1964

Móricz Zsigmond, az epikus

Szokolay Sándorról

A barátságról^*

Négy ifjúkori közös esztendő többet nyom, mint négyszer négy a későbbi korban. Csak ifjúkorban tudunk barátságot kötni. Vajon olyan okból, amiért a szerelemnek – e másik társkeresésnek is az ifjúkor kedvez? Nem hiszem. Szerelmi szenvedélyre agg lélekkel is képesek lehetünk, agg testtel is. Van valóban a barátságban is valami a testiségből? Még ha elfogadunk is valamit az idevágó divatos, illetve már divatját is múlta – magyarázatból, a barátság vonzalma merőben más. Szerelmünk minden korban rendszerint egyetlen. Egyetlen „igazi” jó barátra viszont, úgy látszik, csak serdületlen és serdülő korunkban van szükségünk. Ennek múltával, vagyis húszesztendős korunk körül öt-hat, sőt tíz-tizenöt olyan jó barátunk is lehet, akivel, ha lelkünk valóban ismeri az ifjúság legjellegzetesebb tulajdonságát, az önzetlenséget – minden vagyonunkat megosztanánk, a szellemit és anyagit egyaránt. Sőt előfordul, hogy ennek az érzésnek igazán bandában – a barátság végehosszatlan orgiáin – tudunk áldozni, szinte lubickolva az annyifelől összeömlött nemes szenvedély melegében.

Ez a képességünk később sajnálatosan betokosodik, akár ujjunk bögyében a tapintás idegvégződése vagy orrunkban a szaglás góca. A világ e téren is kizár magából bennünket, vagy mi zárjuk ki magunkat a világból. Így is, úgy is fal vesz bennünket körül, s a falon át egy új barátság már csak valami rendkívüli tett ekrazitrobbanása után vagy egy-egy gyémántjellem állhatatos fúrómunkája árán tud lelkünkig hatolni. Viszont akit magunkkal vittünk a falak mögé, az is éppily nehezen távozhat. Néha tíz esztendő is kevés, hogy valakiről, akit húszéves korunkban szerettünk és becsültünk, el tudjuk hinni, hogy valóban olyan ökör, mint amilyen valószínűleg már annak idején is volt. Egyik – ma is állítom, hogy kitűnő képességű – kortársam pontosan tizenegyszer kényszerült odaadó szorgalommal kieszelt galádságra, amíg végre utat tudtam mutatni, illetve nyitni neki ezen a falon. Egy-két érdekes szörnyet leszámítva ugyanis az „én időmben” – abban az időben, amelyben bezárkóztam – mindenki ragyogó tekintetű, talpig becsületes ember volt, bámulatos elmeéllel, lobogó hittel és hajjal. Ha változásukat látom, első gondolatom ma is az, vajon nem az én szemem változott-e sötétebbre, nem én ecetesedtem-, romlottam-e meg. Olyan nagy volt bennem a hajlam a barátságra.

Tán ezért nem is lett aztán ifjúkoromban ilyen testi-lelki barátom nekem, már itthon, amikor a franciáktól elszakadtam. Ezért nem lett más azokon kívül, akikkel a Sió és a Kapos rekettyéseiben mezítláb bujkáltunk. Ez is elég, hogy mindahányszor mosolyogva rázzunk kezet, s igen sokat megtegyünk egymásért. Ám ezeknek a barátságoknak nagyidejéből főképp rabló-pandúr képességeit őrzöm, s erről ma már csak elvétve ejtünk szót. De hányan voltak ezek is? Tízéves koromig alig hagytam el a pusztát. Néhányuk jó eszmebarátom lett, de nem véletlen, hogy ebben a szóban az eszme áll elöl. Ez az önzetlen társulásnak már más köre, nem gyengébb, nem kevésbé érdekes az előbbinél, de erről nem most – hanem tán máskor – beszélek. Azonkívül már nem azon a tájon élek.

