1965
1965. január elsején délelőtt fél tíz és háromnegyed tíz között a budai Lukács fürdő nyílt medencéjében egyetlenegy lélek sem volt, rajtam kívül. A hőmérő jóval zéró alatt állhatott, mert az úszó csak néhány métert láthatott maga elé, a gyapjú sűrűségű pára miatt.
A fűtött üvegfolyosó végén fürdőnadrágban beszélgetett Jékely, azt hiszem, az építész Ráczcal; a zuhanyozóban nyüzsgött a szilveszterezésből idesereglett fiatalság, de a medence senkit sem csábított.
Kedves barátaim, nem szabványmondatként írom le, hogy hogyan is köszönjem meg soraikat és figyelmüket, a találkozásunkról készített gyorsfényképek szép albumát. Jó ideig gondolkodtam rajta, kezemben a tollal. A felvevőgép tudtom nélkül végezte pillanatörökítő szemhéjnyitásait, oldalról, nemegyszer a hátam mögül. Olyat örökített meg, amit nem szántunk megörökítenivalónak, amelyet így magunk is meglepetve nézegethetünk: az egymásra ismerés mosolyait, vitabeli kézmozdulatunkat, annak a tatárszemű, de magyarul már alig tudó szép magyar lánynak fekete haját fehér hajam mellett, aki a csokor odakínálása után egy csókkal is, azaz egy mai divatú arcösszeérintéssel is megkínált, öreg munkáshomlokok meghatottságtól összetorló ráncait. A képek egyformán csillognak a fénymáz és a múlt alatt – egyformán kedvderítők. Még arról a kínos pillanatról valók is, mikor váratlanul magam is a színpadra kényszerültem, s a meghitt est befejezéséül a rögtönzés torokköszörülései – s amint látom, kézgyúrásai – közepette szónokolni kezdtem.
Emlékezetünk vaksi. Ezek a fényképek holmi szemüvegként élesítik meg agyam biz el-elhomálylott képeit. Emlékezetünket süketség, süketnémaság is fenyegeti. Engedjék meg, hogy a képeknek én a hangjukat adjam vissza. Hogy a képeken szemlélhető, de valamiképp még dermedt termet a magam módján megelevenítsem. A változatlan várakozással rám tekintő arcok fölött még egyszer elmondjam azt, amivel ott e várakozásnak megfelelni igyekeztem.
A rögtönzés elemeit valóban a torokköszörülés s ez épp úgy – s épp azért – megismételt meghajlás közben szedtem össze. Előttem ültek a nézők sorában a szünetben már azonosított egykori barátaim, akik megcsinálták maguknak azt a plézirt, hogy sanzsoljunk legalább egy mót, de vittek volna a bányol-jukban a házba is – vagyis à la maison –, hogy degusztáljam, milyen szegedi halászlét küizonol már a Solange vagy a Rirette.
A terem jobb sarkában a színpad tövében a piros nadrágba és kalotaszegi ujjasba öltözött népi zenészek között is volt egy régi ismerős. Műkedvelőként voltak csak cigányok, valójában hazavágyódó, de haza már mégsem térhető, mert idegyökerezett billancourt-i esztergályosok és puteaux-i műszerészek. Nagybőgősük – ugyancsak kalotaszegi zekében – sose járt se Magyarországon, se Erdélyben: sült levallois-i menyecske volt, aki az imént arra a kérdésemre, hogy mi vezette ebbe a műkedvelő bandába, összes fogai megvillantásával csak azt felelte: mert ezt szeretem! Jobboldalt letekintve azokra az ugyancsak műkedvelő piros csizmás, pruszlikos, illetve borjúszájinges táncosokra esett a tekintetem, akik nevében az a kedves tatárszemű azt a virágcsokrot átadta nekem, illetve feleségemnek oly édesen erőltetve francia nyelvét a magyar szavakhoz, hogy arra színdarabírást-próbált, tehát hatáshoz értő ember csakis franciául válaszolhatott. A háttérben, hajdani emigránsok mögött, az újkori emigránsok csoportján állt meg a szemem. Fiatalok voltak, oldalukon hozzájuk illő párisi lány-, illetve fiúfejjel már aszerint, hogy melyik nemhez tartoztak.
Ritkán álltam ilyen meleg, ilyen egységes nézőközönség előtt. Nem, ezek nem nézők voltak. Annál több fűzte őket egybe.
Oly meghitt, oly rokoni, oly meleg volt az az együttes, hogy mertem volna franciául is beszélni.
Mégis magyarul, itt mégis a hazai nyelven beszéltem, bizonyos lévén abban, hogy az is, aki nem érti a szavam, kap tolmácsot, mégpedig egész közelit és meghitten a fülébe susogót. Mondandóm tehát így még jobban s hamarabb eléri a célját, a szíveket.
Arról éreztem ugyanis helyénvalónak mondani néhány szót, milyen érdekes változás alatt van világszerte a nemzeti hovatartozás fogalma. Hirtelen itt világosult meg előttem olyan fokig, hogy – vigasztalóan tudtam beszélni róla.
Arról vigasztalóan, hogy amiként, ha valaki jól beszél magyarul, az még nem okvetlenül jó magyar, akként ha valaki nem beszél jól magyarul, az még kitűnő magyar lehet. A jelenség meglepő, újszerű. De így van, s ismétlem, egyre több rá a példa a föld minden részén. Hazafinak lenni – egy nép egységébe tartozni – már nem olyan szűkkeretű, mint ötven vagy száz éve.
Mi, magyarok Kölcsey megfogalmazásában ismerjük a híres felfogást: nyelvében él a nemzet. Eszerint a magyarok közösségébe azok tartoznak, akik magyarul beszélnek, a németekébe, akik németül, az angolokéba, franciákéba, akik angolul, illetve franciául.
Nos, ez nincs így. Kölcsey lelkes mondatát le kell vennünk az ünnepi feliratok közül a dísztermek faláról. Egy-egy nemzet ősi fészke valóban a közös ősöktől örökölt anyanyelv. De a nemzet már nem csak a nyelvben él. Él azon túl is. Sőt anélkül is. Úgy értve, hogy más nyelvet beszélve, sőt ápolva. Sőt vannak sajátos, nyelv nélküli nemzetek. S mintha még több is lehetne belőlük. Népcsoportok, melyek rég eltűntek egy-egy nagy nyelv óceánjában, egyszerre korallszigetként kiemelkednek, közös múltat, szokást s jövőt emlegetve, vagyis nem a nyelvkülönbözőség elemeiből formálva külön sorsot. Ez a XX. század egyik legváratlanabb tömeglélektani tünete. Jó irányú-e, rossz-e, más megítélés.
Ma még ellentétesnek, kétirányúnak tetszik.
Nyilván ezért csal a probléma, valahányszor beleütközünk, az arcokra mosolyt és zavart, még a legpallérozottabb nemzetek körében is. A diplomáciai fogadáson a frissen bemutatott idegen, akitől – mivel franciául kezdi a szót – ha megkérdezzük, hogy francia-e, még nem siet kiigazítani: hogy nem, dehogyis – ő normand vagy burgund, vagy gaszkon, vagy akár breton! De végezzük ugyanezt egy angolul szólóval, rögtön megjelenik a mosollyal enyhített erélyes fejrántás: angol? Soha napján! Ír! Skót! Walesi! Nem beszélve, ha amerikaihoz intézzük ezt a kérdést.
Van nemzeti érzés nemzeti nyelv nélkül. És volt is.
Széchenyi és Eötvös és velük a reformnemzedék kitűnőségei seregestül előbb voltak jó magyarok, s csak azután tanultak meg jól magyarul. Ha egyáltalán megtanultak. Az aradi vértanúk híven és büszkén adták életüket a magyarságért. Noha csaknem a felük a búcsúlevelét nem magyarul írta, s volt köztük, aki csak a rohamra indító vezényszavakat tudta a huszárai nyelvén.
