1966

Párisi napló

Soir Frénaud.

Midi teleph. Rousselot+Frénaud.

21^h Emmanuel (61 rue de Varenne).

Látogatás délelőtt a mintafarmban. Vaches decornuées! Nem külön helyen.

Törpe lábú, szarvatlan vízilótehén.

Vendredi VI. à Mons: Prov. Hainaut. Matiné: ferme. Réception dans un château. Déjeuner à midi.

15,30^h. Remise du Prix au palais provinçal.

Rentrer à Paris.

Charaire à l’atelier.

Rousselot (olvashatatlan – a szerk.)

Roselyne Chenu, rue Poinsot.

Frénaud 8^h olasz vendéglő.

138 rue de Vaugirard.

Telephone Frénaud.

10–12-ig.

Diner chez les basques. Maria Banuş. Amerikai Eckstein.

Départ p. New York. 15^h Bourget-ban 1/2 8-kor. Üldözzük a napot, mely éjfélkor is vad nyíllal sebzi a szemet. New York fényes. Néger kontrollál. Kovács Imre a bejáratnál rögtön óv a többitől. Hamza András. Radványi, a követ, virágcsokorral. Boldizsár. A lakás Népszínház utca óriásiban.

Séta a városban. Sziklahegység. Fönt lakatlan, de nő. Ostromolja az emberi déchet. Ebéd B. és Szlukával. Este a Broadway, mint az Ilkovits, és a csodálatos mondain díszletek.

Comité Executif: Miller Artur, nála két próféta, a jiddis arcok köréből. Ebéd Táborival (persze Garával), két japánnal. Délután vad és izgalmas vita Szinyavszkij és Daniels helyett a szovjet zsidó politikája. Radványi a belga franciák sérelméről és Erdélyről. Egy hatalom Franco ellen. Így egy zsákban szovjet és fasizmus?! Caillois: a szovjet igazolványban benne van, hogy nemzetisége: zsidó.

Ebéd itthon B.-kal. Fogadás. Vacsora Follain s néhány íróval.

Beszédek. Ebéd itthon B.-ékkal. 2^h Marton Erzsi.

1/2 10^h Table Ronde. 1/2 2^h Szalay. Városnézés.

Vacsora a 46-ik emeleten milliárdos módon. Láng Györgyéknél. Az asszony Molnár Anná-t zongorázza s énekli. Lakásuk múzeummá még nem állt össze, darabokból.

9,30^h M. Chauffier. Table Ronde.

Rosszullét – mert elvesztettük egymást Flórával.

Bartók sírja a nők között: Janice A. Reinke 1945–1949.

Estella Picard 1911–1945. Este Hamza és Na.

Table Ronde. Élőszóval remekül elmondtam Millernek, Silone, Neruda, R. Lehmann, Young előtt, amit aztán szánalmasan fölolvastam. Utánam A. den Doollard holland előadását vad taps fogadja. Estély a nagy szállóban, ahol Molnár meghalt. Sörözés a milliárdossal.

10^h Záró ülés.

11^h Kirándulás. A szabadban kerítéstelen ház, állni – nyugalom. A házakban ugyanakkor őrség.

Este Zilahynál, Táborival. Lajos öregedése.

Az USA nem New York. Az a fekete kapu. Szabad tanyák. Emily Dickinson háza.

Bostont épp bontják, hogy N. Y. legyen. Tűzoltófecskendő alatt egész városrészt, négyemeletes házat, ablakok benne, harapdál a vas agyarú tépőgép.

A Prudentical biztosító és Sheraton római udvara.

Alvás Newport Middletownban.

Alvás Zilahynál. Repülés a kockamintás abrosz fölött. A Sziklás-hegység hava és sós tavai. Olaj a kőben, a homokban. Az utakon. A pokol kietlensége. Megérkezés Weöresék sógora és Auer József Pityu orvosnövendék fiával. Aztán autón a városban. A fehér San Francisco: ebéd a kikötőben a Franciscaniban. Este Santa Rosita hotel. Santa Rosa, Hillside Inne, 128, még kávé is.

Kirándulás előtt a szegénynegyed. 10 centért használt öv. Üdvhadsereg ócskás házai. Sárgára aszott fű a hegyeken, zöld fák. Bodege (Olvashatatlan – a szerk.) sziklára a dagály. Agoston Haraszthy szőlőpincészete, †1857, Nicaragua.

Este Berkeley egyetem. A versolvasás. A kivilágított nagy hídon. Sándor Andrással autón a városban. A szép spanyol, viktoriánus házak. The Golden Gate, és a 11 km hosszú Bay Bridge. A kínai negyed. A gyarmati áruház. A bohémnegyedben régi autó, utcán heverő zsenik. Olasz vendéglő. Auer Józseféknél vacsora előtt Szabó Gyula egri (Olvashatatlan – A szerk.) A villa a város fölött. Remek alvás. Egyenest a reptérre. Auer az amerikai „demokráciá”-ról, a vallási életről, a klubokról.

„Az indulás késik, a csatlakozó gép nem jött be.” Egy óra múlva: bombát rejtettek el a gépen. Aztán kábítószer-csempészet. Személyes kihallgatás, kutatás.

Autón Hamzáékkal Washingtonba, lélektelen, kiégett, falvatlan tájakon át 38 fok Celsiusban. Baltimore a füst és szén pokla. Alagút a tenger alatt. A követség. Meghívás hat hónapra. Vacsora az előkelő helyen, rosszul. Szabó Sándor.

A Fehér Házban Radványival, Hamzáékkal. Aztán velük a State Departementban a külföldi osztály h. vezetőjénél. Az Amerika Hangjánál. Városnézés. Az emlékművek. A National Gallery. Ebéd kínai vendéglőben. Itthon gyümölcs. Este Vajda Béninél. Szabó Sándorral. Csicseryék stb. Szegedy–Maszák, Kornfeld. Versolvasás. Zápor a gardenparti közben.

Fölolvasás New Brunswickben. Előzően rádiófölvétel egész délelőtt Washingtonban. Beszédem a magyar kohézióról és a diaszpóráról. Vita a templom előtt a sötétben, a szünetben.