Elszakadtam Párisból, s itthon – ha még egyáltalában megvolt bennem az a különös oldódás – olyan nehéz esztendők következtek rám, hogy akihez tán közeledtem volna, az ilyet is gondolhatott: Nem segítséget akar ez tőlem? Ahogyan az ilyesmi később meghittebbé teszi a barátságot, a kezdetén éppúgy akadályozza, pontosan úgy, mint a pénz a szerelmet. Egy mélynek induló barátság mégis volt, de valamennyi baráti viszonyom között épp ez fordult legtragikusabbra; az illetőt csak röviddel halála előtt érezhettem úgy barátomnak, hogy boldogságomat is feláldoztam volna érte. Fegyverbarátság, pajtásság volt, olyan, amiért életemet is kockára tettem, de ez megint nem az, amiről szólva megértetni szeretném magam. Egyszóval a nehéz idők kezdtek tán időnap előtt is bezárni, s ez ment simán, fájdalmas érzés nélkül, mert hisz épp érzéketlenségünk zár be bennünket. Megkönnyítette, hogy párisi barátaimmal azért levelezésben voltam; három közülük Magyarországon is felkeresett, amidőn már módom volt meghívni őket. Visszaadva azt a vendéglátást, amelyben ők két – rövid – párisi visszatértemkor részesítettek. A háború miatt az utóbbi nyolc évben ezek a szálak is elszakadtak, minden szál elszakadt ezen az oldalon, anélkül hogy a másikon mások köttettek volna, akár ez alatt, akár ez előtt. Így szoktam meg még egy milliós város közepén, még az irodalmi élet zajlása közepette is a magányt, majd ennek folyományaképpen már a kizártságot mindenünnen: mivel senkivel sem érintkeztem, minden csoport – főleg az egymással szembenállók – akaratlanul is azt gondolhatták, hogy a másikhoz tartozom. Nemcsak baráti köröm, társaságom sem volt, akinek pedig lételemem volt s maradt a barátság. Vagy épp azért? Való, hogy húsz esztendő alatt egyetlenegyszer sem indult kezem a kagylóhoz, hogy valakivel egy baráti találkozót megbeszéljek, egyetlenegyszer a lábam arra, hogy valahová – mint Párisban szinte naponta! – váratlanul is beállítsak, minden ajándékul vagy ürügyül puszta beszélhetnékemet víve. A hegyek közt éltem, s közben – esztendőkig – egy padlásszobában. Gyötrődtem is, szégyenkeztem is. A lélek most már igénye foglya volt. Vagy még mindig a gyermekkori élményé, a pusztai elvadultságé, amely az emberek közt is bőven kapott tápot vélt jogosultságára? Szinte kéjjel fogadtam a legkisebb sértést. Arra volt jó: még egy szál elmetsződik, még inkább magamban leszek. Ismerem magam. Nyilván ez könnyítette meg a társaságon túl szembenállásomat a társadalommal is, azt a kihívó visszautasítást, azt a portyázó vagdalózást, amelyhez pedig a fegyverkezelést is, a harci kedvet is baráti körben, a párisiban, sajátítottam el. Nem hiszem, hogy társadalmi forradalmiságunkat az egyéni lélektan, a mélytudat titkos rugói magyarázzák. De mint melléktüneten magam is lélekbúvárként tűnődtem el azon a szenvedélyes buzgalmon, ahogy – amidőn szellemi életünk legkiválóbbjainak társaságát élvezhettem volna – évről évre minden szabad időmet hétszámra faluvégi és pusztaszéli szutykos putrikban töltöttem, állati sorba süllyedt lények nyögéseit és káromkodásait hallgatva, legtöbbször némán ezt is, csak papírra fejezve ki – s adva tovább – azt a keserű és dühödt választ, amely ott helyben nem oldódott ki torkomból. Az élő szó lassan belém fagyott, s legfeljebb igazán csak ezek között a szavuk vesztettek között nyílt meg mégis. Tizenöt év alatt nem volt öt eset, hogy mások, mint parasztok vagy munkások előtt nyilvánosan szószékre léptem. Akik tán barátaim lehettek volna, azok is lemondtak rólam. De nyilván ez a társtalanság okozta a másik heves buzgalmat, azt a lelkendező készséget, ahogy egy-egy szívességi kérésnek eleget tettem, ezt a túlzott, néha tán már terhes, ha nem tolakodó sietséget és lankadatlanságot, hogy azoknak, akik hitem szerint segítségre vagy védelemre szorultak, szolgálatára álltam, beleértve, sőt tán előnyben részesítve azokat is, akiktől előzően sértést szenvedtem. Itt is a felgyűlt tartalék ömlött ki, nem mondhatom el, mennyi félreértést okozva.

Félrekanyarodik a toll, mellékútra szalad? Itt a példa, hogy az élmények ritkán szoktak szemtől szembe jönni velünk, inkább az út menti vadbodza közül pislognak ránk, hogy aztán – ha utána eredünk – árkon-bokron át vezessenek bennünket. Bízzunk abban, hogy épp ezáltal toronyiránt.

A felbukkanó torony, amely felé ezúttal közelgek, nem mindennapi élmény. Itt ülök a régi jó barátok között, szorosan karba tett és mellre szorított kézzel (mintegy féltett és fenyegetett elzárkózottságom védelmeképpen), s gyanakvásomban még szemöldökömet is összevonom, olyan érzés kerülget, olyan felismerés. Azt hittem – ez volna a természetes –, hogy a falaink közé vitt barátság elsorvad. Azt hittem, hogy annyi év után itt legfeljebb szívélyes ismerősöket fogok találni. A meglepő és megzavaró élmény az, hogy ezt a barátságot egyáltalában nem érzem meghalványultnak vagy kiszikkadtnak. Vajon azért, mert hisz csak a körülmények szakítottak el bennünket egymástól, és nem a kiábrándulás vagy a kölcsönös beteltség? Mit tudok erről a Qu. P.-ről, erről a W.-ről, G.-ről, erről a D.-ről? Az egyiket tíz, a másikat tizenöt, a harmadikat pontosan húsz év óta nem láttam. A meghökkentő érzés az, hogy mégis mindent tökéletesen vélek tudni róluk, akár hajdanán. Azt hiszem, tetőtől talpig, szőröstől-bőröstől ismerem őket. A régi, hiánytalan bizalmat érzem irántuk. Lényük – a lényeg – csonkítatlanul tiszta és világos előttem, mintha nemcsak emlékük élt volna tovább bennem, hanem ők maguk is tovább éltek volna, élnének bennem. Mintha a változás, ami végbement húsz év előtti lényükön, végbement volna azon a képen is, amit én őrzök róluk, s a változások ellenére is a régiek, így is elfogadom őket, illetve ami változást mégse fogadnék el, az ellen úgy érzem, jogom van szót emelni, vitába szállni, sőt – saját érdekükben kivetni belőlük. Olyasmit érzek, mintha a mi barátságunk nem megannyi különálló (bár egyforma vizű) tó volna, hanem rejtélyesen összefüggő egyetlen nagy folyam az időben. A falak alatt elevenen az hullámzott, azért is nem szikkadt ki ott semmi sem. Vagy mégis az okozza a változatlanságnak ezt az érzését, hogy a barátságon kívül azért egy nagy ügy is összefűzött bennünket, s az alapjában valóban változhatatlan mindaddig, amíg eszme és hit befogadására képesek vagyunk? S így tartós, igazi barátság mégiscsak eszmetársak közt lehetséges? Annak a nemzedéknek voltunk jellegzetes tagjai, amely nemcsak a társadalmat akarta egykettőre megváltoztatni, hanem egyben – sőt türelmetlenségében gyakran még az előbbi előtt is – magát az embert. A világ nem változott olyan gyorsan – húsz esztendő mégis bizonyít valamit –, és sajnos, az ember sem. Épp ezért, mert mi sem változtunk, érezhetjük egy kicsit hajótöröttnek magunkat. De – mosolyogva nézünk össze – mégiscsak megvolnánk. Azt várjuk, hogy ki-ki számot adjon, hogyan sikerült megmentenie az esztendők viharában a bőrét; azaz a lelkét.