A kérdés már a múltban elég bonyolultnak tetszett, de a fogalmak kellő újjáértékelésével a múlt is megvilágosodik. Nyelvi türelmetlenség dolgában Nyugat-Európának is vannak olyan izzó sarkai, mint a Duna-vidéknek. A brabant síkság flamand–vallon villongásait mindnyájan ismerjük. A flamandok franciaellenes mozgalmának tán leghatásosabb – mert világszerte legolvasottabb – írója, Charles-Theodor de Coster, franciául írt. Kevesen gondolnak rá, hogy a sajátos flamand szellem irodalmi mesterműve, a minden nyelvre lefordított Eulenspiegel tán épp azért lett olyan szenvedélyesen spanyol-, illetve valójában franciaellenes, mert szerzője nem annak a népnek a nyelvén tudott írni, amelyhez tartozónak érezte magát. Nem mi lehetünk bírák abban, jogos-e De Coster heve amiatt, hogy az erőszak tőle népe nyelvét is elrabolta. Mint mondtam, dolgunk a tünetek vizsgálata és elrendezése. S felmutatása azok elé, akik a nyelvi hovatartozás dolgában az erőszaktól eredményt várnak, legalább valami távoli jövőben. Nem. Az erőszak, De Coster esetén kívül még rengeteg mutatja, még akkor is és ott is visszájára fordul, ahol igazán már az ördög sem várta.
Nem, az újabb kori történelem szinte naponta hozza a példát, hogy a határ, ameddig egy néphez tartozhatunk, szélesebb, mint a nyelv határa. Legyünk rajta, tartsuk meg idegenben is magunkat, és tartsuk meg gyermekeinknek, unokáinknak is népünk nyelvét. Nagy kincset aránylag kis őrzéssel menthetünk meg. De ne essünk kétségbe, ha körülményeink folytán nem tudjuk megtartani. És főképp ne ítéljük meg azokat, akik – előttünk ismeretlen körülmények folytán – nem tudták megőrizni. Attól még nem hitehagyottak, nem árulók.
Jó magyarság dolgában attól még egy Leiningennel vetekedhetnek. Aradon halt meg ő is.
„Hazafinak lenni nehéz, de nem lehetetlen.” Széchenyinek ezen a mondásán mi valaha enyhe malíciával ezt a csúsztatást végeztük: Magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen.
A társadalomból, amely fölül eltűnt isten, egyre több dolog lesz választás dolga. Hogy ki milyen közösség vagy közösségek tagja akar lenni, hovatovább ez is olyanféle választás lesz, mint az, hogy milyen párt, vallás vagy mozgalom tagjai közé lép.
Örülök, hogy annyi embert s ilyen jó együttes hangulatban látok olyat, akit már nem pusztán a nyelv tudása hozott ide.
Igyekezzünk – függetlenül attól, hogy milyen fokon tudjuk, vagy tudjuk-e egyáltalán népünk nyelvét – a magyarok közösségét minél értékesebbé, kívánatosabbá tenni.
Emlékszem az időre, amikor ha nem is röstelkedve, de némi aggállyal írtuk a szállodai vagy rendőrségi bejelentőre: magyar. A papírból felmerülő szem bizony nemegyszer hideg közönyt vagy gyanút sugárzott. Aztán emlékezhetünk, ahol s amikor azért a sok viszontagságos szócskáért mosolyok és kézfogások indultak felénk.
Nietzschének már a dédapja nem beszélt lengyelül. De ő nemcsak mint érdekességet emlegette, valahányszor sor került rá, lengyel eredetét. Valamiféle ösvényt nyitott ezzel lénye megismeréséhez. A festő Ajtósi Dürer, a szobrász Kolozsvári testvérek magyar származását nem azért emlegetjük, hogy másoktól elvitassuk őket. Egy nyeglén kozmopolita korszakban sok tinta folyt arról, van-e a világvándor Liszt Ferenc műveiben elegendő magyar motívum ahhoz, hogy magyarnak hirdethessük, tekintve, hogy még Pesten, de még Szekszárdon is csak franciául, legfeljebb németül beszélt. Kodály Zoltán állította helyes alapra a problémát, egy kolumbuszi odakoccintással: Liszt Ferenc saját maga szóval, tettel, rengeteg áldozatviseléssel, de még – 1849-ben – kardviseléssel is magyarnak vallotta magát; senkinek nincs joga tőle azt utólag megtagadni.
Akkor sem, teszem én hozzá, ha csak választotta volna, hova hajoljon, a szívével. Engedjék meg, hogy a távoli Magyarország nevében megköszönjem, szeretettel viszonozzam, hogy szívünk ennyiőjüket idehúzta – odahúzza.
Kedves Barátom,
ha volna kedvem kezem alól kikerült írást tollam alá visszahúzni s átírni, ez az, amit most az újraközlés előtt megkaptam tőletek. Annak idején ezeket a sorokat nagyrészt azon melegében, úton, egy kis gépkocsiban kuporogva, a térdemen írtam. Napilapban jelentek meg, a korrigálás, az átnézés lehetősége nélkül. Így láttak kötetben is napvilágot: a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégium diákjai ollózták egybe őket, majd nyomatták ki s hozták át valamiképp Magyarországra is azokban a lázas, még pernye- és üszökszagú, de milyen friss erejű, tág egű hónapokban.
Láz, mozgalmasság, rohanás most is csap énfelém ezekből az írásokból. De nem tudom, megérzik-e mások is a jövőnek és a reménységnek azt a magas egét, amely alatt születtek.
Az új gondolatok aranypénzként csengtek, aranyfedezettel. A földreform – a földosztás – volt az első lépés a valóság talaján. Mellette, a vidéki asztalok körül a nagy témák, a jó eredménnyel kecsegtető megbeszélnivalók; a népi kollégiumok, a dolgozó parasztság önkormányzó szervei, a szomszédos népekkel való dolgaink közös, egyenrangú és -jogú rendezése: új, szabad haza a szabad hazák között! Nem volt munka, eljövendő és elszenvedett áldozat, amit az ifjúság sokallt volna.
Ezt az országos hangulatot kellene beleírni ezekbe a sorokba, ezt az akkori izomserkentő, láthatártisztító légáramlatot, amely az összerogyásig vérvesztes népet a tank járta földeken és világvégi romokon új munkába állította. Egy nép ártatlan bizalmát.
Azt hiszem, ennek érzékeltetésére is támad még kedv és idő. Tekintsük erre adalékul ezeket a lapokat.
Történetük a következő.
*
A szovjet hadsereg nyomában országútra merészkedő egyik első polgári gépkocsi – vagyis olyan, amelyet nem kísért katonai őrség – engem is fölvett. Merő véletlennek köszönhettem. Tolnáról már az ostrom alatt még Budán ijesztő híreket hallottunk. Ozora háromszor is gazdát cserélt, a puszták még többször. Szerettem volna minél előbb lekerülni a családhoz. Minden befolyásos embertől, akivel Pesten összeakadtam, ennek módját tudakoltam. Lemenni mód nem volt, nem is lehetett; a hivatalok sem tudtak közlekedni. Ezt a választ kaptam a Tisza Kálmán téri pártházban is, Révai Józseftől. De ő elgondolkodott a mondata végén. – Épp próbálunk indítani egy kis kocsit, de nem Tolnába, hanem végig az egész Dunántúl, a front nyomában már ki-kisarjadt szervezetek áttekintése, egységbe fogása végett. Szőnyi Tibor és Kardos László lesz az utasa, a vezetőn kívül. Ha ők összehúzódzkodnak, tán velük mehetsz, megjárod persze, az egész országos kört. – Kardost a népi kollégiumokból ismertem, Szőnyi akkor jött meg Svájcból, neki csak a pszichiáterhírét hallottam. Mindketten kormánybiztosi dokumentumot kaptak. Azt kaptam hát én is meg egy félelmetesen óriási pisztolyt – magától a belügyminisztertől. Ennek láttára feleségem is
velünk tartott azzal a meglepő, de elháríthatatlan női logikával, hogy ő meg majd vigyázni fog ránk.
Így indultunk útnak, valóban olyan területekre, ahol még ágyúszó hallatszott, ahol még mi is kaptunk a hátunkba – azaz szerencsére, a sapkánk fölé – géppisztolysorozatot.
A mondás, hogy inter arma silent musae, nem azt jelenti, hogy a háborúk idején hallgatnak a múzsák. A harctértől már tíz kilométerre híven énekelnek. Szavuk akkor akad el, ha a fegyver az utcájukban, az ablakuk alatt csattog. Ilyenkor csak jeleket adnak, tudósítást.