Nagy Károlynál, majd Révész Ákosnál a kertben egy üveg borral.

Reggel Révész Ákoséknál. A medence. A kis Tamás magyarsága. S kis barátja. Gombár Oszkárral Princetonban. Alföldi tanintézete. A földszintes ház vörös téglás, aránytalan négyszögletes nagy kéményű ház, ahol az atombombát fölfedezték. Einstein egyszerű – háromszobás? – és Oppenheimer háza. Borsos Lajoséknál, velük a tavas házhoz, ref. papokkal. Harsányi Andrással a magyar nyelvről. Du. Bartók Péterrel. (Olvashatatlan – A szerk.) El akarnák tenni láb alól, B. Béla özvegyének halála előtt nem. (Olvashatatlan – A szerk.) Este Zilahynál egy Almásy grófnő. Esterházy hazafi a kitelepítés alatt. Kovács. Bartók ügyeiről.

Zilahynál reggel a kis házi udvarban. Bódító illatú amerikai orgona, ecetfa, magyar nádfödeles ház. Egész nap Piroskával üzletekben. Az Üdvhadsereg: fehér szmoking egy dollár. Este Lajossal Bárdos Artur. Telefonon Szentgyörgyi. Tóth Imre.

Weöres sértődékenysége. Röplékeny eső. Tóth N. Y.-ról.

Másnap ha kitekint, nem azok a házak, nem azok a jellemek.

Chaplin részeg milliomosa.

Várakozás Sándorékra. Válogatás a pénztárban Hamzáékkal. A Metropolitan múzeumban, majd a Guggenheim ismét. Este vacsora H.-val, Zilahy, Nyeste. Versmondás. A reptéren Radványi. A vietnami háború.

Jó éjszaka a gépen. Napsütésben London. Flóra látja, hogy a gép szárnyán egy kis reteszt kinyitnak, javítják a motort. Ki kell szállni, felrobbanhat! Telefon. Cs. nehezen, végre Cs.! Ika kijött. „Szétkapcsolnak.” „Illyés?” Szabotázs (?) Ikáékat átengedik. Whisky. Le Bourget. Taxi 10 frank 70. Séta. Bvd Montparnasse. Cassoulet. Atelier. Paris is most – vidék. Korán elalvás, későn kelés. Visszaalusszuk magunkat Európába. Este Vieux Colombier-ban Otage. D.u. ezt olvasom. Ebéden Georges-éknál – Franciaország szerepéről.

Az Irodalmi Újság százai, Marer cikke, Kotányi. Estig alvás az amerikai décalage miatt. Telefon Frénaud, rögtön vacsora rue Vaugirard 138, olasz.

Charaire. D.e. alvás. Ebéd Charaire. D.u. NRF. Arland irodája a M^me D. (Olvashatatlan – A szerk.), M^me Karvelis. A PN egyenesben. Le a közeli szálló pincéjébe 2x4 whisky 47 fr. Színházba La Bruyère utca. Marg. Duras Elváltak darabja.

8^h Charaire. D.e. még mindig a décalage. Vacsorán Frénaud, Nadeauék, M^me Karvelis, Beyer, hazavisszük taxin Andrét éjfél után 2 felé. (A franciák értelmetlensége a nyelvi kérdésekben, vita a független kultúrákról.)

Rossz kedély. 12-kor a Luxembourg kertben. Charaire.

Itthon ebéd. Chenu, Magda.

Vacsora Veronikánál.

Kirándulás Royaumont-ba.

Ebéd Charaire. Föl a Grange Batelière-be, hiába. Le a Rue des Petits-Champ-ba, majd az operától haza.

D.u. 6^h Lambert Vernissage. 7^h Guillevic.

D.e. a Luxembourg-ban, az Ebéd a kastélyban javítva a fr. fordításra.

Reggel Luxembourg. D.u. Csernus.

Este 8^h Barbier. Levallois főterén a tűzijáték. A maire kommunista. Tegeződés.

Reggel séta, üzletek – élelmiszer – nyitva. Wessel Bandi csak 3^h-kor. Föl a rue Tholozéba. Aztán Margot Dard-ral kínai vendéglőbe, majd nálunk.

Repülőtér Orly.

Autó: Szőnyi Zsuzsa, Triznya.

La Charité sur Loire. A templomkapun belül város. Körülépített.

Zuhogó eső, kandallótűz.

Hideg zápor, fűtés, kandalló. D.u. vissza Párisba.

Elveszett nap, várakozás. Délben Jancsinál rue Tholozé, majd Wessel Bandi, megkésve. Ebéd velük és Margot-val. Este Jancsival rue Tholozén.

Dôme, sötét lelkiállapot. Figaro Hayról (?)

Zuhogó eső. Dôme. Otthon. Csomagolás.

Jancsi este, Gare de l’Est.

Bécsen át itthon. Pihenés. Hírek Mártáról.

Este Tóth Erzsi, hírek.

Keviczkyék, d.u. Weszelyék, Paule de Rotalier.

11^h Beyer telefon. 5^h (17^h) Aczél.

1^h Járdányi. 3^h Somlyó.

Kerényi Grácia 886-638.

Éjjel Flóra Moszkvából. 22,20^h Keleti.

D.e. Sivirsky Antal Hágából.

18^h előtt Sivirsky.

Simon István Bazsiból.

Gandon 3^h Tihany.

Tímár, Pen.

Carver Pestre jön.

Írószövetségi értekezlet. Somlyó: költői napok. Carver fogadása d.u. Fészek.

Somlyó, Írószövetség, d.u. 3^h

Carver Pécsről, jövet Tihanyban.

Somlyóval 5^h. Frénaud, Rousselot elé a repülőtérre.

10^h-kor Tőzsde Televízió.

Költői napok.

1^h Fekete, (Olvashatatlan – A szerk.), Frénaud.

Este Frénaud.

Miskolc–Tokaj.

Lukács Dénes

Barcas G. 15.

Indulás vonattal, hajnalban.

D.u. 5^h Fészek.

5^h Pödör, Berény.

11^h Pen közgyűlés, Fészek, ebéd.

London

New York

A kilencedik emeleten lakunk? Vagy a kilencvenediken? Nem emlékszem pontosan, milyen számot nyomott le a liftkezelő néger asszony. Lehetne akár a kilencszázadikon, építenek tán már olyan magasat is.