A magyar irodalomból, a magyar életből öngyilkossággal illik kilépni. Akármilyen lesz látszatra a halálom, rendelkezésem – most, még világos fővel, testi s szellemi képességeim birtokában –, hogy úgy tekintsék, megöltem magam. Nem a saját érdememből. A világos fővel magunk iránt támasztott igény közt és a lehetőség közt itt akkora a távolság, hogy a hűség itt csak tragédiába torkollhat. Föladatunk a sorstól, hogy ennek kitörését minél tovább húzzuk, vagy a teendők ellátását minél tovább bírjuk. De épp ez jár együtt az igény fokozódásával is. Így hát az égés egyre izzóbb, a jelenetek egymásra következése egyre sürgetőbb valamiféle kifejlet felé.

Ha Horthy huszonöt éve helyett Károlyi Mihály huszonöt évére tekinthetnénk hátra – hol állnánk ma! Még ha ugyanazon a területen is.

Háborús pusztulások nélkül, talán; sőt: meglehet; sőt: valószínű.

Így kell, ezzel a fájdalommal, hátunk mögé néznünk az időben annak a tisztánlátásáig: kiken fordult meg, hogy mégis így lett. És hogy lehetett-e volna másképp?

A tettenérés könnyűnek látszik. A személyes bűnbak az első keresztkérdésre előállítható. Károlyit közvetlenül Kunfi gáncsolta el; használjunk enyhébb szót: vezette félre. De ki vezette félre Kunfit? És azokat ki, illetve – mi? Mert itt már annyi szálra bomlik a kérdés és – a felelősség. Annyira, hogy egyének lelki viselkedése helyett az egész társadalom viselkedését kellene mély elemzés alá vetni.

Ennek az analitikus kezelésnek azonban már az első kérdéseitől önuralom-vesztetten ugrana föl a nyugvásra fektetett páciens. A társadalmi háttér gazdasági adatait már akár komputerrel elemezhetik. A szellemieket?

Ejtsünk ki csak egy szót – a századelő magyar szellemi problémáinak szavát –, s arcok máris görcsbe rándulnak.

Az asszimiláció ez a szó.

Félbe-szerbe

A gunyoros franciával – Valéry Larbaud-val – szemben annak a gyermeki amerikai írónőnek a pártján vagyok, aki furcsállotta, sőt kétségbe vonta, hogy olyan nagy szellem, mint Shakespeare, oly szűk kis szobában születhetett, mint amit Stratfordban mutogatnak. Egy tornatermet vagy egy székesegyházat mindnyájan arányosabbnak, megnyugtatóbbnak vélnénk ily célra. Kiskőrösön a putrinál alig magasabb Petőfi-házból egy guggolással kijutván, rajtam is olyan érzés suhant át, hogy természetesebb lett volna, ha egy olyan szárnyalású léleknek földi induló helyén, mint Az apostol szerzője, egy vasúti gócpont kupolacsarnokába vezettetünk. Vagy egy repülőgép hangárjába. Nem is hangárjába, azaz szekérszínébe, hanem arra az óriási betonmezőre, ahol a gépek száz métereket szaladnak, mígnem lendületet nyervén fölívelnek.

Ez a megmosolyogtató igényünk, a nagynak és a terjedelemnek az összefűzése – egy korszakhoz kötött; a hasonlat elemeit korszakunk nagy vívmányai szolgáltatják. Ha valóban elkövetkezik az atom hasznos fölszabadítása, vagyis egy porszemből földrészt világosító erő szabadul ki, Petőfi szülőházát is más szemmel nézzük.

Mielőtt elhagytuk, én még egyszer szemügyre vettem, tüzetesebben.

Igen, a tenyérnyi udvarból a konyhába vezető ajtó vállunkig ért. A nyomott és szűk konyhából még alacsonyabb ajtón szinte derékbe hajolva kellett bebújnunk a pici ház képzelhetni, milyen még picibb szobájába, amelynek egy következésképpen még picibb sarkában az utcára néző babszemnyi ablak mellett líránk óriása megpillantotta a napfényt, azazhogy a gyertyafényt, mert hisz éjszaka született, az éjszaka közepén, valahány perccel éjfél után. Azaz még azt sem láthatta ott akkor, mert hisz a kisdedek is vakon születnek; szemük – akár a kutyáké – csak jó két hét után lesz érzékeny a fényre.

Ám meghökkenés afölött, hogy egy óriás, akinek híre és szelleme elhatolt a világ minden részébe, ilyen szerény helyen kezdte a pályát, hasznos dolgot is eszembe villantott. Ez ötlött fejembe, miközben óvatosan arrébb helyeztem a jobbágyviskó nyomott ereszhajlata alól.

– Nem ügyelhetünk eléggé a szabadságra; sosem elég az éberség a szolgasággal szemben. Lám, egy üres beszédfordulat is bilincsbe verheti legszabadabb képességünket, a képzeletünket, a lelkünket. Ügyeljünk még rá is.

 

*

 

Veszély. Az indulatok összekeveredése, a kicsik a nagyokkal, a tiszták a szennyesekkel. A benyomás és a hatás anarchiája. Az orgona alig érintett billentyűje mennydörgést szabadít föl, az olvasólámpa kapcsolójának átcsavarásától egy város villanyvilágítása gyullad ki.

Az ideghálózat zűrzavara tehát. S az ítélkezésé.

Főleg az utóbbi.

Hány színes, szemléletes novellatéma, egy eredendően jó kvalitás – egy-egy erény – kisiklásáról. Az igazságérzet ficamáról például:

Ezt az embert egykor utcai torlasz tetején láttam. Ő emeltette, ő rendezte, ő védte a szíve és elméje tüzével, megszálltan a jog szentségétől. S aggastyánként egy zebraátjárón láttam, tán még nagyobb tűzben, úrvezetőkkel és taxisofőrökkel kiabálva, mert azok lám, Pesten a rendelet kiadása után egy évvel sem ismerik el a gyalogosok elsőbbségi – önvédelmi jogát.