Köszönet és üdvözlet Illés Bélának*
A köszönet első fele magánérdekű. Nincs hét, hogy össze ne tévesszenek vele.
– Szerencsére, hogy a káderlapom utolsó mondata ez volt: „de első unokatestvére a szovjetföldről őrnagyként megtért Illés Béla nagy emigráns regényírónak”.
Nem régebben, mint tegnap – 1965. február 28-án –, hallhattam ezt egyik nekem tényleges unokatestvéremtől egy afféle törzsi összejövetellé tágult születésnapi ebéd végén.
Nem is akkora kacaj közepette, aminőt a jó hangulat megindokolt volna. A nevetésbe vegyült egy kis hálaféle is.
Vagyis ez állandó összetévesztésnek hasznát nemcsak szerénységem – vagyis helyénvaló lerögzítéssel: Illyés Gyula lírai költő – látja; áldóan kiterjed nem kis lélekszámú családomra. Ki baráti, ismeretségi körömre.
Egyik kitűnő festőnk annak köszönhette élete alkonyán művészete kiteljesedését, hogy független életet biztosított neki okos, lelkes mecénása – a felesége – azzal, hogy ő dolgozott fordítóként egy tudományos intézetben. Jött idő, hogy el akarták bocsátani: angol származású volt. Elég népes bizottság vizsgálta ügyét; nagyon kedvezőtlenül alakult: a kérdezett jellegzetes angol kiejtésben törte a személyneveket, s a magyar politikai és társadalmi életben eredetileg, a nyugalmi időkben is teljesen tájékozatlan volt, hát még az akkori korongforgások idején. Mentő kérdésül kapta: ismer-e haladó magyar írót, élőt? Szorultságában engem nevezett meg, noha – párisi emlékeinket elevenítendő – velem csak franciául szokott társalogni. A név nem csendült rosszul; a bizottság elnöke odabólintott. További érdeklődésére kiderülvén, hogy a megnevezett haladó író nem egy alkalommal vacsoraasztalnál is együtt ült a megidézettel, a kérdések most már így kanyarogtak, nehogy félreértés legyen:
– Az, aki emigráns volt?
– Hogyne! Párizsban!
– De, aki aztán Moszkvában élt?
– Sokat beszélt róla, miket látott arra.
– Aki könyvet is írt?
– Oroszországról! Nekünk is megvolt.
– A forradalmár tehát? Az őrnagy?
– Fiatalon sokat verte az asztalt. Hogy katonaként meddig vitte, nem tudom.
A kedves, hősies asszony megmaradt az állásában, s így kitűnő barátunk is az ecsetjénél. Nem értesültem, minő meggyőződés vagy meggyőzetés hatására. Egy titkot, ha kompromittáló is, fölfedek. A dolgok fönti állása idején telefonhoz kértem Illés Bélát, s mivel a történteket megfelelő derűvel hallgatta, megkértem, vállalja erkölcsi számlámra, ha hozzá fordulnak, az azonosságot.
Nem régebben, mint 1965. február végén jelent meg – Szalatnai Rezső szíves közlése szerint – W. Klementis volt csehszlovák miniszter önéletrajza. Szülőhelyéről ő is szociográfiát akart készíteni – írja –, mint – Illyés és Kovács –, akinek műveit magyarul olvashatta. A könyv tudós jegyzetei új utat vágnak a névszövevényben: – Illés Béla, a Puszták népe megírása miatt menekült a fasizmus üldözöttjeként a Szovjetunióba.
Nem tudom, Illés Bélának volt-e már haszna is az olvasóknak ebből az örvendetes rövidlátásából. Midőn a Kárpáti rapszódia, az egyik szomszédos országban, borítólapján az én jól sikerült – ifjúkori – fényképemmel jelent meg, ezt nyomban elküldte nekem, fölkínálván, ha a könyv fogyása összefüggésbe hozható lesz az ábrázolt szerző férfias mosolyával, a honorárium kiszámítható hányadát nyomban átutalja címemre. Ehhez nem ragaszkodtam. Volt mi egyenleget teremtsen mérlegünkben. Még annak idején, a nevezetes 1934-i út során, Rosztov városában Nagy Lajossal és Matejka Jánossal négy nap sorozatos bankettjein válaszoltam kezemben teli kehellyel a lelkes pohárköszöntőkre, míg ki nem derült… ami az eddigi példák tanúsága szerint is elég ritkán szokott kiderülni.
*
Ilyen kétszemélyű, de egynevű működés lelkiekben még több gyarapodást hoz, mint anyagiakban. Elképzelem a jelenetet, ahogy még hazatérésének első hónapjaiban az arany vállpántos Illés őrnagyot karon fogta – Debrecen vagy Kisújszállás piacán – egy-egy szemöldöke végét fölfelé, vékony bajszát lefelé szoktató hajdúságifi, s értésére adta, mi a teendője most annak, aki annak idején úgy odamondott… Mint kell forognia egy hív magyar elmének kozák kucsma melegében is! Bizonyos vagyok, hogy Illés Bélának épülésére szolgáltak e némileg s akarata ellenére Harun al Rasid-i módon szerzett értesülések, úgy pedig, hogy jó hírem csorbulása nélkül…
Nekem, szerénységemnek arcizmom nem rezdült, ha egy-egy megyénk kultúrájának fizetéses előharcosa a könyvnapi megnyitó ünnepi csendjében, mint A szkipetárok földjén kitűnő íróját köszöntött, s kért föl nyilatkozatra. Akként nyilatkoztam. Kézrándulás nélkül dedikáltam székvárosunk főterein az Anekdoták könyvé-nek nem egy példányát, de a Krétarajzok-éit s a Türelmetlen szeretők-ét is, szerény, de meleg kézszorítással viszonozva a megbecsült érdeklődést. Újságírónak – irodalmi rovat munkatársának – volt alkalmam szakszerű felvilágosításokkal a Találkozásaim-at illető elmélyült kérdéseire, a szót tapintatosan írói pályám egyik csúcsteljesítményére, az Aranylibá-ra igyekezvén terelni.
Mindezt, ördög tudja, miért is nem tekintem, sose tekintettem orgazdaságnak.
Bemutattak Majakovszkij sógornőjének – Lili Brik húgának –, aki, mint tudjuk, nemcsak ifjúkori jó ismerősömnek, Aragon Lajosnak életében halhatatlanult szerelme és neje, hanem mindezektől függetlenül a saját személyében is: Elsa Triolet. Azon nyomban arcon csókolt.
– Van valami magában Bélából!
Szó nélkül visszaadtam neki a csókot. Nemrégiben a határon túlról kaptam üzenetet. Mindössze ez volt: Áldja meg a magyarok istene, önt, a Honfoglalás íróját!
*
Kedves Béla! A férfi legyen szemérmes, annál inkább, minél jobban kerülgeti az érzelem. E veszedelemtől fenyegetetten joga van még a cinizmusra is. E néhány emlék szalagcsokrául olyasmi forgott fejemben, hogy az ilyen műkapcsolást írói érvényesülésül tanácsoljam. Ha szándéktalan kettősünket kitágítanánk, afféle irodalmi ktsz-szé, belevéve még Illés Endrét, Jenőt, Lajost, Lászlót, s aki csak még e néven hozzánk társítható? Magyar irodalom Illései, egy szekérre, a névalapító dicső prófétáéra, akibe már Ady is reményét helyezte, nem hasztalanul. Akarhat valamit a sors azzal, hogy mentesítve a múzsák molesztálásától például a Baloghok, Kovácsok tenger sokaságát, épp az Illésekből rendel annyit a toll mellé. Ismerjük a képet, a középkori metszetet: tíz-tizenöt marcona bajnok rohan egy irdatlan hosszú gerendával egy várkapunak. Nézzük ilyesminek a tollunk. Adjunk példát, mire mehet az ész viribus unitis.
De nem tréfálom el a dolgot. Hetvenéves vagy, kórházi ágyban. Én sem sokkal különb állapotban forgatom ezt a nemkívántam, mind nehezebb szerszámot.