De tölthettük volna ezt az éjszakát éppoly mélyen, pincében is. Hogy reggel van, arról telefonon nyerek értesítést a szálloda portájától, mely ebben az óriási lakásadó üzemben oly ismeretlen messzeségben működik valahol, hogy szinte másviláginak érzem.

Milyen idő készül? Hogy öltözzem? Szeretném látni az eget. Kilépek az ágyból, s még európaian mezítláb az ablakhoz megyek. Mintha kút mélyéből néznél fölfelé, minden oldalról a legmagasabb ponton is csak falat látok, az ablak mögül. Mivel a különben hatalmas ablak nem a fény vagy lég bebocsátására szolgál, kinyithatatlan. Amiként fényt és egy gomb megnyomásával, levegőt – sarki hideget vagy szaharai forrót – ugyancsak egy gomb megérintésével teremthetek. Megnyomom az erre rendelt gombot, menten búgni kezd a mi ablakunkban a kis motor, mely millió és millió társával, mert hisz minden valamirevaló ablakban ott fészkel egy – a városnak a rajzó méhkasok szünetlen brummogását kölcsönzi.

Belépek a műtőteremszerűen csupa nikkel, csupa fehér tágas fürdőszobába. Megnyugtat, szinte emberi méltóságomat adja vissza, hogy a zuhanycsavarógomb azonmód a kezemben marad. Feleségem – amidőn ő kapja meg a fürdőtermet – gépies mozdulattal magára fordítja a hatalmas ajtó reteszzárát is. Ez viszont ezután semmi mozdításnak nem enged, hanem csak – hosszú idő múlva – (A kézirat itt megszakad – A szerk.)

Anyanyelvemen kezdem a szót; mert egyrészt külföldi barátaink szerint a házigazdától ezt kívánja az illem az ilyen nemzetközi találkozásokon. Másrészt, bármi más nyelven szólnék, azt is fordítani kellene, hisz a világnyelvek tudói sem tudnak minden világnyelvet. Végül, ízelítőt, illetve fülszoktatót adhatok legalább hangzásából annak a nyelvnek, amelybe csöppentek. Amelyről – mivel nyilván egyetlen ismerős szógyökeret sem lelnek benne – közölhessem megnyugtatásukra azt, hogy se nem germán, se nem szláv, se nem latin, s Európa nyelvei közül rokonság csak a finnhez, némi hasonlóság pedig a baszkhoz fűzi, és hogy mintegy 15 millió ember ért rajta.

A felhőkarcolók tetővonulata este más, mint reggel. Vannak szökőkutak, melyek bokorszerűen lövellik a vizet egyenest, de folyton váltakozó magasságig. Így állnak örökös versengésben egymással Manhattan felhőkarcolói. Nincs semmi, amely rendbe fogja s állandósítsa őket. Egyre ingerültebben lőnek égig, azután hol itt, hol ott a földre kuporodnak. Első napja végén már ágyában, megnyugtató vízszintesben feküdve lehunyt pillái mögött százemeletes toronyépületek szökőkútversenyét látja az utazó. A versailles-i kertek óriási hasonmását? Azok rendje nélkül. Egy ragyogó-szédítő ünnepélyt, a diadalmas hiábavalóságét. A győztesen tobzódó átmenetiségét.

*

A székesegyházak azért épültek, hogy örökre álljanak; ezért a várak, de még a börzék és a bérházak is valaha. A felhőkarcolók addig, amíg lám, amortizálódnak! –: amíg egy másik nem múlja felül őket és lesz kifizetődőbb. Semmit sem rombolnak le hamarabb, mint egy felhőkarcolót. Mert kell a hely még magasabb – haszonnak? A haszon illúziójának. Valami rettentő zenének. Mert szinte tánc ez is, akár azoké a vízsugaraké.

*

Nappal bámulod őket, és este vívsz velük; a pupilla mögött, a rendet igénylő magányban.

Maguktól nőnek! Nem lehet szabadulni már nemcsak éjjel, hanem nappal sem a nyomasztó képzelemtől, hogy azok az Eiffel-magas és ott a magasban semmi emberi élet jelét nem mutató alkotások már saját benső rendszerük törvényei szerint emelkednek és lappadnak. Nem is alkotások már, hanem képződmények. Mint gombatelepek, égig nyúlók. Mint a statisztikai táblázatok oszlopai. Mint orgonasípok. Mint megzengetett orgonasípok emberietlen – valóban égnek szánt – jajdulás-hangversenyei. Mint az értékpapírok árfolyamai, melyeket szintén hangverseny kísér a tőzsdék kupolatermeiben, a spekulánsok sakálsikolya. Mint olyan céllövöldei vízsugarak, melyek tojáshéj helyett magát a holdat játszanák egymásnak át, hogy köpjék egyre följebb. Kígyóbűvölők szörnyeteg hüllői, melyek arra a milyen is zenére addig emelkedtek, hogy befalják a napot. Falják is szüntelen.

*

A New York-iak többet érnek, mint a városuk. A New York-iak értékesek és ártatlanok. És milyen értékesek voltak abban a hősi korban, amikor ennek a városnak a jövőjét lerakták. Ártatlanságuk áldozatai? Vagy csak hiszékenységüké?

Vagy csak a született emberi engedékenység áldozatai? A gépek nem lettek uraink, ahogy Wells rémjóslatai ígérték, de a gépnél is vakabb kis és nagy érdekek ugyancsak. Ezekkel a veszélyes viszony valóban régóta az, hogy nem mi kormányozzuk őket, hanem ők bennünket. A lezárt szemhéj belső falán nem motiválatlan a látomás, hogy a föl-le szökellő és esetlen-ügyesen körbeforgó felhőkarcolók valami bartóki táncot járnak, fából faragott királyfiakét, orrkarikás medvékét, varázslat megszállta mandarinokét.