 

*

 

A vita már órák óta tartott, sziporkázva, pezsdítve: gazdagítva, az illúziófosztással. Végre a magvához fértünk, azaz fértek ők, a szellemi bajvívásra edzett nyelv mesterei, ezek a beszélve is írói elemükben lubickoló született franciák, Voltaire (lefitymált atyjuk) nemzettei. A konzekvenciát I. R. vonta le, szándékosan külvárosi nyelven, ennyi magas röpt után. „Elég a duma! Ha a lét értelme negatív – a cselekvésnek kell pozitívnak, visszavágó, határozott nem-nek lennie. Ez pedig csak egy lehet: a kollektív öngyilkosság!”

Kitört a taps. A szónok még folytatta volna, a mesteri sudárdurrantás után is. De bocsánatot kért, hogy nem folytathatja; el kell sietnie.

– Hova, hova? – kérdeztem, tekintve, hogy ifjúkori haverok voltunk, s együtt kellett vacsoráznunk.

– A fiamat kell korcsolyáztatnom.

 

*

 

Még egyet a korcsolyázásaim kapcsán a Sió téli kiöntéseinek üvegmód átlátszó jegén, a víz alá került végtelen rétek és szántók fölött.

Itt búza lengett, ott kukorica, amott répa, sőt arrébb krumpli – nyáron betörésnek számított csak átmenni is e gondosan elhatárolt dűlőcskéken. Még akkor is, midőn behordták a terményt – rajtuk maradt a fura erő, hogy a tulajdonosuk letilthat róluk. Annál gazdagabb volt – árnyalatosabb – a kéj száguldozni fölöttük, most e kettős szabadságban. Mintha nemcsak fölöttük, a kukoricacsuták és tarlótorzsok fölött röpültem volna korlátlanul.

Szinte testileg érzékelhetően a fonnyadó gaz között a tulajdoni jog is lent maradt a jég alatt. Annál halványabban hatott, minél több volt rajta a víz. Amíg a jég vékony volt, leláttam egy-egy búza- vagy kukoricatorzsokra, elfonnyadt burgonyaszárra, zölden maradt répalevélre. Váltakozásuk biztatott még frissebb szárnyalást.

A költészet úgynevezett idegen területeit, mások míveléseit is így járom repülve, jég fölött. Mennyi ápolt föld, mennyi munka nyom és mekkora szabadság, hogy szárnyalásommal összefűzöm őket magamhoz ugyan, de mégse magamnak. Hogy úgy hódítok, hogy mégse birtokolok.

 

*

 

Kik is tömik tele írásukat idézettel? A lusta lelkűek. Akik renyhék, hogy maguk fejezzék ki – saját erőfeszítésükkel – azt, ami állítólag fejükben mozog. Kétlem, hogy kotyog bármi is ilyenkor a fejükben. Semmi sem olyan előre gyártott alkatrész ugyanis, mint az idézet. Idéznek továbbá a lelki orgazdák: más fényével akarják gyémántnak ragyogtatni üvegcserép eszméiket, más aranyának csöngetik fedezetül bádogpénzeik leszámolása közben. Őrizkedjünk az idézőktől. Egy szakajtó hazugság tetején egy marék odalopott igazság mindenkit, engem is megtéveszt. Olvassuk ki klasszikusainkat, saját korunkból fenékig. Alapjuktól tetejükig kongó-rossz épületet – regényt, színdarabot – lehet – szokás – fölrakni külön-külön tömör-jó idézetekből. Nincs könnyebb és biztonságosabb, mint idézni. Szolga korok műfaja. Öregek, legalább ti legyetek fajtaazonosak.

 

*

 

Az eredeti költő gyakran hat mély gondolkodónak.

S a filozófus is akkor igazi, ha már-már költői szárnyalású.

Valójában nekik maguknak semmi közük egymáshoz. A nagy költők közhelybölcselők; a filozófia hegyóriásai a költői tartalmukkal vakondoktúrások.

Egymás lapályain állnak.

Az ütéseik rokonítják őket; illetve mi, kívülállók, akik más-más oldalról végzett ütéseiket bámuljuk.

Ahogy fején találják a szöget. A megismerés szögét vagy feszítő ékét, amely koroktól függetlenül mindig ilyen mestercsapásoktól halad beljebb-beljebb a világba is, a lélekbe is.

Aminek a kínos-boldog bekényszerítésében persze nem csak ők munkálnak.

Csak tán ők vezetik a munkát. Lelnek új s új fogást. S repesztésre jó helyet.

 

*

 

Mint adoma állt agyam borpincészetének egyik palackocskájában. Lélektani adattá erjedt.

A „kurzus” idején Balthazár püspök minden prédikációja a Debreceni Nagytemplomban politikai esemény volt. Hű liberális, dacolt, csatát vívott a kereszténynek mondott pesti fajvédőkkel. Vágásról vágásra, minden sebét azonnal megtorolta, oly szenvedéllyel s mennydörgéssel, mint egykor Szkárosi vagy Magyari. Így valahányszor legorombították, újságírók százai várták az ő hangökölcsapásait. In medias res szokott felelni.

Fölment a szószékre, épp húsvét vasárnap volt, elmondta az imát, teleszívta a tüdejét:

– Bántják a ti püstököpö… tüsköpö… küstököpö…

Nem esett zavarba. Benyúlt a talárja alá, ceruzát vett elő, szemüveget tett; leírta és fölolvasta.

– Püs-pö-kö-tö-ket.

 

*

 

A dilettáns főismérve, hogy azt veszi komolyan, amit nem kell komolyan venni. Ha száz kötetet ír, százszor nagyobb dilettáns. Ha milliók komolyan veszik őt magát, milliószorta nagyobb dilettáns; így persze már kártékony is.

És mit kell komolyan venni? Ha azt csak így ide lehetne írni! Hisz az a művészet, arra csak rásejdíteni is. Amit a dilettáns eldob, az mindenesetre fölveendő. Amire rátapos, az szétszedendő, megvizsgálandó. Amit leköp, megtörlendő; amit méregnek bélyegez, megízlelendő – kifőzendő –, pontosan Hérakleitosz tana és utasítása szerint. Igaz, a művészetben is az új – a jó – alulról indul, harccal érvényesül, tréfásan is komollyal.