S ettől függetlenül is: mindketten pályánk végszakaszában. Tudom, mit szerettél volna tenni ezért az országért. Engedd meg, hogy azt a messziről jött üzenetet adjam tovább, irányítsam feléd, mintegy gellerben, azazhogy melegítő, szívbizsergető sugártörésben. Gyógyulj meg, minél előbb. Szolgáljuk jókedvűen, fölénnyel és erővel, úgy, ahogy lehet, napunk leáldoztáig ezt a népet.
A repülő fölszáll, a szemét eltűnik az utcákról, a hátsó udvarok: tetszetős barnává alakulnak, minden zöld pedig pázsittá vagy vetéssé. A tetők üdepirosak, az utak kiegyenesednek és messze nyúlnak; minél magasabbról nézzük. A madártávlat a világhoz illő. Az utazás a mámorszerzés egyik formája. Már a falusi szekérre szállás dúdolásra késztet, a kerékküllők és a gitárhúrok hangja hatásában egyformán van valami közös.
Goethe ház. Illetve házak. És a házacska. Ha „Victor Hugo az az őrült volt, aki Victor Hugónak hitte magát” – Goethe viszont az, aki elhitette már a kortársaival, hogy ő Goethe. Ennyit mint bölcs mondást. No még egyet. Kevesebb szoba nyilván több lett volna. Külön úti ágya is volt, sőt külön úti karosszéke. Saját magáért ment Olaszországba is.
A weimari schillergassei emeletes textilboltban az árukat babráló szép fiatal nő karján itt is, ott is csecsemő. Alig van ártatlanabb s üdítőbb látvány, mintha a selyem női nadrágocska után, melyet egy ifjú nő a jobb kezével fölemel, oda kapkod a bal karjából egy kisded is.
Az utazás igazi értelme, hogy a kinti benyomások hatása alatt gondolni haza: leleplező bepillantást ad a saját helyzetünkre, tanulságos oldalnézetet. „Nyírfás Oroszország” Jeszenyin édes epiteton ornansá-nak mintájára az én tollamra évtizedek óta ez kívánkozik: „Gyermektelen Magyarország”.
Weimarban az állomással szemben a ma International nevű, de láthatóan még század eleji előkelő szálló s étterem Herren feliratú helyiségében hányócsésze is van. Fehér porcelánból készült, lavór nagyságú, de dézsa mélységű edény, mellmagasságban a vizelőszékekkel szemközti sarokban fölszerelve, fölötte kétoldalt nikkelezett fogódzó, hogy hányás közben legyen miben meg is kapaszkodnunk. Mellette vízöblítő lánc, aprólékos gondossággal.
A közeli Buchenwald megtekintése után itt volt a díszebéd.
A „meg nem gondolt gondolat”, a kórterjesztő őspatkány csak egyik megfogalmazása a szellemi bajnak, mely Európára új barbárságot hozott. A végiggondolt téves gondolat a másik. A végigvitt bárdolatlan eszme; a következetes közönségesség.
Az a gondolatom támadhat ugyanis, hogy ahol hányóalkalmatosságok vannak, ott többet hánynak az emberek, mint másutt, ahol ilyen készületek nincsenek. Az ivó itt eleve úgy iszik, hogy – mi baj lehet? – legfeljebb kihányja. A tárgyak visszahatnak a megalkotóikra.
Minden nép irtott s irt népet. Népirtásra szakszerűen berendezkedni mégis azért embertelen, mert a berendezkedés maga csábít az irtásra; aztán pedig gyorsítja és növeli az ölést.
A tanulság tehát, hogy a barbárnak a logika fegyverét sem szabad a kezébe adni?
Egyrészt. Másrészt pedig, hogy nem lehet elég mélyre ásni a kollektív rossz hajlamok elleni küzdelemben. A gyökérig kell tépni a dudvát. Ez a hányóalkalmatosság nekem jelképileg alig jelentett mást, mintha hohenzollerni sast vagy hitleri kampós keresztet láttam volna.
Annyira hatása alatt voltam még reggel is a kassai útnak, hogy úszás és jó gyaloglás után mentem el a találkozóra, amire Somlyó hívott. Egyszerűen képtelen voltam agyamat irodalomra kormányozni – hogy megírjam-e vagy ne költészetünk új irányzatairól egy nemzetközi konferenciára a tanulmányt. A sovinizmus aljfogásairól – felső és alsó ütéseiről – beszéltünk, a magyar nyelvnek megaláztatásáról s végül: mit lehet itt tenni nekünk? Íróknak. Nyilván ez befolyásolt, a tehetetlenség, hogy François Bondyval (a párizsi Express szerkesztőjével) ebédelve ugyancsak erről beszéltem – hosszan, mert lélektani, már-már mélylélektani módszerrel akarván a sovinizmus kórokozóit fölfedezni. (A szlovákok és a románok esetében ez csaknem azonos az antiszemitizmus mélylelki kórgócaival.)
Az ebédről együtt mentünk a fogadásra, melyet Bondy tiszteletére a Pen Club és a Nőszövetség közösen szervezett. A kocsiban is a sovinizmusról folyt a szó. Erről aztán kis írói körben is, mely bennünket körülvett.
Ami engem a „túlkapások” ezrei közül legjobban – már nem is fölháborított, hanem lesújtott, és – nem is magyar, pusztán – ember voltomban megalázott, hogy volt eset, mikor fiatal lányokat kapu alá rángattak s megvertek, mert az utcán – nem is oly rég színmagyar szülővárosuk utcáján – anyanyelvükön beszéltek. Volt eset, hogy hajukat is lenyírták. Még egyet hoztam ott szóba. A „személyi kultusz” idején Szibériába deportált és áttelepített ártatlanokat hazaengedték, rehabilitálták. A csehszlovákok kétszázötvenezer magyart űztek ki – ötvenkilós batyuval – őseik földjéről, pusztán azért a bűnért, hogy ezer éven át megmaradtak magyarnak. Közép-Európa levegőjére jellemző, hogy ezek rehabilitálásának csak célzatos megemlítésére a csehszlovákoknak arcuk először is az elképedéstől torzulna el, aztán a dühtől: „Sovinizmus!”-t harsogva. Nem úgy értve persze, hogy ők soviniszták.
Az írók – a magyar írók – alkotta gyűrűből erre két mondat hangzott el a francia érdeklődő előtt.
– Mi meg a cigányokat verjük.
B. L. mondta. Ő mondta a második mondatot is.
– Mi meg a svábokat telepítettük ki.
A többi hallgatott. Hallgattak akkor is, amikor az érvet, mint helyén nem valót elhárítottam azzal, hogy egyik esetben sincs semmiféle párhuzam. Annyi okból, hogy tömegük torlaszolta el a torkom s kergette fejembe a vért. Mint eszelősre néztek rám: a bölcsebbek és az egészségesebbek szánakozásával.
*
Földúlva s szinte idegzetemben megtámadva jöttem vissza erről az útról, holott voltaképpen örömhírt hozhattam. A helyzet javul, a szlovenszkói magyarság létfeltételeinek egy része összehasonlíthatatlanul jobb, mint volt. Első ezek között a határ átlépésének megkönnyítése.
Maga az alaphelyzet azonban még messze van attól, amire nem a szocializmusnak, hanem már a voltaire-i vagy erasmusi humanizmusnak hívei vágyakozhatnak, s aminek megteremtésére kötelezve vannak. Mivel én ezek közé nevelődtem diákkoromtól fogva, innen megrendülésem, hogy ezt most ősz fejjel sem láthatom.
Statisztika és személyes élmény szerint Kassa még a masaryk–beneśi köztársaság idején is magyar városnak számított.
Ma az utcán járva jó, ha minden harmincadik járókelő ajkáról hallani magyar szót. Kassa többé nem magyar. Kassát kihúzhatjuk a magyar nyelvű városok sorából. Sőt – nézzünk nyugodtan szembe a jövővel – ki a kétnyelvű, a két-két népet összekötő városok sorából is.
Fájdalmas, hogy ez éppen a szocializmus jele alatt következett be, illetve fog bekövetkezni.
Természetes megrendülés, ha egy nyelvközösség elveszít egy várost. Az volna természetellenes, ha közönnyel viselné. A magyar nyelvközösség az elmúlt fél század alatt rengeteget vesztett.