Amennyire elrémíti, legalább annyira megbűvöli a nézőjét. A tánc dermesztő, de igaz. Láttam egy munkálatot; gyönyörű stílusú házakon folyt, akkora területen, mint a párisi Cité; az ablaküvegeken át a negyedik emelet szobáiban is látni lehetett a viktoriánus kandallókat, ajtókat, rézkilincseket; ahogy törtek és omoltak a hatalmas vasdarukra szerelt zúzógépek és acélmarkolók ereje alatt; Boston belvárosát fektették épp földre, hogy ott is felhőkig lövelljen egy sor épületgejzír. És ha ötezer méterrel arrébb szökken ki mindaz a földből, s helyén hagyja, ami kész és szép? (S micsoda érték lenne itteni szemmel is – Afrikában!) Efféle kérdés itt ki se mondható, gyermeki gügyögésnek is érthetetlen: logikátlan. Hisz a rombolás kifizetődik. A fölszökkenéshez az izomerőt épp ez a leguggolás szolgáltatja. Mint annyi allegro barbaro tánchoz a varázsló tűz és a tamtam-dob között, az őserdőben is.

A General Motors tavaly elkészült új épületcsodájának helyén is épületcsoda állt, az ötvenemeletes Savoy Plazza szálloda. S annak a legújabb csodának a helyére mi csoda következik? Következnie kell, hisz az sem azért épült, hogy megmaradjon.

*

A végzetük – Sz. L. szerint –, hogy az épületeknek a szinte naponkénti billentyűváltozatosságát, e szintkülönbségjátékát mutatja itt nagyon sok jellem is. Ez nem kisjelleműséget jelent, még kevésbé valamiféle jellemtelenséget. Azt a bizonyos dologi zenét a személyekben is. A ragyogó arc, mely az esti vacsoraasztal fölött eszméid tükre, örök barátságra nyíló s mélyülő, a másnap délelőtti irodaasztal túloldalán bunkerkapu, sőt tüzelőállás. Igen, a szerelem cicamelegen búvik az öledbe; párduchidegen ugrik tova tőled száz méterre reggel, ha nem lelte, amit várt. Semmi fedezete az éjjel adott csóknak; csak a csekknek.

*

Vagyis – összefoglalásul – rengeteg város fog megszűnni attól és azzal, hogy dagad, óriásra, alaktalanra; határtalanra, azaz keretlenre.

Ez azokon látszik, akik még küzdenek az áradattal. Páris például igen, úgy-ahogy ellenáll, a múltjával. Azok, igen, azok a városok maradnak meg, amelyek ismerték a hűséget. Amelyek központi teret formáltak, magvat érleltek; a vérereikből szívet növesztettek. Ha az egyszer jól dobogott, soká doboghat. A legkegyetlenebb próbát is átvészelheti: ízlésünk halálát.

*

Amerika akkora egy láda, hogy belefér abba valamennyi ellentéte is. Sőt bele azok valamennyi elképzelhető jövője, kényelmesen, helyet – rengeteg helyet s energiát – hagyva a váratlan lehetőségeknek is.

*

A földszintes nagy kerti ház mindenfelé kiereszti a tekintetet; csupa ablak. De kienged engem is; csupa ajtó, földig üvegből. A pázsitos nagy kert is tovaenged; kerítéstelen. Így enged tovább maga az utca is.

Csodálatos könnyedséggel állok a teraszon. Meghat, hogy az emberek így bíznak bennem. Voltaképpen minden házba akadálytalan bemehetek. Még boldogítóbban hat rám, hogy így bízhatok az emberekben, látva az ő bizodalmukat egymásban.

Nagyot lélegzem a szabadságból. A cimpáimban, a gyomromban érzem.

Mert ki a legádázabb zsarnokunk: ki kovácsoltat és szereltet föl legtöbb rácsot és reteszt az emberiséggel? A betörő. Ki az oligarcha-múlt legreakciósabb leszármazottja? Az útonálló. És Néróé? A gyilkos.

Közbiztonság, most értem a pórusaimmal is, hogy te vagy a függetlenség. Erőszak nélküli rend, te vagy az anarchia, a plátóin tündökletes. Nyírt fű, ápolt erdő, felsöpört ösvény, a vad természet is veletek boldog. Tisztaság, te vagy az izzó szenvedély.

Ezt a himnuszt fogalmaztam és csiszolgattam újra és újra New York külső városnegyedeinek azokban a baráti házaiban, amelyeket fölkereshettem.

Miután elhagytam a belső negyedeket.

*

A gazdagokat nem nézik rossz szemmel. A vagyon érdem. A politikust – az elnök kivételével – nem becsülik. Holló Gyula nem tud sétálni New Yorkban.

A New York-i Pen-tanácskozások befejező ülése után az egyetem aulájában a román íróküldöttség két tagja meghívott a követségükön rendezendő fogadásra. Ezt válaszoltam:

– Amíg Erdélyben a magyar kisebbséggel embertelenül bánnak, magyar író román ünnepségre nem teheti be a lábát.

Ez roppant kínos volt nekem. Vendéghívás: megbecsülés; arra nem ez a felelet. Azzal a két íróval előző héten egy amerikai drámaíró házában baráti vacsorán vettem részt; műveiket nem ismertem, de személyük jó ajánlólevél volt könyveikhez. Testileg is meggyötört, mint mindig, a bennem lezajló indulat, épp azért tán, mert sikerült a külső megjelenését tökéletesen visszatartanom magamban. Ilyen néha napokig emészt; gyakran még gyógyszert is szedek.

Mégsem tehettem másként. Évek óta munkálok magamban egy filozófián. Papírra belőle hosszabb, de aztán mégsem publikált részletet csak egyszer vetettem, annak az ismeretlen parasztkatonának a felelősségéről, tehát nem a kapitánya, nem a tábornoka, nem a császára felelősségéről, hanem személy szerint az övéről, aki a maga korának legnagyobb parasztvédő lángelméjét, mint egy vesztett csata civil menekülőjét lóhátról leszúrta.

Meddig hat le egy közösség felelőssége személy szerint a tagjaira? Jobban kiélezve: ha részese vagyok egy közösség által teremtett anyagi vagy erkölcsi előnyöknek, milyen mértékben vonhatom ki magam e közösség esetleges erkölcsi hátrányai, néven nevezve bűneinek következményei alól?