 

*

 

Mindenki tud írni egy jó könyvet. A saját életéről. Föltéve, hogy nem regényt akar írni. Egy alkalomra az olvasók figyelme mindnyájunkat hőssé üt. Nemre, korra, foglalkozásra való tekintet nélkül. Nem kell semmi más képességről bizonyságot adnunk, csupán a tényekhez való aprólékos ragaszkodásról. Minél aprólékosabbak vagyunk, annál nagyobbat alkothatunk.

Ezt a hőssé avatást nem segíti, ha már az életben is, melyet leírunk, kimagasló személyek voltunk, vagyis már eredendően hősök. A lakáj írói helyzete ilyen értelemben magasabb, mint uráé, akit szolgál.

 

*

 

Az új eszmék nem hoznak szükségszerűen új költészetet. Csizmadia Sándor előbb jutott a szocializmus közelébe, mint Ady.

Az új költészet sem jő kar karban új gondolatokkal. Marinetti reakciós kalandor volt.

Ez hagyján. Hisz dilettáns volt, gyógyíthatatlan; épp ez ment az agyára.

De ki írta a háborúra uszítás legjobb – legművészibb – verseit, kora színvonalán?

Apollinaire.

Claudel.

És a dogmákról a legmeggyőzőbbeket?

Claudel.

Jacob.

Péguy.

És még vagy százan.

De mintha a fenyegetett kis népek, a szabadságukért küzdő akár nagyszámú népek irodalmában ez nem volna lehetséges.

 

*

 

A művészet célja, hogy a dolgok rejtett értelmét jelenítse meg, ne pedig azt, aminek látszanak; mert a dolgok igazi valósága ebben a mélyebb – nem a külső vonásaikban megmutatkozó – valóságban rejlik. – Arisztotelész.

 

*

 

– És te, te, hiszed: négerek és fehérek közt lehet teljes egyenlőség?

– Meg vagyok győződve.

– Teljes elkeveredés?

– Az is.

– Egy rovátkált képű, kifordult szájú busmann meg egy szőke lady közt?

– Igen.

– Vagyis örömmel adnád – fölfogásod bizonyítékául – a szőke fehér lányaidat egy-egy ilyen összevagdalt feketéhez?

A visszavágás aljas, vonal alatti. Nem vártam, de most, hogy megkaptam, én is, régóta föl voltam készülve rá, ez az érzésem. Mert szinte maguktól sorjáznak az én higgadt érveim, mielőtt egyáltalán hangot adnék.

– Ez az annyit forgatott riposzt először is azért szabálytalan oldalütés, mert egyelőre az egyenlőségről beszélünk, s nem lányaink boldogságáról. Másodszor azért, mert ez az egyenlőség még nincs meg, én tehát még csak kívánhatom, s nem alkalmazhatom.

Az ütés azért – nem is oldalról jövő, hanem „vonal alatti” volt, mert oly módon „ad hominem”, hogy mást is belekeverve az én állásfoglalásomba. Lányom boldogsága természetesen mindennél fontosabb számomra. Természetes, hogy nem kívánom, hogy a lányomra is kiterjedjen a szerecsenek szenvedése. De ebből nem következik, hogy a szerecsenek szenvedését helyeslem.

Igen tömören: becstelenség élet-halál állásfoglalást követelni azoktól, akik – kezdetnek – csak egy fejbólintással szavaznak le a jobb ügy mellett.

Akkor adom lányomat szerecsenhez, amikor neki abból semmi sérelme nem esik. Ez egy kicsit Homais úr elve is? Nem. Viszont csak azt ábrázolja, hogy a világ Homais úr kezében van, s én számot vetek ezzel. S így vagyok igazán hű az elvemhez.

Úgy föltenni a kérdést, hogy aki helyesel egy eszmét, egyben haljon is meg az állásfoglalásáért, sőt legkedvesebbjeit is ölesse meg érte: útszéli demagógia. Vannak, akik hitvallásukat a haza vagy a szabadság mellett hajlandók csatatér vagy akár biztos halál vállalásával is megpecsételni. Különös rend volna, amely minden gyermekes honpolgárt hitvallásra e kérdésben csak akkor bocsátana, ha azoknak ezért szülötteik halálát, illetve halálra kínzatását is vállalniok, adott esetben végignézniök kellene.

 

*

 

Ha rövid a tehetséged, toldd meg egy kis becsülettel.

Mint eleid. Semmi másodrendűt nem érzek abban, hogy irodalmunk legnagyobbjai ezzel az esztétikai planche-án tán nem egészen szabályszerű, de mégsem övön aluli fogással törtek előre. A világirodalom küzdőterén mi esélyünk lehet. Hagyjuk abba már igazán a látni oly csüggesztő rongyrázást, nézzük meg közelről vívóeszközünket. Rövid, tompa. De mért is lehetne más? De annak a fogásnak most mintha a legjobb zsűrikben is értékelői volnának. Ezt gyakoroljuk hát. Idehaza. Nemcsak azért, mert máshol nem lehet. Hanem akkor is nyerünk, itt, ha vesztünk, ott.

 

*

 

Nekem az elvtárs szó szent volt. Hősök és hősjelöltek – mártírság szabadlábra helyezettjei – járatták rá a szám, még kamaszon. Azért fordult rá attól kezdve egyre nehezebben a nyelvem, majd lelkem képtelen egyáltalán kiejteni. De itt van azóta is, azon melegen a számban. Ha jönne még egy alkalom, ha csak egy ember. Negyven éve lesz hovatovább, hogy jobb részemmel néma vagyok. Nem, helyesbítenem kell. Hogy hallgatok, fülelve.

 

*

 

Bármily különösen hangzik s bármennyi ellenkezést kelt, ez a helyes megfogalmazás: az én népemnek nincs fővárosa, központi agya. Magyarországon is van egy város, amelyből a nép anyagi és szellemi működtetését intézik; ebben azonban az utóbbi századok folyamán a nemzet legfeljebb percekre vált uralkodóvá.