Kassáról az volt a gondolatunk, mint kívüle még jó néhány olyan magyar városról, mely határainkon túl fekszik, hogy két nép szelleme keveredvén bennük nemcsak összekötő hidak lesznek, hanem afféle műveltségi tégelyek, melyekben a kétfelől kapott anyagokból mindkét felé egyaránt ható csillapítószer lesz gyártható. Később pedig élénkítő szer.
Nem ez történt. S ennek valahai reménye is veszendő.
*
Addig csodáltam a mesterek alkotásait, a mesterműveket, mígnem a mesteremberek alkotásait éppoly kifinomult érzékkel szemléltem. Egy tökéletes székesegyháznál nem sokkal helyeztem hátrább egy tökéletes bicsakot. Hovatovább egy újabb kori bicsakot sem. (A vásárokban a zsebbe való kések java mind a mai napig kézmíves alkotás.) Egy valaha jól megcsinált fahíd rozzant állapotában is sugároz annyi lelket számomra, mint Rubens valamelyik csoportképe, melyen egész műhelye dolgozott.
Tökéletes európainak éreztem magam, kellemesen magától értetődően; nemcsak karórám működött (már évtizedek óta a csuklómon) abban a zajtalan összeillesztettségben, ahogyan valaha egy svájci havasi házban egy mesterember összeállította, hanem az agyam is. A szívem is; álmaim s indulataim rendszere is.
*
Aki Dunántúl járta iskoláit, annak osztálytársai sokadalmából nyüzsögve villognak az ics-ek, vics-ek. Sokunknak rokonságából is. Vannak idegen családnevek, amelyeket szinte megmagyarosításukkal magyarítanánk el: tépnénk ki a hiteles jó talajukból. Melyekre már nemcsak nyelvünk jár rá; történelmi tudatunk is. Még a nép helyi történelmi tudata is.
*
Nevet választani éppúgy a legtermészetesebb emberi jog, mint ízlést, hitet, hazát. Hisz voltaképp még fajtát is, mégpedig színest is lehet: a nemzendő utódokkal.
*
Az a férfi is, aki nekem s az egész magyar írói nemzedéknek, a legjobb irányító jobbot adott az európai magas műveltségben, -ics végződésű nevet viselt.
Ő ugyan, már dédapjától örökölten, a nemesek és honoráciorok módján ts-nek írta. Babits-nak.
Az örökléstan törvényeinek valami humoros játéka folytán még arca is – fekete haj, dinári arccsontokon barna bőr, csak izzásra nyíló szénszem – jellegzetesen az volt, amit mi, déldunántúliak, szerbnek érzünk.
Egyenes leszármazottja volt annak a nagy emlékezetű Kelemen Lászlónak, a magyar színjátszás még XVIII. századi nagy hősének. Anyját, akit minden magyar versolvasó szívébe beleplántált azzal a versével, amely így kezdődik: „Hajnalka volt az édesanyám…”, Kelemennek hívták; Nemes Kelemen Auréliának.
*
S egy befejező élményt?
Nincs véletlen. A magyar határtól másfél órányira két véletlenség kedvesen, de határozottan vezet vissza tennivalóim sajátos területére.
Magyar falut is szeretnénk látni; tapintani inkább, vagyis megállni benne, szót cserélni a lakóival, mégpedig nem hivatalosan.
Semmi sem könnyebb. Az újvidéki Forum egyik kitűnő munkatársának szülőfaluja az újvidék–szabadkai útvonalon fekszik. Semmi akadálya, hogy Juhász Géza akár rögtön ne üljön be a gépkocsiba, s ne látogassa meg a szüleit. Majd autóbusszal jön vissza.
*
Feketicsben állunk meg. A valamikor a Hajdúságból idetelepült falu neve eredetileg Feketehegy volt. A szerb alig ejti másként a gy-t, mint a cs-t; a hegy-ből így lett a h kibuktatásával s a két e összevonásával a környékbeliek ajkán ics, Feketehegyből Feketics, már hajdanában. A két háború közti kisebbségüldöző kormányzat a magyar falvakat is – mind lehetőleg – a név pontos lefordításával – szerbre keresztelte. A feketét szerbül trno-nak mondják, a hegyet grno-nak. Feketehegy tehát Trno Grno lett. Ezt nem csak az újdonsült Trno Grno-iak nem tudták kimondani, hanem úgy látszik, a környékbeli szerbek is nehezen; a falut ők változatlanul Feketicsnek hívták.
*
Az utazás dolgaiban a legendák, a babonák, az ártalmas hiedelmek korát éljük. Az anyanyelvű vizsgálódás még nem hatolt be a területre. E területen mi magunkat is megtévesztő felfogásokat hangoztatunk.
Helyet foglalva a gyorsvonat, a gépkocsi vagy a repülőgép ablaka mögött mi magunk is azt hisszük, saját örömünkre tesszük azt. Széttekintve még otthonunkban a már összeszíjazottan körénk gyűjtött poggyászok nyáján, úgy érezzük, hogy ezt a nem mindennapi föladatot saját örömünkre, érdekünkben vállaltuk, s magunkra való tekintettel végezzük el.
Semmi sem oly egyénietlen, mint egy úgynevezett kéjút; már csak azért sem, mert hisz alig van életjelenség, amely oly kevés individualizmust igényelne, mint a kéj. Utazásaink háromnegyedét mások befolyása alatt, egynegyedét pedig másokra való tekintettel hajtjuk végre. Semmi sem tudománytalanabb, mint egy úgynevezett tanulmányút. Magyar nyelvünk örök újító erejének, korral száguldó frissességének egyik üde bizonyítéka, a tudós professzor Sauvageot által méltán földicsért kikapcsolódás szavunk. Semmi sem oly kimerítő, mint helyváltoztatás révén megkísérelt, azaz – hogy az ellentmondást már így jelezzük – utazással egybekapcsolt kikapcsolódás. Hisz ezáltal kerülök csak fogaskerekek működésébe, a francia nyelv teremtő ősszelleme által oly szerencsésen meglelt engrenage-ba, akár, mint fölös – de amiatt csak annál jobban pörgetett – kerék, akár mint idegen anyag, őrlendő bizonyítást nem igényelt hulladék, hogy az úgynevezett úti élmények zöme kellemetlen élmény. Normális idegzetű ember kimerülten érkezik már az állomásra is: egész éjjel nem aludt, s most a taxiból kilépve is elméje arra görcsösül, vajh’ hogy mit felejtett otthon. Föltűnik első bennszülöttje annak a lenge tájnak, ami az
utazás: a hordár. Vannak állítólag – a mesterségből utazók közt –, akik eleve tudják, mikor szükséges hordárt hívni, s a szolgálatukat – a poggyászok s a megtett út szerint – mennyivel kell díjazni. Ilyen utazó azonban nincs, ha esetleg mégis van, tapasztalatát a nem iparszerűen utazó utas nem veheti át.
Reggel szövegátvétel Haldennal. Sidonius belépésének, Maximus távozásának, Valentinianus megölésének tisztázása – ahogy rögtön eljátssza, a sarokban még térdre is borul.
Este hatosban vacsora Ionescóékkal. Alacsony, de felesége szinte törpe, s annyira tatár, hogy kínainak nézik. De mindkettő lenyűgözően bájos. Weöres+Pilinszky+Tersánszky: Ionesco. Rodica: Szép város Budapest! – csak mindig összetévesztik Bukaresttel. Bukarest–Budapest összetévesztése ma is a külföldiek tájékozottságának fölmérése… Mi bántódunk meg. Természetesnek vesszük, hogy Budapestet mindenki ismerje. Mme Ionesco az első, akinek Bukarest fontos. Az első román, akivel jól megértem magam. A nacionalizmus, a XX. század átka. Mert ismeri a Puszták népé-t – nemzetközien ismert írónak tart. Ionesco röfög, majd pulykát utánoz. Iszik; felesége folyton rendre utasítja.
*
Ezt is Cassou beszélte el:
Jugoszláviában jártakor elcsodálkozott: az ottani absztrakt festmények uralkodó színe a szürke! Nemzeti sajátságnak tekintette; már-már holmi férfias, érdes világérzésnek.
Később rájött az igazi okra. A Párisból Belgrádba érkező avantgardista folyóiratok és kiállítási katalógusok óriási többségben fehér-fekete reprodukcióban ismertetik az absztrakt festményeket.