Hogy még tisztább legyen a helyzet képe, helyezzük mintegy színpadi fénylövellő alá, drámai jelenetbe. A diplomatáknak megvan a maguk sajátos nyelvük és szerepük a népek érintkezésében. De mit válaszoljunk mi, akiknek szintén megvan a magunk nyelvünk és szerepünk, ha mosolygó arccal, pezsgőspohárral kezében hozzánk lép s barátságát kínálja, épp azért koccintva még kedvesebb mosollyal, mert hisz ő egy olyan közösség kiváltságosa – ha nem képviselője –, melyet súlyosan elmarasztal világszerte minden erkölcs olyan közösség ellen vétkezvén, amelynek viszont én vagyok valamiféle képviselője. A válaszmosoly, a visszakoccintás augurarcot viselt, aminőt Észak-Olaszországban látni, a másik, aminőt Szicíliában. Ez utóbbi búcsúzóul még nevetett is, ezzel.

– Chauviniste, va!

Vagyis magyarul körülbelül: Nézd, a sovinisztáját!

Mit szoktak tenni a bölcsek? Két karom széttárva bűnbánóan meghajoltam, de mosollyal szintén.

*

Nem mai tépelődésemet, hogy az úgynevezett őszinteség erény-e vagy szadizmus, jó mérlegre állítja az egyre többször fölmerülő kérdés: közöljük-e állapotát a súlyos beteggel vagy nem? Az őszinteség elve itt előbbre van, mint Európában. Dulles hadügyminiszter hivatali szobájában olvashatta a reggeli lapok tudósítását előző napi orvosi vizsgálata eredményéről, hogy „besugárzásokkal próbálják visszafejleszteni rosszindulatú daganatát”, amelybe fél év múlva belehalt.

*

La terre nous appartient

ou

Une philosophie du voyage

Az „élvezetből” való utazás elterjedése a földön a fölvilágosodás korára esik. Amikor az ég – a másvilág – homályosulni kezd. Írók kezdik, illetve ők adnak róla először jelet. Chateaubriand még azt hiszi, eseményt, vagyis kalandot keres. Goethe a tolla hegyéig érzi, hogy a föld kell csak neki. A föld gyönyörűségei; az égiek helyett.

Épp egy baráti vacsora közben tudtam meg, s így a kés és a villa állt meg a kezemben, hogy az 1965. év során merőben élvezetből való külhoni utazásra az emberiség tizenegymilliárd dollárt költött; csak ebben az egy évben száztizenhatmillió lélek kelt útra, hogy megleljen valamit.

Mit is voltaképpen?

Ideje volna alaposabban kielemezni.

Az utazásnak még nincs meg a filozófiája. Amit az olvasó idevágónak gondol, az egy-egy részletet érint. Az építészet remekeit, melyeken útközben a nyugtalan utas szomjas szeme megáll, igen hasznosan boncolhatja az esztétika. De az esztétika csak egy ága a filozófiának, ahogy az építészeti remekek látványa is csak egy eleme az utazásnak. Még az utazás művészete sem azt nyújtaná, aminek előkészítését tollunk szolgálja. Az utazás művészetének bármily kibontakozása legjobb esetben is a hasznos tanácsoknak valami olyanféle összessége lehet, aminővel Ovidius ars amandi-jának világsikere óta már a kertészkedés, a lovaglás, a pipázás vagy akár a pipagyűjtés szakértői is megfeleltek a kívánalomnak. A mi föladatunk mélyebb.

Kellően kidolgozott lélektana sincs az utazásnak, századunk e már-már vallásszerű tünetének. Ám hagyjuk egyelőre ezt is, legalább akkora távolságra, amekkorára a pszichológia a filozófiától esik. Ereszkedjünk csak a tudományalapítók voltaire-i merészségével, rousseau-i ártatlanságával a lényeg felé, nem félve attól sem – sőt legkevésbé attól félve –, ha okfejtésünkkel itt-ott mosolyt keltünk. Az utazás filozófiájának a jelek szerint vidám tudománynak kell lennie. Sehol még egy szellemi terület, amelyen annyi a remény. Amelyen az akadályok lebírása, a jó munka annyi sikert, olyan ragyogó aratást ígérne.

Az elképesztő adatot, hogy az emberiség egyetlen évben szórakozó utazásra tizenegymilliárd dollárt hajlandó fordítani, vagyis sokszorosan többet, mint amennyit színházra, hangversenyre, templomba járásra és bikaviadalra – a lélek mélyebb szükségleteinek kielégítésére – fordít, egy költőtől hallottam, Arthur Haulottól. A modern költők sajátja – és nehezen érthetőségük oka –, hogy a lét költői elemeit az úgynevezett legprózaibb, legkézenfekvőbb anyagból szeretik kiolvasztani. A vaskos, száraz statisztikai adatok, hogy hány millió ember hány milliárd dollárnyi fáradságot áldoz kéjutazásra, egyszeriben miltoni távlatokra ragadták két költő párba fogott képzeletét. Mi mindennél tartotta vajon fontosabbnak, sürgetőbbnek az utazást az a száztizenhatmillió ember? – kérdeztük egymástól. És aztán hányszor száztizenhatmillió kerekedett volna még útra kívülük, ha módja van rá, vagyis ha nem köti pénztelenség, betegség, rossz családi körülmény és országhatár? Talán senki, aki épnek érzi tagjait.

De mi végre, mi okból? – kérdeztük mi is egymástól. A világ minden részén egy adott pillanatban ma több ember hagyja el otthonát rejtett szenvedélytől hajtva, mint amidőn még Krisztus sírjának megpillantása, egy-egy szent ereklyedobozának megcsókolása lebegett célként keresztesek és zarándokok előtt.

Utazni kellemetlen, jegyezte le nemegyszer Montherlant, érezhetően mindig utazás közben. A vonat ráz, úgy igaz, a teve és a repülőgép hányásra ingerel, a WC táblácskája mindig „foglalt”-at jelez, s az ember sose tudja, túl sok vagy túl kevés-e a borravaló, amit ad, nem szólva azokról a nemzeti eledelekről, melyeket nem a luxusszállók vendégei, hanem az illető nép milliói fogyasztanak.