 

*

 

Kosztolányi pompás sorokban elméskedett azon, mért lehet egyik novella hősnőjének keresztneve csakis Malvin, a másiké csakis Piroska. Meg hogy még egy olyan családnév meglelése is, mint Kovács, regényben már a művészi alkotás körébe esik.

Nem olyan egyszerűen, ahogy most egy cikkben olvasom. Ennek írója szerint ugyanis író képzeletében például Ondriskó Ödön nevet csak kövér ember viselhet. Naturalista, elmaradt, rossz író szerint. Ma Ondriskó Ödön karcsú, magas; kora harminc, szőke, foglalkozása bányász.

Cikkíró további „írói gondja” szerint Csaba és Emese reakciós hangzatú név. A hitlerizmuskori elharapódzás tünetei kezdetén alakult nálunk egy ötletes és bátor Szellemi Honvédelem is: ott verni vissza a németező mítoszt, ahol még – lehet. Ez a mozgalom sugározta a kor jövendő kismamáinak az akkor szaporodó Kurtok és Brunhildák ellensúlyozására gyermekük nevéül a Csabát, a Gyöngyit, az Ildikót; az – Odettet, sőt Natasát. Én tehát, ha egy ifjú teremtés akár Csongor, Előd, Emőke vagy – Yvonne néven mutatkozik be, nem reakciós bűzt érzek, hanem mosolyogtató vágyat, hogy kézcsókot küldjek annak az azóta már nyilván őszülő kismamának, amiért valakit egy életre lepecsételt a – haladásnak és a hűségnek.

De ha nincs is Szellemi Honvédelem – sem akkor, sem azelőtt, századokra visszamenően –, miért hat (olvashatatlan szó – A szerk.) egy meggyötört nép ajkáról épp annak kiejtése, ami sajátja? Könnyű volna kimutatni, hogy aki ezt reakciósnak érzi, épp az reagál rosszul: a reakció irányában. Egyre jobban beleáramlunk ebbe a jelenségbe, ezekbe a – nem magányos – tünetekbe, amelyek valóban morbidok, súlyosan morbidok, de épp ellenkező oldalon, mint ahol egy már nem is tudom, milyen szemlélet ábrázolni akarja. Nem kis hatással. Egyik kitűnő, országos nevű és országosan nagyra becsült barátom fiának valamiféle fölvételi bizottság előtt ízléstelen kérdések sorát kellett eltűrnie azért, mert szülei – ugyancsak az említett okokból – neki meg a Botond nevet adták.

Volt idő – nívótlan élclapok őrzik emlékét –, amikor a Jakab és Izidor nevekkel folyván alpári elménckedés, ezek hordozói részesültek megszégyenítésben, komoly hátrányban.

Ide írhatom most már: ezeket a sorokat hozzám intézett, csaknem védelmet kérő levelek hatására vetettem papírra.

Nem. Mindez nemcsak sértő, nemcsak tudománytalan, hanem felelőtlen játék is egy meggyötört nép legbensőbb érzelmeivel.

 

*

 

Amiként a Nagyon fáj szerzője édesanyjának sem reakciós voltára következtetnék abból, hogy egyik gyermekét Attilára, a másikat Etelkára – e név női változatára –, a harmadikat pedig az ősi Jolánra kereszteltette. Arra – az irodalomtörténetileg sem érdektelen – körülményre neszelnék, hogy hatott rá az irodalom, hogy cselédlány és proletárasszony mivoltában is fölfogott valamit Arany János működéséből; volt közösségi – vagyis a kor szava szerint, nemzeti – tudata.

Hogy – tovább menve – tán még férjével szemben is volt valami állásfoglalása.

 

*

 

A népek összebékítésére készült szerződések pusztító hadműveletei utakat nyitottak a magyar anyanyelvűek szétszórt s bekerített csoportjainak fölszámolására. A népegyenlőségi jog szikrájának vérbe és sárba taposásával. A művelet részévé vált, hogy a jogérzet a jogfosztottak tudatában se villantson fényt, de szikrányit sem. Mi tereli el legsikeresebben a vádat az ilyenféle bűntettekről? Ha maga az áldozat kiáltozza magát bűnösnek az arcát ért első csapástól teste utolsó vonaglásáig. Ha még magamagával sem a panasznak jogosultságát fogadtatja el, hanem a büntetését; ha kioltja reflexeiből is az igazságérzet szikráját. Hogy milyen hanghordozó közeg szellemi életünk – népünk tudata – arra az utóbbi próbák közül a tudományosan is legregisztrálhatóbb: milyen frissen, majd szívósan terjedt belőle a rögtön világhírre is jutott szólam: mi voltunk Hitler utolsó csatlósai. Tehát jogilag is y compris: hangunk sem lehet, ahol igazság osztatik. Az egyetemi katedrák közt is labdaként cserélődő szólamban a félelmetesen agybénító nem is a hamis tény volt, hanem a burka, hogy: mi. A kontárul gyúrt hazugságot az iskolás kiköpte. De a mi ottmaradt igényes berkekben is.

 

*

 

A fölemelkedésnek megtévesztő módja a lenézés. Azzal még nem kerültem senki elé, ha eleve gyűlölöm. A lenézés is, a gyűlölet is ugyanis érzelmi s nem ítéletalkotási tartozék, és az utóbbinak csak követelménye lehet, az érzelemmentesen megformált ítélet után.

Aki tehát egy embert vagy egy nemzetet lenéz, nem szükségszerűen nemzetfölötti, nem okvetlenül emberfölötti. Az esetek legtöbbikében emberalatti és minden nemzet alatti: zavaros elvű és indulatú. Palágyi Lajos hibátlan megfogalmazásában a rossz magyar még nem jó világpolgár. Csak becstelen, épp annak az erkölcsnek az alapján, mely a nemzeteket – egyenlőnek vallva mind – összefűzi, egy felsőbb hazába.