*
Istenhitem elvesztésében, csak egyházellenes lázadásomban nem kis szerepe volt annak a förtelmes két színes nyomatnak, amelyet apám húga – az ozorai nagyvendéglősné – nyáron is jéghideg hálóhelyiségében nézegettem, már akkor borzadozva, a kettős ágy fölött. Az egyik egy csillagokon álló Szent Szűz volt, a másik Az utolsó vacsora. A giccsversenyi remekek.
Évtizedek múlva kijövén valamelyik világhíres képcsarnokból (talán épp a Vatikánéból – sznobságnak érzem, hogy utánanézzek), ámulva állapítottam meg, utólag, hogy elragadtatásom egyik első tárgya épp az a Csillagos Mária volt, Rafael mesterműve; de az emlékezet rangos helyre emelte azonmód az Úrvacsorá-t is.
Most eredeti színben láttam őket.
Aminek iszonyú a tanulsága. Zenét, verset, szobrot lehet másodreprodukcióban megismerni. Nagy néha már festményt is. Cassou meghatottságával tudok csak a jugoszláv absztrakt festőkre gondolni. Aki avantgardista festményt nem eredetiben lát, semmit sem tudhat felőle. Egyszeriek, akár a naplementék.
Élményünk van nőkről és férfiakról, akik szemünk előtt lettek nagykorúak, híztak el, majd soványodtak le, cseréltek hajviseletet, sőt hajszínt, váltak hallgatagból fecsegővé, szomorúból játszivá. Vagyunk így városokkal is. Némelyek megfrissülnek, megfiatalodnak, mások idegenek lesznek, vagy elnehezülnek, asztmásan szedik a levegőt.
Szeretem, ha a városok megújulnak, ugyanakkor szeretem, ha régiek maradnak. Vagyis ha olyan a kapcsolatunk velük, mint rég megkedvelt s mindmáig szeretett nőkkel, akik mindig előnyükre változnak.
*
Meglaktan ismertem Szent Lajos szigetét, negyven év előtt. Azok közül, akik most itt forognak, senki sincs úgy benne a sziget múltjában, mint én. Ha van történelmi s örökségi jog, itthon itt én vagyok.
Gyermek a hátizsákban
Nyúlánk, friss mozgású – mozdulataiban is vidám – fiatal nő surran elő, hátán csecsemővel. Nem Anatóliában, nem is Indiában, ahol a gyerekcipelésnek ez az évszázados módja, hanem itt a rue Vavin és a rue Notre-Dame des Champs szögletén, Párisban. A járókelők közt tört úton még egy nyúlánk test surran utána – oly hasonló fürgeséggel, hogy nyilvánvalóan az előbbi nő férje –, ennek hátán is egy kis gyerek.
Nem éppen hátizsákban, hanem villogó-fehér alumíniumrudacskákból készült afféle kis ketrecben, amiket valamikor a vándor üvegesek és drótos szlovákok hordtak.
Follainéknál a vacsora utáni – s éjfél utáni – hangulatban rám is rám terítik azt az ezüsttel bádogszerűre kivarrt miseruhaféle középkori díszáltalvetőt, melyet Follain ősei a pestisben elpusztultak önkéntes elhantolóiként viseltek, Észak-Normandiában.
Nagy nevetés (mert ő meg a bírói dísztalárját vette föl), de a hozzám tartozó női száj mosoly közben is azt mondja halkan, magyarul:
– Mihelyt hazaérsz (mert most néhány napig ő kint lakik konferencia szállójában), rögtön szappannal, kefével moss kezet!
*
Milyen fajta a legtöbb élmény, amivel egy-egy utazásból megtérünk. Szobrok, képek, jól megtervezett épületek a városok s jól megtervezettnek tetsző tájak emléke. Csupa művészi élmény tehát.
Ugyanaz, amit az olvasásból merítünk.
Mert nem úgy gondolunk vissza vajon egy-egy alkalmas: élő alakokkal, friss levegővel (vagy nyomasztó légkörrel) teli regényre, mint egy tanulságos utazásra? S a „párkák”, melyeket egy-egy költő verseinek fölidézésével mi magunk is újra s újra, akár naponta megfonhatunk?
Utazás és olvasás szomszédos területek lelkünkben: a közlekedés köztük szabad, sorompótalan.
Ez az egysége ennek a könyvnek. Útirajzok, jellemrajzok – művek s művészek jellemének rajzai, eszmeábrázolások – váltják benne egymást.
*
| percenként ezret forduló. |
|
Még csak egy vallomást a sznobok eltávolítására. Sosem imádtam, ma sem szeretek utazni. Sose szerettem, ma is addig húzom az írást, ameddig csak lehet. Ha rajtam áll, ma is ott élek, ahol születtem, az isten háta mögötti pusztán. Két kezem minden szerszámra alkalmasabbnak érzi magát ma is, mint az úgynevezett írói eszközre, hát még az eszközökre!
Nem kedvtelésből, nem magamért utaztam soha, ahogy nem is kedvtelésből írtam. Miként apám, aki pedig „imádta” a mesterségét, nem kedve töltéséből verte a vasat. Hanem miért ő is, én is? A válasznak mindkettőnket illetően abban kel- [a szöveg itt megszakad. – A szerk.]
Súlyosan beteg embert semmiről sem kérdezhetünk – még az ég színéről vagy a virágok illatáról sem –, hogy valamiképp ne a betegségéről kapjunk választ. A magyarság is olyan állapotban van; akármilyen fölületi problémájáról faggatjuk, egykettőre központi kérdéséről értesülünk, újra és újra. Végigmentem már annyiszor azon a gondolatsoron, amelynek első csomója ez a világban való hírnevünk (melynek szólássá vált formáját mellesleg azt hiszem, én írtam le először), hogy a további csomókat akár egy szépen megszerkesztett könyv fejezetcímeiként sorolhatnám már elő. Így láncolódnának abból, hogy nemcsak azokat nem ismerjük, akikkel magunkat meg akarjuk ismertetni (hogy ennek birtokában esetleg érdeklődést kelthessünk), hanem magunkat sem ismerjük:
1. Mi volt eddig e magunkismerésének az akadálya? Az igazi nemzeti tudat hiánya, illetve ennek soviniszta frázisokkal való helyettesítése, vagyis mindkét esetben képtelenségünk arra, hogy a valósággal szembenézzünk. 2. Mi volt ez a valóság? A magyar népnek az újkorral kezdődő mélybe zuhanása, amelyet az irodalom a szabadesésnél gyorsulóbbnak mutatott helyesen, mert hisz ez a zuhanás a nemzet teljes szétzúzódásával végződött, de amely zuhanásról a mindenkori felelősek szót sem engedtek ejteni, nehogy ezek saját lelkiismeretük előtt felelni kényszerüljenek. 3. Mi e magunkismerésnek ma az akadálya? Ugyanez a tudathiány, amelyet hívhatunk a néptől, sőt a tömegektől való elszakadásnak is, de amely a múltbeliekhez hasonló frázisokkal pótolja a valóság néven nevezését. 4. S mi e tekintetben ma a valóság? Ami az ostromszenvedett városainkban. Egy óriási, félelmes rommező és egy óriási, szívdobogtató lehetőség. A magyarság, amelyet egy rosszul működő – mindkét irányban csak kárt okozó utánozhatnék megfosztott nemzeti címerétől (attól, melyet Petőfi és Táncsics viselt), nemzeti ünnepeitől, meg akart fosztani nemzeti himnuszától, kisebbségbe jutott tömegeinek megvédésétől, vagyis teljes etnikumának tudatától, meg fog
fosztani éppoly fölöslegesen, ezeréves megyerendszerétől, állami életét a legutóbbi időkig nemzeti nihil állapotában élte, soha oly levegőszomjban a nemzeti lét után, mint történelme folyamán tán sohasem; vagyis oly lehetőségre képesen, aminővel történelme csak egyszer-kétszer ajándékozta meg. 5. Mi ez a rendkívüli lehetőség? Nem kevesebb, mint hogy a hajdani magyar államban élt népegyvelegből, amely az államépület első meglökésére alkotóelemeire esett szét, nem is 44-ben, hanem jóval előbb már, igazi nemzetet próbáljunk teremteni, az egykori „magyar asszimiláció” oly szégyenletes gyorsan szétszakadt, sőt egymás ellen fordult alkotóelemeinek gondos egymáshoz illesztésével. 6. Mért volna ez most különösen szerencsés? Modern irodalmunk a nép hangjának befogadásával jött létre; nem szükségszerűen, mert hisz vannak irodalmak, amelyek keletkezésében a nép nem kapott részt, amelyekre így nem is nyomta rá bélyegét. Megismételve Csokonaiék–Petőfiék vitéz huszártettét, nálunk ez a nemzetteremtés is a nép fokozottabb részvételével mehetne végbe, szinte már magyar jelleggé téve a nép e mindenütt jelenvalóságát. Mi következnék ebből? Egyebek közt, hogy végre lenne jellegzetességünk. De nyernénk mást is. Egy nép, amely arra
vállalkozik, hogy – a XX. században, Európa közepén – egészséges közösséggé, vagyis jól működő nemzetté alakítja magát, bizonyára fölkeltené az érdeklődést, művészete s irodalma iránt is. Mert mi sugározhatja szét leghatékonyabban ezt a vállalkozó erőt, ha nem az irodalom? Túl határainkon is. El akár idáig, Párisig. Hol kell mindezt kezdenünk? Ez mégis külön bekezdést érdemelne.
