom azt a hatalmas műhelyt, amelyben a világ mai legértékesebb költői, anélkül hogy lakóhelyüket elhagynák, együttműködnek, és a szabadkőműveseket megszégyenítő testvériségben cserélgetik szerszámaikat és tapasztalataikat.

Szabadság és felelősség – sokak számára ellentétes fogalmak. A jövendő, azt hiszem, összepárosítja őket szorosan. Az a költészet, melyet én a holnapénak érzek, máris ezt teszi. A filozófiában ezek más-más oldalon működő fogalmak. De a madár két szárnya is más-más oldalon működik. Az a költészet, amelyet én nemcsak a holnapénak, hanem minden világrész költészetének érzek, azt hiszem, a szabadság és a felelősség más-más oldalú, de mégis mindennél összeillőbb szárnyával fog új pályát kezdeni.

Saját területünkön kell fölhasználnunk a nemzetközinek mondható eredményeket. A saját területünkön elért s azokra jellemző eredményeket kell a népek elé tárnunk, megértést, meghallgatást kérve tőlük. Mert hisz az egész világot fenyegetik már olyan veszélyek, amelyekkel szemben mindnyájan rezisztensek és következésképpen engagé-k vagyunk.

Vége a könnyű játékoknak. Vége az üres járatú groteszkeknek. De vége az olcsó – a hamis – receptek korának is.

A versírás maga a megtestesült szabadság.

És felelősség azok iránt, akiket a verssel megnyerünk.

„Tetten érhetően a vers néhány szó ellenállhatatlan összeugrásával kezdődik. Mintha közvetlenül, ily szélsőséges kitöréssel válna valóra egy vágy, melyet csak égetőbbé tesz, hogy az életben nem kaphat sem hangot, sem helyet. De ez után az első kibuggyanás után, melyben együtt forognak a verskezdő és -végző szavak, szünet szokott következni. S a költő tudja, hogy a függőben lebegő művet nem lehet erőltetnie, a beteljesítésben nincsen egyedül, várnia kell.”

Ez André Frénaud ars poeticájának első szakasza. Ő azután a tudatot – ha kell, a mélytudatot – hívja az inspiráció útitársául.

S a köztudatot. Azokét, akikkel szót ért majd a versben.

Hosszú volna, de tán fölösleges is megmagyarázni azoknak, akik értik a szabadság és felelősség – az igazi költészet – lényegét, miért kellett és kell nekünk ma a tudat elemei között a morált is a Múzsa útitársául hívnunk. Ránk is van bízva a világ.

 

*

 

„A költészet érthetősége – felelőssége az olvasó iránt – méltán megbeszélni való; remélem, lesznek bőven, akik a Nagyvilág kerekasztalához odaülnek, a tapasztalataikkal s – igényükkel. A mellékelt tanulmányt azért küldöm, hogy lásd: tán elsőül ültem ahhoz az asztalhoz, látszólag véletlenül s mégis az eszmék alakulásainak mélyebb rendjén. A párisi Preuves című folyóirat júniusi számában jelent meg, ugyancsak egy körkérdés nyitányául. Látni fogod, hogy a gond Európa-szerte annyira közös, hogy még a kerekasztalokat is össze lehetne tolni egy egészen tág megbeszélésre.” (Illyés Gyulának a cikket kísérő leveléből. – A szerk.)

A folyóiratok dolga, hogy a szellemi élet folyjék; ne holt víz legyen, amivé a művek tennék, épp a maradandóságukkal.

Az új áramok gyors bekapcsolása.

A folyóiratok föladata a gyors tisztázás is, főleg a látóhatárokon.

E téren nyomasztóan sok a hátralék. A fullasztóan sürgető mulasztások elvégzése. Csaknem az induló Nyugat és a virágzó Huszadik Század gárdáinak világosságteremtő buzgalmára van – végeznivaló.

Szinte az ő korukig kell visszanyúlnunk a mai tisztáznivalók, a friss és legfrissebb időszerű kérdések kellő megismeréséért.

A magyar szellemi élet nagyjai nem kis részben diagnózisaikért – a bajfölismerésért – kaptak elismerést a nemzettől: a betegtől, melynek gyógyulását szolgálni akarták.

Csaknem mindig későn kapták meg: egy nemzedék kihagyásával; a gyógymód alkalmazhatósága elmúltával – elmulasztásával. Nem nehéz nyomon követni a folyamatot, mi okból s miként alakultak át a szóhasználatban ezek a mindig szigorúan tárgyilagos előrelátások afféle jóslásokká. A felelősség elhárítása okából. Hogy a bajért csak isteneket lehetne megszámoltatnunk, s nem a tunya lelkiismeretünket. Gyengeségünket, munkában, jellemben.

De a percnyi kényelemért mindent elhessentő lélek nem vizsgálta meg közelebbről még ezeket a híres jövendöléseket sem. Kiderült volna ugyanis, hogy ezek még a jövendő ábrázolásaként is föltételesek voltak. Ha ezt és ezt nem cselekedjük, akkor fog az és az bekövetkezni, mondta egyáltalán nem jóslatként, hanem nagyon is valóságként, dermesztő választásként Zrínyi, Kölcsey, Ady, majd Móricz és Babits. Majd refrénként szinte már a mi nemzedékünk.

A mentő föltevések, végső medicinák kudarcot szenvedtek. Zrínyi hadserege csakúgy, mint Ady forradalma. A konstatálnivaló minden alkalommal romlott. Különösen Ady „jóslatait” követően lehetett volna képünk a magyarság belső aláhanyatlásának, külső tekintélyvesztésének mind gyorsuló fokozódásáról, ha egyenként egymás mellé raktuk volna nem az egymást követő jóslásokat, hanem az új és új diagnózisokat; a javallatok végzetes elmaradása után.

Ezek a meg nem vizsgált, föl nem bontott jóslatok, ezek a kőbe meredt megfogalmazások sötétlenek ma is irodalmunk látóhatárán magasan, körben, mint amfiteátrumok felső párkányán azok a szobrok, melyek inkább körvonalukkal hatnak, mintsem kidolgozottságukkal.

Soha nem íratott le gyakrabban, könnyedebben megrovó értelemben az, hogy búsmagyar, mint napjainkban. A lelki tunyaság sugalmából szintén. A jóslat égi igéivel szemben a ráolvasás varázsszavaként.

A hatás óriási. Csak épp nem a baj megszüntetése, hanem növelése irányában.

A mai olvasóink egy része a vállvonást is idegesen végzi e kérdéseknek csak húrérintését hallván. Másik része mást sem hall meg és mást sem akar hallani, bármily húrról és vonalról, csak ami ezekre válasz.

A válaszok megvannak; a helyes válaszok azonban, ismétlem, rendre csak a maradandó, az igazán művészi, az eleve „klasszikus” sorsú művekben. Vagyis olyanokban, melyek közéleti – mozdító és mozgató – hatása a dolog természeténél fogva csak egy (vagy több) nemzedék múlva szokott érvényesülni.

Későn tehát.

Az ilyen kihagyások áthidalása indokolja a folyóiratok létét. Sehol oly nyomósan, mint nálunk.

A Kortárs-at a történelmi szerepű nagy magyar folyóiratok utódjának szeretném, ha látná majd egy tisztultabb jövő.