 

*

 

Érzelmileg, ítéletalkotás előtt is, mindig ahhoz az emberhez és nemzethez állunk valóban „gondolkodás nélkül”, aki épp szenved. Ha egy csoport elfogult jelszavak: nemzeti káromkodások közepette egy másik embercsoportot megsemmisítő táborba – vagy körülmények közé – terel, s az utóbbi emiatt jajpanaszt hallat, akár nemzetit, nem kétséges, hogy nem ez utóbbit helyénvaló, ha már kedveljük az erős kifejezéseket, veszett nacionalistának neveznünk, hanem az előbbit. Ellenkezőleg cselekedvén s épp a földön heverőt becsmérelvén, kötelességünk megszívlelni, ha kijelentésünket annak távoli sorstársai is csontig vágó sértésként fogadják. Ha pedig megjegyzésünket udvarias figyelmeztetésre sem másítják meg, vagyis a közösséget, amelyben tartózkodunk, az illő megkövetés helyett még ráadás sértéssel illetjük, nem csodálkozhatunk, ha ez a közösség elfordul tőlünk, fölvetvén a gondolatot, nem volna-e helyesebb azok közé távoznunk, akiket a leócsároltakkal szemben támogattunk, érvekhez juttattunk.

Életünk történetét, melyet egyszer már elmondtunk, ha tíz-tizenöt év múlva még egyszer elmondjuk, a két kép – bár tárgya ugyanaz – merőben más lesz. Mert mi magunk más leszünk benne. Akadnak majd, akik rá sem ismernek, olyasféleképpen, mint arra az alkotásra, melyet a festő fest tíz-tizenöt év múlva ugyanarról a házról.

 

*

 

Rácegresen minden jó volt. Hogy az emberek gonoszak, vagyis hogy a világban gyanúval kell élni, arra Simontornya ébresztett rá. Nem is az élményekre emlékszem, hanem hatásukra; s épp egy olyan élményről szólva, amely ha akkor fájdalmas volt is, ma voltaképpen vigaszomra szolgál.

A nagyszombati feltámadási ünnep Magyarország katolikus vidékein igazánból a tavasz ünnepe, a természet feltámadásáé. Az istentisztelet közepén a hívek egy időre elhagyják a templomot; élükön a díszbe öltözött papokkal körmenetben bejárják a helység egy részét, mintegy avégből, hogy a téli sok tömjénezés után szippantsanak egy kicsit a kikeleti alkonyatok illatából. Ezt az ünnepséget ugyanis késő délután tartják.

Csak nálunk furcsán. Mert hisz Krisztus vasárnap támadt föl, harmadnapra s nem másnapra.

Simontornyán a körmenet útja az iskola felé vezető kis utca volt, aztán a Vár tér (ahol mi, iskolások óraközben játszani szoktunk), majd a vár megkerülésével a piactér s onnan a kereskedők utcáján – Simontornya Váci utcáján – át vissza a templomba.

A házak ablakában itt mindenütt gyertyák égtek, mégpedig ablakonként kettő-kettő. A járdán mindenütt nép; a férfiak kezében kalap, az asszonyok kezében olvasó- és imakönyv, koruk szerint fehér vagy fekete fedelű.

A papok előtt is még ministránsok haladtak, talpig érő csipkés fehér ingben, vállat borító piros gallérban. A ministránsok kis csapatát is megelőzte a csengettyűs ministráns. Vagyis voltaképpen ő nyitotta meg az egész menetet.

1913 nagyszombatján a simontornyai körmenetben ez a csengettyűs ministráns én voltam. Már az oltártól elindulva s aztán kint végig az utcákon szünet nélkül ráztam a hatalmas templomi csengőt, amely tulajdonképpen négy csengőből volt összeszerkesztve, s amelyet én – színe s hangja után – ezüstnek gondoltam. Csakhamar azonban elfáradt a kezem, a jobb is, a bal is, a csengőt nem föl-alá ráztam, teljes karral, hanem csak csuklóból fordítgattam rajta egyet. A négy iker csengő így is tökéletesen szólt. Mentem emelt arccal, rántottam egyet-egyet a csengőn, s néztem, hogy omlanak kétoldalt térdre a férfiak is, az asszonyok is.

Az élménytől, a tavaszi levegőtől részegen kerültem az ünnepély végén a sekrestyébe. Szokás volt, hogy a ministránsinget s a ministrálás más kellékeit az egyik szerzetesnek adjuk át. Simontornyán nem plébánia, hanem egy ferences kolostor végezte a hívek lelki vezetését.

Meghűlt szívemben a vér, amikor az én holmim átadására került a sor. A négyes csengő egyik csengettyűje hiányzott.

Nem volt nehéz megállapítanom, mi történt. A csengők apró csavarokkal voltak a kerethez erősítve. A csuklóból való állandó fordítgatástól a sróf gépiesen kicsavarodott. Hogy történt, hogy nem vettem észre a csengő leesését? Mert a többi három hibátlanul szólt.

Lelkemben a halállal vittem a fráter elé, aki már várt, hogy a sekrestye nagy tabernákulumába zárja.

Ha valaki azt ajánlja akkor, vágassam le tőből a jobb karom, s az elveszett csengő odavarázsolódik társai mellé, egy pillanatig nem tétovázom.

De egyetlen tündér vagy angyal nem állt ilyen üzlettel elém. Sápadtan vártam a csoda nélküli valóságot, a leszidást, a testi fenyítéket, aztán az otthoni következményt: a kár megtérítését.

Nem ez történt.

Magam siettettem sorsom beteljesedését.

– Ez itt elveszett – mondtam a fiatal, magas, barna kámzsás fráternek.

Kezébe vette a csengőt, megvizsgálta. Azt állapította meg, amit én.

– Kicsavarodott.

S mivel még mindig álltam és vártam, hozzátette:

– Mit tehetünk? Elveszett! Most már sötét volna keresni.

S mivel még mindig vártam:

– No, eredj haza.

S a csengőt azon csonkán a szekrénybe tette.

S megsimogatta a fejem.

 

*

 

Mindennek van oka. Sokáig – még felnőtt koromban is gyakran – eltűnődtem, mi lehetett ennek az okos belátásnak a magyarázata.