*
Rengeteg az egy-egy magyar község. Ezek házai néha kilométerek hosszán egy-egy jelentősebb megyeút vagy országút két oldalán állnak, egymásnak fordított homlokzattal, olyanformán, mint az ivó állatok egy hosszú patak, egy végtelen vályú két felén. Itt ennek a tiszta jómódú falunak a házai hatalmas teret állnak ilyesformán körül. Mint ivó állatok egy jókora tavat. Mindez – a mai állapotában – mintha tudatos megszerkesztés volna. Ahogy a görögök az űrből egy darabot városi térré formáltak.
Közepén jól odaállított ősi protestáns templom, de frissen megújítva, üde tisztára festve. Bejárata fölött a régi bibliák szép metszésű betűivel, hatalmasan persze: Isten a mi várunk.
Megdicsérjük a tiszteletest, hogy ilyen szép mintájú betűket választott.
Alig tudta elfogadtatni, hogy a fölírás magyar legyen. A falu színmagyar.
De Ausztriában fekszik.
Nem, még alig tudnak németül. De már csak úgy akarnak tudni.
*
Tragikus zord találkozásoknak is lehet hasznos eredménye, mint például a kifli; ez a bécsi pékek és a várost ostromló török hadak érintkezésének süteménye.
*
Hazámba megtérve olyan sértésben részesültem, hogy úgy döntöttem, mégsem érkezem meg. Azaz megőrzöm magamban olyannak a szememet, a fülemet, de ha módom lesz rá, még az ízlelő szerveimet is, aminővé egy jó negyedévi külföldi tartózkodás alatt alakultak. Elhatároztam, hogy lényemben – lényegileg – kint maradok.
Utazni fölösleges. Utazni szükségmegoldás. Érett eszű ember nem utazik.
A nyugtalanok utaznak, illetve vágynak utazni; a kielégítetlenek. Akik egy-egy út után még többet utaznának. Már ezzel is bizonyítékot adva, hogy a nyugtalanságuknak és kielégítetlenségüknek az utazás nemhogy nem orvossága, hanem kábítószere. Minél inkább élnek vele, annál többre vágynak belőle; akár az ópiumból.
*
Ha tőlem függ, e pillanatban is egy isten háta mögötti – a Tolna megyei Simontornya és Sárszentlőrinc közé dugott – Felsőrácegres nevű pusztán ülnék, annak is egy olyan házában, amely a többitől távol esik. A sorsnak közismerten borstalan-sótlan szellemkedéseit szaporítja, hogy épp velem csomagoltatott annyiszor útitáskát, aki már ettől a művelettől mellszorulást, afféle vizsga előtti levegőhiányt kaptam s kapok.
Szerettem, s így viszontlátni is szerettem nagyszüleimet, rokonaimat. De ez csak akkor volt hibátlan öröm, ha ők jöttek hozzánk, s nem mi keltünk útra feléjük – az elemózsiakészítésnek, a kantárfényesítésnek, a saroglyatörölgetésnek, a lovak s önnön sörényünk kigubancolásának sokszor másfél napos idegizgalma után, hogy nem hagyunk-e ki valamit. Zsenge fővel már az emberi kéznek neves alkotásait láthattam: egy óriási gyárkéményt és egy vashidat, Simontornyán, egy suszterműhelyt, amely az ifjú Petőfinek gimnáziumul szolgált, Sárszentlőrincen, az Ozorai várat. Hatásuk rám százszorta nagyobb lett volna, ha nem én őket, hanem valamiképp ők kerestek volna föl engem, otthoni nyugodt összeismerkedés, fesztelenebb megszemléltetés végett.
*
Utazni agylustító, utazni képzeletrontó, utazni lélekszegényítő. Az utazás szárnyat metsz, földhöz nyűgöz, sárba tapaszt.
Azok utaznak, akik beérik azzal, amit a létről a két vaksi szemünkön át kaphatunk.
Akik a vágyat összetévesztik a látnivalóval; a megragadhatóval, a birtokolhatóval.
A nők, a gyermekek, a katonák, a biztosítási ügynökök.
Akik feszélyezetlenül bárhova becsengetnek és bemennek.
A másodrendű lírikusok, akik – merő képzelethiány folytán – azt hiszik, hogy a Thulén túli tájon másvalami van, mint Mezőtúron vagy Solymáron,
a Nagy Sándorok, a Dzsingisz kánok s általában a Lebensraumok – ugyancsak képzelethiányban szenvedő – rögeszmései [a kézirat itt megszakad. – A szerk.]
Párisba beszökött az ősz.
S nem Párizsba.
Ady tolla Párist ír.
A bárd, mely Lajosnak
Páris piacán lecsapott nyakára.
Petőfi is Párist írt.
Vigyázó szemetek Párisra vessétek!
Batsányi szövegében is Párisra világít hátra az emlékezetem. Nem Párizsra.
Az én szerény tollam – e nagyok nyomán – szintén Párist vet lankadatlanul papírra.
Ám nyomtatásban rendületlenül Párizst olvasok a saját szövegemben is.
A nyomdagépek ez őserdejében valahol utat áll egy éber manó, és – szívósan odaüt egy z betűt a párisi s mögé.
Az Akadémia jóvoltából.
Akadémiánk ugyanis, mondhatni zsarnok uralmi döntéssel, Páris városa nevének írását Párizsra rendelte.
Szavazzunk? Mi, akik még fölemelt két ujjal esküszünk egyebek közt a népek önrendelkezési jogára is?
Is vagy izs?
Is. Páris.
Hogy valóságosan legtöbbünk mégis Párizst ejt?
A szóvégi s hangzót – például az is és és szavakban határozott zs hangnak ejti egész Vas, Zala és Somogy megye. A különös tájhangejtés Tolna megye határán törik meg. Tudvalevő, hogy a két vármegye emberközelségét nézve legszorosabban Ozoránál érintkezik: a Tolnában fekvő falutól kődobásnyira esik Somogy megye (ahogy esett nemrég még Veszprém és Fejér is).
Nem mondom, hogy egy megye – itt még mezsgye –, árok választotta el az is és izs uralmát. A szóejtés imperializmusa biz át-átütött a földrajzi limes-en. Abban az erőfeszítésben, hogy tökéletes urbanus legyek, volt része annak is, hogy ezt az izs-t letiporjam a számban.
Párisban sikerült.
Olyannyira, hogy nyilván ennek folytán ejtek zs helyett s-t a város magyar nevében.
Erre való emlékezéssel kérek, no mégse népszavazást. Egy kis kegyelmet, és nem csak épp ebben az egy esetben. Valamicske kisebbségi jogot.
Kegyelmet, illetve kegyeletet Ady, Teleki László, Petőfi, Batsányi, Mikes Kelemen Párisának. Nehogy egy caligulai kéz egy óvatlan pillanatban azokba is beledöfje az s mellé azt a könyörtelen z-t.