Végtelenül lehetne sorakoztatni az érvet az utazás szenvedélye ellen; végtelenül és hasztalanul. Ahol lelki szükségletek működnek, ott kár az akadályokat szóba hozni másként, mint: „legyőzendők!” Ahogy a célról is csak másodlagosan lehet beszélni.

Kolumbusz Kristóf, a nyugtalan útrakerekedők nagy példaképe szolgálhat válaszul az akadályok és a célok dolgában. Józan fővel – szenvedélytelen – nem indulhatott volna el; s bár korának legértékesebb céljába jutott, mégpedig nyílegyenesen, fogalma sem volt, hogy oda indult.

Mi az ontológiája az utazás mai jelenségének? Egyszerűbben: miben különbözik az utazási irodába beforduló mai ifjú vagy idősebb pár azoktól a nyugtalanoktól, akik száz vagy ezer évvel ezelőtt vágyódtak más országba, más kontinensre? A történelemben jártas szem először is három dolog hiányán ámul el. Ezek az utazási irodák vezette hadak, akik manapság hágnak át hegyet és tengert, nem hordanak oldalukon fegyvert, kezükben korbácsot, fejükben olyan igényt, hogy a maguk szokásait honosítsák meg azon a földön, ahova lépnek. A manchesteri tanár nem azért lép Tirol földjére, hogy a tiroliakkal levetesse a népviseletüket, hanem hogy azokat épp a rövid bőrnadrág és a jódlizás megőrzésében megerősítse. A maradék indián wigwamokért nem azért tesz meg tízórás repülőutat a francia orvosnövendék, hogy csóvát vessen rájuk, hanem hogy megörökítse legalább fényképen őket. Még a bengál tigriseket sem puska-, hanem lencsevégre keressük.

Vannak ma is, akik hódítani, hódoltatni akarnak. De az emberiség óriási táborai ismerkedni akarnak, kezet rázni, összemosolyogni.

Hogy béke kell a világnak, az naponta elhangzik a templomokban és a parlamentekben; elhangzott, el, száz éve, kétszáz éve is. Az emberek mégis fegyveresen meneteltek világot látni. A vasút- és hajóállomások, a repülőterek várócsarnokaiban összegyűltekhez ritkán hangzanak el szent papi szavak. Mélyen a szívükbe rejtve az Igét, mégis ezek a tömegek viszik magukkal. És csomagjaik mélyén, semmi vámostól föl nem ismerhetően, ők viszik magukkal azt a – Kíváncsiságból és Szeretetből kevert – varázsszert is, amelytől egyszer tán az egész Bolygó közállapota megjavul, az egész Emberiség talpra áll.

E gyógyszernek – századunk legnagyobb vegyi találmányának – tökéletesítése és elterjedése a mi kezünkben van, mindnyájunkéban. Mindnyájunk ösztönében. Aki utazni szeret, az emberiséget szereti, a felebarátait; sőt ellenségeit is. Jézus nem engedte át a gazdagokat a tű fokán, mert képtelenek voltak az alázatra. Mintha valami változás mégis történt volna azóta. A legszőrösebb szívű milliárdos is belépvén, főt hajtván, a fülke ajtaján az emberi testvériségről tesz tanúságot. Minden biciklin útra kelő diák egy tisztább, tágabb jövőbe indul. Nietzsche óta ismét divat, hogy fejtegetéseiket a nagy filozófusok egy-egy szentenciával fejezzék be. Álljon ilyenként itt ez: Világ vándorai, sokasodjatok.

Hadd kezdjem a végén.

A tbiliszi boldog tíz napok utolsójának alkonyatán végül a vasútállomáson voltunk. Végül már a vonatban. Fölraktuk a csomagokat; a fülkék ablakába könyökölve néztük a megkésve – s ezért már sietve – érkezőket. S azt a különös búcsúzkodást, amely épp a mi kocsink előtt folyt.

Nálunk már kiment a divatból a távozók csoportos kikísérése, az érkezők népgyűlésszerű fogadása. Tőlünk keletre ez még patriarchálisan dívik. Az oroszoknál is, az ukránoknál is. A kaukázusiaknál legkivált.

A búcsúztatók itt húsz-harmincan is lehettek. Tág körben álltak, és a többitől egyelőre alig megkülönböztethető elutazókat nemcsak sűrű kézrázással és öleléssel és csókkal, hanem körbejáró pohárral búcsúztatták. Egy pohár volt, de abba pezsgőt töltöttek, ahogy néztem, már a harmadik üvegből.

Van, amikor az ember arca már a mosolyba is belefárad; amikor már az állandó jóérzésből is pihenésre vágyunk egy jó légvétellel.

A Rusztaveli ünnepségek még tartottak. Szinte szökve távoztunk mi, a magyar delegáció, hogy a moszkvai repülőgép-csatlakozást elérjük. Akivel kellett vagy illett, rendre kezet ráztunk s összeölelkeztünk. Kívül tudtuk már magunkat a remekül sikerült Kermeszen, a nemzetközi szép búcsún, amit a nyolcszáz éve született nagy grúz költő dicsőségére szervezett a világ.

De a körben álló, az egyetlen pohárral pezsgőző búcsúzkodók mögött hirtelen itt is megjelent a tbiliszi írószövetség mindenütt jelenlevő titkára, a fáradhatatlan Nonesvili. Fejét forgatta, feltehetően bennünket keresett. De a poharazó búcsúzkodók nyilván fölismerték, kezébe nyomták azt az egyetlen poharat.

Ránk emelte, s hozzánk hozta.

De már nem az irodalom képviseletében.

Most derült ki, hogy a kocsink előtt állongók azzal az egyetlen pohárral, de immár ugyancsak nem egyetlen palackkal egy frissen összeházasodott s éppen nászútra induló ifjú párt búcsúztatták.

Mindenki fekete, mindenki vékony csontú s jobbára alacsony termetű, mindenki azzal a könnyed járással térül-fordul, amire a hegyi lakók a sík földön szabadulnak. Mindenki szemében a csóka élénk pillantása, minden szem tehát fekete. Mindenki haja fekete, a fekete bárány göndörödési hajlamával. Így az arcbőr is fekete. Ennek folytán pedig az orrok még feketébbnek hatnak, tekintve, hogy minden száj fölött azzal az abszolút uralkodhatnékkal – prédominance-szal – ugranak elő, melyet az irodalmi portréfestészet sasorrnak hív, de melyet mi ma már közvetlenebbül ugyancsak a csókáról neveznénk el, vagy még közvetlenebbül a varjúról. Mert mikor látunk mi már sast, szabadon, büszkén, önkényuralkodói bourboni orral?