Nem tudom, nem én kreáltam-e, ami végül is eszembe jutott.

Köpjük a tenyerünket az őszinteség mesterteljesítményeire. Egy kis dicsőségért vállaljuk legdicstelenebb hajlamainkat is. Fölfedjük legkényesebb titkainkat, szerelmi életünkét is.

De szüleink szerelmi életéről az őszinteség legdicsszomjasabb bajnokai sem tudnak ejteni egy szót sem. Holott ők is éppoly lények, mint bárki más.

Íme, nehezemre esik leírnom valamit, nem is anyám érzelmi világáról, hanem csupán az őfelé irányuló érzelmekből.

Anyám szép volt, fiatal akkor. A szerzetesek templomába nem járt. De engem el-elkísért.

– Anyád mért nem jön be? – kérdezte a barna kámzsás fráter tőlem, még a körmenet előtt.

– Református.

Mikor férjhez ment, áttért. Nem volt vallásos. De egyszer csak – már a mi iskolás korunkban – a régi vallását kezdte tartani.

Később egyszer ismét szólt hozzám a fráter.

– Küldd el hozzám anyádat. Elkárhozik, ha nem a mi hitünket követi.

Én azonban nem adtam át anyámnak az üzenetet.

Közben ugyanis, amíg beszélt, a szemébe pillantottam s abban a makulátlan kék szemgolyóban megláttam valamit, amit csak az ösztön tud megmagyarázni.

Ifjú szerző, aki műved elküldésével megtiszteled az ősz pályatársat, a madzagra, amellyel a posta előírása szerint a küldeményt átkötöd, ne tégy erős, többszörös csomót. Azt ugyanis ő nem vágja el, hanem kibogozza, ha lehet körömmel, ha nem, zsebkése hegyével, vagy arra alkalmas szeggel, kerüljön bár félórájába a művelet. Szükségtelen fölvilágosítani őt, hogy tevékenysége nem gazdaságos. Maga is kimondhatja – tudományos kifejezésekkel akár, hisz tanult felsőfokon is pszichológiát –, hogy ezzel nem pénzt spórol, hanem az ősök szellemének áldoz. A néha félméternyi, szerencsés esetben méternyi hosszú zsinegdarabkáknak előbb kisujjnyira való összehajtogatása, majd arra keresztben a maradéknak a rátekerése közben a kar izmaiba édes emlék száll, jutalmául az imamalomszerű mozdulatnak. A valamire majd jó lesz darabkák úgy helyeztetnek íróasztal-fiókba, könyvsorok mögé, mint megannyi oltáráldozat rég halott nagymamák és dédanyák szellemének. Azok raktak így el mindent, amiről föltehető volt, hogy valamire egykor jó lehet. Nem csak dobozokat raktak egymásba és üres palackokat állítottak katonás sorba a kamraablakban s a szelemengerendán. Az ősz kartárs olyan portán töltött éveket s lépett viszonyba a tárgyakkal, ahol a véletlenül odafútt papírlapokat is fölemelték, kisimították, s ha nyomtatás volt rajta, elolvasták, ha pedig üres volt, az esetleges sárfolttól megtisztították és lepréselték, valamit írni ilyesmire is lehet. Kapott e sorok olvasója valaha másodfölhasználású borítékban levelet? Ilyenek kétfélék voltak. Amelyekről könnyen le lehetett radírozni az első címzést. S olyanok, amelyeket címzettjük oly óvatosan bontott föl – megmelegített késsel – a ragasztás minden vonalán, hogy a boríték kifordítható, újra megcímezhető, s ismét leragasztható lett. Ilyen borítékon nevünket olvasni, olyanfajta öreges betűkből, amelyeknek egy-egy kiemelkedő szárán a földrengésjelző vonalkák piciny hullámverése látható, mintegy a közelgő temető kisugárzására, nem mindennapi élmény. Azonmód asztalunkra teszi azt a hajdani portát, ahol szerzőnk valaha az igényesebb olvasásra is már gyermekfővel rákapott. Ahol a kézírást ugyan nem, de a papírt annál többre értékelték. Írópapír, írótoll!

Szerzőnk e szavak szentségét örökítette át elég hosszú tartalommal az irodalomra is.

A papírért pénzt kellett adni, a nyelv ingyen forgott. Írni palatáblán tanultam meg, ez is ingyen működött. Mihelyt gondolatomat papírra kellett vetnem, ha csak egy levelet is, ami először átsuhant a fejemen, a papír értékessége volt, s nem a közlendőmé. Ahogy kezdtem, az előbbit a boltból kellett hozatnunk. Ettől az érzéstől mindmáig nem tudok megszabadulni. Hatvanéves múltam, s fogalmazni nyugodtan csak eldobásra szánt, egyik oldalukon már telegépelt, vagy valami elévült szöveggel telenyomtatott lapokon tudok. Eldobni ezeket is sajnálom, ha a fogalmazással nem vagyok megelégedve. Inkább kivakarnám a rossz szöveget. Sokszor – hosszú munkával – ki is vakarom. Nem becsülöm sokra, mert lényegében nem tartom sem tanulságosnak, sem jellemzőnek az írói kéziratokat; piszkozatok, helyük a szennyesek közt van. Az enyéim jellemzőek lehetnek, nem a gondolati résszel, ismétlem, hanem hátlapjukkal. Már a kézmozdulatban, ahogy a papírért és tollért nyúlok, kiűzhetetlenül benne van a gondos szegénység élménye. Ilyen író vagyok.

 

*

 

Még csak egyet ehhez, bármily képtelenül hangzik. A lelki ellenkezésben, hogy regénybe, hosszabb terjedelmű munkába fogjak, része volt annak is, hogy megfelelő mennyiségű papírt kellett volna vennem. Vettem végül; sőt – kihúzandó ezt a buta csökevényt – kelleténél is többet. Akkor meg annak a gyönyörű anyagnak bekrikszkrakszozása hátráltatott meg. Ezeket a sorokat is fölöslegessé vált gépírós másodpéldányok hátlapjára rovom.