De ne döfje bele azok Párisába sem, mert attól csak emlékezetében rögtön maga a város elzsírosodik. Elzalaisodik.
Lásd meg jogomat, nyelvész.
Mert különben én meg beleírom azt a jó ejtésedet abba is, hogy lázsd.
*
A munka szó minden nyelvben eredetileg testi szenvedést, kínt, kínpróbát, sőt bírói megkínzatást jelentett. A munka megköltőiesítése tehát nehéz. A festmény előtt, melyen halászok gazdag zsákmánnyal teli hálót húznak, nyilvánvaló, hogy a néző nem a halászokkal cserélne, hanem azzal, aki a halat megeszi. A kovács, aki a ráverő kalapács, az arató, aki az épp megfent kaszája mellett feszít bármily gyönyörű izmokat is, sosem a műértők szemét gyönyörködtette, hanem a munkaadóét. Az impresszionizmus vasalónői, mosónői, még cirkuszi alkalmazottai is, az mind, mind csupa panasz. Meg a munkáját példamutatóan végző regényhőssel a regényíró a munkát sem eszményesíti jobban, mint az ellenfelet legyőző csatahőssel az emberölést. A munka költészete a munka teljes szabaddá tételéig, fölszabadításáig várat magára?
Ez más, mint a munkás fölszabadulása. Más, mint az alkotás gyönyörének dicsérete.
Félős, hogy a munka eltűnik, mielőtt lényének minden titkos vonását fölfedeztük volna. Igen, a kín részét átveszik a gépek.
De ha kínlódtunk, veszekedtünk, gyötörtük is egymást, azért csak valamiféle házasságban töltöttük azt a húsz-egynéhány millió évet, aminek során mégis vittük valamire, s amivel a végén, lám, az elválás fenyeget… Mindnyájan ismerjük azt a nyugdíjast is, aki a tétlenségbe belehal, azt is, aki a volt munkahelye körül csavarog, azt is, aki csak most otthon a kertben, a gyümölcsösben, a maga berendezte kis műhelyben kezdi működtetni képességeit.
Nem volt zavartalan az én viszonyom sem vele, egy életen át! De most, hogy megfordult a kapcsolat, s ő keresi a kedvem, s az egymáshoz idősödött házastársak már valóban örök szerelme a mienk, egyre hálásabban idézem érdemeit, s keresem izmos, édes teste csáberejének titkait: Emlékszem egy vasárnap délelőttre, amit – még Bikaréten – végigkaszáltam, igaz, májusban, s egy fiatal nő pillantásai alatt, melyek távolról is elismerőek voltak; emlékezetemben örökre összevegyültek az ugyancsak távoli harangszóval. Nem tudom, nem ez volt-e életemben a legszebb ünnep.
Mindnyájan megmosolyoghatjuk a különös jelenséget, hogy a bányászok, a bálnavadászok vagy szántóvetők okulására írt színdarab nézői közt egyetlen bányász, illetve bálnavadász, illetve paraszt nincs. Megmásítani alig tudjuk. A jelenség világméretű s több száz éves.
Pedig ez még csak egyik fele az ellentmondásnak. A másik, súlyosabb része a dolognak – a mindenkori színházi válság okának –, hogy az aranyozott s vörös bársonyos nézőtéren bármennyi is a hozzáértő, a lelkes „habitüé”, a művészi közvéleményből épp azok közvetlen véleménye hiányzik, akikhez a színdarabírók voltaképpen szólni akartak. Nem indul meg az a szellemi fogaskerékforgás, amely nélkül nincs általános – egész népre kiterjedő – igazi művészi megújhodás.
A század elején Európa-szerte nagy művészi mozgalmak indultak – párban legtöbbször a munkásság és parasztság mozgalmával – ennek a fájdalmas ellentmondásnak a föloldására.
Hogy a magyar dráma oly nehezen állt talpra, és sajátos mondanivalóival oly gyengének bizonyult az országhatár átlépésére, e baj forrása is itt van. Persze, történelmi ez a fogyatékosság: hogy lehetett volna sajátos nagy színházunk, ha nem volt városunk, polgárságunk, ami annak idején a népet is jelentette? Hogy pótolható ez a hiány, a nép – a vidéki tömeg – és a nagy szándékú dráma találkozása; fogaskerék-együttműködése? Pótolható egyáltalán?
Kimondani egy igen nehéz fajsúlyú, örök-kemény igazságot a lehető legnépszerűbb: legkönnyebben ható, legmindennapibb külsejű művészi eszközökkel. Ez itt a föladat. Népszerűen szólni a népre nem lefelé, hanem fölfelé tekintve. Volt rá szándék nálunk is az utóbbi időben.
Nekem sem ez az első vállalkozásom ebben az irányban. Régóta figyelem – tisztelettel és elismeréssel – a Déryné Színház munkáját és eredményeit. Színház külnegyedben – ha valaha valamikor házi szerzőnek elszegődöm, oda álltam volna be boldogan már húszéves fővel. Színház falvakban, vándorszínház: ez nekem ma is Széppataky Róza és Petőfi útkeresését jelenti. És rangját.
Ascher Oszkárhoz, a Déryné Színház nemrég elhunyt igazgatójához szinte kamaszkori barátság fűzött. Munkatársai egykettőre munkatársaim lettek. Az ő érdemük, hogy ennek a Bolhabál-nak a mondanivalója, amely a Puszták népe ideje óta a fejemben lapult, papírra került.
Hogy színpadra is kerüljön.
Azzal a szerénynek tetsző egyetlen kikötésemmel, hogy csakis vidéken, falusi közönség előtt jusson oda, a lehető legvidékibb, legfalusiasabb hozzáértők szórakoztatására. És véleményének kicsiholására. E vélemény fölmérése, fölhasználása végett.
A kikötés tehát nem is olyan szerény. De van mögötte még más is. Igazságszolgáltatási szándék.
„Vidéki”, „külvárosi”, „falusi” – ezek világszerte másodrendűséget érzékeltető jelzők, ma is.
Mint e sorok is mutatják, nekem a legalpáribb, legmalomaljibb közönséghez sincs másféle szavam és gondolatmenetem – nívóm! –, mint egy akadémiai értekezlethez.
*
A véletlen úgy hozta, hogy ezeket a sorokat Párisban írom, a Carrefour címzetű kávéházban, annyira szemben a város tán legnívósabb színházával – Claudel és Giraudoux tűzhelyével a Vieux Colombier-val, hogy annak járdájáról ide lehet kiáltani. Ha szükség van annak a darabnak a szerzőjére, amelyet épp odaát próbálnak.
Párisban, Franciaországban magyar színdarabot, amióta magyar irodalom csak van, itteni értesülésem szerint mindössze kettőt mutattak be: egyet Herczegtől, egyet Molnártól. A harmadiknak a próbái folynak odaát, s én azért kényszerülök itt ülni, mert a rendező, a kitűnő Georges Charaire megbetegedett. S ma is nekem kell őt helyettesítenem mint a darab szerzőjének.
Nem kis dolog Magyarországot, a magyar drámát harmadikként Párisban képviselni. Izgalommal nézek a közelgő bemutató elé.
De alig kisebb – ha ugyan nem nagyobb – az izgalom bennem az iránt a másik bemutató iránt, amely ezt a párisit néhány hét múlva követni fogja – Alsópáhokon, Veszprém megyében, a keszthelyi járásban. Ahol, ezt érzem, Európát kell majd képviselnem. A világirodalmat. Azok előtt az egyszerű kétkeziek előtt, akikből kiszakadtam ugyan, de akiktől el sose szakadtam.
Tegnap tudtam meg, Kertész Lászlónak, a Bolhabál ugyancsak kitűnő rendezőjének leveléből, hogy a bemutató merő véletlenségből Alsópáhokon lesz. De – merő véletlenségből Alsópáhokot jól ismerem; az elmúlt tíz évben többször is végiggyalogoltam végtelenül hosszú egyetlen főutcáját, el egészen Felsőpáhokig. Le is írtam – megnevezése nélkül – a Balatonról szóló, Reismann Jánossal együtt készített könyvemben.
Merő véletlen ugyan, de hadd érezzek mégis jelképet benne, hogy Párisból, az idő rövidsége miatt, egyenest Páhokra kell utaznom.
|