Ahhoz képest, amennyi paraszti csókát, sőt külvárosi varjat ma is szemügyre vehetünk. Akiknek mellesleg, hatalmi jelvényként, szintén nem orruk van, hanem csőrük.

Nyíltszívű csókák, valami barátkozóbb fajta varjak s hollók ezrei nyüzsögnek-villognak ennek a hegyi városnak piacán és főutcáján, s töltik meg gyors beszédük és gyakori fölkacagásuk édes torokhangjaival a novemberi – de délien meleg levegőt.

Nekem mind egyforma. Elsősorban lábemelésük, derékfordításuk, a már említett könnyedebb járásuk miatt. Mintha a nehézkedés törvénye kisebb erővel uralkodna rajtuk; mintha ritkább atmoszférában közlekednének; itt lentebb is úgy, mint fönt a zergék övezetében, ahol szépapáik éltek. Ez rám egyidejűen hat frissítőleg is, leverőleg is.

De ők ugyancsak különbséget tesznek maguk közt. Miképp s miért? A rokonszenves ifjú tanár, aki ebben az áradatban a Vergiliusom, s akinek jó arcmozgása nemcsak okosságra vall, hanem humorérzékre is, mosolyogva osztályozza a szembejövőket: ez igen, ez grúz; de ez kurd; az azerbajdzsán; amaz örmény; abban a csoportban meg az a kettő oszét. Tessék, ez meg migrél. Mindezt az egyveleget az én tekintetem egy medencébe szűri. Az én érzékszerveimmel ez mind mediterrán. Mégpedig a földközi-tengerieknek abból a típusából, amilyenek az úgynevezett tipikus olaszok, spanyolok, dél-franciák és görögök is csak szeretnének lenni.

– Egy kurd vagy örmény lányt egy grúz legény ötven méter távolságból csalhatatlanul, azonnal fölismer!

– De elismerően mondja!

Fölnevetünk. Szőlőmívelő édes tájban járunk. Mintha azok az égbe nyúló hegytölcsérek, melyek a népeket az özönvíz ideje óta úgy elkülönítették egymástól ott a magasban, valamiképp itt is állnának, a lelkek mélyén.

Az én iskoláskönyvem Európa népeit a Kaukázusból származtatta. Az európai őstípusa, eszménye a kaukázusi. A legdélcegebb férfiakat, a legszebb nőket a Kaukázus nevelte, az egész fehér egyvelegnek. A Kaukázus a forrás a norvég, az ír szemében is.

– Nagyon messze kerültek ezek innen?

Újabb okos mosoly, tele humorral:

– Egy északit egy grúz száz méterről, távolodtában, hátulról fölismer.

Ilyen élesre a vadásznépek szeme köszörülődik. A hegyi vadászoké főleg. S a hegyekbe húzódó szabadságharcosoké. A zerge lenyilazását közvetlenül Nimródtól tanulták. A partizánságra még az arab s perzsa rablóhadak kénytették őket, az őseredendően dacosakat s leleményeseket. Mert, idézzük csak föl, Prométheusz innen nyúlt föl tűzért – tolvajmód is szentként, a legnagyobb szentként – az istenek honába. Ez itt Kolchisz. Az aranygyapjú földje, hova a görögök legkülönbjei – az argonauták is – gazdagodni jöttek.

A Rákóczi-szabadságharc leverése után, a bécsi udvar az elrejtett kuruc mordályoknál is ádázabban kerestette és égettette a harci sípokat. Kilométerekre elhallatszottak, csata közben valósággal „eszelőssé” tették a talpasokat. Sokáig nem értettem. A nevezetes török sípok, a tárogatók érzelgős műdalokkal keseregték tele a tolnai szőlőhegyeket, egy-egy buzgó kántor vagy patikus jóvoltából.

A Kaukázus egy hatalmas fennsíkjának különálló bérctetője csúcsán meglepetve láttam viszont a mi hasító(?)-álmosító zeneeszközünk hasonmását. Szándékosan mentem oda a véletlenül összeverődött kis pásztor-zeneegyütteshez, hogy megnézzem, honnan ömlik ez a nyílröptét és a kirántott kard sivítását idéző, az észvesztőnek valóban találóan nevezhető hang. Egy kistermetű, soványságba és koromfeketeségbe töpörödött férfi kezelte.

Ritkán – nem, soha – nem volt részem ilyen szemgyönyörködtető kilátásban. Az Alpok, a Kárpátok, a Pireneusok magaslatai egymással vállközelben versenyző óriások. Itt ezer méter magasban óriási fennsík közül emelkednek a felhőkbe vegyült csúcsok. Égi magasságban délszaki éghajlatban egy termékeny, ember alkotta éden, sziklák koszorújában.

A török síp sajátja – hallom itt is –, hogy minden hangszernél messzibb löki a dallamot.

Vércsevijjogásból hangszerelt zene villogja át magát – ezt képzelem – ennek a paradicsomnak a „daltermő” mezein.

*

Tbilisziben a Szakartvelo szálloda előcsarnokában a legkeresettebb automata két kopek bedobása ellenében kölnivizet permetez.

*

A léckerítést még, mint nagyapám. – Dél felé menet szaporodnak az aranyfogak. – Mezítláb – egy gyerek. – Gyermekkorom Cecéje. – Sehol ennyi kerítés. – Út mellett gyümölcsfák. Fenyő. – Libával tele tarló. – Faluvégi libaúsztatók. – Sáros parasztudvar; baromfi, disznó. – A gyepes szép udvar – tisztaság. – Pulykák. – Akác, ecetfa. – Ika a teremben? Várom, rám kerüljön a sor. – Folyton „Ikának” olvasok. – Gulya, juhnyáj. – Kedély, humor. – Öntözési zsilipek. – Egyes legelő tehenek. – Bivalyok. – Zerge egészben… – …Mellettem volt, az egészet az asztalomra kérhettem volna. – Néptáncosok. Egy lány spiccel. – A könyvelés táncegyüttese. – Disznó láncon. – Rengeteg építkezés. – Kerítés fölött mit látni – csajkák. – Temetők. Nincs kerítés. Külön sírok. Összedőlt oszlop. – Négy színre mázolt kerítés. – Ház előtti padkán ülnek. – Sok tekergő buta tyúk. – Patak a ház előtt, rajta kisebb malomkerék, a vizet engedi? – Várak a csúcsokon. – A kopár hegyek beültetése. – Telefonhuzalok. Kajsin, Kuliev, Balkáz – Charcso = grúz leves.

*

Egy egész ország Csokonai-orral. Tbiliszi utcáin csupa ravaszdi tekintetű, könnyű mosolyú ember között érzem magam, nyilván annak hatása alatt, hogy lírai verselésünkben a könnyed kedv, a pajzán villanás a feltűnően terjedelmes orrú Vitézzel van összekapcsolva olyannyira, mintha azt a halhatatlan ifjúi derűt maga az az orr sugározná. Mintha csupa álruhás Mátyás király között járnék. Mivel pedig Csokonai kedvenc költőim első sorában áll, Mátyás király pedig versenytárs nélkül a legbefogadhatóbb királyom, Rusztaveli népe közt jól érzem magam.

Ha egy országban csak minden ötödik ember kék szemű vagy vörös hajú, emlékezetünk úgy őrzi azt az országot, hogy ott csupa vörös hajú, illetve kék szemű lakik. Megállok Tbiliszi főterén, s tárgyilagos ellenőrzéssel megállapítom, hogy rengeteg a nem nagy orrú járókelő. De mihelyt behunyom a szemem, s kísérletül fölgyújtom emlékezetem világító készülékeit, mindenütt mindenhol csupa Csokonai és Mátyás király. Így itt a helyszínen megadom magam a játékos törvényszerűségnek. Ez – hogy varázslat játszik velem – jó érzésemet erősíti.

Ráadásul gyermekmulatságon is érzem magam, valamiféle álarcos karneválon, ahol kisfiúk és lányok tréfás találékonysággal megnövelték – szinte fölfújták – nemcsak az orrukat, hanem, nini, a szemüket még nagyobb mértékben.

Mindenki tánclépéssel – táncra kész léptekkel – jár: a gyermekek szökellve, a felnőttek erőt árasztva, az aggastyánok méltósággal. Ahogy általában minden magaslati nép. De itt a járásnak – ahogy a zenével vezetett táncuknak is – fő jellemzője az egyenes derék, a fölszegett nyak, az emelt homlok. Ez már csak a harcos népeket, a jó nyilazókat-kardforgatókat, jó lovaglókat jellemzi. A hegyi lovasnép ritka. Ők azok. Bérci váraikból a történetük folyamán arab lovakon özönlöttek le a völgyeikbe tört ellenségre.

*

Andronikov az utazást elintézte, jó hálókocsira.

*

Vannak rejtelmes összefüggések; hirtelen mutatkoznak meg, de akkor a napfény ragyogásával és boldogságával. A hegyi falvakban nyüzsgő rengeteg gyermek és ennek a példásan világvárosi Tbiliszinek ápoltsága ugyanabból a duzzadó – majdnem azt mondtam –, tündöklő gyökérből fakad. De az is, hogy…

*

Nincs – nem látok – kifestett nőt az utcán; cigarettázót sem.

*

Idegen ország eredményeinek, de még természeti adományainak megismerése is az a fajta gyönyör, amelyet, élvezése közben is, kisebb-nagyobb kín kísér.

*

lezginka = grúz tánc

mukuzani = grúz bor

– A véletlen úgy hozta, hogy ebben az esztendőben kivételesen sokat volt alkalmam külföldre menni. Először New Yorkba hívtak meg az ottani Pen-konferenciára, ennek az ürügyén nemcsak New Yorkot, New York államot láthattuk feleségemmel együtt közelebbről, de el tudtunk menni egész San Franciscóig. Onnan megjőve, Tbiliszibe mentünk, Grúziába, a Rusztaveli-ünnepségekre, ahova szintén meghívtak bennünket. Körülbelül tíz-tizenkét napot töltöttünk ott: San Franciscótól a Kaukázusig volt alkalmunk bejárni a világot. Erről tervezek, mint minden utazásomról, beszámolót majd, de már nem olyan módon, mint ahogyan eddig, hogy az ember a külsőségekben írja le a városokat, hanem inkább a lényegét, a tapasztalatot szeretném majd kibontani. Ez az egyik dolog, amivel foglalkozom. Ennek hatása alatt, éppen amikor visszatértünk Magyarországra, volt kedvem, hogy megnézzem a magyar környéket is, hogyan élnek olyan tájakon az emberek, amely tájak az én szülőföldemtől távolabbra vannak, így Borsod megyét, Miskolc környékét nem ismertem. Mivel oda ilyen író-olvasói találkozásra kaptam meghívást, elmentem, és nagyon jó véleménnyel, benyomással jöttem vissza. Ez volt különben a külföldi tapasztalatnak is az értelme. Elsősorban a kint lévő magyarokat szerettem volna közelebbről megismerni. Erre alkalmam is volt New Yorkban, és több egyesült államokbeli városban volt felolvasásunk Weöres Sándorral együtt. Ide gyűltek össze magyarok. Én meglehetősen pesszimistán néztem – Zilahy híres regénye címe után, hogy a „Lélek kialszik” –, hogy a külföldre került magyarok elveszítik anyanyelvüket. Véletlenül éppen Zilahyéknál laktunk New Yorkban, tehát vele is tudtam erről a témáról beszélni. Az örvendetes dolog az, ami különben világjelenség, hogy az emberek sokkal jobban ragaszkodnak anyanyelvükhöz, szülőföldjükhöz, ifjúkori emlékeikhez, sőt őseiknek a hagyományaihoz, mint ahogyan az ember eredetileg – mint ahogyan én magam is gondoltam volna.

Chant de deuil

Gyász-ének